A Szent Grál keresése 9789632977454 [PDF]

Zitiervorschau

A Szent Grál keresése Bunyevácz Zsuzsa Alexandra (2011) Címke: Ezotéria, legenda, Spiritualitás Ezotériattt legendattt Spiritualitásttt Valószínűleg az emberek döntő többsége nem gondolja, hogy – a jóslatokkal ellentétben – 2012-ben tényleg véget érne a világ, ugyanakkor egyre többen érzik, fordulóponthoz érkeztünk. Válság válság hátán, szellemi zűrzavar uralkodik mindenütt, nem tudni, kiknek higgyünk, alig van fogódzó. Egyre többen gondolják úgy, hogy az élet nem merülhet ki csupán a létfenntartásért vívott küzdelemben, kell lennie valami végső célnak is. Egyre többen nem akarnak belenyugodni abba a tudományos magyarázatba, hogy létünk csupán egy véletlen „baleset” következménye, és egyre többen szeretnék tudni, mi végre is vagyunk a Földön. Bunyevácz Zsuzsa megpróbálta párhuzamba állítani a természettudományok és az ősi, szent iratok némely megállapítását a világegyetem keletkezésével és működésével, az élet kialakulásával és az ember származásával, illetve történetével kapcsolatban, hátha találni valami közöset bennük, ami talán fogódzót nyújthat, és segíthet megoldani a modern kor problémáinak egy részét, meghatározni helyünket a világegyetemben, valamint az élet értelmére és lényegére is ad valamiféle magyarázatot. De arra is választ keres, elképzelhető-e, hogy a maják, illetve az évezredekkel előttük élő, nagy műveltségű kultúrák olyan tudás birtokában voltak, aminek mi már nem vagyunk? Csak véletlen-e, hogy az ősi kultúrák többsége úgy képzelte, folyamatosan visszatérő ciklusokban működik a világ? Akárcsak az, hogy több kultúrában is azt tartják, az emberiség a távoli aranykor után egyre inkább „elsötétült”, és jelenleg a legsötétebben, a vaskorban él, ami után aztán minden kezdődik elölről? Ha nem is lesz vége a világnak, lehet, hogy valóban egy új korszak kezdődik? És az milyen lesz? És mi a mi szerepünk ebben az időszakban? Vajon befolyásolhatjuk-e a jövőnket?

Bunyevácz Zsuzsa A Szent Grál KERESÉSE 2012 – új korszak hajnala? Tudományos és spirituális oknyomozás – válaszok emberi létünk legfontosabb kérdéseire

Tartalom

I. RÉSZ – A MODERN VILÁG VÁLSÁGA 2. VÁLSÁG VÁLSÁG HÁTÁN II. RÉSZ – Mit MONDANAK A TUDOMÁNYOK ÉS AZ ŐSI, SZENT IRATOK A VILÁG MŰKÖDÉSÉRŐL? 2. KEZDETBEN VALA AZ ŐSROBBANÁS 3. VÉLETLENÜL, LÉLEKTELENÜL 4. MAJMOK ÉS EMBEREK 5. ELKÜLÖNÜLT FEJLŐDÉS 6. NEM CSALÁS, NEM ÁMÍTÁS… 7. A KÖR KÖZEPÉN ÁLLVA 8. KÉPMÁSAI ŐK… 9. A MAGA MEGSZABOTT IDEJE SZERINT 10. „A DOLGOK RENDJÉT ÖRÖKRE KISZABTA…” III. RÉSZ – A Szent Grál keresése 2. ÉLET, TORNÁDÓ ÉS BOEING 747 3. ZONGORA NÉLKÜL BEETHOVEN IS NÉMA 4. ECCE HOMO? 5. MINDEN LÉTEZŐ MÖGÖTT… 6. MI AZ EGÉSZ VAGYUNK 7. ÁTFOGÓ REND 8. PANTA RHEI – MINDEN MOZOG 9. SZÁMOS PUSZTULÁS? 10. TUDÁS, AMI KILÓG A SORBÓL 11. KÖZÖS FORRÁSBÓL? 12. „LEHETSÉGES, ÉS NEM MERŐ KITALÁLÁS’’ IV. RÉSZ – Egy új korszak hajnalán 2. KOLUMBUSZ KRISTÓF ÉS A TUDOMÁNYOK 3. BARBÁROK ÉS CIVILIZÁLTAK 4. EGYAZON CSÚCSRA SZÁMOS ÚT VEZET 5. KÉRJETEK ÉS ADATIK NÉKTEK… JEGYZETEK ÉS hivatkozások

I. RÉSZ – A MODERN VILÁG VÁLSÁGA 1. BEVEZETÉS Ki ne gondolkodott volna el egy meleg nyári éjszakán a csillagos eget kémlelve, hogy vajon mikor, hogyan és legfőképp miért keletkezett a világegyetem. Mi végre vagyunk mi, emberek? Vajon mióta vagyunk és meddig leszünk? És ami talán még fontosabb: véletlenül vagyunk a Földön, vagy valamilyen „Felsőbb Akarat” döntött a létezésünkről? Nemigen tudunk válaszolni ezekre az alapvető kérdésekre, és úgy tűnik, a tudomány sem mindig ad feleletet, vagy legalábbis sokszor ellentmondásosak a magyarázatok. A marxista tudományokon felnőttek például még nem is olyan régen azt tanulták, hogy a világegyetem örökké volt és örökké lesz, napjainkban pedig az az általánosan elfogadott elmélet, hogy a világegyetemnek volt kezdete. Akkor hát kinek higgyen a laikus? Ha az ősi, szent iratokat böngésszük, azt találjuk, hogy évezredekkel ezelőtt több kultúra is úgy képzelte, folyamatosan visszatérő ciklusokban működik a világ. A maják is így hitték, akikre napjainkban különösen figyel a világ egy része. E nép az Újvilág egyik legpompásabb civilizációját hozta létre. Számos naptári feljegyzést hagytak maguk után, és ez az, ami napjainkban „felizgatta” a kedélyeket, néhány kutató ugyanis e feljegyzéseket vizsgálva arra a megállapításra jutott, hogy 2012 végén valamifajta kataklizma vet véget a világnak. Michael D. Coe az 1966-ban megjelent The Maya című könyvében felvetette, hogy a maják kalendáriuma 2012-ben véget ér, s az 1992-ben megjelent, Breaking the Maya Code1 (A maja kód megfejtése) címet viselő alkotásában pedig megerősítette a megállapítását. Ez Graham Hancock figyelmét is megragadta, és az 1994-ben megjelent Fingerprints of the Gods (Istenek kézjegyei) című alkotásában foglalkozott a kérdéssel. Hasonló következtetésre jutott Adrian Gilbert és Maurice Cotterell is az 1995-ben megjelent Mayan Prophecies: Unlocking the Secrets of a Lost Civilization2 (Maja próféciák: Egy elveszett civilizáció titkainak megfejtése) című művében. A szerzőpáros szerint 2012. december 22-én a Nap mágnesespólus-váltása következményeként a Föld mágneses polaritása is megcserélődik, s ez katasztrófák sorozatát idézi majd elő a Földön. A szökőárak, a vulkánkitörések, a földrengések egyben az emberi civilizáció végét is

jelenthetik. Carl Johan Calleman a Solving the Greatest Mystery Our Time: The Mayan Calendar3 (Korunk legnagyobb titka: A maja naptár) című alkotásában hasonló kérdéseket feszeget – hogy csak néhány szerzőt említsünk, a teljesség igénye nélkül. A világvége legendáját a maja naptárra alapozzák: e szerint a világ keletkezésének dátuma 0 baktun, 0 katun, 0 tun, 0 vinál, 0 kin volt (a mi naptárunk szerint időszámításunk előtt 3114. augusztus 11.), a vége pedig 12 baktun, 19 katun, 19 tun, 17 vinál, 19 kin, azaz 2012. december 21. lesz, mert egy nappal később újra 0.0.0.0.0. lenne, mivel addigra eltelne a világ kezdetétől számított 13 baktun. A maják az időszámlálást 5125 évente újból kezdik, és korszakonként számolják, 2012. december 22-én a maja naptár szerint 13.0.0.0.1-t írunk majd. Láthatjuk tehát, hogy a jóslatokkal ellentétben nem a világnak lesz vége a maják szerint, hanem csak az időszámítás aktuális ciklusának. Úgy tűnik, már nem egy maja papnak vagy vezetőnek is elege van abból, hogy a feljegyzéseikből egyesek világvégét csináltak, legalábbis erre utal például Carlos Barrios maja pap könyve,4 aki szerint is félreértelmezik a maják naptárát. A könyvében említett időpontban ugyanis nem ér véget a világ, csak átalakul. De mások is azon a véleményen vannak, hogy nem lesz világvége, viszont válaszút elé érkezett az emberiség, korszakváltásra van szükségünk. Hasonló véleményt más maja gondolkodó, például Apolinario Chile Pixtunnak5 is megfogalmazott. Ugyanígy gondolja nem egy tudós is. Például David Stuart majakutató6 nevetségesnek tartja azt a feltételezést, hogy a maják a világ végére gondoltak volna. Ugyanezen a véleményen vannak a természettudósok is. Cikkeikben, könyveikben egyértelműen bizonyítva látják, hogy szóba sem jöhet a világvége 2012-ben – például így vélekedik a NASA egyik kutatója, David Morrison is. Korunk racionális világában nem vesszük komolyan ezeket a próféciákat, babonának, nevetségesnek tartjuk őket, s valószínűleg az emberek döntő többsége nem gondolja, hogy 2012-ben valóban véget érne a világ. Mindezek ellenére azonban csak fel kell tennünk a kérdést: elképzelhető-e, hogy a maják, illetve az évezredekkel előttük élő, nagy műveltségű kultúrák olyan tudás birtokában voltak, aminek mi már nem vagyunk? Talán csupán véletlen, hogy az ősi kultúrák többsége úgy képzelte, folyamatosan visszatérő ciklusokban működik a világ? Véletlen-e, hogy ma is többen azt tartják, az emberiség a távoli aranykor

után egyre inkább „elsötétült”, és jelenleg a legsötétebben, a vaskorban él, ami után aztán minden kezdődik elölről? Ha nem is lesz vége a világnak, lehet, hogy valóban egy új korszak kezdődik? És az milyen lesz? És mi a mi szerepünk ebben az időszakban? Vajon befolyásolhatjuk-e a jövőnket? Napjaink gondolkodását alapvetően a materialista és ateista alapokon nyugvó természettudományos világkép határozza meg az élet minden területén, ott is, ahol talán nem kellene. E megközelítéssel azonban nehezen vagy egyáltalán nem tudunk válaszolni az előbbi felvetésekre. De a tudomány nem ad választ azokra az alapvető kérdésekre sem, hogy például mi az élet értelme. Az agy működése rejtély, az evolúciós elmélet számos ponton buktatókat tartalmaz, a paranormálisnak nevezett jelenségek előtt értetlenül állunk – s ez csak néhány a megoldatlan problémák közül. Ezért fel kell tennünk azt a kérdést, hogy a tudományos magyarázatok elegendők-e a világegyetem megértéséhez, vagy szükségünk lehet esetleg másfajta megközelítésre is. Vajon boldogabbak vagyunk e tudományos magyarázatoktól, vagy esetleg szükségünk van másra is? Valószínűleg igen, ugyanis az utóbbi években fokozódott az érdeklődés a spirituális témák iránt. Egyre többen gondolják úgy, hogy nem merülhet ki az élet evésben, ivásban, pénzgyűjtésben vagy csupán a túlélésért vívott harcban. Gyanítjuk, hogy kell lennie valami végső célnak. Egyre többen nem akarnak belenyugodni abba a materialista magyarázatba, hogy az élet csupán véletlen baleset következtében alakult ki. Kizárólag azért létezünk, azért szeretünk, alkottuk meg a IX. szimfóniát és építettünk katedrálisokat, mert véletlenül néhány szerves molekula egymás mellé sodródott néhány milliárd évvel ezelőtt az „őslevesben”? Ráadásul, ha véletlen baleset miatt vagyunk itt, akkor akár vége is lehet a világnak egy másik balesetben. Egyre többen szeretnék tudni, mi végre vagyunk a Földön. Ugyanakkor egyre többen tudjuk, érezzük, hogy rossz irányba haladunk. Mértéktelenül kizsákmányoljuk a Földet, már-már elviselhetetlen környezetszennyezést okozunk: globális felmelegedés, a sarki jégpáncél olvadása, tengerszint-emelkedés… Energiaválság fenyeget, az olajkészletek fogynak, háborúk törnek ki az ivóvízért, egymilliárd ember éhezik a Földön… És még folytathatnánk a felsorolást. Nem túl biztató jövő elé nézünk, ha minden marad a régiben. Megérett a helyzet a változásra, sőt – a korszakváltásra.

Ennek egyik első lépése lehetne, ha elgondolkodnánk azon, hogy a modern természettudomány és az ősi tanítások bizonyos részei talán nem is állnak egymástól olyan távol. A kvantumfizika újabb felfedezései ugyanis nem egy esetben arra utalnak, hogy az ezoterikus megközelítésben mégiscsak lehet valami. Lehet, hogy ugyanarról beszélnek, csak más szemszögből? A nyugati történetírással kapcsolatban is lehetnek kérdéseink: biztos, hogy mi hoztuk létre a Föld legfejlettebb civilizációját? Nem lehetséges, hogy voltak előttünk mások, akik bizonyos szempontból többet tudtak nálunk? A fejlettséget tényleg GDP-vel kell mérni? E könyv nem a világvégéről vagy fenyegető katasztrófákról szól, hanem megpróbálunk betekintést nyerni a természettudományok és az ősi iratok, az ezoterikus tanítások, illetve a különféle szellemi megvalósítási irányzatok megállapításaiba. Tesszük ezt annak reményében, hogy egyrészt talán választ kaphatunk a kérdéseinkre, másrészt pedig szeretnénk felhívni a figyelmet arra, hogy talán a kétfajta megközelítési mód nem is áll olyan távol egymástól. A mai természettudományok egy Isten nélkül is létrejöhető és fenntartható világot írnak le – ez lenne a vaskor, amiről az ősi iratok gyakran szólnak, amikorra is elveszítettük az aranykor minden bölcsességét? Lehet, hogy ennek újrafelfedezése lenne a megoldás korunk bajaira? Valahogy ötvöznünk kellene a modern természettudományok megállapításait őseink tudásával? Talán ez lesz az új korszak? Ahhoz, hogy választ találjunk a feltett kérdésekre, vessünk először egy pillantást korunkra, a „világvége előtti” napokra!

2. VÁLSÁG VÁLSÁG HÁTÁN „Szemügyre véve a modern kort, a legfeltűnőbb a szakadatlan nyüzsgés, a loholás, a nyughatatlanság s általában a folytonos változás és az egyre rohamosabban növekvő sebesség és az egymást egyre gyorsabban követő eseményekkel való versenyfutás; szétaprózódás a sokféleségben, amelyet nem egyesít már többé egy magasabb princípium ismerete… a materializmus a népek és emberek közt szigorúan csak viszályt, háborút és számtalan súlyos emberi konfliktust képes szülni.” (René Guénon: A modern világ válsága) René Guénon La crise du monde moderne (A modern világ válsága) című könyve 1927-ben jelent meg, s akkor már nem túl hízelgően írt a modern korról. Nem tudjuk, sejtette-e vajon, hogy kb. nyolcvan év múlva úgy gondolunk majd vissza a XX. század elejére, a világháborút megelőző évekre, mint a boldog békeidőkre. Fejlődni, fejlődni, fejlődni?1 De mikortól is beszélhetünk modern korról, illetve a válság kezdetéről? Több gondolkodó – köztük Guénon is – azon a véleményen van, hogy az emberiség szellemi elsötétedése a felvilágosodás idején kezdődött, így a XVIII. század környékétől számíthatjuk. Ez idő tájt kezdték az értelmet mindenek elé helyezni, s a francia forradalom „illetékesei” úgy döntöttek, hogy nincs Isten. Azt hitték, minden baj forrása az ósdi hagyományokhoz való ragaszkodás. Mindent az ész kritikájának kell alávetni – vélték. Korábban az isteni rendbe vetett hit valamifajta keretet adott az emberek cselekedeteinek, azonban a felvilágosodásnak nevezett folyamat során ezt elmaradottnak bélyegezték. Azt hirdették, hogy ha fejlesztjük a tudásunkat, egyre jobban élhetünk, s ettől kezdve a haladás vált a legfőbb vezérlő elvvé. Ész, értelem és fejlődés – ezek lettek a kulcsszavak. Mindennek, természetesen, a gazdasági életben is meglett a hatása. Ismert, hogy a kereszténység a XIX. századig tiltotta a kamat szedését. Aztán annyira felvilágosultunk Európában, hogy megszüntettük ezt a tilalmat. A kamatszedés eltörlése a gazdasági növekedés hajtóerejévé vált, a tőkés gazdaság ugyanis csak állandóan növekedve képes túlélni. Kölcsönadják a pénzt, amit kamatostul visszakapnak, majd a következő körben még többet fektetnek be, és még többet kapnak vissza… Tehát állandó gazdasági növekedésre van szüksége. Ha ez nem valósul meg, jön a válság.

De elindult egy másik folyamat is már a XVII. században, amit A. H. M. Ramsay a The Nameless War2 (A névtelen háború) című könyvében a következő példával illusztrál. Egy hitelező, mondjuk, száz font értékű arany kihelyezéséért harminc fontot kereshetett egy év alatt anélkül, hogy akár csak egy kézmozdulatot is tett volna. Egy száz font értékű föld tulajdonosának viszont egész évben keményen dolgoznia kellett azért, hogy ugyanannyi haszonhoz jusson. Csak idő kérdése volt, hogy a hitelezők hihetetlen vagyonokat gyűjtsenek, és azok, akik egész nap dolgoztak a földjeiken, elszegényedjenek. A kb. háromszáz évvel ezelőtt elkezdődött folyamat következményeit ma már világosan látjuk: kialakult egy pénzoligarchia, a tömegek pedig elszegényedtek. A tőke tehát egyre koncentrálódott, egyre kevesebbek kezében egyre több halmozódott fel. A számok sokatmondók: ma a világ három leggazdagabb emberének együttes vagyona nagyobb, mint a legszegényebb fejlődő országok hatszázmillió lakosának összes évi jövedelme – írja egy 1999-es ENSZ-tanulmány. Vagy: a világ kétszáz leggazdagabb emberének az együttes vagyona 1999-re elérte az ezermilliárd dollárt, ugyanakkor a napi egy dollárból élők száma 1,3 milliárd, vagyis a Föld lakosságának több mint húsz százaléka.3 A világ gazdasági növekedése a nyolcvanas évek óta nagyobb volt, mint a civilizáció kezdeteitől az 1950-ig tartó pár ezer év alatt, így a Föld természeti erőforrásaiból többet fogyasztunk el, mint előtte az emberiség összesen. Mára az állandó gazdasági növekedés vezérelvvé vált, mindnyájunk élete ennek van alárendelve, hiszen valójában a mindent felemésztő gazdasági szerveződések uralják a világot. Tényleges hatalmi tényezőkké váltak a nemzetek fölötti vállalatbirodalmak. Már régóta nem a szabad verseny határozza meg az életünket, hanem a globális cégek nyilvánosságtól elzárt döntései. Ezen a véleményen van Carroll Quigley4 is: alig háromszáz ember irányítja Európa sorsát, akik jól ismerik egymást, és utódaikat a saját körükből maguk választják ki. A globalizáció lázában élünk. Úgy tüntetik fel, mintha ez lenne a fejlődés természetes következménye. „Mintha ez lenne a jövőnk kulcsa, pedig mindez csak egy pusztuló rendszer utolsó menekülési kísérlete” – írja Végh László, Szám Dorottya és Hetesi Zsolt az Utolsó kísérlet című, 2008-ban megjelent könyvükben.5 A globalizáció és a neoliberális gazdaságfilozófia motorjai a globális cégek, amelyek között ma már gazdagabbak és hatalmasabbak vannak, mint az egyes nemzetállamok. E cégek a nemzetek fölött átívelő és a nemzeti kormányok által

ellenőrizhetetlen tevékenységeket folytatnak. A globalizáció hívei azonban ezeket a problémákat igyekeznek alábecsülni, és úgy próbálják feltüntetni, mint a gazdaságok természetes fejlődésének következményét és az új modernizáció egyedül lehetséges útját.6 A nemzetközi nagyvállalatok számos jogot és kiváltságot szereztek, ugyanakkor a kötelezettségeiket igyekeznek csökkenteni. Olyan jogaik vannak, mint egy élő személynek, de erkölcsi felelősségük mégsincs. Egyre sikeresebben kerülik az őket szabályozni akaró államokat, sőt manapság már számos kormányt is az eszközeikké tettek. Az állandó gazdasági növekedés, persze, nehezen egyeztethető össze a környezetvédelemmel vagy a másokról való gondoskodással. A neoliberális gazdaságfilozófiának, illetve a tőkés társaságok világuralmának megvannak a következményei, hiszen végső soron a rendszert a nyersolaj korlátlan ideig való hozzáférhetőségébe vetett hit és a szemetelés hatásainak elhanyagolása tartja fenn.7 Természeti kincseink a globális cégek, a nemzetközi nagyvállalatok kezében vannak, melyeknek az egyre nagyobb haszon a céljuk, ami növelhető, ha az okozott károk helyrehozatalát másra terhelik. Általában ezt is teszik, viselje a környezetszennyezést a helyi lakosság vagy a bolygó egésze, a munkanélküliekről gondoskodjon az állam vagy az önkormányzat, utakat építsenek ők stb.! Az a szemlélet, amely a profitot mindenek elé helyezi, azzal a következménnyel jár, hogy a fosszilis energiaforrások előbb-utóbb kimerülnek, a tiszta víz és levegő, a termőföldek stb. hiánycikké válnak, és megoldhatatlannak tűnő társadalmi problémák jelentkeznek. De nézzük kissé részletesebben, mi mindent „köszönhetünk” nekik! Kezdjük az energia- és erőforrásválsággal! Nyilvánvaló, hogy a világ teljes kőolajkészlete – noha újabb és újabb lelőhelyeket fedeznek föl – véges. Erre hívta fel a figyelmet a könyvében többek között Jeremy Leggett geológus is, aki professzorként és olajipari tanácsadóként működött. Az évtizedes tapasztalatokkal rendelkező kutató szerint az olajipar félrevezeti a világot, amikor még több évtizedes növekedési potenciálról beszél. Szerinte fel kellene készülnünk az elérhető áron, korlátlanul hozzáférhető olaj korszakának közeli végére, a fosszilis energiahordozók korszakának ugyanis leáldozott. Az új olaj mezők, a megnövelt hatékonyságú kitermelési technológiák és az olajat helyettesítő fosszilis energiahordozók sem jelentenek megoldást a bajra. A korai tetőzés elméletének híveként azt vallja, hogy az olajkitermelés

nem harminc-ötven év múlva, hanem néhány éven belül eléri a csúcspontját, és onnantól nem tud lépést tartani a növekvő kereslettel, ami az olajfüggő világgazdaság összeomlását vonhatja maga után. Kimerülőben vannak tehát az olaj- (és a gáz-) készletek, miközben növekszik az energiaszükséglet, és ez az ellentmondás a globálisan összefonódó világpiac elkerülhetetlen összeomlását vonja maga után.8 Hazai kutatók is hasonló véleményen vannak. Egy 2008-as előrejelzés szerint a világ olajtermelése 2010-ig alig valamivel bár, de nőni fog. Majd 2011-2012-re évi kétmillió hordóval esik vissza, 2013tól pedig évi 4,5 millióval. Azt, hogy ez mit jelent, jelzi, hogy egyetlen év alatt Magyarország évi fogyasztásának 28-szorosával lesz kevesebb. Ennek, persze, meglesznek a következményei. Mivel az árat a kereslet-kínálat szabja meg, az olaj ára az ötszörösére emelkedhetne, ha az igény nem csökken.9 És egyelőre nem csökken. Úgy ragaszkodunk a fosszilis nyersanyaghoz, mint a drogos az adagjához – fogalmazott ezzel kapcsolatban James Lovelock.10 A természetre ható következmények A teljesség igénye nélkül álljon itt néhány sokatmondó adat! Minden évben hatmillió hektár termőföld sivatagosodik el. A trópusi erdők tizenegymillió hektárral csökkennek, az ózonréteg pusztul, a légköri szén-dioxid az utóbbi száz évben huszonöt százalékkal nőtt.11 Másodpercenként ezer tonna termőföld pusztul el világszerte a művelés következtében, és egy hektár erdő az irtások miatt.12 Éghajlati válsággal, illetve globális felmelegedéssel is szembe kell néznünk. A világ éghajlatával kapcsolatban a legfontosabb probléma a szén-dioxid-kibocsátás. Ha a napenergia vagy az atomenergia az elsődleges energiaforrás, akkor az egységnyi energiára jutó széndioxid-kibocsátás sokkal kisebb, mintha szén, kőolaj vagy kőszén alapú szintetikus üzemanyagok biztosítják a társadalom energiaellátását. A szén-dioxid-kibocsátás terén az ipari országok vezetnek, de a kárát az egész bolygó látja. Hogy mennyire, azt mutatják a következő adatok.13 Az Éghajlat-változási Kormányközi Testület (Intergovermental Panel on Climate Change, IPCC ) szerint a levegő föld közeli átlaghőmérséklete 1905 és 2005 között 0,74 Celsius-fokkal nőtt. Az IPCC által elfogadott éghajlatmodellek szerint pedig 1990 és 2100 között 1,1-6,4 fokkal nő majd. Ennek, persze, meglesznek a következményei, hiszen a hőmérséklet néhány fokos emelkedése is komoly gondot okoz: környezeti változások, tengerszint-emelkedés, a

csapadék mennyiségének és térbeli eloszlásának megváltozása, szélsőséges időjárási viszonyok. Várhatóan változni fog a mezőgazdaság termelőképessége is, és mindez komolyan kihat majd a gazdaságra is. Számíthatunk egyes természeti vizek kiszáradására, gleccserek olvadására, gyakoribbá válhatnak az árvizek. (Már napjainkban is a Föld lakosságának negyven százaléka nem jut tiszta, iható vízhez, évi három-négy millióra, más források tízmillióra [!] teszik azok számát, akik emiatt halnak meg.) Állat- és növényfajok pusztulhatnak ki, bizonyos betegségek könnyebben elterjedhetnek. A hőmérséklet emelkedése miatt drámai jégolvadásra is fel kell készülnünk, ez leglátványosabban a jég borította magashegyi és sarki területeken érhető tetten. A gleccserek visszahúzódnak, a belföldi jégtakarók feltöredeznek, darabjaik az óceánokba tolódnak, a tengeri jégmezők szintén drámai sebességgel, megállíthatatlanul 14 fogyatkoznak. (Az aggasztó jelenség a tudósok mellett egy fotóriporter figyelmét is magára vonta, aki szabadidejében a sarki területeket járja, hogy megörökítse és az emberiség elé tárja jégtartalékaink pusztulását. James Balog drámai felvételeit látva rá kell döbbennünk, hogy a földtörténet a szemünk előtt játszódik le, minden eddig sejtettnél nagyobb sebességgel.) Tegyük gyorsan hozzá, hogy természetes a felmelegedés, hiszen az utolsó jégkorszak óta melegszik az idő. A legelfogadottabb vélemények szerint azonban a jelenleg tapasztalható világméretű felmelegedés főképp emberi okokra vezethető vissza. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül az ózonlyukat sem, hiszen világméretű összeomlással fenyeget a Föld élővilágát védő ózonréteg pusztulása. Az emberi tevékenység által kibocsátott freon gáz feljut az ózonrétegig, és elbontja az ózonmolekulákat. Egyetlen freonmolekula az ózonmolekulák ezreit károsítja ily módon. Emiatt egyre növekszik az élőlényekre káros ultraibolya sugárzás erőssége, és az ózonpajzsnak nevezett ózonrétegen lévő lyuk egyre nagyobb mind a déli, mind az északi féltekén.15 A természet határtalan kizsákmányolásának további következménye, hogy az ökoszisztémákat, a fajokat és azok genetikai variációit magába foglaló biológiai sokféleség, a biodiverzitás eddig soha nem tapasztalt mértékben csökken. Az ENSZ és a Cambridge-i Egyetem közelmúltban kiadott közös jelentésében megállapította, hogy 1970 óta az állatpopulációk mérete harminc, a fajokban gazdag mangroveerdők húsz, az élő korallzátonyok kiterjedése pedig negyven 16 százalékkal csökkent. A kulcsfontosságú fajok európai uniós szintű

értékeléséből az is kiderült, hogy a védelem ellenére az élővilágnak csupán tizenhét százaléka van kedvező állapotban. Az élővilág sokszínűségének eltűnése az emberiségre nézve is veszélyes, hiszen az biztosítja az élelemtermeléshez és az egészséges környezethez szükséges erőforrásokat. De a hazai helyzet sem jobb, térségünk ugyanis különösen veszélyeztetett a biológiai sokféleség kihalása szempontjából. Tizenkét különböző típusú gyepből tíz rossz körülmények között, az élőhelyek jelentős része (hatvanhét százaléka) pedig rossz természeti állapotban van, ugyanakkor a kiemelt jelentőségű fajok populációi negyvennyolc százalékának az állapota nem kielégítő. Hazánkban egyedül a sziklás élőhelyek azok, amelyek többnyire megfelelő állapotban vannak.17 Folytassuk azzal, hogy az elmúlt száz évben több állatfaj halt ki, mint az azt megelőző tízezerben! Napjainkban nem ritkák az ilyen hírek: robbanásszerűen megnőtt a tengeri halálzónák kiterjedése az elmúlt ötven évben, ezeken a területeken a mély vízben annyira kevés az oldott oxigén, hogy a tengeri élőlények nem képesek megtelepedni. A patakokba és folyókba belemosódó műtrágyák ugyanis eljutnak a tengerekbe, s az így elindított folyamat végeredménye gyakran a halak és más tengeri élőlények tömeges pusztulása.18 Ilyet tapasztaltunk például 2010 végén – 2011 január elején: a brazíliai Paraná folyó partját beborították a szardínia-, az árnyékhal- és a harcsatetemek tízezrei. Néhány nap alatt mintegy negyven kilométer hosszan ellepték a folyót. Döglött madarak hullottak az égből az amerikai Arkansas államban is, több mint ezer vörösszárnyú feketerigó. Az állatok két kilométeres körzetben potyogtak le. Louisiana államban ugyanakkor több ezer seregély és feketerigó, valamint tízezer hal pusztult el. A kanadai Manitoba városban több tízezer seregély múlt ki hirtelen, akárcsak Louisianában. Marylandben, a Chesapeak-öböl déli részén kétmillió pettyes árnyékhal pusztult el váratlanul. A tömeges madárpusztulási hullám elérte Európát is. Egy Ravennához közeli olasz kisvárosban ezernél is több vándorgerle hullott alá az égből. Svédországban is tapasztalták, ott Falkoping egyik utcáján találtak száz döglött csókát. Angliában, Thanetnél negyvenezer bársonyráktetemet mosott ki a dagály a partra…19 A természet kizsákmányolása az óceánokra is kiterjed, hosszú ideje a rablógazdaság színterei. Az ember, úgy tűnik, máig nem értette meg, hogy hosszú távon mind a tengeri ökoszisztémára, mind magára a halászatra drámai hatással lehet a korlátokat nem ismerő profithajhászás. Ráadásul a kutatók szerint a

halállomány megcsappanása csupán a történet kezdete, az első lépése egy beláthatatlan következményekkel járó globális átalakulási folyamatnak. Mértéktelen hulladékgyártás folyik, az immár hatmilliárd főnél is népesebb emberiség nap mint nap hegységnyi mennyiségű szemetet termel és próbál meg eltüntetni – egyre kevesebb sikerrel. A problémával foglalkozó szakemberek szerint a modern fogyasztói életvitel eme nem kívánt mellékterméke előbb-utóbb katasztrófához vezet. A szakemberek így foglalták össze a kialakult helyzetet: A környezet a termelés nyersanyagforrásává, valamint a termelés és a fogyasztás szemétlerakójává válik. Még ha most azonnal be is fejezzük a Föld kizsákmányolását élelmiszerért és nyersanyagért, ha befejezzük a mérgezését, kb. ezer évbe telne, amíg magához térne abból a károsodásból, amit már eddig előidéztünk – írja Lovelock.20 Társadalmi bajok A neoliberális gazdaságpolitika, az állandó gazdasági növekedés mítosza az élet minden területén érezteti hatását, az egészségügytől a mezőgazdaságon át az oktatásig, és még folytathatnánk a felsorolást. Nemcsak természeti katasztrófák előidézői vagyunk, hanem súlyos társadalmi válságok is fenyegetnek minket. Álljon itt néhány példa! A Föld lakossága exponenciálisan nő, manapság negyvenévenként megkétszereződik. Ugyanakkor máshol súlyos népesedési problémákkal kell szembenézni, mint például hazánkban. Hatalmas dráma játszódik le a magyar társadalomban, ugyanis „helyet cserél az élet és a halál”: az 1950-es években kétszer annyian születtek, mint amennyien meghaltak, de a 2020-as évekre arra lehet számítani, hogy kétszer annyian halnak majd meg. Az elmúlt években a világban az egészségügyben inkább ingatlanpanamákkal találkoztunk, mint az egészségügyi támogatások növelésével. Kórházi várólisták, megfizethetetlen gyógyszerárak, egyre több beteg ember… Hazánk szomorú helyen áll a különféle haláloki statisztikákban. Említhetjük a közművek piacosítását is. Azért szerveződtünk államba, azért fizetünk adót, hogy ebből az állam megoldjon olyan feladatokat, amelyeket egyénenként nem tudunk. Tehát biztosítsa például a biztonságos gázés villanyellátást, közlekedést, közbiztonságot stb. Nem azért fizetünk adót, hogy valaki privatizálja az e szolgáltatásokat ellátó vállalatokat Korábban szempont volt, hogy az ilyen cégek biztonsággal lássák el az embereket, így kizárólag állami tulajdonban voltak. Ám nem

kis részüket magántulajdonba adták, s ettől kezdve a haszon lett az elsődleges, nem a biztonságos ellátás. A mezőgazdaság és az élelmiszeripar terén sem jobb a helyzet. Úgy tűnik, még az is néhány globális nagyvállalattól függ, hogy mit eszünk. Érdemes megtekinteni ezzel kapcsolatban James Colquhoun és Laurentine Ten Bosch dokumentumfilmjét arról, hogyan befolyásolnak minket a táplálkozási szokásainkban a világ kormányai és az élelmiszeripari gigacégek a tömegtájékoztatás eszközeivel. Ezzel kapcsolatban az oktatás és a tájékoztatás lenne a legfontosabb feladat, de a valós információk hiányában ebben a világban erre esélyünk sincs.21 A pénzoligarchia és az élelmiszeripar összefonódásával mások is foglalkoztak már korábban is. Jelenleg az élelmiszeripar több mint húszezerféle adalékanyagot kever az ételeinkbe, és több mint hatezerféle ízanyagot. Az Egyesült Államokban már 1902-ben felmerült a kétely ezen anyagok egészségre ártalmatlan voltával kapcsolatban. Dr. Harvey Washington Wiley (1844-1930) a kormány megbízásából kísérletsorozatot indított el, amelyben fiatal, egészséges, önkéntes férfiaknak a tradicionális amerikai koszt mellé az élelmiszerekben, a kenyérben, felvágottakban, konzervekben stb. megtalálható adalékanyagokból is adagolt. A sajtó rendszeresen beszámolt a „méregkülönítmény” egészségi állapotáról és a súlyos károsodásokról, amelyeket ezek az anyagok okoztak. Az öt éven át folyt kísérlet egyértelműen bebizonyította a táplálékhoz mesterségesen hozzáadott anyagok súlyos egészségkárosító hatását, ami annak idején azon törvény létrehozásával járt, miszerint ezek az anyagok csak akkor kerülhetnek az élelmiszerekbe, ha az ártalmatlanságuk bizonyított, ám a törvény rövid idő alatt megbukott a gyártók érdekein.22 Rendszeresek az élelmiszer-mérgezési botrányok. Olyan vegyületek nevét kell megtanulnunk, amiket korábban sohasem, ilyen például a melanin. Aztán itt van az édesítőszerként használt aszpartám is! Számos kutatás és a tapasztalat egyértelműen kimutatta az egészségre káros hatását. Még szomorúbb képet fest elénk az újságíró MarieMonique Robin a Monsanto szerint a világ című 23 könyvében. Dokumentumokra, tudósok és politikusok véleményére, az áldozatok tanúvallomásaira hivatkozva mutatja be az iparbirodalom történetét. Miközben a Monsanto a világ legnagyobb vetőmagvállalata, növekedését hamisított adatok és elemzések, összefonódás az Egyesült Államok hatóságaival és sorozatos korrupciók övezték. Egy

elképesztő folyamatról olvashatunk, amelynek következtében a Monsantónak sikerült az egész Földön elterjesztenie – minden valós ellenőrzés nélkül – a génmódosított mezőgazdasági termékeket, tekintet nélkül az emberek egészségére és a környezetkárosításra. Hazánkban is! A 2009-ben megjelent könyvben olvashatjuk, hogy az Európai Bizottság két esetben is eljárást indított Magyarország ellen, mert moratóriumot vezettünk be a cég egyik terméke ellen. Vagyis a Monsanto mondja meg, hogy mit termesszünk és mit együnk. Arról már ne is beszéljünk, hogy a nemzetközi nagyvállalatok sok-sok kilométerről szállítják azt, amit megeszünk – de, persze, ennek is mi fizetjük az árát. A művelődés terén sem rózsás a helyzet. A művészi érték már többnyire nem számít, csak a haszon. Elsődleges szempont, hogy a termék eladható legyen. Érdemes egy pillantást vetni az oktatási rendszerre is. A ritka kivételtől eltekintve a társadalomtudományok terén a jelenlegi rendszer túléléséhez szükséges tudnivalókat tanítják, és nem azt, hogy „van élet a globalizáción kívül is”. A szegénység minden következményét tapasztaljuk: bűnözés, drogozás, öngyilkosságok, válások, soha nem látott erőszak. A civilizációk közti feszültség robbanni látszik… Háborúk… Gyerekek ölnek gyerekeket, diákok vernek tanárt. Angliában több mint egymillió gyereknek vannak mentális problémái…24 Egymilliárd ember éhezik a Földön. A becslések szerint 2050-ig egymilliárd embernek kell elhagynia a lakóhelyét, elsősorban klimatikus vagy háborús konfliktus miatt, így humanitárius katasztrófák sorával kell számolnunk.25 Sokáig folytathatnánk… És mindeközben a világ összes országának fegyverkezési kiadása 2006-ban 1060 milliárd dollár volt, 2007-ben pedig még további hat százalékkal nőtt.26 A rendszer fenntartása hatalmas összegeket emészt fel. A mi, az adófizetők pénzéből, persze. Ugyanakkor magántulajdonban lévő őrző-védő cégekről, magánhadseregekről hallani, amelyek tagjainak fegyverük van… Úgy tűnik, alávetettek minket a pénzemberek akaratának. Tőlük függ, van-e munkahelyünk, van-e válság, mit termeljünk a földjeinken. Megmondják, mit együnk, mit igyunk, legyen-e bankszámlánk, bankkártyánk. Tőlük függ, mit láthatunk a moziban, színházban, mi olvasható az újságokban… A mennyiség uralma – avagy vásárolj!

Vajon a pénzoligarchiának a minél nagyobb haszon elérése céljából milyen emberekre van szüksége? Nyilvánvalóan olyanokra, akik minél többet vásárolnak és fogyasztanak, és lehetőleg minél kevesebbet gondolkodnak. Mondhatjuk, persze, hogy ez azért így túlzás… Vagy kételkedhetünk, hogy valóban így van-e. De minden bizonnyal igen. Jól látható ugyanis, hogy világszerte a fogyasztás növelésére sarkallják a tömegeket. Ahhoz, hogy az emberek ne gondolkodjanak, hanem fogyasszanak, a média a leghatásosabb fegyver. Ma néhány nagy cég kezében van a világ hírügynökségeinek és médiumainak jelentős része. Rádió- és tévécsatornák, újságok tömegei buzdítanak az állandó vásárlásra. Reklám reklám hátán… És vajon minek a fogyasztására buzdítanak? Nos, például nem az egészséges hazai gyümölcsökre, hanem egészségtelen italokra és ételekre, nem a művészi értékű filmek nézésére, hanem valóságshowkra, nem a természetes, egészséges életmódra, hanem gyógyszerszedésre… és még folytathatnánk. A média állandó versenyre ösztönöz, állandóan csábít egy csomó felesleges dolog megvásárlására, amit nem engedhetünk meg magunknak. Ráadásul a pazarló fogyasztást ösztönzik, mert például vonzó csomagolásban a silány áru is vonzóbb. Sokszor a csomagolás már jóval többe kerül, mint ami benne van. Szándékosan rossz minőségű terméket gyártva is növelhető a fogyasztás, hiszen hamar tönkremegy, és akkor újat kell venni. Nemegyszer az eredetileg tartós árut, ami hosszú időn át felhalmozott emberi tudás, erőforrás befektetésével készült, rontja le a gyártó, hogy így aztán újat kelljen vennie a fogyasztónak. Olyan számítógépek vannak forgalomban, amelyek eszközei nem csatlakoztathatók a régiekhez. Olyan autókat árulnak, amelyekben nem lehet egy alkatrészt kicserélni, hanem egy egész blokkot kell… Az állandó gazdasági növekedés mítosza egyre nyomasztóbban uralja az életünket. Már csak az anyagiakat hajszoljuk, a cél a túlélés. Állandó félelemben élünk, hogy lemaradunk, ezért egyre többet dolgozunk. A több munka viszont elvon minket az egyéb foglalatosságoktól, így boldogtalanokká, életuntakká válunk, mert nem jut idő azzal törődni, ami teljessé tehetné a mindennapjainkat. Így az átlagember egyre műveletlenebb lesz, elveszti szellemi értékei jó részét. Érdektelenné, közömbössé válik minden iránt, ami nem az anyagi helyzetére vonatkozik. Gondolkodásra, művelődésre nem marad energiája, ezért elfásult, ideges lesz… majd megbetegszik. A beteg ember pedig manipulálható.

A gazdaságnak alávetett társadalmat már csak az anyagiak érdeklik. Bálványként tisztelik a gazdaságot, pedig ha a gazdaságot mindenek fölé helyezik, az olyan emberhez hasonlít, akinek csak a táplálkozás fontos – fogalmaz az említett szerzőhármas. Az ilyen társadalomra, világrendre biztos pusztulás vár. Felélik az erőforrásaikat, és az elszürkülés miatt a társadalom képtelen lesz kezelni a kirobbanó válságokat. Felmorzsolja az embereket, a személyiségüket. Konzumidiótákká válnak, azt teszik, amit a hirdetések diktálnak. Elhiszik például, hogy naponta kell hajat mosni, és hogy külön sampon való férfiaknak és nőknek. A mindenfelől áradó bizonytalanság, a mindennapok szaporodó félelmei, az egyre feszültebb, egyre több kegyetlenséggel teli világ, a válság felnagyítja a férfi és a nő között eddig is meglévő, de valahogy még kezelhető gondokat. A házaspárok, az élettársak egyre többet veszekszenek, belső feszültségeiket egymáson vezetik le. Mintha az játszódna le sok család sorsában, ami erre az országra és erre a világra is jellemző. Az emberek boldogtalanok lesznek, a családok szétesnek. Boldog nagycsaláddal alig találkozni a híradásokban. Egyre több a magányos vagy a szingli. Sőt divat a szingli, így újabb háztartásokat kell felszerelni, új hűtő, új tévé, új mosógép kell, ami, persze, újfent a fogyasztást növeli. Megszűnik a több generációs együttélés, fizetünk a szülők ápolásáért. Az időseket nem tisztelik. Úgy tűnik, nem kell a család, legalábbis nem arra buzdítják a fiatal nőket, hogy menjenek férjhez és neveljenek gyermekeket. Arra buzdítanak, hogy legyen sikeres a nő is, őrizze meg a függetlenségét, legyen külön lakása, valósítsa meg önmagát. A reklámok is ezt sugallják: vedd el, tiéd lehet, megnyerheted. Egészségtelen italokat reklámoznak úgy, mintha a fogyasztásuk lenne a boldogság. Szorongunk, emiatt többet eszünk, iszunk, drogozunk… a fogyasztást tulajdonképpen szorongáscsillapítóként alkalmazzuk. A médiából az esetek nagy részében csak rossz hírek jutnak el hozzánk, katasztrófák, bűnesetek, terrorcselekmények, háborúk. A jó hír már nem hír. Mintha arra sarkallnának bennünket, hogy ne legyenek gyökereink, kapaszkodóink. Mert a kiszolgáltatott ember is könnyen manipulálható. A médiumokból képtelenség kiolvasni, hogy milyen világban is élünk. A kis igazság is nagy hazugságba van csomagolva. Régen a kis faluban nem lehetett sokáig hazudni, gyorsan kiderült. Ma a tévéből ömlik az információ, sosem derül ki, hogy, mondjuk, milyen

újabb hazugsággal fosztanak ki bennünket. Előtérbe került az ego, az egyén joga a közösséghez való tartozás kötelezettsége rovására. Mindenki a saját boldogságát keresi, elfelejtődött, hogy azt csak mások boldogsága révén találhatjuk meg. Az emberi kapcsolatok egyre szegényesebbek. Egykor a falvakban számos egyesület, csoport létezett, dalárdák, legényegylet stb. Ma nincs hova tartozni. Napjainkban többnyire a családon belüli erőszakról hallani, mintha a család lenne a legveszélyesebb üzem. Totális elidegenedés, ide vezetett az ego fontosságának hirdetése, az, hogy „csak én számítok”. Mindenki mindenkit le akar győzni, a másik rovására akarunk sikereket elérni. Ha nem tudunk a csúcsra jutni, kudarcként éljük meg. Mindenáron egymás fölé akarunk kerülni, állandó versenyben élünk. A modern ember többnyire képtelen elgondolni más tudományt, mint a számiálhatót, a mérhetőt, vagyis csak az anyagi dolgokét, tudniillik a mennyiségi szempont csak ezekre érvényes, és pontosan a minőség mennyiségre alacsonyításának igénye a modern tudomány fő jellegzetessége. Isten nélküli világban élünk. A többség számára valójában semmi sem létezik azon túl, ami látható vagy megfogható - írta Guénon kilencven éve. És ha esetleg el is ismeri, hogy létezhet valami, azt megismerhetetlennek deklarálja, ami aztán mentesíti attól, hogy gondolkodnia kelljen. Sok esetben a vallásos meggyőződés is feldolgozás nélküli, akadémikus és mechanikus úton, könyv nélkül betanult elgondolás, amit sohasem tesznek komolyabb megfontolás tárgyává. Általában csak emlékezetükbe vésik, és alkalomadtán egy formális szertartás részeként elismételnek.27 De még ha igaza is van a szerzőnek, azért a XX. századig az Istenbe vetett hit valamiképpen áthatotta az egész társadalmat, és valamennyire gátat szabott a „rossznak” a hívő ember nem csap be másokat, ezenkívül a vallásos ember sokkal többet tud elviselni. Manapság valakik pénzt áldoztak arra, hogy Londonban a buszok oldalára ráfessék: „Nincs Isten”. A magasabb tudás feledésbe merült, a spiritualitás eltűnt. Morális kuszaság, zavarodottság figyelhető meg. Nem elvekhez igazodunk, hanem életünk gyakorlatának igazolására szerkesztünk elveket. Nem kutatjuk a világ igazságát, hanem a magunk alkotta világot védelmezzük. De így harmóniát nem találhatunk, békénk nem lesz. Kiszolgáltatottak lettünk. Mindenki érzi, hogy a világ jelenlegi állapotában nincs többé stabilitás, holott úgy látszik, állandó fejlődésben vagyunk. Csak a tudatállapot nem fejlődik: az egyetemes és

transzcendens princípiumokat, a tudás lényegét nem tudjuk megragadni. Ideológiai zűrzavar tapasztalható, s az egymásnak ellentmondó filozófiák és hiedelemrendszerek sokasága csak fokozza a káoszt. Többé nem állíthatjuk, hogy mi a helyes és mi nem, csak politikailag helyes létezik. Iránytű nélkül hánykolódunk a tengeren. Sok esetben a technikát szolgáljuk, hajszoljuk magunkat a plazmatévéért, az új autóért… a magunk teremtette technika foglyai lettünk.28 A mai világra jellemző, hogy egyre inkább a fizikai léthez rögzül. Az emberek a biztonságot a fizikai környezetük biztosításával akarják elérni. Minél többet fogyasztok, annál nagyobb a látszatbiztonságom. Világunk merőben anyagi jellegű, csak anyagi irányban bontakozik ki, és akárhonnan nézzük is, előbb-utóbb szembekerülünk a materializálódás közvetett vagy közvetlen következményeivel. Jószerivel egyetlen rangbéli különbséget ismerünk, és ez az anyagi helyzet. Már a politikát is az üzlet irányítja, és már-már az emberi kapcsolatokat is a kereskedelmi vetélkedés határozza meg. Guénon a „mennyiség uralma” kifejezést használta a nyugati modern világra, az Utolsó kísérlet című könyv szerzői a „pénzbetegség” szót említik gyakorlatilag ugyanerre. Kinek higgyünk? Már nem tudjuk, hogy kinek higgyünk. A „hivatalos” tudósoknak vagy az alternatív megoldásokat nyújtóknak? Orvosoknak vagy természetgyógyászoknak? Atomtudósoknak vagy akik a rejtett energiákban hisznek? Ha a szakértőknek, akkor melyiknek? Egyáltalán miért hisszük, hogy az egyik vagy másik szakértő jobban tudja? Hiszen például volt olyan szakértő egy dohánygyár alkalmazásában, aki szerint a „light” cigaretta nem káros az egészségre. A szakértők fogkrémeket reklámoznak, az egyik ezt, a másik amazt. Ezért sok pénzt kapnak a fogkrémgyáraktól. Ennek fényében az atomerőműről nyilatkozó szakértőről pedig kiderülhet, hogy atomerőműben dolgozik? Higgyünk neki? Éppen ők azok a szakértők, akikre hallgatnunk kell? Olyankor például, amikor orvosi felvilágosító cikkek azon az oldalon vannak, ahol pont azt a terméket reklámozzák, amelynek a hasznosságáról szólnak az írások? Szakértők által igaznak tartott elméletek dőlnek meg nap mint nap. Azt hisszük például, hogy a spenót nagyon egészséges, mert rengeteg vas van benne, így évtizedeken át gyerekek millióit tömték vele. Majd kiderült, hogy egy régi német folyóiratban elírtak egy tizedes vesszőt, és ezért gondoljuk, hogy sok a vas benne. Honnan tudjuk, hogy mely véleményeket tegyünk

magunkévá? Kinek az álláspontját vegyük figyelembe? Kire hallgassunk? Miért kell jobban bíznunk a tudományban, mint a hagyományban? Tényleg olyan racionális? Tényleg olyan objektív? Tényleg olyan megbízható? 1936-ban egy portugál neurológus kidolgozott egy módszert az ember szemüreg feletti agylebenyének leválasztására, amiért orvosi Nobel-díjjal jutalmazták. Követői 2500 emberen végeztek ilyen operációt - jégvágóval. A műtéten átesettek közül többen maradandó károsodást szenvedtek. Honnan tudjuk, hogy a ma használt technikákkal mikor követünk el hasonló hibát? Hihetünk-e a gyógyszergyárak hirdetéseinek? Ha valami nem tudomány, akkor az okvetlenül babona és sarlatánság? Milyen alapon állítjuk, hogy a modern tudománytól eltérő módon szerzett tudás nem megbízható? Vagy a tudósok mindig egyetértenek abban, amit állítanak? Az egyik homeopátiás gyógyszert ajánl, a másik máglyára vetné, mindketten ugyanolyan egyetemre jártak. Gyakran a tudományon belül sincs egyetértés, honnan tudjam én, kinek van igaza? – teszik fel kérdéseiket a tudományfilozófusok is.29 Vagy vajon hihetünk-e, illetve mit kezdjünk némely itt következő tudományos megállapítással? Például a Pentagon 2010-re jégkorszakot jósolt. Eszerint a globális felmelegedés következményei az alábbi forgatókönyv szerint alakulhatnak: ha az észak-atlanti Golfáramlat megszűnik, Európa hőmérséklete olyannyira lehűl, hogy jéghegyek jelennek meg Portugália partjainál, s a jelenlegi szibériai hőmérséklethez hasonló uralkodik majd az egész földrészen, míg a meglehetősen gyorsan lezajló változások eredményeként a termőföldek kiszáradnak.30 Más. Az elmúlt másfél évszázadban a Föld mágneses mezejének erőssége 10-15 százalékkal csökkent, és a folyamat gyorsul, állítják kutatók. A gyengülés a kezdődő pólusváltást jelezheti. A póluscsere alatt ugyanis a Föld mágneses mezejének erőssége csökken, aztán fordított polaritással újra felépül. A pólusváltás tönkreteheti az elektromos hálózatokat, a műholdakat, növelheti az ózonlyukakat, sarki fények jelenhetnek meg az Egyenlítő környékén, emellett a váltás összezavarhatja a madarakat, a halakat és minden költöző állatot, amelyek a mágneses mező alapján tájékozódnak. Bár a teljes váltás még évszázadokra vagy évezredekre lehet, a mágneses mező gyors csökkenése már most problémákat okoz a műholdaknak.31 (De hát volt már néhány pólusváltás, és mi itt vagyunk!) Minden évben egy kicsivel kevesebb fény éri el a Föld felszínét. Úgy tűnik tehát, hogy a

napfény egyre inkább eltünedezőben van. Az adatok azt mutatják, hogy az utolsó ötven esztendőben a Föld felszínét érő napsugárzás átlagosan három százalékos ütemben csökkent minden egyes évtizedben. Ez ugyan túl kicsi visszaesés ahhoz, hogy szabad szemmel érzékelhető legyen, de életünk sok ágára rendkívüli hatással lehet. Így például a napenergia hasznosításában, a klímaváltozásban, a növények fotoszintézisében, vagyis a földművelésben gyökeres, többnyire negatív változásokat hozhat magával.32 Napkitörés és napviharok is fenyegetnek minket; a Nap ébredezik, és a következő években a megszokottnál sokkal aktívabb lesz - az amerikai űrkutatási hivatal Nappal foglalkozó részlegének vezetője szerint. Úgy látja, az elektronikai berendezéseket érzékenyen fogják érinteni a korábban nem tapasztalt napviharok. Tudjuk, hogy bekövetkezik, de fogalmunk sincs, mekkora károkat okoz majd az olyan kommunikációs eszközökben, mint a műholdak, az autós navigációk, problémát okoz a légi közlekedésben, a bankrendszerben, a számítógépek esetében, mindent tönkretehet, ami elektromos. Komoly problémákat okoz majd az emberiségnek. Természetesen a Földet már rengeteg napvihar érte, hiszen a napfolttevékenység tizenegy éves ciklusosságot mutat, ám az emberi civilizáció mára szinte teljesen az elektronikára épül. A szakember is úgy fogalmazott, hogy egy hasonló vihar ma sokkal nagyobb károkat okozhat, mint korábban, mert a modern társadalom már annyira függ a műholdaktól, az elektronikától és mobiltelefonoktól, hogy ezek megszűnése beláthatatlan 33 következményekkel járhat. Vagy hihetünk vajon annak a hírnek, amelyik szerint teljesen biztos, hogy előbb vagy utóbb egy kozmikus katasztrófa totálisan eltörli az életet a Föld színéről? Amikor a galaxis nagy tömegű csillagai életük végén összeomlanak, intenzív sugárzást bocsátanak ki. Ezek és az őket követő szubatomi részecskék hatalmas pusztítást vihetnek végbe. Lehetséges, hogy a Föld története során bekövetkezett tömeges kihalások is az űrből érkező sugárzás következményei voltak.34 „Erre galaxisunk bolygóinak százmillió évenként egyszer esélyük van” – olvasható a cikkben, de mire ehhez a mondathoz érünk, már halálra izgulhattuk magunkat. Valakiknek megéri, hogy félünk? Amíg a napkitörésektől, a kozmikus sugaraktól vagy a mágnesespólus-váltástól rettegünk, azzal foglalkozunk, addig minden bizonnyal kevesebb időnk jut azon gondolkodni, hogyan változtassunk ezen a „szép új világrenden”.

Vagy vajon a 2012-re jósolt világvége is egy ilyen elterelő hadművelet? Ha igen, hogyan tovább? Hol találunk valamilyen kapaszkodót, segítséget ahhoz, hogy eligazodjunk ebben az ideológiai és világnézeti zűrzavarban? Hogy választ kapjunk, próbálunk betekintést nyerni az ősi és ezoterikus tanításokba, hátha van mit tanulnunk belőlük. De hogy össze tudjuk hasonlítani napjaink racionális szemléletével, először is nézzük azt, hogy a modern természettudományok mit mondanak a világ keletkezéséről, az élet, illetve az ember kialakulásáról!

II. RÉSZ – Mit MONDANAK A TUDOMÁNYOK ÉS AZ ŐSI, SZENT IRATOK A VILÁG MŰKÖDÉSÉRŐL? 1. BIZONYÍTÉK SZÜKSÉGELTETIK „A tudomány… igen kevés emberi tevékenység egyike, melyben a tévedéseket rendszeres kritikának vetik alá… a tudományban gyakran tanulunk tévedéseinkből, s ezért beszélhetünk világosan és értelmesen arról, hogy a tudományban van fejlődés.” (Karl Popper) Mielőtt rátérnénk a világegyetem, az élet kialakulásával, illetve az ember származásával kapcsolatos természettudományos magyarázatokra, nézzük, mit nevezünk tudománynak, és hogyan is működik! A tudományról általában A Magyar értelmező kéziszótár meghatározása1 szerint a tudomány a természet, a társadalom és a gondolkodás objektív összefüggéseiről szerzett, igazolható ismeretek rendszere. Más megfogalmazásban2 pedig „rendszerezett, egységbe foglalt, alaptörvényekre fektetett tudás. Olyan tények összessége, amelyek elméletek és működőképes alkalmazási módszerek egészévé állnak össze, amit az ember a fizikai világ, az emberi elme és társadalom problémáinak megoldásához használ. Módszerei lehetővé teszik új elképzelések felállítását, amelyek igazolhatóak lesznek az adott tudomány területén, illetve megtalálhatók a fizikai univerzumban, világunk valóságában”. Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a tudomány jellemzője az objektivitás, tehát a tudományos megismerés független a szubjektív tényezőktől. Továbbá a megállapításai igazolhatók, okelemzők és racionálisak. Említeni kell még egy fontos jellemzőjét, ez pedig a cáfolhatóság. Karl Popper tudományfilozófustól származik3 az úgynevezett falszifikációs alapelv, amelyet sokan a tudományosság mércéjeként fogadnak el. Ennek lényege, hogy egy állítás, hipotézis, elmélet csak akkor tekinthető tudományosnak, ha tapasztalati úton tesztelhető, vagyis ha elképzelhetők olyan megfigyelések vagy kísérleti eredmények, amelyek ellentmondanának az állításnak, és így kimutatnák hamis voltát. Tehát egy tudományos megállapításnak cáfolhatónak kell

lennie. Mindezek mellett a következő speciális kritériumoknak kell teljesülniük ahhoz, hogy tudományosnak nevezhessünk valamit.4 Rendelkeznie kell: – olyan, nagy horderejű fogalmakkal és logikai eszközökkel, amelyekkel széles, általános vagy egyetemes érvényű elveket, illetve törvényeket fogalmaznak meg; – olyan gondolati eszközökkel és algoritmusokkal, amelyekkel az ismert törvények alapján, az új feltételek között lehetséges vagy várható eredmények tényszerűen előre láthatók, illetve megvalósíthatóan tervezhetők; – továbbá rendezetten kell leírnia azokat az objektív feltételeket, amelyek között az elvek vagy a törvények igazoltan, illetve bizonyítottan érvényesülnek. Magunk is láthatjuk, hogy a tudomány elsősorban azokkal a dolgokkal foglalkozik, amelyek az öt érzékszervünkkel megfigyelhetők vagy mérhetők. Ezért a tudomány a mindenkori törekvés arra, hogy folyamatosan összegyűjtsük és megmagyarázzuk a tényeket, amelyek a minket körülvevő univerzumból származnak. A tudományokat természet- és társadalomtudományokra osztják. Minden fejlődik A mai tudománynak a fejlődés a központi tengelye, körülötte forog minden fizikai, kémiai, biológiai, pszichológiai, szociológiai stb. kutatás és elmélet. Az evolúció alatt a legegyszerűbb, legkisebb képződményektől az egyre bonyolultabbak irányába történő fejlődést értik (evolutio [latin] = fejlődés, kibontakozás). Szaktudományos szempontból a fejlődéstan három összefüggő területre oszlik: fizikai, kémiai, biológiai. Mindegyikben közös tétel, hogy a természetes fejlődés, változás vagy átalakulás az egyszerű, kezdeti állapotból az egyre összetettebb, tökéletesebb állapotba jut. A fizikai fejlődés tárgya a kozmológia, ez a világegyetem létrejöttével, a kémiai elemek vegyületeinek fejlődésével foglalkozik. A biológiai fejlődés tárgykörébe az élet, majd az egyre bonyolultabb életformák, végül az ember kialakulása tartozik. E szerint az első élő szervezetek spontán keletkeztek az élettelen anyagból, majd bonyolult élőlényekké fejlődtek. A tudat kialakulása is a fejlődés következménye. A jelenlegi tudományos felfogás a fejlődés okát magában az anyagi világ természetében látja. Csak az anyagi világot tartja egyetlen valóságnak. Mindezek ismeretében nézzük, mit mondanak a

természettudományok a világegyetem, kialakulásával kapcsolatban!

az

élet

és

az

ember

2. KEZDETBEN ŐSROBBANÁS

VALA

AZ

„Az ősrobbanás pillanatában a világegyetemet nulla méretűnek, tehát végtelenül forrónak tekintjük. Tágulása során azonban csökken a sugárzás hőmérséklete. Egy másodperccel a Nagy Bumm után körülbelül tízmillió fokra esik vissza… A most megismert kép… megegyezik a ma rendelkezésünkre álló összes megfigyelés eredményével’’ (Stephen W. Hawking: Az idő rövid története) A kutatók jelentős része szerint kényszerítő erejű bizonyítékok szólnak a világegyetem hirtelen keletkezése mellett, azaz a mindenség egy nagy robbanással kezdte létezését, amit ősrobbanásként, illetve Nagy Bummként (angolul Big Bang) emlegetnek. A tudósok közt ma már csaknem egyöntetű az az álláspont, amely szerint a világegyetem legalább tíz-, legfeljebb húszmilliárd évvel ezelőtt kezdődött, és amely esemény egyúttal az univerzum további sorsát is megszabta. A világegyetem születése1 A szakemberek2 által általánosan elfogadott modell szerint kezdetben a világegyetem összes anyaga végtelenül kicsi, végtelenül forró és sűrű térrészben, nagyon homogén állapotban koncentrálódott. Ez a hatalmas energiájú és sűrűségű kezdeti állapot – az úgynevezett szingularitás – volt az ősrobbanás kiindulási lépése. (Szingularitásnak nevezi a tudomány azt az állapotot, ahol nem érvényesek a fizika törvényei. A szó jelentése: egyedi, kivételes, különleges viselkedést vagy szabálytalanságot mutató.) Ekkor a világegyetemet nulla méretűnek és végtelenül forrónak tekintik. A világ kezdetét egy óriási robbanás jelentette, az említett végtelenül forró és sűrű „valami” ismeretlen okból szétrobbant, majd fokozatosan tágulni kezdett, miközben az energiasűrűsége és a hőmérséklete folyamatosan csökkent. Úgy tartják, az ősrobbanás egyaránt jelentette magának a térnek, valamint az anyagnak és az energiának is a kezdetét. E kép értelmében nem beszélhetünk az ősrobbanás előtt is létező valamilyen űrről, amelyben az ősrobbanás bekövetkezett. Ugyanez vonatkozik az időre is. Az anyag végtelen sűrűségű és a tér végtelenül összepréselt állapota határt jelent az időben is. Nincs értelme tehát annak, hogy „az ősrobbanás előtt”. Az ősrobbanással az anyag és az energia mellett megjelentek a különféle fizikai, kémiai, biológiai stb. folyamatok működését

meghatározó állandók is. A robbanás mindenütt egyidejűleg ment végbe, és kezdettől fogva betöltötte az egész teret. Nyilvánvaló, hogy nem ismerjük az említett, számunkra felfoghatatlanul magas hőmérsékleten az anyag viselkedését. Feltételezik, hogy az első másodpercben létrejöttek az anyag általunk ismert „téglái”, az elemi részecskék -protonok, neutronok, elektronok, pozitronok, fotonok, neutrínók. Az anyag tehát ebben az állapotban az említett részecskék felfoghatatlanul magas hőmérsékletű kvázihomogén keveréke. Ezen a túlságosan magas hőmérsékleten összetett atommagok még nem tudtak létezni. Az események a világegyetem születése utáni pillanatokban drámai gyorsasággal peregtek, és a hőmérséklet emberi időléptékkel mérve is rövid idő alatt csökkent. Ahogy ez a sűrű „leves” hűlt, lehetővé vált, hogy az elektronok az atommaghoz kapcsolódjanak, létrejöttek a legegyszerűbb elemek: a hidrogén atommagja egy protont és egy neutront tartalmaz, körülötte egy elektron kering, a hélium atommagja két protont, két neutront tartalmaz, körülötte két elektron kering. Ezen idő alatt a jelen lévő anyag mintegy 70-75 százaléka alakult hidrogénné és 25-30 százaléka héliummá. Ezt követően a világegyetem tovább tágult és hűlt. Azon a részein, ahol valamivel nagyobb volt a sűrűség az átlagosnál, a gravitáció hatására csökkent a tágulás, sőt megindult az összehúzódás. Az összehúzódó tartomány a rajta kívül eső anyagtömegek gravitációja hatására lassan pörögni kezdett. Minél kisebbre zsugorodott, annál gyorsabban pörgött – ahogy a korcsolyázó is gyorsítja a forgását, ha behúzza a karjait. Amikor elég kicsire zsugorodott a tartomány, olyan gyors lett a pörgése, hogy ellensúlyozhatta a gravitációs vonzást. Így jöttek létre a korong, illetve az ellipszis alakú, forgó galaxisok. Az idő múlásával a galaxisok héliuma és hidrogénje kisebb felhőkbe tömörült, ezek a saját gravitációjuk hatására tovább zsugorodtak, így születtek a csillagok. A csillagokban folyó további reakciókban pedig kémiai elemek – nitrogén, szén, oxigén, szilícium stb. – épültek fel. A nagyobb tömegű, gyorsabban fejlődő csillagokban nagyobb mennyiségben keletkeztek a nehezebb, „vason túli” elemek is, például radioaktív elemek, ólom stb. Ezek a szupernova-robbanások után szétszóródtak a csillagközi térben, és anyagukból újabb csillagok jöttek létre. A galaxisok is ún. galaxishalmazokba, galaxisfelhőkbe szerveződtek és szerveződnek. A világegyetem állandóan változik, rendeződik, öreg csillagok „meghalnak”, újak születnek. Jelenlegi ismereteink szerint az

ősrobbanás kb. 13,7 milliárd évvel ezelőtt történt. Kb. ötmilliárd évvel az ősrobbanás után megszületett a Tejútrendszerünk, kb. kilencmilliárd évvel később alakult a Napunk és a Naprendszerünk, és kb. négy-öt milliárd évvel ezelőtt a Földünk. Becslések szerint kb. százhuszonötmilliárd galaxis létezhet a világegyetemben, amik egyenként 50-500 milliárd csillagot is magukba foglalhatnak. A mi galaxisunkat, tágabb hazánkat, a kb. kétszázmilliárd csillagot magába foglaló csillagvárosunkat Tejútrendszernek nevezzük. Ez egy korongszerű, spirális szerkezetű képződmény, amelynek átmérője kb. százharmincezer fényév. Mi szól az ősrobbanás elmélete mellett? Az egyik bizonyítékot az ősrobbanásra a távoli galaxisok fényének minőségi elemzése nyújtja, aminek eredményeként a csillagok színképében bizonyíthatóan megfigyelhető az úgynevezett vöröseltolódás. Mi ez? Ismert, hogy a fény színe a hullámhosszával áll kapcsolatban. Christian Johann Doppler (1803-1853) osztrák fizikus azt feltételezte, hogy egy távolodó fényforrás hullámai megnyúlnak, tehát a hullámhosszuk megnövekszik, ennek következtében a fényt vörösnek látjuk. Minél gyorsabban távolodik egy galaxis, annál jobban mutatja ezt az említett jelenséget. Az 1920-as években Edwin Hubble csillagász történelmi jelentőségű megállapításával lefektette a modern kozmológia alapjait. Felvetette, hogy ez a jelenség, a fényhullámok megnyúlása, az egész világegyetem tágulásának lehet a bizonyítéka. Ha pedig tágul, akkor a múltban kisebbnek kellett lennie. Az azóta elvégzett mérések lehetővé tették a tágulás sebességének kiszámítását. Ha visszafelé haladunk az időben, akkor ez alapján az adódik, hogy valamikor a múltban az összes galaxis egyesült állapotban volt. A tágulás jelenlegi ütemének ismeretében ki lehet számolni, hogy ez sok milliárd évvel ezelőtt állhatott fenn. A következő bizonyítékként a hőmérsékleti sugárzást szokták felhozni. 1965-ben fedezték fel, hogy az egész világegyetem a hőmérsékleti sugárzás tengerében úszik, amely az égbolt minden irányából azonos erősséggel érkezik felénk. Különlegessége, hogy történetének legkorábbi, igen rövid szakaszától eltekintve háborítatlanul halad a térben. Így megfigyelése révén valamiféle pillanatfelvételt kaphatunk az ősrobbanást követően uralkodó fizikai viszonyokról. A háttér-sugárzásra vonatkozó mérésekből kiderült, hogy a sugárzás hőmérséklete mintegy három fokkal magasabb az abszolút nulla foknál (azaz -273 Celsius-fok), de a hőmérséklet időben lassan változik.

Tágulásával együtt a világegyetem lassan hűl. A háttérsugárzás hűlése fizikailag ugyanaz a folyamat, mint a galaxisok színképében megfigyelhető vöröseltolódás. „Visszafelé pörgetve a filmet” azt tapasztaljuk, hogy maga a sugárzás az ősrobbanás után mintegy háromszázezer évvel keletkezett, mire a világegyetem hőmérséklete kb. négyezer Celsius-fokra hűlt. A sugárzás hőmérséklete az ég különböző irányaiból mérve kevesebb mint százezred résznyi eltérést mutat. A világ-egyetemben található elemek gyakorisága is az ősrobbanást támasztja alá, ugyanis a látható anyag tömegének kb. hetvenöt százalékát a hidrogén, kb. huszonöt százalékát pedig a hélium teszi ki, a többiek csak nyomokban fordulnak elő. A hélium keletkezése csak a csillagok belsejében lehetséges, és a világegyetem kezdeti, forró anyagállapota nélkül nehéz ilyen nagy mennyiséget megmagyarázni. Fel szokták még hozni az úgynevezett Olbers-paradoxont, amely az éjszakai égbolt sötétségének titkát feszegeti. Ha a világegyetem térben és időben végtelen, akkor végtelen számú csillag fénye özönlik a Földre. Ilyen körülmények között viszont az égbolt nem volna sötét. A paradoxon feloldható, ha időben végesnek gondoljuk az univerzumot, mert ez esetben csupán azoknak a csillagoknak a fényét látjuk, amelynek fénye már eljutott a Földre a világegyetem keletkezése óta. Úgy tartják a szakemberek, hogy a világegyetem tágulása, a kozmikus háttérsugárzás és a kémiai elemek megfigyelt gyakorisága, illetve az Olbers-paradoxon hathatós bizonyítékokat jelentenek az ősrobbanáselmélet mellett. Összefoglalva elmondhatjuk, hogy a tudomány szerint az univerzum eredete leírható tisztán fizikai és matematikai fogalmakkal. A világegyetemnek volt kezdete, az ősrobbanás után kialakultak az elemi részecskék, majd ezekből az atomok, aztán az égitestek, a galaxisok. Így alakult ki a Föld, illetve a Naprendszerünk is, végül – ahogy arról a továbbiakban szó esik – az élet és az ember is.

3. VÉLETLENÜL, LÉLEKTELENÜL „Minden földi élőlény egyetlen közös őstől származik, ehhez nem férhet kétség… Nincs tehát semmi lélek kormányozta életerő, semmiféle lüktető, fújtató, sarjadzó rejtelmes protoplazma-kocsonya. Az élet nem egyéb, mint digitális információ, bitek halmaza.” (Richard Dawkins: Folyam az édenkertből) Hogyan keletkezett az élet a tudomány szerint? Ennek próbálunk utánajárni ebben a fejezetben. A földi élet létrejöttének nyilvánvalóan szigorú geológiai feltételei voltak, például a víznek folyékony halmazállapotúnak kellett lennie, vagy nem lehetett túlságosan nagy hőmérséklet-ingadozás – hogy csak néhányat említsünk. A feltételezések szerint az első élő szervezetek kb. 3-3,8 milliárd évvel ezelőtt alakultak ki, bár a szakirodalom nem egységes e tekintetben. Menjünk most vissza gondolatban arra az időszakra, és képzeljük el az akkori viszonyokat! A földtörténeti őskorban a kontinensek mai formájukban még nem léteztek. Látnánk a felhők mögött felkelő napot, füstölgő tűzhányókat, fátlan, füvetlen, kopár síkságokat, tengert. A légkör a szén-dioxidon túl nitrogént, vízgőzt, hidrogént, szén-monoxidot és esetleg ammóniát, metánt tartalmazhatott. A levegő forró, 38 Celsius-fokos lenne. Ennek ellenére a nap halványabban sütne. Ez idő tájt túlnyomó részben szervetlen molekulák uralták a Földet. A földköpeny némely anyaga – szilikát, pirit stb. – alkalmas felületet kínált bizonyos kémiai reakciókra.1 De hogyan lett ebből élet? Az önmagát szervező anyag Az élet kezdeti jellemzőiről és fejlődéséről nem sok biztosat tudni. Az egyik legismertebb evolucionista szakember, Richard Dawkins szerint például az élet eredetének magyarázata szükségképpen spekulatív, értelemszerűen senki sem volt, hogy megnézze, mi történt. Mindazonáltal több elmélet létezik erre vonatkozóan, amelyek közös vonásokat tartalmaznak. A jelenleg tudományosan elfogadott nézet szerint az élet keletkezése kizárólag fizikai és kémiai tényezőkre visszavezethető természetes folyamat. Kialakulása lehetséges, sőt szükségszerű az egész világegyetemben olyan naprendszerek bolygóin, amelyeknek fizikai körülményei azonosak vagy hasonlóak a Földéhez. Az első élő szervezetek spontán keletkeztek az élettelen anyagból, majd a primitív organizmusok bonyolult élőlényekké fejlődtek. A genetikai információ a fejlődő rendszeren belül kezdetben véletlenszerű

reakciókkal lejátszódó evolúciós folyamat eredménye. Az élet kialakulásának általános sémája meglehetősen egyszerűnek mondható, a tudósok szerint a következőképpen történt.1 1. lépés: Egyszerű szerves molekulák keletkezése Az elképzelés szerint a korai Föld légköre hidrogént, metánt, szénmonoxidot, szén-dioxidot, ammóniát és nitrogént tartalmazott, szabad oxigént azonban nem. Valamikor, közel 3,5 milliárd évvel ezelőtt, a Föld felszíne 100 Celsius-fok alá hűlt. A korai Földet különféle energiaformák érték, ezen energiaforrások – villámlások, geotermikus hő, a Nap ibolyántúli sugarai és egyebek – olyan reakciókat indítottak el a légkörben, amelyek során nagy számban keletkeztek egyszerű szerves molekulák. A korai légkör felső rétegeiben szabad oxigén csak igen kis mennyiségben lehetett jelen – ha egyáltalán jelen volt -, így az ultraibolya sugárzás hatására – az élőlényeket a sugárzás gyilkos hatásaitól jelenleg megvédő – ózonréteg nem jöhetett létre. Ehelyett a sugárzás az úgynevezett redukáló légkört gerjesztette, aminek nyomán aminosavak, formaldehid és számos egyéb vegyület keletkezett. Ugyanezek a vegyületek az alacsonyabb rétegekben lezajló elektromos viharok, kisülések következtében is létrejöhettek. Ezeket a légkörben keletkezett vegyületeket az esők az ősóceánokba mosták. Itt az óceánokban keletkező reakciótermékekkel keveredve a szerves molekulák mind nagyobb mennyiségben halmozódtak fel, és az összetett szerves vegyületek előfutárai végül elérték a „forró, híg ősleves” sűrűségét. Tehát a kezdetben abiotikus (élettelen) kémiai reakciók következményeként létrejött szerves molekulák felhalmozódtak az „ősóceánban”, ily módon jöttek létre az összetett szerves vegyületek előfutárai, az élet építőkövei: a zsírsavak, az aminosavak, a cukrok, a purinok és a pirimidinek. 3. lépés: Bonyolultabb és egyre nagyobb tömegű molekulák keletkezése Az „építőkövekből” makromolekulák (zsírok, peptidek, szénhidrátok, polinukleotidok) jöttek létre. Az „ősleves” vélhetően több, kisméretű tavacskában „sűrűsödött be” Sekély állóvizekben, tengerparti lagúnákban a víz elpárolgása folytán a szerves anyagok egyre nagyobb koncentrációban fordultak elő. Tovább töményedtek, amikor ezek a molekulák a kőzeteknek az őstavakba hulló részein megkötődtek. Az anyag katalitikus hatására nagymértékű polimerizációs

folyamatok indulhattak meg. A polinukleotidok és a fehérjék e folyamatokban keletkeztek. 4. lépés: Az elősejtek kialakulása Elindult az úgynevezett cellásodás, amin a folyamatok elkülönülését értik a mai sejtek méreteinek megfelelő reakcióterekben. Hosszabbrövidebb ideig fennmaradni képes minimálrendszerek, elősejtek jöttek így létre. Ezek a képződmények még nem voltak valódi sejtek, de mint membránok által határolt összefüggő rendszerek átmeneti időszakokra megfelelő túlélési képességgel rendelkeztek. 5. lépés: A sejtek kialakulása Az elősejtek belső összetettsége fokozódott, és a kellőképpen specifikus fehérjékből létrejöhettek az enzimek. Az élő sejt egyéb tulajdonságai is kifejlődtek. Amikor a nukleinsavak, az élet örökítőanyagai elérték a szükséges fejlődési fokot és mennyiséget, átvették az említett életfolyamatok irányítását. Mit mond a tudomány, hogyan jött létre az örökítő anyag? Az élet eredetével foglalkozó legtöbb kutató azt gyanítja, hogy az RNS volt az első, a DNS csak későbbi találmány. Az úgynevezett RNS-világ hipotézis szerint a viszonylag egyszerű fehérjék és RNS molekulák élettelen összekapcsolódása elvezethetett egy olyan összetett molekulához, amely már képes arra, hogy másolatot gyártson magáról. Ezt követően a természetes szelekció léphetett működésbe, ami finomíthatta ezt a kombinációt, és állítólag képes volt létrehozni egy sejt létrejöttéhez szükséges új információt. Nézzük ezt a folyamatot kissé részletesebben Richard Dawkins nyomán P Egyszer csak véletlenül egy különösen figyelemreméltó molekula jött létre – írja -, amely rendelkezett azzal a különleges tulajdonsággal, hogy képes volt másolatot készíteni magáról, azaz replikátor volt. Ez nagyon véletlenszerű véletlennek tűnhet. Az is volt. Elképzelhetetlenül valószínűtlen, mert nem vagyunk felkészülve arra, hogy százmillió években gondolkodjunk. Ha fel lennénk, nem is volna nehéz elképzelni, hogy ilyen keletkezhetett. Ráadásul csak egyszer kellett keletkeznie. Képzeljük el a különféle építőkő-molekulák bonyolult láncából álló nagymolekulát! A kis építőkövek nagy mennyiségben vannak a replikátort körülvevő őslevesben. Tételezzük fel, hogy minden építőkőnek affinitása van a magához hasonló építőkő-molekulához. Valahányszor az építőkőmolekula olyan részhez ér, amelyikhez affinitása van, nagy valószínűséggel hozzákapcsolódik. Az ily módon csatlakozó építőkövek automatikuson olyan sorrendben fognak

rendeződni, mint a replikátorban. Stabil lánccá állnak össze. Majd a folyamat folytatódhat, egyik réteg a másikra rakódhat. Nem tökéletes a másolás, hibák történnek, de ezek a hibák teszik lehetővé az evolúciót. A biológiában a hibás másolás tökéletesedéshez vezetett. A hibás másolás miatt van többféle molekula az őslevesben, bizonyos változatok stabilabbak voltak, mint a többi. A következő láncszem a verseny. Az ősleves nem volt képes eltartani végtelen számú replikátor-molekulát, így azok maradtak fenn, amelyek „túlélőgépeket” építettek maguk köré. Rengeteg idő állt rendelkezésre a tökéletesedéshez. A kezdeti replikátorok voltak az élet ősei. Az elmélet bizonyítékai Az egyik legfőbb bizonyítéknak tekintik, hogy kísérleti úton sikerült aminosavakat előállítani. Az abiogenezis (élő anyag keletkezése élettelenből) kísérleti vizsgálatát először Stanley Miller, a Chicagói Egyetem munkatársa végezte el 1952 decemberében. Kísérleti modellt dolgozott ki az „élet építőköveinek” lehetséges kialakulására, majd 1974ben közzétette azoknak az aminosavaknak a listáját, amelyeket így elő tudott állítani. A kísérletekben az aminosavak mellett feltehetően bizonyos cukrok és más szerves vegyületek is képződtek. Később a különféle kísérletekben számos olyan szerves vegyület keletkezett, amely elengedhetetlen az élethez: a húsz fehérjealkotó aminosavból tizenkilencet, a nukleinsavak öt nukleotidbázisának mindegyikét, valamint számos alapvető cukrot is sikerült előállítani, és emellett az ősleves számos feltételezett komponense is létrejött. A tekintélyes mennyiségű kísérleti megfigyelést a kémiai evolúcióelmélet legfőbb bizonyítékának tekintik.4 Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy ezen elmélet szerint az élettelen anyagnak élővé válása véletlenszerű hatások összegződésének eredményeképpen jelent meg, az élettelen anyag önmagát szervezte élővé. A természeti erők tehát önmagukban hozták létre az életet a Földön. De hogyan lettek az első primitív élőlényekből mondjuk, pipacsok, rózsák, tölgyfák, halak, madarak, dinoszauruszok, elefántok … és az emberek? Általánosan elfogadott, hogy szinte minden életforma a véletlen változások alapján bekövetkezett természetes kiválasztódás révén jött létre. Evolúció Az evolúció természetes kiválasztódáson alapuló modelljét először Charles Darwin és Alfred Russel Wallace vetette fel, s részletes leírására először Darwin The origin of species (A fajok eredete)

című, 1859-ben megjelent könyvében került sor. Darwin munkássága alapján az evolúció elfogadottsága a tudományos közösségben általánossá vált. Az 1930-as években a darwini szelekciót és a mendeli öröklődés elméletét. a modern evolúciós szintézis foglalta közös keretbe, kapcsolatot teremtve ezzel az evolúció egységei (gének) és az evolúció mechanizmusa (természetes kiválasztódás) között. Ez az elmélet a modern biológia rendezőelvévé és a földi élet tudományos magyarázatává vált. Az evolúció elmélete a modern biológia egyik alapköve.

1. ábra. Földtörténeti korbeosztás Forrás: http://www.origo.hu/tudomany/20090121 -nincs-ismetles-azelet-szinpadan-az-evolucioelmelet-oslenytani-bizonyitekai.html

Darwin elmélete egyszerű: minden fajon belül változatosság figyelhető meg, bizonyos egyedek például nagyobbak, gyorsabbak, mások kisebbek vagy halványabb színűek. Úgy gondolta, hogy közülük azok, amelyek véletlenszerű változásai jobb esélyt biztosítanak az életért való küzdelemben, sikeresebbek a túlélésben és a szaporodásban, s kiszorítják a kevésbé kedvező tulajdonságú egyedeket. Ha a változás öröklődik, az illető faj jellegzetességei idővel megváltoznak, sőt, hosszú periódusok elteltével nagy változások is bekövetkezhetnek. Az evolúció hajtóerejének tehát a természetes kiválasztódás révén kialakuló alkalmazkodást tekintik.5 Ahogy Darwin fogalmaz:6 „Képletesen azt mondhatjuk, hogy a természetes kiválasztás naponként és óránként szerte a világon szemügyre vesz minden csekély változást… és észrevétlenül dolgozik minden egyes szerves lény tökéletesítésén, amikor és ahol alkalom kínálkozik, hogy az élőlényeket szerves és szervetlen életfeltételeikhez alkalmazkodóbbá tegye.” Az evolúció az evolucionista tudósok szerint cáfolhatatlan tény. Richard Dawkins például így ír:7 „Ma az evolúció elmélete nagyjából annyira lehet kétséges, mint az az elmélet, hogy a Föld kering a Nap körül…. Darwin elmélete a természetes szelekció révén megvalósuló evolúcióról azért kielégítő, mert olyan utat mutat, amelyen az egyszerű az idők során összetetté alakulhat, megmutatja, hogy rendezetlen atomok hogyan csoportosulhatnak egyre bonyolultabb rendszerbe, míg végül létrejött az ember.” Röviden foglaljuk össze ennek folyamatát! Az evolúció fontosabb lépcsőfokai8 Valamikor 3,8 milliárd évvel ezelőtt alakultak ki a ma ismert élővilág első képviselői. Ezek ősi formáját utolsó egyetemes ősnek (Last Universal Common Ancestor, LUCA) nevezik. Úgy tartják, hogy a Föld összes élőlénye egyetlen közös őstől vagy ősi génkészletből származik. A jelenlegi fajok mind az evolúció egy-egy ágának pillanatnyi állapotát képviselik, változatosságuk a fajképződések és a kihalások hosszú sorozatának eredménye. Annak ellenére, hogy az élet kezdetét bizonytalanságok övezik, bizonyosnak látszik, hogy a sejtmag nélküli egysejtűek vagy más néven elősejtmagosok (prokarioták) voltak a Föld első élőlényei, kb. három-négy milliárd évvel ezelőtt. (Ma már többen úgy gondolják, hogy a prokarioták valójában egymástól genetikailag nagymértékben különböző sejtcsoportokból álltak.) Az elkövetkezendő néhány milliárd évben nem következett be alapvető morfológiai változás ezen organizmusokban. A valódi

sejtmaggal rendelkező, úgynevezett eukarióta élőlények kialakulása volt az evolúció következő nagyobb állomása. Kb. kétmilliárd évig az egysejtű eukarioták, prokarioták és ősbaktériumok (archeák) alkották a Föld élővilágát. Nagyjából egymilliárd évvel ezelőtt az óceánokban jelentek meg az első többsejtű élőlények. A többsejtű szervezetek kialakulása többször, egymástól függetlenül zajlott le. Az első többsejtű élőlények megjelenésével az élővilág változatossága nagymértékben felgyorsult. E kambriumi robbanásnak nevezett jelenség egy kb. tízmillió éves időintervallumban zajlott, amely mintegy ötszázharmincmillió évvel ezelőtt kezdődött. A modern állatok legtöbb törzse ebben az időszakban jelent meg, ezenkívül számos olyan fejlődési vonal is, amely mára már eltűnt. Kb. ötszázmillió évvel ezelőtt növények és gombák népesítették be a szárazföldet, őket hamarosan követték az ízeltlábúak és más állatok is. A kétéltűek először kb. háromszázmillió évvel ezelőtt jelentek meg, utánuk pedig a korai magzatburkosok. Az emlősök kb. kétszázmillió, a madarak kb. százmillió évvel ezelőtt jelentek meg, mindkét fejlődési vonal a hüllőktől ágazik le… és ahogy arról a továbbiakban szó esik, az emberi tudat kb. 2,5 millió évvel ezelőtt alakult ki. Az evolúció bizonyítékai9 Az evolúció egyik bizonyítékának a fosszilis leleteket tartják. A földtörténet korábbi időszakaiban élt élőlények maradványait nevezik kövületeknek vagy fosszíliáknak. Több ezer ilyen megkövesedett lelettel rendelkezünk. Ezek arról árulkodnak, hogy számos kihalt élőlény egészen más volt, mint a ma élők. Mutatják a szervezetek változásait, a különböző formák egymás után következését is. Látható, hogy minél fejlettebb, bonyolultabb egy adott élőlény, annál később jelent meg a Föld történetében. Noha a fosszilis leletek korántsem adják ki az evolúció teljes történetét, sok esetben sikerült egy-egy fejlődési vonalat teljesen végigkövetni. Rekonstruálták például a mai ló kifejlődését az ötvenmillió évvel ezelőtt élt kutya nagyságú őslóból. Bizonyítékul szokták felhozni a különféle élőlények anatómiai jellegzetességeit és hasonlóságait. Például a teknős, a ló, az ember, a madár és a denevér végtagjai (beleértve a szárnyakat is) szerkezetileg igen hasonlóak, mindegyik csontnak megvan a maga megfelelője az összes többi fajban. Ez azt bizonyítja, hogy ezek az állatok mind közös őstől származnak. A hasonlóság mértékéből meghatározható az egyes fajok evolúciós rokonsági foka is.

A ma élő fajok embrionális fejlődésének összehasonlítása szintén az evolúciót látszik alátámasztani. Ernst Haeckel német természettudós írta le a XIX. században, hogy egyedfejlődésének kezdetén minden állat egyszerűsített formában megismétli törzsfejlődésének valamennyi fontos állomását, amit ma a biogenetika alaptörvényének tartanak. A gerinces állatok kifejlődése a megtermékenyített petesejtből – beleértve minden fajt, a halaktól és a gyíkoktól kezdve egészen az emberig – a korai szakaszban igen hasonló, de ahogyan az embriók közelednek a kifejlett állapothoz, a fejlődés menete egyre inkább eltér egymástól az egyes fajok esetében. Két faj egyedfejlődése annál hosszabb ideig hasonlít egymáshoz, minél közelebbi rokonságban állnak egymással. A különböző állatok és a növények ma tapasztalható földrajzi elterjedése szintén az evolúciót támasztja alá. Minden élőlény kisebb vagy nagyobb mértékben alkalmazkodott ahhoz a környezethez, amelyikben él. Ha az élő és az élettelen tényezők két élőhelyen nagyon hasonlóak, azt feltételezhetnénk, hogy a két területen ugyanazok a fajok fognak előfordulni. De nem ez a helyzet, az állat- és a növényfajok eloszlása a Földön nem egyenletes. Például Afrika jellegzetes élőlényei az óvilági majmok, az elefántok, az oroszlánok és a zsiráfok. Dél-Amerika hasonló éghajlatú területein újvilági majmok, jaguárok és lámák fordulnak elő. Még nagyobb különbségeket tapasztalhatunk, ha az előző két kontinens élővilágát Ausztrália hasonló szélességi körön fekvő területeivel hasonlítjuk össze. Ezeknek a megfigyeléseknek az a magyarázata, hogy a fajok csak azokon a területeken létezhetnek, amelyeket őseik benépesítettek. Molekuláris bizonyítékok is vannak. Ha az élőlénycsoportok valóban közös ősöktől származnak, akkor ennek nyomait molekuláris szinten is meg kell találnunk. Az élőlények közös származásának egyik legfőbb bizonyítéka, hogy a genetikai kód az egész élővilágban egységes. Minden élőlény örökítőanyaga a dezoxiribonukleinsav (DNS), amely minden élőlényben ugyanazon négy nukleotidféleség meghatározott sorrendű összekapcsolódásával keletkezik. Minden élőlény fehérjéi ugyanabból a húszféle aminosavból épülnek fel, azok meghatározott sorrendű összekapcsolódásával. A genetikai kód, amely meghatározza, milyen módon fordítódik le a DNS nukleotidsorrendjében tárolt információ a fehérjék aminosavsorrendjére, lényegében egységes az egész élővilágban. A legkülönbözőbb élőlényekben is lényegében ugyanazok az anyagcsere-folyamatok játszódnak le. Ez a nagyon mély

azonosság azt mutatja, hogy végső soron az összes élőlény igen közeli rokona egymásnak, és mindannyian egyetlen közös őstől származnak. Az információs makromolekulák szerkezete alapján is rekonstruálható a fejlődéstörténet. A DNS nukleotid- és a fehérjék aminosavsorrendje a közeli fajok esetén szintén nagyon hasonló. Minél távolabbi egymástól a két faj, annál eltérőbb a fehérjéik szekvenciája. A különbségek könnyen számszerűsíthetők, meghatározható a fajok távolsága közös ősüktől, és végső soron a fehérjék meg a DNS vizsgálata alapján rekonstruálható az evolúció egész története. Az ilyen típusú rekonstrukciónak igen nagy a bizonyító ereje, az élőlények ugyanis igen nagyszámú fehérjéből épülnek fel, és mindegyik fehérje a faj evolúciós történetének egy-egy független meghatározására ad lehetőséget. Sok száz esetben végezték már el az evolúciós törzsfa rekonstrukcióját ezzel a módszerrel, és egyetlenegyszer sem találtak olyan jelenséget, amely ellentmondana az evolúció elméletének. Az információs makromolekulák szerkezete alapján rekonstruált fejlődéstörténet nagyjából és egészében megegyezik a fosszilis leletek, illetve az anatómiai hasonlóságok alapján rekonstruálttal. Az evolúció tényét több, egymástól független tudományterület megfigyelései alapján bizonyítottnak látják. Az egész modern biológiának csak az evolúció összefüggésében van értelme. Összefoglalva ezt a fejezetet, azt mondhatjuk, hogy tehát az anyagi elemek spontán kombinálódásának eredményeképpen létezünk. Jacques Monod molekuláris biológus így fogalmazott ezzel kapcsolatban: „Az embernek meg kell értenie, hogy csupán véletlen a létezése ”.10 Steven Weinberg Nobel-díjas fizikus pedig – akit néhány éve egy neves amerikai magazin beválasztott a világ száz legbefolyásosabb értelmiségije közé -, korunk egyik legismertebb tudósa, így látja: „…az élőlények létezése részben a földtörténet balesetének tekinthető, az élet a kémiai és a fizikai alapelvekből vezethető le…” 1 lépés: Az élet építőköveinek kialakulása

4. MAJMOK ÉS EMBEREK „…a felsorolt tények mégis azt látszanak bizonyítani, mégpedig a legfélreérthetetlenebb módon, hogy az ember valamely alsóbbrendű alaktól származik, ha az összekötő láncszemeket mindmáig még nem is találták meg… A Föld minden táján ma élő emlősök közeli rokonai ugyanazon táj kihalt fajainak. Ezért valószínű, hogy Afrikát valamikor az orangutánnal és a csimpánzzal közeli rokonságban lévő kihalt emberszabású majmok lakták, minthogy pedig ma ez a két faj az ember legközelebbi rokona, valamivel még valószínűbb, hogy őseink inkább az afrikai kontinensen éltek, mint bárhol másutt.” (Charles Darwin: Az ember származása) Honnan származik az ember?1 A evolucionista tudósok szerint a majmok valamennyi típusának és az embernek közös őse volt, és a közös ősök közül az utolsó az afrikai emberszabású majmoknak és az embernek is őse volt. Az állatvilágban tehát a legközelebbi rokonaink az emberszabású majmok, ezeknek is az afrikai ága. Annak ellenére, hogy közel sem egységes a szakemberek véleménye az emberré válás több kérdésében, a következő kép vázolható fel. A történetünk az erdőben kezdődött. Úgy tartják, talán ötvenötmillió évvel ezelőtt jelentek meg az evolúció során a valódi majmok. A legkorábbi emberszabású majmok harminc-harmincöt millió évvel ezelőtt a széles óceánokkal körülvett Afrikában éltek, majd hét-huszonnégy millió évvel ezelőtt az összekapcsolódott Európa és Afrika lehetőséget kínált az Afrikából történő kivándorlásra. Emberszabású majmok Az emberré válás történetének kezdő „fejezetét” az első emberszabású ősmajmok kialakulása jelentette az afrikai szavannákon. A legelső lelet, ami az emberek felé vezető fejlődési vonalhoz tartozhat, a Ramapithecus, azonban a rokonsági kapcsolatok és az elágazások egyelőre nem felderítettek. E lények koponyatérfogata kb. 450 cm3 lehetett, és nyolc-harminc millió évvel ezelőtti időszakban éltek. A molekuláris bizonyítékok alapján úgy tartják, hogy hétmillió évvel ezelőtt szétválási folyamat indult el – a két lábon járás valamikor ez idő tájt, kb. hét-tíz millió évvel ezelőtt alakult ki. A szétválással létrejött egy új módon helyét változtató, két lábon járó, emberszabású majomszerű faj. Australophitecus E két lábon járó fajok aztán elterjedtek, a biológusok adaptív radiációnak nevezik ezt. Ötmillió év alatt – Kr. e. 7 és 2 millió között –

sokféle két lábon járó emberszabású majomfaj alakult ki. Az emberszabású majmokból az előemberek kialakulása alkotta a folyamat következő részét. Előembernek nevezzük azokat a típusokat, amelyeket még nem sorolunk a Homo fajba, de az emberfélékhez már igen. Az átmenet három-négy milliós időszaka azonban még ma is homályba vész előttünk. Az emberi vonal első képviselői mai tudásunk szerint az Australopithecusok (déli majomemberek), akik Kr. e. 8 és 2 millió között éltek, és több csoportjuk különült el. Leleteket találtak Kenyában, a Turkana-tó közelében és Etiópia keleti részén. Itt feltárták egy fiatal „hölgy” csaknem teljes csontvázát, aki a „keresztségben” a Lucy nevet kapta. A másik híres lelet, a dél-afrikai Taung környékén talált agykoponya, egy öt-hat éves gyermeké lehetett. Homo habilis A sokasodó, két lábon járó lények közt élt egy két-három millió évvel ezelőtt, amelynek számottevően nagyobb agya alakult ki – az agy nagyobbodása jelzi a következő állomást, ekkor jött létre a Homonemzetség, az ember családjának az az ága, amelyik végül is a Homo sapienshez vezetett. A Homo habilis, azaz az ügyes ember tehát kb. 22,5 millió évvel ezelőtt jelent meg Afrikában. A fajnevet azért kapta, mert sokáig őt vélték az első kőeszközt készítő emberfélének. Koponyatérfogata kb. 650-800 cm3 volt, nagyobb, mint az Austral opithecusoké, de még lényegesen kisebb, mint a Homo sapiens átlag 1400 cm3– e. A Homo habilis jóval alacsonyabb volt, mint a modern ember, 1,20-1,45 méter magas lehetett. A férfiak testsúlya 50-90, a nőké 30-40 kilogramm körül mozgott. Testsúlyához mérten a Homo habilis agya a többi élőlényhez képest bizonyára átlagon felül fejlett volt. Az első leletekre (állkapocs, agykoponya-töredékek és kézcsontok) Mary és Louis Leakey bukkant rá az Olduvai-szakadékvölgyben (Tanzánia) 1960-ban. A Homo habilis maradványai mellett, ugyanazon rétegekben találták a legősibb, 2,3 millió éves kőeszközöket. Az Olduvai-szakadék, e jelentős lelőhely nevét alapul véve született meg az „olduvai ipar” kifejezés. Homo erectus Kb. 0,5-2 millió éve jelent meg a Homo erectus (egyenes tartású ember). Agykoponyájának térfogata 900-1000 cm3, s az előzőeknél laposabb az arckoponyája. Általánosan elfogadott, hogy a Homo erectus az első élőlény, amely hivatalosan már az ember kategóriájába tartozik, valamint amely Afrikán kívül is megjelent. Sem Australopithecus-, sem Homo habilis-maradványokat nem találtak

Afrikán kívül, a Homo erectus maradványait viszont meglelték Európa és Ázsia enyhébb klímájú területein. A Homo erectus az első tüzet használó emberfajta, és a vadászat első ízben járult hozzá jelentősen a létfenntartáshoz. Először futott úgy, mint a modern ember, először készített kőeszközöket elgondolt terv szerint. Nem tudjuk, beszélt-e valamilyen szinten, de több bizonyíték is emellett szól. A Homo erectus Afrikából kiindulva, mintegy 1,5-2 millió évvel ezelőtt terjedt el a Földön. Homo sapiens A Homo sapiens (bölcs ember) hirtelen változás az evolúció történetében. Számos képességét tekintve – ilyen a beszéd – semmi köze őseihez. Jó néhány olyan tulajdonsága van, amely korábban ismeretlen volt. Nyelvvel, tudattal, művészi képzelettel és technikai újításokkal lép a történelem színpadára kb. háromszázezer évvel ezelőtt. Kialakulásával kapcsolatban megoszlanak a kutatók véleményei. Elterjedésével összefüggésben kétféle elképzelés létezik. A többközpontú modell szerint az afrikai, a közel-keleti és a távolkeleti Homo erectus-populációkból közel egy időben, helyben fejlődött ki a Homo sapiens, és ezekből a helyi Homo sapiens-populációkból alakultak ki az egyes mai emberfajták. Tehát az egyes nagyrasszok az egyes földrészeken külön-külön fejlődtek, de ugyanakkor rendszeres és nagyarányú géncsere is zajlott köztük. Thoma Andor többközpontú elmélete szerint a Homo erectus Afrikában alakult ki, és innen vándoroltak a Günz jégkorszakban (500-600 ezer éve) Európába. Két bevándorlási útvonalat tart lehetségesnek Elő-Ázsián és Kelet-Európán keresztül, illetve Észak-Afrika nyugati részén és a Gibraltári-szoroson át az Ibériai-félszigetre. Thoma szerint a Homo sapiens Európában alakult ki, majd innen vándoroltak vissza Afrikába, illetve Ázsiába.

2. ábra. Az evolúciós elmélet szerint így alakult ki az ember Forrás: http://www. tortenelemklub. hu/?tema=144 Az egyközpontú elmélet szerint a modern Homo sapiens a Homo erectusból Afrikában, valahol a Szaharától délre eső területeken formálódott ki kb. kétszázezer éve, és innen kb. százezer éve Kis-Ázsia felé vándorolva népesítette be a többi földrészt Délkelet-Ázsiába, majd ötvenezer éve Ausztráliába, negyvenezer éve Európába, végül húszhuszonötezer éve Amerikába vándorolt. A molekuláris biológiai vizsgálatok ezt az elméletet támasztják alá, vagyis a modern ember Afrikából kiindulva, a Közel-Kelet felől hódította meg Európát, illetve Ázsiát, nem keveredve az ott talált populációkkal Homo sapiens sapiens Kb. negyvenezer éve jelent meg a Homo sapiens sapiens, ahová a ma élő ember is tartozik, és aki az első lelőhelye után a cró-magnoni elnevezést kapta. Nem ment át jelentős biológiai változáson. A hominidák családjának egyetlen túlélő tagja. Rejtély, hogy honnan származik, szintén hirtelen ugrás az ember történetében. A fent vázolt fejlődési modell – Homo habilis-erectus-sapiens -egy végletesen leegyszerűsített változat. A valóságban az ős- és előemberek besorolása az őstörténészek által hevesen vitatott terület.

Ma már nemcsak a Homo genuson belüli fajok, de a Homo és az Australopithecus között is átmeneti alakok sokasága ismert, amik nemcsak megnehezítik, de egyenesen lehetetlenné teszik a pontos besorolást. Az átmeneti alakok jellegzetes példái a még mindig besorolatlan leletek. Összefoglalásul idézzünk néhány neves tudóst! Hackel szerint például az ember is csak a főemlősök számos kivételes alakjának egyike.2 Stephen Jay Gould pedig így ír: „Az emberek majomszerű ősöktől származnak, függetlenül attól, hogy ez a Darwin által feltételezett mechanizmus révén játszódott le, vagy másként.”3

5. ELKÜLÖNÜLT FEJLŐDÉS ,,A régészet időskálája a messzi múltba nyúlik vissza, az első szerszámok készítésének idejére. A korai emberek 800 ezer évvel ezelőtt afrikai otthonukból szétterjedtek Európába és Ázsiába, az ő leszármazottaik telepedtek le Ausztráliában körülbelül Kr. e. 50 000, az Újvilágban pedig Kr. e. 12 000 körül, ha nem korábban. Az elkövetkezendő századok a nagy felfedezések tanúi voltak, amik átalakították az emberi lét majd minden aspektusát: a mezőgazdaság létrejötte, a városok, az államok, a birodalmak kialakulása, a fémek és az írás felfedezése, amik végül is az ipari forradalomhoz és a jelenlegi atomkorhoz vezettek. Ezen felfedezések és találmányok közül több egymástól függetlenül bukkant fel különböző helyeken, és párhuzamosan fejlődtek.” (Past Worlds. The Times Atlas of Archeology) A világegyetem, az élőlények és az ember létrejötte után folytassuk azzal, mit mond a történetírás történetünkről, illetve annak kezdetéről!1 Az őstörténeti korszakokat az ember által készített eszközök anyaga és megmunkálása alapján különböztetik meg. A kőkorszakban ennek megfelelően a kő a szerszámkészítés alapanyaga, kb. 2,4 millió évvel ezelőtt kezdődött (akkorról származnak az első szerszámleletek), és kb. Kr. e. 4500-ig tartott. Ezen belül több korszakot különböztetnek meg: 1. Paleolitikum (őskőkor vagy pattintottkő-korszak) A Homo sapiens megjelenésétől az utolsó jégkorszak végéig tartott. Az őskőkorszak az emberi eszközhasználatnak az a szakasza, amikor a kő- és a csonteszközök tudatos készítése zajlott, és a technológia a szilánkhasításra korlátozódott. Az emberek vadászattal és gyűjtögetéssel szerezték táplálékukat. A nagy állatcsordák után vándorló emberek nagycsaládokban, klánokban éltek, és kő-, fa-, illetve csonteszközöket használtak. Ezen belül is több szakaszt különböztetnek meg: Alsó paleolitikum: kb. Kr. e. 200 000-ig A Homo habilisnek tulajdonított kőeszközökre Kelet- és Dél-Afrikában bukkantak rá. Általában a Homo erectust tartják az első fajnak, amelyik elhagyta Afrikát, kb. egymillió évvel ezelőtt. Középső paleolitikum: kb. Kr. e. 200 000-40 000 További előrehaladás tapasztalható az eszközkészítés fejlődésében. Az anatómiailag modern emberek legkevesebb százezer évvel ezelőtt jelentek meg, akik benépesítették az egész világot.

Felső paleolitikum: kb. Kr. e. 40 000-11 500 A felső paleolitikum korát az egyes időszakokban tapasztalható „ipar” nyomán további szakaszokra bontják, eszerint Európában a következő szakaszokat különböztetik meg: aurignaci, gravette-i, solutréi, magdaléni. A Würm eljegesedési periódus alatt alakult ki és virágzott a művészet: akkor készültek a híres barlangrajzok (Altamira, Ardeche, Lascaux stb.) és a híres szobrocskák, például a Willendorfi Vénusz, amelyeket kőből, csontból faragtak vagy agyagból formáztak, és kiégettek. Készítettek ékszereket is kagylókból és állatfogakból. 2. Mezolitikum (átmeneti kőkorszak): kb. Kr. e. 11 500-7000 Az átmeneti kőkorszak vagy középső kőkorszak a legújabb meghatározások szerint kb. 11 500 évvel ezelőtt kezdődött, és a földművelés, illetve az állattenyésztés megjelenésével ért véget, kb. a Kr. e. VIII-VI. évezredben. A mezolitikum az utolsó jégkorszak, a Würm végével és az európai pleisztocén megafauna (barlangi medve, barlangi oroszlán, gyapjas mamut, gyapjas orrszarvú, óriásszarvas stb.) kihalásával vette kezdetét Európában. A mezolitikum emberei vadászattal és gyűjtögetéssel szerezték táplálékukat, ám a vadbőség megszűnése miatt csökkent a vadászat jelentősége, és fokozatosan egyre nagyobb szerepet kapott a földművelés meg az állattenyésztés. A mezolitikum tehát tulajdonképpen átmeneti kor a vadászó-gyűjtögető és a letelepedett földművelő és állattenyésztő életmódok között. A mezolitikum emberei többnyire vándorló, de helyenként féligmeddig letelepedett nagycsaládokban (klánokban) éltek, amelyeket arra rátermett, választott vezetők irányítottak. Az emberek még mindig kő-, fa-, illetve csonteszközöket használtak, ám ezek kidolgozása sokkal finomabbá vált (például kőből készült nyíl- és dárdahegyek). Általában elmondható, hogy a mezolitikum embere által használt eszközök specializáltabbá váltak, megjelentek a különböző bőrés famegmunkálásra szolgáló kaparok, vésők, kések. Az emberek csónakot készítettek, és hálóval, varsával halásztak. A felső paleolitikum virágzó művészete nem folytatódott a mezolitikumban, az utolsó jégkorszakkal együtt véget ért. 3. Neolitikum (újkőkor vagy csiszoltkő-korszak): kb. Kr. e. 70004500 Az újkőkor vagy csiszoltkő-korszak (neolitikum) a földművelés kialakulásával kezdődött, és a fémalapú eszközök elterjedésével ért

véget a réz-, a bronz-, illetve a vaskorszakban. A neolitikum kifejezés nem időbeli korszakot jelöl, hanem egy sajátos viselkedési és kulturális stílusjegyet, amely a vadászást és gyűjtögetést felváltó növénytermesztés és háziállat-tartás megjelenésével jellemezhető. A vadászó-gyűjtögető életmód után a letelepedett élet kialakulása tucatnyi különböző és minden jel szerint egymástól elszigetelt helyen valósult meg a Kr. e. XII. évezred körül, és az emberiség egyik legnagyobb hatású változásának tekinthető. A pattintott kőeszközökről a csiszolt kőeszközökre való áttérés után neolitikus forradalomnak is nevezik az időszakot. E kifejezést V. Gordon Childe alkotta meg az 1920-as években, és kifejezetten a földművelés megjelenésére, a mezőgazdaság korai fejlődésére és a letelepedett életmód kialakulására értette. A kőeszközökről a fémeszközökre való 6500 évvel ezelőtti áttérés (réz-, majd bronz- és vaskor) fontos szakaszhatár volt az emberiség történetében. Európában a rézkorszak Kr. e. 4500-3300, a bronzkorszak Kr. e. 2500-800, a vaskorszak a Kr. e. VIII-I. század közepe között tartott. (A mezolitikum, a neolitikum és a rézkor fenti meghatározása Eurázsia területeire vonatkozik, más földrészeken a kőkorszak különböző szakaszai tovább is tarthattak, helyenként akár a XX. századig.) Az írott történelem terjedelme mintegy 5000-5500 év. Mezopotámiában az első ismert írásos emlékek a Kr. e. IV. évezred közepe táján jelentek meg, ettől, illetve a közel-keleti, az egyiptomi, a görög stb. államok kialakulásától a Nyugatrómai Birodalom bukásáig (476) tartó időszakot nevezik ókornak. Fontos megjegyezni, hogy az emberi kultúra egyes állomásai nem egy időben jelentek meg mindenhol a Földön. Ez azt jelenti, hogy amíg Európában a paleolitikum kb. tizenegyezer éve véget ért, addig például az ausztrál bennszülötteknél ez csak az európaiak megjelenését követően következett be. Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy fejlődés figyelhető meg a történetünkben. Ha nem is fokozatos. A szakemberek szerint ugyanis kb. kétmillió évvel ezelőtt jelent meg az a lény, aki hivatalosan az „ember” kategóriájába tartozik. Ő kétmillió év alatt odáig jutott el, hogy kövekből pattintással szerszámokat tudott készíteni. Majd két „minőségi ugrás” eredményeként olyan értelmes emberek jelentek meg, akiknek nem kellett újabb kétmillió év ahhoz, hogy nagy tudású matematikusokká, csillagászokká váljanak vagy kitalálják a

mérnöki tudományokat, hanem gyakorlatilag negyvenezer év alatt jutottak el odáig, hogy űrállomásokat létesítettek a világűrben. Tehát az ember fejlődésében kétmillió évig szinte semmi sem változott, majd az utolsó pár tízezer évben a kövek pattintgatásától eljutottunk a számítógépek világába.

6. NEM CSALÁS, NEM ÁMÍTÁS… „A csodák a természet törvényeinek nem mondanak ellent, csupán annak a tudásnak, ami a természetről szól.” (Szent Ágoston) A tudomány szerint az univerzum eredete tisztán leírható fizikai és matematikai fogalmakkal. A fizikai törvények az ősrobbanással jöttek létre. Az anyagi elemek spontán kombinálódásának eredményeképpen alakult ki az élet, ami levezethető a kémiai és a fizikai alapelvekből, tehát az élőlények létezése részben a véletlennek köszönhető. Az ember csupán a főemlősök egyike. Okkal érezhetjük úgy, hogy a tudomány nem ad választ az élet lényeges kérdéseire. Továbbá nem magyaráz meg számos olyan jelenséget, amelyekkel gyakran szembetaláljuk magunkat, és amelyekkel kapcsolatban joggal merülhet fel bennünk, hogy esetleg más is létezhet a tudományos megközelítésen kívül. Mielőtt továbbmennénk és próbálnánk betekintést nyerni az ősi és szent iratokba, ebben a fejezetben néhány olyan érdekes, nehezen vagy egyáltalán nem magyarázható tárgyra, jelenségre szeretnénk rámutatni, amelyekkel a tudomány sehogy sem vagy csak nehezen birkózik meg. Kezdjük néhány különleges tárggyal! A közép-amerikai legendák szerint létezik tizenhárom, kristályból készített, emberi méretű koponya. A hagyomány szerint ezek fontos információkat rejtenek magukban az emberiség eredetéről és sorsáról. Eddig, persze, ez még csak legenda, de időközben elő is került néhány, van, amelyiket a British Museumban őriztek; Az egyik ilyen kristálykoponya tesztelésére az 1970-es évek végén, a Hewlett-Packard kristálytani laboratóriumaiban került sor. Ismert, hogy ez egyike a világ legkiemelkedőbb gyártóinak a számítógépek és egyéb elektronikus berendezések területén. Az elektromos szerkezetek teljes palettáján alkalmaznak kristályokat. Először is meg akarták határozni, hogy miből készült az alkotás. Kétséget kizáróan kiderült, hogy természetes hegyikristályból. A mérete szokatlanul óriási volt a hegyikristályokhoz képest, ezenkívül rendkívüli tisztaságú. Ezért elkezdtek gyanakodni, hogy talán több darabból alkották meg. De kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy nem. Még a különálló állkapocs is ugyanabból készült, valaha egyetlen kőzetkristály volt. A tiszta kvarckristály egyike a legkeményebb anyagoknak, valamivel a gyémánté alatt van a keménysége. Ez a tény rendkívüli nehézség elé állítja azt, aki megpróbálja kifaragni. A koponya a maga nemében páratlan műremek, aminek elkészítése a kutatók

véleménye szerint még a jelenkori elektronikusan vezérelt, gyémántfejű eszközökkel is egy évet venne igénybe, ám döbbenetes megállapításra jutottak: még a modern gyémántfejű szerszámokkal is lehetetlen volna egy ilyen hihetetlenül kifinomult tárgy kifaragása. A vibráció, a hőhatás, a súrlódás, amelyet az ilyen szerszámok keltenek, az olyan finoman cizellált darabok esetén, mint az alsó állkapocs, óhatatlanul a koponya repedéséhez és töréséhez vezettek volna. Ráadásul van egy pozitív és egy negatív pólusa is, olyan, mint egy elem. Ha nyomást gyakorolunk rá, vagyis összepréseljük, képes elektromos áram gerjesztésére, tehát úgynevezett piezoelektromos hatással rendelkezik. „Vertikálisan piezoelektromos orientált” – tartják a szakemberek. A tengelye pontosan áthalad a koponya közepén. Optikai tulajdonságait is vizsgálták: felbontja az alulról érkező fényt. A további vizsgálatok egyértelműen igazolták, hogy a koponya nem modern eszközökkel készült. Kézzel faragták ki! A becslések szerint ehhez háromszáz esztendőre volt szükség. Legalább háromszor akkora kristályból kellett kiindulniuk, mint a jelenlegi-nagysága, és amikor elkezdték faragni, nem tudhatták, hogy belül is tökéletes tisztaságú-e a kristály. Fokozatosan, egyre kisebb homokszemekkel kellett dolgozniuk. Ha csak egyetlen nagyobb homokszem hullott rá, amikor az utolsó simításokat végezték, kezdhettek mindent elölről. Ennek a koponyának nem is szabadna léteznie – mondták a vizsgálatot végző szakemberek. Nem kevésbé mutat megmagyarázhatatlan jelenséget a Torinói lepel. Különböző területen dolgozó tudósok egy csoportja nemzetközi kutatási programot indított 1978-ban The Shroud of Turin Research Project (STURP) néven a lepel vizsgálatára. Százhúsz órán át vizsgálták a legmodernebb eljárásokkal: mikrokémiai módszerekkel, röntgensugarakkal, ultraibolya és infravörös fénnyel, spektrofotométerrel, fluoreszcein módszerrel… Tesztek tucatjait végezték el, fényképek ezreit készítették… Számítógépes elemzésnek vetette alá a vásznon látható fejet… Ez volt a legszélesebb körű vizsgálat, amit valaha is végeztek a leplen. 1981-ben publikálták az eredményeket. Legnagyobb meglepetésükre, bizonyos számítógépes analízisek elvégzése után a leplen egy arc háromdimenziós képe lett megfigyelhető. Arra a megállapításra jutottak, hogy semmilyen jelenleg ismert módszerrel ilyet nem lehetett volna hamisítani.2 Folytassuk néhány fizikai jelenséggel! Ha két párhuzamos síklap közé folyadékot helyezünk és alulról egyre jobban melegítjük, érdekes jelenséget tapasztalunk. Ahogy az alsó lap egyre melegebb lesz, a

folyadékban egyszer csak áramlás indul el, ez a hőáramlás. Ez ugyanaz, mint amikor otthon lábasban vizet melegítünk. Ha kiküszöböljük a zavaró tényezőket, a ház remegését, a lábos egyenetlenségét stb., akkor a folyadék felszíne a lépesméz mintázatára emlékeztető sejtszerkezetet mutat. Hogyan jön létre ez a feltűnő rendezettségű mintázat? Mi idézi elő? Honnan ered az információ? - kérdezhetjük. A hőáramlás képződése mély titkokat rejt.3 Hasonló rejtélyes hatás lép fel a villámok képződésekor. A villámlás pontos mechanizmusa nem ismert, de azt tudni lehet, hogy a folyamat az úgynevezett „elővillámmal” kezdődik, ami egymást követő apró lépésekben közelíti meg a földet. És amikor kb. százméteres közelségbe ér, kisülés indul eléje a talajból!4 Honnan „tudja” a kisülés, hogy mikor és hova kell indulnia? Az élővilágból is számos „honnan tudja?” példát hozhatunk. Akinek kutyája, macskája van, számtalan történetet tud mondani arról, hogy mi mindent képesek megérezni a háziállatok. Ezek többségére nincs magyarázat. Rupert Sheldrake biológus – akinek nevével a továbbiakban még találkozni fogunk – a Dogs That Know When Their Owners Are Coming Home And Other Unexplained Powers of Animals (A kutyák tudják, mikor érkezik haza a gazdájuk, és az állatok más megmagyarázhatatlan képessége) című könyvében szinte hihetetlen történeteket tár elénk. Ötéves kutatás és több ezer állattulajdonossal történt beszélgetés után született meg a mű, amelynek alapján igencsak át kéne értékelnünk az állatokkal kapcsolatos nézeteinket. Olyan szoros kapcsolat van az ember és háziállata között, amit jelenlegi tudásunkkal nem tudunk megmagyarázni.5 Bizonyára sokan elgondolkodtak már azon, hogy a különféle állatrajok hogyan formálódnak. Sőt előfordul olyan is, hogy apró halak együtt úszkálva olyan formációt vesznek fel, amelyik egy nagyméretű halra emlékeztet. Vajon honnan tudják az egyedek, hogy hol a helyük az egészben? Kérdezhetjük ezt a V alakban repülő darvak esetén is: Honnan tudják, hogy hova kell helyezkedniük? De még ezekhez képest is megdöbbentő felfedezésre jutott egy brit, ausztrál és cseh tudósokból álló kutatócsoport, amelynek tagjai a közönséges erdei egér megtermékenyítésével kapcsolatban vizsgálódtak. A BBC cikke a Nature– ban publikált kutatásokra hivatkozva nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a spermiumok „kötelékben”, egymást támogatva sietnek a petesejt felé. Ismert, hogy a nőstény petevezetékében a közösülés után a hímivarsejtek versengve

indulnak a petesejt felé, de csak egy lesz a győztes, amelyik megtermékenyíti a petesejtet. A meglepő felfedezés az, hogy e tény ellenére „kötelékben repülnek” a spermiumok, egymást támogatják, méghozzá úgy, hogy haladás közben összekapaszkodnak, és akár több ezer sejtből álló láncokat képeznek. A „célegyenesben” aztán felbomlik a lánc, és „egyéniben” fejeződik be a verseny. A láncok szétesése során tagjainak nagy része elpusztul, miközben idő előtt kibocsátja azokat az enzimeket, amelyek a petesejt burkainak átfúrásához szükségesek. Azonban néhány spermium épségben marad, és megközelítheti a célpontot. De vajon miért van szükség az együttműködésre, ha úgyis csak egyetlenegy termékenyíti meg a petesejtet? A kutatók szerint azért, mert az összekapaszkodott sejtek kb. ötven százalékkal gyorsabban haladnak, mint az össze nem kapaszkodó társaik.6 Számtalan kérdésünk lehet ezzel kapcsolatban: Hogyan kommunikálnak egymással a hímivarsejtek? Hogyan döntik el, hogy kötelékben vagy egyéniben versenyezzenek? Honnan tudják, hogy már a célegyenesben vannak? És még folytathatnánk. De számos más példát is hozhatunk ezzel kapcsolatban. Az agy fejlődése során az idegsejtekkel kapcsolatban is találkozunk néhány érdekes jelenséggel. Honnan ismer fel egy idegsejt egy másikat? Honnan tudja, melyikkel létesítsen kapcsolatot, hogy aztán vele együttműködve sajátos neuronkört hozzon létre?7 Térjünk most át a növényvilágra! Már 1848-ban felfigyeltek arra, hogy a növények képesek érezni. Gustav Theodor Fechner német professzor számolt be erről könyvében. Állította, hogy ugyanúgy, mint az emberek vagy az állatok, a növények is képesek érezni. Egészségesebben növekednek, ha kedvesen, szeretettel közelítenek feléjük. Az első kísérleteket ezzel kapcsolatban az indiai tudós, Sir Jagadish Chandra Bose (1858-1937, bengáli orvos, biológus és botanikus) végezte az 1900-as években. Arra a megállapításra jutott, hogy a növényeknek is van „idegrendszerük”, és a sokkra ugyanúgy „összehúzódással” válaszolnak, mint az állati izomsejtek. Megállapította továbbá, hogy kellemes zene mellett jobban és egészségesebben fejlődnek a növények, mint szörnyű zajban.8 Egy amerikai kutató, Cleve Backster továbbment, és vizsgálatai alapján arra a megállapításra jutott, hogy nemcsak éreznek, de kommunikálnak is egymással a növények. Poligráffal vizsgálta őket, ami a testben végbemenő elektromos változásokat érzékeli, bűnüldözés során használják hazugságvizsgálóként. Miután rákötötte a levelekre, megfigyelte, hogy elektromos változásokat regisztrál a műszer, ha sérülés érte a növényt,

sőt mi több, ha csupán fenyegetés érte. Számos tudományos fórumon előadta megfigyeléseit, és könyvet is írt a témáról, miszerint a növények éreznek és kommunikálnak.9 Hasonló megállapításra jutottak más kutatók is.10 Tény, hogy voltak kísérletek, amelyek cáfolták ezeket a megállapításokat, de voltak, amelyek alátámasztották. Például Randall Fontes és Harold Punthoff kísérletei megerősítették Backster megfigyeléseit, ahogy az 1975-ben megjelent tanulmányukból is kiderül.11 A kérdés máig foglalkoztatja a kutatókat. Egy 2008-as kísérlet nemhogy újabb adatokkal támasztotta alá az eddigieket, de azt is állítja, hogy a növények is – az emberhez hasonlóan – fájdalomcsillapítót állítanak elő maguk számára! Az egyesült államokbeli National Centre for Atmospheric Research kutatói szerint a növények nemcsak fájdalomcsillapítót termelnek, ha sérülés éri őket, hanem ezzel a vegyülettel kommunikálnak is egymással és figyelmeztetik a többieket a veszélyre. A növények stresszhelyzetben – például ha betegség támadja meg vagy valamilyen sérülés éri őket – egy bizonyos vegyületet termelnek. A kutatás eredetileg a légszennyezés hatását vizsgálta rajtuk, csak mellékesen vették észre a tudósok, hogy a kísérleti növények – a diófák – közvetlen környezetében időnként kimutatható a levegőből a metilszalicilát nevű vegyület. A növények nemcsak sérülésekre reagálnak így, de képesek érzékelni azt is, ha más növény elkezdte termelni ezt a természetes fájdalomcsillapítót.12 A megmagyarázhatatlan jelenségek sorát az embereknél is tapasztaljuk, például a szervátültetések után előfordulhatnak néha furcsaságok. Claire Sylvia saját tapasztalatait írta le az A Change of Heart: A Memoir című könyvében. 1988-ban szívet és tüdőt is kapott egy tizennyolc éves fiatalembertől, aki balesetben hunyt el, majd számos változást vett észre magán, például más ételeket kívánt, úgy járt, mint egy férfi.13 De mások is vannak, akik hasonlókat tapasztaltak. Az új vese megváltoztatta az egész személyiségét, állította egy asszony, aki vesetranszplantáción esett át. A harminchét éves nő egy ötvenkilenc éves férfi veséjét kapta meg. De nemcsak a személyisége, még az irodalmi ízlése is megváltozott. Hasonlóvá vált a donorhoz, s ez már másodszor fordult elő vele, az első transzplantáción 2001-ben esett át, akkor is hasonlót tapasztalt – olvashatjuk egy cikkben, amely több más példát is említ. Például hegymászó lett, akinek korábban tériszonya volt; egy ügyvédnek az étkezési szokásai változtak meg, aki korábban soha nem evett csokoládét; egy hétéves kislánynak – aki

egy megölt gyermek szívét kapta – pedig rémálmai lettek, attól rettegett, hogy megölik. Az angol kutatók szkeptikusak ezzel kapcsolatban. Ahogy a cikkben fogalmaztak, nem zárják ki teljesen a jelenséget, de nincs okuk feltételezni, hogy valóban megtörténik.14 Mindazonáltal a tudományos közösség elismeri egy ausztrál lány esetét, amit az AFP tett közzé. Sydney egyik gyerekkórházában kilencévesen kapott új májat egy kislány, majd észrevették, hogy megváltozott a vércsoportja, olyan lett, mint a donoré. A 2008-ban már tizenöt éves lány kezelőorvosa több cikkben is publikálta az esetet. Máshol ilyet nem hallottak, nyilatkozta az AFP-nek. Teljesen szokatlan, olyan, mintha csontvelő-átültetés történt volna, a lány immunrendszerének nagy része olyan lett, mint a donoré volt. Az esetet a The New England Journal of Medicine, az Egyesült Államok egyik vezető orvosi lapja is publikálta.15 A témával kapcsolatban említenünk kell Paul Pearsall, Gary E. Schwartz és Linda G. Russek nevét, akik tanulmányt16 írtak arról, hogy a transzplantáció után megváltozhatnak a páciensek személyiségei, tulajdonságai. Azoknál, akik új szervet kaptak, különösen szívet, szokatlan emlékképek bukkannak elő, a korábbitól eltérő viselkedés volt megfigyelhető, új szokásokat vettek fel, olyanokat, amelyek a donorokat jellemezték. A szerzők mindhárman professzorok, különféle egyetemeken dolgoznak, és PhD-fokozatuk van. Tíz éven át 74 transzplantáción átesett pácienst vizsgáltak, ebből 23 kapott új szívet. Tíz esetet részletesen ismertetnek cikkükben. Köztük olyan meglepőket, mint amikor egy férfi egy nő szívét kapta meg. A műtét után a férfi kedvelte a rózsaszín színeket, noha az operáció előtt nem. A parfümöket is szeretni kezdte, pedig korábban ki nem állhatta őket a feleségén, illatos fürdőket vett, kedvelte a nőies ruhákat. A többi ismertetett eset sem kevésbé megdöbbentő. A cikk szerint a betegek elmondásait minden esetben egyeztették a donor hozzátartozóival, valamint a páciensek nem álltak pszichiátriai kezelés alatt, így hitelesnek tekinthetők, de a kutatók úgy látják, további vizsgálatok szükségesek, amelyek a véletlent kizárnák. Az egyik szerző, Paul Pearsall pszichológus, maga is rákos volt, és csontvelőátültetésen esett át, ekkor fordult a figyelme a téma felé. Könyvében arra a megállapításra jut, hogy az átültetett sejt energetikailag és nem lokálisan marad kapcsolatban a donorral.17 De más, a tudomány jelenlegi állása szerint megmagyarázhatatlannak tűnő esettel is találkozhatunk. Például egy tízéves angliai fiú életmentő agyműtéten esett át, amely után elfelejtett

szinte mindent, nem tudott írni, olvasni, felismerni dolgokat, viszont egy teljesen más akcentussal kezdett el beszélni.18 Vagy említhetjük azt, hogy nem tudják megfejteni az orvosok annak a nyolcvanhárom éves indiai jóginak a titkát, aki állítása szerint hetven év óta nem vett magához táplálékot és folyadékot. A jógit két héten át tartó nonstop kórházi megfigyelésnek vetették alá, harminc orvos vizsgálta a nyugatindiai Ahmedábád egyik kórházában. Ezalatt semmilyen táplálékot, folyadékot nem fogyasztott, vízzel csak fürdéskor és gargarizáláskor lépett kapcsolatba, és vécén sem volt – közölte egy indiai kutatóintézet élettani kutatásokkal foglalkozó részlegének igazgatója. A férfi azt állítja, kizárólag a meditációból nyeri az életben maradáshoz szükséges energiát. Az orvosok szerint, ha valóban nem táplálékból nyeri az energiáját, akkor feltehetően valamilyen körülötte lévő energiaforrásnak, például a napfénynek köszönheti az életben maradását. „Orvosként nem hunyhatunk szemet afelett, hogy a kalórián kívül egyéb energiaforrások is létezhetnek” – jelentette ki a neurológus. A kutatók abban reménykednek, hogy a számos vizsgálat eredményei segítséget nyújthatnak abban, hogy túlélési stratégiákat dolgozzanak ki természeti katasztrófák és szélsőséges stresszhelyzetek esetére, valamint űrkutatási célokra, például Mars- vagy Hold-expedíciók számára.19 Térjünk át más területre! Valószínűleg sokan voltak már olyan helyzetben, hogy idegen helyen nem tudták, merre kell menni, de megérezték. Ezen azonban messze túltesz az, amit Waris Dirie ír ezzel kapcsolatban.20 A világszerte ismert etióp szépség a sivatagban élt nomád családjával. Tizenkét évesen szökött el, amikor feleségül akarták adni egy idős férfihoz. Számos viszontagság után végül is nemzetközi hírű modell lett belőle. Számunkra mindebből az az érdekes, hogy könyveiben sokat ír a sivatagi nomád életformáról, hogy milyen közel álltak a természethez. Amikor évekkel később meglátogatta a családját, az apja már teljesen vak volt, ezért autóval elvitte egy kórházba, ahol a férfi még sohasem járt. Visszafelé késő éjjel utaztak, teljes sötétségben, térkép nélkül, ismeretlen vidéken. A vak apa mondta meg, merre menjenek, hogy hazataláljanak. Hasonló esetekről, a természeti népek számunkra érthetetlen tájékozódási ösztönéről több leírást is olvashatunk.21 Tudunk látó emberekről. Az egyik legismertebb minden bizonynyal Edgar Cayce (1877-1945) volt. Tisztánlátó közléseit alvás közben, jegyzőkönyvvezető jelenlétében tette. Negyvenhárom év alatt harmincezer ilyen dokumentált eset maradt fenn. Elsősorban

betegeknek adott pontos képet betegségükhöz, és gyógymódot, illetve gyógyszereket ajánlott hipnotikus álomba merülve. A diagnózis és a terápia az esetek kilencven százalékában helyesnek bizonyult, pedig soha nem tanulta az orvoslást. Tudósok, orvosok vizsgálták meg, és nem találtak tudományos magyarázatot a jelenségre. Cayce soha nem kereste a népszerűséget, nem a pénz hajszolásáért tevékenykedett. A The New York Times így írt róla (1910. október 10.): „Edgar Cayce különös képességei feladják a leckét az orvosoknak. Az ország orvosai élénk érdeklődést mutatnak azon különös képességek iránt, amelyeket állítólag birtokol. Félig öntudatlan állapotban súlyos betegségeket diagnosztizál, bár halvány fogalma sincs az orvostudományról. Majdnem tíz éve ismerik különleges képességeit a különböző neves orvosi iskolákhoz tartozó helyi orvosok. Még soha nem kért pénzt, noha sokan nyerték vissza úgy egészségüket, hogy követték Cayce hipnózis állapotban adott tanácsait.”22 Több különleges képességű embert ismerünk. Tudunk például egy japán kisfiúról, aki a Japán Tudományos Akadémia két fizikus tagjának ellenőrzése mellett több hasonló közül véletlenszerűen kiválasztott, bontatlan csomagolású Polaroid filmre valamilyen, általunk nem ismert energiával átvitte az agyában a tokiói tévétoronyról őrzött képet. Rászuggerálta a képet!23 Nyina Kulagina 1926-ban született. A hatvanas években került a nemzetközi figyelem középpontjába. Filmfelvételek mutatják, hogy képes volt tárgyakat mozgatni anélkül, hogy hozzájuk ért volna. Ezek a filmek állítólag szovjet tudósok szigorú ellenőrzése alatt készültek. Számos neves tudós ellenőrizte, kizárták a csalást. Mivel is fejezhetnénk be ezt a fejezetet? Talán Rupert Sheldrake egyik könyvével, amelynek címe: A Do-It-Yourself Guide to Revolutionary Science (magyarul Hét kísérlet, ami megváltoztatja a világot címen jelent meg). A szerző a Cambridge-i Egyetemen végzett biológusként, s az úgynevezett morfogenetikus mezőről alkotott elméletével lett világhírű, amire még visszatérünk. Könyvében hét olyan kísérletről számol be, amellyel „házi körülmények között” is bizonyíthatóvá válik elméletének igaza, miszerint létezik egy olyan – talán az elektromágneses mezőhöz hasonló – láthatatlan hálózat az élőlények között, amelynek segítségével minden élő minden más élővel mindig kapcsolatban van. A hét kísérlet megváltoztathatja a világról alkotott elképzeléseinket. Amikről ugyanis azt gondoltuk, hogy természeti törvények, kiderül, hogy csupán elméletek, és amiről azt hittük, a tudósok tudják, kiderül, hogy ők is csak úgy hiszik. Mindezek

után fel kell tennünk a kérdést: lehet, hogy igaza van Szent Ágostonnak, miszerint a csodák nem mondanak ellent a természet törvényeinek, csupán annak a tudásnak, ami a természetről szól?24 Lehet, hogy sok mindent nem tudunk még? Vagy lehet, hogy másfajta szemléletre volna szükségünk? Hogy válaszolni tudjunk, a továbbiakban az ősi és szent iratokban foglaltaknak eredünk a nyomába.

7. A KÖR KÖZEPÉN ÁLLVA „Ha a valóságot egy körrel ábrázoljuk, akkor azt mondhatjuk: a tudomány ezt a kört cikkekre osztja, speciális tárgyakra… Azt reméli, hogy a speciális területen folytatott kutatások egyszer majd elérkeznek a kör középpontjába. Ez az eredeti cél azonban egyre elérhetetlenebb messzeségbe kerül, mert a magas fokú specializáció mind jobban és jobban megnehezíti az interdiszciplináris megértést. Az ezoterikus foglalatosság nem a kör kerületén, hanem a centrumában kezdődik. Az ezotéria az egyetemes törvényszerűségeket vizsgálja – ha ezeket felismerjük, már csak rá kell vetítenünk őket a kör egyes cikkelyeire, vagyis a speciális területekre.” (Thorwald Dethlefsen: A sors mint esély) Ahogy az előzőkben láttuk, a természettudományok elsősorban az anyaggal foglalkoznak, munkamódszereiket az anyag kutatásának követelményeihez igazították. Korunk gondolkodása racionális alapokon nyugszik, a ma embere ezt teljesen magától értetődőnek tartja. Most azonban más vizekre evezünk, az anyagon kívül lévő birodalmába. A következőkben abba próbálunk betekintést nyerni, hogyan képzelték el a világ eredetét, az ember származását, az idő múlását a különféle vallások és hiedelemrendszerek, miről tanúskodnak az ősi és szent iratok, illetve miről szólnak az ezoterikus tanítások. Ebben a fejezetben az ezoterikus, illetve a hermetikus tanításnak igyekszünk a nyomába eredni. Először is nézzük, mit is jelent az a szó, hogy ezotéria! Ez az antik görög kifejezés az ókori Görögországban a szentélynek azt a legbelső részét jelentette, ahova a publikum, a széles közönség nem léphetett be, csak a beavatott papok (eszosz terosz [görög] = belső kör, exosz terosz = külső kör). Ezt a látásmódot aztán már a görögök is kiterjesztették: valószínűleg a világ is hasonlóan működik, hiszen van egy rejtett arculata, amelynek felfedezéséhez csak kevesen jutnak el, és van egy másik, amely mindenki számára megismerhető.1 Napjainkban az ezoterikus kifejezést arra a „belső körre” értik, akik a megismerés szűk ösvényét járják, akik a „titkos tudással” foglalkoznak, szemben a lényegesen nagyobb „külső körrel”. Az ezotéria a világ rejtőzködő arcával foglalkozik, amely a széles tömegek számára nehezen hozzáférhető. De nem azért, mert ez zárt vagy elrejtett lenne, hanem mert komoly munka, nagy fáradság ezekben jártasságot szerezni, és csak kevesek szánják rá magukat. Hermész Triszmegisztosz és a hermetikus iratok

Az ezoterikus gondolkodás a hermetikus filozófia alapelveit követi. A hermetikus szó az ezotéria ősatyjának, Hermész Triszmegisztosznak nevéből származik. Ő az ezoterikus irodalom egyik kiemelkedő alakja, minden lényeges és alapvető ezoterikus tanítás visszavezethető hozzá. Mit tudunk róla? A Hermész elnevezés nem egy személynevet takar, hanem úgynevezett beavatási fokozatot, talán ugyanúgy, mint Iránban Zaratusztra vagy Indiában a risi volt. Ma úgy mondanánk: Mester.2 Ezt támasztja alá Manethón, a Kr. e. III. században élt egyiptomi történetíró, aki említést tesz arról, hogy Hermész Triszmegisztosz a második Hermész volt.3 A Triszmegisztosz címet, ami azt jelenti, hogy Háromszorosan Nagy, minden bizonnyal kiemelkedő tulajdonságai miatt ajándékozták neki. Ismert ugyanakkor, hogy a görög mitológiában létezik egy Hermész nevű isten, aki Zeusz és Maia fia. Úgy tartják, hogy Hermész Triszmegisztosz a görög Hermész és az egyiptomi Thoth keveredése, összeolvadása lehet. Mindenképpen Egyiptomhoz kötődik, az egyiptomi bölcsességistennel, Thothtal azonosították. Egyiptomban Thothnak már évezredekre visszamenően isteni tudást és az istenektől nyert bölcsességet tulajdonítottak. Bár nem volt tagja a heliopoliszi isteneknek, mégis isteni rangban állt. A templomok vagy sírkamrák falain gyakran íbiszfejű emberként ábrázolták, és úgy tisztelték, mint az égi számítások és a magyarázatokat szabályozó erők parancsolóját, az idő urát. Főleg a csillagászattal, a matematikával, a földméréssel és a geometriával kapcsolatban emlegették, állítólag a piramisok terveit is ő inspirálta. Ő volt a tudomány megalapozója. Feltalálta az építészet és a geometria tudományát, a hieroglifákat megismertette az emberiséggel. Az univerzális tudás megtestesítője,4 Úgy tartják, lejegyezte a vízözön előtti időszak bölcsességeit és ismereteit, és megőrizte a jövő számára, tudását híres „könyveiben” adta át az embereknek – ahogy azt Manethón is írja. Hermész Triszmegisztosz legendás, rejtélyes alak, nem tudjuk, pontosan mikor élt, élt-e vagy mitikus alak volt csupán. A középkorban fontos személynek tartották, muzulmán és keresztény tudósok is a bibliai Énókkal azonosították.5 Énók a Biblia szerint mindössze hat generációval élt Ádám után. Illés mellett az egyetlen a Szentírásban, aki nem hal meg, hanem Isten egyenesen a mennybe viszi: „És mivel Énokh az Istennek járt vala, eltűnék, mert Isten magához vevé”6 Látomásai olvashatók az apokrif Énók könyvében, az Újszövetségben, és a Júdás leveleiben is szerepel. Ez viszont azt jelenti, hogy a bibliai vízözön előtt kellett élnie, hiszen három

generációval élt Noé előtt, legalábbis a Biblia szerint. A szabadkőművesek is Thothtal azonosították Énókot, könyvei fontosak voltak a rend számára. Szerintük Énók volt az írás feltalálója, megtanította az embereket az írás művészetére. Félt, hogy elvesznek a titkok, és hogy ezt megelőzze, kőbe véste az özönvíz előtt. Azt is beszélték, hogy titkos könyvét majd csak az arra érdemesek találják meg. Tudva lévő volt, hogy Énók könyve már ősidők óta létezett – írják.7 Látható, Énók messzemenően hasonlít Hermész Triszmegisztoszra. A hermetikus filozófia forrásai a Hermész Triszmegisztosznak tulajdonított művek. Neve alatt több értekezés maradt fenn, mint például a Poimandrész (Corpus Hermeticum), a latin Aszklépiosz vagy a későbbi szerzők által idézett töredékek. A szövegek egyike a híres Smaragdtábla (Tabula Smaragdina), amelyben jelképes formában található a „bölcsek kövének titka”. A szövegegyüttes lényegében többnyire társalgások és eszmecserék sorozata, amely egy tanár és egy tanítvány, vagy sokkal pontosabban, a gnózisnak (a beavatottak számára ismert tudás) már birtokában lévő mester és az újonnan beavatott között zajlik. A tanár általában Hermész, de van, hogy Ízisz. Az értekezések azt jelzik, hogy valamely beavatás oktató művei. Nem magáról Hermész Triszmegisztosz személyes tanításáról, inkább a hermetikus hagyományba való beavatásról van szó bennük. Alexandriai Kelemen, aki a II–III. században élt, írt Hermész Triszmegisztosz könyveiről. Megtudjuk tőle, hogy van négy, ami a csillagokkal foglalkozik, az állócsillagok helyzetét, a Nap és a Hold fényének kapcsolatát, a csillagok keletkezését tárgyalja. A világegyetem leírása, szent szereplői, a Nap, a Hold és az öt bolygó szabályai, a mértékegységek, a Nílus térképe is tárgyai a könyveknek. Tíz istenimádattal foglalkozó mű is létezik. Azt írja, Hermésznek negyvenkét abszolút nélkülözhetetlen könyve van, vitatott azonban, hogy mennyire függnek össze az említettek a ma ismertekkel.8 Mikor írták ezeket? A legtöbb tudós egyetért abban, hogy a hermetikus szövegeket valamikor a Krisztus születése körüli évszázadokban „hellenizált” egyiptomiak, illetve „egyiptomiasított” hellének írták le Alexandria ókori városában. Nem egészen világos, hogy vajon hány szerző műve, mivel valamennyi alkotást Hermész Triszmegisztosznak tulajdonítják. Ugyanakkor a legenda szerint Hermész Triszmegisztosz a több ezer évvel ezelőtt bekövetkezett világkatasztrófa idején személyesen készített feljegyzéseket az emberiség tudásáról. Ezt a szent nyelven

megfogalmazott művet a vízözön után lefordították a hieroglifák nyelvére. E szent könyvek Ménész hatalomra jutása előtt lettek összeállítva a hagyomány szerint, tehát kb. Kr. e. 3000 előtt. A templomok belső szentélyeiben tárolták, amelyek az istenek kinyilatkozásairól, a világ keletkezéséről, a mennyei törvényekről szóltak.9 A legendákkal egyezően több kutató látja úgy, hogy a hermetikus írásokra nemcsak az ókori egyiptomi hatás valódi vonásai jellemzők, hanem az is lehetséges, hogy a sokkal korábbi egyiptomi beavatási és „filozófiai” vallást őrizték meg, amelyet ismét felelevenítettek és módosítottak úgy, hogy az Alexandriában a Kr. e. I. századtól kezdve a Kr. u. II. századig tartó időszakban élő népességnek megfeleljen.10 Hamvas Béla szerint azért hitték eleinte, hogy szerzőjük az időszámításunk elején, legfeljebb az előtt egy-kétszáz évvel élt alexandriai filozófus volt, mivel az írások nyelve görög. De ezt az álláspontot módosítani kell. Többen a görög szövegeket nemcsak egészen ősi, hanem a IV. évezredig visszanyúló egyiptomi beavatási irat fordításának tartják. A görög nyelv és a gnosztikusokéhoz hasonló terminológia valószínűleg igen keveset változtatott az eredeti párbeszédeken. Akkortájt Alexandriában egész sereg filozófus dolgozott azon, hogy a könyvtár részére a Föld minden archaikus emlékét összegyűjtse. A könyvtár ügynökei Kínáig, Indiáig, Tibetig, Iránig, a Kaukázusig jártak. Az alexandriai uralkodók követeik útján minden befolyásukat felhasználták, hogy megszerezzenek egy-egy nevezetesebb kéziratot. A műveket aztán görögre fordították, és a könyvtárban őrizték. Feltehető, hogy a görög szöveg semmit sem változtatott az eredetin – írja Hamvas Béla.11 Habár Hermész Triszmegisztosznak tulajdonítják a szövegeket, Hamvas szerint teljesen jelentéktelen a szerző személyének kérdése. A párbeszédeknek egykor olyan egyéni szerzője, mint amilyen ma bármely írásnak van, nem volt. Az egyetemesség szelleme nem helyezett súlyt az ember egyéni teljesítményére, s azt nem is volt hajlandó méltányolni. Az mindenesetre ismert, hogy Alexandria az I. században a görögrómai világ leggazdagabb, leginkább városiasodott, legkulturáltabb, legcivilizáltabb városa volt, világkereskedelmi központ. Lakóit félmillióra becsülik. Fő kincse a világhírű könyvtára volt, a mesés ókori tekercsekből álló gyűjtemény. Maga az intézmény tulajdonképpen két részből állt: az egyik fehér márvány, eredeti neve Muszeion vagy a

Múzsák temploma, a másik, a kisebb, Szarapisz istennek szentelve. A könyvtár az első „egyetemes” tanulási központ, ahol a tudósokat segítették azzal, hogy szabad szállást, étkezést kaptak itt, nem kellett adót fizetniük. Létrejöttével kapcsolatban tudjuk, hogy Kr. e. 295 körül az uralkodó, Ptolemaiosz Szótér parancsot adott, hogy az Alexandriába érkező hajókon található minden tekercset másoljanak le, és az eredetit tárolják a Muszeionban. Utasítást adott a világ más könyvtáraiban található tekercsek másolatainak beszerzésére is. Kb. ötszázezer másolat lehetett a könyvtárban (más források szerint akár egymillió is).12 A Hermész Triszmegisztosznak tulajdonított írásokról a IV. századtól a késő XV. századig keveset hallani. 1460-ban azonban megtalálták a Corpus Hermeticum egyik sértetlen példányát. Az iratokat abban az esztendőben egy makedóniai szerzetes juttatta el az olasz reneszánsz atyja, Cosimo di Medici firenzei udvarába. A művek jelentőségét jelzi, hogy Cosimo di Medici utasította udvari filozófusát, a tudós Ficinót, hogy tüstént lásson hozzá a Corpus Hermeticum fordításához, és tegye félre Platónt, amivel addig foglalatoskodott. A reneszánsz idején újra divatba jött a hermetikus filozófia. Az ezoterikus tanítások alapjai mind a régi Egyiptomból származnak, s több ezer éven át igen erősen befolyásolták majdnem az összes filozófia életútját. Többnyire szájról szájra terjedtek, ha leírták, akkor általában az alkímia és az asztrológia szavaiba öntötték, így csak azok értették, akiknek megvolt hozzá a kulcsa. Erre egyrészt azért volt szükség, hogy elkerüljék a középkori üldözéseket, amikor tűzzel-vassal, máglyával pusztították az ősi tanítást. Azonban minden generációban volt néhány beavatott a Föld különböző vidékein, aki továbbvitte. Mindig voltak beavatottak, akik őrizték a lángot – olvashatjuk az egyik hermetikus műben.13 Másrészt azért volt szükséges elzárni a tanítást a nagyobb tömegek elől, mert – a tudománnyal ellentétben, amelynek az a követelménye magával szemben, hogy mindenki számára megközelíthető legyen – az ezoteriában az igazság mindig csak egyes emberek számára nyilvánul meg. Aki akarja, és szorgalmas, megfelelő energia befektetése árán elsajátíthatja a kívánt tudományágat A tudomány átadható, a tudás nem. A tudást gyakran összekeverjük a felhalmozott ismeretekkel, pedig nem azonosak. A valódi tudást szorgalommal sosem érhetjük el, csak személyes, szenvedélyes megismerési folyamattal. Amit másoktól veszek át, azt hihetem, de nem tudhatom – ez is az egyik oka annak, hogy az ezotéria kerüli a nyilvánosságot. „A bölcsesség ajkai zárva maradnak, ha nem találnak

megértő fülekre:” Még napjainkban is abban az értelemben használjuk a „hermetikus” szót, hogy „titkos”. A hermetikus írások jelentős része mögött nem véletlenül húzódik rejtett jelentéstartalom.14 A hermetikus filozófia számos vidéken, különböző kultúrák vallási és mitikus hagyományaiban is megtalálható, kezdve az egyiptomi mágiától, a sumér-akkád valláson át a görög mítoszokig stb. Megtaláljuk az ősi mágusok és minden korszak beavatottjainak tudásában, alapjai jelen vannak az alexandriai iskola és Püthagorasz elméleteiben, módszereit felleljük például Paracelsusnál és Nicholas Flamelnél is. A tanításból a médek, az asszírok, a káldeusok, az indiaiak, a perzsák, a japánok és a kínaiak is kölcsönöztek. Mielőtt a középkorban Európába került, már több iskola tanításának része volt.

3. ábra. Hermész Triszmegisztosz mozaikképe, Ouomo di Siena A hermetikus filozófia A továbbiakban a Smaragdtábla és más hermetikus írások, illetve Kybalion alapján próbálunk bepillantást nyerni a tanítás főbb alap elveibe. A hermetikus tanítás egyik gyökerének a Smaragdtáblán

lévő mondatokat tartják. A Smaragdtábla az ősi hagyomány nagy és jellegzetes műve, magában foglalja mindazt a tudást, ami az ember számára valaha is hozzáférhető volt.16 Latin nyelven maradt fenn, egyesek szerint görög szövege is volt, de elveszett, mások szerint eredetileg latinul fogalmazták. A The Kybalion (A Kybalion)17 egy 1908ban angolul megjelent mű, amely azt állítja, hogy Hermész Triszmegisztosz tanításainak lényegét tartalmazza. Nézzük sorra a tanítás alapelveit! A minden Egy (Egy = Minden) elve A Smaragdtáblán olvasható a következő mondat: „És ahogy minden dolog az egyből származik, az egyetlen gondolatból, a természetben minden dolog átvitellel az egyből keletkezett.” Tulajdonképpen ez az egy mondat fejezi ki az ezoterikus, hermetikus vagy okkult tudásnak, vagy – Hamvas Béla megfogalmazásában – a hagyománynak a lényegét. A tanítás végtelenül világos és egyszerű: minden a tiszta és abszolút Egyből származik, az ember eredete is isteni. Az abszolút tiszta szellem Isten. Az emberi sors egyetlen feladata, hogy megőrizze Istenhez való hasonlóságát, a tudás célja pedig az emberi teljesség, bölcsesség megtalálása, az Istennel való egyesülés, a kozmikus tudat elérése.18 A hermetikus tanítás szerint tehát minden dolognak és gondolatnak ugyanaz a forrása, minden világi és világegyetemi jelenség a mindenség szellemi alkotása. Ugyan sokféle szellemi és fizikai létforma van, de mind az Egyből származik: a világegyetem, az ember, a növények, a tárgyak, a jelenségek, a gondolatok, az erő, az energia, az anyag stb. ugyanazoknak az egyetemes törvényeknek az uralma alatt áll. A létezésnek számos síkja van az univerzumban, de mindegyik lényegében ugyanabból az Egyből származik. Csak egyfajta világ létezik, amely nem, osztható fel anyagira és szellemire. A különböző síkok – fizikai, asztrális, gondolati, szellemi – átfedik egymást, nincsenek kemény és határozott vonalak közöttük. Egymástól csupán a rezgésekben különböznek, a skála legalacsonyabb pontja a legsűrűbb, a legdurvább, ez az anyag, míg a legmagasabbat csak egy vékony hártya választja el a Mindenség Szellemétől. „Minden egy és egy minden, mert valamennyi dolog a Teremtőben volt a létrehozatal előtt, és ezért hívhatjuk őt mindennek, hiszen minden dolog az Ő testrésze… Ő, aki Egy és Minden, az összes dolog Teremtője” – olvashatjuk az Aszklépioszban.19 A Mindenség önmagában van, és mindörökké megismerhetetlen. Végtelen és örökkévaló, megváltoztathatatlan. A Mindenség benne rejlik az univerzumban, annak

minden részében, területében egységében vagy kombinációjában. A világnak intelligens célja van, és ez a cél az „Intelligens Forrás”-ból ered, amelynek egyetlen motivációja a szeretet. Nézzük, hogyan képzelték a hermetikus bölcselők a világ keletkezését! A hermetikus bölcselet szerint Isten teremtette a világot: „Legyen a menny a dolgok bősége, és a levegőé, és az éteré. Isten szólt, és úgy is lett.”20 „A természet pedig, létrehozván a keletkező dolgokat, alakot kölcsönöz azoknak. Elveti az anyagban saját csíráit, s az anyag, amely rendelkezésre áll, képessé válik a mozgattatásra. Az anyag, általa mozgatva…”21 „Növekedjetek és sokasodjatok bőséggel ti mindannyian, kiket teremtettek és megalkottak.”22 A Fény a világosságot létrehozó erő, ahogy ezt a Poimandrészben is olvashatjuk: „A Szó pedig, mely Fényből vette eredetét, Isten fia.”23 „A Fényből viszont szent Szó támadt, mely megállapodott a vizenyős anyagon… Az a Fény én vagyok – válaszolta, a kiegyensúlyozott Értelem, az első Isten, ki már létezett, mielőtt a vizenyős anyag felbukkant volna a sötétségből… A vizenyős anyagot, miután befogadta a Szót, teremtett világgá alakította…”24 És hogyan képzelték az ember származását? Nézzünk ismét néhány idézetet a szövegekből! „Aztán mindenek Atyja, az első Értelem, aki Élet és Fény, létrehozta az Embert, az Őhozzá hasonlatos Lényt. A teremtő nagy örömét lelte az Emberben, hiszen a saját szülötte volt.. ”25 „Az embert szellemből és testből alkotta, egy halandó és egy örökkévaló részből, hogy az így létrejött teremtmény kettős eredete miatt éppúgy csodálhassa és imádhassa azt, ami mennyei és örök.”26 „Isten, a világ és minden benne található Teremtője kormányozza az egész Univerzumot, és alárendeli azt az ember uralmának. Ezáltal a világ és az ember egymás tartozékaivá válnak… Így az embernek tisztelnie kellene a világot, amely Isten képmása, de ő maga is Isten képmása.”27 „Először Isten, másodszor Kozmosz, harmadszor ember. A földi ember halandó isten, és a mennyei isten halhatatlan ember. Ő egymaga sem élet, sem lélek, sem anyag, hanem azok előidézője. Istent nem a jelenségekben vagy külső szemmel kell észlelni, hanem magunkban kell keresni.”28 A „minden Egy” elvből következik, hogy az emberi test egysége is tovább osztályozható: szervrendszerek, szervek, szövetek, sejtek… Szerveinknek is saját tudatuk van, a sejteknek is. Ugyanígy felfelé is: ember, család, ország stb., sőt a Föld is egy önálló egység a tanítás szerint.

A hermetikus tanítás szerint az ember a test, a lélek és a szellem hármasából áll. A szellem, az „isteni szikra”, maga az élet, nem „személyre szóló”, anonim, minden élőlényben ott lobog. Csak egy szellem, egy élet van. Ha meghalunk, a szellemből, illetve magából az életből nem pusztul el semmi sem. Ezzel szemben a lélek nem anonim, „személyes valóság”. Fontos hermetikus tantétel a lélek sokszori újraszületése, ami szintén az említett elvből következik, hiszen a cél az emberi teljesség, bölcsesség megtalálása, az Istennel való egyesülés, így érthető, hogy fontos alapkő az istenismeret. A földi létezés keretein belül a léleknek anyagi hordozóra van szüksége, tehát a test a lélek lakhelye. A léleknek a földi élet során nyílik lehetősége a tanulásra, fejlődésre. A későbbiekben csak akkor szabadul meg végleg az anyagi világba való kényszerű visszatéréstől, ha eljutott arra a tudásszintre, amikor már nincs szüksége újabb tanulásra.29 Álljon itt néhány ezzel kapcsolatos idézet! „A lélek személyes valóság, Isten kezeinek és elméjének fenséges munkája. A lelkek nem rendszertelenül térnek vissza, nem véletlenszerűen, sőt nem is egy és ugyanazon helyre, hanem mindegyikük a neki megfelelő körülmények közé kerül. Ezt pedig az határozza meg, amit a lélek akkor tapasztal, amikor még a testet birtokolja.”30 „A múltbéli hibáitok miatt kell bűnhődnötök és érzéki testbe záródnotok.”31 Az összefüggések vagy analógia alapelve „Ami fenn van, ugyanaz, mint ami lenn van, és ami lenn van, ugyanaz, mint ami fenn van” – olvashatjuk a következő alapelvet a Smaragdtáblán. A „minden Egy” elvéből következik az összefüggés törvénye, amelyet rövidítve úgy használnak, hogy „amint fenn, úgy lenn”. Ez a hermetikus filozófia egyik kulcsa, az a feltételezés áll mögötte, hogy az univerzumban mindenütt, a megjelenési formák minden szintjén ugyanazok a törvények uralkodnak. Az eredeti egységéből következik ez: a makrokozmosz (világegyetem) a mikrokozmoszhoz (ember), az egyetemes az egyénihez, a világ az emberhez, az ember Istenhez hasonló. Minden, amit az univerzum tartalmaz, azonos forrásból származik, és ugyanazon törvények, alapelvek és jellegzetességek vonatkoznak minden egységre, azok minden kombinációjára és tetteire, mint minden egyes megnyilvánuló jelenségre a saját síkján. Mivel az elv azt az igazságot testesíti meg, hogy mindig van valami összefüggés az élet és a lét különböző síkjainak megjelenési formái között, így ez az alapelv egyetemesen használható az anyag, a szellem és a spirituális univerzum különböző síkjaira. Tulajdonképpen képzettársítás ez, amely

ősrégi tapasztalatokon nyugszik. Ez az analógiás gondolkodás teszi lehetővé az ember számára az univerzum megismerését. Azért, hogy jobban megértsük, miről is van szó, először nézzük azt, hogy a mindennapi életben vagy a tudományos gondolkodásban hogyan rendszerezzük a megjelenési formák sokaságát! Úgy, hogy gyűjtőfogalmakat vezetünk be azon egyedek számára, amelyek karakterisztikus közösséget alkotnak. Például: növények, állatok, ásványok stb. Szintekre osztjuk a valóságot, így beszélünk növényvilágról, állatvilágról, ásványokról stb. A valóság tehát „vízszintesen” szintekre osztható. A tudományban és a napi gyakorlatban szinte mindig szintekre osztunk. Az „ami fent, az lent” gondolkodásmód azonban a függőleges gondolkodáshoz vezet. Egy oszlopba, egymás alá, függőlegesen, az analógiás gondolkodás szempontjából azonos tulajdonságokat mutató elemek kerülnek. Íme egy példa! Minden vasárnap templomba megyek, és minden vasárnap rántott hús van ebédre. A templom és a rántott hús között semmi ok-okozati összefüggés nincs, de ha olyan szempontból rendezzük oszlopba őket, hogy mi a közös a vasárnapban, akkor egy oszlopba kerülnek. A mai racionális gondolkodás számára nem függ össze például a víz, a Hold, a nő stb. Vagy ha azt halljuk, tűz, Nap, férfi, szenvedély, arany stb., vajon összetartozó fogalmaknak gondoljuk-e? Az analógiás gondolkodás ismerete nélkül minden bizonnyal nem, az összefüggés törvénye alapján azonban összefüggnek, hiszen mindegyik „oszlop” egy bizonyos elvnek van alárendelve. Ez az alapja például az asztrológiának és más jósló technikáknak is.32 Az ősi ember a világot egységben látta, és a jelenségekben rendet fedezett fel – ez a szemlélet csak a mai gondolkodásmód számára furcsa. Az ősi szemléletek mindegyike az analógiára épült, aminek az az oka, hogy az ember szerette egységben látni a dolgokat. Ennek segítségével értették meg az életet, így látták egységben a világot, és így fedeztek fel rendet a jelenségekben. Tulajdonképpen képzelettársítás ez, amely ősrégi tapasztalatokon nyugszik, az ésszerűvel mégsem ellenkezik. Ezzel az analógiával a régi korok embere az életet megértette, a világot egységben látta, a jelenségekben pedig rendet fedezett fel.33 A polaritás elve „Minden kettős, mindennek van pólusa, mindennek van ellentétpárja… az ellentét azonos a természetben, de pozíciójában

különböző…” – olvashatjuk a Kybalionban. Valójában a polaritás is a „minden Egy” elvből következik. A hermetikus tanítások azt vallják, hogy bizonyos dolgok közötti különbségek csak látszólagosak, valójában ugyanannak az Egynek a különböző fokozatairól van szó. Nézzünk néhány példát! Az anyag és a szellem ugyanannak az Egynek a két pólusát képviseli. Az univerzális energia sokféle megnyilvánulása közötti különbség csupán a rezgés módja sokféleségének köszönhető. A rezgés pólusának egyik végén a Szellem van, míg a másik végén az anyag tömör formája. Amit mi anyagnak és energiának hívunk, nem más, mint a rezgőmozgás egy fajtája, de az elme jelenségei ugyanúgy rezgések. Vagy említhetjük a fényt is, aminek egyidejűleg két egymásnak ellentmondó megjelenési formája van – részecske és hullám is egyszerre -, mégis valóság, csak mi nem tudjuk felfogni. Hideg és meleg – ugyanarról a rezgőmozgásról van szó, csak melegben nagyobb, hidegben kisebb energiája van a részecskéknek. De ugyanez vonatkozik a mentális síkra is: szeretni és gyűlölni ugyanaz.34 Az emberben minden, amit a megjelenési formák világában talál, és amire a képzelőereje kiterjed, két pólusban nyilvánul meg. Egy az Isten, az ember viszont alá van rendelve a polaritástörvénynek. A valóság egységekből áll, ezek azonban az emberi tudat számára polaritásként nyilvánulnak meg.35 Minden mozog – az élet ritmus – harmónia Minden mozog, semmi sem „van”, de minden lesz valamivé. Az élet szakadatlan változás, minden keletkezik, fennmarad, átalakul – a létezés valamennyi színterét ez szövi át. A világ egész történetét ez jellemzi, semmi sem áll meg, minden születik, fejlődik, elpusztul, illetve átalakul. Amint eléri a maximumát, azonnal elkezdi a hanyatlását. „A testek állandósága az átalakulásban rejlik.”36 „…minden, ami keletkezik, elmúlik annak érdekében, hogy újra keletkezhessen. Szükségszerű, hogy a feloszlásból ismét élet jöjjön létre…” – olvashatjuk a hermetikus szövegekben.37 Mindenben odavissza mozgás, rezgés figyelhető meg, ilyen a hullámmozgás, a be- és a kilégzés, az ár és az apály, az inga mozgása, az éjszaka és a nappal váltakozása stb. Előrehaladás és hátrafelé mozdulás, felemelkedés és süllyedés az univerzum összes jelenségében megnyilvánul. Ez az alapelv jelen van a világok megalakulásánál és elpusztulásánál, a birodalmak felemelkedésénél és bukásánál is.38 A két pólus állandó változása ritmust teremt, ami minden élet alapmintája. Ha a ritmust elpusztítjuk, az életet pusztítjuk el. A ritmus

mindig két pólusból áll, az egyik meghatározza a másikat, az inga egyik irányba történő kilengése meghatározza a másikat. Az ember számára ennek alaptapasztalata a kilégzés és a belégzés. Nyilvánvaló, hogy minden cél csak az ellenpólusán keresztül valósulhat meg: kilégzés nélkül nincs belégzés, aki előre akar dobni egy követ, az hátrahajol, a kertész bűzös trágyával trágyázza a virágágyásokat… és ez vonatkozik arra is, hogy csak úgy lehetünk szabadok, ha alávetjük magunkat az univerzum törvényének.39 A rezonancia törvénye A fizikából valamennyien ismerjük a rezonancia fogalmát, amit úgy fordíthatnánk le, hogy „együtt rezgés”. Ha például egy rádióvevő középhullámra van állítva, akkor csak középhullámon vesz, csak arra rezonál. Ahhoz, hogy az ember bármit is érzékeljen, bizonyos megfelelésben kell lennie az érzékelendővel. A valóságnak mindig csak azt a területét vagyunk képesek érzékelni, amelyikre rezonánsak vagyunk. Semmi sem érzékelhető, ami kívül van a rezonálóképességünk határain. A rezonancia törvénye is érvényes az egész világegyetemre, mindegy, hogy milyen síkon vizsgáljuk.40 Az ok-okozat törvénye Minden oknak van következménye, és a következménynek van oka – az ok-okozat törvénye átjárja az univerzumot. A törvényből következik, hogy semmi sincs véletlenül. A véletlen is csupán egy ok, amit még nem tártunk fel. A világegyetemben nem lehet ugyanis olyan működtető erő, hogy „véletlen”, hiszen a mindenség maga a törvény, mindent az univerzális törvény irányít, így nem lehet olyan hely az univerzumban, ami törvényen kívüli, független dolognak lenne fenntartva. Ahogy a végtelen kozmosz, úgy a földi életünk is az egyetemes törvények uralma alatt áll, így érthető, hogy a véletlennek nincs helye benne.41 A nemiség alapelve Nemiség mindenben van, minden rendelkezik saját férfi- és női elvvel, a nemiség az összes síkon megnyilvánul – írja a Kybalion. A női és férfielvek mindig jelen vannak és mindig aktívak. Fontos hangsúlyozni, hogy hermetikus szempontból a nemiség és a szex nem ugyanazt jelenti, az előző jelentése szélesebb és általánosabb, a szex csupán a nemiség megnyilvánulása. Hagyományosan a férfielvet pozitívnak, míg a nőit negatívnak tekintik. Vonzás és taszítás – az ellentétesek vonzzák, az azonosak taszítják egymást, ez az élet minden területén tapasztalható. Számos példát hozhatunk rá. Ilyen, hogy az anyag atomokból áll, az atomok pedig pozitív töltésű

atommagból és a körülöttük keringő negatív töltésű elektronokból állnak. Az ellentétes töltésű ionok vonzzák egymást és molekulákká egyesülnek, valami újat teremtve ezzel. A teremtéshez tehát az ellenkező pólusok vonzására van szükség.42 Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a hermetika, az ezotéria mindazt a tudást magába foglalja, ami az emberek számára hozzáférhető az univerzumból. Tulajdonképpen az emberről és a világegyetemről szóló tudás univerzális rendszere, amely rávilágít a világ rejtett arculatára, olyan titkokat tár fel, amelyek elzártak a hétköznapi tapasztalástól. Az egész emberiség szellemi hagyományát vizsgálja, így nincsenek megfogható határai, mivel áthatja az egész világ összes jelenségét.43 Az összefüggések tudományáról van szó, amely meglátja a világ jelenségeiben az analógiás megfeleléseket, összetartozásokat, a materiális tényezők mellett a szellemi tudományok létezését, és az ember-Föld-univerzum hármas látóhatárának egybefüggő kapcsolatát. Nemcsak a valóság „hogyanjára”, hanem a „miértjére” kérdez rá. Ez a miért a dolgok értelmére vonatkozik, és így nem más, mint kapocs a megjelenési formák világa és az ember között. Úgy tartják, az ezotéria egyidős az emberiséggel, tanításai függetlenek az időtől, s nem kell az idő múlásával korrigálni őket.

8. KÉPMÁSAI ŐK… „Jól ellátott az ember, istennek nyája, érette teremtette [a Napisten] az eget és a földet… Megalkotta a levegőt, hogy orruk élhessen. Képmásai ők, kik testéből jöttek, érettük megy föl az égre, nekik termesztette a növényeket, barmot, madarat, halat, hogy táplálja őket…” (Heti intelmei fiához, Merikáréhoz. Kb. Kr. e. 2000, Egyiptom, Hubai Péter fordítása) A továbbiakban annak próbálunk a nyomába eredni, hogy az ősi és szent iratokban fellelhetők-e a hermetikus alapelvek. Ebben a fejezetben a „minden Egy” elvvel kezdünk. Több gondolkodó szerint meglehetősen nagy egyöntetűség figyelhető meg az időben és térben egymástól távol élő népek hiedelem-rendszere között. Wilhelm Schmidt, René Guenon, Hamvas Béla és mások is azon a véleményen vannak, hogy létezhetett egykor az emberiségnek egy közös ősi tudása, hagyománya, ami filozófia és tudomány is volt egyben. Hamvas ezt írja: „A föld minden népe között láthatatlan egyöntetűség van, s az ember minél ősibb időkbe ereszkedik vissza, ez annál nagyobb… A történet előtti időkben minden nép a lét ősforrásából merített. Azért voltak egymáshoz hasonlóak, mert mindegyik ugyanabból a szellemből élt.”1 Ez az őshagyomány abszolút és örök gondolatokat tartalmazott, amelyek a teremtéstől fogva léteztek. Amikor a világ keletkezett, vele együtt jött létre a világ eredetéről, létéről, céljáról, értelméről, valóságáról szóló tudás is, amely a teremtéssel egy időben még világos volt. Ez a lét abszolút dolgaira való egyetemes emberi ősemlékezet.2 Az egyes vallásokban megvan a távoli nyoma ennek az ősi tudásnak – vélekedett Wilhelm Schmidt.3 Bár ez az Egy mindenütt ugyanaz, a későbbiekben egyre inkább elhalványult, és a különböző időkben, népekben, nyelvekben különbözőképpen mutatkozik meg. Az egyöntetűséget megerősíti a közel kétezer éve élt görög gondolkodó, Plutarkhosz is. Azt tanította, hogy ha különféle mítoszokból kihámozzuk a mélyükön rejlő lényeget, látjuk, hogy valójában nem különböztethetők meg egymástól az egyes népek különféle istenei. Csupán a mindent elrendező egyetlen értelmet, a mindenséget kormányzó egyetlen gondviselést és a mellé rendelt szolgálatot teljesítő erőket – a helyi szokásoktól függően – hol így, hol úgy hívják és tisztelik.4 A kezdet kezdetén is?

Hivatalosan Ehnaton egyiptomi fáraó Kr. e. 1400 körüli Aton-kultuszát tartják az első hitelesen dokumentált egyistenhitű vallásnak, napjainkban pedig a judaizmust, a kereszténységet és az iszlámot sorolják ide. Azonban több kutató is azon a véleményen van, hogy már a „kezdet kezdetén” is egyistenhitűek voltak az emberek, ugyanis nem a mellékistenek számán múlik, minek tekintik őket, hanem hogy egy Legfőbb Lény teremtette-e őket, s ő szabja-e meg létüket és működésüket. A következők alapján magunk is arra a megállapításra juthatunk, hogy már több ezer évvel Ábrahám előtt is az egyetlen Teremtőben hittek az emberek. Úgy tűnik, a természetfölöttibe vetett hit sok ezer év óta forrása a természet és a világmindenség megértésére vonatkozó alapvető elképzeléseknek. Az ember fölött létező valóságba vetett hit az ősidőktől fogva létezik – a szakemberek szerint.5 Mircea Eliade szerint a „szent” a tudat struktúrájának egyik eleme, és nem a tudat fejlődésének egyik állomása, tehát kezdettől fogva az ember sajátja. A kultúra legarchaikusabb szintjein is vallásos cselekedet volt emberként élni, hiszen a táplálkozásnak, a szexuális életnek és a munkának szentségi értéke van. Másként szólva, embernek lenni – vagy inkább azzá válni - azt jelenti: „vallásosnak” lenni. Már a szerszámokat készítő primitív ősünk is „vallásos” ember volt, noha gyakorlatilag lehetetlen megállapítani, mi volt ennek a tartalma. Ha az ősembert „teljes embernek” tekintjük, akkor ebből az is következik, hogy rendelkezett bizonyos számú hiedelemmel, és gyakorolt bizonyos rítusokat. Persze nagyon nehéz megállapítani, hogy milyeneket, bár az ősemberek életéből maradt bizonyos számú tanúbizonyság, ezek jelentése többnyire homályos – tartja Mircae Eliade.6 De más szakemberek is hasonló véleményt fogalmaztak meg. Az említett Wilhelm Schmidt (1868-1954) német nyelvész, antropológus és etnológus volt, amúgy katolikus pap. Világszerte folytatott kutatásokat a primitív népek körében, így figyelt fel a hitvilágukban rejlő hasonlóságokra, illetve azonosságokra. Roppant mennyiségű anyagot gyűjtött össze a Föld minden tájáról, aztán rendszerezte, majd végül levonta a következtetéseit, nem törődve azzal, hogy az éppen aktuális „irányelv” mit állít, csak a megfigyeléseire támaszkodott. Tapasztalatait és megállapításait Der Ursprung der Gottesidee (Az Isten eredete) címen 1912 és 1954 között tizenkét kötetben publikálta. Arra a következtetésre jutott, hogy az emberiségnek egységes vallása volt a távoli múltban, és ez egyistenhit volt. Eredetileg egy istenben hittek

először, világszerte ez, és nem a többistenhit volt a vallásos gondolkodás legprimitívebb formája. Az ősi egyistenhit nem vitatható.7 „Vizsgálódásaim után a régi evolúciós elméletek egyike sem tartható többé” – írta. Ezek szerint az egyetlen legfőbb istenség hite és tisztelete több rendbeli alsóbb lény hitéből nőtt ki végtelenül hosszú idő alatt. Mindezek az elméletek nem iparkodtak bizonyítékaik etnológiai korát megállapítani, hanem egyszerűen minden alsóbb rendűt régebbinek és minden magasabb rendűt újabbnak jelentettek ki a priori. Az „evolucionista elméletek központi tétele volt, hogy a Legfőbb Lények vagy Főistenek a primitív népeknél nem lehetségesek, hanem csak tízezer évek fejlődésének eredményeiként születhettek meg… De már 1926-ban módomban volt a kutatók egész sorára hivatkozni a vallástörténet, az etnológia, a lélektan minden területéről, akik egy-egy Legfelsőbb Lény meglétét már a legrégibb népeknél is elismerték, a számuk azóta egyre nő” – állapította meg Wilhelm Schmidt.8 A kutatók jelentős része egyetértett vele. A bizonyítékok nyomasztó tömege nem ad helyet többé a kételynek, a fogalom valóban ősrégi, s ha gyakran húzódozva is, de bele kell törődnünk, hogy az istenhit kialakulásáról szóló, látszólag jól megalapozott elméleteket feladjuk vagy legalábbis felülvizsgáljuk – írta K. Meuli 1945-ben.9 Mindehhez azért hozzá kell tennünk: az azért kérdéses, hogy a még létező természeti népek hitvilágából mennyire lehet következtetni a több százezer évvel korábban éltekére, ám semmivel sincs több bizonyíték arra, hogy többistenhitűek lettek volna, mint az egyistenhitűségükre. Miről árulkodnak a leletek?10 De vajon alátámasztják-e mindezt a régészeti leletek? Már a kezdet kezdetén hihettek őseink egy Legfelsőbb Lényben? Úgy tűnik, igen. A legrégebbi és legnépesebb „bizonyítékot” a csontok jelentik. Több minden utal arra, hogy a vadásztársadalmak tagjai titokzatos kapcsolatot feltételeztek az ember és az állat között. Hihettek az „Állatok Ura” létezésében, ezért például az állat megölése szertartásszerű volt. Hihettek abban, hogy az „Állatok Ura” felügyel arra, hogy a vadász csak akkor ölhet, ha táplálékra van szüksége, a táplálékot pedig nem szabad pocsékolni. A csontoknak, különösen a koponyának, határozott rituális jelentőséget tulajdonítottak, jelzi ezt a csontok elhelyezése. Hihették, hogy a koponya az állat „lelkét” vagy „életét” zárhatta magába. Temetkezésről kb. hetvenezer éve beszélhetünk teljes bizonyossággal, de például a mai Kína területén találtak kb. négyszázezer évesre datálható koponyákat és csontokat, és mivel nem sírokról van szó, a

megőrzésüket vallási okokkal is magyarázhatjuk, bár nem egységesek a kutatók a megítélésük tekintetében. A legfontosabb képszerű leletek a barlangfestmények, amelyek az Urál és az Atlanti-óceán között oszlanak el. Legelőször a művészi tartalom rendkívüli egysége döbbenti meg az embert. A képek nyilvánvaló értelme mintha semmit sem változott volna Kr. e. 30 000 és 9000 között, és ugyanaz a Donnál, mint Nyugat-Európában. Figyelemre méltó a nő jelenléte a művészetben már kb. 20-30 ezer évvel ezelőtt. Ebből az időszakból Délnyugat-Franciaországtól a szibériai Bajkál-tóig, Észak-Itáliától a Rajnáig kb. 5-25 cm magas szobrocskák kerültek elő. Vallási szerepüket nehéz pontosan meghatározni, de feltételezhető, hogy valamiképpen a női szakralitást, következésképpen az istennők mágikus-vallási hatalmát jelképezik. Több, tárgyakra vésett vagy barlangok falára festett őskori jel is ismert, például a meander-vonalak vagy a hullámvonal. Az előbbivel már egy Kr. e. 135 000 körül keletkezett leleten is találkozunk, de nagyobb számban Kr. e. 30 000-től vannak jelen. Több elemzés igazolta e jelecskék rituális funkcióját. Bizonyos számú – elsősorban kozmogóniai és eredet- – mítosz közismert volt az őskori ember előtt. Ugyancsak feltételezhető, hogy létezett egy tagolt kozmológiai „rendszer”, amely a „világ közepének” alapélményéből indult ki, ami köré a tér szerveződik. Hitük magába foglalta a testet elhagyni tudó és szabadon utazgató „lélekbe” vetett hitet, másfelől pedig azt a meggyőződést, hogy egy-egy ilyen utazás alkalmával a lélek találkozhat az Emberfölötti Lényekkel, és segítségüket vagy áldásukat kérheti. A jégkorszak után – kb. Kr. e. 10 000-től – az emberiség történetének egyik legjelentősebb eseménye a mezőgazdaság kialakulása volt. Megfigyelhető a vallásos gyakorlat folyamatossága. Az eredetmítoszok többségét a gumó- vagy gabonatermesztő primitív népek között gyűjtötték. A nő és a női szakralitás lépett az első helyre, hiszen a föld termékenysége kapcsolatban áll az asszony termékenységével. A Földanya, a születés, a halál és az újraszületés szorosan összetartozó fogalmak voltak korábban is, ám a mezőgazdaság ismerete megnövelte az erejüket. A világegyetemet élő szervezetként fogták fel, amelynek időről időre meg kell újulnia. Ez a periodikus megújulás került a központba, amit a világfa jelképezett. Ugyancsak fontos a tér (hajlék, falu stb.) vallásos felértékelődése, hiszen a letelepült életmódúak máshogy szemlélték a világot, mint a nomádok. A földműves számára az „igazi világ” az a tér, ahol él: a ház, a falu, a

termőföldek. A „világ közepe” a rítusokkal és imákkal felszentelt hely, mert ott valósul meg a kapcsolat az emberfölötti lényekkel – írja Eliade. Folytassuk immáron az írásos emlékek birtokában! Mit mondanak a szent iratok? Vajon mióta hittek egy Legfelsőbb Lényben? Kezdjük Mezopotámiában! Történetének hajnalán a sumir vallás máris ősinek mutatkozik: az első írásos dokumentumok eredete a III. évezredig nyúlik vissza, de biztos, hogy még régebbi vallási hiedelmeket őriznek.11 (Az elnevezés a XIX. századból származik, a British Museum 14013 katalógus számú töredékes agyagtábla szövegének Bezold szerinti olvasata. Bobula Ida javaslatára az országot Sumernek, a népet sumirnak nevezem.) Sokatmondó, hogy a sumir „Istin” szó jelentése: „egy, egyetlen, egyedüli, egyedül való stb.” Az egyetlen Istenre használták a kifejezést, amely sohasem szerepel a sumirban számnévként.12 Említeni kell továbbá, hogy az Ószövetség szerint Melkizédek – aki Ábrahámmal egy időben élt, Kr. e. 1850 körül – a „Magasságos Istennek papja vala”,13 amiből szintén arra következtethetünk, hogy Mezopotámiában tisztelhettek ugyan több istent, de volt egy „Egyetlen”. Hogyan képzelték a teremtést? Szorosan vett kozmogonikus, tehát a világ teremtésével kapcsolatos sumir szövegek nem kerültek elő, de visszakövetkeztethetünk arra, mit gondoltak a teremtés előtti pillanatról: Nammu istennő nevét az „őstengert” jelentő piktogram jelöli. Az eget és földet világra hozó anyaként és ősanyaként mutatják be, aki „az összes istent szülte”. Az ősvizek témája elég gyakori az ősi kozmogóniában. Az ősvizet az Ősanyával azonosítják, aki szűznemzéssel hozta létre az első istenpárt: az Eget (An) és a Földet (Ki). Egyesülésükből született Enli, a légkör istene. Az Ég és a Föld szétválasztásának kozmogonikus témája eléggé elterjedt. Lehetséges, hogy a későbbiek a sumirból erednek.14 Az akkád vallás legfontosabb alkotása az Enúma elis címen ismert mű. Az 1876-ban The Chaldean Account of Genesis (Káldeai teremtésmítosz) címmel publikált, de az első sora után (Enúma elis) Midőn fönn… címen is ismert műnek kb. Kr. e. 2000 körüli időkre nyúlik vissza a szövegezése, de többen feltételezik, hogy az eposz a még korábbi, sumir időkből származik. A teremtésmítosz legelején a differenciálatlan vízi teljesség ősképével, a Káosszal találkozhatunk, Apszu, az őskezdet pedig „egyedül” a minden dolgok teremtője: „Midőn fönn az ég neveltelen alant a föld szintazonkép,

Apszu, az ős-kezdet, minden dolgok teremtője-atyja s Mummu-Tiámat ősanyánk még vizeikkel egybemosódtak, nem volt szárazföld se, láp se, s egyike sem az isteneknek, név nélkül szunnyadott a sors is…”15 Folytassuk Egyiptomban! A közkeletű vélekedéssel ellentétben több szakember is úgy látja, hogy az ókori egyiptomiak valójában egyetlen névtelen, nemtelen, alaktalan istenben hittek. Ezt a hatalmas, mindenek felett álló erőt – amely létrehozott mindent, a földet, az eget, a tengereket, a mennyeket – Amon Rá (Rejtett Fény), Atum Rá (Minden Fény Forrása és Vége), Aau (Mindenséget Teremtő Hatalom) kifejezésekkel illették. A mindenek feletti, önmagában létező lény egysége, örökkévalósága, mindenhatósága és az ebből fakadó örök isteni újjászületése, az, hogy a világ és minden élőlény teremtését egyetlen, mindenek feletti istennek tudják be, képezte hitük alapját – írja a szakember. De mások is úgy látják, az egyiptomi panteon elején ott az egy Isten, aki egyedüli, halhatatlan, teremtetlen, láthatatlan és önnön lényegének megismerhetetlen mélyén rejtőzik. Ő teremtett mindent, ami létezik, semmi sem jött létre nélküle, az idők kezdetén ő teremtett mindent. Az egy Istent, aki minden egyéb dolog előtt létezett, és az Istenség tiszta, elvont fogalma, a tágas egyiptomi panteon egyetlen egyedülálló istene sem testesíti meg igazán. Az egyiptomiak azt tartották, hogy az istenek csupán az egy Isten különböző tulajdonságú nevei.16 Mindezek alátámasztására álljon itt a Hunefer-papirusz egy részlete! „Te vagy a mennyek és a föld ura, a mennyei teremtmények és a lenti teremtmények alkotója, az egy alapelv, aki létrejött, a világ készítője, az emberiség teremtője”17 Az Egyetlen Istenről több helyen is történik említés a Halottak könyve angol fordításában.18 Budge megjegyzi azt is, hogy a hieroglifákban szereplő isteneknek számos olyan tulajdonságot tulajdonítottak, amelyet mi a mindenható Istennel összefüggésben emlegetünk. Úgy gondolták, egyetlen Isten van, de számtalan formában létezik.19 Mitológiájukban központi helyet foglalt el a világ teremtése, többféle teremtésmítosz létezett, de számos közös elem található bennük. Mindegyikben a káoszból, az élettelen tengerből emelkedett ki a világ a legősibb motívumok, domb, lótusz, tojás stb. formájában. Az „első hely”

megjelenése a végtelen vizek felett a fény, az élet, a tudat felbukkanását is jelenti.20 Említeni kell, hogy a memphisi teológia a legrendszeresebb és ez egyben a legrégibb is, a Kr. e. 2700 körüli időből származik. „Meglepő, hogy a máig ismert legősibb egyiptomi kozmogónia egyben a legfilozofikusabb” – írja a vallástörténész. Ebben Ptah, a Legfőbb Isten a szavával, az Ige hatalmával teremtett. Ptah az, aki „létrehívta az isteneket”, ennek következtében felöltötték látható testüket, beköltözvén „mindenfajta növénybe, mindenfajta kőbe, mindenfajta anyagba, mindenfajta dologba…” Az egyiptomi teogóniát és kozmogóniát az egyetlen isten gondolatának és szavának teremtő ereje hatotta át. A keresztény teológia Logoszához közelítő doktrína az egyiptomi történelem kezdetén található – írja Eliade.21 Térjünk át India vallásaira! India legkorábbi civilizációja, a harappai, nagyjából Kr. e. 3000 és 1700 között virágzott az Indus partján. A feltárt leletekből – amelyek vallási tevékenységre utalhatnak – esetleg arra lehet következtetni, hogy az indiai vallások egyes elemei közel ötezer évesek lehetnek. Gordon Childe egyenértékűnek tekintette az egyiptomival és a mezopotámiaival, erre utalnak azok a szobrocskák, pecsétek, amelyek előkerültek. Ilyen például az, amelyiken egy alak két tigrissel harcol, és amelyik a mezopotámiai Gilgamessel/Nimróddal mutat hasonlóságot.22 A harappai örökség India későbbi vallásaiban is fellelhető, amelyek a következők: a védikus vallás Kr. e. 1500-900 között virágzott, ezt követte a brahmanizmus Kr. e. 900-400 között, majd a hinduizmus örökítette tovább a Kr. e. 400 táján kikristályosodó hagyományokat, azonban nincs éles átmenet közöttük. Ha igaz az ősi kapcsolat Mezopotámiával és Egyiptommal, akkor vajon az indiai vallásokban is az egyetlen, mindenek felett álló Teremtő gondolatával találkozhatunk? Úgy tűnik, igen. A védikus filozófia szerint csak az Egy, a Transzcendens, a Megfoghatatlan az abszolút igaz, míg a tapasztalati és a sokféleség csak a szétdarabolt őselvnek felel meg. A világfolyamatnak és minden történésnek az a végső célja, hogy a részek újra egyesüljenek, és a sokféleség visszatérjen az eredeti egységbe. Egyedül a legelső Lény adja meg a világ, az élet és az emberi sors magyarázatát, aki elgondolhatatlan, határtalan, örök, egyszerre Egy és Minden, a világ „Teremtője”, „Ura”, és akit magával a világmindenséggel azonosítanak: ő Brahman, a Legfelsőbb Elv. Brahmant már a Védákban az elpusztíthatatlannak, a megváltoztathatatlannak, az alapnak, minden létezés alapelvének gondolták, és kifejezetten így is nevezték. Brahman a végső valóság, minden dolog lelke, belső lényege. Végtelen, nem

ragadható meg fogalmakkal, nem fogható fel értelemmel.23 Álljon itt néhány idézet szent irataikból mindezek alátámasztására! A Mahábhárata szerint Brahman az igaz, egyedüli, örökkévaló, mindenek teremtője, mindenek felett álló.24 „Legfelsőbb Szellem – így hívják másként, ebben honol, ami él, az áhitat jut eddig csak, minden világot ez hat át.”25 „Brahman alapozta meg ezt a földet, Brahman szilárdította meg fönt az egeket, Ezt a légkört, ezt a széles kiterjedést Brahman alapozta meg fönt és keresztben!726 „Ez a mindent átfogó lélek Brahman…7727 „Kezdetben az egész világ az Önvaló (átman) volt férfi (purusa) alakjában. Körülnézett, és nem látott semmit önmagán kívül. Először így kiáltott fel: Én vagyok!”28 – olvashatjuk a Brihadáranjanka upanisadban. Ismert, Mózesnek is hasonlóképpen nyilatkozott meg Isten: „És monda Isten Mózesnek: Vagyok, aki vagyok.”29 A „Tat tvam aszi” (Ez vagy te) minden bizonnyal a leggyakoribb idézet a szent iratokból: „Ez a finomság a világ lényege, ez a valóság, ez a lélek, ez vagy te, Svétaku!”30 Az „Ez” a legfőbb istenség. „Ki tudja, hogy sok testben az a sok létező csak egy, s az Egy árasztja szét őket, az a Brahmant is elnyeri!751 „Nincs semmi, ami nála parányibb, S nincs rajta túl semmi. Nagyobb a nagynál. Egy, végtelen, alakja láthatatlan. Örök és ősi. A homályban is fény!752 „…a jóga bölcse jól tudja, mindenben ugyanaz lobog. Ki minden lényben engem lát, bennem látja mind, az nem veszíthet el többé, azt én sem vesztem el soha. Ki fölfedezte: egy minden, ki minden lényben engem áld akárhol él a föld hátán az a jógi bennem lakik.”33 „Amire ég, föld, levegő van feszítve, S a gondolat az összes élet-erőkkel, Az nem más, mint az Önvaló, az egyetlen..

„Nincs semmi, ami nála parányibb, s nincs rajta túl semmi. Nagyobb a nagynál. Egy, végtelen, alakja láthatatlan. Örök és ősi. A homályban is fény.” Hogyan képzelték a teremtést? A védikus himnuszok többféle kozmogóniát mutatnak be, amelyekben számtalan ősi vonás figyelhető meg. Négy típusuk van: az ősvizek megtermékenyítése révén, az ősi óriás, Purusa testének feldarabolásával, teremtés egy teljes egységből kiindulva, ami egyszerre lét és nemlét, valamint az ég és a föld elválasztása révén.35 De mindegyik elején az „Egy” áll, a világ kezdetekor csak az „Egy” az oszthatatlan egész és az abszolút.36 Álljon itt egy részlet az egyik teremtésmítoszból! „Nem volt nemlétezés, sem létezés, sehol sem volt a tér birodalma, se a túlnani ég… Nem volt halál, sem halhatatlanság. Jeltelen volt az éjszaka és jeltelen a nappal. Az egy lélegzett, mert ezt súgta ösztöne, még szellő sem rebbent. Rajta kívül nem volt ott túl semmi sem… Azt, hogyan történt a teremtés – talán csak önmagát formálta, talán nem -, csak ő tudja, aki a mennyek csúcsáról pillant le rá…”37 Más himnuszokban is megfogalmazódik a teremtést meghaladó Legfelsőbb Lény, az „Egy” az „Az” gondolata.38 A védikus szövegek Varunát uralkodó istenként mutatják be: uralkodik a világ, az istenek és az emberek felett, ő „tette a tejet a tehenekbe, az értelmet a szívekbe, a tüzet a vizekre, a napot az égbe…” A kozmosz uraként rendelkezik az égi istenek bizonyos vonásaival: mindenütt látható, mindentudó, legyőzhetetlen.39 „Kezdetben nem volt semmi sem. A mindenséget éhség és halál fedte be. Mert halál az éhség. Akkor az éhség megalkotta magának az észt, hogy megtestesüljön. Ezután ragyogva vándorolt. Mert ragyogott, megszületett a víz. Azt gondolta: E ragyogás (arcs) örömömre (ka) szolgált! Így keletkezett a ragyogó víztükör (arka). Öröme lesz annak, ki tudja, hogy miből lesz a ragyogás… ”40 „Az anyagban lakó szellem ölt hát anyagi jelleget.. ”41 „Az Úr lakozik mindenben, mi a világon él s mozog…”42 „Káprázat ez a Mindenség, a Nagy Isten varázslata. Az ő testének részei töltik be a Természetet. …. A Minden benne születik s eloszlik. ….

Ő az istenek oka és szülője.”43 Folytassuk Iránban! Zaratusztra Ahura Mazdát tekintette egyetlennek, tőle kapta az új vallás kinyilatkoztatását. A gátákban Ahura Mazda áll a fő helyen, aki a világot gondolat révén teremtette. Zaratusztra kijelentette róla, hogy ő a kezdet és a vég. Hithirdetésének kiindulópontja Ahura Mazda mindenhatóságának, szentségének és jóságának kinyilatkoztatása.44 Ezt olvashatjuk szent írásaik egyikében: „Életem legmélységesebb titka, óh én Istenem; hogy minden létezőnek benső értelme hogy kezdet és végezet, Te vagy; e világ létele és benső valója, mind Te belőled való; hogy e világ értelmének leggyönyörűbb gondolata Te vagy; legjobb érzetünknek a legbensőbb magja és örök forrása a hullámzó élet végtelen árjának. A szellem- és anyag-világ két külön országa Te benned szépen össze, egybefolynak. Benne járunk, élünk s mi magunktól mégis hozzá nem adhatunk, csak egy parányit sem.”45 Ahura Mazda örökkévaló, a Legmagasabb, Végtelen Fény – olvashatjuk máshol is.46 Más szövegekben Yima herceg isteni kinyilatkozást kap: „Ó, Szent Lény, az anyagi világ teremtője! Ki az, aki elhozta Mazda törvényét a Yima által készített vara-ba? Ahura Mazda felelt: »A Karshipta madár volt az, Ó szent Zarathushtra!«”47 Mi a helyzet Kínában?48 A Kr. e. VI. században a kínai filozófia két különböző filozófiai iskolában testesült meg. Az egyik a konfucianizmus, a másik a taoizmus, majd hozzájuk csatlakozik a buddhizmus. (A konfucianizmus elnevezés Kung Fu-ce – Kr. e. 551-479 – vagy latinosított változatából, a Konfucius névből ered. Tanítását az ősi szent kínai könyvekre alapozta, összegyűjtötte és rendszerezte a régi írásokat, amelyek korábbi időkből származnak. Ilyen a Ji King, a Változások könyve. A taoizmus megalapítása Lao-ce nevéhez fűződik, bár vitatják személyét. Csupán egy kis aforizmás könyvet ismerünk tőle, ez azonban a taoizmus

legfontosabb szövegévé vált: Tao Te King „Az Út és az Erény könyve”. A Csuang-ce a másik fontos taoista könyv.) A konfucianizmus középpontjában a politikai filozófia, a társadalmi szervezet, a józan ész, valamint a gyakorlati élethez szükséges tudás áll. Ezzel szemben a taoizmus azt tartotta elsődleges feladatának, hogy megfigyelje a természetet, és felfedezze az Utat, vagyis a taót. A taoisták szerint az ember akkor éri el a boldogságot, ha követi a természet rendjét, ha saját jószántából, spontánul cselekszik, és intuitív tudására hagyatkozik. A kínaiak, akárcsak az indiaiak, hittek abban, hogy létezik valamilyen végső valóság, amely minden látható dolog és esemény alapjául szolgál, és egyúttal egyesíti őket. Létezik három kifejezés: a „tökéletes”, a „mindent átfogó” és az „egész”. Noha az elnevezések különbözők, mégis ugyanannak a valóságnak a kifejezésére szolgálnak, mindegyikük az Egyre utal. Azt a valóságot hívták taónak, ami eredetileg az „utat” jelentette. Ez a világegyetem útja vagy folyamata, a természet rendje. A tao eredeti kozmikus jelentésében a végső és meghatározhatatlan valóság, és mint ilyen a hindu brahman és a buddhista dharmakája megfelelője. A Tao Te Kingben olvashatjuk például a következőt: „Őskortól máig nem kallódott el a neve: általa megnevezhető mindennek kezdete. Mindennek kezdetét mint tudhatom? Csupán vele.”9 Folytassuk a Bibliával! Ismert, hogy a judaizmust, a kereszténységet és az iszlámot tartják egyistenhitű vallásoknak, Ábrahámmal, a zsidók ősatyjával – aki kb. Kr. e. 1850 körül élt – kezdődően beszélhetünk róla. Azonban, ahogy ez az eddigiekből is kiderült, az egyetlen Isten gondolatával már Ábrahám előtt évezredekkel is találkozhatunk, de maga az Ószövetség is említést tett róla Ábrahám színrelépése előtt: „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet. A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten lelke lebeg vala a vizek felett…„ – olvashatjuk például a Genezisben, de a paradicsomi jelenetben is Istenről történik említés. Nézzünk még néhány példát! Sétnek fia született, és akkor „kezdték segítségül hívni az Úrnak nevét”. Vagy: Énók „Istennel járt vala”. Tehát az Ószövetség megerősíti azt, hogy Mezopotámiában a sémi népek érkezése előtt is az Egyetlen Istenben hittek. Ami érthető, hiszen e szent szövegegyüttest a különféle korokból származó és különféle irányultságú írások alkotják, ám ezeket sok századon át és különböző

környezetben átértelmezték, javították és szerkesztették. Van olyan szerző, aki szerint a világteremtés és az eredetmítoszok Izrael vallási felfogásában másodlagos szerepet játszottak. Az ősóceán képe például, amely felett a teremtő isten lebeg, roppant archaikus elem. A bibliai szöveg szerzője valószínűleg ismerte az Enúma elisben elmondott mítoszt – tartja Eliade.53 De térjünk át más kontinensekre is! Hasonló – ha nem ugyanolyan – gondolatokkal találkozunk például az afrikai dogonoknál. A Francia Néprajzi Intézet és a Francia Akadémia megbízásából Marcel Griaule és Germaine Dieterlen 1931-től többször is felkereste a Niger folyó felső torkolatánál élő népcsoportot, és összegyűjtötte hagyományaikat Elképzelésük szerint kezdetben semmi sem volt, csak Amma, a Teremtő, aki megtervezte az univerzumot, mielőtt megteremtette.54 De az amerikai kontinensen, például a majáknál is, az „egyedüli Teremtő” elképzelésével találkozunk. Van, aki úgy gondolja, hogy a maják hite általánosságban többistenhiten alapult, de egyistenhívő irányzatot sejtetett.55 Szent könyvükben, a Popol vuhban olvasható: „…mert nem volt akkor senki és semmi… csak önmagában az Ég. A Föld arca nem volt látható. Csak önmaga a nyugodt Tenger létezett és az Ég Méhe. Ez volt minden… Minden csak önmagában. Nem volt semmi valójában, ami létezett volna. Csak csend volt. Mozdulatlanság a sötétben, az éjszakában. Egyedül a Teremtő és az Alakító, a Felséges és a Tollaskígyó, az Anyák és Atyák voltak a vízben… Nagy bölcsek és nagy gondolkodók voltak lényegük szerint. Mert valójában ott volt az Ég és az Ég Szíve. Ez az istenség neve, így mondják. És akkor jött a Szó…”56 Ahogy az eddigiek is mutatják, és ahogy az említetteken kívül más népek teremtésmítoszai57 is mutatják, őseink már a legkorábbi időktől kezdve hittek egy Legfelsőbb Lényben, az Egyetlenben, a Legfelsőbb Elvben, az Abszolút Szellemben, aki létrehozta a világot. Meg kell említeni azt is, hogy ez az Egyetlen Teremtő a fénnyel, a Nappal, a világossággal áll kapcsolatban számtalan esetben, ahogy már a hermetikus szövegekben is megfigyelhettük: „A világegyetem központjában található a Nap mint a korona hordozója, s gyakorlott vezető módjára irányítja és támogatja a világ szekerét… A fény, amely a külső részéből árad az egek felé, a mindenség halhatatlan tereit táplálja… Az életnek ez a teremtése a Nap által éppoly folytonos, mint annak fénye… A Nap tartja fenn és táplálja valamennyi teremtményt, s ahogy a Szellem Világa körülveszi az érzékelhető

világot, és megtölti az alakok sokaságával, ugyanígy a Nap mindent beborít fényével, okozza valamennyi teremtmény születését és fejlődését…”58 Ahogy arról már szó esett, a Fény a világosságot létrehozó erő: „A Szó pedig, mely Fényből vette eredetét, Isten fia.” „A Fényből viszont szent Szó támadt, mely megállapodott a vizenyős anyagon… Az a Fény én vagyok – válaszolta, a kiegyensúlyozott Értelem, az első Isten, ki már létezett, mielőtt a vizenyős anyag felbukkant volna a sötétségből… A vizenyős anyagot, miután befogadta a Szót, teremtett világgá alakította…” – idéztük az előzőekben a hermetikus iratokból. A teljesség igénye nélkül hozzunk néhány példát! Egyiptomban Ré napisten volt, de számos védikus isten is a Nap valamelyik aspektusát fejezi ki, Visnu, Szúrja kifejezetten napistenek. Ahura Mazda fényisten, ahogy Mithra is, a manicheizmusban pedig jelképes jelentősége van a fénynek, de Jézust is sokáig azonosították a Nappal.59 Forduljunk ismét a szent iratokhoz az említettekkel kapcsolatban! „Ez a fény. Ez a mindennél kisebb parány, s Ez tartja fenn a világot és lakóit” – olvashatjuk a Mundaka upanisadban.60 „A teret átszelve te vagy a fény megteremtője, akit mindenki lát, ó, nap. Te világítod meg a tágas tér egészét” – írja a Rig Véda egyik himnusza.61 „Világ világa, fényétől a vak éj visszahömpölyög” – India egyik szent iratában. Ugyanez más fordításban: „A fényesség fénye, túl a sötétségen, ő a tudás, ő a megismerendő, a tudás számára elérhető, minden élőlény szívében ott lakik.”62 Ugyanígy a Bibliában: „Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala Istennél, és Isten vala az Ige… Őbenne vala az élet és az élet vala az emberek világossága.”63 „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága.”64 A Koránban is hasonló gondolattal találkozunk: „Allah az egek és a földek világossága… Világosság világossága! Allah az ő világosságához vezérli azt, akit akar.”65 Látható, a világ és a világosság egy és ugyanaz! (Ahogy azt egyedül a magyar nyelv is kifejezi.) Összefoglalva az eddigieket, azt mondhatjuk, hogy a legkorábbi idők óta hihettek egyetlen Teremtőben. A szent iratok szerint kezdetben nem volt semmi, csak a káosz, amit különféle nevek alatt – ősvíz, tenger, köd stb. – említenek. A Mindenség ekkor még rendezetlen, sötétség borítja az alaktalan tengert. De rajta kívül, azt megelőzve ott lebeg a rendezés akarata, a világosság hatalma, a Teremtő Szellem, ami világosságot visz

a sötétségbe, és a káoszból kozmoszt teremt. Tehát a Minden az Egyből veszi kezdetét. De ezzel még nem ér véget a teremtés. Következik az istenek és az emberek létrehozása. Vajon a továbbiakban is megfigyelhető-e, hogy „Minden Egy”, illetve az „Egyből” származnak-e valamiképpen az istenek és az emberek is? Istenek és emberek Ahogy a következőkben látni fogjuk, folytatódik az eddig megfigyelt egyöntetűség. Ugyan az egyes népek különbözőképpen képzelték el az istenek és az emberek születését, de a szent írásokban általában Isten teremti az isteneket, majd az embereket, „saját képmására”. Több nép is tud egy boldog aranykorról, amikor az emberek harmóniában éltek Teremtőjükkel. Azonban hamarosan megjelenik a lázadás szelleme, ami veszélybe sodorja az alkotást. A káosz párthívei – legyenek istenek vagy emberek – szembeszállnak a Teremtő akaratával… végül a világosság legyőzi a sötétséget, a világ foroghat. Nézzünk néhány példát, ismét a teljesség igénye nélkül! Kezdjük Mezopotámiában! A sumir mítoszokban is szó esik az istenekről, akik An főisten és az emberek között álltak. Egy látszólag jelentéktelen esemény azonban az első dráma okozója lett. Enki isten megevett bizonyos növényeket, amelyeket alighogy megteremtettek. Ninhurszág magánkívül volt, és kijelentette: nem néz többet Enkire az „élet pillantásával”. És valóban, Enki legyengült, bajok gyötörték, de hitvese meggyógyította. Igazi „végzetes hibáról” volt szó, Enki ugyanis nem annak a szellemében viselkedett, amelyet megtestesített. Ez azzal a kockázattal járt, hogy egyenesen saját teremtése rendszerét sodorta válságba. Más szövegek a sors áldozatává vált istenekről szólnak, kockázatokkal járt, ha uralmuk korlátait áthágták.66 Az akkád Enúma elisben a differenciálatlan vízi teljességből kiválik Apszu és Tiamát, majd isteni párok születnek: „Apszu s Mummu-Tiámat akkor Isteneket nemzettek s szültek: Szülték Lahmut és Lahamut.. Lahmut és Lahamut nevéről szinte semmit sem tudunk, a következő pár neve – Ansart és Kisart – sumir nyelven azt jelenti: „a felső elemek teljessége” és „az alsó elemek teljessége”,67 s jelzi, hogy az isteni erők hozták létre őket. Azonban ebben az esetben is zavar támadt, az ifjú istenek ugrálással, kiabálással megzavarták Apszu nyugalmát. Eliade szerint a mítosz ezzel szimbolikusan az ellenállást minden mozgással, a világteremtés előfeltételével szemben, az anyag

sóvárságát az ősmozdulatlanság után mutatja be. De a továbbiakban is előfordul, hogy egy isten fellázad a teremtője ellen.68 Az ember keletkezésével kapcsolatban legalább négy elbeszélés maradt ránk, s bár ezek nagyon különbözők, a lényegük azonos: az ember rendelkezik egy olyan „összetevővel”, amely isteni eredetű. Az elbeszélésekben az emberek a földből nőttek ki vagy isteni munkások formálták agyagból, Enki adott életet nekik, Ararau istennő vagy az e célból feláldozott Lagma istennő véréből jöttek létre. Mindezek a motívumok, számos változattal, az egész világon közismertek. A mítoszok szerint az ősi emberpár valamiképpen osztozott az isteni létben, ez azt jelenti, hogy nem volt áthághatatlan akadály az isteni létmód és az emberi körülmények között. Az ember nincs elszigetelve saját magányában, rendelkezik szellemi összetevővel, amely „isteninek” tekinthető. Igaz, az ember azzal a céllal született, hogy szolgálja az isteneket, de csak szolgájuk, és nem rabszolgájuk. Az emberek az istenek utánzói, hiszen ők biztosítják a kozmikus rendet.69 A sumir hagyomány is tud egy aranykorról, bizonyos szövegek a kezdetek tökéletességét idézik: „Tilmunban holló nem károg, fácán fácánhangon nem kiált, oroszlán nem gyilkol, farkas bárányt nem ragadoz … fájó szemű nem mondja: »Szemem fáj!«, Fájó fejű nem mondja: »Fejem fáj«, Anyóka ott nem mondja: »Öreg vagyok!«”…70 A kozmikus rendet azonban folyton megzavarja valami. Először a Nagy Kígyó fenyegeti a világot a káoszba való visszaeséssel, aztán az emberek bűnei, tévedései vonják magukra a büntetést. Az első vízözönmítoszokkal a sumiroknál találkozunk. Utalások találhatók bennük arra, hogy az istenek a „bűnösök” miatt hozták azt a döntésüket, hogy áradatot bocsátanak a világra.71 A vízözönmítoszokra a későbbiekben még visszatérünk. Az egyiptomi mitológiában is a legfőbb isten saját lényegéből születnek az istenségek. Úgy, mint a sumir hagyományban, az Ég és a Föld szüntelen szent nászban egyesül, így jött létre Ozirisz, Ízisz, Széth stb. Hermopoliszban összetett tant dolgoztak ki a négy pár - nyolc isten (Ogdoad) – köré. Hermopolisz őstavából egy Lótusz bukkant elő, amelyből kilépett „a legszentebb gyermek, az Ogdoadtól született

tökéletes örökös, a legelső istenek ivadéka, aki összekötötte az istenek és emberek magvát”.72 Azonban itt is egy adott pillanatban a rossz beavatkozása következtében megjelenik a zűrzavar, és véget vet az aranykornak.73 Elmosódottnak tűnnek az ember eredetéről szóló mítoszok, az egyikben Ré könnyeiből születtek. Merikaré király intelmeiben olvashatjuk például a következőket az ember teremtésével kapcsolatban: „Jól ellátott az ember, istennek nyája, érette teremtette [a Napisten] az eget és a földet… Megalkotta a levegőt, hogy orruk élhessen. Képmásai ők, kik testéből jöttek, érettük megy föl az égre, nekik termesztette a növényeket, barmot, madarat, halat, hogy táplálja őket… ”74 Az egyiptomi mítoszok is a kezdetek legendás idejében lezajlott eseményekre utalnak. Az Első alkalom – a Tep zepi – időszaka a teremtő Isten ősvizek feletti felbukkanásától Hórusz trónra kerüléséig tartott. Minden, ami csak létezik – természeti jelenségek, naptár, írás stb. – annak köszönheti érvényességét, hogy a kezdet korában született. Ez az abszolút tökéletesség aranykora.75 Aztán egy adott pillanatban, a rossz beavatkozásának pillanatában megjelent a zűrzavar, és véget vetett az aranykornak. Ré rájött, hogy az emberek összeesküvést szőttek ellene, ezért elhatározta, hogy elpusztítja őket. Az emberek lázadása a mitikus korban történt.76 Térjünk át Indiára! A Rig-Véda szerint az isteneket vagy az Ég-Föld őspár nemzette, vagy az eredendő víztömegből emelkedtek ki, vagy pedig a nem-Létből, de mindenképpen a világ teremtése után jöttek létre.77 Az emberek szintén az Ég-Föld őspártól származnak. Kezdetben áldozatok révén maguk is halhatatlanokká válhattak, ám az istenek úgy döntöttek, hogy ez a halhatatlanság tisztán szellemi természetű lesz, vagyis csak haláluk után érhetik el.78 Találkozunk a lázadással is: az Aszúrák ősi istencsalád, a védikus szövegek utalnak arra, hogy az istenek szembekerülnek velük.79 Nézzünk néhány idézetet! Az ember isteni eredetére utalnak a talán leggyakrabban idézett, az előzőekben már említett, a 80 Cshándjogából származó szavak: „Tat tvam aszi” = Ez vagy te. Vagy egy másik: „Felkél a minden alakú, aranyszínű Nap, Oltalmat ad, meleget és világosságot. Száz sugarával mindenütt jelen van. Ő az élőkben a lehellet és a tűz. Folytassuk Iránban! Az Urat isteni Lények hada kíséri: Igazság, Gondolkodás, Ájtatosság stb., Zaratusztra Ahura Mazdával együtt

dicsőíti őket. Ahura Mazda több lény Atyja.82 Lázadással itt is találkozunk. Az egyik himnuszban Tistrja azon siránkozik, hogy nem sikerült legyőznie Apaosát – aki fogva tartotta a vizeket, és az egész Teremtést pusztulással fenyegette -, mivel az emberek nem tartják be a rítusokat. Ekkor Ahura Mazda segítségével győztesen kerül ki a harcból, és biztosítja a föld termékenységét.83 Bár nem annyira közismert, de az istenek fiaival az Ószövetségben is találkozunk: „És látták az Istenek fiai az emberek leányait, hogy szépek azok, és vevének magoknak feleségeket… Az óriások valának a földön abban az időben, sőt még azután is, mikor az Isten fiai bémenének az emberek leányaihoz.”84 Az ószövetségi istenekkel kapcsolatban említeni kell a következőket. A Genezis óhéber szövegének első három szava: Beresith (kezdet), bara (csinált), elohim (istenek). E szavakat úgy fordítják, hogy „Kezdetben teremtette Isten… ” Árkay László szerint azonban ez nem helyes fordítás. Az „elohim” többes számú alak, tehát „istenek” a jelentése, igaz, áltöbbesszámnak nevezik. Isten óhéberül: JHVH. A nem ragozó nyelveknél, így a héberben is, a mondat első helyén áll az alany, másodikon az állítmány, majd a tárgy. Tehát a „ Beresith bara elohim” jelentése: „A Kezdet teremtette az isteneket.”85 Ez pedig azt jelentené, hogy az Ószövetségben – hasonlóan számos más szent irathoz – az istenek ott állnak a teremtés elején, Isten és az emberek között. Folytassuk az ember teremtésével! Két leírással találkozunk: Az első: „Teremté hát Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket.”86 A másik: „És formála vala az Úristen az embert a földnek porából, és lehellett vala az ő orrába életnek lehelletét.”87 A szakemberek szerint a földből való teremtést Sumerban is ismerték. Hasonló mítosz számtalan helyen előfordul a világban. Alapgondolata: az embert valamilyen ősanyagból (föld, fa, csont) formálták ki, és a teremtő lehelete keltette életre. Sok esetben a teremtmény külseje egyezik a teremtőjével. Így az ember valamiképpen a teremtő létfeltételeiben osztozik. Az anyaghoz „csupán” a teste tartozik.88 Itt is találkozunk a boldog aranykor, a paradicsom képével, és a jól ismert mitologikus elemekkel: meztelen istennő, csodálatos fa, őrzője a kígyó. És az ismert történet: Éva enged a kígyó csábításának, és a tiltás ellenére eszik a tudás fájának gyümölcséből, aminek következménye a kiűzetés és a halhatatlanság elvesztése. Ezt nevezik áteredő bűnnek a keresztények, de erre még visszatérünk. Az Újszövetségben is az ember isteni eredetével

találkozunk: „Az Atya és én egyek vagyunk.”89 „Bizony nincs messze egyikünktől sem az Isten, mert Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk.”90 „Soha azt nem mondják: Ímé, itt, vagy imé amott van, mert Ímé az Isten országa ti bennetek van.”91 Folytassuk az apokrif Énók könyvével! A lázadó angyalok bukásának hagyománya, más néven a Virrasztók története, az Énók 1. könyvének 6-11. fejezetében található. Ebben tiltott, tisztátalan viszonyt létesítettek a „mennyek fiai” az emberek lányaival.92 A történtek lázadás az isteni rend ellen, a világrenddel ugyanis ellentétes az égiek és a földiek násza. Egy kumráni töredék is ír erről: „…akik bementek az ember leányaihoz, és azok harcosokat szültek nékik, továbbá Azazzélra, aki tévútra vezette, hogy becsapja őket, hogy a bűnt szeressék, és a gonoszság öröklődjön közöttük.. ”93 A görög Hésziodosz szerint kezdetben csak a káosz létezett, ahonnan előszökkent Gaia és Erósz. Gaia először létrehozta méltó párját, a csillagos Égboltot, hogy mindent beborítson, és legyen Uranósz. Ebből az istenek nászából jött világra egy második istennemzedék, a hat titán és hat titanida.94 Amíg a halandók nem hágják át az önnön létmódjuk által megszabott korlátokat, az istenek nem sújtanak le az emberekre. Kronoszt az első emberfajtával, az „aranykor emberével” összekapcsolva emlegetik. Ez feltárja előttünk az istenek és az emberek közötti kapcsolatok kezdeteit és első szakaszát.95 Hésziodosz szerint „egy törzsből származnak az istenek és a halandók”.96 És ahogy az isteneknek is több generációja volt, az embereknek is volt öt fajtája: arany-, ezüst-, bronz-, hős- és vasemberek. Zeusz elhatározta, hogy bűneik miatt megsemmisíti az ezüstkor embereit, mert nem akartak áldozni az isteneknek. A bűn következtében elveszett a kezdeti tökéletesség. Térjünk át ismét az afrikai kontinensre! A dogonok hite feltűnően hasonló az eddig említettekhez. Az első teremtett lény négy ikerpár (Nommo) volt, ugyanúgy, mint az egyiptomi Ogdoad. Lényüket az Igét tartalmazó „Pó”-ból alkotta meg Amma, a teremtő, és fénylényekké váltak. Az egyikük, Ogo, nem fogadta el teremtője parancsát. Megteremtése után szinte azonnal lázadni kezdett, önhitten azt képzelte magáról, hogy képes mindarra, mint Amma. Ogo engedetlensége veszélybe sodorta a Földet, miatta a Földön is tisztátalan lények jelentek meg. Amma végül megbüntette, és végleg a Földre száműzte. Aztán, hogy megtisztítsa a Földet, ikertestvére áldozatát fogadta el.97 Amma, miután megteremtette a Nommókat, az

ember őseinek teremtéséhez fogott. A négy Nommo mitikus ősanyagból készült, örök lények fénytesttel, akik hal formában lettek megteremtve. Az ő utódaik az „unumok”, az emberősök, már csak képmásként, „bile”ként teremtődtek meg. Ők már kétneműek, bár még hal formájúak, de végtagjaik az emberre emlékeztetnek. Ezek az alakok nem a fény tulajdonságaival, hanem a „po” szilárdabb összetevőivel lettek megalkotva, így testük nem halhatatlan.98 Láthatjuk, hogy meglepően hasonlít mindez a hermetikus tanításban foglaltakhoz. Az amerikai kontinensen a maják szent könyve négy teremtésről tud. Az első embereket elpusztította a Teremtő: „Így esett az ember-alakúak romlása, a teremtett és megformált emberé, akiket pusztulásra és megsemmisítésre alkottak…” A Korán is az eddigiekhez hasonlóan írja le az ember teremtését: „Bizony, én embert fogok teremteni, száraz agyagból, megformált sárból. Amikor megformáztam őt és életet leheltem bele a lelkemből…”100 „Megteremtettük hajdan az embert merő agyagból.”101 „Egyetlen személyből teremtett benneteket, aztán létrehozta belőle a párját. És leküldött nektek nyolc – páronként összetartozó – jószágot…”102 „ő az aki porból, majd (sperma) cseppből, aztán vérrögből teremtett benneteket.”103 „Teremtettünk embert (férfi és nő) összevegyült magvából, hogy próbára tegyük őt. És hallást és látást adtunk néki.”104 A bűnbeesést gyakorlatilag a Bibliával azonos módon beszéli el.105 Foglaljuk össze az eddigieket! Meglepő egyöntetűség figyelhető meg. A Teremtő hozza létre az isteneket, majd az embert. Az emberben isteni „összetevő” található, Isten saját képmására teremtette. Az első emberek még halhatatlanok, „Isten emberek”, akik büntetésként kapják a halandóságot. Próbáljunk most betekintést nyerni abba, mit gondoltak a test halála utáni állapotáról! Csak a test öltözik át Úgy tűnik, őseink nem kételkedtek abban, hogy a lélek a test halála után is tovább él. A lélek halhatatlanságában hittek a legkorábbi idők óta, mintha velük született volna ez az elképzelés. Ez érthető is, hiszen ha „minden Egy”, akkor a lélek is isteni eredetű, így nem semmisülhet meg a fizikai test halálával sem. Nézzük, miről árulkodnak a leletek! A halál utáni életben való hit a legrégibb időktől kezdve kimutathatónak tűnik a temetkezési helyek vizsgálata alapján. Feltűnő a holttest vörös okkerporral – a vér rituális helyettesítője – való

behintésének széles körű megjelenése, Kínától Európa nyugati partvidékéig, Afrikában a Jóreménység-fokáig, Ausztráliáig, Tasmaniáig, Amerikában pedig a Tűzföldig általánosan elterjedt. A kelet felé történő temetés valószínűleg jelzi azt a szándékot, hogy a lélek sorsát a Nap járásával egyeztessék az „újraszületés” vagy egy másik világban való továbbélés reményében, az élelmiszer-adományok pedig bizonyos halotti rítusra utalhatnak. Mit mondanak az írásos emlékek? A Gilgames- (Nimród-) eposz a halhatatlanság keresésének megrendítő története. A Gilgameseposzban a halál elkerülhetetlenségével meghatározott emberi létezés drámai ábrázolását láthatjuk. De mégis azt sugallja, hogy bizonyos személyek képesek elnyerni a halhatatlanságot, ha győzedelmesen kerülnek ki egy sor avatási próbatételből. Ilyesfajta jelentése van Gilgames halhatatlanságkeresésének, úgy tűnik, a hermetikus gnózis emlékét őrzi.106 Az egyiptomi hit alapját a lélek halhatatlanságára épülő dogma képezi – írja az egyiptológus. A Halottak könyve, vagy másként a Kilépés a fénybe című alkotás a halál és az élet titkának ránk maradt bizonyítéka, leírja, hogy a test halála után mi történik a lélekkel. Az ókori egyiptomiak hiedelme szerint Tehuti (Thoth) írta ötvenezer évvel ezelőtt, a mai kutatók szerint viszont sokkal fiatalabb, bár nem egységesek a vélemények, kb. Kr. e. 3500 és 2000 közé teszik a mű legrégebbi változatát.107 Feltárja az emberi létezés jelentésének rejtélyét, pontosan az élet és a halál egymást kiegészítő voltát. A Halottak könyve a lélek tökéletes túlvilági kalauza, célja, hogy megkönnyítsék a lélek utazását. Folytassuk az indiai szent írásokkal, amelyekből egyértelműen kiderül, mit gondoltak a lélek sorsáról! „ Ahogy az ember leveti ruháját, Nyűtt öltözékét kicserélve újra, Úgy váltja elnyűtt hüvelyét a testnek S költözik ismét fiatalba lelke.” „Tudd meg hogy a Világlélek, mely átfeszül a Mindenen, határtalan, s a nemmúlót semmi el nem emésztheti. Csak az emberi léleknek romlékony teste vész oda, a testek lelke nem pusztul…”109

„A Magasztos szólt: Óh, már sok születésem volt, S neked ugyancsak, Ardzsuna, De én emlékszem is rájuk, De te egyiket sem ismered.”110 A buddhisták számára nem csak az időnek nincs kezdete és vége. Az élőlényeknek sincs, mindegy, hogy ezek földiek, földöntúliak vagy földöntúli lények, meg kell születniük és meg kell halniuk, miközben állandóan változtatják életmódjukat Szamszárának (létkörforgás) nevezik a létezés és az elmúlás világainak ezt a körfolyamatát, amely a nirvána ellentéte. Minden evilági cselekedetünkkel a jövő világban kell elszámolnunk. Az emberek és az istenek sorsa az előző létperiódusokból származó jó és rossz cselekedetek egyenlegétől függ.111 A buddhizmus alaptanítása az, hogy az egész élet szenvedés. A szenvedés oka az élethez való ragaszkodás, az élet igenlése, leküzdésének módja pedig a vágyak teljes elfojtása, megsemmisítése. Akinek sikerül a javakról való teljes lemondás révén életvágyát teljesen elfojtani, az előbb-utóbb kiszabadul a kényszerű és újabb szenvedéseket hozó újraszületések láncolatából, és eljuthat a nirvánába, a teljes megsemmisülés, a nemlét állapotába. Az újraszületés törvénye alól az istenek sem lehetnek mentesek, maga a Buddha is számtalan életet élt (többek között isten is volt), mígnem megvilágosodott, s így tovább már nem fenyegeti a reinkarnáció veszélye. A buddhizmus nem tanítja a lélek egységét és halhatatlanságát. Az ember anyagi összetevőit – a különféle dharmákat – nem a szellemi lélek, hanem az élet vágya kapcsolja össze. Az újraszületések során ez az életvágy újra egyesíti a halállal szétesett dharmákat, de most már új kombinációban, az új létfoknak megfelelően. Ha az életvágyat, amely nem halhatatlan, sikerül az embernek magából kiirtania, akkor semmilyen erő sem kényszerítheti az embert alkotó anyagi dharmákat arra, hogy újra egyesüljenek és új szenvedések forrásai legyenek.112 De találunk olyan írásokat – például Gospel of Buddha, The Sick Bikkhu -, amelyekből a reinkarnációra következtethetünk.113 A Perzsa halottaskönyvben114 is a lélek túlvilági életével kapcsolatos rítusok találhatók. A léleknek a halált követő élményei között vannak ismerős motívumok: átkelés egy hídon, égbeszállás, ítélet, a lélek találkozik saját énjével stb.115

Folytassuk a görögökkel! Az ókori görögök leggyakrabban használt kifejezése, a metempszichózis („átlelkesülés”), a léleknek a halál utáni azonnali visszatérése az életbe. A korábbi orfikus misztériumvalláshoz csatlakozva Püthagorasz feltételezte a lelkek állandó, háromezer éves körforgását az állatvilágban. Empedoklész a lélekvándorlást kiterjesztette a növényekre is. Vergilius és Plutarkhosz csak a test rabságában élő ember sorsának tartja a lélekvándorlást.116 „Biztos vagyok benne, hogy valóban újra megszületünk, és hogy az élet a halálból ered, s a halottak lelke tovább él” – tartotta Szókratész.117 Platón szerint a léleknek meg kell szabadulnia a testben szerzett tisztátalanságaitól, ezért halála után tetteinek megfelelően állati vagy emberi testben tér vissza: „A lélek maga egészében halhatatlan. Mert ami önmagát mozgatja, az halhatatlan. Ami ellenben mást mozgat, és mástól jön mozgásba, annak mozgása megszűntével élete is megszűnik… Minden lélek minden lélektelennek gondját viseli, körüljárja az egész csillagvilágot, egyszer egy, máskor más alakban tűnve fel.”118 Raj Tamás szerint a lélekvándorlás eredetileg idegen volt a bibliai zsidóságtól, sőt a kereszténységtől is, ezért sem az Ószövetségben, sem az Újszövetségben nem találunk idevágó elképzeléseket. A lélekvándorlás (héberül gilgul nesamót, röviden gilgul) csupán a középkori zsidóságnál jelentkezik, s akkor is elsősorban a nem hivatalos, rabbinikus irodalomban. Így megtalálhatjuk ezt a gondolatot a VIII. század közepén jelentkezett karaita mozgalomban, több zsidó vallásfilozófus eszmevilágában és mindenekelőtt a kabbalista irodalomban, majd később, a kabbala hatására a kelet-európai haszidizmusban.119 A lélekvándorlás gondolatával találkozunk a Pisztisz Szophia apokrif írásban is, amely elmondja az ember sorsa és a múltja közti összefüggéseket.120 Az ókeresztény Órigenész a „preegzisztencia” („előlét”) tanát vallotta, miszerint a lélek már akkor létezik, mielőtt a földi testté lenne, de elhatárolódott a lélekvándorlás gondolatától. A konstantinápolyi zsinat 553-ban kiátkozással reagált arra, „ha valaki a lelkek mesébe illő preexistenciáját bizonygatja, és bizonygatja a szörnyű újraszü-letést”121 – ami arra utal, hogy voltak, akik hittek benne. Mindezek ellenére az Újszövetségben találunk nem egy elgondolkodtató részt: „…ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát. Mondá néki Nikodémus. Mi módon születhetik az ember, ha vén? Vajon bemehet-é az ő anyjának méhébe másodszor, és születhetik-é? Felelel Jézus:

bizony, bizony mondom néked: Ha valaki nem születik víztől és lélektől, nem mehet bé az Isten országába. Ami testtől született, test az, és ami Lélektől született, lélek az. A szél fú, ahova akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod, honnan jő és hova megy. Így van mindenki, aki Lélektől született.”122 „Kinek mondanak engem az emberek? [kérdezi az apostoloktól Jézus] Ők pedig feleiének: Keresztelő Jánosnak, és némelyek Illyésnek.. ”123 „…láta egy embert, aki születésétől fogva vak vala. És kérdezték őt tanítványai, mondván: Mester, ki vétkezett, ez-é vagy ennek szülei, hogy vakon született?”124 „Boldog és szent, akinek része van az első feltámadásban: ezeken nincs hatalma a második halálnak…”125 „De mondom néktek, hogy Illyés immár eljött, és nem ismerék meg őt… ”126 „És ez Ő előtte fog járni Illyés leikével és erejével.. ”127 „Mikor pedig a tisztátalan lélek kimegy az emberből, víz nélkül való helyeken jár, nyugalmat keresve, de nem talál. Akkor ezt mondja: visszatérek az én házamba, ahonnét kijöttem. És oda menvén, üresen, kisöpörve és fölékesítve találja azt. Akkor elmegy és vesz maga mellé más hét lelket, gonoszabbakat ő magánál, és bemenvén, ott lakoznak, és ennek az embernek az utolsó állapotja gonoszabb lesz az elsőnél… ”128 A Mormon könyve is halhatatlannak tartja a lelket: „Mert a Lélek ugyanaz tegnap és ma és mindörökké.”129 A Korán ezt írja: „Miképpen tagadhatjátok meg Allahot, holott halottak voltatok és életre keltett benneteket, aztán [újra] halálba küld benneteket, aztán [Feltámadáskor ismét] életre kelt 130 benneteket.” Dzsalál ad-Dín Rúmi szufi költő pedig ezt írja: „Meghaltam ásványként és növény lettem. Meghaltam növényként és felébredtem állatként. Meghaltam állatként és emberré váltam. Miért félnék? Kevesebb lettem -e a halállal? Még egyszer meg kell azonban halnom emberként, hogy fölszárnyalhassak az áldott angyalokkal. De magából az angyali létből is tovább kell emelkednem; hiszen Istenen kívül minden múlandó. Ha feláldoztam angyali lelkemet, azzá válok, amit agyunkkal soha fel nem foghatunk. Óh! Ne engedj tovább létezni, mert a nemlét orgonarezgéssel kiált: Őhozzá térünk vissza!”131 A meghalás nem a végleges megsemmisülés, hanem csupán átmenet két létforma között – írja a Tibeti halottaskönyv.132 Mindig ugyanaz133 Láthattuk, hogy az emberiség képe a dolgok kezdetéről egy és azonos, mindig ugyanaz a terminológia, ugyanaz a jelképrend tűnik fel

újra és újra. Meglepő egyöntetűséget tapasztalunk: kezdetben a mindenség rendezetlen, nem él, ellenszegül a rend az élet elvének, sötétség borítja a „víz” alaktalan tengerét, nincs más, csak az önmagába fulladó káosz. De „fölötte”, tehát rajta kívül, szintén önmagában, ott lebeg a rendezés akarata, az élet tevékeny elve, a világosság hatalma, a teremtő Szellem. A mindenség tehát a Szellem hatalma alatt áll, az élet és a rend eszméjét hordozza, a cselekvő Igét: Legyen világosság! Mindjárt kezdetben világosságot visz a sötétségbe, a határtalanságban elválasztja a „felsőt az alsótól”, a tétlenségbe beoltja az élet princípiumát, az alaktalanságba rendet, a káoszból kozmoszt teremt. A teremtés első aktusa tehát az alaktalan diszharmónia megtörése, alávetése a rend, a Szellem uralmának. Azonban a káosz is cselekedni kezd, védi a sötétség hatalmát… de végül a világosság győz. A káosz eltűnik, a teremtés eredménye pedig az anyag és a szellem harmóniája. A teremtés első fázisa, a szellem és az anyag harca véget ér, létrejön a kozmosz. Megszületik a rend és a harmónia, foroghat a világ kereke. De megszületik a törvény is, minden lénynek szolgálnia kell a harmóniát. A földön az embereknek, az égben az angyaloknak. A teremtés erkölcsi mű: ahol nincs rossz, ott jó sem lehetséges. Minden teremtménynek be kell illeszkednie a teremtés harmóniájába. Aki fellázad a Rend, a Harmónia ellen, az a teremtés alapelvét támadja meg. Aki kiszakad belőle, bűnbe hull, magát veszti el. Az első lázadók a káosz párthívei voltak: bűnös angyalok, démonok, titánok stb., akik elvet szegeztek szembe elvvel, meg akarták hiúsítani a teremtés rendjét. Lucifer és Ádám, az első istenek és emberek is megszegték ezt a törvényt. Hatalmi vágyukban egyenlők akartak lenni Istennel, nem szolgái, hanem urai a világfenntartó összhangnak. Az angyalok elvesztették az örök boldogságot, az ember elvesztette a halhatatlanságot, kiűzetett a paradicsomból. De előtte az ember halhatatlan és tökéletes volt, Isten képét viselte. Harmóniában élt Istennel, a világgal és önmagával, testévellelkével Isten közelében élt. A hagyomány az emberben először és mindenek fölött az ember ősképét, az isteni intelligenciát látja, az egyes emberi intelligenciában pedig ennek az isteni intelligenciának a hatalmak, az erők, az istenek bélyegével megjelölt lényét, aki a lét határhelyzetén áll. Az ősi állapotban az ember Adam Kadmon: a Ragyogó Ember. Az ősi, az első ember a természet királya, aki a

teremtőtől kapott szó erejével, az élő lánggal, a Logosszal, égő szeretettel uralkodik minden lényen a világon. Az emberben testet öltött a kozmosz ideája: az emberi testben az istenek eszméje vált hússá és vérré. Az élőlények közül csak az ember bírja a benne rejlő ideát. A hagyomány eredendően egy szellemi világ részesévé, földi képviselőjévé teszi meg, és ez az emberi nem legrégibb és legsajátabb örökségének is látszik. Az ember mindig is ember volt, és kezdettől fogva a lélek birtokosaként született. A bűnbeeséssel azonban a halál birodalmába zuhan. A szellemi természettel való kapcsolata megszűnt, elmerült az anyagban. Az ember a kozmikus teljesség birtokában lévőnek teremtetett, ennek az állapotnak a megtörése, a teljesség tagadása a bűnbeesés. Mind az istenek, mind az ember, mind Lucifer, mind Ádám, megszegték a törvényt. A második rendbontó az ember volt, nem elégedett meg az isteni hasonlatossággal, több akart lenni a kiváltságos teremtménynél. Hatalmi vágyában egyenlők akartak lenni Istennel, nem szolgája, hanem ura a világfenntartó összhangnak, s ezért kiűzetett a harmóniából, az Egységből, a paradicsomból. Az ember elvesztette a halhatatlanságot. A bűn egyetemes hit. Az ember megszakította a közösséget Istennel, avagy az istenek világával, ezáltal kilépett a bűntelen tökéletesség állapotából. Úgy tűnik, az ősbűnnek nincs köze az emberi gyarlósághoz. Éppúgy hozzátartozik az emberhez, mint a teste, amely az aranykorból való lesüllyedéssel nyerte el végső formáját. A test ekkor tökéletlen, bűnös lett, míg az ember valódi lénye, a lelke bemocskolódott a bebörtönzés által. A test a lélek börtöne, valódi katarzis csak a halállal lehet, amikor a lélek felszabadul, visszanyeri eredeti állapotát és kiszabadul. A bűnt, amit az ősi ember elkövetett, nem értjük – mert már nem követhetjük el? A Halottak könyvében utalás van arra, hogy az ember Isten helyett önmaga felé néz. A bűn: leválás az ősegységről, az egységből a polaritásba, az anyagba való zuhanás. Csak az anyagi világ bűnös. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy Eliade szerint a bibliai elbeszélés szerzői gyökeresen megváltoztatták a bűnbeesés archaikus mítoszát.) A bibliai elbeszélés Ádámot a kígyó álnokságának áldozataként mutatja be. Ádám bukását teljesen megérdemelt büntetéssé értelmezték át: engedetlensége leleplezi luciferi gőgjét, azt a vágyat, hogy Istenhez hasonlítson. Ez volt az eredendő bűn, a zsidó és a keresztény teológia számos következménnyel járó fogalma. Bukás – ez csak egy Isten mindenhatóságára és féltékenységére összpontosító vallásban lelhetett

talajra. Ez az első bűn nemcsak a paradicsom elvesztését és az emberi állapot átalakulását hozta magával, hanem valamiképpen minden, az emberiséget gyötrő rossz forrásává is vált.134 Persze feltehetjük a kérdést, hogy miért kellett teremtés, ha a cél az egység? A hagyomány szerint azért, mert a visszatérő lélek tudatosabb, okosabb, többet tud, mint az elszakadáskor. És pontosan ez a lényeg: a tér, az idő, az anyagi világ az a lehetőség, amely az ember számára megadja a visszatérés lehetőségét.

9. A MAGA MEGSZABOTT IDEJE SZERINT A korszakokat Isten állította fel, „mindegyikőjüket azért, hogy meghatározza mindazt, ami történik és ami történni fog. Mielőtt megteremtette volna őket, meghatározza tetteiket és azok időhatárait, hogy beossza a periódusokat, minden egyes periódust a maga szabott ideje szerint. Mindez fel van vésve az (égi) táblákon (az emberek számára).” (Kumráni töredék, 4Q180) Az idővel kapcsolatos kérdések sokunkat foglalkoztatják. Láttuk, a tudomány szerint a világegyetemnek volt kezdete, az idő az ősrobbanással „kezdődött”, így nincs értelme annak a kifejezésnek, hogy „ősrobbanás előtt”. Az idő lineárisan halad, az ősrobbanás után létrejött az anyag, a csillagok, a bolygók, a galaxisok stb., így a Földünk is. Majd kialakult az élet, illetve az ember. Folyamatos fejlődéssel van tehát dolgunk, egyre bonyolultabb, fejlettebb dolgok jönnek létre. Van azonban másfajta szemlélet is. Az ősi tanítás szerint minden mozog, változik. Keletkezik, fennmarad, átalakul… majd minden kezdődik elölről. Több ősi kultúra is úgy tartotta, hogy a világnak nincs kezdete, hanem végtelenül ismétlődő ciklusokból áll. Kezdete az aranykor, ezt követi az ezüstkor stb., egy-egy időszakon belül gyakran folyamatos hanyatlás figyelhető meg… majd minden kezdődik elölről. Nézzünk néhány elképzelést, a teljesség igénye nélkül! India Az indiai spirituális hagyományban mélyen gyökerező elmélet, hogy a Föld és minden ezen élő teremtmény a születés, a növekedés, a megvalósulás, a halál, az újraszületés és a megújulás nagy kozmikus körforgásába zárt. Kezdet és vég nélkül újra és újra eonok teremtődnek és elpusztulnak – írja például Mahábhárata.1 Máshol ezt olvashatjuk: „Az időben fogan minden, lét és nemlét, bánat és öröm, az idő megszül és ismét elpusztít minden életet, az idő lángba vet mindent, majd kioltja a lángot is. Időből ered jó s rossz, belőle lett, mi létezik, megsemmisíti és ismét újjáteremti lényeit. Ha minden alszik, ő virraszt, legyőzhetetlen az idő, s minden lényben az oszthatatlan és azonos idő pereg.”2

A hindu szemében a világok örökké visszatérő folyamatban keletkeznek, de megmarad a teremtő őselv, a Brahman. Ahogy lezajlik a világperiódus, a teremtett, de szétrombolt jelenségvilág újra visszatér eredetébe, a Brahmanba, és ha a teljesítetlen karma új létezésre és keletkezésre kényszerít, elkezdődik egy új, 311 040 milliárd emberéves világciklus.3 Valamely világ keletkezése és felbomlása között lévő időköz egy kalpát vagy egy Brahmá-napot, azaz 432 millió emberévet foglal magába. A földi lét kisebb korszakokra oszlik. Egy-egy kalpában 1000 földi korszak, juga-ciklus van, egy-egy ilyen juga-ciklus időtartama tehát 4 320 000 földi év. Kb. 72 juga-ciklus idején keresztül egy-egy nagy Uralkodószellem irányítja a Naprendszer életét, amelybe Földünk is tartozik. Az ilyen félisteni uralkodók neve: Manu. Eszerint egy-egy kalpa alatt 14 Manu váltja egymást uralkodói tisztében. Minden Manu uralkodásának korszakát Manvantarának nevezik, s egy ilyen 308 571 428 évig tart. Minden Manvantara végén pralaja következik be, majd elmúltával újabb Manvantara kezdődik, s ezen belül ismét 72 juga-ciklus váltja egymást.4 A juga-ciklus négy jugából, földi korszakból áll, amelyek nem egyenlő hosszúak: Szatja- (krita-) juga = 4800 istenév = 4 x 432 000 = 1 728 000 emberév Tréta-juga = 3600 istenév = 3 x 432 000 = 1 296 000 emberév Dvápara-juga = 2400 istenév = 2 x 432 000 = 864 000 emberév Káli-juga = 1200 istenév = 1 x 432 000 = 432 000 emberév Összesen: 4 320 000 emberév Mi jellemzi az egyes jugákat?5 A puránák leírják, hogy a szatja-jugát erény, bölcsesség és vallásosság jellemzi, és ebben a korban gyakorlatilag nincs semmi tudatlanság és bűn. Aranykornak is nevezik, amelyben az emberek százezer évig élnek. A tréta-jugában már megjelenik a bűn és a társadalmi egyenlőtlenség. Az emberek elveszítik képességüket a lemondásra, amiért megnövekszik az érzéki élvezet iránti vágyuk. Ezüstkornak is nevezik, amelyben az emberek tízezer évig élnek, s az önmegvalósítást nagy védikus áldozatok végzésével érik el. A dvápara-jugában a lemondás és a tisztaság erénye tovább csökken, s a bűnös cselekedetek egyre inkább tért hódítanak. Az emberek élettartama ekkor ezer év, s az önmegvalósítást Isten templomi imádatával érik el. Most már termeszteni kell a növényeket, és ez kemény munkával jár. Az emberek elveszik az állatok szabadságát, dolgoztatják és kínozzák őket. Aztán egyre gonoszabbak lesznek, folyton harcolnak, hogy kié legyen a folyó, a föld, a hegy. A hatalom lesz

a jog. A Földanya nem nézheti tovább az emberek gonoszságát, és nem ad több gabonát. A káli-jugában már eltűnik a lemondás, a tisztaság és a kegyesség, sok viszály, tudatlanság és bűn van. Valódi erény gyakorlatilag nem létezik, s az emberek csak szenvednek az általuk kitalált hamis értékek világában. E korszakban az emberek maximális élettartama már csak száz év. A védikus írások ezt a kort a „sötétség” korának is nevezik. A nézet-eltérések, a háborúk, az elégedetlenség, a pénz, az igazságtalanság, a bosszú, a félelmek, a hatalom és az Istentől való elfordulás korszaka ez. A gonoszság túlerőre jut, úgyhogy az igazságnak és a jónak már súlyos és elkeseredett küzdelmet kell folytatnia a sötét, anyagias hatások ellen. Az élet tele szenvedéssel, az igazság elhomályosul… Az emberek pénzsóvárok lesznek, gonoszán viselkednek, kegyetlenek lesznek, átadják magukat a gyűlölködésnek minden ok nélkül, szerencsétlenek lesznek, és hihetetlenül kapzsik a gazdagság és a világi örömök iránt. „Amikor a szatja-juga megkezdődik és a káli-juga véget ér, az átfedési időben az erényes, emelkedett lelkek leszállnak az égből, és ismét megszületnek a földön, és amikor a kálijuga kezdődik és a dvápara véget ér, a gonosz lelkek jönnek föl a földre a poklokból… Akik a tretában jók voltak, emberekként születnek meg a szatja-jugában; a szatja-juga gonosz emberei a káli-jugában fognak élni…” – olvashatjuk a Srimad Devi Bhagavatában.6 A hinduk szerint minden korszakban megjelenik a Földön Istennek egy-egy megtestesülése, avatárja. A káli-juga végén, amikor a gonoszság mindent leigáz, eljön a ciklus utolsó avatárja, Kalki, hogy véget vessen a jelenlegi világnak, ledöntse a rosszat, felemelje a jót. De ez csak részleges világvége, helyesebben csak a földi világ egyik szakaszának a vége, amelyet új ciklus hajnala követ. A hindu hagyomány szerint a jelen ciklus utolsó jugája éppen a Mahábháratában elbeszélt nagy testvércsatával kezdődött – ez a csata Kr. e. 3000 körül ment végbe.7 Kína A buddhista tanítás szerint a világ – a felső ég kivételével – állandóan változik, a világok keletkeznek és elmúlnak. A jelenkor világai is így fognak elmúlni sok-sok korszak után. A végtelen múltban már több világ létezett, és a végtelen jövőben is új világok fognak keletkezni. Minden egyes világ egy mahákalpáig tart, azaz egy húsz kalpából álló nagy korszakig, ezek egymást váltják: az egyik üresség mahákalpája, a másik pedig az ötféle buddha mahákalpa, aszerint, hogy egy, kettő, három, négy vagy öt buddha lép-e fel benne. Mi az utolsó típusú mahákalpában

élünk, mert négy buddha már megjelent a világon. A negyedik Gautama volt.8 úgy tartják, nem csak az időnek nincs kezdete és vége. Az élőlényeknek sincs, mindegy, hogy ezek földiek, földöntúliak vagy földöntúli lények, meg kell születniük és meg kell halniuk, miközben állandóan változtatják életmódjukat. Szamszárának (létkörforgás) nevezik a létezés és az elmúlás világainak ezt a körfolyamatát, amely a nirvána ellentéte.9 Perzsia Ahuramazda és Ahriman küzdelme a mazdaizmus szerint négy világkorszak folyamán zajlik le, amelyek mindegyike háromezer év hosszan tart. Az első világkorszakban Ahuramazda előhívta a szellemi teremtést, és megteremtette az angyalokat, a jó szellemeket és a rosszakat, vagyis az emberiség szellemi ősképeit. Mindezek azonban csak a transzcendens állapotban léteztek. A második világkorszakban a transzcendens teremtés anyagivá vált, vagyis kiterjedt a Földre, ahol tökéletes és bűntelen állapotban létezett a Föld. A harmadik világkorszakban Ahriman betört a világba. A jó és a rossz elkeveredett a világban. A negyedik világkorszakban leküldték Zaratusztrát. A jó végső győzelme a harmadik évezred végén köszönt be, amikor megszületik Zaratusztra harmadik fia.10 Az utolsó korszakban tehát olyan rossz lesz az emberiség a Földön, hogy az Isten a Megváltó személyes megjelenését teszi szükségessé a Földön. Ekkor lesz a halottak feltámadása, amikor ki ki elnyeri a maga büntetését, és munkára hívja el az Úr a hozzá hű övéit. És ezzel be fog fejeződni a 12 000 éves világperiódus negyedik, háromezer éves szakasza, amely Zaratusztra tanításától az Úr eljöveteléig fog majdan nyúlni, hogy aztán az új teremtés reggelén ismét kezdődjön minden. Görögök A görög filozófiát is átitatta az örök világkorszakok gondolata.11 Az aranykor nemzedékén Kronosz uralkodott, ez idő tájt nem dolgoztak az emberek, gond nélkül éltek, csak makkot, vadon termő gyümölcsöket meg fáról csöpögő mézet ettek, juh- meg kecsketejet ittak. Nem öregedtek meg, sokat táncoltak, nevettek. A halál gondolata semmivel sem volt ijesztőbb számukra, mint az álom. Utánuk az ezüstkor nemzedéke következett. Ezek már kenyeret ettek, de szintén az istenek nemzedéke voltak. A férfiak alá voltak rendelve az anyjuknak, és nem

merték megtagadni az engedelmességet iránta. Kötekedő természetűek és tudatlanok voltak, sosem áldoztak az isteneknek. Zeusz valamennyiüket megsemmisítette. Utánuk a rézkor nemzedéke következett. Rézfegyvereik voltak, kenyéren kívül húst is ettek. Könyörtelenek voltak, és gyönyörűségüket lelték a háborúban. A negyedik nemzedék tagjai rézemberek voltak. Istenek nemzették őket halandó asszonyokkal. Nemesebbek és héroszok voltak. Az ötödik korunk vasnemzedéke, tagjai a negyedik korszak silány utódai. Korcs, kegyetlen, igazságtalan, rosszindulatú, erkölcstelen, szülei iránt tiszteletlen, hitszegő fajzat. Hésziodosz is ír erről: „Csak ne születtem volna e most élő ötödik rend Embereként, meghalni előbb vagy messze jövőben Élni szeretnék, mert melyben mi vagyunk, ez a vaskor” Biblia Kezdjük az Ószövetséggel! Tud egy aranykorról, említés történik az Édenkertről: „És ültete az Úr Isten egy kertet Édenben, napkelet felől… És nevele az Úr Isten a földből mindenféle fát, tekintetre kedvest és eledelre jót.”13 A paradicsomban nincs éhezés és halál: „A farkas és a bárány együtt legelnek, az oroszlán, mint az ökör, szalmát eszik, és a kígyónak por lesz az ő kenyere. Nem ártanak és nem pusztítanak sehol szentségemnek hegyén, így szól az Úr.”14 A lineáris világszemlélethez foggal-körömmel ragaszkodtak a kora keresztény egyházatyák, ám a görög bölcselők ciklusos világképét elvetették. Úgy tartották, hogy a világot Isten meghatározott időpontban teremtette, és azóta lineárisan halad, tehát nem lehet szó ciklusokról. Ugyanakkor találunk néhány elgondolkodtató idézetet. „Annak az állóképnek feje tiszta aranyból, melle és karjai ezüstből, hasa és oldalai rézből, lábszárai vasból… valának”15 – amely szavak hallatán az arany-, az ezüst- stb. korszakok juthatnak eszünkbe. Jeruzsálem pusztulásáról, illetve talán a világvégéről olvashatjuk a következőket, amik egy-egy korszakot lezáró kataklizmára emlékeztethetnek minket: „Mindjárt pedig ama napok nyomorúságai után a nap elsötétedik, és a hold nem fénylik és a csillagok az égről lehullanak, és az egek erősségei megrendülnek.”16 „…az egek régtől fogva voltak, és a föld, mely vízből és víz által állott elő az Isten szavára. Amelyek által az akkori világ vízzel elveszett. A mostani pedig ég és a föld, ugyanazon szó által megkíméltettek, tűznek tartván fenn, az ítéletnek és az istentelen emberek romlásának napjára. Ez azonban ne

legyen elrejtve előttetek, szeretteim, hogy egy nap az úrnál olyan, mint ezer esztendő, és ezer esztendő, mint egy nap.”17 Vagy lehet, hogy mégis tud a Biblia is a korszakokról? „Monda pedig nékik: Nem a ti dolgotok tudni az időket vagy alkalmakat, melyeket az Atya a maga hatalmába helyeztetett.”18 De nemcsak a Bibliában találkozunk korszakokkal, hanem számos kumráni szöveg tanúsága szerint az emberi történelem meghatározott – jó és rossz – korszakokra oszlik, amelyeket a bennük történt események jellemeznek. A történelem folyamata ítélettel zárul, amelyet a jó győzelme követ: „Peser a (meghatározott) korszakokról, amelyeket Isten állított fel, mindegyikőjüket azért, hogy meghatározza (mindazt, ami történik) és ami történni fog. Mielőtt megteremtette volna őket, meghatározza tetteiket és azok időhatárait, hogy beossza a periódusokat, minden egyes periódust a maga megszabott ideje szerint. Mindez fel van vésve az (égi) táblákon (az emberek számára).”19 A Korán is hasonlóról szól: „Allah az egeket és a földet, és ami közötte van, valóságos és megszabott határidővel teremtette.”20 Maják De nemcsak Európában és Ázsiában találkozunk azzal a gondolattal, hogy a világ ciklusokban működik. Az összes ősi közép-amerikai kultúra foglalkozott a világvége kiszámításával. A maják az olmékoktól – kb. ezer évvel éltek előttük – örökölhették.21 (Azzal most ne foglalkozzunk, hogy az olmékok kitől!) A majáknak többfajta időszámítási rendszerük volt. Egy mindennapi használatra való, ami rövidebb periódusokkal számolt, és egy hosszabb, ami több tízezer évet ölel át. A maják kutatói egybehangzóan állítják, hogy a nép hite szerint az idő nagy ciklusokban működik, amelyek során újra meg újra elpusztul és újjáteremtődik a világ. Elképzelésük szerint az idő olyan messzire nyúlik vissza a múltba, hogy fel sem tudjuk fogni. A guetamalai Quiriga városban talált kőlapon például kilencvenmillió évvel ezelőtti dátumot is kiszámoltak, egy másikon pedig háromszázmilliót.22 A Quintana Roo-beli Coba környékén található pusztuló szobrok feliratának tanúsága szerint pedig a maják 1029 évesnek tartották a világegyetemet.23 Úgy tartják, hogy saját korukat, amely a negyedik, három korábbi kor előzte meg. Ezeket nagy katasztrófák választották el egymástól, amelyekben majdnem minden élet elpusztult. (Ezt láthatjuk egy azték naptárkő közepén, ahol Tonatiuh, a kinyújtott nyelvű napisten található, körülötte pedig az elmúlt korok istenei.) A mexikói Palenquében található egyik templomban egy felirat olvasható, amelyből

kiderül, hogy a maják úgy hitték, az előző koruk egy világkatasztrófa miatt pusztult el 13 baktun fennállása után. (Egy baktun 400 tun, amelynek mindegyike 360 napból áll.) Az ötödik korszak kezdete a „Vénusz születése”, aminek a Gergely-naptárhoz viszonyított időpontját Joseph T. Goodman kutatásai alapján Eric Thompson számította ki. Ez az időpont Kr. e. 3113. augusztus 10., és mivel egy nagy ciklus 1 872 000 napból áll, 2012. december 22-én ér véget.24 (Jegyezzük meg ismét: ez a ciklus ér véget, és nem a világ!) A maják szerint mi most a Nap ötödik korszakában élünk, és szerintük a mostani ember megteremtését négy korábbi emberi faj és civilizáció előzte meg, amely nagy katasztrófák következtében pusztult el. A fennmaradt írásaik tanúskodnak minderről. A Drezdai kódex25 a hitük szerinti negyedik teremtés idejében készült, napjainkban is ez a teremtés van érvényben. Beszámol három korábbi teremtésről, amely világoknak mindig egy vízözön vetett véget. A spanyolok érkezése is a negyedik világ idején történt, és ezt is egy pusztító vízözön söpörte el. Ugyanígy a maja-kicse indiánok szent könyve, a Popol Vuh is négy teremtésről tud.26 A Korán is említést tesz a „megszabott időről”: „Allah az, aki felemelte az egeket látható támaszok nélkül, aztán felült a trónra és szolgálatra rendelte a Napot és a Holdat, mindegyikük megszabott időre futja be a pályáját.”27 Az afrikai dogonok is korszakokról tudnak.28 Mit mond az asztrológia? Az asztrológia is tud világkorszakokról. A hétköznapi időszámításban elegendő a napok és az évek számontartása, az asztrológia azonban számon tart ennél nagyobb időszámítási egységeket is, úgynevezett világhónapokat és világéveket is. Ezek alapja a Föld precessziós mozgása. Lássuk ennek mibenlétét!29 Ismert, hogy a Föld forgási tengelye a keringési pályájának síkjához képest megdőlt kb. 23,5 fokkal a függőlegeshez képest. A Föld dőlésére tengelyferdeség néven szokás utalni. Ez a szög, amit az ekliptika ferdeségének is neveznek, nem állandó és változatlan az időben, állandóan változik, ingaszerű mozgással. A bolygónk tehát – egy mozgásba hozott búgócsigához hasonlóan – imbolyog és forog, miközben a Nap körüli pályán kering. Egy precessziós napév – az az időszak, ami során a Föld tengelyének két „vége” egy teljes kört ír le – 25 920 földi évnek felel meg. A Föld Nap körüli keringésének síkja által az éggömbből kimetszett kört ekliptikának nevezik. Az égbolt tele van olyan csillagokkal, amelyek állandóan ugyanazt a helyzetet foglalják el egymáshoz viszonyítva, ezeket állócsillagoknak

nevezik. Ilyen csillagkép például a Göncölszekér vagy a Fiastyúk. Azon a körön, amit a Nap évi pályája leír az égbolton, tehát az ekliptikán, tizenkét jellegzetes csillagkép következik egymás után. Ezeknek a csillagképeknek az ég titkait kutató bölcsek már ősidők óta különleges jelentőséget tulajdonítottak, éppen azért, mert megfigyelték, hogy a Nap örökkön-örökké ezeken a csillagképeken vonul át, újra meg újra, amint körútján évenként megkerüli az égboltot. A Nap-pálya mentén elhelyezkedő 12 csillagképnek másmás nevet adtak a különböző művelődéskörök. Nyugaton azok az elnevezések mentek át a köztudatba, amelyeket a mediterrán vidék kultúrnépei adtak. Miután a nevek többsége állatokra vonatkozik, a 12 csillagkép körét állatövnek vagy görög eredetű szóval zodiákusnak nevezik. A régiek a Nap-pálya körét a 12 csillagkép alapján 12 részre osztották (360 = 12 x 30). Az állatövi csillagképek sorrendjét a Nap évi mozgásának irányába számítják. A Föld tengelyferdeségének ingadozása következtében évről évre nem is mérhető eltérés keletkezik: a Nap hajszálnyival odébb kel. Száz év alatt azonban már mérhető, a különbség kétezer év alatt kb. 30 fokot tesz ki. A tavaszpont, a napéjegyenlőség pontja előrehalad. A precesszió jelenségének folytán tehát a Nap bármely év tavaszpontján, március 21-én az ekliptikának nem ugyanazon a pontján halad át az egyenlítőn, mint a megelőző év március 21-én, hanem mindig kb. 50 másodperccel hátrébb. Ha a Föld tengelyének elmozdulása 25 920 év alatt ír le egy egész kört, akkor a tavaszpont precessziója is ugyanannyi idő alatt halad körül visszafelé az ekliptikán és az ezen fekvő állatövön. 72 év alatt egy fokot. 25 920 : 12 = 2160 év alatt 30 fokot, vagyis egy állatövi jegynek megfelelő ívet tesz meg. A precessziós mozgás teljes, 25 920 éves periódusát nevezzük világévnek, a világév 1/12-ed részét, 2160 évet, világhónapnak. A világhónapokat nevezzük más néven világkorszakoknak is. Ahogy a precesszió 25 920 éve 360 foknak, úgy egy világkorszak 2160 éve 30 foknak, azaz egy-egy ekliptikai jelnek felel meg; a precessziós mozgás hátráló voltából adódóan fordított sorrendben, azaz a Kos korszak után nem a Bika, hanem a Halak jön, azután a Vízöntő és így tovább. A precesszió jelenségét a csillagászat tudomásul veszi, mint a többi kozmikus jelenséget. Az asztrológia azonban máshogy áll hozzá: összefüggést lát az egyes világhónapok és a nagy történeti korszakok között. A precessziós Nap útját a régi bölcsek világkorszakokkal hozták kapcsolatba, s aszerint, hogy a tavaszpont

melyik csillagképben járt, a földi eszmélést, a vallást és a bölcseletet is összhangba hozták a precessziós Napnak az illető csillagképben kifejtett hatásaival. A vallások és a bölcseleti rendszerek is összefüggésbe hozhatók a precessziós Napnak a csillagképben kifejtett hatásaival.30 Az egyes világhónapok közti átmenet kritikus, az egyes korszakok között több évtizedes vagy egy-két évszázados átfedések lehetnek. Ahogy minden ősi műveltségű nép mítoszai tudnak az „aranykorról”, úgy az asztrológia is. Ez az az időszak, amikor a földi élet még összhangban volt az égi törvényekkel, az ember még nem szakadt el a természet egyszerű, de tévedhetetlen útjának követésétől. Ez az aranykor arra az időszakra vonatkozik, amikor a precessziós Nap a maga égi házában, a természetének legjobban megfelelő oroszlán csillagképben vándorolt 2160 éven keresztül. Ma a halak csillagkép végén járunk. A továbbiakban erre még visszatérünk.

10. „A DOLGOK ÖRÖKRE KISZABTA…”

RENDJÉT

„Merészen kidolgozott, makrokozmosz és mikrokozmosz közötti megfelelésrendszerrel van tehát dolgunk, vagyis az analógiák általános elméletével, amely minden hagyományos vallásban nagy szerepet játszott.” (Mircae Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története) Folytassuk a többi alapelvvel! Vajon ezekkel is találkozunk a különféle vallásokban és hiedelemrendszerekben, ugyanúgy, mint az említettekkel? Az analógia alapelve Ha próbálunk betekintést nyerni az ősi kultúrák hitvilágába, egyből szembetűnik, hogy a világról való elképzeléseikben fellelhető az összefüggések vagy analógia alapelve. Már az emberiség hajnalán kialakult az a nézet, hogy az ember a kozmosz tükröződése. Legelőször a sumir dokumentumok tanúsítják ezt a felfogást, ám kezdetei láthatóan a legrégebbi időkbe nyúlnak. Leghíresebb kifejeződése majd Platónnál lesz, Paracelsus ez alapján az embert mint mikrokozmoszt azonosnak tartotta a makrokozmosszal, a 1 világegyetemmel. Az ősi Mezopotámiában úgy gondolták, hogy az ember egy megfelelések által egyesített világ részét alkotja: a város, ahol él, amelynek templomai és zikkurratui a világ közepét alkotják, következésképpen biztosítják a kapcsolatot az éggel. Számos várost és szentélyt Ég és Föld közötti kapocsnak hívtak: Bab-ilá-ni – az Istenek Kapuja. Tehát az ember nem zárt, istenektől elválasztott, a kozmikus rítustól teljesen elszigetelt világban élt. Többek között az Ég és a Föld közötti megfelelések összetett rendszere tette lehetővé a földi valóságok és egyben a megfelelő égi előképek „befolyásának” megértését. Például minden bolygó megfelelt egy fémnek és egy színnek, ám minden bolygó egy istenhez is tartozott, e tényen fejlett jósmódszerek alapultak, s a jelek megfejtésével sikerült megismerni a jövőt. A világ úgy tárult fel, mint amit struktúrák tagolnak és törvények kormányoznak. A babiloni hagyomány „hagyományos tudomány” volt abban az értelemben, hogy a tudományos megismerés megőrizte a „teljességet adó” szerkezetét, vagyis kozmológiai, etikai és a „létre vonatkozó” előfeltételezéseket tartalmazott. Később a görögök is átvettek ebből valamit.2 A sumirok hittek a művek és az intézmények előzetes égi

meglétében, a királyság intézménye az „Égből szállt alá”, ugyanakkor, amikor a jelvényei, a tiara és a trónus. A vízözön után a királyságot másodszor is lehozták a földre. Az uralkodó szentségét sokféleképpen kinyilvánították. A világ ura, a világegyetem négy égtájának ura – ezeket a kifejezéseket használták rájuk, ami eredetileg az isteneknek voltak fenntartva. Éppúgy, mint az isteneknek, nekik is természetfeletti fény ragyogott a fejük körül. A királyt isten fiának tekintették, közvetítőként az isteni és az emberi lét között. A király osztozott az isteni létmódban, Isten küldöttének tartották, Istent képviselte. Az emberi és isteni világ között közvetítőként a mezopotámiai király rituális egyesülést valósított meg az emberi és isteni létmód között.3 (A magyar szent királyoknál, illetve a Szent Korona-tanban ugyanezzel a felfogással találkozunk.) Az összefüggések alapelvét az egyiptomiaknál is meg lehetett figyelni. A fő eseményeknek a világ teremtését és a fáraó trónra lépését tartották. Az előző volt a legfontosabb, hiszen ez jelentette a legjelentősebb változást, mivel úgy gondolták, hogy a világ felbukkanásától kezdve csak a kozmikus élet ritmusában foglalt változásnak van jelentősége. A társadalmi rend a kozmikus rend egyik megjelenési formája volt. A királyságnak a világ kezdete óta léteznie kell. A teremtő az első király, és ezt a tisztet átadta a fiának és az utódainak. Ezzel a királyságot isteni intézményé szentesítette, így érthető, hogy a fáraó cselekedeteit ugyanazokkal a kifejezésekkel írták le, mint aki a „rendet (maat) tette a Káosz helyére”.4 Az ősi Indiában is hasonlóan gondolkodtak. Az istenek az emberben rejtőztek – másként szólva, a makrokozmosz-mikrokozmosz megfelelés a védikus gondolkodás alapja. A kozmikus istenségek és az emberben lévő istenségek közti homológokat állítottak fel.5 Álljon itt néhány idézet ezzel kapcsolatban! „Lényem egy porszemén ott forr, ott lángol az egész világ!”6 Mindent bejár Az, ragyogóan, tisztán, testetlenül, sérthetetlen, ronthatatlan. Önmagától születő, teljhatalmú. A dolgok rendjét örökre kiszabta.7 De az ősi Kínában is merészen kidolgozott, a makrokozmosz és a mikrokozmosz közötti megfelelésrendszerrel van dolgunk, vagyis az analógiák általános elméletével, amely minden hagyományos vallásban jelentős szerepet játszott. Ezt a sémát egy még tágabb

osztályozási rendszerbe illesztették be. A Tao Te Kingben például a következőt olvashatjuk: „Az ember a földet követi, a föld az eget követi, az ég az útat követi, az út az önnön rendjét követi”. Ugyanígy Iránban is, ahol az iráni király felelős volt a világ megtartásáért és megújhodásáért.9 Az ősi műveltségek tehát a földi rendet az égi rend másának tekintették. A világrend, az ünneprend és a jogrend ugyanaz volt. Ezt az égi rendet különböző szavakkal illették. Egyiptomban „maat” volt a neve, a fáraót ennek megtestesülésének tekintették, így minden alattvalója számára követendő példát jelentett. Munkája biztosította a kozmosz és az állam szilárdságát. Talán „igazságnak”, „jó rendnek” vagy „jognak és igazságosságnak” lehetne fordítani. A maat az eredeti teremtéshez tartozik, a kozmosz és az élet alapját képezi. A legrégebbi és a különféle korokból származó szövegekben is találunk ilyeneket: „serkentsd szívedet a maat megismerésére”, „olyan ember voltam, aki szerette a maatot és gyűlölte a bűnt”.10 Ehhez nagyon hasonlót jelentett a Zaratusztra Zend Avesztájának a nyelvén az „asa”, illetve régi perzsa nyelven az „arta”. Igazságnak, rendnek, jóságnak lehetne fordítani.11 A „dharma” az indiai hitvilágban az az egyetemes törvény volt, amely minden hatás mélyén rejlik, mindent átható létezésével fenntartja a mindenség örökkévalóságát, működését, és minden létező entitást meghatároz. A világmindenséget, mint szellemi alapelv, élettel elárasztó közegként itatja át, míg az emberrel való misztikus kapcsolatában, mint az örök erkölcsi Törvény, Igazság, kötelességként jelenik meg azáltal, hogy a valóság megismerésének folyamatában az ember igazodni kíván hozzá. Az egész hindu vallásrendszer a dharma gondolatán alapszik, általános elnevezése „Szanátana Dharma”, azaz Örök Törvény. Ugyanez páli nyelven a dhamma, tibetiül cshosz; mindegyik azt jelenti: természet, igazság, törvény, tan stb.12 De ezt jelenti a görög „kozmos” kifejezés is, amely a rendezett világ, az egység és a teljesség fogalmát foglalja magába. Az asztrológia is az összefüggések elvén alapul. Ez a hagyomány évezredekkel ezelőtt jelent meg, és több kultúrában – görög, európai keresztény, kínai, indiai, arab stb. – is virágzott sok száz éven keresztül. Olyan emberek gyakorolták, akik koruk jelentős értelmiségének számítottak. Az asztrológia alapelvei a tudományos

forradalom beköszöntéig – a XVI-XVII. századig – összhangban álltak az uralkodó fizikai és kozmológiai elképzelésekkel.13 Abból indul ki, hogy minden Egy. Tudja, hogy a lények és a dolgok egymástól csak a lét módjaiban különböznek. Azt tanítja, hogy minden dolog és lény szükségképpen az egyhez tartozik és az eggyel kapcsolatban áll. A világ keletkezése, a Föld geológiai kialakulása ugyanúgy, mint a népek, az osztályok, a nemzetek, az egész emberiség története, az ember egyéni sorsa, egyéni alkata egyetlen alapvető gondolatot mond ki: az analógiát. Az asztrológia nem az égitestek fizikai hatásaival foglalkozik, hanem az analógiák révén összekapcsolja a makrokozmoszt és a mikrokozmoszt. Fontos hangsúlyozni, az asztrológia nem feltételezi, hogy az égitestek befolyást gyakorolnak az emberre. Az a feltevés, amely szerint az asztrológiában a földi lényeket és eseményeket a bolygók kozmikus sugárzása határozza meg, teljesen rossz. Nincs szó kozmikus determinációról. Az asztrológia nem kozmikus erőközpontokról, sugárzásokról vagy hatásokról, se nem determinációról szól, hanem az analógiáról, vagyis arról, hogy ami fenn van, ugyanaz, mint ami lenn van.14 Annak illusztrálására, hogy ez az elv visszaköszön évezredekkel később is, álljon itt egy József Attila- és egy Goethe-idézet! „Minden világ a Mérhetetlen része, Az isten is a Lelkek Egy-Egésze.”15 „Ha napszerű nem volna már a szem, Nem látná meg a napot sohasem. S ha nem lappangna bennünk égi szikra Az isteni szép sohasem boldogítana”16 A polaritás elve A kétosztatúság és az ellentettség, a kettősség és a váltakozás, az ellentétes párok a világon mindenütt és a legkülönbözőbb műveltségi szinteken fellelhetők.17 A keleti misztikusok is a dolgok és az események alapvető egységét hirdetik, felismerik a dolgok egyedi voltát, de egyúttal annak is tudatában vannak, hogy az összes különbség és szembenállás viszonylagos a mindent átfogó egységben. Az ellentétek viszonylagosak és poláris kapcsolatban állnak egymással, az élet-halál, jó-rossz stb. ugyanannak a valóságnak nem abszolút, különböző kategóriákba tartozó jelenségei, hanem különböző oldalai, az egyetlen egész egymástól távol eső részei. Az az elképzelés, hogy minden ellentétpár poláris jellegű, a keleti szemléletmód egyik alapelve. Mivel az összes

ellentétpár egyik tagja függ a másiktól, ezért az összeütközésük nem végződhet az egyik oldal teljes győzelmével, hanem mindig csak a két oldal egymásra hatásának megnyilvánulásaként.18 Álljon itt néhány példa! ,,Vágy-gyűlölet-fakasztotta ellentét-párok gőze száll minden agyra e föld hátán, óh Ellenség-remegtető! … De aki jót cselekszik csak, akiben véget ért a bűn, ellentét-párokon túltör és szilárd hittel engem áld”19 ,,s minden párban vagyok mindig a kettősség…”20 „Halad is, mozdulatlan is, közel is van, és messze is. Az élők belsejében van, s mégis kívül van mindenen.” Az ősi Kínában is találkozunk ezzel. Elképzelésük a makrokozmoszmikrokozmosz sémát egy még tágabb osztályozási rendszerbe illesztette, a jin és a jang néven ismert ellentétes, de egymást kiegészítő őselvek ciklusába. A jin és a jang egymást kiegészítő váltakozásától uralt kozmikus rendszerek között tökéletes szimmetria van. És miután női természetet tulajdonítanak mindannak, ami jin, és férfitermészetet mindannak, ami jang, a szent nász motívuma kozmikus dimenziót mutat.22 „Mikor a szépet megismerik, felbukkan a rút is, mikor a jót megismerik, felbukkan a rossz is. Lét és nemlét szüli egymást, nehéz és könnyű megalkotja egymást, hosszú és rövid alakítja egymást, sok hang összeolvasztja egymást, korábbi s későbbi követi egymást.”23 De a Mormon könyvében is találkozunk vele: „…mindennek kell, hogy legyen ellentéte, mert ha nem lenne… akkor nem lenne sem igazságosság, sem gonoszság, sem kegyesség, sem istentelenség, sem jóság, sem rosszaság. Szükséges tehát, hogy minden magában hordja a saját ellentétét, mert ha valami csak önmaga

lenne, akkor olyan lenne, mintha nem is létezne, akkor nem lenne se halál, se élet. ..”24 Irán sem marad ki, Zaratusztra hirdetésében a világ jókra és rosszakra oszlik, és végül minden, kozmikus és emberi szinten, az erények és az ellentétek szembenállásának kivetüléséhez válik hasonlatossá.25 A Zend Aveszta egyik jasnája így ír: „Úgy volt az kezdetben, mondom, a világteremtéskor, hogy az álmodozó szellemi seregből csak kivált a szembe álló jónak és a rossznak kettős világrendje, s külön gondolat, szó és tettekké lőnek. Csak aki bölcs, foghatja föl mindezt és tétován jár-kel az értelmetlen s mélységeibe hatolni nem bír! És ím kibontakozik előttünk: a jónak és rossznak küzdelmes küzdelme. Mert amit épít az egyik, erős kézzel a másik azt összerombolja. Élet és halál így váltakoznak,”26 …és évezredekkel később így Goethe: „Mefisztó: Az erő része, mely örökké rosszra tör, s örökké jót mível.” „Abban, ami független a tértől, időtől és minden káprázattól: a Van és Nincs ugyanaz… Túl a téren, időn és minden káprázaton: a lét és nemlét ugyanaz.”16 – írja Weöres Sándor is. A minden mozog elve Az állandó mozgás és változás a keleti miszticizmus jellegzetessége, de minden korban az ezoterikus világnézet alapvető vonása. Az antik Görögországban Hérakleitosz azt tanította, hogy „panta rhei”, azaz minden folyik, minden mozgásban van. A keletiek számára a világ folytonos mozgás, áramlás, változás. Ez a dinamikus jelleg a keleti filozófiák egyik legjellemzőbb tulajdonsága. Úgy tekintik a világegyetemet, mint részekre nem bontható szövedéket, amelynek összefüggései dinamikusak és nem statikusak. A kozmikus szövedék élő: szüntelenül mozog, növekszik és változik.29 A keleti bölcsek szerint az objektumok létezése csak látszólagos, ami létezik, az a mozgás, amelyet időnként objektumként tapasztalunk. A hindu mitológiában a szüntelenül mozgó, változó univerzum egyik megszemélyesítője Siva isten, a Kozmikus Táncos, aki táncával fenntartja a világ sokrétű jelenségeit, és minden dolgot egyesít, belekényszerítvén azokat a tánc közös ritmusába. Ennek során a világ

jelenségei számtalan formában szüntelenül keletkeznek, feloszlanak és egymásba alakulnak. Siva istennő tánca hasonló módon hozza létre mindazokat a jelenségeket, amelyeket mi, emberek, állandó és „objektív” világként tapasztalunk, és ha abbahagyná a táncot, a világ megszűnne létezni.30 A Rigvéda a világegyetem dinamikus természetére a „rita” kifejezést használja, amelynek jelentése: a dolgok menete. A kínai Változások könyvének alapeszméje a címében is tükröződik. A világon minden dolog és esemény folyton változik, átalakul. A könyv alapgondolata a változás. A konfuciuszi megfogalmazás szerint „minden így folyik megállás nélkül, mint ez a folyó”. Aki a változást felismerte, annak a figyelme már nem múlandó dolgokra, hanem a változásban működő örök törvényre irányul. Lao-ce szerint ez a törvény a Legmagasabb Értelem, a mozgásfolyamat, az Egy a megnyilvánuló sokaságban. A tao lényege: menj tovább! Úgy tartják, a világ szüntelenül változó, dinamikus kölcsönhatások rendszere, és amit nyugalomnak gondolunk, az átmeneti, dinamikus egyensúly, amelyben az ellentétes hatások pillanatnyilag kiegyenlítik egymást. Támasszuk ezt alá néhány idézettel! A buddhizmusban is felismerhető hasonló gondolat. A tanításban a létforgatag szankszrit neve szamszára, aminek jelentése „a mozgás szakadatlansága.” „Minden világ szünet nélkül születik-pusztul… kezdve Brahmá egén, ám ki hozzám esd, vissza nem jut az. … Brahmá egyetlen éjébe ezer világkor fér s ezer egy nappalba – így tudják, kik tudnak éjet és napot.”32 „…S a Természet parancsomra megszül mozgót-nem-mozdulót, ez az Ok tartja forgásban a világot.” Platón így ír: „A kezdet pedig nem keletkezhetik. Mert a kezdetből kell minden keletkezőnek származnia, de neki magának semmiből se lehet erednie, mert ha a kezdet valamiből eredne, kezdet már nem lehetne. Minthogy pedig a kezdet nem keletkezik, szükségképpen elpusztíthatatlan is. Hiszen ha maga a kezdet pusztulna el, akkor sem ő maga valamiből, sem más őbelőle nem keletkezhetnék, ha egyszer kezdetből kell mindennek keletkeznie.

A mozgás kezdete tehát az, ami önmagát mozgatja. Ez pedig el sem pusztulhat, sem nem keletkezhet, különben az egész világ és minden keletkezés összedőlne és megállna, és többé nem volna honnan mozgásba jönnie és keletkeznie.”34 Az egyetlen állandó a változás maga – írta Hérakleitosz.35 És talán az ok-okozat törvényére utal a következő bibliai idézet? „Amit akartok azért, hogy az emberek tiveletek cselekedjenek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal… ”36 Könyvünk második részének végére érkeztünk. Próbáltunk betekintést nyerni abba, hogy mit mond a tudomány és mit mondanak az ősi, szent iratok a Világegyetem keletkezésével és működésével, illetve az élőlények és az ember keletkezésével kapcsolatban. A következőkben megpróbáljuk összevetni ezeket. Hátha találunk közös pontokat bennük.

III. RÉSZ – A Szent Grál keresése 1. KI LEHEL LELKET AZ EGYENLETEKBE? „A kozmosz eredetének rejtélye feltehetően az a terület, ahol az ateista tudós kényelmetlenül érzi magát.” (Paul Davies: Isten gondolatai) Miután bepillantást nyertünk a természettudományok és az ősi tanítások fontosabb megállapításaiba, ebben a részben megpróbáljuk összevetni őket. Először arra keressük a választ, hogy vajon a természettudományok cáfolhatatlan bizonyítékokkal rendelkeznek-e a világegyetem, az élőlények és az ember keletkezésével kapcsolatos megállapításaikra. Ebben a fejezetben ismét visszatérünk az univerzum létrejöttére. Ahogy az előzőekben is láttuk, az embert ősidők óta foglalkoztatja az a kérdés, hogyan keletkezett a világ. Napjainkban alapvetően kétféleképpen gondolkodunk a világegyetemről. A jelenlegi tudományos világkép materialista, az anyag és az energia mindenhatóságát hirdeti. Az ősrobbanás volt mindennek a kezdete, ami kb. 13,7 milliárd évvel ezelőtt történt, ez előttről nincs értelme beszélni. Az anyag, a fizikai törvények mind akkor keletkeztek, a tudat az anyag terméke. A másik egy emberfeletti hatalom, Isten teremtményének tekinti, ezen belül aztán többféle elképzelés létezik. Vannak például, akik elvetik a személyes és a természet felett álló Istent, és azt a természettel azonosítják (panteizmus). Vannak, akik szerint Isten a világnak csak első oka, de a továbbiakban a világot a természet törvényei irányítják (deizmus). Vannak, akik úgy képzelik, hogy többszöri teremtés volt, mások szerint egyszeri, lineáris. Mindegyikben közös azonban, hogy az örökkévaló Isten közreműködésével jött létre, az ember pedig nem írhatja felül a természet törvényeit. Valószínűleg többségünk nem ért a fizikához, így nem tudjuk eldönteni, kinek lehet igaza – ha lehet így fogalmazni -, inkább csak hiszünk annak a világkép képviselőinek, akiknek felfogása közelebb áll hozzánk, vagy sok esetben esetleg mindkét félnek. Így a kérdés, amire ebben a fejezetben próbálunk választ találni, nem az, hogy volte ősrobbanás vagy nem, hanem az, vajon a természettudományokkal egyértelműen bebizonyítható-e, hogy egy nem teremtett, hanem önmagából kifejlett anyagi világban élünk, pontosabban, a tudósok egyértelmű bizonyítékkal tudnak-e szolgálni arra, hogy a világ egy „Intelligens Tervező” nélkül is létrejöhetett.

A fizika kísérleti tudomány, az az alapkérdése, hogy hogyan működik világunk. Annak szerkezetét próbálják megérteni, ehhez elméleteket állítanak fel, és számításokat végeznek, amelyeket megfigyelésekkel mennyiségileg ellenőriznek. A „végső ok” viszont nem mérhető. Tankönyvekben, ismeretterjesztő előadásokon, médiában arról hallani, hogy a világ az ősrobbanással vette kezdetét. Kevesebbet hallani viszont arról, hogy a tudósok között is vannak, akik kételkednek ebben. De hogyan vált elfogadottá az elmélet? George Gamow – nevéhez fűződik a Nagy Bumm elmélete – egy nemzetközi fizikus konferencián 1948-ban kifejtette, hogy a világegyetem valamikor egy ősrobbanással kezdődött. Majd az előadása végén megkérte a világhírű fizikusokat, szavazzanak, szerintük volt-e ősrobbanás. Hatvan százalékuk mellette voksolt, azóta a fizikusok elfogadják az elméletet.1 A kétkedők közé tartozik Sir Fred Hoyle angol kozmológus, matematikus, csillagász, aki annak idején a világegyetem születését leíró, ma már általánosan elfogadott elméletnek a Big Bang elnevezést adta. Ezt a tréfás nevet azonban azért találta ki, mert az elméletet nevetségesnek tartotta.2 Azóta, persze, elmúlt jó pár évtized, de kételkedők még mindig vannak. Például 2005-ben nemzetközi kozmológiai konferenciát tartottak a portugáliai Moncao városában, ahol az elmélet ellenmondásaival foglalkoztak – ahogy arról a New Scientists beszámolt – Valóban megtörtént a Big Bang? címmel. Folytassuk azokkal a konkrét ellenvetésekkel, amelyeket tudósok fogalmaztak meg az ősrobbanás elmélet ellen!3 Ellenvetések Először is meg kell említeni, hogy az ősrobbanás elmélete tisztán matematikai elmélet, egy modell. A fizikában gyakran élnek modellkészítéssel, ha az ugyanis nem illeszkedik a tapasztalathoz, fel lehet állítani helyette egy másikat. Maga az ősrobbanás elmélete onnan származik, hogy megfigyelték, az univerzum tágul, tehát távolodnak egymástól az objektumok. Ha ma tágul, és visszafelé tekintünk az időben, akkor nyilvánvaló, hogy egyre kisebb helyre zsúfolódott össze. Minél tovább megyünk vissza az időben, annál kisebbre… és innen jön az, hogy egy pontból indult ki. Ám mindez egy lényeges kérdést vet fel: a Nagy Bumm „előtt”, tehát amikor a világegyetem összes anyaga egy végtelenül kis „térben” volt összesűrítve, érvényesek voltak-e azok a fizikai törvények, amelyeket ma ismerünk? Egyáltalán a mai fizika képes-e kezelni e végtelenül kicsire összezsúfolódó anyag modelljét? Több tudós véleménye szerint nem, ugyanis a fizika minden törvénye a

tér és az idő összefüggésben fogalmazódik meg, e törvények nem érvényesek ama ponton túl, ahol a tér és az idő megszűnik létezni. Tehát a fizika törvényei csődöt mondanak a szingularitásnál, és tisztán a matematika sem tud megbirkózni vele.4 Ezt írja a Nobel-díjas Steven Weinberg is, aki a könyvében úgy próbálja bemutatni a világegyetem keletkezésének történetét, mintha egy filmet néznénk. De – mint írja – „sajnos nem indíthatom el a filmet a nulla időpontban, végtelen hőmérsékleten”. Nagyszámú, erősen kölcsönható részecske jelenléte ilyen magas hőmérsékleten nagyon megnehezíti az anyag viselkedésének matematikai leírását. Erről a problémáról azonban a népszerűsítő irodalmak nem nagyon vesznek tudomást.5 Szembe kell nézni azzal a problémával is, hogy a világegyetem életkora esetleg rövidebb lehet, mint a benne található legöregebb csillagé. Bár ez a látszólagos ellentmondás talán feloldható a Hubble-űrtávcső adataiból levont legújabb következtetéssel, amely szerint a világegyetem kora tizenötmilliárd év.6 Ahogy arról már szó esett, a kozmikus háttérsugárzást az ősrobbanás bizonyítékaként szokták felhozni. Ez annak a hőnek a maradványa, ami az ősrobbanás pillanatában felszabadult, és mára éppen erre a hőfokra kellett lehűlnie. Vannak azonban, akik szerint ez nem használható bizonyítékul. Fred Hoyle felvetette, nem biztos, hogy a háttérsugárzás az ősrobbanáskor keletkezett, lehet, hogy csupán szekunder sugárzás. Felvetődött az is, hogy a háttérsugárzással kapcsolatos legújabb mérések szerint annak a tér-irány szerinti eloszlása nem gömbszimmetrikus. Márpedig ha ez így van, akkor a kozmológiai téregyenletek nem sokat érnek.7 Hasonló a helyzet az úgynevezett vöröseltolódásnak az ősrobbanás bizonyítékául való felhasználásával kapcsolatban is. Halton Christian Arp amerikai csillagász az 1966-ban publikált Atlas of Peculiar Galaxies című alkotásában cáfolta azt a feltételezést, miszerint a vöröseltolódást fel lehetne használni a világegyetem tágulásának bizonyítékaként.8 Ugyanezen a véleményen van Mart de Groot csillagász is.9 Lehetnek kérdéseink a világegyetem tágulásával kapcsolatban is. Nyilvánvaló, hogy ha egy robbanással kezdődött, akkor a tágulásának előbb vagy utóbb, de az idő múlásával lassulnia kellene. És semmiképpen sem kéne gyorsulnia. Viszont jelenleg a világegyetem enyhén gyorsulva tágul.10 Fel kell tenni azt a kérdést is, hogy robbanásból hogyan lett rend. Fred Hoyle írja: robbanáskor a dolgok egyre messzebb kerülnek

egymástól, viszont az ősrobbanás csodálatos módon ennek ellenkezőjét eredményezte, az anyag összetömörült, és galaxisok formáját vette fel.11 És hogy mekkora rend keletkezett? Tudni kell azt például, hogy a galaxisok távolsága kvantált, vagyis az egymástól való távolságuk csak meghatározott értékeket és azok többszörösét vehetik fel, köztes értékeket nem.12 A renddel kapcsolatban gondoljuk el, hogy az ősrobbanás milyen rendezett, mi több, működőképes világot hozott létre! A parányi atomoktól a hatalmas galaxisokig minden összehangoltan, egymással összefüggő rendszerekben létezik. Atomok, molekulák, sejtek, szervek, szervek, szervrendszerek, élőlények, emberek, társadalmak, bolygók, naprendszerek, galaxisok! Ráadásul minden a része egy nála magasabb rendű rendszernek. És ezek a rendszerek tökéletesen illeszkednek egymáshoz, és feladatokat látnak el. Mindez véletlenül? Egyáltalán biztos, hogy egy robbanással keletkezett a világunk? Vannak olyan kutatási eredmények, amelyek szerint inkább egy kis „pukkanással”. 1998-ban például az Arizonai Egyetemen egy tudományos kutatócsoport megdöbbentő eredményt fogalmazott meg, ami futótűzként terjedt a tudományos sajtóban. Arra a megállapításra jutottak, hogy az úgynevezett Hubble-állandó jóval a kritikus érték alatt van, ami ha nem is cáfolja meg véglegesen az ősrobbanás tényét, akkor is alapvetően más jellegű, sokkal erőtlenebb Nagy Bummról ad számot. Később ausztrál tudósok is megerősítették az arizonaiak eredményét: az ősrobbanás nem lehetett olyan, mint amilyennek eddig gondoltuk.13 Más módszerekkel, de gyakorlatilag erre a megállapításra jutottak magyar kutatók is. 2006 októberében az egyik legnagyobb presztízsű tudományos folyóiratban, a Nature-ben jelent meg az ELTE Elméleti Fizika Tanszék kutatóinak cikke, amely alaposan felkavarta a tudományos életet. Sikerült ugyanis igazolniuk, hogy a robbanás inkább egy hosszabb, de halkabb pukkanás volt.14 Életre hangolva? Ahogy az az eddigiekből is kiderült, az ősrobbanás elméletével kapcsolatban a kutatók számos konkrét ellenvetéssel éltek. Mindezek mellett azonban találkozhatunk egy érdekes jelenséggel. Már a XX. század elején is felfigyeltek arra, hogy a világ különösen alkalmas az élet számára, mintha pont arra lenne „tervezve”. L. J. Hendorson 1913ban felvetette, hogy számos anyagnak – például a víznek – olyanok a tulajdonságai, amelyek nélkülözhetetlenek az élethez. Napjainkban

a kérdés újra napirenden van, kiderült ugyanis, hogy a különféle fizikai állandók is pontosan akkorák, hogy a világegyetemben lehessenek galaxisok, csillagok, illetve kialakulhasson rajtuk az élet. Nézzünk néhány példát! Vajon miért tágul a világegyetem már a kezdettől fogva a kritikushoz oly közeli sebességgel? – teszi fel a kérdést Stephen Hawking. Érdekes módon ugyanis még több mint tízmilliárd évvel az ősrobbanás után is közel kritikus sebességgel tágul. Ha ennek sebessége 1 másodperccel a nagy robbanás után csak százezerbilliomod résszel lett volna kisebb, akkor a világegyetem összeomlik, mielőtt eléri mai méretét – írja.15 Viszont ha ennyivel nagyobb lett volna, nem alakulhattak volna ki csillagok és bolygók. Ha tehát a világ valóban ősrobbanással vette kezdetét, akkor annak egy nagyon pontosan és nagyon szűk határok között lévő, meghatározott erejű robbanásnak kellett lennie. Mondjuk olyannak, amilyen egy mérnökök által tervezett robbanás egy ház lebontására. Van olyan kutató, aki a világegyetem tágulásának meghökkentően pontosan beállított mivoltával kapcsolatban arra a következtetésre jutott, hogy 1:1055 (!) a hibalehetősége.16 A földi élet megjelenése a Napnak és a Földnek mint bolygónak a helyzetével, nagyságával, továbbá az események rendkívül kis valószínűségű időzítettségével van összefüggésben. Például a FöldNap távolság akár egyszázalékos eltérése is vagy a jég világát hozná a Földre, vagy felforrósodnának az óceánok. A Föld tömegétől már 1020 százalékkal eltérő tömegű bolygó nem lett volna alkalmas az élővilág létrejöttéhez.17 De más példákat is hozhatunk. A szupernóvák közötti távolság és minden más csillag közötti távolság más okból is a határértéken van: Ha ez sokkal kisebb lenne, akkor a bolygók pályája instabillá válna, ha viszont nagyobb, akkor a szupernóvák által az űrbe lövellt szilárd testek annyira ritkán és szétszórtan lennének szétoszlatva a világűrben, hogy a bolygórendszerek valószínűleg sosem tudtak volna kialakulni.18 Az „életre hangoltságra” az antropikus elv kifejezést javasolta J. D. Barow és F. J. Tipler 1986-ban megjelent könyvükben.19 Az antropikus elv lényege az, hogy bizonyos fizikai állandók – az elektron, a proton és a neutron tömege, az erős, elektromágneses, gyenge és erős kölcsönhatások erősségei – értékeinek nagyon kis változása is olyan univerzumot eredményezne, amelyben nem alakulhatna ki élet. Az alapgondolata röviden az, hogy az univerzum azért ilyen, hogy létezhessen benne élet, értelmes lények, akik megfigyelik. Hawking

így fogalmaz ezzel kapcsolatban: Mai ismereteink szerint a tudomány törvényei sok alapvető számértéket tartalmaznak, például az elektron töltésének nagyságát vagy a proton és a neutron tömegének arányát. Ezeket az értékeket nem tudjuk elméletileg megjósolni. Figyelemre méltó, hogy ezek a számok olyanok, mintha nagyon precízen beállították volna őket az élet kifejlődését lehetővé tévő értékre. Ha például az elektron töltése egy kicsit is más, akkor a csillagok vagy nem alakíthatnák héliummá a hidrogént, vagy sosem robbannának fel. Világosan látszik, hogy ez a viszonylag alacsony értéktartomány teszi lehetővé az értelmes élet bármely formájának kialakulását.20 Az antropikus elvnek megkülönböztetik a gyenge és az erős változatát. A gyenge csupán egy megállapítás, amely tudomásul veszi azt, hogy ha nem ilyenek lennének a fizikai állandók, akkor nem tudnánk megfigyelni a világegyetemet, mert nem volnánk benne jelen, hiszen csak az állandók bizonyos pontosan meghatározott értékei mellett létezhetünk. Az erős elv radikálisabb: azt mondja ki, hogy az univerzumnak olyan tulajdonságokkal kell rendelkeznie, amelyek megengedik, hogy a története során valamikor megjelenhessen, kifejlődhessen benne az élet. A természet törvényeinek olyanoknak kell lenniük, hogy az általuk vezérelt világban létezhessen élet. Eszerint a létezésünk kozmikus előfeltételei egyáltalán nem maguktól értetődők. Az említettek számos kérdést vetnek fel. Paul Davies A megbundázott Világegyetem című könyvének egyik alapkérdése az, miért tűnik úgy, hogy „valaki” szándékosan olyan szűk paraméterek közé kalibrálta a világegyetem fizikai törvényeit és állandóit, hogy végbemehetett az élet kialakulásához szükséges anyagfejlődés?21 De kérdezhetjük azt is, hogy a fizikai állandók tényleg az ősrobbanás során alakultak ki? És miért éppen akkorák, amekkorák? Az ilyen és ehhez hasonló kérdésekre az szokott lenni a válasz, hogy ha nem pont ilyenek lennének a fizikai állandók, akkor nem tudnánk megfigyelni. Van, aki szerint ez olyan magyarázat, mintha egy elítéltet egy ezer mesterlövészből álló osztagnak kellene kivégeznie, ő azonban túlélné az eseményt, majd ezt mondaná: Ha nem hibázott volna el mind az ezer mesterlövész, akkor most én sem lennék itt, hogy erről beszéljek.22 További kérdések A fentieken kívül lehetnek még kérdéseink is, amelyekre nem mindig kapunk választ a tudósoktól. Például: mi okozta az ősrobbanást? Honnan erednek a fizika törvényei? Ha az ősrobbanás előtt nem volt semmi, akkor a robbanás hozta létre a törvényeket? Azt tanítják, hogy

kezdetben végtelenül forró volt az a „valami”. Viszont ha így van, akkor nem kellett volna csökkennie az ősrobbanás után a világegyetem hőmérsékletének, hiszen ha a végtelenből kivonunk valamennyit, akkor végtelen marad. Mások a következő kérdéseket teszik fel: Honnan erednek a létezők? Honnan ered a nem anyagi természetű információmennyiség? Kezelhető-e az emberi elme számára szemléletesen elképzelhetetlen idő nélküli állapot a fizika módszereivel? Mi az oka annak, hogy egy idő nélküli, fizikai értelemben is legfeljebb tehetetlenséginek tekinthető állapotból egyszerre rendkívül dinamikus és hallatlanul jellegzetes fizikai állapot alakul ki?23 Kérdezhetjük továbbá: Ha az ősrobbanás okozta, hogy az atomok, illetve az atomi részecskék folyamatosan mozgásban vannak, forognak, akkor hogyhogy nem lassulnak az idő múlásával? Miért állandó a forgási sebességük? Folytassuk azokkal a kérdésekkel, amelyeket Hawking tett fel! Szerinte az ősrobbanás elmélete a következő kérdéseket hagyja megválaszolatlanul. 1. Miért volt kezdetben olyan forró a világegyetem? 2. Miért olyan egyforma a világegyetem nagyléptékű képe? Miért néz ki a tér minden pontján, bármely irányban ugyanolyannak? Különösképpen pedig, miért találjuk csaknem teljesen egyformának a mikrohullámú háttérsugárzás hőmérsékletét, akárhová nézünk is? Olyan ez, mintha dolgozatot íratnánk a diákokkal, és ha mindegyik egyforma lesz, akkor felmerül, hogy összebeszéltek. De „nem tudtak összebeszélni”, mert a fénynek még nem volt ideje a Nagy Bumm óta eljutni az egyik tartományból a másikba, és ha a fény nem juthatott el, akkor más információ sem. A korai világegyetem különböző tartományai tehát sehogy sem tehettek szert azonos hőmérsékletre, kivéve, ha valamilyen – eddig megmagyarázhatatlan – okból eleve egyforma hőmérséklettel keletkeztek. 3. Miért tágul a világegyetem oly közel a kritikus sebességhez? 4. A világegyetem nagyléptékű homogenitása és egyformasága ellenére számos helyi rendezetlenséget tartalmaz, például csillagokat és galaxisokat. Ezek vélhetőleg a korai világegyetem sűrűségében, tartományról tartományra mutatkozó kicsiny különbségekből alakultak ki. Mire vezethetők vissza ezek a sűrűségingadozások?24 Véletlen vagy tervezett? Arra próbáltunk választ találni, vajon a természettudományokkal egyértelműen bebizonyítható-e, hogy nem teremtett, hanem egy önmagából kifejlődő anyagi világban élünk, pontosabban, a

tudósok egyértelmű bizonyítékkal tudnak-e szolgálni arra, hogy a világ egy „Intelligens Tervező” nélkül is létrejöhetett. Nos, laikusként a fentiek alapján azt kell mondanunk, hogy nem kaptunk egyértelmű választ, sem Isten létezése, sem annak ellenkezője nem bizonyítható be. De forduljunk inkább a tudósokhoz! Látni fogjuk, hogy vannak olyan szakemberek is, akik tervezettséget fedeznek fel a világegyetem egészének szerveződésében. A döntő kérdések a természettudományok nyelvén nem válaszolhatók meg – írja például Evva Ferenc.25 Annak valószínűsége, hogy az alapvető fizikai paraméterek véletlenszerű választásával kreált univerzum egyáltalán tartalmaz csillagokat 1:10220 – tartja Lee Smolin és Penn Stat.26 James Jeans szerint pedig a világegyetem olyan, mintha egy matematikus tervezte volna. Inkább tűnik nagyszerű gondolatnak, mint nagyszerű gépnek. Felfedezzük, hogy a világegyetemben egy olyan tervező vagy szabályozó erő működik, amely valamelyest hasonlít önnön elménkre.27 Fred Hoyle ugyanakkor hangot adott nézeteinek, miszerint a világegyetem olyan, mintha „kifundálták volna”, mintha valaki „babrált volna” a természet törvényeivel.28 Rájött arra is, hogy a szén, ami kulcsfontosságú az élet szempontjából, a „vak szerencse” műve. Módfelett trükkösen keletkezik a nagy csillagok belsejében, majd a szupernova-robbanások kiszabadítják onnan. De más „véletlenek” is szükségesek hozzá. Hoyle-t annyira lenyűgözte a „véletleneknek” ez a sorozata, hogy kijelentette, olyan az egész, mintha a „magfizika törvényeit szándékosan megtervezte volna valaki úgy, hogy a csillagokon belül a folyamatot elindítsák.”29 Jáki Szaniszló azon a véleményen van, hogy az univerzumon túlmenni csak annak lehetséges, aki nem nézi le a metafizikát.30 Isten vagy a Teremtő az egyetlen lehetséges válasz, ha a világegyetem valóban az a világegyetem, amelynél a fizika megáll.31 Paul Davies világhírű fizikus, 1995-ben a Nobel-díjjal vetekedő Templeton-díjjal jutalmazták. Kutatásai során mind határozottabban kezdte keresni az Isten létezése mellett vagy ellene szóló érveket. Magát a tudósoknak abba a csoportjába sorolja, „akik ha nem is osztják a hagyományos vallás tanait, mindazonáltal tagadják, hogy a világ-egyetem a vak véletlen céltalan terméke lenne. Kell lenni valami mélyebb magyarázatnak” – írja.32 Máshol így fogalmaz: Nehéz ellenállni annak a gondolatnak, hogy az univerzum jelenlegi struktúrája, amely nyilvánvalóan annyira érzékeny a számszerű változtatásokra, egy jól átgondolt terv eredménye. A számbeli értékek ilyen csodálatos

egybeesése, amellyel a természet kijelölte azokat az állandókat, amelyek a természet alapját képezik, csakis arra utalhat, hogy feltételezhetően egy ilyen egybeesés nem lehet más, mint a kozmikus tervezés része.33 Arra a megállapításra jut, hogy a világegyetem úgy fest, mintha valamiféle terv vagy tervrajz nyomán bontakozna ki.34 Mindezt egy kolbászkészítő géppel próbálja bemutatni. A bemenetet a kozmosz kezdeti feltételei jelentik, a kimenet pedig a szervezett bonyolultság, a világ, amely létrejött. A lényeg, hogy érték keletkezik a feldolgozó folyamat következtében, ami egy már létező, ötletes törvénysorhoz igazodik. Ezekről a törvényekről az a benyomásunk, hogy értelmes terv termékei. Fel nem foghatja, hogy lehet ezt el nem ismerni – írja.35 Végezetül forduljunk Stephen Hawkinghoz! A neves tudós úgy látja, a tudomány meg tudja mondani, hogy a világegyetemnek volt kezdete, de nem tudja megmondani, hogyan kellene az univerzumnak keletkeznie, ehhez már Istenhez kellene folyamodni.36 Az úgynevezett „határok nélküliség hipotézise Isten szerepére is messzemenő következtetéseket tartalmaz. Jelenleg széles körben elfogadott, hogy a világegyetem jól meghatározott törvények szerint fejlődik. Ezeket a törvényeket talán Isten rendelte el, de úgy tűnik, hogy a törvényeket azóta érintetlenül hagyja, és nem avatkozik a világ folyásába. A közelmúltig azt gondolták, hogy ezek a törvények nem érvényesek a világegyetem kezdetére. Az óraművet Isten húzta fel, és tetszése szerint indította el. A világegyetem jelenlegi állapota abból adódna, hogy Isten hogyan választotta meg a kezdeti feltételeket. Más lenne azonban a helyzet, ha a határok nélküliség feltétele vagy valami hasonló lenne érvényes. Ebben az esetben a fizikai törvények a világegyetem kezdetekor is érvényben maradnának, és Isten a kezdeti feltételeket sem választhatná meg szabadon. Ellenben szabadon választhatná meg a világegyetem törvényeit. De nem maradna túl sok választási lehetősége. Talán csak kevés ellentmondás nélküli törvény van, amely olyan hozzánk hasonló bonyolult lelkek fejlődéséhez vezet, akik Isten természetére vonatkozó kérdéseket tudnak megfogalmazni. De ha csak egyetlen lehetséges törvénykészlet létezik, az is csupán egyenletekből álló együttes. Mi lehel az egyenletekbe lelket, és mi teszi lehetővé, hogy az univerzum eseményeinek lefolyását meghatározzák? A végleges egyesített elmélet vajon olyan kényszerítő erejű, hogy a saját maga létét is előidézi? A tudomány talán megoldja az univerzum keletkezésének problémáját, de

nem tud választ adni arra a kérdésre, mi lehet az oka annak, hogy egyáltalán létezik a világegyetem. Erre a kérdésre én sem tudok válaszolni.”37 Mi lehel életet az egyenletekbe – kérdezi máshol is -, mi teremt számunkra világegyetemet, amit leírhatnak? A tudomány szokásos módszere, a matematikai modell felállítása nem válaszolhat arra a kérdésre, hogy miért áll a modell rendelkezésére a modellezésre váró világegyetem. Miért vállalja a világegyetem a létezéssel járó összes kényelmetlenséget? Olyannyira kötelező az egyesített elmélet, hogy saját létezését is kivívja? Vagy teremtőre van szüksége, s ha igen, van-e a teremtőnek ezen túlmenően befolyása a világegyetemre? És ki teremtette a teremtőt?38 Nos, láttuk, hogy a tudósok egy része nem áll messze egy „Intelligens Tervezőtől”, vagy a lényegi kérdésekre nem tudja a választ. A természettudomány nem adja egyértelmű bizonyítékát annak, hogy a végső ok az önmagát szervező anyag vagy Isten lenne-e. Egyet kell értenünk Székely László Az emberarcú Világegyetem című könyvével, amelyben többek között arra a kérdésre kereste a választ, hogy az antropikus elv vajon segít-e eldönteni azt a kérdést, hogy minek az eredményeképpen jött létre a világ. Következtetése szerint a két koncepció, az értelemre alapozott racionális és a vak anyagra alapozott irracionális világ között csak hitünk alapján választhatunk, míg a természettudományok szempontjából az egyedüli tudományos álláspont, ha tudatosítjuk, hogy az anyagi világ végső törvényeinek jellegére, eredetére vonatkozó kérdések már túl vannak a természettudományos megismerés elvi határain.39 A természettudomány a maga módszerei segítségével felfedezheti és megfogalmazhatja a természet törvényeit, ám azt, hogy a törvények miért léteznek és miért éppen olyanok, amilyenek, már nem tudja megválaszolni. Nem tud választ adni arra a kérdésre, miért vannak egyáltalán létezők.

2. ÉLET, TORNÁDÓ ÉS BOEING 747 „A vizsgálati eredmények egy része azonban nem igazolja a kémiai evolúció feltételezését: az elmúlt három évtized fejleményei… sokkal inkább az élet pusztulásának, semmint keletkezésének folyamatát támasztják alá.” (Charles B. Thaxton – Walter L. Bradley – Roger L. Olsen: Az élet eredetének rejtélye) Az élet keletkezésével kapcsolatban lényegileg ugyanúgy kétféle megközelítési mód létezik, mint a világegyetemével. Az egyik álláspont szerint az élet keletkezése kizárólag fizikai és kémia tényezőkre visszavezethető természetes folyamat. A másik megközelítési mód szerint az élőlény több mint az anyagi és a fizikai tulajdonságainak összessége, az élet a létező dolgoknak egy teljesen különálló kategóriája. Bár a fizika és a kémia törvényei mind az élettelen, mind az élővilágra érvényesek, az élet keletkezését nem lehet kizárólag anyagi, illetve energetikai tényezőkre visszavezetni.1 Ebben a fejezetben arra keressük a választ, vajon egyértelműen bizonyítottnak tekinthető-e, hogy az élet abiogén módon, tehát az élettelen anyagból, mindenfajta „felsőbb” segítség nélkül önmagát szervezte élővé? Vagy más megfogalmazásban: van-e egyértelmű bizonyíték arra, hogy az élet nem teremtés eredete? Csupán materialista megközelítéssel megmagyarázható-e az élet keletkezése? Először nézzük azokat az ellenvetéseket, amelyeket természettudósok tettek az élet keletkezésével kapcsolatos, jelenleg elfogadott elmélettel szemben! Élet a Földön kívülről? Egyáltalán biztos-e az, hogy az élet a Földön keletkezett? Több kutató szerint nem. Már a XIX. század közepén Arrhenius svéd fizikus azt állította, hogy az élet csíráit az űrből lehullott mikroorganizmusok hozták magukkal. Majd az 1920-as évek első felétől erősödött a sejtés, hogy az űrben is lehetnek különféle molekulák. Kiderült, hogy a csillagközi térben kószáló vegyületek között sok a szerves anyag. A legelterjedtebb a szén-monoxid, de acetilén, formaldehid, aminosavak, aromás szénhidrogének is megtalálhatók. Úgy gondolják, az üstökösök magukkal hozhatták bolygónkra ezeket a molekulákat.2 Az utóbbi években gyorsan fejlődő rádió- és infravörös csillagászat megerősítette azt a feltételezést, hogy a csillagközi felhőkben bonyolult szerves

molekulák találhatók. A NASA kutatólaboratóriumában olyan bizonyítékokat fedeztek fel, amelyek arra utalnak, hogy az élet nem úgy keletkezett a Földön, ahogy eddig gondolták, vagyis meleg iszapban. Azt találták, hogy ettől merőben különböző körülmények között, a csillagközi tér jeges mélységeinek porszemcséin.3 Az élet világűrből való származásának, az úgynevezett pánspermia (mindenütt magok) elméletnek több támogatója van. Nem egy kutató vallja, hogy a földi élet a bolygón kívülről származhat. Fred Hoyle, N. C. Wickramasinghe, Francis Crick – hogy csak néhányukat említsük azok közül, akik arra a következtetésre jutottak, hogy a Földet intelligens lények tudatosan termékenyítették meg élettel. Ezen elmélet szerint az élet nem a Földön keletkezett, hanem a világűrből, üstökösmagokban vagy a csillagközi porfelhő szemcséiben került a bolygónkra.4 Mindezt alátámaszthatja, hogy a Marsról származó néhány meteorit vizsgálata után az élet nyomaira bukkantak bennük. Példa rá az ALH 84001 számot viselő, amelyet egy amerikai meteoritgyűjtő csoport talált az Antartktiszon. A NASA szerint a Marson képződött olvadt lávából körülbelül négymilliárd évvel ezelőtt. Körülbelül 3,6 milliárd évvel ezelőtt több becsapódás szétszabdalta, majd egy újabb meteorit lökte ki a Mars felszínéről körülbelül tizenötmillió éve, és durván tizenháromezer éve csapódott a Földbe. Ez adta az első konkrétabb bizonyítékát annak, hogy idegen eredetű élőlények a Földre kerülhettek. Említhetjük a kanadai Tagish-tóra 2000. január 18-án hullott meteorit darabjait is. Az objektum egy primitív szerkezetű meteorit, sok szerves anyaggal. Elemzésével bizonyítást nyert, hogy sok olyan szerves anyagcsomó van bennük, amelyek -260 °C hőmérsékletű közegben, azaz csillagközi molekulafelhőben vagy a Naprendszer külső régiójában keletkeztek. Láthatjuk, nem kizárt, hogy a meteorokon utazó „magokból” keletkezett a földi élet, bár ez a feltételezés csak elodázza a választ az élet keletkezésének kérdésére. Kényelmetlenül rövid idő Úgy tartják, a Föld 4,5 milliárd évvel ezelőtt keletkezett, de mikorra tehető az élet létrejöttének időpontja? Az élet keletkezése szempontjából nyilván döntő jelentőségű, hogy milyenek voltak a szerves élet nélküli (prebiotikus) ősföld tulajdonságai. A kezdeti viszonyokra, több milliárd évvel ezelőttre nézve csupán találgatni lehet, de az biztosnak látszik, hogy hatalmas drámák színtere volt. Döntő szerepük lehetett a világűrből érkezett meteoritoknak és a Föld belsejéből előtört vulkáni magnak. Kb. nyolcszázmillió évre becsülik azt

az időt, amíg a felszín annyira megnyugodott és a meteorhullás oly mértékben csökkent, hogy megkezdődhetett a hidroszféra kialakulása a felületen. Amíg a felszín a víz forráspontja alá nem hűlt, hatalmas víztömegeknek kellett fortyogniuk gőz és cseppfolyós állapotban a hidroszféra és az atmoszféra között. A vizsgálatok szerint a legrégibb ásvány életkora 4,2 milliárd év, a legrégibb kőzeté 3,95 milliárd év, az üledékben kimutatható szerves anyagé 3,8 milliárd év. A legrégebbi élőlénymaradványok korát 3,5 milliárd évre becsülik. Az élet létrejöttéhez szükséges kémiai evolúcióra ezek szerint kb. háromszázmillió év állt rendelkezésre. Ami „kényelmetlenül rövid idő” – egy kutató szavai szerint -, ha figyelembe vesszük, hogy a földi szerves élet időtartama közel nyolcvan százalékában bakteriális jellegű volt, és csak nyolcszázmillió évvel ezelőtt indult meg a bonyolult szervezetek kialakulása.5 Az újabb leletek azonban még ennél is korábbra teszik az élet kialakulását. A nyugat-ausztráliai Jack Hills területéről származó gyémántszemcsékben olyan kémiai jellemzőket azonosítottak, amelyek 4,2 milliárd éve létezett élőlények tevékenysége nyomán alakulhattak ki. Az ilyen izotóparányokat rendszerint a szerves életformák jelenlétével hozzák kapcsolatba, de – mint írják – teljesen biztosan nem zárható ki, hogy az élettől függetlenül alakult ki az itt tapasztalható széneloszlás.6 Több kutató van azon a véleményen, miszerint az élet nagyon „hamar” megjelent a Földön, nem háromszáz-, hanem „csupán” százmillió év alatt. Thaxton, Bradley és Olsen megbecsülték a kémiai evolúció időbeli igényét, illetve a rendelkezésre álló idő hosszát. Arra a megállapításra jutottak, hogy az élet a Földön a bolygó kialakulását követően geológiai értelemben szinte azonnal létrejött, amint a földkéreg mintegy négymilliárd évvel ezelőtt lehűlt és stabilizálódott. Ez a kémiai evolúció számára viszont alig több mint százmillió évet hagy.7 Az említett kutatók szerint tehát a Földön a nagyon sivár kezdeti életlehetőségek kialakulása és az élet megjelenése között alig néhány tíz (száz?) millió év telt el. A kérdés az, hogy elég lehetett-e ez a néhány tíz (száz?) millió év ahhoz, hogy a megszilárdult kérgű Földön az ősóceánok levesének szerves anyagaiból kialakulhasson az élet? Hogy a DNS-ből és bonyolult fehérjerendszerekből álló, ön-reprodukcióra és szaporodásra képes élő anyag létrejöjjön, miközben tudjuk, hogy a bonyolultabb szervezet létrejöttére pár ezer millió évet kellett várni. Hogyhogy nem kellett több milliárd évig tartó stabilitás?

Ahogy arról már esett szó, a „tanítás” szerint a következőképpen alakult ki az élet: A korai Föld légkörében elemek és egyszerű vegyületek – hidrogén, metán, szén-monoxid, szén-dioxid, ammónia és nitrogén – voltak. Ezekből a „forró, híg őslevesben” létrejöttek az élet építőkövei: zsírsavak, aminosavak, cukrok, purinok és pirimidinek. A következő lépésben ezekből kialakultak a makromolekulák (zsírok, peptidek, szénhidrátok, polinukleotidok), majd az elősejtek és végül a valódi sejtek. Nézzük sorban ezeket a lépéseket! Milyen lehetett az ősi légkör? A legfontosabb kérdés ezzel kapcsolatban az, hogy tartalmazott-e szabad oxigént, vagy nem, ugyanis sok minden függ ettől. Thaxton, Bradley és Olsen megpróbálták kikövetkeztetni, mekkora lehetett a korai Föld légkörének oxigéntartalma. „A szabad oxigént tartalmazó korai Föld és légkör egyre gyarapodó bizonyítékai mind titokzatosabbá teszik az élet kialakulásának kérdését” – írják. Arra a megállapításra jutottak, hogy az nem olyan lehetett, amit az elmúlt években népszerűsítenek, miszerint erősen redukáló volt, tehát nem tartalmazott szabad oxigént. Három alapvető bizonyítékot sorolnak fel annak alátámasztására, hogy a korai légkörben szabad oxigén létezett.8 (Az igazsághoz tartozik, hogy viszonylag kis mennyiségű oxigén jelenlétében még lehetett a légkör redukáló.) Márpedig az, hogy a korai légkörben lehetett szabad oxigén, a kémiai evolúció szempontjából kellemetlen következménnyel jár. Ha ugyanis oxidáló hatású a légkör, akkor nem jöhetett létre az első aminosav úgy, ahogy az evolucionista kutatók állítják. Ha viszont oxigén nélküli a légkör, akkor a kozmikus sugárzás megsemmisítette volna a keletkezett aminosavat – mindezt egy evolucionista tudós, Francis Hitching állítja.9 Az ősleves Kezdetben úgy gondolták, hogy az első élőlények, mikroorganizmusok az ősóceánban keletkeztek, ahol az evolucionisták szerint nagy mennyiségű szerves anyag dúsult fel. Ebben a tréfásan „őslevesnek” nevezett ősóceánban indultak volna meg az élőlények kialakulásához vezető kémiai folyamatok. Ez az elképzelés azonban elavultnak látszik, ugyanis a szükséges kémiai összetevők az óceánban nem dúsulhattak fel annyira, ami szükséges lett volna a kémiai reakciókhoz, másrészt pedig vizes közegben a keletkezett vegyületek el is bomlottak volna. E probléma kiküszöbölésére aztán újabb elképzelések születtek, például az, hogy az élet tengerpartokon,

öblökben, lagúnákban, illetve ásványfelületeken alakult ki, azonban ezek az elképzelések is számos problémát hagynak nyitva.10 Ahogy arról szó esett, az evolucionisták az élet eredetének bizonyítékául Stanley Miller és Harold Urey 1953-as kísérletét szokták felhozni. Kísérleti berendezésükben próbálták megteremteni „az élet hajnalának” feltételeit: a feltételezett őslégkört modellezve, hidrogén, metán, ammónia és vízgőz keverékében elektromos kisüléseket idéztek elő, utánozva ezzel a villámlás hatását. Egy kis idő múlva néhány aminosav keletkezett. A laikus itt meg is nyugodhatna: „Hurrá, tudjuk, hogyan keletkezett az élet!” Azonban más tudósok részéről számos probléma merült fel ezekkel a kísérletekkel kapcsolatban is. Felvetették, hogy a kísérleti körülményeknek aligha volt köze a természeteshez. Például szabad oxigént nem tartalmazó őslégkört modelleztek, ma már azonban a tudósok nem hiszik, hogy az őslégkör ilyen lett volna.11 A másik probléma az volt, hogy a kísérletekben a keletkezett aminosavakat folyamatosan eltávolították, ami a természetben nem történhetett volna meg. Ha viszont nem távolítsák el, akkor lebomlottak volna. Ha a természetben mégis így jöttek volna létre az aminosavak, és a tengerbe is elértek volna, akkor sem lett volna elegendő energia a víz alatt a további kémiai reakciókhoz. Ha meg nem a tengerben voltak, akkor pedig a kozmikus sugárzás lebontotta volna őket.12 Hitching szerint az élet keletkezése eme kezdeti folyamatának bekövetkezésére nem volt esély.13 És ne feledkezzünk meg a legfontosabbról! Miller és Urey kísérletében ugyanis nem élőlényt állítottak elő, hanem szerves molekulákat. Végeztek továbbá modellkísérleteket más, az élethez kellő vegyület előállítására is. A nukleinsavakhoz szükséges pirimidin előállítására vonatkozó kísérletek alapján kiderült, abiogén keletkezésük olyan csekély mértékű, hogy elképzelhetetlen a részvételük a prebiotikus reakciókban.14 Fel kell tennünk a kérdést: végbemehetett-e a valóságban úgy az élet kialakulása, ahogy az említett kísérletekben történt? Az élet rejtélye című könyv szerzői geokémiai szempontból vizsgálták a kérdést. Arra a megállapításra jutottak, hogy a korai Föld légkörében és a különféle vízgyűjtőkben egyaránt ható destruktív folyamatok olyan erőteljes – ha nem teljes! – pusztító hatást gyakoroltak a kiinduláshoz szükséges vegyületekre, ami lehetetlenné tette volna a kémiai evolúció előrehaladását. Emellett semmiféle geológiai bizonyíték nem támasztja alá, hogy az ősleves – akár csupán szerves anyagokat tartalmazó tavak formájában – valaha is létezett volna bolygónkon. Mind

egyértelműbbé válik, hogy bármilyen úton is keletkezett az élet a Földön, az ősóceán vizében a szerves vegyületekből történő evolúció meglehetősen valószínűtlennek tűnik – állapították meg.15 Ezenkívül súlyos hiba azt feltételezni, hogy az élet kialakulása egy jól meghatározható utat jár be, elindul egy bizonyos vegyületből, és az idő múlásával ez elkerülhetetlenül élethez vezet – írja Davies.16 De ezzel még nincs vége a problémának. A legegyszerűbb aminosav, a glicin kivételével a fehérjéket alkotó aminosavak központi szénatomja úgynevezett aszimmetriás, aminek következtében az aminosavaknak kétféle térbeli szerkezetük lehetséges, amelyek úgy viszonyulnak egymáshoz, mint egymás tükörképei, ahogy például a jobb és a bal kezünk. A kétféle szerkezetű molekula kémiailag egyformán viselkedik, egy valamiben azonban eltérnek egymástól: az úgynevezett poláros fény rezgési síkját az egyik balra, a másik jobbra forgatja el. Ez a jelenség más szénvegyületeknél, például a cukroknál is előfordul. Ha ilyen vegyületeket kémiai módszerekkel, tehát mesterségesen állítunk elő, akkor a nyert termékben mindig ötven-ötven százalék a jobbra és a balra forgatók aránya. Meglepő módon azonban az élő szervezetekben mindig csak az egyik szerkezet fordul elő. Az élővilág húsz aminosava mind balra forgató! 17 Hogyan lehet, hogy az „őslevesben” csak a balra forgatók kapcsolódtak össze? Mintha. az élő sejt gondosan „válogatott volna”: Ennek eredetére többféle magyarázat létezik, de ezek is számos kérdőjelet hagynak maguk után. Építőkövekből óriásmolekulák Folytassuk a következő szakasszal, amelynek során az élet építőkövei biológiai makromolekulákká, úgynevezett biopolimerekké állnak össze! Közülük legfontosabbak a nukleinsavak (DNS, RNS), az örökítőanyagok és a fehérjék, amelyek enzimként is működnek. Az alapgond a következő: az élőlényekben – az egysejtűektől az emberig – a nukleinsavak és a fehérjék is körfolyamatokban képződnek. A nukleinsavak az enzimek katalitikus hatására képződnek, az enzimek keletkezéséhez viszont szükség van a nukleinsavakra. Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Vannak ugyan javaslatok ezen paradoxon feloldására, de kérdések merülnek fel velük kapcsolatban. Állítottak-e elő mesterségesen aminosavakból peptideket? Igen, ám vannak kutatók, akik több kételyt is megfogalmaztak ezzel kapcsolatban. Tény, hogy az elmúlt évtizedekben a biopolimerek előállítása területén óriási eredmények születtek, de kérdés, hogy az előállítási módok

valóban megfeleltek-e azoknak a körülményeknek, amelyek a feltételezések szerint az élet hajnalán lehettek. A másik probléma, hogy miután az aminosavak összekapcsolódtak peptidekké, dinamikus egyensúly áll be, tehát az ellentétes irányú folyamattal is számolni kell, amelynek során felbomlik a lánc és visszaalakulnak az aminosavak. Hosszabb láncok csak katalizátorok jelenlétében keletkezhetnek, de hol voltak a katalizátorok?18 További kérdéseket vet fel, hogy egy-egy fehérjén belül az összekapcsolódott aminosavak sorrendje szigorúan adott. Például a hemoglobin, az oxigénszállító fehérje, 564 aminosavból áll, de már két aminosav felcserélődése a sarlós vérszegénység nevű, genetikai eredetű betegség okozója a szervezetben. Érdekes kérdés továbbá az is, hogy miért 19-20 húsz aminosav építi fel az élőlények fehérjéit, és miért pont ezek? Egyelőre nincs rá válasz. És hogy egyetlenegy fehérje mesterséges előállítása mivel jár? Merrifieldnek sikerült először enzimet laboratóriumban előállítani tisztán kémiai úton, amiért 1984-ben kémiai Nobel-díjjal jutalmazták. 124 aminosav szigorú sorrendben való kondenzálásával kapta meg. Felépítéséhez 369 kémiai reakcióra és 11 931 műveletre volt szükség. Ez egy húsz-harminc tagú kutatócsoportnak több mint kétévi munkájába került úgy, hogy sikerült egy automatikus szintetizátort is készíteniük. Mindezek ellenére az enzim a természetes anyagokból nyerthez képest csak 24 százalékban volt hatásos, ami annyit jelent, hogy a molekuláknak csak az egynegyede vette fel a hatékonysághoz szükséges térszerkezetet.19 És ez még csak egy enzim! Mindehhez tegyük hozzá, hogy egy felnőtt ember szervezetében kb. százmilliárd sejt van. Egyetlen sejtben egyetlen másodperc alatt több ezer kémiai reakció zajlik, amelyekhez enzimek szükségesek. Az enzimek keletkezésével kapcsolatban van egy másik probléma is. A fehérjék bonyolult térszerkezetűek. Nemcsak aminosavsorrendjük számít a hatékonyság szempontjából, hanem a térszerkezetük is. Ennek minimális változása már működésképtelenné teszi őket, ugyanis az enzimek úgy illeszkednek a szükséges helyre, „mint a kulcs a zárba”, s a zár pontosan olyan, hogy a kulcs beleilljen. Bármilyen minimális is az eltérés, nem illik bele. Tehát a „véletlennek” a fehérjék létrehozása során az aminosavsorrenden kívül erre is ügyelnie kellett. Sőt! Egyszerre és mégis egymástól függetlenül kellett kialakulnia „kulcsnak és zárnak”.

Megkérdőjelezhetjük a véletlen szerepét, hogy megfelelő helyen és körülmények között, azonos időpontban kell a reakciók lejátszódásához szükséges összes feltételnek teljesülnie. Ha csak egy nem teljesül, már nem játszódhat le a folyamat. Koncerthatásnak nevezik ezt, mert egy zenemű előadásakor is egy külső szabályzónak, a karmesternek kell irányítania nagy időbeli pontossággal az egyes hangszerek belépését, hangerejét, majd a szükséges időpontokban az elhalkulásukat és a kilépésüket is.20 Ugyanígy a biomolekulák létrehozásához is feltételeznünk kell valami „szervezőt”? Elősejtek kialakulása A következő lépés a makromolekulákból az elősejtek kialakulása, más néven cellásodás. Ezek átmenetet alkotnak a makromolekulák és az első sejtek között, vagyis ezek a hidak az élő és az élettelen között. Meglehetősen kétségesnek tűnik, hogy elősejtek létrejöhettek volna a Földön. És még ha a vegyületek számottevő mennyiségben jelen is lehettek, megalapozatlan az, hogy valódi elősejtekként működtek volna. Az elősejtmodellek sejtszerű tulajdonságai egyszerű fizikai erők hatására jönnek létre, és a mai sejtek életfolyamataival csupán felületes hasonlóságot mutatnak. A javasolt elősejtek minden esetben csupán szerves molekulákból álló konglomerátumok, amelyek nem alkalmasak az élő és az élettelen közötti szakadék áthidalására. Ráadásul a legtöbb elősejtmodell erősen bomlékony képződmény, amely nem geológiailag valós körülmények között jött létre. „A rendelkezésre álló adatok nem támasztják alá, hogy a sejtek a bolygónkon jöttek volna létre!” – írják a kutatók.21 „Annak valószínűsége, hogy normál körülmények között egyes molekulák makroszkopikus számban összeállva nagymértékben szervezett és az élő szervezetek összehangolt tevékenységeit mutató rendszerbe tömörüljenek, elenyészően kicsi” - tartják mások is.22 Honnan származik a genetikai információ? A „tanítás” szerint az anyag maga hozza létre azt a titokzatos rendet, amelyik az élethez szükséges, az élettelen anyag tehát önmagát szervezi élővé, külső információ nélkül. Ezzel sokan nem értenek egyet. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az élet keletkezéséhez az anyagi és az energetikai tényezőkön kívül, harmadik összetevőként, az információra is szükség volt. Többen gondolják úgy, hogy az élettelenből az élőbe való átlépést nem lehet a „folyamatosság” elvével magyarázni, az élet keletkezésénél az ugrás az információnál történt, ám mivel az sem nem anyag, sem nem energia, oka és létrejötte kizárólag

természet-tudományos alapokon nem magyarázható. Az információ sajátos jellemző adat az anyag és az energia mellett, ezért sem az egyikből, sem a másikból nem származhat. Azt, hogy az információ nem lehet a véletlen terméke, az informatikusok is megerősítik: nincs információ kód nélkül. Nincs kód szabad akaratú, szándékos megegyezés nélkül. Nincs információ adó nélkül, és nincs információlánc anélkül, hogy az elején ne lenne szellemi elindító – írják.23 Olyan neves tudós, mint Polányi Mihály is hasonló véleményt fogalmazott meg. Szerinte a genetikai kód úgy viszonyul a genetikai információhoz, mint egy könyv betűi annak szövegéhez. Nem a betűk véletlenszerű halmozódásából és szétválásából keletkezik a szöveg, hanem a külső információ rendezi a betűket szavakká, a szavakat mondatokká, a mondatokat szöveggé és legfelső fokon a szöveget irodalmi stílussá. Csakhogy amíg a szavak kb. 5-6 betűből állnak, addig egyetlen baktériumgén kb. 1500 nukleotidtagot tartalmaz.24 Stephen C. Meyer a DNS eredetével kapcsolatban így fogalmaz: A tapasztalatok szerint a nagy információtartalmú elemeket és rendszereket a tudatos és intelligens cselekvők alkotják. Mivel tudjuk, hogy a nagy mennyiségű információt értelmes lények hozzák létre, továbbá hogy az ismert természeti jelenségek egyike sem képes erre, így a tervezés szolgáltatja a sejtekben található információ eredetére vonatkozó legjobb magyarázatot. Egy írott szöveg mondataiban vagy egy számítógépprogramban az információtartalom nem a tinta kémiai vagy a mágnesszalag fizikai törvényeiből származik, hanem a fizikán és a kémián teljesen kívülálló forrásból. Az üzenet mindkét esetben magasabb rendű, mint az őt hordozó anyag, ugyanígy a DNS-ben kódolt információ is magasabb rendű, mint a saját anyagi hordozója. A DNS-ben található információ tehát intelligens tervezésre utal.25 Sőt, vannak olyan kutatók, akik fekete-fehéren kijelentik: a nukleinsavak szerkezete olyan, amilyeneket tapasztalataik szerint kizárólag értelmes ok idézhetett elő. Arra, hogy a DNS-molekula mögött értelmes ok áll, magából a különleges szerkezetéből következtethetünk írja Thaxton, Bradley és Olsen. Hiszen például, ha látjuk sziklába faragva a négy amerikai elnök szobrát, nem arra gondolunk, hogy a szél és az eső okozta véletlen erózió miatt vannak ott, hanem hogy valaki megtervezte és elkészítette. Tapasztalatból tudjuk, hogy az írott üzeneteket értelem hozza létre. Akkor a DNS információtartalmát is értelemmel bíró ok hozta létre – állapítják meg. Mind ez idáig senkinek sem sikerült természetes kémiai vagy fizikai folyamatok

révén, megengedhetetlen beavatkozás igénybevétele nélkül információtartalommal bíró kódszekvenciát vagy mintát előállítani – írják.26 Paul Davies egy más jellegű problémára hívta fel a figyelmet. Szerinte a fő gond az, hogy a működő genom egyszerre véletlenszerű és specifikus, azaz egymásnak ellenmondó tulajdonságokkal rendelkezik. Hogyan jöhetett létre egy ilyen struktúra? Hogyan működik együtt a véletlenszerűség és a törvényszerűség keveréke? Az egész úgy működik, mintha egy bögre babkávét kiöntenénk a padlóra, és egy bizonyos mintát kéne kirajzolniuk a véletlenül kiöntött szemeknek. Mondjuk, az olimpiai öt karikát. Tehát nemcsak véletlenszerű, hanem egy konkrét, specifikus, előre meghatározott véletlenszerű mintát! Nincs a természetnek olyan ismert törvénye, amelyik képes lenne végrehajtani ezt a mutatványt, és ez a legmélyrehatóbb jelentőségű tény.27 Kérdezhetjük azt is, hogy a földi életformák vajon miért csak egyetlenegy kóddal rendelkeznek, ha ugyanis az őslevesben véletlenszerűen alakultak ki a nukleinsavak, miért nem alakult ki több? Miért használja ugyanazt a húsz aminosavat az egész élővilág, miért nem mindenki véletlenszerűen mást? Termodinamikai kérdések Az élet véletlenszerű kialakulása látszólag ellentmond a termodinamika második főtételének, amely kimondja, hogy egy magára hagyott zárt rendszer a rendezettség állapotából a rendezetlenség felé halad. A biológiai evolúció – amelyben egyre bonyolultabb szervezetek jönnek létre – nyilvánvalóan ellentmondani látszik ennek. A tudományos szakirodalom azonban nyílt, nem pedig zárt rendszernek tartja az élő szervezetet, így az evolucionisták szerint nincs ellentmondás. Thaxtonék szerint azonban csak abban az esetben nincs, ha létezik valamilyen energiaátalakítási mechanizmus az élő szervezetekben. De úgy tűnik, a baktériumok és a növényvilág kivételével nem létezik. „Vajon remélhetjük-e, hogy efféle »rejtett« átalakító mechanizmus nyomára bukkanhatunk, amely az energiaáramlást az új információ termelése irányába terelheti?” – teszik fel a kérdést.28 Mekkora a valószínűsége? Az ellenvetések után nézzük, mit mondanak a kutatók, mekkora a valószínűsége az élet, pontosabban egy fehérjelánc véletlen kialakulásának! Ahogy látni fogjuk, számosán gyakorlatilag lehetetlennek tartják. Hasonlítsuk az esélyt a különféle

szerencsejátékokhoz! Ha egy játékban tíz szám közül előírt sorrendben hatot kell kiválasztani, az esély 1:106, vagyis egy az egymillióhoz. Az ötös lottónál, ahol a húzási sorrend nem számít: egy az ötmilliárdhoz. Húsz aminosavból álló, aránylag rövid, például száz tagból álló polipeptidlánc esetén a lehetséges sorrendek száma 20100 (100 nulla a 20 után!), de ezek közül csakis egyetlenegy a megfelelő a zavartalan működéshez. Egy ilyen véletlen kialakulásának 1:10130 a valószínűsége. Még elképesz-tőbb érték adódik például a négy nukleotidféleséget egyenlő arányban tartalmazó, átlagos hosszúságú modellgén (2500 nukleotidtaggal) esetén. Ekkor a lehetséges sorrendek száma 42500, a valószínűség 1:101500. Azért, hogy el tudjuk képzelni, ez mekkora szám, gondoljuk el a következőt! Az egész világegyetem – tehát nem csak a Tejútrendszer 1011 számú csillagja – atomjainak a számát 1080– ra becsülik! Ha az élet keletkezéséhez szükséges időt néhány százmillió évre becsüljük, akkor egyetlen működő sorrend kialakítására értelmetlenül kevés idő marad. És akkor még csak a sorrenddel foglalkoztunk, és nem beszéltünk arról, hogy a fehérjének adott térszerkezetet is fel kell vennie a hatékonysághoz. Tehát a kémiai evolúcióban az összes lehetőség közül csak egy elenyészően kis hányad „kipróbálására” állt rendelkezésre idő, ha véletlenszerű folyamatokat tételezünk fel. A lehetőségek ilyen hatalmas tömegéből történő „válogatás” tervet és irányítást követel.29 Még a legkisebb fehérje is legalább száz aminosavat tartalmaz. Még egy ekkora molekulában is az aminosavaknak 10130– féle elrendezése lehet. Egy primitív élő szervezet véletlenszerű létrejöttének az esélye annyi, mintha egy komplex biokémia-tankönyv létrejönne a betűk véletlenszerű összekapcsolódása révén.30 A sejtműködéshez mintegy kétezer fehérjére van szükség. Ezek véletlen kialakulásának a valószínűsége (1020)2000 = 1040000– Vagyis 40 000 nulla a 10 után. Leírva ez annyit tenne ki, mint egy hosszabb fejezet ebben a könyvben. Az esély annyi, mintha tornádó söpörne végig egy repülőgépalkatrészeket tartalmazó udvaron, és abból egy Boeing 747 repülőgép állna össze.31 Vagy annyi, mintha egy kártyapakli összekeverése után egy színből teljes sorozat jön ki ezerszer egymás után – írja Davies.32 Vagy ha egy majom a megfelelő ideig ütögetné egy írógép billentyűit, akkor abból egy nagy szótár keletkezne.33 Nos, mindezek ismeretében úgy tűnik, hogy az életnek igen ritka jelenségnek kell lennie. Cáfolhatatlan?

De hogyan válhat ilyen ritka jelenség általánossá? Erre és hasonló kérdésekre kerestük a választ ebben a fejezetben: egyértelműen bizonyítottnak tekinthető-e, hogy az élet abiogén módon, tehát az élettelen anyagból, mindenfajta „felsőbb” segítség nélkül önmagát szervezte élővé? A fentiek értelmében azt kell mondanunk, hogy nem tekinthetjük egyértelműen bizonyítottnak. Az említetteken túl álljon itt néhány tudós véleménye ezzel kapcsolatban! Kezdjük Wigner Jenővel, aki tanulmányában leszögezi, hogy egy fizikai rendszer a kvantummechanika követelményeinek megszegése nélkül nem teheti meg az átmenetet az élettelenből az élő állapotba.34 H. Yockey elméleti informatikus pedig úgy tartja, hogy az élet kezdetéhez szükséges feltételek nem fejlődhettek ki véletlenszerűen. Az életet az anyaghoz és az energiához hasonlóan meglévőnek kell tekintenünk.35 De más szakemberek is azon a véleményen vannak, hogy a földi élet keletkezése kémiai evolúció útján valószínűtlen, mivel az élő sejt információtartalma túlságosan nagy ahhoz, hogy létrejöttét természeti folyamatokkal magyarázni lehetne. Ahogy az eddigiekből is látható, több kutató is kétli, hogy az élet véletlenül alakulhatott ki. De térjünk át a másik kérdésünkre! Csupán a természettudományokkal megmagyarázható-e az élet keletkezése, vagy valamifajta természetfölöttit, netalán „Intelligens Tervezőt” kell feltételeznünk? A válaszhoz tudnunk kell, hogy a tudósok között két fő vélemény van az élet keletkezésével kapcsolatban. Az egyik szerint a kialakulása egyszeri, szerencsés véletlen volt, aminek gyakorlatilag alig volt esélye. A másik, a biológiai determinizmus hívei úgy tartják, hogy szükségszerűen kialakul mindenhol, ahol erre alkalmasak a feltételek. A biológusok többsége az élet véletlenszerű keletkezésére voksol, de vannak, akik nem. Christian de Duve Nobel-díjas tudós például a Vital Dust. Life as a Cosmic Imperative (Eleven por. Az élet mint kozmikus kényszer) című könyvében úgy gondolja, hogy az élet kialakulása a megfelelő feltételek mellett elkerülhetetlenül és gyorsan bekövetkezik. A mindenség az élet „melegágya”, az élet a természet törvényeinek automatikus következményeként alakul ki. Az élet és az értelem nemcsak szeszélyes véletlenként jelenik meg, hanem az anyag természetes megnyilvánulásaként, az univerzum 36 szövedékébe írva – állítja. Ha az általa írtak valóban megállják a helyüket, akkor a következő helyzettel kell szembesülnünk: évmilliárdokkal a földi élet létrejötte előtt az élettelen anyag olyan törvényszerűségeket rejtett magában, amelyek aztán az élet, az

élőlények, az ember létrejöttéhez vezettek. Tehát a gondolkodni nyilvánvalóan nem tudó élettelen anyag magában hordozta azt a lehetőséget, hogy sok százmillió év múlva gondolkodni képes lények váljanak belőle? Úgy tartják, az élettelen anyag az ősrobbanással jött létre, és vele együtt jöttek létre a fizikai törvények is. Az ősrobbanás hozta volna létre annak lehetőségét, hogy utána évmilliárdokkal valakik képesek legyenek ilyen és ehhez hasonló kérdéseket feltenni? Láttuk, hogy a világ olyan, amilyen, a fizikai állandók precíz összehangoltságának a következménye, bármely fizikai állandó minimális megváltozása ugyanis megváltoztatná a világ működését, és alkalmatlanná tenné az életre. Vagyis azt mondhatjuk, hogy a világegyetem „életre hangolt”. Ezek szerint az élet a természet törvényeibe lenne „kódolva”? Az élet létrehozásához a szükséges erőket a fizika törvényei foglalják magukban? Hordoznák az élet tervrajzát? Kapcsolat állna fenn az atomok alaperői és a végső, mérhetetlenül bonyolult élő szervezet között? És a legfontosabb kérdés: mindez nem azt jelenti-e, hogy valamifajta intelligens tervezettséggel van dolgunk? Mert mit is mutat a tapasztalat? Mindig egy magasabb rendű hoz létre egy alacsonyabb rendűt. Egy festőművész elképzel egy képet, megveszi a festékeket, és az elképzelése szerint felviszi a vászonra. A festékek önmagukban nem tudják létrehozni a festményt. Tehát egy előre tervezni képtelen élettelen anyag önmagában nem tud létrehozni gondolkodni képes lényeket. Hogyan hozhatna létre olyan valamit, amivel önmaga nem rendelkezik? Ha igaz, hogy az élet a világegyetem törvényszerűségeiből fakadóan keletkezett, akkor ez azt jelenti, egy céllal rendelkező univerzummal van dolgunk! Több szakember is erre a következtetésre jutott, például Fred Hoyle az Intelligent Universum című könyvében, amelynek megállapítása az, hogy az értelem az univerzum állandó tulajdonsága. Szó esett már Crickről, aki a The Life Itself – Its Origin and Nature (magyarul Az élet mikéntje címmel jelent meg) című alkotásában úgy látja, tudatosan termékenyítették meg Földet az élet csírájával. De vajon vannak-e olyan kísérleti eredmények, amelyek ezt alátámasztják? Úgy tűnik, igen. Gondoljuk csak el a következőket! Tudjuk, csodálatos szervezettség van egy sejten belül. De hogyan tudják ezt a „buta” atomok elérni? Hiszen csak arra képesek, hogy vonzanak vagy taszítsanak egy másik atomot, illetve megfelelő körülmények között összekapcsolódjanak egy másikkal. Együtt azonban valami olyat hoznak létre, amelynek tulajdonságaival egyenként nem

rendelkeznek. Honnan tudják az atomok, hogy a mi a teendőjük? Az egyenként nem gondolkodó buta atomok együttesen végrehajtanak egy láthatatlan parancsot? Hogyan képesek az értelem nélküli atomok, molekulák pusztán a szomszédjuk taszigálásával úgy együttműködni, hogy létrehozzanak és fenntartsanak egy olyan jelenséget, mint az élő szervezet? Vagy ismeretes, hogy az aminosavak fehérjékké kapcsolódnak össze, de a biológiai hatékonyságukhoz csak egy bizonyos sorrend a megfelelő. Az atomok közti erők, amelyek az aminosavak közti kötéseket létrehozzák, meg tudják különböztetni, hogy az aminosavak milyen kombinációját szeretnék összerakni? Vannak kutatók, akik pontosan ezt állítják. Gary Steinman és Marian Cole szerint az aminosavak úgy alkotnak láncokat, hogy az minden, csak nem véletlenszerű. De más szinteken is sikerült megfigyelniük „előnyben részesített kölcsönhatásokat”, így eljutottak addig, hogy kijelentik, „a biológiai rend számos szintjén megfigyelhető egyfajta beépített »predesztináció«.” Szerintük az atomok és a molekulák alapvetően az élet felé tapogatóznak.37 Nincsenek egyedül ezzel a véleményükkel. Sydnei Fox38 szerint „az aminosavak meghatározzák saját rendjüket” a láncban, nem véletlenszerűen kapcsolódnak össze. Tehát önvezérlés itatja át a makromolekulákat, kikövezve az utat az élet számára. Ezek szerint az atomi folyamatok részrehajlanak az élő felé? Mi ez, ha nem tervezettség? Itt azonban véget is ér a természettudományok „illetékessége”. Noha az evolucionista kutatók szerint a biokémiai folyamatok a fizika és a kémia törvényeinek engedelmeskednek, és nincs semmiféle természetfölötti hatóerő, a molekuláris folyamatok elemzése nem ad választ mindenre. Ahhoz, hogy egészében lássuk az életet, túl kell lépnünk a puszta molekulákon, és a szervezet egészén kell gondolkodnunk, hiszen az élet nem redukálható biológiai folyamatok összességévé. Hiába analizáljuk ugyanis például azokat a folyamatokat, amelynek során a tégla vagy a beton keletkezett, még nem tudjuk meg, ki hogyan és miért álmodta meg, mondjuk a kölni dómot. Vagy egy üres hangszalagot bármilyen hosszú ideig mágnesezhetünk, feltehetőleg évmilliárdok múlva sem fogjuk a IX. szimfóniát hallani róla. Hiába tesszük egymás mellé egy tálba a csokoládétorta összes alkotórészét, és állítunk oda egy turmixgépet és sütőt is, maguktól nem fognak süteménnyé összeállni. Pedig a torta sokkal egyszerűbb, mint egy sejt.

Vagyis kizárólag a természet törvényei nem magyarázzák meg az élet keletkezését, mert nincs olyan törvény, amelyik pontosan előírná azt, hogy az atomok úgy kapcsolódjanak molekulákká, ahogy az élő szervezetekben található. Az élet keletkezésének kulcslépése az átmenet egy olyan állapotból, amelyikben a molekulák szolgaian követik a fizikai és a kémiai törvényeket abba az állapotba, amelyikben már képesek az önszerveződésre, és új utakon kezdenek el járni. Az élet pontosan azért boldogul, mert kibújik a kémiai kényszerek alól! - fogalmaz Davies.39 Fel kell tennünk továbbá azt a kérdést is, hogy miért csak élet, élőlények és ember jött létre véletlenül? Számos, az élő szervezeteknél sokkal egyszerűbb dolog, például egy ház vagy egy autó, miért nem? Csak nem azért, mert pontosan az élet volt a cél? Azt, hogy az élet keletkezésének lényegi kérdésére a természettudományok nem képesek választ adni, jelzi az is, hogy még arra sem tud egyszerű és velős megfogalmazást adni, hogy mi az élő. „Nem könnyű tömören meghatározni, hogy mi az élő vagy élet” – írja például a Nobel-díjas Crick.40 Egyáltalán lehet-e tudni, hogy hol a határ az élő és az élettelen között? Megtehetjük-e azt, hogy egy élőből eltávolítjuk a feleslegest, és akkor talán rábukkanunk például egy molekulára, amire azt mondhatjuk, hogy ez az élet? Nyilvánvalóan nem, nem beszélhetünk élő molekuláról, csak molekuláris folyamatok rendszeréről. Mi az a legegyszerűbb szerkezet, amit már élőnek lehet nevezni? Miért nincs sejt csak egyféle fehérjével és egyféle nukleinsavval? Kérdések, amelyre a természettudományok nem adnak választ. Felmerült az a sejtés, hogy vajon a vírusok nem jelentik-e az élő és élettelen világ közti átmenetet. Úgy tűnt, hogy ezt egy 1935ben végrehajtott vizsgálat eredménye alátámasztja. Stanley angol kutatónak sikerült a dohánylevél foltosodását előidéző vírust kristályosan előállítani. Az elektronmikroszkóp megalkotásával nemcsak a víruskristályok finomszerkezetét, hanem az egyedi vírusrészecskéket is sikerült láthatóvá tenni. A kristályosodás, illetve a kristályosíthatóság az élettelen anyagokra jellemző tulajdonság, ami annyit jelent, hogy a vírus az általa megtámadott élő sejtben élőlényként, azon kívül viszont élettelen anyagként viselkedik, azaz az első pillanatban azt a benyomást kelti, mintha az élő és az élettelen anyag közti átmenet lenne. Logikailag azonban fennáll itt a skolasztikus tyúk-tojás probléma. Melyik volt előbb? Ha a vírus volt előbb, hogyan élt és szaporodott gazdasejt nélkül? Ha a gazdasejt volt a korábbi, akkor a

vírus nyilván csak az élet keletkezése után jött létre, esetleg mint valamilyen visszafejlődött vagy félresikeredett képződmény. Ma az utóbbi nézet az elfogadott, de mindenesetre a Nobel-díjas Stanley emlékeztetett Arisztotelész mondására, miszerint lehet, hogy az élő és az élettelen között nem is létezik határ.41 Biztos, hogy az élő és az élettelen közti különbséget az anyagban kell keresni? „Az élet nem egyéb, mint digitális információ, bitek halmaza” – tartja Dawkins, aminek ellentmond az, hogy a halál pillanatában még számos információ van a DNS-ben. A halál beálltával az élőre jellemző rend azonban mégis megszűnik. Ezenkívül a testünkben lévő összes atom ugyanolyan, mint a világegyetemben. Az élővilág számára nélkülözhetetlen szénatom – de minden más is – pontosan ugyanolyan, mint az élettelenben lévő. Semmiben sem különböznek a bennünk lévő oxigén-, hidrogén-, nitrogén- stb. atomok az élettelenben találhatóktól. Mivel a bennünk lévő vas ugyanolyan, mint a vasércben, akkor miért az anyagban kéne keresnünk az élet titkát? Vagy gondoljunk csak arra, hogy ugyanabból az anyagból teljesen különböző orgánumok szerveződnek! Nyilván nem az anyag önszerveződéséről van szó, ha ugyanabból az anyagból egyszer pipacs, máskor meg elefánt lesz. Látható, hogy az építőanyagnak csupán passzív szerepe van, vele történik valami, de maga nem tevékeny. Például a kalcium-karbonátból lehet csigaház, de keletkezhetnek fogak és csontok is. A csigaház spirálisan, a matematika törvényei szerint csavarodik, és még nem találtak hibásan csavarodó csigaházat. A kalcium-karbonát honnan tudja, hogy a csigaházban spirálist épít, a fogakban meg nem? Az anyag maga hozza létre azt a titokzatos rendet, amely a legprimitívebb életformának és életjelenségnek is alapfeltétele? Egyszer amőbát, máskor rózsát, tintahalat vagy embert?42 Az eddigiek alapján arra a megállapításra kell tehát jutnunk, hogy léteznie kell egy nem anyagi természetű „valaminek” az élő szervezetben, valami egyedülállónak, ami szó szerint életbevágó. A szokásos fizikai erőkön kívül fel kell tételeznünk valami mást is. Nem lehet véletlen, hogy élőlényt eddig még senkinek sem sikerült létrehoznia. Feltárhatjuk, hogyan tekeredik a DNS-spirál, hogyan továbbítódik a genetikai információ, hogyan működnek az enzimek, milyen anyagcsere-folyamatok zajlanak le az élőkben, ámde arra nem kapunk választ materialista megközelítéssel, mi az élet, és miért is léteznek élőlények. Ugyanakkor még Darwin szerint is a Teremtőtől származik az élet! „Nagyszerűség van ebben a felfogásban, mely szerint

a Teremtő az életet a maga különböző erőivel eredetileg csak néhány vagy csak egyetlen formába lehelte bele, és mialatt bolygónk a nehézkedés megmásíthatatlan törvénye szerint keringett, ebből az egyszerű kezdetből végtelenül sok szépséges és csodálatos forma bontakozott ki.”43

3. ZONGORA BEETHOVEN IS NÉMA

NÉLKÜL

„A darwini evolúcióelmélet képtelen arra, hogy magyarázatot szolgáltasson az élet molekuláris alapjaira… A szakirodalomban sem találunk… semmilyen részletes modellt az összetett biokémiai rendszerek kialakulásáról…” (Michael J. Behe: Darwin fekete doboza) A továbbiakban az evolúcióval kapcsolatos kérdéseknek eredünk nyomába. Az evolúció képlékeny fogalom. Van, akinek egyszerűen időbeli változást jelent, másoknak azt, hogy minden élő szervezet közös őstől ered. A fogalom teljes körű, biológiai értelemben azonban azt a folyamatrendszert jelenti, amelyben az élet az élettelen anyagból, illetve az egyre bonyolultabb felépítésű élőlények az egyszerűbbekből, kizárólag természeti folyamatok révén jöttek létre. E szemléletet Darwin adta a világnak, és a tudományos körök érvényesnek tekintik.1 Hangsúlyozni kell, ebben a fejezetben nem arra keressük a választ, hogy az élőlények folyamatosan fejlődtek-e ki évmilliók alatt – a fejlődésre vannak bizonyítékok, ahogy arról már szó esett -, hanem hogy felismerhető-e valamifajta célzatosság ebben a folyamatban, esetleg ugyanolyan tervezettség nyomaira bukkanhatunk-e, mint az élettelen élővé válása során, illetve egyértelműen bizonyítható-e, hogy nincs semmiféle tervezettség? Kétséget kizáróan bizonyítottnak tekinthető-e az elmélet? Meg lehet-e magyarázni a fejlődést csupán a természettudomány eszközeivel, illetve materialista alapon? Kezdjük azokkal az ellenvetésekkel, amelyeket megfogalmazhatunk az evolúció tudományosan elfogadott elméletével szemben! Miről árulkodnak a kövületek? A „tanítás” és a kövületek alapján felrajzolható fejlődési sor nem fedi egymást, ugyanis a fosszíliák alapján arra következtethetünk, hogy kb. hatszázmillió évvel ezelőtt számos faj majdnem egy időben jelent meg teljesen kifejlett formában. A szakemberek az úgynevezett kambriumi robbanás kifejezést használják e jelenségre. Csak csekély számú olyan kövület van, amely hatszázmillió évnél régebbi időből származó többsejtű szervezetek nyomait tartalmazza. Ugyanakkor a fiatalabb kőzetekben már bőségesen megtaláljuk a különböző testfelépítésű állatok maradványait, tulajdonképpen az emlősök kivételével az összes főtípusát a mai állatvilágnak. A legtöbb jelentős állattörzs tehát majdnem egy időben jelent meg, teljesen kifejlett formában.2 Ez pedig felvet

néhány kérdést. Miből alakultak ki a kb. hatszázmillió éve hirtelen megjelent létformák, és hol vannak az evolúciós elődeik? Darwin lassú fejlődést feltételezett, de a fosszíliák nagy ugrásokat mutatnak. Ezek után hogyan lehet alátámasztani azt a fejlődési sort, amely a baktériumoktól az emberig vezetett? Ráadásul az említett robbanásszerű fejlődésnek a becsült időtartamát a közelmúltban ötvenmillió évről tízmillió évre csökkentették, tehát kb. ötszázkilencvenmillió évvel ezelőtt történt. Tízmillió év viszont egy szempillantás geológiai értelemben.3 Darwin elmélete szerint sokkal hosszabb időre lenne szükség az egyszerűbb élőlényektől az összetettebbek megjelenéséig. Mindezek ismeretében érthető egy őslénykutató véleménye: „Nem csoda, hogy az őslénykutatók mindig húzódoztak az evolúcióelmélettől, hiszen sohasem látjuk, amint éppen bekövetkezik a változás. A kőzetrétegek gondos összegyűjtéséből csak cikcakkokat, kisebb ingadozásokat és nagy ritkán változások enyhe halmozódását érjük tetten. Ha evolúciós újdonságot látunk, az rendszerint robbanásszerűen jelenik meg, és gyakran nincs meggyőző bizonyítékunk arra, hogy a kőzetben talált lény nem valahonnan máshonnan származik. Az nem lehet, hogy az evolúció mindig máshol megy végbe, s nem ott, ahol vizsgáljuk! A kőzetmintákból mégis erre következtetett számos, az evolúció iránt érdeklődő, kétségbeesett őslénykutató.”4 Térjünk át az átmeneti formák kérdésére! Darwin úgy gondolta, hogy a közbeeső, valamikor létezett változatok számának nagynak kellett lennie. Ő is úgy látta, hogy az elméletét akkor tekinthetjük bizonyítottnak, ha azt számtalan lelet is igazolja, de ez életében nem történt meg. A geológiai adatok hiányosságával magyarázta az átmeneti formák hiányát. Az ő idején az őslénytan tudománya még gyerekcipőben járt, az azóta eltelt kb. százötven évben azonban a palentológia sokat fejlődött. Tömegesen kerültek elő kövületek, mondhatni elegendő számban, de a palentológusok azt tapasztalják, hogy nagy hiányok vannak szinte minden törzsfejlődési sorozatban. Nem kellene-e az ősmaradványokat tartalmazó geológiai rétegekben túlnyomó részt nyomorék, torz lényeket találnunk? – teszi fel a kérdést Wolfgang Kuhn.6 Döntő többségben éppen életképtelen közbülső fokozatokkal és az evolúciós tévútra juttatott lényeivel kellene zsúfolva lenniük ezeknek a rétegeknek, mivel az evolúció folyamán állítólag kizárólag a legalkalmasabbak, a legjobban alkalmazkodó állatok voltak képesek megmaradni, az összes többi kihalt. De hol vannak akkor a

fosszilis maradványaik? Mindazok az ősmaradványok, amelyeket a földkéreg régi, üledékes rétegeiben máig felfedeztek, túlélésre képesek voltak, és elképzelhetetlenül hosszú időn át léteztek. Sehol sem találtak tökéletlen, nem életrevaló állatokat! És ehhez még tegyük hozzá, hogy hozzávetőleg harmincmillióra becsülik a jelenleg élő fajok számát a Földön, ez azonban az összes valaha élt faj mindössze egy százalékát teszi ki,7 tehát kb. háromezermillió, azaz hárommilliárd faj létezett egykor! Nos, nemhogy nem találtak hárommilliárd átmeneti fajt, de egymilliót sem, ahogy százezret vagy ezret sem. Sőt százat sem. Az ötvenet sem éri el azon maradványok száma, amelyekről azt tartják, hogy átmeneti fajok lehettek. Ilyen átmeneti lénynek tartják például a száznegyvenötmillió éves Archaopteryx nevű ősmadarat, ami állítólag átmenetet képez a hüllők és a madarak között. Ezzel azonban nem mindenki ért egyet, van olyan kutató is, aki nem tartja átmeneti formának. Például Wolfgang Kuhn szerint valóban megtalálhatók rajta a hüllő- és a madárjegyek is, de mégsem vitatható, hogy valódi madár lett volna – több érvet is felsorol állítása igazolására.8 Átmeneti lénynek tartják továbbá például a Pikaia nevű közép-kambriumi gerinchúrost, amelyet a mai gerincesek egyik ősének tekintenek, vagy az Ichthyostegát, az 1932-ben felfedezett „négylábú halat”. Az Acanthostega egy kopoltyúval is rendelkező négylábú, amelynek még nem voltak igazi térd-, könyök- és csuklóízületei, volt viszont hosszú uszonya. A 2004-ben talált átmeneti forma pedig a Tiktaalik. Ez a háromszázhetvenötmillió éve élt hal a négylábúakra jellemző több tulajdonságot mutat, s a kopoltyú mellett valószínűleg tüdeje is volt. További példaként hozhatjuk a Ventastega curonica vagy a Gerobatrachus hottoni nevű lényeket is, de átmenetinek tartanak néhány heteroterm fajt, gyűrűsfajokat, a Rodhocetust vagy a csökevényes lábbal rendelkező bá]nákat is. Fel kell tennünk azt a kérdést is, vajon mennyire megbízható a fosszíliák datálása? A válaszhoz a következőket kell tudnunk. Nemcsak a földtani rétegek kora alapján lehet meghatározni az ősmaradványokét, hanem ez fordítva is igaz: a rétegekben talált ősmaradványok alapján nagy biztonsággal megmondható egy adott földtani réteg kora, ez az úgynevezett relatív kormeghatározás, tartják a szakemberek. Magyarul ez azt jelenti, hogy a kövület korát annak a földtani rétegnek a kora alapján határozzák meg, ahol találták, ugyanakkor a földtani réteg korát a benne talált fosszília alapján. Vagyis ez valahogy így fest: találnak egy kövületet, aminek a korát a tudósok, mondjuk, harmincmillió évesre

becsülik, ezért a földtani réteg korát, ahol találták, ugyanennyire becsülik. Később, ha találnak egy másik leletet, de nem tudják a korát, akkor azt is harmincmillió évesre becsülik, ha a harmincmillió évesre becsült földtani rétegben bukkantak rá. E logika azonban számos buktatót rejt magában. Az egyes rétegekben minden bizonnyal vannak vezető, uralkodó fajták, de számolni kell a következőkkel is. Nyilvánvaló, hogy a különböző állatfajok már évmilliókkal ezelőtt is eljuthattak a szülőhelyüktől távolra, az ősi rétegekben meglévők a fiatalabban is meglehetnek. Másrészt elképzelhető, hogy például Ausztráliában éltek olyan fajok, amelyek máshol akár már ötvenmillió éve kihaltak. Ha a jövőben az ásatások során előkerül egy fosszília, akkor a mostani logika szerint ötvenmillió évesnek fogják datálni azt a földtani réteget, ahonnét a lelet előbukkant, noha lehet, hogy csak húszmillió éves. A datálással kapcsolatos adatokkal, illetve a kezelésükkel kapcsolatban álljon itt egy egyiptológus sokat mondó véleménye! Ha egy C14– es időadat alátámasztja az elképzeléseinket, akkor a főszövegbe tesszük. Ha nem mond teljesen ellent neki, akkor a lábjegyzetben helyezzük el. Ha viszont teljesen kívül esik elképzeléseinken, akkor egyszerűen kihagyjuk.9 Ezek után már nem igazán lepődünk meg azon, hogy egyesek az evolúció alátámasztására a hamisítástól sem riadtak vissza. A National Geographic magazin cikke szerint 1999-ben egy fosszília a hiányzó láncszemet szolgáltatta a szárazföldi theropada dinoszauruszok és a madarak között. Kiderült azonban, hogy hamisítás történt, a csalást különböző fajok fosszilis darabjainak átrendezésével hajtották végre. Hogyan keletkeznek új fajok? Az evolúció elméletének egyik legtöbbet vitatott pontja az új faj keletkezése. Először is nézzük, mi a faj! Linné szerint szaporodási közösséget alkotó populációk összege. Mit mondanak a fajkeletkezéssel kapcsolatban az evolúcióbiológusok? „Ha a modern evolúcióbiológus a faj képződésről beszél, akkor a fajok számának növekedésére gondol, vagyis arra a folyamatra, amelynek során egy szülőfajból két vagy több új faj jön létre. Egy új faj kialakulása sokféleképpen mehet végbe, de végeredményben egy olyan egyedet kapunk, ami elődjétől nagymértékben különböző genetikai állománnyal rendelkezik, és azzal már képtelen lenne termékenyen szaporodni” – tartják. Ez történhet mutációval, ugyanis ritkán ugyan, de olyan mutációk is előfordulhatnak, amelyek előnyösek az adott környezetben, s ezek igen gyorsan elterjednek az adott populációban. Bár ennek igen kicsi az

esélye, több vagy akár egy ilyen mutáció hatására is kialakulhat az új faj. A másik lehetőség a természetes szelekció, ami az evolúciós változások egyik leghatékonyabb előidézője. Ez elsősorban azt jelenti, hogy egy adott populáció egyedei nem azonos mennyiségben adnak utódokat a következő nemzedékbe. Egyes egyedek akár ki is eshetnek ebből a körforgásból, így az ő génállományuk elvész. Legtöbbször a legrátermettebb és legellenállóbb egyedek génállománya öröklődik tovább, de valamilyen véletlen folytán az ő génállományuk is elveszhet. Fokozatos adaptív átalakulással is keletkezhetnek új fajok. Az evolúciós változások többsége lassan és fokozatosan megy végbe, adaptív jelleggel. Ennek a változásnak a legfontosabb hajtóereje a természetes szelekció, amelynek során a populációk folyamatosan alkalmazkodnak a változó környezethez, de ebben az esetben nagyobb a minőségi változás. Másik lehetőség az izoláció, ha egy környezetétől elszigetelt populáció sokáig él ebben a helyzetben, akkor egyedeinek génállománya idővel nagyban elüt az eredeti faj egyedeinek génállományától. Ugrásszerű evolúcióval is képződhetnek új fajok. A kromoszómaszám-változás vagy más, erőteljes hatású mutáció révén is előfordulhat azonnali új faj kialakulása. Növényeknél nem ritkák a kromoszómatöbbszöröződéssel létrejött új fajok, állatoknál (legalábbis magasabb szerveződési szintű állatoknál) viszont valószínűtlen, hogy akár a kromoszómaszám-változás, akár a mutáció a szabad természetben élet- és szaporodóképes új faj kialakulásához vezessen. A fentieken kívül a mesterséges szelekció és a háziasítás is új fajhoz vezethet, de esetünkben ez nem játszik lényeges szerepet – tartják az evolucionista szakemberek. Nézzük most az ezzel szembeni ellenvetéseket! A fentiekből láthatjuk, hogy az új faj keletkezése alatt azt értik a szakemberek, amikor „egy szülőfajból két vagy több új faj jön létre”. Vannak azonban olyan kutatók is, akik szerint különbséget kell tenni az élő szervezetek apró és hatalmas változásainak magyarázata között, bár az evolúció szót mindkettőre használják. A mikroevolúció kifejezéssel olyan változásokat jellemeznek, amelyek egyetlen vagy néhány kis lépéssel létrejöhetnek, a makroevolúciós változásokhoz pedig nagy ugrásokra van szükség. Tény, hogy Darwin elmélete a kis változások tekintetében győzelmet aratott, számtalan megfigyelés igazolja a Galapagos-szigetek pintyeitől az AIDS-vírusig, amikor kis változásokkal

valóban egy új faj jött létre. Ám a nagy lépések tekintetében kételyeket lehet megfogalmazni egy új faj keletkezése szempontjából. Többen is azon a véleményen vannak, hogy ami példákat fel szoktak hozni egy új faj keletkezésére, az mind mikroevolúciós változás volt. Említsük ismét Darwin példáját, aki a Galapagos-szigeteken olyan pintyeket talált, amelyek nem azonosak, de hasonlók a máshol találtakhoz, így arra a megállapításra jutott, hogy egy közös őspintyből származnak. Ez lehet, hogy így is van, de nem magyarázza meg magának a pintyeknek a kialakulását. Vagy gyakori példaként szolgálnak az angliai lepkék, amikor a szennyeződés hatására egyre több sötét szárnyút lehetett felfedezni a fák törzsén, a világos szárnyúak száma pedig csökkent. Lehet, hogy a sötét szárnyúak egy új fajt alkottak, de lehet az is, hogy csupán a sötét és a világos szárnyúak aránya változott meg, ám semmi esetre sem ez a változás hozta létre magát a lepkét. A mikroevolúció nem magyarázza meg a lepkének mint fajnak a létrejöttét. Az evolucionisták szerint a nagy változásokat okozhatja több kicsi, ezzel szemben Behe úgy látja, hogy „egy nagy árkot sem lehet sok kicsi ugrással átugrani”.12 Folytassuk a mutációval mint az új faj létrejöttének egyik lehetséges módjával! Napjainkban azt látjuk, hogy többnyire ártalmas hatásokkal jár, torzszülöttek, betegségek stb. a következményei, nem pedig fejlődés. Ugyanakkor minden változás eleve az öröklődés megszakítása révén jön létre. Akkor hogyan egyeztethető össze a fejlődés és az átöröklés törvénye? Az egyik ellentmond a másiknak. Továbbá a növénytermesztésben és az állattenyésztésben szerzett tapasztalatok azt mutatják, hiába keresztezik a legjobb fajtákat, az eredeti középérték szívósan kitart, és végül az kerekedik felül. Mindig az alaptípus „győz”, ami határt szab a hasznos kereszteződéseknek. Akkor ez hogyan egyeztethető össze az evolúcióval? A véletlen mutáció ellenérveként nézzük például a harkályt! Hogyan alakult ki a faj? Képzeljük el, egyszer csak a táplálkozási viszonyok arra késztetik a madarakat, hogy fákon keressenek rovarlárvákat! Az egyik szerencsés madár a „vak véletlen” miatt éppen ekkor mutáció áldozata lesz, és hosszabb a csőre a többinél… Azt most hagyjuk, hogy ösztöne nincs ahhoz, hogy a fában keresgéljen! De ekkor még nincsenek olyan más szervei, testrészei, amelyek a fában való kotorászáshoz szükségesek: nincs hozzá megfelelő lába, hosszú nyelve, megfelelő izomzata, alátámasztó farka, izmai, amelyek a kopácsolást segítik elő stb. Önmagában tehát a hosszú csőr nem jelentene túlélési előnyt

mindaddig, amíg nincs meg hozzá a szigonyos nyelv, a megfelelő nyelvcsont, és még sorolhatnánk. „Véletlenül” egyszerre fejlődött volna a nyakizma, a lába, a csőre és a többi szükséges testrésze? Hogyan?13 Említeni kell, hogy néhány kivételtől eltekintve új fajt eddig még nem sikerült létrehozni. (Az új fajra példaként szolgálhat a búza és a rozs kereszteződéséből létrejött triticale, vagy ribizliből és egresből a josta.) A muslinca vagy más néven gyümölcslégy (Drosophila melanogaster) a biológiai kísérletek kedvenc állata, radioaktív sugárterhelésnek és más vizsgálatoknak vetették alá számtalanszor az elmúlt évtizedekben. Sokféle változást okoztak így az állatnak, de az eredeti mindig életképesebb volt. Létrejöttek ilyen és olyan változatai, különböző variánsai, de új fajt nem hozott létre a radioaktív sugárzás okozta mutáció. Fel kell tenni a következő kérdést is: biztos-e, hogy a hasonló szervek azonos módon keletkeztek? Azért, mert hasonlóak az emlősök, a hüllők, a madarak végtagjai, közös a törzsfejlődési forma is? Az evolucionisták szerint is igen ritka állatoknál az ugrásszerű evolúció, mégis számtalan lelet tanúsítja, hogy hirtelen változások, szabálytalan ugrások következtében is jelentek meg új fajok, amelyek egész történelmük során változatlanok maradtak. Hogy lehet mégis, ha annyira ritka lehetőség ez? Fontos kérdés továbbá, hogy ha egy átmeneti forma létrejön, ez azt is jelenti, hogy elveszítette a régi alkalmazkodóképességének egy részét, az új viszont még nincs meg teljesen, így a túlélési esélye csökken. Így az átmeneti formák tulajdonképpen fejlődésellenesek lennének? Ugyanakkor találkozhatunk olyan fajokkal is, amelyek szinte semmit sem változtak akár több százmillió éven keresztül sem, jellegükben csaknem teljesen megegyeznek a korábbi korokban élt egy-egy fajjal. Ilyen például a bojtosúszóshal, az Új-Zélandon élő hidasgyík, a csigaházas polip, a növények közül a gingko biloba vagy a nemrégiben felfedezett Wollemi fenyő. Ezek miért maradtak fenn? Jonathan Wells, az evolúció elméletének egyik bírálója írja, hogy ugyan több cikk jelent meg arról, hogy megfigyeltek fajkeletkezést, de ha valaki veszi a fáradságot, és alaposan utánanéz, kiderül, az idézett vizsgálatokban a „megfigyelt” fajkeletkezés állítólagos esetei valójában már létező fajokról készült elemzések, amelyekkel a folyamat mikéntjére vonatkozó különféle hipotéziseket próbálják alátámasztani. A fajkeletkezéseket gyakran úgy írják le, hogy „lehet”, ám ha csupán meglévő fajokat vizsgálunk, hogy az eredetükre vonatkozó

hipotéziseket ellenőrizzük, az még igen távol áll a fajkeletkezés folyamatának tényleges megfigyelésétől.14 Több veréb van, mint fülemüle Térjünk át az úgynevezett evolúciós vagy környezeti nyomás kérdésére! Több olyan példát hozhatunk, ahol ez nem állja meg a helyét. Ilyen például a delfin. Úgy tartják, kb. százmillió évvel ezelőtt élhetett a delfin és a főemlősök közös őse a tengerben. A környezeti nyomás azonban más a vízben, mint a szárazföldön. A tengerben a létfenntartás nem különösebb gond a delfinnek, és természetes ellenségei sincsenek nagy számban. Nincs tehát semmilyen környezeti nyomás a fejlődésre, ennek ellenére kialakult rendkívül összetett nagyagya, ami az emberével sok hasonlóságot mutat. Lehetnek kérdéseink a növényevő sáskák ragadozóvá fejlődésével kapcsolatban is. Ismert, hogy leveleken és fiatal hajtásokon élnek a növényevő sáskák. Nyilvánvaló, hogy jóval könnyebb békésen leveleket eszegetni, mint vadászni, ráadásul levél bőségesen van. Vajon mi vitte rá a bőségesen rendelkezésre álló leveleket rágcsáló sáskát, hogy ragadozóvá fejlődjön és a sokkal megerőltetőbb, időigényesebb vadászat révén szerezze be táplálékát? Ráadásul a közönséges sáskák többen vannak, mint az imádkozók, márpedig a darwinizmus tanítása szerint ez azt jelenti, hogy a közönséges sáskák a legalkalmasabbak a túlélésre. Hogyan lehet, hogy a szelekciós nyomás a csekélyebb túlélési lehetőség felé irányult?Folytassuk a levélsáskával! A tökéletes álcázás mintaképe, éppen olyan, mint egy levél. De ha valóban ez kellett a túléléshez, akkor a többi sáska hogyan menekült meg évmilliókon át? A létért való küzdelemben ők miért nem pusztultak el?16 Vagy kérdezhetjük azt is, hogy miért léteznek még ma is egysejtűek? Bámulatosan nagy alkalmazkodóképességük van, sőt vannak olyanok is, amelyek autotrófok, tehát az állatvilággal ellentétben nincsenek ráutalva a növények által előállított szerves vegyületekre, hanem maguk állítják elő azokat. A sarki hidegtől a vulkánokig, a váza poshadt vizétől a tengerfenékig is megélnek. Vagyis a többsejtűvé válás tulajdonképpen visszafejlődést jelent. Csupán az a tény, hogy ma még léteznek egysejtűek, az evolúció kiindulási formái, ellent mond annak az elképzelésnek, hogy a továbbfejlődés a kényszerű, a természet törvénye alapján szükséges alkalmazkodás következménye. De kérdezhetjük azt is, hogy miért volt evolúciós előny az állatvilág kialakulása, hiszen az állatok a növényekre vannak utalva?!7

Van esztétikai érzékük az állatoknak? Evolúciós nyomásra alakult ki a lepkék szárnyán a mintázat? De hát a fehér káposztalepkének semmivel sem kisebb az esélye a túlélésre, mint a szép színeseknek! Említhetjük, hogy a kovamoszatok szigorú, előre megadott terv alapján építkeznek, először egyfajta negatívot készítenek, ez üreges elrendeződésű, majd ezt kiöntve jön létre a pozitív alakzat. Véletlenül? És miért? A többi egysejtű nagyon jól megvan enélkül is a vízben, mi akkor az evolúciós előny ebben? Ha az lenne, akkor a többi, amelyik nem épít ilyet, miért létezik még mindig? A tölgyfa levele karéjos, a bükké sima, a gyertyáné fűrészes. Miért alakult ki ennyi forma? Miért e hihetetlen formagazdagság? Fogas levelű juhar vagy szárnyalt levelű kőrisfa – ugyanolyan vegyes erdőben élnek együtt, sokszor egymás mellett. Egyik sem gyengébb vagy erősebb a másiknál a létért, jelen esetben a fényért való küzdelemben. Ha mégis, akkor a gyengébbnek már nem is szabadna léteznie.18 Vagy mi a szelekciós nyomás abban, hogy kialakuljon a csalogány nagyszerű éneke, amikor a dallam nélkül csiripelő veréb sokkal sikeresebb a létért való küzdelemben? Hiszen sokkal, de sokkal több veréb van, mint fülemüle…19

4. ábra. Esztétikai érzéke lenne a véletlennek? Embriók Az evolúció igazolására fel szokták hozni, hogy egy osztályon belül a különböző fajok embriói általában nagyon hasonlók, az egyedek fejlődésük során tulajdonképpen a törzsfejlődést ismétlik meg. Ezeket az embriókat Haeckel le is rajzolta, és azóta is a darwinizmus bizonyítékaként szerepel. De van egy kis gond ezekkel a rajzokkal. Nem állták meg a helyüket. Mondhatni, hamisak – ahogy azóta többen megállapították,20 de már annak idején a Jénai Egyetem tudósai is bűnösnek találták Haeckelt a hamisításban. Volt, aki a biológia történetének egyik leghíresebb csalásának nevezte az ábrákat.21 Tény, hogy a különféle gerincesek embriói hasonlóak egymáshoz. De nem

azonosak. A tankönyv22 szerint is gyakran nagy különbség mutatkozik a hasonló fajok azonos funkciójú szerveinek fejlődési módjában. Ezek szerint a hasonló embriók még nem támasztják alá az elméletet. Törzsfák vagy összegubancolódott fák? Darwin idején még nem létezett a molekuláris biológiai kutatás, napjainkban azonban a természettudományok egyik leggyorsabban fejlődő részévé vált. Genetikai vizsgálatokkal ma már sok mindenre fény deríthető, így például az egyes élőlények származásával kapcsolatos kérdésekre is remélhetünk választ. Okkal gondolhatjuk azt, hogy ha a Darwin, illetve a követői által felrajzolt törzsfák a valóságban is megállják a helyüket, akkor a mai kor genetikai vizsgálatai igazolják őket. A helyzet azonban nem ez. Egyrészt a különböző genetikai vizsgálatok együttes eredményét nem sikerült egy általánosan elfogadott törzsfa alakjában összefoglalni, csak egymást kizáró faábrázolások léteznek, az egyes gének vagy fehérjék alapján feltételezett filogenetikai fák felépítése ugyanis gyakran teljesen eltér a más molekulák alapján készített törzsfáétól. Előfordult például, hogy egy kísérletben különböző baktériumok génjeit vizsgálták. Az eredmények nemhogy nem ugyanazt a törzsfát rajzolták fel, hanem semmilyen konkrét törzsfát sem tudtak felmutatni.23 Másrészt, a genetikusok által felállított molekuláris törzsfa sok esetben nem fedi a hagyományost. Zavarónak látszik, hogy a molekuláris biológia sok kivételt állapított meg a fajok megszokott sorrendjéhez képest. Valójában olyan sokat, hogy úgy fest, a kivételek hordozhatják a fontosabb üzenetet.24 Harmadrészt, Darwin elképzelését, miszerint az összes élőlény, amely valaha élt a Földön, egyetlen ősi formától származik, a molekuláris biológiai, genetikai vizsgálatok nem igazolják. Ugyanez a helyzet Ernst Haeckel törzsfáival is, amelyeket sem a kövülettan, sem a molekuláris biológia nem igazolt. Összeférhetetlenségek vannak jelen az univerzális fában mindenütt, a gyökerektől kezdve a különböző rendszertani egységek nagyobb ágain belül és azok között is. Mindezek alapján úgy tűnik, az élet történetét nem lehet faként ábrázolni, a hasonlósági viszonyok olyanok, mint egy összevissza gubancolódott fa.25 Az anyag csak eszköz? Az eddigiek alapján láthatjuk, hogy vannak ellenérvek az élőlények fejlődésének materialista megközelítésével szemben. Az egyik kérdés, amelyre választ próbáltunk találni, az volt, vajon kétséget kizáróan bizonyítottnak tekinthető-e, hogy az egyre bonyolultabb felépítésű élőlények az egyszerűbbekből kizárólag természeti

folyamatok révén jöttek létre. Azt kell válaszolnunk, hogy nem. Nem kaptunk választ arra a kardinális kérdésre sem, hogy hogyan alakulnak ki a fajok. A másik kérdésünk az volt: vajon felismerhető-e valamifajta célzatosság a fejlődés folyamatában, esetleg ugyanolyan tervezettség nyomaira bukkanhatunk-e, mint az élettelen élővé válása során, illetve egyértelműen bizonyítható-e, hogy nincs semmiféle tervezettség? Ahogy az előző fejezetben láttuk, több szakember nem zárja ki, hogy bizonyos törvények úgy kormányozzák az anyagot, hogy az élet és a tudatosság felé fejlődjön, tehát egy olyan univerzum felé, ahol a gondolkodó lények megjelenése a dolgok átfogó rendjének alapvető, elválaszthatatlan része. Tehát a cél az értelem létrejötte lenne. Vagy fogalmazzunk úgy, hogy az emberé? Buji Ferenc26 szerint ugyanazon tények, tapasztalatok és megfigyelések alapján, amelyekre alapozva kidolgozták az evolúció széles körben elfogadott elméletét, ki lehet dolgozni egy másikat is, amihez jobban illeszkednek a tények, írja Az emberré vált ember című munkájában. Azt elfogadja, hogy a majomnak és az embernek közös az őse, de szerinte ebből a tényből az evolucionisták hamis következtetést vontak le. Az általa levontak lényege az, hogy az evolúció célja az ember. Úgy látja, az evolúció nem egyetemes sajátossága az élővilágnak, hanem csupán egyetlen vonalra korlátozódik, arra a „vörös fonalra”, amely az élet ősformáját az emberrel összeköti, amelyen az evolúció végbement. Ami erről a „vonalról” levált, az elvesztette a továbbfejlődés lehetőségét, az evolúciós potenciálját, így jött létre a növényvilág mint oldalhajtás, de az állatfajok is, amelyek jelenlegi formájukban tulajdonképpen evolúciós zsákutcák végpontjai, vagy más szóval evolúciós melléktermékek. Véleménye szerint eredendően azonos az élet- és az evolúciós képesség, s az utóbbit nem kell mintegy utólag hozzátenni az élethez, hogy fejlődésnek induljon. Az élettel adva volt az evolúció lehetősége. Így, persze, más megvilágításba kerül az ember és az állatvilág, illetve a főemlősök viszonya.

5/a. ábra. Az evolúciós törzsfa hagyományos ábrázolása, a hangsúly a fajok elválásának időbeli helyén van 5/b. ábra. Buji Ferenc ábrázolásában az emberszabású vonal csupán egy evolúciós szempontból értéktelen mellékág, amely letért a határozottan felfelé törő, az ember létrejöttéhez vezető vonalról Forrás: Buji Ferenc: Az emberré vált ember. Kairosz Kiadó, Budapest, 2009. 30-31. o. Az állatvilág valójában az emberi törzsfejlődés bizonyos szintjein megrekedt lények csoportja. Olyan lényeké, amelyek a változás hívójelére nem „függőleges”, felfelé irányuló, hanem a horizontális mentén, a „vörös fonaltól” az evolúciós törzstől távolodó elmozdulásokkal válaszoltak. A fajok ilyen módon egy töredékes emberi szint horizontális elmozdulásának eredményei. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy nem húzható éles határ az ember és az állat közé, viszont az ember mindig, a törzsfejlődésének minden szakaszában különbözött az állattól – ember volt. Az ember mindig ember volt. Külső formáját tekintve mindig is hasonlított az aktuálisan legmagasabb rendű faj(ok)ra, mint ahogy most is csak hasonlít az emberszabásúakra, lényegileg azonban mégis különbözik tőlük, magában hordozta az emberré válás,

az evolúció képességét. Mert az evolúció nem más, mint az ember kibontakozása. Az egész evolúció nem más, mint az ember emberré válásának folyamata, kizárólag az emberi vonal sajátja. A még ki nem bontakozott ember éppúgy ember, ahogy a méhen belüli kibontakozás állapotában lévő embrió sem állat, még ha az megtévesztésig hasonlít is az egyes fajok embrióira. Az ember ilyen értelemben nem faj, a faj az embertől való elszakadás révén jött létre. Az ember nem más, mint maga az evolúció – írja. Tény, Buji Ferenc nem biológus. Elmélete, amely elfogadja a fejlődést és azt is, hogy az embernek és a majomnak közös őse volt, gyakorlatilag pontosan arra a tervezettségre utal, amelyet több szakember is felvetett. Az általa felvázolt kép semmivel sem tartalmaz több ellentmondást, mint az, amelyik kizárja a tervezettséget. Egyik elmélet sem bizonyítható jobban vagy kevésbé. Miért ne volna lehetséges, hogy a cél az értelem kialakulása volt? Ha elutasítjuk a tervezettséget, akkor fel kell tennünk azt a kérdést, amelyet többek között Tóth Tibor informatikus professzor is feltett: Honnan jött az információ a fejlődéshez? Választ kellene informatikailag találni arra a kérdésre, hogy honnan veszi föl az egyre bonyolultabb szervezet azt a tömérdek pót- vagy pluszinformációt, amely a bonyolultabb szervezeteknek nemcsak a struktuálódáshoz, hanem a működtetéshez,. a környezettel való kapcsolataiknak rendezéséhez és fenntartásához szükséges. Rendszerelméleti, kibernetikai szempontból minél bonyolultabb egy rendszer, annál inkább kiált tervezője után. Van egy kibernetikai irányítástechnikai tétel, amely azt mondja, hogy az irányító rendszernek mindig bonyolultabbnak, komplexebbnek kell lennie, mint az irányított rendszernek. Egyetlen informatikus sem gondolja, hogy az információ véletlenül jön létre.27 Fel kell tennünk a kérdést: honnan jön az embernél az a „plusz”, az a szellemi különállás, az értelem, ami a majmoknál még nem volt meg? Hogyan lesz önmagától a „kicsiből” „több”. A többen benne van a kevés, de a kevésben nincs benne a több – fogalmaz Buji Ferenc. Ez a „több” egy Intelligens Tervező? Isten mondá, legyen evolúció? Erre sincs sem több, sem kevesebb bizonyíték, mint a materialista magyarázatra, tehát természettudományos módszerekkel nem bizonyítható, hogy nincs tervezettség. Vagy lehet, hogy e tervező kezdetben sok élőlénytípust teremtett, elefántokat, egereket, halakat, madarakat? Ezek párhuzamosan léteztek? Lehet valami benne. Ezzel kapcsolatban Várkonyi Nándor28 szavain érdemes elgondolkodnunk, noha ő sem volt biológus.

Szerinte a természetnek nem lehet célja, hogy sorjában egymás után egyre tökéletesebb lényeket hozzon létre, „fejlesszen ki”. Minden élőlény önmagáért van, mindegyik tökéletes a maga „téridejében”, a maga hullámhosszán. A természet, mint a magyar nyelv mutatja, teremt, s nem utánozza a törtető, rangkórságban szenvedő modern európai embert. Minden életforma gyönyörű és tökéletes, a fonalféregtől a paradicsommadárig – csak mi nevezzük alacsonyabb vagy magasabb rendűnek egyiket, másikat. Gondolkodásmódunk miatt fejlődésről beszélünk, noha a természet a fejlődés emberies, racionális elvét nem ismeri, nem „fejleszt, „csupán” teremt, gyengét, életképtelent, kihalásra ítéltet éppúgy, mint életerőset. Az életképtelen, satnya forma csak a többiek téridejéhez képest az, de önmagában tökéletes. Azt a kérdést is feltettük, hogy meg lehet-e magyarázni a fejlődést csupán a természettudomány eszközeivel, illetve materialista alapon. Az eddigiek alapján azt kell mondanunk, hogy nem. Úgy tűnik, az anyag csak eszköze egy számunkra felfoghatatlan tervnek. Amit jelenleg teszünk, az ahhoz hasonlítható, mintha vizsgálnánk egy zongora szerkezetét, a húrok rezgését, az akusztikát, a billentyűk összetételét, a festék minőségét… de így nyomát sem találjuk annak a szimfóniának, amelyet Beethoven rajta komponált. Ám zongora nélkül Beethoven is néma – fogalmaz Várkonyi. Az anyagba bele van oltva a rendeződés, a célszerűség elve, de nem megteremtője, hanem csak eszköze. Mind az anyag, mind a szellem olyan cél hordozója, amelynek felismerése nem adatott meg nekünk.

4. ECCE HOMO? (A modern ember eredetéről) „kétféle bizonyíték áll régóta rendelkezésünkre: az egyik az anatómiai változásokkal, míg a másik az emberi agy és kéz által létrehozott technológiai és egyéb termékekkel foglalkozik… legújabban egy harmadik is felsorakozott: a molekuláris genetika adatai… Ha e bizonyítékok megállják helyüket… az emberi fejlődéstörténetnek ugyanazt a fejlődéstörténetét kéne elmondaniuk… Sajnos azonban a háromféle bizonyíték nincs összhangban egymással.” (Richard Leakey: Az emberiség eredete) A darwinisták szerint a mai ember valamiféle majomszerű élőlényből fejlődött ki evolúciós folyamat során. A feltételezett fejlődési sor a következő: Ramapithecus – Australopithecus – Homo habilis – Homo erectus – Homo sapiens – Homo sapiens sapiens (cró-magnoni). Azóta, hogy a főemlősök lemásztak a fáról, lineáris fejlődéssel, tulajdonképpen sikertörténettel van dolgunk. Ebben a fejezetben többek között arra keressük a választ, vajon egyértelműen bizonyíthatóe, hogy az ember az emberszabású majmok „továbbfejlődött változata”, a fejlődés utolsó láncszeme? Vagy a majom az majom, az ember az ember volt már kezdettől fogva? Fellelhető-e valamifajta tervezettség az ember megjelenésében? Ha igen, a cél az értelem létrejötte lehetett? Materialista módon megmagyarázható-e az ember léte? Először nézzük, miről árulkodnak a fosszilis leletek! Első hominida? Kezdjük azzal, hogy a feltételezett közös ős megléte őslénytani lelettel nem bizonyított, egyetlenegy fosszilia sincs, amely ezt mutatná. Ahogy arról szó esett, úgy tartják, a legelső lény, ami az emberek felé vezető fejlődési vonalhoz tartozhat, a Ramapithecus. Valamikor 8-30 millió évvel ezelőtt éltek, egyik részük kb. 7-10 millió évvel ezelőtt állt két lábra – tartják. Nézzük, mi erre a bizonyíték! 1961-ben bejelentették, hogy egy apró, az emberszabású majmokhoz hasonló teremtmény, a Ramapithecus az első ismert hominidafaj. Mindezt egyetlen lelet, egyedül egy állcsonttöredék alapján feltételezték. Úgy látták ugyanis az antropológusok, hogy a leleten található őrlőfogak emberszerűek, ha az állkapcsot kiegészítenék, az emberi formájúnak mutatkozna. Az állkapocstöredék alapján leírták a feltételezett emberi anatómia jellegzetességeit, valamint, hogy a Ramapithecus két lábon, felegyenesedve járt, vadászott, és bonyolult társas viszonyok között élt.

Egy egész életstílust körítettek a szemfogak alapján, úgy gondolták, legkevesebb 15-30 millió évvel ezelőtt jelent meg, kultúrával rendelkező lénynek tekintették. Nem csoda, hogy hatalmas vita kerekedett, amelynek során az antropológusok és a biokémikusok a legerősebb kifejezésekkel illették egymást. Több mint egy évtizedig vitatkoztak, majd a hatvanas évek végén a molekuláris bizonyítékok alapján arra a megállapításra jutottak, hogy a szétválás mindössze 5-7 millió évvel ezelőtt fejlődött ki.1 Mindezek ismeretében okkal merülhetnek fel bennünk kételyek. Kinek higgyünk? Az antropológusoknak, akik egy állkapocstöredék alapján bizonyítva látták, hogy megtalálták azt a majomszerű teremtményt, aki két lábon járt, vagy a genetikusoknak? De a genetikai vizsgálatok eredményei sem meggyőzőek minden esetben, ugyanis - ahogy arról már szó esett – az így felállított törzsfák nem fedik a hagyományosat. Előfordul az is, hogy egymásnak ellentmondó megállapításra jutnak, ahogy a következő példa is mutatja. A nagymajmok és az ember közös ősénél tízmillió éve lezajlott hirtelen genetikai változás okozhatta a főemlős rokonok közti szakadását – jelentették be amerikai kutatók a Nature tudományos magazinban. Mielőtt a főemlősök családfája ágakra szakadt, a genetikai állományuk viszonylag stabil volt. Majd hirtelen felgyorsult annak a területnek a változása, amelyben a DNS-szakaszok kódmásolata készül, ez felelhet az evolúciós törésért. A robbanásszerű változás nem klasszikus mutáció volt, hanem úgynevezett kópiaszám-változás, amikor bizonyos DNSdarabok többször megismétlődnek a molekulában, törlődnek vagy éppenséggel megfordulnak. A kutatók egy-egy ember, csimpánz, orangután, valamint makákómajom DNS-ét elemezték. Amint várható volt, az ember és a csimpánz DNS-e az általános szekvenciát illetően nagyon közel állt egymáshoz, közel 99 százalékos a genomjaik átfedése. A fő különbségeket köztük a kópiaszám-változásban találták a genetikusok – olvashatjuk.2 Itt akár meg is nyugodhatnánk, hogy megtalálták a titok nyitját, ha ugyanakkor máshol nem azt írnák, hogy a magasabb szerveződési szintű állatoknál valószínűtlen, hogy akár a kromoszómaszám-változás, akár a mutáció a szabad természetben életképes és szaporodóképes új faj kialakulásához vezessen.3 Tehát egyáltalán nem láthatjuk minden kétséget kizáró bizonyítékát annak, hogy a Ramapithecus ne lett volna egy közönséges majom. Mindezek ismeretében nézzük az emberré válás következő lépcsőfokát!

Azt feltételezik, hogy kb. ötmillió év alatt (Kr. e. 7 és 2 millió között) sokféle két lábon járó emberszabású majomfaj alakult ki, s mindegyik más környezeti feltételekhez alkalmazkodott. A sokasodó fajok között élt egy, amelynek számottevően nagyobb agya alakult ki. A határvonal közte és a többi emberszabású majomfaj között az agyméretben van. Milyen bizonyítékok vannak erre? Gyakorlatilag alig van lelet 4-8 millió év között, noha ez az időszak az emberré válás legfontosabb időszaka – írja a szakember. A másik nehézség az, hogy többségük mindössze aprócska töredék, koponyadarab, arccsont vagy sok-sok fog. A faj azonosítása ilyen szegényes bizonyítékok alapján nem könnyű feladat, néha éppenséggel lehetetlen is. Az ebből fakadó bizonytalanság a tudományos nézeteltérések tömegéhez vezet. Az 1-4 millió évvel ezelőtti leletekből legkevesebb ezer, különböző fajokhoz tartozó egyed maradványait tárták fel Dél- és Kelet-Afrikában. A bizonyítékok igencsak szegényesek. A legkorábbi ismert fosszíliák, amelyeket az emberhez vezető fejlődési sor állomásának tartanak, mind Kelet-Afrikából származnak. Egyik ilyen a Turkana-tó partján talált, négymillió évesre becsült állcsonttöredék, illetve kar- és csuklótáji csontok. „Soványka eredmény ez, amikor ennek alapján kell felvázolni a korai őstörténet képét” – írja Leakey.4 Az 1970-es években aztán több lelet is előkerült ugyanarról a területről. A fogak mérete, alakja, az előreugró arc és más jellemzők arra utaltak, hogy e lények közelebb álltak az emberszabású majmokhoz, mint az egymillió éve vagy később élt hominidák. Az antropológusok a leletek alapján több fajt feltételeztek. Ám 1979-ben a Science egyik cikke arról számolt be, hogy a leletek egyetlen fajhoz tartoznak, és az addig több fajhoz tartozónak vélt fosszíliák alapján meghatározták az Australopithecus afrensis nevű fajt. Kijelentették, hogy minden később megjelent hominida ennek az egyetlen fajnak a leszármazottja. Ezzel sokan nem értettek egyet, nem egy antropológust meglepett ez a merész állítás, ami évekig húzódó vitát kavart.5 A lelet a Lucy nevet kapta. Több antropológus állítása szerint két lábon járt, és az ember kialakulásához vezető folyamat egyik lépcsőfokának tartották, erre utal medencéjének felépítése. Érvként hoztak fel egy „3,75 millió évvel ezelőtti emberére rendkívül emlékeztető lábnyomot” is.6 Ezzel azonban nem mindenki értett egyet. Voltak olyan szakemberek, akik szerint közönséges majom volt, és nem tekinthető az ember ősének. Ez utóbbiak érvei között szerepelt például, hogy Lucy lábfeje inkább a majmokra volt jellemző. Mások szerint a mellkasa kúp alakúnak

bizonyult, akár egy emberszabású majomé, és nem hordó formájú, mint az emberé. Válla, törzse, dereka szintén a majmokéra emlékeztetett.7 Több szakembert8 is idézhetünk, akik így látják. Solly Zuckerman9 szerint például az Australopithecus közönséges majomfaj volt, Charles Oxnard10 pedig a csontvázának felépítését a mai orangutánéhoz hasonlította. Vizsgálták továbbá az Australopithecusoknál és a Homo fajokban a belső fül szerkezetét, ami szoros kapcsolatban van azzal, hogy négy vagy kettő lábon jár-e az illető. Azt találták, hogy az Australopithecusoké olyan, mint az emberszabású majmoké, a Homo nemzetség valamennyi fajában viszont a belső fül szerkezete hajszálra megegyezik a mai emberével.11 Eszerint mégis négy lábon járt a feltételezett ősünk? Említeni kell, hogy Richard Leaky szerint is - aki pedig úgy látja, hogy Lucy két lábon járt – családfánk kétmillió évnél idősebb leágazásait nem tudjuk megrajzolni.12 Napjainkban a „tanítás” az Australopithecust az emberhez vezető út egyik állomásának, és nem közönséges majomnak tartja. Úgy vélik, már akkor két lábon jártak, amikor agytérfogatuk még nem volt nagyobb egy mai csimpánznál. Okkal kérdezhetjük, vajon egyértelműen bizonyítottnak tekinthetjük-e, hogy az Australopithecus nem egy kihalt majomfaj, hanem az emberhez vezető út lépcsőfoka? A válasz alighanem az, hogy nem. Homo-nemzetség Azt feltételezik, hogy két-három millió évvel ezelőtt létrejött egy új faj, amelynek számottevően nagyobb agya alakult ki – az agy nagyobbodása jelzi a következő állomást, ekkor jött létre a Homonemzetség, az ember családjának az az ága, amelyik végül is a Homo sapienshez vezetett. A Homo-nemzetség kialakulása előtt minden két lábon járó emberszabású majmot kis agy, nagy őrlőfogak jellemeztek, egyedüli emberi jellegük a két lábon járás volt. Nézzük a bizonyítékokat! Vannak gondok vele. Ha ugyanis Darwin elmélete megállná a helyét, akkor joggal várhatnánk el, hogy a régészeti és a fosszilis leletanyagban egyszerre jelenjenek meg a két lábon járás, a technológiai fejlettség és a megnagyobbodott agy bizonyítékai. De ez nem így van. A régészeti leletanyag konkrét bizonyítékai Darwin felvetése ellen szólnak – írja a szakember. Ha a molekuláris biológia megállapításai helytállóak, akkor az első ember fejlődési vonalába tartozó ősünk hétmillió éve jelent meg, az első kőeszközök pedig kb. 2,5 millió évvel ezelőtt tűnnek fel a leletanyagban. Tehát kb. ötmillió év telt el a felegyenesedés és az eszközhasználat között, így a két lábon

járásnak, a mellső végtag felszabadulásának, valamint az eszközhasználat és -készítés képességének nincs köze egymáshoz. A technológia megjelenése és az agy növekedése időben elkülönül állapítja meg Richard Leakey.13 A leletek tehát egyáltalán nem támasztják alá azt az elképzelést, hogy a két lábon járással felszabadult a kéz, így alkalmassá vált az eszközhasználatra, ami pedig az agy megnagyobbodásához vezetett. De folytassuk a kőeszközökkel! A legkorábbi lelet 2,5 millió éves. Az Olduvai-szakadékvölgyben bukkantak rá először, így az olduvai ipar kifejezést használják rá. Egészen 1,4 millió évvel ezelőttig a technológia egyetlen létező formájának számított. De hogyan dönthetjük el, ki gyártotta ezeket a kőeszközöket? A szakember szerint ez rendkívül fogas kérdés. Amikor megjelentek, már több Australopithecus és Homo faj is létezett. Ha az eszközök mellett mindig csak Homo-leleteket találnának, akkor az arra engedne következtetni, hogy ők gyártották. De a leletanyag nem ilyen egyértelmű. És vajon milyen képesség kellett ezeknek a kőeszközöknek a létrehozásához? – teszi fel a kérdést. Miután vizsgálták az emberszabású majmok kézügyességét, van, aki arra a megállapításra jutott, hogy az olduvai ipar eszközeinek megmunkálásához szükséges összes térfogalom fellelhető az emberszabású majmok elméjében, és valószínűleg minden emberszabású majomra jellemző. Mások szerint viszont a legkorábbi eszközkészítők értelmi képessége meghaladta az emberszabású majmokét. Ugyanakkor más vizsgálatok alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a legkorábbi eszközök készítőinek többsége jobbkezes volt, miként a mai ember, viszont az emberszabású majmok egyik populációja sem részesíti előnyben az egyik vagy a másik kéz használatát.14 Ez arra utal, hogy a Homo-nemzetség legkorábbi képviselői készíthették. De azt is jelenti, hogy kétmillió éve a Homo habilisnak nevezett agya ebből a szempontból már olyan lehetett, mint a mai emberé. Aztán kb. egymillió évet is meghaladó veszteglés után, kb. 1,4 millió évvel ezelőtt új eszközegyüttes, a szakócák tűntek fel Afrikában, s a régészek aucheli iparnak nevezték el. A leletek azt mutatják, hogy az eszközkészítők gondosan megtervezték, mit akarnak előállítani, és szándékuk szerint munkálták meg a nyersanyagot. Kidolgozásuk figyelemre méltó szakértelmet és türelmet igényelt. Amint azonban az új technológia meghonosodott, alig változott a továbbiakban, a megállapodottság jellemezte, nem az újítások.15 Nem

tudjuk továbbá, hogy a Homo habilis felegyenesedve járt-e, ugyanis medencecsontja nem került elő.16 A fejlődés következő lépcsőfokának a Homo erectust tartják, kb. 0,52 millió éve jelent meg. Lehetnek azonban kérdéseink itt is. Kb. 2,5 millió évvel ezelőtt az időjárás rosszabbra fordult, a jégtakaró egyre nagyobb területeket borított be. A Homo erectus mégis az első ember, aki elhagyta Afrikát, és Eurázsia vidékeit is meghódította, a nehézségek ellenére elszaporodott. Kérdések felmerülnek azzal kapcsolatban is, hogy őseinknek állítólag fokozatosan egyre nagyobb lett a koponyatérfogatuk. Ezt azonban egyáltalán nem igazolja például a Vértesszőlősön előkerült nyakszirt-csontdarab, a Samu néven ismertté vált emberé. Korát Vértes László, a lelet megtalálója, 400-450 ezer évesre becsülte,17 a tórium-uránium vizsgálatok18 pedig három évszámot adtak: kétszázhetvenezer, háromszázötvenezer és nyolcszázezer évet. A kutatók többsége a középsőt fogadja el. Vagyis a kora alapján Samunak Homo erectusnak kellene lennie, a koponyatérfoga azonban annál nagyobb, akkora, mint a ma élő emberé. A következő feltételezett lépcsőfok a Homo sapiens megjelenése. Széles körben elfogadott, hogy a Homo erectus leszármazottai vagyunk. Azt feltételezik, hogy miután ez az ősünk túlélt kb. 1,5 millió évet minden különösebb változás nélkül, Afrikából elterjedt Európában és Ázsiában, a legtöbb Homo erectus elkezdett a kihalás szélére sodródni, egy azonban megmaradt, és hirtelen Homo sapienssé formálta magát. A leletek ugyanis arra utalnak, hogy a Homo sapiens előzmény nélkül, hirtelen jelenik meg kb. háromszázezer éve. Erről a nagy fordulópontról, az értelmes ember megjelenéséről szinte semmit sem tudunk, noha alapos változás történt: a koponyatérfogatát kb. ötven százalékkal megnagyobbította, alkalmassá vált a tagolt beszédre, és anatómiailag is változott. (Ugyanakkor – ahogy majd szó esik róla – mégis kb. még kétszázhatvanezer évig továbbra is csak kőeszközöket használ, majd negyvenezer évvel ezelőtt megint egy hirtelen ugrás következik be.) A szakember, Roger Lewin szerint is nehéz lenne pontosan meghatározni, hogy mikor került sor az átmenetre egy értelmesebb változat felé. Az általános álláspont szerint az értelmes emberek a Homo erectusból fejlődtek ki. Köztük, az átmeneti fajok és köztünk a kapcsolat messze nem világos. Egyesek úgy gondolják, hogy az a folyamat, amelynek során megnövekedett az agy térfogata, ugyanakkor az arckoponyacsontok kevésbé robusztussá váltak, már négyszázezer évvel ezelőtt megkezdődött. Sajnos egyszerűen nincs elegendő kövület

ebből a fontos periódusból ahhoz, hogy biztosak legyünk abban, mi is történt tulajdonképpen – írja.19 Nincs tehát a Homo erectus és a Homo sapiens közötti folyamatos fejlődésre utaló lelet. A sors iróniája, hogy fossziliákban az elmúlt pár százezer év a leggazdagabb, sértetlen koponyák, vázcsontok kerültek elő. Az antropológusok ennek ellenére sem jutnak közös nevezőre az evolúció sorrendjét illetően. Homlokegyenest ellenkező hipotéziseket vitatnak szenvedélyesen, és alig telik el hónap, hogy ne tartanának újabb tanácskozást, vagy ne jelenne meg könyvek özöne, tudományos dolgozatok tömkelege, miközben a benne foglalt nézetek gyakran szöges ellentétben állnak egymással. Az antropológusok nem csupán a fontos anatómiai jellegek jelentőségében nem értenek egyet – fogalmaz Richard Leakey is.20 Gondot jelent az is, hogy nincsenek összhangban a modern ember megjelenésével kapcsolatos különféle megfigyelések, az anatómiai változások, a létrehozott termékek és a molekuláris biológiai vizsgálatok eredményei. Továbbá az evolúció lassú változásokról beszél, a modern ember megjelenése viszont ezt egyáltalán nem támasztja alá. A Homo sapiens kialakulása Dobzhansky21 szerint is hirtelen váltást jelentett az evolúció lassú folyamatában. Rámutatott arra, hogy a Homo sapiens nem rendelkezik a korábbi fajták jó néhány jellegzetességével, ám egyúttal számos olyan tulajdonsága van, amelyek korábban ismeretlenek voltak. Különösen rejtélyes az is, hogy ez a hirtelen fejlődés a jégkorszak idején ment végbe, ami általában nem kedvez az ilyen folyamatoknak. Van azonban egy másik „ugrás” is, ez pedig a modern ember megjelenése: kb. negyvenezer évvel ezelőtt hirtelen bukkant elő az új emberfajta, a Homo sapiens sapiens (cró-magnoni). Meglehetősen rejtélyes a mai ember megjelenése, akit ha a mai divat szerint öltöztetnénk, nem rína ki a tömegből. A modern ember eredetének kérdése változatlanul megoldásra vár, a feldolgozott hatalmas adattömeg ellenére is – írja Leakey.22 Megjelenésének időpontja az ősembertan egyik nagy rejtélye. A hozzánk hasonló emberi lények maximum száztizenötezer és minimum ötvenezer éve jelentek meg – tartják mások is.23 A mai ember tehát kb. ötvenezer évvel ezelőtt hirtelen feltűnt Európában, menedéket épített magának, klánokba szerveződött, eszközöket tervezett magának, kifejlett művészi érzékről tett tanúbizonyságot. Aztán kb. harmincezer év alatt elfoglalta az egész

bolygót, földművelővé vált, hatezer évvel ezelőtt elkezdett nagy civilizációkat építeni… Kb. kétmillió évvel ezelőtt jelent meg az a lény, aki hivatalosan az „ember” kategóriájába tartozik. Ő kétmillió év alatt odáig jutott, hogy kövekből pattintással szerszámokat tudott készíteni. Majd két „minőségi ugrás” eredményeképpen olyan értelmes emberek jelentek meg, akiknek nem kellett újabb kétmillió év ahhoz, hogy nagy tudású matematikusokká, csillagászokká váljanak vagy megtanulják a mérnöki tudományokat, hanem negyvenezer év alatt jutottak el odáig, hogy űrállomásokat létesítettek a világűrben. Tehát a fejlődésében kétmillió évig szinte semmi sem változik, majd az utolsó pár tízezer évben az ember a kövek pattintgatásától eljut a számítógépek világába. A fejlődés korábbi ütemét tekintve miért nem kellett neki újabb kétmillió év mindehhez? Maradjunk még a fosszíliáknál! Vajon egyértelműen a feltételezett fejlődési sort támasztják alá? Vagy netán csak némely esetben „ráfogják”? Vagy vannak esetleg a sorba nem illő kövületek is? Michael A. Cremo és Richard L. Thompson Az emberi faj rejtélyes eredete című könyvében24 nem egy olyan leletet sorol, amely nem illik bele az említett fejlődési sorba. Ezekre azonban általában azt mondják a szakemberek, hogy csalások vagy nem hiteles körülmények között tárták fel, rosszul dokumentálták stb. őket. A laikus, persze, nem tudja eldönteni, kinek lehet igaza, de az a kérdés mindenesetre okkal merülhet fel, hogy azok a leletek, amelyek a szakemberek szerint alátámasztják az emberré válás folyamatát, vajon minden esetben hitelesnek tekinthetők-e, vagy esetleg valamifajta kettős mércével van dolgunk. A válaszhoz nézzük azon fosszíliák felfedezésének történetét, amelyek a jávai előember, a Pithecanthropus erectus „megszületéséhez” vezettek, és amelyek a majomszerű hominidák és a Homo sapiens közötti evolúciós szakadékot voltak hivatottak áthidalni. Eugene Dubois az 1890-es években fedezte fel a maradványokat. A holland orvos és természettudós 1886-ban az Amszterdami Egyetem Anatómiai Tanszékének tanára lett. Mélyen lenyűgözte a darwinizmus, noha tudta, szinte teljesen hiányoznak az emberi evolúció ásatási bizonyítékai. Dubois Darwin felvetéséből kiindulva – miszerint az ember ősei „valamilyen meleg éghajlatú, erdős földön éltek” – meg volt győződve, hogy az egyik hiányzó láncszemet valahol Afrikában vagy a Kelet-indiai-szigeteken lehet megtalálni. Akkoriban az említett szigetek holland uralom alatt álltak, így oda utazott annak

reményében, hogy ásatásai eredményeképpen rábukkanjon. A feltárás során, 1891 szeptemberében egy főemlősfogra lelt, amiről úgy hitte, egy kihalt, hatalmas csimpánzé volt. Ugyanott tovább kutattak. Októberben találtak egy koponyatetőt, amelynek a legjellegzetesebb vonása egy nagy, kiugró csont volt a szemüreg felett, ami azt a gyanút ébresztette, hogy egy majomhoz tartozott. Az esős évszak beállta azonban véget vetett a munkának, csak 1892 augusztusában folytatták. Akkor őzek, rinocéroszok, hiénák, krokodilok, sertések és kihalt elefántok csontjai között egy fosszilizálodott emberszerű combcsontot talált, kb. 13,5 méterre a korábban lelt koponyatetőtől. Később egy másik őrlőfogat is felfedezett. Úgy hitte, az őrlőfogak, a koponya és a combcsont ugyanattól az egyedtől származik, amely szerinte egy kihalt, hatalmas csimpánz lehetett. Annak ellenére hitte ezt, hogy nem volt rá bizonyíték, hogy ennek a majomnak az őse élt valaha is Ázsiában. Ám miután Ernst Haeckel professzorral levelezett, kijelentette, a leletek egy olyan teremtményhez tartoznak, aki csodálatosan illik a „hiányzó láncszem” helyére. Dubois-nak és Haeckelnek is valószínűleg erős érzelmi és intellektuális érdeke fűződött ahhoz, hogy találjanak egy majomembert. Dubois végül 1894-ben közreadta jelentését a felfedezéséről, amiben kijelentette, hogy az általa találtak képezik azt az átmeneti formát, amelynek – az evolúció tanának megfelelően – az ember és az ember-szabású majmok között léteznie kellett. 1895-ben visszatért Európába, ahol kiállította a kövületeket, és előadásokat tartott. Néhány tudós támogatta, többen azonban vitába szálltak vele: a kor több tudósa a koponyára azt mondta, egyértelműen majomé, és egyáltalán nem tartották biztosnak, hogy a combcsont hozzá tartozott. (A 1970es években a kutatók azt a következtetést vonták le, hogy a combcsontok nem különböznek jelentősen a modern emberi combcsontoktól, de a mai kutatók is arra hajlanak, hogy inkább modern emberé lehetett, mint Homo erectusé.) Tovább bonyolította a helyzetet, hogy 1932-ben Dubois és egy társa Hollandiában, a Leideni Múzeumban egy emlőscsontokat tartalmazó dobozban felleltek három combcsontot. Ezekről azt állították, hogy 1900-ban fedezte fel őket Dubois segédje, Kriele, ugyanabban a rétegben, ahol Dubois az említetteket. Dubois saját bevallása szerint nem volt jelen, amikor Kriele meglelte azokat, így a pontos helyét a feltáráson belül nem ismerte. A palentológiai eljárások szabályai szerint ez nagyban csökkentette a csontok hitelességét, ennek ellenére

a szaktekintélyek a combcsontokat ugyanahhoz a réteghez tartozónak fogadták el anélkül, hogy említették volna, hogy egy dobozban akadtak rájuk több mint harminc évvel az eredeti ásatások után. 1930-ban mások is mentek Jávára kutatni, akik beszámoltak arról, hogy érkezésükkor nagy öröm támadt. Az emberek összehordták az összes állkapcsot és fogat, amit csak találtak, és felajánlották, hogy eladják nekik. Ha figyelembe vesszük, hogy a legtöbb leletet valójában a helybéli bennszülött gyűjtők találták, akiknek darabonként fizettek, az mindenképpen nyugtalanságra ad okot – foglalja össze a jávai előember történetét Cremo és Thompson.25 Mindezek ismeretében fel kell tennünk a kérdést: ha a feltételezett fejlődési sorba be nem illő leletet találnának hasonló körülmények között, akkor vajon arra is hasonló sors várna, mint a jávai előemberére, vagy egyszerűen nem vennének tudomást róla? Feltételezhetjük, hogy ez utóbbi történne. Ez, persze, egy laikus véleménye, de van olyan szakember is, aki hasonlót fogalmazott meg. Robin Dennel brit régész például a pakisztáni Riwatból származó kőeszközök korát kétmillió évesre becsülte, ami nem illik az emberré válásról vallott képbe. Számos kritika érte őt, és a „kiegészítő bizonyítékokat” hiányolták, elsősorban hominidamaradványokat vártak tőle, hogy alátámassza, hogy a kőeszközök kapcsolatban álltak a hominidákkal. Dennel azonban rávilágított arra, hogy amikor az Olduvaiszakadékból előkerültek a kőeszközök, szintén nem találtak fosszíliákat mellettük, a leletek önmagukban bizonyították a szerszámkészítést. De számos „elfogadható” korú tárgyat leltek már a régészek, amelyeket a törmelékből előkerült emberi maradványok vagy az elfogyasztott állatok csontjai jelentette kiegészítő bizonyítékok nélkül elfogadtak.26 Ha beleillik a lelet, akkor mindegy, hogyan fedezték fel, ha nem, akkor csalás? De más kövületekkel kapcsolatban is felmerül néhány kérdés. 1907-ben fedeztek fel a németországi Heidelbergben egy állkapcsot, amelyet a Homo erectushoz tartozónak vélnek. Vannak azonban kutatók, akik szerint a fogak tipikusan emberiek. De számos kérdőjel van a pekingi előember körül is, ráadásul a leletek eltűntek, már nem hozzáférhetők a tudomány számára.27 Említeni kell azt is, hogy vannak olyan koponyák, amelyek nagysága szintén nem illik a feltételezett fejlődési sorba. Ilyen a Vértesszőlősön talált is, amelynek életkora a Homo erectusénak felel meg, de például Pilbeam szerint leginkább a legkorábbi modern

emberére hasonlít. Ha ilyet máshol találnak, akkor a korát nem tartják százezer évnél régebbinek – állítja. Ilyen továbbá a castenedoloi koponya is, amely korábbi, mint a jávai előember, mégis nagyobb a térfogata, szinte teljesen emberi méret.28 Miért ne lenne lehetséges, hogy a különböző teremtményeknek különböző méretű az agyuk evolúció nélkül is? Ahogy említettük, Cremót és Thompsont a tudomány képviselői nem tartják hitelesnek. Forduljunk most Richard Rudgley-hez, akiről viszont nem lehet ezt állítani. A szakember a kőkori leletekkel kapcsolatban írja, hogy különösen azok, amelyek az alsó paleolitikumból származnak, gyakran úgy néznek ki, mint egy kődarab. Sokszor maguk a régészek sem értenek egyet abban, hogy egy adott tárgy természetes vagy magán viseli az ember nyomát. Könyvében több ellentmondásos lelőhelyet is bemutat. Indiában és Pakisztánban olyan eszközöket találtak, amelyek korát 500-700 ezer évesre becsülték, de olyan is előkerült, amelyet kétmillió évesre, ahogy az előzőekben említésre került. Ezek egyrészt felborították a terület benépesítésének elméletét, másrészt az Afrikából kivándorolt ember időrendjét. A Homo erectusról általában azt tartják, hogy az első homonida, amelyik elhagyta Afrikát. Ha az elfogadott időrendet vesszük alapul, akkor nem csupán a rendelkezésre álló idő lett volna kevés, hogy ősünk eljusson Indiáig, és ott elkészítse ezeket az eszközöket, hanem még nem is létezhetett ekkortájt! De ha nem a Homo erectus készítette ezeket, akkor ki? A Homo habilis ki van zárva, nyomait Afrikán kívül sehol sem találták meg. Valami másfajta emberféle élt a vidéken? De vannak más. furcsaságok is. Vannak olyan kutatók, akik szerint Jáva szigete már 1,8 millió évvel ezelőtt benépesült. Vagy említhetjük az indonéz szigetvilág keleti részén lévő Flores-szigeten talált leleteket, amelyek korát 0,5-1 millió évesre becsülték. Van azonban ezzel egy kis gond. Ha valaki Jávától a Flores-szigetig egymillió évvel ezelőtt el akart jutni, az csak tengeri úton tehette meg. Tehát egymillió évvel ezelőtt vízi átkelésre alkalmas eszközt kellett készítenie akkor, amikor még elvileg csak köveket pattintgatott. Ebből az is következik, hogy beszélnie is kellett, hiszen nehezen képzelhető el egy tengeri utazás enélkül. De Kínából is kerültek elő 1,8 millió évesnek becsült szerszámok. Vannak, akik szerint lehet, hogy az amerikai kontinensre is eljutott a Homo erectus, egy argentin kutató pedig az országában talált 3-5 millió éves leletekről tett említést… Ezek, ha valódinak mutatkoznak, új fényt vetnek távoli őseink képességeire - írja Rudgley.29 De olyan leletről is tudni

lehet, amelyik sehogyan sem illik a képbe. Az Egyesült Államok Oregon államában, Salem és Portland között, Woodburnben 1999-ben 10-12 ezer évesre becsült emberi hajat találtak tökéletesen megmaradt állapotban. Elegendő mennyiség volt ahhoz, hogy DNS-vizsgálatot végezzenek rajta. Azt állapították meg, hogy nem illik semmilyen ma élő emberhez! Az ásatáson elefántcsontok és hatalmas madarak csontjai is előkerültek. Az emberi haj csak attól származhat, aki Észak-Amerika nyugati partjainál élt, amikor elefántok és óriási madarak is éltek ott.30 Említenünk kell azt is, hogy olyan esetről is tudni, amikor meghamisítottak egy leletet. Az angliai Piltdownban 1908 és 1911 között előkerült kövületekről, amelyek a piltdowni ember nevet kapták, megállapították, hogy emberszerű koponyával és majomszerű állkapoccsal rendelkezik, és félmillió évesnek kiáltották ki. Az 1950-es években azonban a British Museum szakemberei csalásnak nyilvánították. Kiderült ugyanis, hogy a koponyadarab embertől, az állkapcsa pedig majomtól származott, a fogakat lecsiszolták és elszínezték. Tehát negyven évig azt hitték, hogy valódi! Nebraskai emberről is beszéltek egy egymillió éves fogmaradvány alapján, de kiderült, a fog disznótól származott. Az evolucionisták, akik a fejlődési sorrendet az Australopithecus – Homo habilis – Homo erectus – Homo sapiens láncban adják meg, feltételezik, hogy ezek a fajok egymás ősei voltak, azonban az Australopithecus, a Homo habilis és a Homo erectus a világ különböző pontjain egy időben létezett. Összefoglalva azt mondhatjuk, ha megpróbáljuk a feltételezett fejlődési sort a leletek alapján visszavezetni, nem kapunk meggyőző bizonyítékokat. Egyrészt olyan kevés van belőlük, hogy majdnem lehetetlen felrajzolni a sort, másrészt pedig a meglévő leletekkel kapcsolatban is számos kérdőjel merült fel. Okkal fogalmazódhat meg bennünk a gyanú, hogy talán nincsenek is az ismertetett lépcsőfokok. Mindig is csak majmok és emberek voltak? Lehet, hogy kétmillió éve is volt már ember? A leletek után nézzük az emberré válás folyamatával kapcsolatos kérdéseket! Kezdjük a felegyenesedéssel! „Ha az ember hasznára van, hogy erősen áll a lábán s keze és karja szabad – amit a létért való küzdelemben elért sikerei alapján nem is vonhatunk kétségbe semmi okát nem látom, miért ne lett volna előnyös az ember ősének is, hogy mindinkább egyenes testtartásúvá és kétlábúvá alakulják. Így nyilván jobban tudott védekezni

kővel vagy bunkóval, könnyebben meg tudta támasztani zsákmányát, s könnyebben szerezte meg élelmét” – írta Darwin.31 Az ember kialakulásának evolucionista elmélete szerint valamikor 8-10 millió évvel ezelőtt Afrikában a fogyatkozó erdők komoly gondot okoztak a virágzó majompopulációknak, nem volt elegendő táplálék számukra. Az éhség hatására az egyik majomcsoport nagy változáson ment keresztül. Felhagytak ősi szokásukkal, lejöttek a fáról és kimerészkedtek a szavannákra, hogy élelmet találjanak. Az új környezetben a természetes szelekció hatására kialakuló tulajdonságaik az emberré válásnak kedveztek. Fel tudtak állni, mellső végtagjaik felszabadultak, munkát tudtak végezni, ami az agyat további fejlődésre késztette. Látásuk javult, a torok és a gége is módosult. Vannak tudósok – például Richard Leakey -, akik a majmok egy csoportjának felegyenesedésére más magyarázatot adnak. Szerintük helytelen az előbb vázolt kép, ugyanis az afrikai szavanna viszonylag későn jelent meg, alig hárommillió esztendeje, jóval azután, hogy feltételezett őseink már két lábon jártak. A tudósok ezen csoportja szerint az akkor már tizenkétmillió éve folyó kéregmozgások miatt egy hosszú, kanyargós szakadékvölgy jelent meg Afrikában északdéli irányban, aminek biológiai hatása lett az állatvilágra. A körülmények hatására kettévált a majmok populációja, a nyugati rész csapadékos, erdei környezetben folytatta életét, a keleten élők pedig vadonatúj alkalmazkodási eszköztárat alakítottak ki. Miközben a legtöbb emberszabású majomfaj megszenvedte a környezet átalakulását, egyiküknél új alkalmazkodási forma alakult ki: két lábra állt. „A két lábon járás egyértelmű előnyt jelentett a túlélés szempontjából a változó körülmények között” – írja Leakey.32 Szempontunkból mindegy, hogy melyik elmélet állja meg a helyét a valóságban, a lényeg a felegyenesedés, amivel kapcsolatban számos ellentmondásra bukkanunk. Nézzünk néhányat! Fontos kérdés, hogy milyen evolúciós előnnyel is járt a felegyenesedés? Több elképzelés létezik ezzel kapcsolatban. Az egyik szerint azért kellett kialakulnia, hogy a mellső végtagok felszabaduljanak. A hím majmok így több táplálékot tudtak gyűjteni a nőstényeknek, s ha több táplálékhoz jutottak, több utódnak adtak életet. A másik szerint a két lábon járás energetikailag előnyösebb, mint a négyen. Felvetődött, hogy magas fűben könnyebben lehetett így szemmel tartani a ragadozókat, vagy hogy a felegyenesedett testtartás jobban lehűtötte elődünket.

Nos, egyik magyarázat sem tűnik túl meggyőzőnek. De vajon hogyan élhetett túl évmilliókat a szavannára került, addig az erdőhöz idomult, kapaszkodásra berendezkedett testfelépítésű, gyümölcsön, hajtásokon élő majomfaj, hiszen sem kérődző, sem ragadozó nem volt? Kérdezhetjük azt is, hogy ha például az antilop túlélt négy lábon, a majomnak miért kellett két lábra állni? De ha majmok is túléltek többen, akkor egyik fajnak miért kellett két lábra állnia? Nem kérdéses továbbá az sem, hogy a négy vagy a két lábon járók futnak-e gyorsabban. (Egy kutya- vagy macskatulajdonos nem sokat gondolkodna a válaszon.) A felegyenesedett fut lassabban, az oroszlán viszont azt ette meg először, aki nem tudott elmenekülni, függetlenül attól, hogy energetikailag melyik változat a kedvezőbb. Egyébként meg azok az állatok, amelyek futnak, patát növesztettek, és nem két lábra álltak. Nem kevésbé érdekes kérdés, hogyan emelkedett két lábra a majom, amikor az egész szervezete a négy lábon járásra van felépítve. Tudunk mondani példákat az állatvilágból, amelyek meg-megteszik ezt, például a medve meg tudja tenni egy kis ideig, de siet újra visszaereszkedni eredeti helyzetébe. A tartós két lábon járáshoz a hátsó végtagoknak többé-kevésbé alkalmasnak kellene lenniük, máskülönben elég kényelmetlen és fárasztó támaszkodni és továbbmenni. Tehát a felegyenesedett ős lábának eleve olyannak kellett lennie, ami képessé tette erre? Az emberszabású majmok végtagjai nem ilyenek, hanem kapaszkodó lábbá specializálódtak, nem is egyenesednek fel szívesen, a mellső végtagjukra, a tenyerük élére vagy az öklükre támaszkodnak. A gorilla a földön él, csak aludni megy a fára, eszébe sem jut tartósan felegyenesedni. Azok, amelyek lejöttek a földre, a páviánok, semmi hajlandóságot nem mutatnak a felegyenesedésre. Mindezek alapján fel kell tennünk a kérdést: a két lábon járás nem ok az ember kialakulására, hanem a velejárója? Eleve így „szerkesztették” a csontozatunkat és az izomzatunkat? Láttuk továbbá, hogy a régészeti leletek nem igazolták azt a feltételezést, miszerint a mellső végtagok felszabadulása és az eszközhasználat az agy növekedéséhez vezetett, mivel az agy űrtartalmának növekedése és a technológia megjelenése időben elkülönült. De a laikus is így gondolhatja, hiszen ha ez döntő lenne, akkor minden szerszámot használó állatnak már tovább kellett volna fejlődnie. Márpedig vannak néhányan. A kenguru is két lábon áll, használhatja mellső végtagjait, de nem lett intelligenssé. Tudunk olyan keselyűről, amelyik követ dob a strucctojásra, úgy töri fel, mások

kaktusztüskét használnak, hogy a fából a rovarokat kipiszkálják… Számos példa van az eszközhasználatra, de egyik sem vezetett az intelligencia kialakulásához. Ráadásul már a hüllők is felegyenesedtek évmilliókkal ezelőtt, így bőségesen lett volna idejük növelni az agytérfogatukat, de nem tették. Miért lettünk mi intelligensek és például a csimpánzok miért nem? Okkal merülhet fel bennünk, hogy talán nem a szerszámhasználat tett magasabban gondolkodó lénnyé bennünket, hanem a magasabb gondolkodási szint miatt tudtuk a szerszámhasználatot továbbfejleszteni? A példák azt mutatják, hogy önmagában sem az egyenes testtartás, sem az eszközhasználat nem tesz emberré. Miért evolúciós előny? Folytassuk néhány olyan kérdéssel, amelyikre az evolúció elmélete nem ad választ! Úgy tartják, évmilliók alatt alakultunk ki, aminek során azok a tulajdonságok fejlődtek, amelyek a túléléshez kellettek. Ez sok mindent megmagyaráz, de sok mindent nem. Nézzünk néhány példát! Már egy általános iskolás is tudja, hogy a természetes kiválasztódás hatására, evolúciós nyomásra alakult ki az egyre nagyobb agy, illetve az intelligencia. De ha mi vagyunk a legintelligensebbek, akkor kiknek az evolúciós nyomására fejlődtünk? Kit is kellett legyőznünk? A természetes kiválasztódás tulajdonképpen verseny. Mi versenyzett az emberi aggyal? Mi késztette fejlődésre, ki volt a kihívó? Nyilvánvaló, hogy az evolúció során azok a képességek fejlődtek, amelyek a túléléshez, minél több egészséges utód létrehozásához voltak szükségesek. De miért evolúciós előny, hogy képesek vagyunk háromismeretlenes egyenleteket megoldani, integrálszámításokat végezni? Miért volt erre szükség a szavannán? Miért evolúciós előny, hogy tudunk énekelni? Miért kellett a túléléshez az a képesség, hogy létrehozzunk, mondjunk, egy IX. szimfóniát? Olyan zenét, amiről ezt írták: „Van zene, amit nem komponálnak. Az ilyen zene megvan, mint a természet többi nagy titka, csak ki kell ásni, mint az aranyat. De az ásványt a földből bányásszák, az ilyen zenét pedig az égből fejtik azok, akik e célból jöttek a világra. Ilyen a Beethovenzene.”33 Mi haszna volt a zeneszerzés képességének, miközben a túlélésért harcoltak őseink? És még egy fontos kérdés. Miért szeretjük a szüleinket, miért gondozzuk őket? Evolúciós szempontból az utódok felnevelése a fontos, az állatok nem gondozzák a szüleiket. Milyen evolúciós előnye volt ennek, hogy kialakult?

Folytassuk a szexualitással! Vajon segítette-e fajunk fennmaradását a szexuális magatartásunk? Milyen evolúciós előnnyel járt, hogy szexuális életünk olyan lett, amilyen? A válaszhoz hasonlítsuk össze magunkat az emberszabású majmokkal! Nálunk hosszabb udvarlási szakasz előzi meg a szexuális kapcsolatot, náluk ez hiányzik. Mi többnyire párkötelékben élünk, ami alig van meg a majmoknál. Ránk jellemző a közösülést megelőző szexuális előjáték, a feltételezett rokonunknál ilyen alig van. Nálunk a közösülés több percig tart, ott másodpercek alatt vége. A nő orgazmust él át, a nőstény állat láthatólag nem tapasztal semmiféle ilyet. A női nemi aktivitás nem szűnik meg a terhesség alatt, a majmoknál igen. A nő csak rövid ideig termékenyíthető meg, mégis képes minden szakaszban befogadni a férfit. Valamennyi főemlős között mi vagyunk a legaktívabbak nemileg. És még folytathatnánk. Érdekes módon, a felsorolt változások valójában evolúciós hátrányok, hiszen a kevesebb, és nem a több utód irányába mozdítják el a folyamatot. Úgy tűnik, minden olyan irányba változott, hogy növekedjék a szexualitásunk, és örömforrásul szolgáljon. Philip Morris evolucionista zoológus, etológus A csupasz majom című könyvében egészen odáig megy, hogy megállapítja, az egész testünk az emberszabású majmokhoz képest úgy változott, hogy a szexuális együttlét minél nagyobb örömöt szerezzen. Ezért veszítettük el a szőrzetünket, ezért van egyedülálló, nyálkahártyás ajkunk, ami sok fejtörést okozott az anatómusoknak. Az egész testünk a szexre van kitalálva.34 De – kérdezhetjük – miért evolúciós előny a szerelem, vagy az, hogy örömöt szerez a szex? Egész jól elszaporodtak az állatok e nélkül is. Miért evolúciós előny a szűzhártya, illetve az, hogy emiatt fájdalmas az első közösülés, hiszen lényegében meggátolja azt? Nem arra utal mindez, mintha valaki ezt így tervezte volna, hogy örülni és szeretni tudjon az ember? Ráadásul több állathoz képest elveszítettük a szaglásunkat, romlott a látásunk, nem látunk például az infravörös tartományban… Ezek nem inkább hátrányok? De még sorolhatjuk tovább. Minden állat gyorsan nyel, nekünk ez kb. hat másodperc. Miért előny ez? Nincs olyan vastag szőrünk, mint a majmoknak, noha a szavannán vagy bundát viselnek az állatok, vagy vastag a bőrük, ami megvédi őket a környezeti hatásoktól. Erre az a legáltalánosabban elfogadott magyarázat, hogy a szőrtelenség hűtési célokat szolgál. De az összes többi állat, az oroszlántól az antilopig, hogyan bírja akkor? Nekünk nincs se szőrünk, se vastag

bőrünk, mi bőséges izzadással hűtjük le magunkat. A szavannán, ahol kincs a víz, vajon miért evolúciós előny napi 1-1,5 liter víz elpárologtatása? Vagy itt van az alvás. Meglehetősen veszélyes lehetett a cró-magnoni ember idején az arra járó ragadozók miatt, hogy éjszakánként mintegy nyolc órára kiszolgáltatottá tette őseinket. A majmoknak differenciált fogaik vannak, nekünk nem. Nem inkább hátrány ez? A tagolt nyelv A különbséget köztünk és az emberszabású majmok, illetve az állatok között talán legmarkánsabban a beszéd jelzi. Egyedül az ember képes tagolt nyelven beszélni. De vajon ez a fejlődés következménye, vagy valami más? Először is nézzük, mikor alakulhatott ki! Kétféle megközelítési mód létezik. Az egyik szerint hirtelen és viszonylag nem régen jött létre, a másik szerint fokozatosan fejlődött, és sokkal korábban, már a Homo nemzetség idején vette kezdetét. A szakemberek nem egységesek a válaszban, ugyanis a régészeti leletanyag arra utal, hogy a nyelv későn és gyors ütemben fejlődött, ugyanakkor az agy szervezettségének és térfogatának vizsgálata alapján arra a megállapításra jutottak, hogy fokozatosan alakult ki és a Homo nemzetség megjelenésével vette kezdetét, míg a hangképző apparátus fejlődése a nyelv korai keletkezésére utal. Látható, hogy az emberi nyelv időhatáraira és természetére vonatkozó nézetek homlokegyenest ellentmondanak egymásnak.35 Az emberi beszéd gyökeresen különbözik attól, ahogy az állatok bizonyos információkat közölnek egymással. A méhek tánca csak olyan konkrét információkat közöl, hogy például merre találhatók bizonyos virágok, de olyat már nem, hogy vihar közeleg, ne menjenek most ki. Az állati közlés más, mint az emberi beszéd.36 Úgy tűnik, a kutatók számára is rejtély, hogyan alakult ki. Vannak, akik úgy gondolják, nem az állati jelzések továbbfejlesztett változata. Nem lassú fejlődés eredménye, hanem minőségi újdonságot jelent. Az emberi nyelv annyira különbözik bármitől is a természetben, és szerkezetében annyira bonyolult, hogy nem lehet az eredetét az agy megnövekedett kapacitásának melléktermékében keresni – írja például Stephen Gould.37 Noam Chomsky egy úgynevezett „P tényezőről” beszél, ami közös minden nyelvben, és ami nélkül egyáltalán nem lehet megmagyarázni, hogyan tudja a gyermek nemcsak az anyanyelvét, de minden más nyelvet is könnyedén elsajátítani. Minden arra utal, hogy a „mélynyelvtan” a gyermek genetikai

programozásának megfelelően éppen úgy egy határozott életszakaszban fejlődik ki, mint a test különböző szervei. Hogyan fejlődhetett vajon a nyelv természetes szelekcióval, amikor az újszülött azzal a képességgel születik, hogy bárhol, bármilyen nyelvet, amit a szülei beszélnek, megtanul?38 Hogyan lehet, hogy egy belsőleg épülő biológiai funkció azt eredményezte, hogy a világ bármely nyelvét képes egy gyermek megtanulni? – kérdezi Noam Chomsky.39 És hogyan lehet, hogy mindenki képes a bonyolult nyelvtani szabályokat elsajátítani, de például a matematikát nem tudja megtanulni mindenki, noha évekig szakképzett pedagógusok tanítják, fejlett módszertana van, mégis bőven vannak, akiknek gondjuk adódik vele. És miért kellett ilyen kifinomult beszéd? Az állatok túlélnek néhány hanggal. Sőt! A beszédhez más „szerkezet” kell, ezért nem tudunk egyszerre lélegezni és nyelni, ami a félrenyelés kockázatát hordja magában. Ez nem evolúciós előny, inkább hátrány. És miért nem beszél a majom? Azt mondják, nincsenek meg az anatómiai feltételek hozzá. Rendben, de jelbeszéddel is csak kb. százhatvan jelet lehetett megtanítani neki a különböző kísérletekben, ám azok is többnyire a táplálkozással függtek össze. Egy átlagember kb. tizenötezer szót használ, Goethe hatvanezret. Eleve zátonyra futott minden olyan kísérlet, ami a majmokat beszélni tanította volna. A beszéd olyan rendszernek tűnik, amelynek részei kölcsönösen feltételezik egymást, és amelyben az emberi állkapocs kialakulásától a belső fülünk sajátos frekvenciaérzékenységéig mintha minden előzetesen figyelembe lett volna véve egy mindent magába foglaló terv alapján.40 Humboldt szerint az ember csak akkor ember, ha beszélni tud, de ahhoz, hogy beszélni tudjon, embernek kell lennie.41 Ismét valamifajta tervezettségre bukkantunk volna? Értelemre tervezve? Az említett különbségek mellett eltörpül a szellemi különállásunk. Az evolucionisták állítják, hogy az agy megnagyobbodása együtt járt az intelligencia növekedésével. Egy tovább épült állati aggyal vagy valami mással van dolgunk? Forduljunk a szakemberekhez! Az agykutató szerint nem mondhatjuk, hogy minél nagyobb az agy, annál intelligensebb az állat. Az elefánt agyveleje például ötször nagyobb a miénknél, mégsem gondolhatjuk, hogy ötször intelligensebb lenne nálunk. Ha a testhez viszonyított nagyságát nézzük, akkor az elefántnál ez 0,2, az embernél pedig 2,33 százalék. De ez sem jelent semmit, ugyanis a cickány agya a

testtömegének 3,33 százaléka, mégsem mondhatjuk, hogy a cickány nagyon intelligens lenne, e kedves állat nem a gondolatairól híres.42 A szakemberek szerint önmagában az agyméret növekedése nem jelent semmit, ha nem kombinálódik a hatékonysággal. Ez esetben viszont fel kell tennünk a kérdést: az agyunk mérete és hatékonysága együtt fejlődött? Véletlenül? Vagy először a hatékonysága, utána a mérete? És miért? A delfin nem állt két lábra, nem használta a „kezét” munkavégzésre, a tengerben a környezeti nyomás elhanyagolható volt számára – akkor mitől lett olyan összetett az agya? Vagy az embert sem a munka tette emberré? Vagy inkább azért képes a munkára, mert az agya megfelelő törvényszerűségek hatására rohamos fejlődésnek indult? Úgy tartják, kb. 40-50 ezer éve létezik a modern ember. De már a 4050 ezer éve élt cró-magnoni ősünk gyermeke is ugyanúgy képes lett volna megtanulni például a számítógép használatát, mint egy mai. A csimpánzoktól eltérően ugyanis a mi agyunknak rendkívüli képessége van arra, hogy ahhoz a környezethez alkalmazkodjon, 43 amelyikbe csöppen. Az értelemre lett tervezve? És ezért, a fejlett központi idegrendszerért, a nagy agyért, ami elengedhetetlen az intelligenciához, „vállal” néhány kellemetlenséget is? Hogyan lehet, hogy a természetes kiválasztódás a nagyobb agynak kedvezett? Hiszen ez inkább árt az anyának és a gyereknek is, ugyanis a koponyatérfogat növekedésével egyre nehezebbé válik a szülés, egyre nehezebben fér át a szülőcsatornán a csecsemő. Számtalan haláleset történik szüléskor, miért lenne evolúciós előny a nagyobb agy? Kérdezhetjük, hogy akkor miért nem lett nagyobb a szülőcsatorna az evolúció során? Lehet, hogy azért nem, mert akkor azt a szervezetet, ami két lábon járásra lett kitalálva, „át kellett volna tervezni”? Azt, hogy „értelemre lett tervezve”, alátámaszthatják a következők is. Az ember születési állapota egyedülálló. Mivel az összes élőlény között a legfejlettebb, azt várhatnánk, hogy születésekor ő a „legkészebb”, a legönállóbb. Megdöbbentő módon azonban egészen más a helyzet. Az embercsecsemő „túl korán” születik. Tehetetlen, hosszú ideig messzemenően rászorul az anyai gondoskodásra. Ez miért evolúciós előny? A majom és az ember újszülött koponyája a fejtetőn lágy, úgynevezett kutacs található rajta. Az emberen ezek kb. tizennyolc év körül csontosodnak el, a majmoknál a harmadik évben. Nem

tudunk ilyen későn csontosodó magzatkoponyáról a feltételezett evolúciós elődeinknél. Miért evolúciós előny, hogy későn csontosodik el, hacsak nem az, hogy „be van tervezve”, hogy még fejlődnie kell? Az ember hosszú éveken át fejlődhet így a születés után is. Több szakember úgy látja, hogy azért van szükség a „korábbra hozott születési időpontra” - tehát mielőtt még teljes nagyságában kifejlődne az agy -, mert azokat a képességeket, amelyek egyedülállóan csak az embert jellemzik, a két lábon járást, a beszédet, nem lehet az anyaméhben begyakorolni. Mindkettőt tanulni kell. Tehát a „méhen kívül”, a környezetével eleven kapcsolatban olyan képességeket sajátít el a gyerek, amelyek nem vele születettek, amelyeket nem örökölt, ezzel szemben az állat örökli a képességét. Tehát az embernek a biológiája félreérthetetlenül hozzá van rendelve a későbbi „kultúrléthez”. Ahhoz, hogy az emberi újszülött elérje azt a fejlettségi szintet, ami az úgynevezett fészekhagyó állatokat jellemzi, huszonegy hónap terhesség kellene. De ez esetben túl nagy lenne a magzat az anya szülőcsatornájához képest. Vagyis a nő medencéje, a csontokkal megszabott szülőcsatorna szélessége szoros kapcsolatban van a kizárólag az emberre jellemző korai születés időpontjával. Mindez pedig arra utal, hogy agyunk nem továbbfejlődött majomagy, hanem teljesen egyedi, tervezett.44 Mindehhez pedig tegyük hozzá a következőket! Az agykutató szerint a valóságban nem érvényes az a vélemény, hogy az egyedfejlődés tükrözné a faj fejlődését. Az emberi agy nem egyszerűen fejlettebb, mint valamilyen „alacsonyabb rendű” fajé. Susan A. Greenfield szerint az evolúció jobban hasonlít ágas-bogas bokorra, mint létrára, a fajok különböző vonalak mentén fejlődnek a sajátos életmódjuk diktátumai és szükségletei szerint. Az emberi magzat agya a fejlődés egyik stádiumában sem hasonlít például egy kígyóéra, amiben a szaglással kapcsolatos agyi terület különösen jól fejlett. (Másrészt viszont tény, hogy a még nem érett agykéreg a különböző fejlődési fázisokban hasonlít más fajokéhoz.)45 Az ismert univerzumnak minden bizonnyal az agy a legkomplexebb tárgya.46 Hogy mennyire? Greenfield a következőképpen szemlélteti: Agyunkban kb. százmilliárd idegsejt van. Az Amazonas menti őserdő közel 850 ezer km2 területű, és mintegy százmilliárd fát foglal magába, tehát kb. annyit, mint ahány idegsejt van az agyunkban. Ha a köztük lévő összeköttetéseket is figyelembe vesszük, azt mondhatjuk, talán ugyanannyi levél lehet az amazonasi őserdők fáin.

Valójában képtelenség elképzelni a kémiai és az elektromos aktivitásnak ezt az irdatlan nyüzsgését, egyetlen célsejten akár százezer kapcsolat is lehet! Ráadásul a célsejt aktivációja nem rögzített, hanem állandóan változik, minimálisan százezer egyedi fokozatban, és tízezer vagy akár százezer neuron is érintkezésbe kerülhet egyetlen idegsejttel! Ha az agykéregben megszámolnánk a kapcsolatok számát, minden másodpercben egyet, akkor az összes kapcsolat megszámlálása harminckétmillió évet venne igénybe! Az agykéregben található idegi összeköttetések száma önmagában meghaladná a pozitív elektromos töltésű részecskék számát az egész belátható világegyetemben!47 Mások a következőképpen teszik szemléletessé agyunk bonyolultságát: Egy jártas rádiótechnikus számára egy ismeretlen, kétszáz darabból álló híradástechnikai berendezés analizálása kb. ötven órát vesz igénybe. Ez azt jelenti, hogy az agy kapcsolási vázlatának csupán a felrajzolása – negyvenezer évig tartana, ugyanis nagyjából tizenötmilliárd kapcsolási elemet tartalmaz!48 Okkal kérdezhetjük, hogy mindez véletlenül, az anyag önszerveződésének következtében alakult ki? Biztos, hogy vadak voltak őseink? Fel kell tennünk azt a kérdést, hogy az evolucionisták által hangoztatott kezdeti állapota az őseinknek valóban fél vagy egész állati vadságot jelent-e, szabályozatlan nemi kapcsolatokkal, mindennemű erkölcs nélkül stb.? Vajon milyen bizonyítékok vannak erre? Néhány kutató – például Wilhelm Schmidt, Wilhelm Wund – kutatásai ugyanis cáfolják az evolucionisták megállapításait.49 Ahogy arról már szó esett, Wilhelm Schmidt hosszú évekig végzett kutatásokat a világ számos pontján, a primitívnek mondott ősnépek körében. Véleménye szerint a körükben végzett megfigyelések eredményeiből valamennyire következtetni lehet eleink viselkedésére. Nos, tapasztalatai arra utalnak, hogy e népekre egyáltalán nem mondható, hogy vad barbárak lettek volna. Például a házasság előtti nemi érintkezés nagyszámú ősnépnél tilos. Van, ahol az erdőbe taszítják a lányt, ha kiderül tette. Van, ahol még bűntársával sem léphet házasságra, máshol szigetre teszik ki, vagy egyáltalán nem mehet férjhez, vagy kötelezik a legényt, hogy vegye feleségül, szó sincs tehát semmifajta szabados szexuális érintkezésről. Schmidt másik fontos megállapítása volt, hogy az említett népek jelentős része monogám. A primitívnek mondott ember egyférjűségének felfedezése szintén lerombolta az evolucionista hitet. Világszerte több nép ismert a pigmeusoktól kezdve, a busmanokon át,

India népcsoportjaiig, ahol az egynejűség és a férjhűség fennáll. A monogámia - írja Schmidt – az őskultúrák eredendő, ősrégi intézménye. A szabad párválasztás is mintegy eleve ezt a formát szabja meg, mert felteszi és fenntartja a felek egyenrangúságát. A házasság legtöbbször egész életre szól, a válás ritka. A házasulandó távoli családból választ magának társat, így jön létre a nagycsalád, az őskultúrák állama vagy társadalma. Az állati módra összeverődött csordáknak tehát nyoma sincs. A nagycsaládi szervezet fő jelentősége abban áll, hogy nem csupán az egyes emberek, de az egyes kiscsaládok sem függetlenek, hanem szoros kötelékben élnek egymással és egymásért. A nagycsalád birtokolja a földet, ahol él. A tulajdonlásnak ez a formája ősrégi, kivétel nélkül minden őskultúrában élő népnél megvan. A saját területen belül kóborolnak, de szó sincs teljesen szabad, határtalan vándorlásról. Célszerű, kímélő gazdálkodást folytatnak, nem pusztítják le területüket. A gyerekek nevelésében a szülőkön kívül a nagyszülők is részt vesznek. A gyermek viszonylag önálló, teljes vagyonjogi egyenlősége van. A szülők parancsolhatnak nekik, de ez az egyetlen parancshatalom. A munkaképes gyerekek kötelesek eltartani az idős szülőket. A vezetést többféleképpen látják el, de személyes kiválóságokkal kell rendelkeznie a legfőbb embernek. Általában a rend, béke, fegyelem szavakkal írható le a társadalmuk. És ahogy arról már szó esett, hisznek egy Legfőbb Lényben. Az őskultúra népeinek hite szerint ez a Legfőbb Lény mindjárt a teremtéskor megalapította a monogám házasságot, valamint az egész társadalmi és erkölcsi rendet, mindentudása által őrködik megtartásán, bünteti áthágását, jutalmazza tiszteletét ezen és a másvilágon – írja Wilhelm Schmidt. Csupán az utolsó láncszem? Többek között arra keressük a választ, vajon egyértelműen bizonyítható-e, hogy az ember az emberszabású majmok „továbbfejlődött változata”, a fejlődés utolsó láncszeme? Vagy a majom az majom, az ember pedig ember volt már kezdettől fogva? Arra a megállapításra kellett jutnunk, hogy a feltételezett fejlődési sort a fosszilis leletek nem bizonyítják egyértelműen. Egyrészt olyan kevés van belőlük, hogy majdnem lehetetlen felrajzolni a sort, másrészt pedig a meglévő leletekkel kapcsolatban is számos kérdőjel merült fel. Fellelhető-e valamifajta tervezettség az ember megjelenésében? Úgy tűnik, igen. Az ember összes jellemzője ugyanis – a két lábon járástól a beszéden át az erkölcsig – egyetlen rendszert alkot, és ebben a rendszerben az összetevők kölcsönösen feltételezik egymást. A

jellemzők az ember életfolyamatában, természetében, biológiai adottságaiban már előre figyelembe vannak véve – tartja Arnold Gehlen.50 De mások is hasonló véleményen vannak. Adolf Portman szerint az összes emberi sajátosság – a testi és a szellemi egyaránt – egy „rendszer” jellemzőjeként jelenik meg, és ez a rendszer a maga egészében különleges eset. Az egyedfejlődésben az alkati és a viselkedési bélyegek között megjelenő kapcsolatok olyan szorosak, hogy semmiképpen sem foghatók fel az evolúció későbbi „járulékának”. Véleménye szerint mindaz, ami sajátos, félreismerhetetlenül „emberi”, az nem csupán hozzájárulás az állatvilág fejlődéséhez. Az ember az anyaméhben, egész születése előtti fejlődésében, létének minden állapotában, minden pillanatában már ember, és nem csak az utolsó stádiumban.51 Az ember nem emberré fejlődik, hanem mint ember fejlődik52 – tartják mások is. Hasonló megállapításra jutott Buji Ferenc is, ahogy arról már szó esett: a fejlődés célja maga az ember lehetett. Az ember az Intelligens Tervező földi képviselője? Már embernek is született? Az egész ismert mindenségben egyedülálló? Alfred Russel Wallace – aki Darwintól függetlenül a természetes kiválasztódás elméletét is kidolgozta – óvakodott attól, hogy elméletét az emberre is kiterjessze. Túl értelmesnek, túl kifinomultnak, pallérozottnak tekintette ahhoz, hogy a természetes kiválasztódás puszta terméke legyen. A primitív vadászó-gyűjtögető közösségnek biológiailag nem volt szüksége az előbbi jellegzetességekre, érvelt, ezért nem a természetes kiválasztódás hívta őket életre. Úgy érezte, a természetfeletti erők beavatkozásának köszönhetjük sajátos emberi vonásainkat. Robert Broom skót őslénykutató is a természetfeletti erőkkel magyarázta fajunk eredetét.53 A laikus pedig a következő kérdést teheti fel. Ismert, hogy 98-99 százalékban egyezik az ember és a csimpánz DNS-e. Ez az egy-két százalék lenne felelős minden különbségért? A cél az értelem létrejötte lehetett, és ehhez kell a központi idegrendszer, illetve az összetett agy? Erre utal a következő: az evolucionisták szerint az evolúció a gének által kódolt testi jegyek és ösztönös viselkedési formák természetes kiválasztódása útján történik. Csakhogy az értelem megjelenésével megváltozott a helyzet! Az ember az értelme révén egyensúlyozni képes az esetleges hátrányos tulajdonságait, elfojtja, felülbírálja az ösztöneit. A természetes kiválasztódás így nem érvényesül tovább? A darwini típusú evolúció az emberrel megszakad? Hogyan lehetséges ez? Evolúcióval

létrejött az értelem, ami gátat szab a további evolúciónak? Kérdések, amelyekre materialista megközelítéssel aligha kapunk választ. Mindent összefoglalva úgy tűnik, nem egy fejlődési láncolat utolsó szeme vagyunk. Az ember unikum a természet világában.

5. MINDEN LÉTEZŐ MÖGÖTT… „Én, aki az egész életemet a legtisztább tudománynak, az anyag tanulmányozásának szenteltem, az atom kutatásának terén nyert eredményeim alapján elmondhatom: márpedig anyag nem létezik. Minden anyag létrejöttéhez és fennmaradásához egy olyan erő szükségeltetik, amely az atomi részecskéket mozgásba hozza és összetartja. Fel kell tételeznünk, hogy ezen erő mögött egy tudatos és intelligens szellem áll. Ez a szellem minden létező anyag eredője.” (Max Planck) Az eddigiekben arra kerestük a választ, vajon a természettudományok cáfolhatatlan bizonyítékokkal rendelkeznek-e a világegyetem, az élőlények és az ember keletkezésével kapcsolatos megállapításaikra. Azt találtuk, számos lényegi kérdésre materialista megközelítéssel nem kapunk választ. Ezért a továbbiakban megpróbáljuk párhuzamba állítani a kvantumfizika és az ősi tanítások néhány megállapítását, hátha találunk közös pontokat bennük. Elsősorban a fizikus Fritjof Capra 1975-ben megjelent, A fizika taója című könyvéhez fordulunk segítségért, amely mű döntő jelentőségű a modern fizika és a keleti bölcselet megállapításainak összehasonlítása terén. Ebben a fejezetben a „Minden Egy” elv nyomába eredünk. Mi az anyag? Ahogy arról már szó esett, a hermetikus tanítás szerint az univerzum lényegében egyetlen oszthatatlan egész, amelyben egyetlen élet vagy spirituális erő működik. Ugyan sokféle szellemi és fizikai létforma van, de mind ugyanabból az Egyből származik. A különböző létsíkok egymástól csupán a rezgésekben különböznek, a skála legalacsonyabb pontja a legsűrűbb, a legdurvább, ez az anyag; míg a skála legmagasabb létét csak egy vékony hártya választja el a Mindenség Szellemétől. De mit mond a kvantumfizika, amely az atomot felépítő, úgynevezett szubatomi részecskékkel foglalkozik? Miből állunk? Mi is az az anyag? Sokáig úgy gondolták, hogy az összetett rendszereket elemeire kell bontani, egészen addig, míg el nem érjük a végső alkotóelemeit. De vajon meddig kell aprózni az anyagot ahhoz, hogy elérjük a végső építőelemet? Létezik ilyen egyáltalán? Úgy tűnik, nem. Ahogy egyre mélyebben hatolunk az anyagba, azt látjuk, a természet nem mutat nekünk semmiféle izolált építőkövet, ahogy sokáig feltételezték. A

tudósok már oly sok elemi részecskét találtak, hogy azokat már aligha lehet eleminek nevezni. A szakember szerint a modern fizika nyomán kialakuló világkép alapján az anyag „végső építőelemeiről” alkotott elképzelés mára tarthatatlanná vált. A múltban rendkívül sikeresnek bizonyult az az elképzelés, miszerint a fizikai világot meg lehet magyarázni néhány atom, az atomok szerkezetét pedig az atommag és az azt körülvevő elektronfelhő segítségével. Végül a fizikusok az atommagot is két „építőelemre” bontották, protonokra és neutronokra. Az atomot, az atommagot és a hadronokat pedig elemi részecskéknek tekintették. Ám ezen felosztások egyike sem felelt meg a várakozásoknak. Újra és újra kiderült, hogy az eleminek hitt részecskék is összetettek, és a fizikusok mindig abban bíztak, hogy a részecskék következő nemzedékeiről végre már valóban bebizonyosodik, hogy az anyag végső alkotóelemei. Ezzel szemben az atom- és a szubatomfizika egyre valószínűtlenebbé tette az ilyen elemi részecskék létezéséről szóló elképzeléseket – írja Capra.1 Elemi építőkövek tehát nincsenek. De akkor mégis mi az anyag? Miből állunk? Mi az alapja ennek a világnak? A válasz talán meglepő: energia. „Lehet, hogy addig aprózhatjuk az anyagot, míg végül már nem osztott részecskét kapunk, hanem az energia anyaggá válásának leszünk tanúi” – írja Heisenberg.2 Tulajdonképpen a „rejtett energiákból” keletkezik az anyag. Ha bizonyos mennyiségű energiát fektetünk be a rejtett energiamezőbe, akkor egy részecske kiugrik belőle. Egy részecskepár: maga a részecske és az antirészecske. Ha a kettő összekerül, kioltják egymást, akkor a részecske visszaesik, ha nem kerülnek össze, akkor megmarad, és ebből épül fel a világegyetem – fogalmaz László Ervin professzor.3 A kutatások azt mutatják, hogy minden létező rezgő, vibráló energiából áll. Valamennyi részecske létrehozható energiából és átalakítható más részecskévé, illetve létrehozható energiából és eltűnhet energiaként Hogy hol, nem tudjuk, csak azt, hogy folyamatosan zajlanak ezek a folyamatok. A jelenkori fizika az anyag és a formák világát energiakvantumokból álló mezőként írja le, amely mindent magába foglal. Az anyag „lelassult energia”, az atomok valójában egy energiarészecskékből álló határtalan óceán részei.4 „Komolyabban” fogalmazva, az anyag nem más, mint az energia egyik megjelenési formája, ahogy az Einstein képletéből – E = mc2 – is ismert. És minél „mélyebbre” megyünk az anyagban, annál nagyobb energiákkal találkozunk! A kézzelfogható, makroméretű tárgyaknak

mechanikai és hőenergiájuk van. A sokkal kisebb molekulák esetén hatalmas kémiai energiákkal kell számolnunk, „lejjebb”, az atommagok belsejében pedig óriási magenergiák működnek, majd szuperhúrok rezegnek… És tovább? Azzal szembesülünk, amit az ősi tanítás is mond: az egyes létsíkok csak rezgésükben, energiájukban különböznek egymástól? De más párhuzamokat is találunk például a tudomány és a keleti miszticizmus között. A keleti világnézet szerint a jelenségek alapjául szolgáló végső valóság túl van minden formán, valamint szembeszáll minden leírással és meghatározással. Ezért mondják gyakran, hogy forma nélküli, kitöltetlen vagy üres. Ezt az ürességet azonban nem szabad semminek gondolni. Igazából ez minden forma lényege és minden forrása. Az upanisadokban például ezt olvashatjuk: „A brahman – élet. A brahman – öröm. A brahman – üresség… Az öröm valójában ugyanaz, mint az üresség. Az üresség pedig igazából nem különbözik az örömtől.” Buddha is azt mondja, hogy a forma üresség és az üresség forma. Úgy tűnik, a kvantumfizika is ugyanezt állítja. Kezdjük azzal, hogy a forma üresség! Úgy tűnik, ez így is van: az atomon belüli méretarányok döbbenetesek. Ha például egy hidrogénatomot felnagyítanánk, arányaiban azt kapnánk, mintha egy futball-labda körül egy gombostűfej nagyságú gömb keringene egy akkora átmérőjű gömb felületén cikázva, mint a Cegléd és Kecskemét közti távolság! Az atom által elfoglalt tér sokkal nagyobb, mint az atomot alkotó részecskék helyigénye, annak legalább 1 000 000 000 000 000-szorosa. Ez azt jelenti, hogy ha például a több ezer tonna acélból felépített Eiffel-torony anyagának minden egyes részecskéjét, protonokat, elektronokat stb. összepréselnénk úgy, hogy szorosan egymás mellé kerüljenek, akkor egy apró porszemet kapnánk. Vagy hozhatjuk azt a példát is, hogy ha egy Holdig érő vasoszlopot összenyomnánk, az vékonyabb lenne, mint egy cigarettapapír – szemlélteti a helyzetet Héjjas István. Vagyis a tömör anyag túlnyomórészt üres térből áll. Tehát úgy tűnik, hogy a forma valóban üresség. De mi a helyzet azzal, hogy az üresség forma? Nos, mára már kísérletileg kimutatták az „antielektron” létezését, majd több elemi részecske antipárját is. Kiderült, hogy a vákuumban folyamatosan spontán keletkeznek ilyen részecskeantirészecske párok, amelyek rekombinálódva ismét eltűnnek az „ürességben”. A vákuum, vagyis az „üresség” nem más, mint a létezés és a nemlét határán ide-oda billegő részecskék óceánja. Az összes

tapasztalható anyagi tárgy innen származik. Ez az „üresség” valójában végtelen teremtési lehetőség, tehát az üresség forma. De menjünk tovább! A fény hullámtermészete és az, hogy részecskékből áll, több mint két évszázada ismert. A fizikusok úgy találták, hogy a részecskéknek egyidejűleg hullámtermészetük is van, ezért a szilárd és tömör anyag is hullámokból állhat. Bohr és Heisenberg felvetették, hogy amikor a részecske éppen nem lép kölcsönhatásba, akkor hullámfüggvényként létezik, amikor kölcsönhatásba lép, akkor a hullámfüggvény hirtelen „összeomlik”, és helyette a tér valamelyik pontján megjelenik egy észlelhető, „kézzelfogható” igazi részecske. Más szóval, a hullámfüggvény a kölcsönhatás révén alakul át részecskévé. Az anyag tehát hullám is, az anyag, az anyagi részecskék hullámtermészettel is rendelkező energiacsomagok.7 A jelenkori fizika megállapításai abba az irányba mutatnak, hogy az anyag összefüggésrendszer, a mozgási energia tömeggé alakítható, és a részecskék sokkal inkább folyamatok, semmint objektumok. Ezért el kell felejtenünk az alapvető építőelemeket hirdető mechanisztikus képet.8 A modern fizika alapjaiban változtatta meg a felfogásunkat a világgal kapcsolatban. Már nem gondolhatjuk többé, hogy a szilárd anyagból álló mindenség az otthonunk. Max Planck, Albert Einstein, Werner Karl Heisenberg kutatásainak eredményeként az anyag már nem úgy jelenik meg előttünk, mint tehetetlen anyag, hanem mint rezgések milliárdjainak állóhulláma, koncentrált energiacsomag. De hát a hermetikus tanítás lényegében ugyanezt mondja: az anyag és az energia nem más, mint a szellem teremtő intelligenciájának megjelenési formája. Azt sem tudjuk, hol van! Folytassuk azzal, hogy az anyag valójában nem is létezik! „Az elmúlt évtizedekben a fizikusok… szubatomi szinten azt látták, hogy az anyag meghatározott helyen nem létezik, hanem tendenciát mutat a létezésre (!)” – írja a szakember.9 Miről is van szó? Régebben úgy gondolták, hogy ha pontosan ismerjük egy rendszer fizikai állapotát, akkor abból a rendszer jövőbeli állapota kiszámolható. Példaként említhetjük a csillagászati megfigyeléseket, amikor pontosan kiszámítható többek között a bolygók mozgása. A szubatomi részecskéknél azonban ez nincs így. Ha azt kérdezzük, hogy két részecske hol lesz az összeütközés során, nem tudjuk megmondani. Csak azt tudjuk,

hogy milyen valószínűséggel érdemes a részecskét a tér különféle szektoraiban keresni. Heisenberg határozatlansági tétele azt állítja, hogy a szubatomi világban nem lehet nagy pontossággal megmondani a részecske helyzetét és impulzusát egyszerre. Minél pontosabban határozzuk meg a helyzetét, annál bizonytalanabb lesz az impulzusa, és fordítva. Eldönthetjük, hogy a két mennyiség közül melyiket akarjuk pontosan mérni, de akkor bele kell törődnünk abba, hogy a másik mennyiségről semmit sem fogunk megtudni. Fontos látni, hogy ennek oka nem a mérési technológia fogyatékossága, hanem elvi korlát. Ha úgy döntünk, hogy a részecske pontos helyzetét akarjuk meghatározni, akkor a részecskének egyszerűen nem lesz jól meghatározott impulzusa, és fordítva. De hasonló viszony áll fenn más mennyiségek között is, például egy atomi esemény lezajlásához szükséges idő és a folyamatban jelen lévő energia mennyisége között. Azaz nagy vonalakban arról van szó, hogy minden mérhető mennyiség kiszámíthatatlan ingadozásoknak van alávetve, ezért az értékei bizonytalanok. Ebből adódik, hogy ha az elektron helyét és sebességét lehetetlen egyszerre pontosan meghatározni, akkor a fizikai folyamatokat is lehetetlen előre megjósolni úgy, ahogy a klasszikus fizikában szokás volt. Lehet, hogy az előzmények nem határozzák meg pontosan az eseményeket?10 Heisenberg határozatlansági elve porba dönti azt az elképzelést, amely szerint a jelen pontosan meghatározza a jövendőt. Téren és időn kívül létező kapcsolat Az anyag azonban okoz még további meglepetéseket is, amelyekből szintén azt sejthetjük, hogy igaz lehet Max Planck megfogalmazása, miszerint a létezők mögött egy tudatos és intelligens szellem áll. Létezik egy kísérletileg igazolt furcsa jelenség. Ha egy reakcióban egyszerre két fényrészecske, foton keletkezik, és ezek fénysebességgel két ellentétes irányba haladnak, a viselkedésük annak ellenére is összehangolt marad, hogy közöttük nem történik semmiféle információ vagy energiaátvitel. Ha tehát az egymással valaha kölcsönhatásba került, de különvált részecskék valamelyikének állapotát mérési beavatkozással megváltoztatjuk, akkor a másik részecske állapota is azonnal megváltozik, még akkor is, ha akár több fényévre vannak egymástól. Sem anyag, sem energia, sem információ a fénynél gyorsabban nem haladhat, de úgy látszik, van, amire ez a korlát nem

vonatkozik. Ezt a jelenséget Einstein, Podolsky és Rosen neveinek rövidítéséből EPR-paradoxonnak nevezi.11 Erre a kérdésre a továbbiakban még visszatérünk. A forralni feltett víz esete De az anyagnak van még más érdekes tulajdonsága is! Úgy tűnik ugyanis, mintha az anyagi részecskék „megéreznék”, ha figyelik őket. Ugyanúgy, ahogy a mondás is tartja, miszerint lassabban forr fel a víz, ha nézik. Lássuk, miről is van szó! A szakemberek szerint feltételezhető, hogy a természet bármely adott időpontban olyan objektív állapotban van, amelyből elvben kikövetkeztethető, milyen állapotban lesz a következő pillanatban. A kvantummechanikában azonban más a helyzet. Nem lehet ugyanis megfigyeléseket végezni anélkül, hogy meg ne zavarnánk a megfigyelt jelenséget.12 Az úgynevezett koppenhágai értelmezés felosztja a fizikai világot megfigyelt rendszerre (objektum) és megfigyelő rendszerre. A megfigyelt rendszer lehet atom, szubatomi részecske, atomi folyamat stb. A megfigyelő rendszer kísérleti berendezésekből és egy vagy több emberből áll. A koppenhágai modell azt állítja, hogy a mérés soha nem lehet objektív, mert annak eredménye egyfelől mindig a mérőeszköz vagy a megfigyelő, másfelől a mérendő objektum kölcsönhatása eredményeként jön létre. Maga a mérés nem egy állapotot regisztrál, hanem bele is avatkozik a megfigyelt objektum állapotába. Ezért nem létezhet a megfigyelőtől független, teljesen objektív mérés.13 Az atomfizika legfontosabb sajátossága az, hogy a megfigyelőre nemcsak azért van szükség, hogy megfigyelje egy objektum tulajdonságait, hanem azért is, hogy meghatározza ezeket a tulajdonságokat. Az atomfizikában teljesen értelmetlen beszélni egy részecske tulajdonságairól. Kizárólag a megfigyelővel létrejött kölcsönhatásban jelent valamit. Lehetetlen elválasztani a megfigyelőt a megfigyelt jelenségtől. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a természetben a megfigyelt struktúrák és jelenségek végső soron nem egyebek, mint méricskélő és kategorizáló szellemünk termékei.14 A koppenhágai értelmezés gyakorlatilag azt mondja, hogy a gondolataink képesek a körülöttünk lévő dolgok befolyásolására, valamint az anyag és a megfigyelő egymásra vannak utalva. Ezért okkal tehetjük fel a következő kérdéseket: A megfigyelés eredménye függ attól, hogy a megfigyelő mit akar látni? Így az észlelő maga teremtené meg a saját észlelhető világát? És a részecskék is tudják, hogy megfigyelés alatt állnak? A

szubatomi részecskék is rendelkeznek egyfajta tudatállapottal? Az emberi agy képes befolyásolni a részecskék viselkedését? A tudat hat az anyagra? A fizika tradicionális keretei között valószínűleg nem kaphatunk választ a kérdéseinkre. Valóság és illúzió Mindezek ismeretében fel kell tennünk a kérdést: valóban az a valóság, amit látunk? Az anyag valóban a tudatunktól függetlenül létező objektív valóság, ahogy a marxista szemléletű oktatási rendszerben egykor tanították? A keleti filozófia mindig is úgy tartotta, hogy a tér és az idő csupán szellemünk alkotása, a védikus tanítás szerint nem létezhet tudattól független objektív valóság, semmi sem valódi, amit látunk. A hinduk májának, az ókori egyiptomiak Ízisz fátylának nevezik a káprázatot, az illúziót. De mit mond a kvantumfizika? Itt is felmerült a kérdés: a tér tényleg háromdimenziós és az idő egy, vagy csak a mi valóságértelmezésünk látja ilyennek? A mai tudomány ékesen igazolta a keleti miszticizmus egyik alapvető gondolatát, miszerint minden fogalmunk, amelyet a természet leírására használunk, korlátozott érvényű, nem a valóság sajátosságait fejezi ki, ahogy hajlamosak vagyunk hinni, hanem csupán saját elképzelésünket. Einstein dolgozta ki a tér és az idő új elképzelését, alapját az a felismerés képezi, hogy bármely térre és időre vonatkozó mérés mindig viszonylagos. Einstein felismerte, hogy az időhatározók is viszonylagosak és a megfigyelőtől függnek. A relativitáselmélet gyakorlatilag azt mondja ki, hogy a tér- és az időkordináták csupán nyelvi eszközök, amelyeket a megfigyelő használ környezete leírására. Az az elképzelés, hogy a fizikai dolgok és jelenségek egy mindent átható, alapvető entitás átmeneti, ideiglenes megnyilvánulásai, nemcsak a kvantumtérelmélet egyik fő sajátossága, hanem a keleti világnézet központi gondolata is. Einsteinhez hasonlóan a misztikusok is úgy tartják, hogy ez a mindent átható alapvető entitás az egyetlen létező valóság, és ennek a valóságnak minden megnyilvánulása csupán átmeneti jellegű és illuzórikus.15 Magunk is hasonló következtetésre juthatunk, mint a tudósok, ha belegondolunk a következőkbe. Gondoljunk csak a csillagokra! Amit látunk az égen, az tulajdonképpen sok milliárd évvel korábban elindult fénysugarak. Vagy például azok az emberek, akik ugyanazt látják, de különféle dolgokra hipnotizálják őket, különféle dolgokat fognak mondani ugyanarról. Valószínűleg mindenki ismer olyan rajzokat, amelyek kétféle

ábrát rejtenek magukban. A legismertebb talán az, amelyik lehet egy kehely, de két egymás felé forduló arc is. A megfigyelő dönti el, hogy melyiket akarja látni. De hozhatunk olyan nyilvánvaló példákat is, hogy az, akit egyszer megharapott egy kutya, az minden kutyát veszedelmesnek fog látni, a kutyabarát viszont kedves kis állatnak. Ám azt a nyilvánvaló esetet is felhozhatjuk, hogy ugyanarról a nőről minden bizonnyal máshogy nyilatkozik a férje és a szeretője… Akkor hát mi a valóság? Amit valóságnak nevezünk, az mindenki számára más és más. Egységes egész… Az ezoterikus tanítás legfontosabb jellemzője, lényege, hogy minden dolog és esemény kölcsönösen függ egymástól. E szerint a világnézet szerint a világon az összes létező az alapvető egység megnyilvánulása. Az egyes jelenségek kölcsönösen függnek egymástól, és a kozmikus egész elválaszthatatlan részei, ugyanannak a végső valóságnak a különböző megnyilvánulásai. És a modern fizika sem vélekedik máshogy. Vagy fogalmazhatunk úgy is, hogy „minden Egy”. Az eddigiek alapján úgy tűnik, a fizika is ezt állítja. A tudósok szerint a kvantumelmélet arra ösztönöz bennünket, hogy a világegyetemet ne fizikai objektumok halmazának tekintsük, hanem egy egységes egész különböző részei között fennálló viszonyok bonyolult szövedékének. A részecskefizikában létezik egy gondolkodásmód, miszerint a természet nem vezethető vissza alapvető entitásokra, például részecskékre és mezőkre. A természetet sokkal inkább összefüggéseiből kell megérteni, hiszen minden összetevője az összes többi összetevővel és önmagával is összefüggésben áll. Ez a gondolat az S-mátrixelmélet keretében merül fel, és Bootstraphipotézisként ismert. Ez jelenti a modern fizikában a mechanisztikus világnézet tagadását. E szerint a világ kölcsönösen összefüggő események szövedéke, nem pedig tovább már nem elemezhető elemek halmaza. A világegyetem egyik részére sem mondhatjuk, hogy az lenne az alapvető. Minden egyes rész az összes többi tulajdonságából következik, és a kölcsönösen egymásba fonódó részek teljes összefüggése határozza meg az egész szövedék szerkezetét. E filozófia lényege az, hogy a világ minden része kölcsönös összefüggésben áll az összes többi részszel. A részek kölcsönös harmóniája minden természettörvény igazi lényege.16 Heisenberg így fogalmaz ezzel kapcsolatban: „A világ tehát események bonyolult szövedéke, amelyben különböző fajta kapcsolatok vagy váltják egymást, vagy átfedik egymást, vagy egyesülnek, és ezáltal meghatározzák az egész szerkezetét.”17

A fizikusok szerint lényegében nincs olyan, hogy anyagi létező „dolog”. Amit „dolognak” nevezünk, az valójában „esemény”, fejlődési lehetőség, ami eseménnyé válhat. Szilárd tárgyakból álló világunk tulajdonképpen a kölcsönös kapcsolatok hullámszerű mintázatából áll. A teljes univerzum egymástól elválaszthatatlan energiamintázatok szövevénye. Így az univerzumot mint dinamikus, egybefüggő egészet definiáljuk, amely mindig lényegi módon foglalja magában a megfigyelőt is.18 Az anyag sokkal inkább folyamat, mint tárgy. Ez nyilvánvalóvá válik akkor, ha elképzeljük, hogy ha valamilyen élőlény egytized másodpercig élne, annak a villámlás is egy „tárgy” lenne. A mai fizikai szemlélet szerint minden egységet alkot. Egység a hullám és a részecske. Egységet alkot a megfigyelő és a megfigyelt… és a tér és az idő is. A newtoni felfogás két alapfogalma az „anyag” és az „üres tér” volt. Az általános relativitáselméletben azonban nem lehet egymástól elválasztani a két fogalmat. Az anyag és a tér elválaszthatatlan egymástól, és az egész egymástól kölcsönösen függő részeinek tekinthetők.19 De makroszkopikus szinten is ez a helyzet. Az anyagi objektumok nem elkülönült entitások, hanem elválaszthatatlanul összekapcsolódnak a környezetükkel. Tulajdonságaikat csak akkor ismerhetjük meg, ha a világ többi részével való kölcsönhatásaikat kutatjuk. Az elv a világegyetem egészére is érvényes, tehát a távoli csillagokra és galaxisokra is. Vagyis a kozmosz alapvető egysége nemcsak parányi, hanem csillagászati méretekben is megnyilatkozik. „A világegyetem alapvető egysége azonban nem csupán a misztikus élmény legfőbb jellegzetessége, hanem a modern fizika egyik legfontosabb felismerése is. Ez nyilvánvalóvá vált már az atomok szintjén is, de egyre határozottabban nyilatkozik meg, ahogy mind mélyebbre hatolunk az anyag szerkezetébe, a szubatomi részecskék világába. Miközben összevetjük a modern fizikát a keleti filozófiákkal, újra és újra feltűnik az a gondolat, hogy minden dolog és esemény egységet alkot” - írja Capra.20 Fred Hoyle így fogalmazott: „Mindennapi tapasztalataink – egészen a legkisebb részletekig – oly mértékben összefonódnak a világegyetem nagyléptékű tulajdonságaival, hogy csaknem lehetetlen a kettőről külön-külön elmélkedni és beszélni.”21 Ezek után nem meglepő, hogy a tudomány a világmindenség egészének leírására alkalmas egységes elmélet kidolgozására törekszik. Ennek az elméletnek a keresése amolyan „Szent Grállá” vált a

fizikusok számára. A „Mindenség Elmélete” mindennek az egyesített, tömör és teljes leírását nyújtaná. A „minden” az összes elemi részecskét és az összes ismert fizikai kölcsönhatást jelentené, egyetlen egyenletrendszerbe foglalva logikai igazságok zárt rendszerét adná a világ átfogó leírására.22 Az ilyen „végső magyarázat” azonban egyelőre ábrándnak tűnik. Egy és Abszolút A modern fizika sem mond mást, mint hogy „minden Egy”. Az idő és a tér valójában nem különálló entitás, csak mi látjuk annak. A „szemüveglencse” miatt tűnnek különállónak, amelyen keresztül érzékeljük a jelenségeket, amelyet mi fizikai vagy valós világnak nevezünk. Valamennyi dolog kapcsolatban áll egymással, ha nem is fizikai szinten, de egy másik, nem kézzelfogható szinten. Azonban a dolgok, amelyek léteznek, és az események, amelyek megtörténnek ezekben a dimenziókban, nem szükségszerűen engedelmeskednek az általunk ismert fizikai törvényeknek. Az ezoterikus tanítás szerint minden az Egyből, az Abszolút Szellemből vette kezdetét. A tudósok szerint pedig egy abszolút van a fizikában: a fény sebessége. De hát nem éppen a Fénnyel azonosítják a hermetikus tanok az Abszolút Szellemet? És nem ugyanezt mondja a Nobel-díjas tudós, Max Planck is: „Én, aki az egész életemet a legtisztább tudománynak, az anyag tanulmányozásának szenteltem, az atom kutatásának terén nyert eredményeim alapján elmondhatom: márpedig anyag nem létezik. Minden anyag létrejöttéhez és fennmaradásához egy olyan erő szükségeltetik, amely az atomi részecskéket mozgásba hozza és összetartja. Fel kell tételeznünk, hogy ezen erő mögött egy tudatos és intelligens szellem áll. Ez a szellem minden létező anyag eredője”23 „A materializmus megérett a visszavonulásra, úgy gondolom, és annak alapján gondolom, amit tartalmilag jelent a materializmus. Ugyanis az anyagiságot nem lehet elképzelni az anyagi létezők között fennálló összefüggések nélkül” – fogalmaz a fizikus Grandpierre Attila.

6. MI AZ EGÉSZ VAGYUNK „A teljes univerzum egymástól elválaszthatatlan energiamintázatok szövedéke, így tehát az univerzumot mint dinamikus, egybefüggő egészet definiáljuk, mely mindig lényegi módon foglalja magába a megfigyelőt is. Ha azonban az univerzum ilyen szövedékből áll, akkor logikusan nincs olyan, hogy rész. Nem vagyunk tehát egy egész elkülönült részei, mi az Egész vagyunk!” (Barbara Ann Brennan: Gyógyító kezek) Ahogy arról már szó esett, a hermetikus tanítás szerint minden az Egyből veszi kezdetét. Minden létező, jelenség vagy gondolat, minden ugyanannak az Egynek a része. Minden mindennel összefügg, a tárgyak, a jelenségek, a gondolatok, az események stb. kölcsönösen befolyásolják egymást. Természetesen mindez az élőlényekre, illetve az emberre is vonatkozik. De vajon mit mondanak a modern természettudományok ezzel kapcsolatban? – többek között erre a kérdésre keressük a választ ebben a fejezetben. Fényből vagyunk? Láttuk, hogy a fénynek több műveltség is kiemelt szerepet szánt a teremtés kezdetén. „És mondá Isten: Legyen világosság, és lőn világosság” – írja például a Biblia. A teremtés első „anyaga” tehát a fény. A hagyomány szerint azonban az embert az „isteni összetevő” birtokában teremtette meg. Fény lenne bennünk is? Mi is a Fény vagyunk? Úgy tűnik, igen. Ma már ismert, hogy az élő sejtek bizonyos körülmények között ultraibolya fényt bocsátanak ki. Erre annak során bukkantak rá a kutatók, amikor arra próbáltak választ találni, hogyan kommunikálnak egymással a sejtek, mi hangolja össze százezernyi biokémiai folyamatát, amelyek egy adott pillanatban zajlanak. Keresték a választ arra, hogy miután egy-egy élőlény minden sejtje azonos genetikai információt tartalmaz, hogyan lehetséges, hogy például egy növényben az egyik sejt egy levél, a másik meg a gyökércsúcs felépítésében vesz részt. Vagy az emberben honnét tudja egy-egy sejt, hogy a máj vagy a szív felépítésében fog-e részt venni? Ha ugyanaz a genetikai kódjuk, akkor hogyan fejlődnek ki különböző biológiai funkciójú sejtek? Vagy hogyan tudják a sejtek, mikor és hol kell egy új sejtet sejtosztódással létrehozni? Nyilvánvalóan ezt csak olyan információ átadásával lehet megoldani, amelynek az „információforrása” a szervezet egészének áttekintésére képes. Ma már a kutatók a sejtek elektromágneses aktivitását tartják a „karmesternek”.

Már az 1920-30-as évek óta folytak vizsgálatok az élő szervezetek elektromos működésével kapcsolatban. Az ezzel összefüggő további kutatásokat Alekszander Gurvics orosz-szovjet kutató megfigyelése indította el. Egy hagymanövény gyorsan osztódó sejtjeinek hatását vizsgálta egy másik hagymanövény olyan sejtjeire, amelyek éppen nem voltak osztódási fázisban. Kísérletében az osztódó és a nem osztódó sejtek egymás közelébe kerültek. Azt figyelte meg, hogy az osztódó fázisban lévő sejt hatására a nem osztódok is osztódásnak indultak, magyarul a sejtek valahogyan kapcsolatba kerültek egymással. Arra a megállapításra jutott, hogy a sejtek bizonyos körülmények között ultraibolya fényt bocsátanak ki, amely képes más sejteket osztódásra bírni. Ezt a sejtosztódást vezérlő elektromágneses sugárzást mitogenetikus sugárzásnak nevezte el.1 Azt, hogy az élő sejt kibocsát és felvesz elektromágneses sugarakat, Georges Lakhovsky (18691942) leírta az 1929-ben megjelent könyvében.2 Az említettek felismerése számos más kutatást is elindított a következő évtizedekben. Fritz-Albert Popp hozta nyilvánosságra az első összefoglaló jellegű publikációt a sejtek fotonháztartásával kapcsolatban. Említeni kell Marco Bischof, David Bodella, C. W. Smith nevét is, akik élen jártak az ezzel kapcsolatos kutatásokban.3 Ezek eredményeként ma már ismert, hogy a biológiai folyamatok egy előzetes elektromágneses aktivitás után indulnak el, minden élettani jelenséget elektromágneses sugárzás előz meg. Az élő sejt által kibocsátott ultragyenge elektromágneses sugárzást biofotonoknak nevezik, a görög bio (élet) és foton (fény) szavak alapján. Minden élő sejt, növény, állat vagy ember kibocsát biofotonokat, amit szabad szemmel nem lehet ugyan látni, mert ez rendkívül gyenge elektromágneses sugárzás, de mérni lehet a német kutatók által kifejlesztett speciális műszerekkel. Ez az elektromágneses sugárzás tulajdonképpen fény, az élő sejt sajátja a fénykibocsátás. A sejtekben lévő DNS spirálmolekulája tárolja a biofotonokat, ezek kibocsátásával a sejtplazmát, illetve a környező sejteket utasításokkal látja el. Minden élettevékenységnek ez az alapja, a sejtosztódást, a növekedést, a sejtek differenciálódását stb. mind ez irányítja. Vagyis a „fény” alapvetően meghatározza a sejtek működését. E fénysugarak hálózatot képeznek, ami biztosítja a kommunikációs rendszert a sejtek, a szövetek és a szervek között. Ezek a lézerhez hasonló, koherens fénysugarak képezik mindennek az alapját. A holografikus biofoton mezője az agynak és az idegrendszernek, alapja az emlékezetnek, a tudatnak is –

ahogy Pribram és mások állítják.4 Egy sejt működése is rendkívül bonyolult, de képzeljük el a milliárd és milliárd sejt működésének összehangolását! Valószínűtlen, hogy lenne számítógép, amelyik erre képes lenne. A „Fény”, az elektromágnesesség viszont igen. Egyetemes „energiamező”? Az élő szervezeteken belül tehát az elektromágnesesség hangolja össze a folyamatokat. És mi lehet a helyzet a világegyetemben? Igaza lehet az ezoterikus tanításnak, hogy létezik egy mindent átható „energiamező” amiből minden létező kezdetét vette? Az egész természetet átható egyetemes „energia” ideája sok tudós elmében felvetődött az évszázadok során. Franz Anton Mesmer (1734-1815) stuttgardi fizikus például mágneses fluidumról tett említést. Szerinte az animális magnetizmus univerzális, mindent átható fluidum, amely a természetben egységes teret képez, és közvetít minden áramlást, legyen az akár a csillagok és a Föld közötti, akár élőlények közötti áramlás.5 Harold Saxton Burr (1889-1973) a Yale Egyetem anatómiaprofesz-szora volt. A Blueprint for Immortality (A halhatatlanság tervrajza) című könyvében – amely több évtizedes kutatásokon alapult – arra a megállapításra jutott, hogy az univerzumban, amelytől nem tudjuk elkülöníteni magunkat, nem a véletlen vagy a káosz, hanem a törvény és a rend uralkodik. Mindez egy elektrodinamikus mezőből ered, és ez is tartja fenn a működését azáltal, hogy képes a töltéssel rendelkező összes részecskét irányítani. Szerinte egy elektrodinamikus mező vesz körül minden élőlényt, ami mérhető, és amit L-mezőnek nevezett el.6 Említenünk kell Carl Gustav Jung (1875-1961) nevét is, aki valami hasonlót értett az úgynevezett kollektív tudatalatti kifejezésen. Jung korunk egyik legkiemelkedőbb egyénisége volt, őt tekintik az úgynevezett transzperszonális pszichiátria kiindulási pontjának, ami határterületet képez a tudomány és az ezoteria között. Jung sokat tett egy modern világkép kialakításáért. Ismert, hogy a tudatalatti fontosságát először Sigmund Freud ismerte fel. Úgy látta, a tudatalatti irányítja a tetteink és a cselekedeteink többségét. Jung szerint azonban a tudatalattink két részre tagozódik: egy személyes és egy kollektív rétegre, a személyes tudatalattink mögött egy hatalmas kollektív áll. Ez utóbbi egyfajta közös információbázisa az emberiségnek, egy közös adatbázis. Amíg a személyes mindenkinél más, addig a kollektív tudatalatti egységes, az egész emberi nemmel közös. Minden korszak emléke megtalálható benne, így az ember az elmúlt időszakok örököse.

Minderre Jung úgy jött rá, hogy megfigyelte, hogy a világ különböző részein egymástól térben és időben is távol lévő népek, népcsoportok mondáiban, mítoszaiban, meséiben rendre ugyanazok az elemek ismétlődnek. De ugyanilyen rendszeresen ismétlődő elemeket talált olyan emberek álmaiban is, akik egymástól távol éltek, különböző kultúrában nőttek fel, és sorsukban sem volt semmi közös. Ezeket az elemeket ősképeknek, ősmintáknak, archetípusoknak nevezte. Úgy gondolta, ennek magyarázata az lehet, hogy „közös forrásból” merítettek, és ezt nevezte el kollektív tudatalattinak. Jung tehát az emberi tudat és a külvilág között bizonyos kölcsönhatásokat fedezett fel. Úgy gondolta, hogy ösztöneink, erkölcsi érzékünk, kerativitásunk stb. mind ebből a „közös adatbázisból” származik. Egészen az élettelen határáig őrzünk itt emlékeket… sőt, a kollektív tudatalatti határtalan. Jung volt az első, aki leírta a szinkronicitás jelenségét. Ennek lényege az, hogy bizonyos dolgok, amik úgy tűnnek, hasonló jelentéseket hordoznak, feltűnően gyakran fordulnak elő együtt akkor is, ha nincs közöttük ok-okozati kapcsolat – e véletlenek jelenségét nevezte szinkronicitásnak. Magyarázatául a kollektív tudatalatti szolgál. Rupert Sheldrake lényegében kiterjesztette Jung elméletét minden élőlényre. Úgy látja, a különféle rendszerek szabályozásában az ismert tényezőkön kívül másnak is szerepe van, egy láthatatlan szervezőerőnek tulajdonít szerepet. Kutatásai során arra a megállapításra jutott, hogy léteznek olyan „mezők”, amelyek információval látják el a sejteket. Ezeket morfogenetikus mezőnek nevezte el. Ezek részei egy nagyobb egységet képező morfikus mezőnek, minden egyes morfogenetikus mező hasonló szervezetek sokaságához kapcsolódik, és befolyással van az adott élőlényre, amelyet körülvesz. E mezők nem a szó szoros értelmében vett energiákkal – ahogy fizikai értelemben használjuk – bírnak, mivel a hatásuk átjut a tér és az idő gátjain, ami a „normális” energiaáramlásban akadályt jelentene. Távoli hatásuk éppolyan erős, mint a közeli. Úgy látja, ezen keresztül a tudatunk összeköttetésben áll más lényekkel és a környezettel is, és egyfajta közös emlékezet alapját képezi. Ennek a morfogenetikus mezőnek a létével magyarázza például azt is, hogy bizonyos állatfajok bizonyos alakzatokat vesznek fel, amiben az egyedek tudják a helyüket az egészben. Szerinte ebből a mezőből nyerik az információt ehhez az állatok. Ez tulajdonképpen a fizikai test, a pszichikum és a környezet közötti információs mező.7

De mások is hasonló véleményen vannak. Lyall Watson a Lifetide: The Biology of Consciusness (Életáradat: a tudat biológiája) című könyvében arra hívta fel a figyelmet, hogy ha egy adott faj néhány egyede elsajátít egy új viselkedésmintát, és a viselkedés elég sokáig ismétlődik, akkor a „morfikus rezonanciája” kihat az egész fajra, az egymástól távol élő egyedekre is, akikkel nincsenek fizikai kapcsolatban. A „századik majom elvének” nevezte az elméletét, amelynek lényege tehát az, hogy ha a majmok egy csoportja elsajátított egy bizonyos viselkedést, akkor a más szigeteken élő majmok is átveszik, méghozzá anélkül, hogy kommunikáltak volna egymással az általunk ismert módon.8 Nos, ha ez mind igaz, akkor sok mindent megmagyaráz. Például azt is, amit Paul Pearsall a The Hearts Code: Tapping the Wisdom and Power of Our Heart Energy (A szív kódja: használjuk ki szívünk bölcsességét és erejét) című könyvében állít: szervátültetéskor a donor sejtjei energetikailag és nem lokálisan kapcsolatban maradnak a donor szervezetével. A Harvard Egyetem professzora idézi Pershallt a Living Energy Universe (Élő energia világegyetem) című könyvében. Az említett kutatók szerint tehát valamifajta „szervezőerő” vesz körül minden létezőt. De minek nevezzük ezt? Ez lenne a Szellem? Az Egy, a Minden? Folytassuk az örök bölcseleti kérdéssel, a szellem és a lélek, a test és az anyag viszonyával! Test, lélek, szellem Az ezoterikus tanítás szerint az ember – de a természet bármely teremtménye – a test, a lélek és a szellem hármasából áll. Ezt egységként érzékeljük, és ezt nevezzük ,,én„-nek. Tapasztaljuk, hogy élő ember esetében a test – kemikáliák összessége – egy közös ideának van alárendelve, de ez inkább a test halálakor válik nyilvánvalóvá, amikor az egyes alkotórészek a fizika és a kémia törvényeit követik, nincsenek már alávetve többé semmilyen átfogó koncepciónak, így a test felbomlik. Az élő emberben azonban ez nem így van. Ezért ez a koncepció az, amely befolyásolja az anyagot, az általunk keresett instancia tehát nem lehet anyagi természetű, hiszen a halál pillanatában semmi anyagi természetű nem távozik a testből. A halál pillanatában az ember tudata – a lélek kifejezést is használják rá -, élete tűnik el. A születéstől a halálig mint élő indívidumot éljük meg önmagunkat. A lélek, a tudat individuális, minőségileg különbözik az anyagi természetű testtől. Ha az ezoterikus tanítás lélekről vagy tudatról beszél, ezen olyan önálló, nem anyagi természetű instanciát ért, amely

sem nem terméke az agynak, sem nem függ tőle. Minden növénynek, embernek, állatnak lelke van. A földi létezés keretein belül a léleknek hordozóra van szüksége, és ez a test. A legkorábbi idők óta azt tartják, hogy a lélek nem hal meg a fizikai test halálával. Az élet tehát a lélek jelenlétének a tünete. Élet csak ott létezhet, ahol a lélek jelen van, a lélek és az élet el nem választható. A hermetikus bölcselet szerint a világban egyetlen tudat létezik, mi csak azt tapasztalhatjuk meg, ami a közös tudatban van. De mi az élet? Az élet nem lehet azonos a tudattal. Az élet szintén nem állhat csak anyagból, csupán az élet hatására válhat láthatóvá az anyagon belül. A hermetikus filozófia szerint a szellem az élet. Az élet (szellem), a lélekkel ellentétben, anonim. Csak egy szellem, egy élet van. Ez az „isteni szikra”, amely minden élőlény sajátja.” A hermetikus tanítás szerint minden az Egyből veszi kezdetét, minden létező, a lélek is, minden jelenség vagy gondolat, minden ugyanannak az Egynek a része. De mit mond a tudomány? Az emberi tudatot materialista alapon az agy termékének tartják. Ha az evolúció során az idegrendszer elér egy bizonyos szervezettségi szintet, megfelelő nagyságot és összetettséget, akkor az agy létrehozza a gondolatot, a tudatot úgy, mint a máj az epét vagy a vese a vizeletet. Úgy tartják, a lelki folyamatok az agyban végbemenő folyamatokon alapulnak, ezekre pedig a fizika törvényei érvényesek. Az emberi tudat csupán anyagi, kémiai, fizikai törvényekkel magyarázható, csupán véletlen és szükségszerű produktum, a létért való küzdelemben a természetes kiválasztódásnak, a szelekciónak a terméke. A modern pszichológia nem ismeri a lélek fogalmát. Amit ismer, az az ösztönök, szorongások, konfliktusok stb. helye – de ezek tulajdonképpen a lélek kihatásai. A lélek eredetével nem foglalkozik. De vajon a tudomány egyértelműen bizonyítani tudja-e, hogy nincs lélek? Miként azt is, hogy a halál után a lelkünk nem él tovább? Minden szakember egyetért azzal, hogy a tudat az agy terméke, vagy vannak olyanok, akik alátámasztják az ősi tanítások, szent könyvek – például az egyiptomi, a tibeti vagy a perzsa halottaskönyvek -állításait? Ennek próbálunk utána járni a továbbiakban. Lelketlenül? Úgy tűnik, vannak kutatók, akik nem materialista alapon közelítenek a kérdéshez. Az egyik legismertebb talán dr. Raymond Moody, a halálközeli élmények kutatója, aki PhD fokozatot szerzett filozófiából és pszichológiából, több egyetemen is professzorként dolgozott. Könyve Life after life (Élet az élet után) címmel jelent meg 1975-ben. A

nagy feltűnést keltő mű a klinikai halálból visszatért emberek tapasztalatairól szól, e jelenségnek adta a halál közeli élmény nevet.12 A klinikai halál állapotából visszatért emberek élményei szerte a világon meglepően hasonlóak, a beszámolókban ugyanolyan elemek egymáshoz hasonló sorrendben bukkannak fel – írja Polcz Alaine. Annyira különösek, sokak számára hihetetlenek ezek a beszámolók, hogy Moody könyvének megjelenése után jó néhányan azt gondolták, hogy a történeteket csak a szerző találta ki, s az újabb beszámolók ennek mintájára születnek. A valóság ezzel szemben az, hogy jóval Moody könyvének megírása előtt is ismertek voltak ilyen beszámolók. Az egyik legrészletesebb leírást például a tibeti Halottak könyvében találhatjuk, amelyet a Kr. u. VIII. században jegyeztek le, de a szövege jóval korábbi szájhagyomány. Ez az írás a halál utáni állapotot ismerteti, részletesen szól mindazokról az elemekről is, amelyekről manapság a klinikai halálból visszatért emberek mesélnek. Még Moody könyvének megjelenése előtt számolt be önéletrajzi írásokban a saját halálközeli élményéről például C. G. Jung, a sarkkutató Richard Byrd, az angol írónő, Katherine Anne Porter, a magyar írók közül pedig Móra Ferenc. A halálközeli élményekkel foglalkozó első írás 1892-ben jelent meg Albert Heim svájci geológus professzor munkájaként, aki egy szikláról lezuhanva a levegőben élte át ezt az élményt. Alpinista társaitól harminc hasonló beszámolót gyűjtött össze. A jelenség értelmezésére vállalkozó első hipotézis 1930-ban jelent meg, s a halálközeli élményt a halálfélelem elleni védekező mechanizmusként értelmezte. A jelenség napjainkban az érdeklődés előterébe került, jórészt azért, mert megnőtt a halálközeli élményt személyesen is átélt emberek száma. A Gallup Közvélemény-kutató Intézet felmérése szerint az amerikai lakosság öt százaléka élte már át a halálközeli élmény valamilyen formáját, ami csak az Egyesült Államokban nyolcmillió embert jelent. A tudományos világ sokáig kétkedve fogadta mindezt, azonban a gyarapodó tapasztalatok és az újabb vizsgálatok alapján napjainkra nyilvánvalóvá lett, hogy e beszámolók nem hazugságok, s nem is csupán álmok vagy hallucinációk. Ma már egyre többet tudnak a halálközeli élmények élettani és pszichológiai alapjairól.13 A magyar kutatók közül, akik ezzel a kérdéssel foglalkoznak, Pilling János nevét kell említenünk.14 Vagy felidézhetjük a dr. Papp Lajos szívsebész – a Pécsi Tudományegyetem tanára, valamint a PTE ÁOK Szívgyógyászati Klinika

volt igazgatója – által elmondottakat: „Egy hölgy olyan állapotba került egy budapesti kórházban, hogy a vezető professzor – aki egyébként jó barátom és nagy tapasztalatú ember – azt mondta róla, hogy nem is érdemes megkísérelni a műtétet. A professzor hazament, és fiatal tanítványa, beosztottja – aki engem egyébként jól ismert és tisztelt – felhívott, és részletesen elmondta az esetet. A hölgy az eszméletlenség határán volt, kínlódott az életéért. De ez a fiatal orvos hitt abban, hogy én tudok és merek segíteni ebben. Amikor a beteggel találkoztam, ha homályosan is, de eszméleténél volt. Leletei alapján már nem szabadott volna, hogy éljen. Mindennek ellenére az élet levegője ott vibrált a beteg körül. Én csak egyet kérdeztem tőle: hisz-e abban, hogy életben marad? Mondta, jelezte, hogy hisz. Abban a pillanatban eldöntöttem, hogy megoperálom. Ez nem egy racionális döntés volt, hanem inkább intuíció. A műtét után nem tért eszméletéhez. Hat napig eszméletlenül feküdt. Lélegeztetőgép tartotta életben. Ezt az állapotot hívják kómának. Én ennek ellenére mindennap többször is odamentem a beteghez, megfogtam a kezét, megsimogattam a fejét. És mivel nem akartam, hogy a többi kollégám megmosolyogjon, ezért egészen halkan a fülébe súgtam ezeket a mondatokat: »Ugye, megígérte nekem, hogy nem hagy cserben? Önnek élnie kell. Értse meg: van esélye! Nem szabad föladnia!« A beteg hat nap múlva eszméletére tért, és egy hónap múlva a körülményekhez képest gyógyultan távozott. Ami a döbbenetes, az most következik. A beteg azt mondta nekem, hogy köszöni a mondataimat. Elmondta percre pontosan, hogy kedden, szerdán, csütörtökön, pénteken mikor voltam nála, és miket suttogtam a fülébe. Utólag leellenőriztem, valóban akkor voltam ott, amikor ő mondta. Elmondta pontosan, hogy szerdán tizenegy óra húsz perckor megállt ez és ez az orvos az ágya végénél, és akkor őt ott halottnak nyilvánították. Azt mondta a hölgy: »Szerettem volna nekik odaszólni, hogy ne temessenek el, mert nem haltam meg. Nagyon rossz érzés volt, hogy nem tudtam velük szemben védekezni.« Ez a nő mindent elmondott. Azt mondta: »Alig vártam, hogy maga odajöjjön hozzám, és beszéljen az életről.« A beteg szemén a hat nap alatt végig nedves labdacs volt, nehogy a szemhártyája kiszáradjon. Életfunkciói nem voltak. Nyilvánvaló, hogy a szemével nem láthatott és a fülével nem hallhatott, hanem valami mással, amiről mi nem tudunk. Persze az, hogy valamiről mi pillanatnyilag nem tudunk – vagy nem tud még az orvostudomány -, nem azt jelenti, hogy az nincs is. Az biztos, hogy ezek után nekem már senki nem mondhatja azt, hogy

a kóma állapotában lévő beteghez nem. érdemes szólni, mert úgyis meghalt. De számos más esetben is a betegek beszámolnak a műtét alatti élményeikről, pedig elvileg semmilyen élményük nem lehetne. A nagyobb szívműtéteknél megállítjuk a beteg szívét, és gép pótolja a keringést és a szívműködést. Megállítani a szívet nagyon könnyű, beindítani már nem annyira. Miután megoperáltuk a szívét, újraindítjuk. Az újraindítás számomra mindig egy katartikus pillanat. Sokszor a betegek a szív újraindításának élményéről pontosan beszámolnak. Ez azért döbbenetes, mert arról az időszakról, amelyről beszámol – nevezetesen a szív újraindításának élményéről -, abban az állapotban a tudomány mai álláspontja szerint nemhogy nem érezhet semmit, de nem is élhet.”15 És vajon a lélekvándorlással kapcsolatban rendelkezésre állnak-e szakemberek leírásai? Ian Stevenson, a Virginiai Egyetem Pszichiátriai Tanszékének vezetője tudományos kutatással igyekezett bizonyítani a reinkarnáció létezését. Már az 1960-as években felfigyelt arra a jelenségre, hogy a gyermekek időnként képesek egészen pontosan visszaemlékezni az előző életükben történt eseményekre. Ezt, természetesen, lehetne az élénk fantáziavilággal magyarázni, ám Stevenson kutatásai alapján úgy tűnik, ennél többről van szó. Elsősorban azért vizsgált gyermekeket, mert az ő elbeszéléseiket hitelesebbnek tartotta, hiszen az olvasmányaik még nem befolyásolhatták az élményeiket. A professzor ezer lélekvándorlással kapcsolatos esetet vizsgált meg. A gyermekek igen pontos beszámolói alapján felkereste az elhunyt személyek rokonait, és sok esetben közvetlen összefüggéseket talált a gyermekek emlékei, valamint az elhunyt élete között.16 Magyarul is olvashatunk az említettekről Tom Shroder újságíró könyvében, aki azoknak a fiatal gyermekeknek az ezreiről szól, akik előző életükre emlékeznek. Az apróságok részletes, pontos és érzelemgazdag adatokat közölnek olyan emberekről, akik az ő születésük előtt haltak meg, és akik ők saját maguk voltak – a gyermekek állítása szerint.17 Személyes tapasztalataikat ezzel kapcsolatban többen is leírták. Például Rosemary Brown londoni háziasszony viszonylag egyszerű körülmények között nőtt fel, nem tudtak biztosítani pénzt a tanulmányaira. Ám az 1960-as évektől mintha gondolati úton zeneműveket „diktáltak” volna neki, ugyanis Liszt, Chopen, Beethoven és más neves zeneszerzők „sugallatára” kb. négyszáz zeneművet (zongoramű, dalok, szimfóniák stb.) írt le. Kottáinak egy részét zenei

szakértők megvizsgálták, és megállapították, hogy mindegyik az adott zeneszerző stílusában íródott. Több hangversenyen és a BBC televíziós adásaiban is leadták őket. Senki sem tanította a zeneművészet egyik területére sem, mégis zenél és zenét szerez. Emellett olyan információi is voltak az egyes zeneszerzőkről, amelyet senki sem tudhatott. Például említette, hogy Liszt 1854-ben Lipcsében járt. A szakemberek nem hittek neki, csak hosszas könyvtári, levéltári kutatások után derült ki, hogy igaza volt.18 A lélekvándorlással kapcsolatban talán a legismertebb, sokat vizsgált és jól dokumentált eset az 1926-ban született indiai kislányé. Shanti Devi négyévesen azt állította, hogy emlékszik előző életére. Az eset akkor került széles körben a figyelem középpontjába, amikor Mahátma Gandhi bizottságot alakított az eset kivizsgálására, 1936-ban hozták nyilvánosságra az erről készült jelentést. Később is többször vizsgálták az esetet, könyv is született róla. A kislány négyévesen kezdte el mondani a szüleinek, hogy az igazi otthona nem az, ahol lakik, hanem egy 145 km-rel távolabb lévő településen, ahol a férjével élt. Férjezett volt, de meghalt tíz nappal azután, hogy gyermeknek adott életet. Hatévesen el is szökött hazulról, hogy odamenjen. Végül a vizsgálatok kiderítették, hogy valóban létezett a „férj” azon a néven, amit a gyermek említett, s kilenc évvel korábban, akinek meghalt a felesége gyermekszülésben. De számos más részlet is egyezett. A férfi el is ment meglátogatni a kislányt, de nem mondták meg neki, ki ő, a gyermek azonban egyből felismerte. A kislányt is elvitték a férfi rokonaihoz, akiket szintén felismert, és számos olyan részletet tudott róluk, amit elvileg nem tudhatott volna.19 Vannak tehát bőségesen olyan leírások, amelyek arra utalnak, hogy csak lehet valami igazság az ősi iratokban, bizony lehet lelkünk is… És vannak olyan orvosok, pszichológusok és más szakemberek, akik szerint a lelkünk nem semmisül meg a fizikai test halálával sem. Összefoglalásként idézzük Max Thürkauft, a Baseli Egyetem fizikakémia professzorát! „Az ember lényege a szellemi lelke, a test ennek eszköze, nem pedig a test hozza létre a lelket, amint a materialisták vélik.”20 Több kutató is úgy látja tehát, hogy létezik a lélek, ami az ezoterikus tanítás szerint nem az anyag terméke, a materialista szemlélet szerint viszont a tudat az agyé. De vajon létrehozhatja-e az agy a tudatot? Anyag és tudat

Számos ellenvetést tehetünk azokkal a materialista szemléleten alapuló megállapításokkal szemben, amelyek szerint a gondolat, a tudatunk az agy terméke lenne. Balogh Béla és Héjjas István gondolatainak felhasználásával nézzük ezeket!21 A következő kérdések a materialista szemléletűek számára valószínűleg kényelmetlenek. Ha a gondolat, a tudat az anyag terméke, akkor a materialista tudomány eszközeivel vizsgálni lehetne. Az agyműködés mérésére az EEG használatos, azonban csak az elektromos aktivitást mutatja, azt nem tudjuk, mire gondol az illető. De lehetséges-e vajon a teljes valóságot materialista módszerrel értelmezni? Az eddigiek alapján mondhatjuk, nem. Ha a gondolat az agy terméke, akkor jó lenne tudni, hol húzódik a határ a tudatos és a tudat nélküli organikus struktúrák között, de nem tudjuk. Hiszen még azt sem tudjuk, hol a határ az élő és az élettelen között. Jó lenne tudni, hol van a határ az úgynevezett kondicionált és a kreatív viselkedés között. A gépi viselkedés kondicionált, azaz egy gép csak arra képes, amire beprogramozták. Amire beprogramozták, azt végrehajtja, de ehhez be kell valakinek programoznia. A számítógép sem magától működik, ahogy a porszívó sem magától porszívózik. Az anyagnak információra van szüksége ahhoz, hogy tevékenykedjen. Honnan származik az agy információja? Ki programozza be az agyat? Ehhez kell egy információforrás. Mindig egy „magasabb rendű” akarat hoz létre egy „alacsonyabb rendű” valamit. Az agy azonban nem úgy működik, mint egy számítógép – tartják a szakemberek is.22 Ugyanis ha például az egyik része megsérül, más agyterületek átveszik a sérült rész feladatait. Ha a számítógépben elromlik egy alkatrész, a gép többi része nem veszi át az elromlott funkcióját. Gondoljunk arra, hogy gép nem létezik az őt tervező mérnök nélkül, de számos kultúráról tudunk, amelyek gép nélkül jöttek létre. Folytassuk egy fontos érvvel! Számos dolog utal arra, hogy a tudat hat az anyagra. Hiszen csupán az, hogy elképzelünk valamit, a szervi működések egész sorát indítja el. Egy jó falat láttán összefut a nyál a szánkban, ha valami utálatosat látunk, hányingerünk támad. Izzadást, reszketést, a lélegzet megakadását válthatja ki a szerelmes megpillantása vagy a félelem is. Gyorsabb szívdobogást számtalan érzelem okozhat. Egy jó hír felélénkíti az embert, aki bizakodik, gyorsabban gyógyul… és még folytathatnánk. Ma már az orvostudomány is elismeri, hogy léteznek pszichoszomatikus betegségek, vagyis a tudatunk hat a testünkre. Agykontrollal,

meditációval gyógyulhatunk, vagy említhetjük a hipnózist is. A keleti jógik tudatuk segítségével pedig szinte csodákra képesek. És csaknem minden olyan folyamat, amelynek mérésére képesek vagyunk – például vérnyomás, pulzus -, az akaratunk által befolyásolhatónak bizonyult. Sőt! Megérezzük azt, ha néznek minket. Ráadásul – ahogy arról az előzőekben szó esett - az emberi elme közvetlenül hatást tud gyakorolni a szubatomi részecskékre, kiderült ugyanis, hogy a megfigyelőtől függ a megfigyelt részecske viselkedése. A gondolatainkkal tehát képesek vagyunk a körülöttünk lévő dolgok befolyásolására, méghozzá oly módon, hogy az nem magyarázható a fizika tradicionális keretei között. Ha viszont a tudat hat az anyagra, akkor hogyan lehet az anyag terméke? Ellene szólnak a következők is. Nem lehet megállapítani, hogy bizonyos agyi központok bizonyos feladatokat látnak el, azaz az egyes funkciókat nem lehet bizonyos helyekhez kötni. Az agyi funkciók nem szükségképpen tartoznak egyetlen agyi területhez. Az agy ugyan elkülönített anatómiai részekből épül fel, de ezek a mezők nem egymástól független miniagyak, sokkal inkább egy összetartó és integrált rendszert alkotnak, azaz számunkra egyelőre talányos módon szerveződtek – írja Susan A. Greenfield az agyról szóló könyvében. Nincs minden egyes funkciónak vagy a külvilágban kifejeződő viselkedésnek közvetlenül megfelelő egyetlen központja az agyban. Nem létezik például egyetlen mozgásközpont. A mozgás létrehozása sok agyi terület együttes működésének nettó eredménye, ahogy az egyes hangszerek együtthangzása hozza létre a szimfóniát. Vagy említhetjük az idegtudomány egyik legnagyobb rejtélyét: hogyan látunk? „Senkinek sincs pontos elképzelése arról, hogy az agyban lévő külön mezőknek hogyan sikerül létrehozniuk egy egészet, olyan funkciót, mint a mozgás vagy a látás, ami lényegesen több, mint a részfunkciók összessége” – írja a szakember. Ugyanilyen rejtély az emlékezés, ami sokféle arcú és sokfázisú jelenség. Sokkal több, mint az agy egyik funkciója, mivel magába foglalja az egyén körül lévő világ tökéletesen egyedi módon való magyarázatának belső forrását. A kifinomult emlősagyban viszont nem tudják kimutatni, hogy bizonyos számú sejtes mechanizmus nemcsak szükséges, hanem elégséges is a memóriához.24 Kérdés az is, hogy az agyba érkező ugyanazon elektromos jeleket egyszer miért érezzük látásként, míg másokat tapintásnak, hallásnak stb. Eddig még senki sem adott kielégítő magyarázatot erre –

írja Greenfield, az agyműködéssel foglalkozó szakember.25 Felvethetjük azt is, hogy ha mindenkinél ugyanazok a fizikai folyamatok zajlanak, akkor miért vagyunk annyira különbözők egymástól? És ha igaz továbbá, hogy minden csupán fizikai-kémiai folyamatokra vezethető vissza, akkor az ember hogyan tudja elnyomni természetes hajlamait? Ha minden csak kémia, hogyan tudjuk megakadályozni a kémiát abban, hogy minden csak kémia legyen? Hogyan van gondolati szabadság, ha minden gondolatunk a fizikai törvényektől függ? Honnan van a fantázia, az alkotószellem? – kérdezi Popper.26 Nyugtalanító körülmény az is az agykutató szerint, hogy még nem tárult fel a teljes kapcsolatlánc a már ismert molekuláris-sejtes elváltozás és a tényleges érzéseink változása között. Itt vannak például az antidepresszáns szerek, amelyek ugyan néhány óra alatt kifejtik biokémiai hatásukat, a gyógyulás megkezdődéséhez mégis legalább tíz nap kell.27 Továbbá a szakemberek sem tudnak választ adni arra a kérdésre, miben gyökerezik az egyéniségünk?28 És vajon meg tudjuk mondani, hogy mikortól vagyunk tudatosak? Már az anyaméhben? A tudósok egy része szerint igen. De akkor ez melyik pillanatban következik be? A megtermékenyített petesejt nyilvánvalóan még nem tudatos. De akkor mikor bukkan fel a tudat? És vajon minek a tudatában van a magzat? A másik vélemény szerint a magzat akkor válik tudatossá, amikor megszületik. Viszont sok koraszülött csecsemő jön a világra. Akkor a születés idézi elő a tudatot? Hiszen magát az agyat teljesen érintetlenül hagyja a szülés folyamata. Vagy valamikor a szülés után válunk tudatossá? Vagy mivel az agy fokozatosan alakul ki, talán a tudat is? Nem tudni. A tudat megjelenésének ideje kritikus kérdés – írja Greenfield.29 Ahogy az is, hogy miért öregszik az agy. Miután ez az univerzum legkomplexebb tárgya, vajon miért hagyja pusztulni magát? Az élet utolsó szakaszában ugyanis az agy tömege csökkenni kezd, hetvenéves korra öt, kilencvenre húsz százalékkal csökken a tömege. Sokatmondó viszont, hogy bizonyos képességek még öregkorban is javulhatnak.30 De lehetnek még más kérdéseink is, amelyek szintén arra utalnak, egyáltalán nem biztos, hogy tudatunk az agyunk terméke. Testünk, agyunk a Földön található elemekből áll. Ha az összetevőknek nincs külön-külön tudata, akkor együtt hogyan lehetséges, hogy mégis van? De érdekes az is, hogy úgy születünk, hogy fel vagyunk szerelkezve a stresszhez alkalmazkodás képességével.31 Vagy említhetjük azt is, hogy az éber állapotban végzett agyműtétek során a

páciens „kívülről” éli meg saját élményeit, az emlékek színes hangosfilmként peregnek le előtte. És a legbámulatosabb, hogy minden pillanatban tudja, mindezt valójában nem éli át, csupán úgy látja, mint a moziban, miközben ott fekszik a műtőasztalon. A helyzetet maga a páciens ítéli meg, saját Énje, éntudatos lelke, amely éppen ezáltal bizonyul a mesterségesen felidézett emlékektől függetlennek.32 Láthatjuk, hogy a tudat eredete a szakemberek számára is gondot okoz. „A tudat teszi elevenné az embert – ez az idegtudósok számára a végső rejtvény” – ahogy Greenfield is írja.33 Vannak azonban olyan tudósok, akik nem az agy termékének tartják. Sir John Eccles például, aki Nobel-díjat kapott az emberi agy kutatásáért, az anyagi agy és a szellemiélek dualizmusa mellett áll ki, egy „gépben lakó szellemben” hisz. Szerinte az intenzív agytevékenység a pszichikai, szellemi folyamatok szükséges feltétele, de csupán feltétele, és nem az elégséges ok. Szerinte a jelenlegi elméletek semmi magyarázatot nem adnak arra, hogyan lesz például az agyunk látóközpontjaiban a különböző neuronális eseményekből kép. Hogyan áll össze a kép mozaikelemekből, a kb. egymillió idegszál elektromos kisüléséből? Úgy látja, az „éntudatos szellem rakja rendbe elképesztő módon az elemeket úgy, hogy tudatunkkal fölfogható képpé legyenek”.34 Véleménye szerint a megismerés semmiképpen sem az agyban végbemenő kémiailag-fizikailag leírható folyamatok munkája. Egy tudatos szellem meglétét feltételezi, halhatatlan szellemi lélekről és halandó anyagi testről beszél. Azt, hogy nem a jól körülírható agyközpontok hozzák létre a tudatot, az jelzi, hogy a „tudatos szellem a sérült hangszeren is meg tud nyilvánulni”. Agyvérzés vagy más betegségek, sérülések után ugyanis a sérült rész feladatait átveszik más agyterületek, ahogy arról már szót ejtettünk. Ebben is igazolódik Eccles magyarázata, a tudatos szellem ugyanis önállóan uralkodik saját gépezetén, és nem az hozza őt létre. Az agy a funkcióit, a kémiai folyamatait értékelni, szelektálni és integrálni tudja. Azaz a szellem uralkodik a szerszámon, és nem fordítva!35 Vannak, akik úgy gondolják, hogy az agy és a tudat kapcsolata szempontjából az okot és a feltételt keveri össze a materialista szemlélet. Wolfgang Kuhn a következő példát hozza. Egy áramkör két vezetéke elengedhetetlen feltétele annak, hogy a bekapcsolt izzólámpa világítson. Ha a vezeték hiányzik vagy elszakad, nem ég a lámpa. De ebből arra következtetni, hogy a fény oka a vezeték,

ugyanolyan hiba, mint az, hogy az agy hozza létre a tudatot. Vagy hozhatunk másik példát. Egy festmény feltételei: festék, vászon stb. Ezek nélkül még a legnagyobb festő sem tud képet festeni. De minden bizonnyal senkiben sem támad az az abszurd gondolat, hogy az említettek a kép létrejöttének okai. Nyilván nem okai, hanem feltételei. A festő rendezi el a holt anyagot, a káoszt, és teremt valami újat. Ugyanez a helyzet az agy és a tudat viszonyában is. Az agy feltétel, de nem ok.36 David J. Chalmers, az Arizonai Egyetem professzora szerint sem vezethető vissza a tudat fizikai, biológiai, bioelektromos és neurofiziológiai folyamatokra. Az erkölcs, a lelkiismeret, az esztétikai érzék mögött ugyanis nincs fizikai magyarázat.37 Az említett szakemberek véleménye alapján erősen kétségbe vonhatjuk, hogy a tudat az agy terméke lenne. De akkor honnan ered? Igaza van az ősi tanításoknak, hogy az „Egyből”, amit nevezhetünk kollektív tudatalattinak vagy morfogenetikus mezőnek is? A válaszhoz vessük össze azt, amit az anyag és a tudat felépítéséről tudunk! Robert Alson Wilson olyan gondolatokat vetett fel, amelyek az ősi tanításokban évezredek óta jelentős szereppel bírnak. Kölcsönhatásokat vélt felfedezni az emberi tudat és az emberi tudattalan között, ami miatt a tudat képes lehet jelentősen befolyásolni nemcsak a testet, de a környező világot is. Az ősi tanításokkal egyezően ez azt jelenti, hogy az emberi tudattalan legmélyebb szintjei kapcsolatban állnak az anyag legmélyebb szintjével. Minél mélyebbre megyünk a személyes, majd kollektív tudattalanba, annál nagyobb pszichikai energiákkal találkozunk. Hasonlóan minél mélyebbre megyünk az anyag szerkezetében, annál nagyobb energiákat tapasztalunk. Nem túlzás az a hasonlat, hogy az anyagi világ molekuláris és szubnukleáris szintje olyan, mintha az anyagnak is lenne személyes és kollektív tudattalanja, és a kétféle tudattalan valahol mélyen kölcsönösen befolyásolná egymást – foglalja össze Héjjas István.38 Mindez alátámasztására tegyük hozzá, hogy az anyag, pontosabban a szubatomi részecskék úgy viselkednek, mint az élők: ha kis térrészbe zárjuk őket, akkor azonnal gyors körmozgásba kezdenek. Minél kisebb a térrész, annál gyorsabb körmozgást végeznek. A részecskék mozgással reagálnak a bezártságra, és ez az anyag alapvető jellemzője.39 Ezek alapján feltételezhetjük, hogy a tudat nem lehet az agy terméke. Valahonnan „magasabbról” kell származnia, nevezzük Egynek, morfogenetikus mezőnek vagy kollektív tudatalattinak. Azt, hogy

ez mennyire így lehet, alátámasztja Balogh Béla felvetése is: ha el tudunk képzelni magasabb szférákat, akkor létezniük kell. Gondoljuk el, egy kétdimenziós lény nem tudna elképzelni három dimenziót. Mi, „háromdimenziósok” el tudjuk képzelni a négydimenziós téridőt, noha nem tapasztaljuk. Hogyan lehetséges ez, ha a gondolat valóban a háromdimenziós agy terméke?40 Minden szinten… szinte minden A hermetikus tanítás szerint csak egy tudat létezik, de minden létezőnek van tudata, valamint csak azt tudjuk, ami benne van a közös tudatban. Az Egyetlenből veszi minden tudat az eredetét. Nemcsak az egész testnek, de a szervrendszereknek, szerveknek, szöveteknek is saját tudatuk van. Így a sejteknek is, amelyek tudják a helyüket az egészben. De „fölfelé” is ez a helyzet: az égitesteknek, a Földnek, a naprendszereknek, a világegyetemnek is önálló tudata van. És mit mondanak napjaink tudósai ezzel kapcsolatban? Meglepő, de gyakorlatilag alátámasztják az ezoterikus tanítást. Kezdjük a Földünkkel!41 J. Lovelock brit vegyész-biokémikus és L. Margulis nyomán újabban egyre jobban tért hódít a Gaia-hipotézisnek nevezett globális életelmélet. A Gaia-elmélet a Földet egyetlen egységes és önszabályozó rendszernek tekinti, tulajdonképpen egyetlen egységes organizmus, önálló élőlény. Az elmélet a nevét Uranosz égi feleségéről, Gaiáról, a Föld istenasszonyáról kapta. A földi élet annak köszönheti csaknem négymilliárd éves fennmaradását, hogy Gaia (a Föld) önszabályozó rendszere az állandóan változó külső feltételek mellett is az élet számára megfelelő tartományban stabilizálja a légkör összetételét és a hőmérsékletet. A Nap sugárzása például az elmúlt 3-4 milliárd évben jelentősen nőtt, megváltozott a szárazföldtenger arány, a légkör összetétele. Ezért már réges-rég fel kellett volna borulnia a szilárd felszín-hidroszféraatmoszférabioszféra egyensúlyának, az életfeltételeknek meg kellett volna szűnniük. Mi tette mégis lehetővé, hogy a földfelszín tekintélyes változásainak ellenére az életfeltételeket jelentő tulajdonságok, paraméterek évmilliókon át olyannyira stabilak maradtak? Lovelock szerint a válasz: Gaia. Földünk olyan önfenntartó organizmus, amely képes arra, hogy optimális értéken tartsa a hőmérsékletét, a légkör és a tenger kémiai összetételét stb. Több mint hárommilliárd éve fennáll ez a késélen táncoló egyensúly. Ha nem volna Gaia, akkor Földünk nagyon hamar a Vénusz vagy a Mars sorsára jut – forró pokollá vagy fagyott sivataggá válhatott volna.

De számos más példát is hozhatunk az elmélet alátámasztására. Többek között felfigyeltek arra, hogy a globális felmelegedés rejtélyes módon nem növeli, nem gyorsítja fel eléggé a Földön lévő hatalmas víztömegek párolgását. Sőt, az utóbbi időben nemhogy nagyobb lenne a párolgás, hanem inkább csökkenőben van ez a jelenség. Úgy gondolják, az utóbbi évtizedekben a „globális elsötétülés” nevet viselő folyamat ellensúlyozza a felmelegedés hatásait, legalábbis az óceánok esetében. Hiába van ugyanis melegebb, az óceánok kevesebb direkt fényt kapnak a Naptól, amely a Föld egyetlen külső energiaforrása.42 De persze ez arra is utal, hogy a világegyetem önálló tudattal rendelkező élőlény. Emlékezzünk arra, hogy az őskorban a világegyetemet élő szervezetként fogták fel, de Arisztotelész is annak tekintette. Akárcsak a fizikus, csillagász Grandpierre Attila is, amint könyvének címe is jelzi: Az Élő Világegyetem könyve. „Az a tény, hogy az anyagi, mégoly élettelennek tekintett létezők képesek egy átfogó, egyetemes elvet követni, igazolja, hogy a világot végső elvek igazgatják. Ha az anyag nem más, mint a világ egyik elvének megnyilvánulása, megvalósulása, mi akadályozhatná meg a világ másik elvének hasonló megvalósulását? Ha a Világegyetem lényegi szintjén nem él más, mint három végső elv, az anyag, az élet és az értelem elve, amelyek egymás mellett, párhuzamosan is képesek érvényre jutni, akkor az életelv érvényre juttatásának nincs és nem is lehet semmiféle akadálya. Következésképpen az egész Világegyetem él! Ahogy az élő szervezetnek is vannak olyan alkotóelemei, amelyek bizonyos közelítésben, időléptékben, összefüggésben élettelennek látszanak, úgy a Kozmosz egyes részei is látszhatnak egyik-másik szempontból élettelennek. De abból, hogy a Kozmoszban léteznek a fizikusok által élettelennek tekintett atomok, nem következik, hogy a Világegyetem élettelen – hiszen ezen az alapon az is következne, hogy az ember is tökéletesen élettelen, hiszen az emberi szervezet is ugyanezekből az atomokból áll. Az életelv és az értelem elve a Világegyetem anyagi határfeltételének tekinthető. A Világegyetem nem elvont közegben fejlődik, hanem az életelvvel összhangban, és így az életelv olyan élő közeget jelent az anyagi Világegyetem számára, amely folyamatosan módosítja a Világegyetem fejlődését” – írja.43 Az Egész vagyunk… Próbáltuk párhuzamba állítani az ezoterikus tanítás és a modern természettudományok megállapításait az élőlényekkel kapcsolatban is. Azt a megállapítást kell tennünk, hogy a jelek szerint egy

fontos kérdésben megegyeznek: a világegyetem szerves részei vagyunk. Materialista megközelítéssel nem kapunk magyarázatot arra, hogyan illeszkedünk mi, emberek a teremtés egészébe, hiszen olyan modellt állítottak fel a világegyetemről, amely különálló és pusztán fizikai dolgokból áll, amik csupán mechanikus és funkcionális kapcsolatban állnak egymással. Mint egy gépezet különféle alkatrészeinél, az összes dolog teljes egészében a fizika és a kémia eddig már felfedezett törvényeinek engedelmeskedik, ugyanakkor áthághatatlan korlátot emel eléjük a tér és az idő. Láttuk azonban, hogy a kvantumfizika – és ma már kvantumpszichológiáról is beszélnek – azt mutatja, hogy ennél többről van szó, és a lelkünk mélyén talán mi is érezzük már. Mindezek ismeretében nem gondolhatjuk többé magunkról, hogy el vagyunk választva egymástól és a világ többi részétől. A mi fizikai létünk csak egy szintje egy nagyobb realitásnak, amely számos réteggel, számos dimenzióval bír, és számos úttal, amelyeken keresztül minden kapcsolatban áll egymással, és amelyen keresztül minden szerves részévé válik a nagy egésznek. Minden, ami valójában létezik, része az Egynek – még mi magunk is. Szoros kapcsolatban állunk a mindenséggel és egymással; gondolataink pedig hatnak a világra. És ha körülnézünk az univerzumban, többé nem szilárd anyagot látunk, hanem energiát. Minden – beleértve önmagunkat is – energia, fény, amely kapcsolatban áll mindennel, és keresztül-kasul hatást gyakorol mindenre. Egyek vagyunk tehát az Univerzummal – ezt mondják a modern természettudományok is. És ezt mondta például a védikus bölcselet is: Tat Tvam Aszi = Az te vagy. Az = minden, ami létezik. És minden, ami létezik, azonos önmagunkkal.

7. ÁTFOGÓ REND „A dolgokban benne rejlő, a részeket magába foglaló rendben az egyes részek közti kapcsolat meghatározása szempontjából a tér és az idő többé már nem domináns faktorok. Inkább egy teljesen másfajta, sokkal mélyebb alapkapcsolat létezhet a különálló elemek között, mint ahogy a térről és az időről alkotott elképzeléseinkben megfogalmaztuk. Amit mi tapasztalunk, az része egy általános, mindent átfogó rendnek.” (David Bohm: Wholeness and the Implicate Order) Az eddigiekben láttuk, hogy a „minden Egy” törvénye gyakorlatilag megegyezik azzal, amit a modern fizika állít, de vonatkoztatható az élővilágra is. Folytassuk most a többi alapelvvel! Ebben a fejezetben az analógia és a polaritás következik. Vajon a modern természettudományok alátámasztják-e ezen elvek tekintetében is az ősi és ezoterikus tanításokat? Az összefüggések elve „Ami fenn van, ugyanaz, mint ami lenn van, és ami lenn van, ugyanaz, mint ami fenn van…” – olvasható a Smaragdtáblán. Láttuk, hogy az ősi kultúrákban milyen nagy jelentőséget tulajdonítottak ennek a gondolatnak, de úgy tűnik, a modern természettudományok is az analógia elvén működnek. A természetet összefüggéseiből kell megérteni, hiszen minden összetevője az összes többi összetevővel és önmagával is összefüggésben áll – írja a fizikus. Végső soron minden természeti jelenség összefügg a többivel, ezért mindent meg kellene ismerni ahhoz, hogy bármelyiküket is megmagyarázhassuk. Ez persze lehetetlen. A tudományt az a feltételezés tette igazán sikeressé, hogy közelítésekkel is nagyon jól lehet boldogulni. Ha megelégszünk a természet közelítő „megértésével”, nagyon jól leírhatjuk a kiválasztott jelenségcsoportokat úgy, hogy más jelenségeket figyelmen kívül hagyunk. Ezzel a közelítő módszerrel sok jelenséget értelmezhetünk néhány más jelenség segítségével, következésképpen közelítőleg megérthetjük a természet különböző vonatkozásait anélkül, hogy egyszerre kéne mindent megértenünk. Minden tudományos modell és elmélet csupán közelítő jelleggel adja vissza a dolgok valós természetét, de a közelítésből adódó hibák olyan kicsik, hogy ennek a megközelítésnek van értelme.1 Mivel az egész természet ugyanannak a törvénynek van alárendelve, az analógia elve a világegyetem egészére érvényes, a távoli csillagokra és galaxisokra is. A kozmosz alapvető egysége tehát a parányi

méretektől a fényévekben mérhető hatalmas távolságokig is megnyilatkozik. „Mindennapi tapasztalataink – egészen a legkisebb részletekig – oly mértékben összefonódnak a világegyetem nagyléptékű tulajdonságaival, hogy csaknem lehetetlen a kettőről különkülön elmélkedni és beszélni” – tartja a csillagász Fred Hoyle.2

6. ábra. A Fiboccani-számsor alapján történik a– magok eloszlása a napraforgófejekben is. Azt magunk is látjuk, hogy az analógia elve a világegyetem minden szintjére érvényes: például az atommagok körül ugyanúgy keringenek az elektronok, ahogy a Nap körül a bolygók. De mi sem az atomot, sem a Naprendszert nem látjuk, a „közepes” megismerésére vagyunk utalva. Viszont az „amint fenn, úgy lenn” törvény alapján lehetőségünk nyílik arra, hogy tanulmányozva a „közepest”, ezt átvigyük a számunkra megközelíthetetlen szintekre, a törvény lehetőséget ad a „közepestől” eltérő sávok kutatására. Például a teljes elektromágneses spektrumból csak egy kis részt, a látható fény tartományába eső hullámokat látjuk, azonban a látható fény tulajdonságaiból következtetni lehet az

elektromágneses hullámok más tartományainak viselkedésére is. Ugyanez az elv vonatkozik a hanghullámokra is, például a hallható tartományba esők viselkedéséből az ultrahang tulajdonságairól is alkothatunk fogalmat magunknak. Tehát egy általunk megközelíthető területet vizsgálunk, majd az ez úton szerzett tapasztalatainkat átvisszük a számunkra megközelíthetetlen szintekre. Valójában ez az analógiás gondolkodás tesz képessé minket az Univerzum felfogására.3 De nemcsak a bolygók, a naprendszerek világában van „rend”, hanem „lejjebb” is. Az anyag szerkezetében megjelenő tiszta struktúrák megfigyelhetők az atomok és a szubatomi részecskék világában is. Ez utóbbi világban is az atomiban tapasztalható rend létezik. A szubatomi világot ritmus, mozgás és folytonos változás kíséri. Mindez azonban nem önkényesen és kaotikusan történik, hanem jól meghatározott és körülhatárolható mintázatot követ. Az egy adott típusba tartozó összes részecske tökéletesen azonos egymással. Pontosan ugyanaz a tömegük, az elektromos töltésük és az egyéb jellemző tulajdonságaik is. Továbbá minden elektromos töltéssel rendelkező részecske az elektronéval egyező (vagy ellentétes) vagy pedig kétszer akkora töltést hordoz. Ugyanez érvényes más, a részecske fontosabb jellemzőit megadó mennyiségekre is, amelyek soha nem tetszőleges értékek, hanem szigorúan meghatározottak. Az atomok és a szubatomi részecskék világában meglévő mintázatok sokban 4 hasonlítanak egymásra, számos párhuzam is fellelhető köztük. Miután a részecskék világában szimmetrikus mintázatokat fedeztek fel a kutatók, néhányukban felmerült a gondolat, hogy ezek a mintázatok az alapvető természeti törvényeket tükrözik. Az elmúlt tizenöt évben roppant nagy erőfeszítéseket tettek, hogy megtalálják a végső, „alapvető szimmetriát”, amely magába foglalná az összes ismert részecskét, és ezzel „megmagyarázná” az anyag szerkezetét. Capra szerint komolyan kell venni azt a lehetőséget, hogy egy szép napon a szubatomi részecskék tulajdonságait le lehet majd vezetni az általános elvekből.5 David Bohm fizikus szerint a fizika elemi törvényeit nem fedezheti fel olyan tudomány, amely megkísérli a világot részekre szabni. A dolgokban benne rejlő, részleteket magába foglaló rendről ír a könyvében, amelynek már a címe is sokatmondó: Wholeness and the Implicate Order (A benne foglalt és átfogó rend). Szerinte ez a rend meg nem nyilvánult állapotban létezik, és alkotja azt az alapot, amelyen minden megnyilvánuló valóság nyugszik. A megnyilvánult

valóságot kifejtett, feltáruló rendnek nevezi. „A részecskéket egymással közvetlen kapcsolatban lévőnek tekintjük, melyekben dinamikus kapcsolódásaik nem változtatható módon függenek a teljes rendszer állapotától… mindez így elvezet bennünket a töretlen, szétválaszthatatlan egész új elképzeléséhez, ami elveti azt a klasszikus felfogást, hogy a világ egymástól függetlenül létező részekre bontható lenne.” Állítja, hogy a világegyetem holografikus elképzelése az az elrugaszkodási pont, ahonnét elindulhat a benne rejlő, „magába foglaló” rend és a kifejlett, feltáruló rend megértése felé.6 Ismeretes, hogy a hologramelv szerint minden részecske az egész tökéletes képmása, és segítségével a tökéletes hologram rekonstruálható. A hologramot bármilyen apróra törjük is, a legkisebb rész is képes lesz visszaadni az egészet. Ehhez persze az üvegcserép minden molekulájának át kell rendeződnie. Okkal kérdezhetjük, vajon honnét „tudják” ezt az egyes részek? De ilyen a genetikai információ is, amely a növény, az állat, az ember minden sejtjében megtalálható… és a sejt, noha mindegyik azonos információt tartalmaz, tudja, hogy ő lesz például a szem, a gyökércsúcs vagy a kopoltyú egyik sejtje. Valamennyi szövet képes azzá válni, amivé kell, csak „ismernie” kell a helyét az egészben. Honnan „tudja” ezt a sejt? De a különféle testrészeink is „tartalmazzák” az egészet, a fülben, a tenyéren, a talpon stb. bizonyos pontok bizonyos testrészeknek felelnek meg. És sorolhatnánk még a példákat. Térjünk át a számok világára! Érdekes összefüggést mutatnak a következők is. Ahogy arról már szó esett, a Nap precessziós útján 72 év alatt tesz meg egy fokot, 2160 év alatt halad végig egy állatövi szakaszon, tehát 30 fokon, és 25 920 év alatt bejárja az ekliptika egész körét. Ezek az időegységek nagy jelentőségűek a Föld és az emberiség életében. Az egészséges ember életkora 72 év, vagyis a precessziónak egyfoknyi útja. Az ember normális testhőmérséklete 36 fok, ez a 72-nek a fele, az egészséges ember szíve percenként átlag 72-t ver. Percenként 18-szor veszünk levegőt, tehát négypercenként 72-szer, a forgó Föld pedig négypercenként fordul el 1 fokot, tehát a Föld 1 foknyi elmozdulásának 72 lélegzetvétel felel meg, mint ahogy a precesszióban 72 év egyezett 1 fokkal. Ha az ember 1 perc alatt 18 lélegzetet vesz, akkor egy nap – 24 óra – alatt 25 920-szor lélegzik, ugyanennyi a nagy Napévben lepergő földi évek száma. Ezek a számok igen mélyen gyökereznek a lét törvényében, és rejtelmes, örök összefüggéseket tárnak fel.7

De ugyanilyen titkokat rejt magában a Fiboccani-számsor is. Ez egy összeadási sor, amelynek haladványában minden tag az őt megelőző két tag összege, ily módon: 1, 1, 2, 3, 5, 8, 13, 21, 34, 55… Jelentősége abban áll, hogy a benne foglalt arányok ismétlődése a természetben megfigyelhető oly sok szerkezet és folyamat alapját képezi, hogy mindenütt jelenlévőnek kell tartani. Például ez irányítja a fény sokszoros törését a tükörben, a növények leveleinek és a fák ágainak eloszlását, a százszorszép- és napraforgófejekben a magok eloszlását, kagylófajták spirális alakját, a fülkagyló spiráljait, különböző állatok szarvait… Vagyis a Fibonacci-számokból következő aránysorozatok képezik a természet fejlődésének és növekedésének sémáját, és azt tartották róluk, hogy a teremtés egészében a Teremtő kézjegyét hordozzák. De más példákat is hozhatunk. Az aranyarányt vagy aranymetszést esztétikai értékeket hordozó tökéletes arányként tartják számon, ami a természetben és a művészetekben is gyakran megjelenik. Ezt az arányt a következőképpen ábrázolhatjuk. Vegyünk egy szakaszt, és osszuk egy hosszabb és egy rövidebb részre. Az aranyarány esetén az egész szakasz úgy aránylik a nagyobb részhez, mint a nagyobb rész a kisebbhez. Numerikusan kifejezve ez a szám az irracionális 1,68… Már az egyiptomiak is ismerték, a görögöknél nagy jelentőséget tulajdonítottak neki, és a Φ (fi) jellel jelölték. Az említett példák és a számok között fellelhető más összefüggések alapján vannak, akik egyenesen szent geometriáról beszélnek, amit az univerzális rend metaforájának tartanak.8 Lehet, hogy igazat kell adnunk az ősi tanításnak, miszerint sem a számokat, sem a nyelveket nem az emberek találták ki, ők csak rátaláltak. A számok ősminőségek, egy magasabb rend valóságai. Ha helyesen nézzük, a számokban megnyilvánulnak a teremtés törvényei és titkai – a számok leképezik a teremtés folyamatát.9

7. ábra. A lóhere összetett levele egyetlen levélkéjének alakja matematikai egyenlettel leírható, ahogy például a borostyán, a fűzfa, a vadalmafa, a juhar vagy a méhsejtek és a szúnyogháló szemeinek az alakja is, akár a sugárállatkák vagy a csigák háza is. Forrás: Nyikobj Sejkov: Élet és szimmetria. Gondolat, Budapest, 1987. 28. o. Egy „mindent átfogó rendre” bukkantunk tehát, amely az apró parányoktól kezdve az élőlényeken át a galaxisokig létezik. Vajon kialakulhat-e egy ilyen rend véletlenül? Túl az ellentétek világán Folytassuk a polaritással! Láttuk, hogy az ezoterikus tanítás a dolgok és az események alapvető egységét hirdeti, de nem állítja, hogy minden azonos. Felismeri a dolgok egyedi voltát, de egyúttal annak is tudatában van, hogy az összes különbség és szembenállás csupán viszonylagos a mindent átfogó egységben. A misztikusok tuják, hogy az ellentétek viszonylagosak és poláris kapcsolatban állnak egymással, vagyis a jó és a rossz, a gyönyör és a kín, az élet és a halál ugyanannak a valóságnak nem abszolút, különböző kategóriákba tartozó jelensége, hanem különböző oldala, az egyetlen egész egymástól távol eső része. És a fizika? Az ellentétes fogalmakra a modern fizikában is számos példát találunk, elsősorban atomi és szubatomi szinten. Kezdhetjük azzal, hogy az anyag kettős természetű: megjelenik részecskeként és hullámként is, a helyzettől függ, mikor melyik sajátosságát mutatja, de ilyen a természete a fénynek és az összes többi fajta elektromágneses sugárzásnak is. Az atomi részecskék oszthatók és oszthatatlanok, az anyag folytonos és nem is, valamint az anyag és az energia sem más, mint ugyanazon jelenség két különböző aspektusa. Az anyag tehát egymást kizáró módon is megnyilatkozhat.10 De hozhatjuk az anyagantianyag példáját is. A fizikusok sorban fedezték fel az „anti-elektront”, az „antiprotont”, az „antineutront”… kiderült, hogy minden részecskének megvan az ellenpárja. De említhetjük, hogy alapvető logikai ellentmondás van a relativitáselmélet és a kvantummechanika között, noha mindkettő igazolására megdönthetetlen kísérleti eredményekkel rendelkezünk. Erre azt mondhatnánk, hogy akkor vagy az egyik, vagy a másik igaz, de a kettő együtt nem, ám minden olyan kísérlet csődöt mondott, amelyik az egyiket vagy a másikat megcáfolta volna. Mindkettő ugyanannak a valóságnak a két pólusa. A modern fizikában az összeegyeztethetetlen fogalmak egyesítésének talán leghíresebb példája az atomfizikában található: egyesítették a részecske és a hullám fogalmát. A relativitáselmélet a

klasszikus fizikai fogalmakat – tér és idő – a „magasabb dimenzióba”, egy négydimenziós téridőbe emelte fel; előtte a tér és az idő fogalmai egymástól teljesen különbözőnek tűntek, de a relativisztikus fizika egyesítette őket. Mindez feltűnően hasonlít ahhoz, ahogy az ezoterikus tanítás is egy magasabb dimenzióban tapasztalja meg az ellentétek egységét.” Említhetjük Jacques Monod könyvében foglaltakat is, ami szerint a természetben minden két alapvető tényezőnek a terméke: a véletlené és a törvényszerűségé. Példa erre a Föld Nap körüli pályája, amelynek ellipszis alakja a newtoni törvényekből fakad, tehát a pályája szükségszerűen ellipszis alakú. De az, hogy milyen messze kering a Naptól, egy sor véletlen következménye, ilyen lehet, hogy mivel ütközött a szoláris ködben. Azaz a tényleges pálya részben szükségszerű és részben véletlen.12 Az élet egyik polaritása a természet férfi- és női oldala. Az ezoterikus tanítás szerint az ember csak a tudat egy magasabb szintjén tapasztalhatja meg férfi- és női oldalának egyesülését, ott, ahol már túllépett a gondolkodás és a nyelv szabta határokon, és ahol az ellentétek dinamikus egységben olvadnak össze. Azt, hogy mindkettő ugyanannak a két aspektusa, jelzi a biológiában az is, hogy a férfiakban is találhatók női, és a nőkben is férfihormonok. Mire lehet mindebből következtetni? Talán arra, hogy a világ mégsem úgy működik, ahogy a logikánk megkövetelné, hiszen a tapasztalható világ jelenségei csupán a valóság felszínét alkotják. És persze arra is rávilágít, hogy két pólusa csak az „Egynek” lehet…

8. PANTA RHEI – MINDEN MOZOG „Ebben a világban az anyagi részecskék zöme molekuláris, atomi és szubatomi struktúrákhoz van kötve, emiatt pedig a struktúrákat felépítő részecskék egyáltalán nincsenek nyugalomban, sőt, legfontosabb tulajdonságuk éppen a körmozgás. Az anyag sohasincs nyugalomban… hanem állandóan mozog.” (Fritjof Capra: A fizika taója) Minden állandó mozgásban van – tartja a hermetikus tanítás, illetve a keleti miszticizmus. Úgy tűnik, egy olyan újabb alapelvhez érkeztünk, amelynek lényege megegyezik a kvantumfizika megállapításával. Az anyag sosincs nyugalomban Az anyag sosincs nyugalomban, állandóan mozog – állítja a kvantumelmélet is. A modern fizika egyáltalán nem olyan képet fest az anyagról, mint amilyennek nekünk tűnik. A körülöttünk lévő tárgyak ugyan mozdulatlannak látszanak, de ha felnagyítunk egy fémdarabot, észrevesszük, hogy az csupa mozgás. Az anyag folytonosan táncoló és rezgő mozgásban van, és ritmikus mintázatait a molekuláris, atomi és szubatomi szerkezetek szabják meg. Mai tudásunk szerint elvileg nem létezhet korlátlan ideig nyugalomban lévő rendszer. Sőt, ha egy szubatomi részecskéket kis térrészbe zárunk, akkor azonnal gyors körmozgásba kezdenek. Az a jelenség, hogy a részecskék mozgással reagálnak a bezártságra, az anyag alapvető jellemzője. Ebben a világban a részecskék egyáltalán nincsenek nyugalomban, a legfontosabb tulajdonságuk éppen a körmozgás.1 De ugyanez figyelhető meg más mérettartományban is. És ugyanez jellemzi a világegyetemet is, hiszen a csillagok, a galaxisok folyamatosan keletkeznek és pusztulnak, minden szüntelen mozgásban van.2 Az energia is szüntelenül fluktuál, mozgásban van. Eltűnik és visszatér. Belép a láthatóba, kibontakozik, hanyatlani kezd, majd visszahúzódik az emberi megfigyelés elől. A részecskék inkább folyamatok, mint objektumok. Ebből a nézőpontból egy villámlásban és az egyiptomi Kheopsz-piramisban az a közös, hogy mind a kettő esemény, habár az egyik csak néhány ezredmásodpercig, a másik pedig néhány évezredig tart. Ámde mindkettő elkezdődik, később véget ér, és közben folyton változik, mozog. A mai piramis nem azonos a tegnapival vagy a száz évvel korábbival. Tulajdonképpen nem dolgok vannak, hanem folyamatok – írja Héjjas István.3

Az ősi tanítások a világot összefüggő események hálózatának tekintették, és a változásokat, az átalakulásokat tartották meghatározónak a dologi tárgyakkal szemben. És ahogy arról már szó esett, a modern fizikusok is arra a megállapításra jutottak, hogy a világegyetemet összefüggő hálózatnak kell tekinteni, felismerték továbbá, hogy a szövedék alapvető tulajdonsága a dinamizmus. De más példákat is hozhatunk: testünk atomjai is folyton cserélődnek, mégis állandónak képzeljük magunkat. A bioszférát is állandó változások jellemzik, fajok jelennek meg és pusztulnak ki. De még a gondolataink is folyton áramlanak, próbáljuk csak meg, milyen koncentrálást igényel akár csak egy percig is egyetlen dologra gondolni! Körbe, körbe… Ahogy az előzőekben láttuk, nem egy ősi nép ciklusokban képzelte el az idő múlását. Mítoszaikból az derül ki, hogy a világ teremtése nem tekinthető egyszeri, megismételhetetlen történésnek, hanem a keletkezés és a megszűnés örök körforgásáról van szó. Nos, a modern fizikától sem áll távol ez a lehetőség. A világegyetem tágulásának jövőjével kapcsolatban ugyanis Einstein egyenletei nem szolgálnak egyetlen határozott válasszal. Többféle megoldást engednek meg, amelyek a világegyetemről alkotott különféle modelleknek felelnek meg. Egyes modellek azt jósolják, hogy a tágulás örökké fog tartani, mások szerint a tágulás lelassul, és végül ez a folyamat összehúzódássá alakul át. Ez utóbbi modellek egy oszcilláló világegyetemet írnak le: az univerzum egy Nagy Bummal kezdődött, majd miután tágulása elérte a maximális méretét, a Nagy Reccsig tartó összehúzódás veszi kezdetét. Az összeroppanás végén azonban nem semmisül meg teljesen, hanem valamiképpen „visszapattan”, és megkezdődik a tágulás és az azt követő összehúzódás újabb ciklusa. Ez a folyamat az örökkévalóságig tarthat, s ebben az esetben a világegyetemnek nincs valódi kezdete és vége, hanem csak az egyes ciklusok kezdetéről és végéről beszélhetünk.4 De más ciklusokat is megfigyelhetünk. Például nagy jégkorszakok köszöntenek a Földre kb. háromszázmillió évenként, de az elmúlt hétszázezer évben is számos éghajlati ciklus létezése vált nyilvánvalóvá. Kb. százezer évenként beköszöntött egy 10-20 ezer évig tartó úgynevezett interglaciális szakasz, amelyet a dermesztően zord, több tízezer évig tartó jégkorszakba való átmenet követett. A jég nyolcvan-ezer év alatt fluktuálva kiterjed, majd tízezer évig tart a jégkorszak legdermesztőbb része. Végül a jég hihetetlenül gyorsan

visszahúzódik, mindössze tízezer év alatt visszaveszi a helyét az interglaciális.5 Említhetjük azt is, hogy a csillagászok kimutatták, a Föld Nap körüli pályájának bizonyos pályaelemei húszezer, negyvenezer, illetve százezer éves periódussal változnak.6 Kb. kétszázezer évenként tapasztaljuk a pólusváltás jelenségét, ami az északi és a déli mágneses pólusok felcserélődését jelenti, ami a földtörténet során már több ízben lezajlott.7 A napfoltok gyakorisága két jellegzetes ciklicitást is mutat: egyrészt megfigyelhetők körülbelül tizenegy éves ciklusok, másrészt a hosszabb visszatekintő adatsorok alapján egy nyolcvannyolc éves ciklus is kibontakozik.8 A kozmikus „sötét anyag” részecskéi egyfajta kozmikus szélként érik el a Földet, és befolyásolják az élőlények viselkedését. Az élettevékenységek valóban ritmikus, periodikus jelleget mutatnak, és ezek a periódusok – a napi, fél hetes, hetes, havi, éves, tizenegy éves stb. – csillagászati periódusokkal egyeznek meg.9 Láthatjuk, hogy minden ciklusokban működik, oszcillál, de ez nemcsak az univerzumban vagy a Föld életében figyelhető meg, hanem kisebb léptékben is. Környezetünk különféle ciklusok szövevényes hálózata, amelyek mindegyike kritikus fontosságú az élet kialakulása, fejlődése és túlélése szempontjából. Az úgynevezett biogeokémiai körforgással írható le az élővilág, a légkör, a tengerek, a szárazföldek, a kémiai anyagok kölcsönhatása. Számos ciklussal találkozhatunk. A földi élet szempontjából a legfontosabb elem, a szén, szintén körforgásban vesz részt, ennek során szinte a legtöbb elemmel kapcsolatba kerül. De említhetünk más létfontosságú elemet, például a nitrogént, amelynek a légkörön, a talajon és a vízen keresztül saját körforgása van, de ugyanígy a ként is, no és a vizet is. Ám ugyanígy az élőlényeket és az embert is. A mag meghal, majd új élet sarjad belőle, az ember is meghal, részeire esik szét, majd ezek újra beépülnek egy másik létezőbe.10 Minden periódusos, az elektromágneses sugaraktól kezdve a hanghullámokon át az elemek fizikai, kémiai tulajdonságáig, gondoljunk csak a periódusos rendszerre. A zenei skála hét hangra épül, a nyolcadik már a következő oktávhoz tartozik. Minden oszcillál, minden részecske, a vastól az oxigénig. Mindenhol megfigyelhető ez, a legparányibb részecskéktől a hatalmas világegyetemig. „Az élet minden jelenségében titokzatos energiák ritmusa lüktet. Ez a ritmus határozza meg a formák keletkezésének, kibontakozásának, hanyatlásának és halálból való újjászületésének periódusait… A

természet minden síkja és élőlénye ezt a teremtő ritmust ismétli” – írja Szepes Mária.11 Az élet tehát ritmus, ami ha elpusztul, az élet pusztul el. Mi mozgatja mindezt? Minden mozog… ráadásul úgy tűnik, minden „magától” mozog! Pedig Newton óta tudjuk, erő kell ahhoz, hogy a mozgást vagy a mozgás irányát megváltoztassuk, így a legfontosabb kérdés az: mi mozgatja a világot? Mi mozgatja a molekulákat, az atomokat, a protonokat, az elektronokat és a többi részecskét? Hogyan lehetséges, hogy energia hozzáadása nélkül is állandó rezgésben vannak? – teszi fel a kérdést Balogh Béla a Végső valóság című könyvében. Két lehetséges válasz van. Az egyik szerint a részecskék örökmozgók, vagyis energia hozzáadása nélkül is állandóan mozgásban vannak. Ez azonban ellentmond a fizika törvényeinek. A másik lehetséges válasz az, hogy nekik is állandóan energiára van szükségük.12 Nyilván ez utóbbit fogadhatjuk el, de ettől a kérdés továbbra is fennáll. Honnan származik a mozgatásukhoz szükséges energia? Az ősrobbanásból? De akkor az idő múlásával lassulniuk kellene, ám úgy tűnik, szó sincs erről. A természettudományok nem adnak erre a lényegi kérdésre választ. Talán Platón? „A mozgás kezdete tehát az, ami önmagát mozgatja. Ez pedig el sem pusztulhat, sem nem keletkezhet, különben az egész világ és minden keletkezés összedőlne és megállna, és többé nem volna honnan mozgásba jönnie és keletkeznie… Mert ami önmagát mozgatja, az halhatatlan. Ami ellenben mást mozgat és mástól jön mozgásba, annak mozgása megszűntével élete is megszűnik…”13 A vakok és az elefánt Az eddigiekben próbáltuk összevetni a hermetikus tanítás alapelveit és a modern természettudományok megállapításait. Azt láttuk, hogy számos ponton egyeznek egymással. Lehet, hogy az a helyzet áll fenn, mint a régi indiai történetben, ahol is hat vak ember tapintás útján próbálta leírni milyen is az elefánt: „Hat hindosztáni férfiú buzgón tapogatott Egy elefántot, mert olyat még sose láthatott, Lévén, hogy szegény, mind a hat vak hindosztáni volt. Az egyik tapogatja csak robusztus oldalát, És máris mondja, vágja rá a bölcs szentenciát: »Akár a fal, éppoly lapos az elefánt! Nahát!« Agyart érint a második, simát és hengerest, és egy kissé bökőset is, hűvöset és hegyest. »Lándzsaszerű az elefánt«, állítja egyenest.

A harmadiknak a keze, ahogy nyúlkál haránt, Egy tekergő tömlőhöz ér; merészen beleránt. »Értem!«, kiáltja fennen ő, »Kígyó az elefánt!« A negyedik egy térd körül motoz. Keze mohó. »Csodálatos formája van«, lelkendezik, »Hohó! Fatörzsszerű az elefánt, ez már nyilvánvaló!« Az ötödik véletlenül fület fog, melyhez ő vakon is jól ért. Válasza az itt következő: »Az elefánt vékony, s lebeg, akár a legyező.« A hatodik egy ideig a semmibe kapkodott, aztán egy csápoló farkat a markába ragadott. »Kötélforma az elefánt«, imígy nyilatkozott. A hindosztáni, mind a hat bőszen vitatkozott; Amit tapasztalt, ahhoz mind vadul ragaszkodott. S lám, mindnek volt igaza is, s mind is csalatkozott ”14 Mind a hat vak embernek igaza volt, de a leírás, amit az állatról adtak, mégsem fedte a teljes igazságot. Ahhoz talán egyesíteni kellett volna a tapasztaltakat. Lehet, hogy erre lenne szükség napjainkban is a hermetikus és a tudományos világnézettel kapcsolatban? Erre a kérdésre még visszatérünk, de addig is folytassuk azzal, vajon lehet-e igazság az ősi iratokban foglaltakban a történetírással kapcsolatban is!

9. SZÁMOS PUSZTULÁS? „Athéni: Szerintetek van-e valami igazság a régi hagyományokban? Kleiniasz: Milyen hagyományokban? Athéni: Amelyek szerint az emberiségnek már számos pusztulása következett be, vízözön, betegség és sok más ok folytán… Kleiniasz: Mindez nagyon is valószínű mindnyájunk előtt.” (Platón: Törvények. III. könyv, Kövendi Dénes fordítása) A természettudományok után folytassuk most a történelemmel, illetve a történetírással! Az eddigiekben azt láttuk, csak lehet valami az ősi és szent iratokban – legalábbis ami a természettudományokat illeti. Lehetséges, hogy a történelmünkkel kapcsolatban is van bennük némi igazság? Áradat, tudás és tanítók Ahogy arról az előzőkben már szó esett, több nép hagyománya is az emberiség korszakairól beszél. Bizonyos egyöntetűség figyelhető meg annak tekintetében is, hogy az egyes korszakoknak vízözön vagy valami más kataklizma vetett véget. Az egész világon nagy számban fellelhető vízözönmítoszok nagy része abban is hasonlít egymáshoz, hogy mindig van valaki, aki tud a közelgő áradatról, és valamiképpen próbálja átmenteni az anyagi és szellemi javakat a vész elmúlta utáni időkre. Több helyen előforduló motívum, hogy kőbe, oszlopokra stb. vésik mindazt a tudást, ami a birtokukban van, hogy átmentsék valamiképpen a következő generációk számára. Szintén gyakran előforduló elem, hogy a kataklizma elmúltával tanítók jelennek meg, akik újra megtanítanak mindent az emberiségnek, a vízözön után pedig egy új, más korszak kezdődik. Mindezek alapján úgy tűnik, hogy a vízözön előtti korban őseink „már tudtak valamit”, amit szükségesnek tartottak megmenteni. A továbbiakban ennek az egyelőre csak feltételezhető ősi tudásnak próbálunk utánajárni. Miről árulkodnak az ősi és szent iratok? Nézzük kissé részletesebben mindezt a teljesség igénye nélkül! A vízözönről szóló legkorábbi írásos emlékek Mezopotámiából származnak. Ilyen például az Eridu teremtéstörténet néven ismert töredék (kb. Kr. e. 3000), az Atram-haszísz- (kb. Kr. e. 1640) vagy a Gilgames/ Nimród-eposz (kb. Kr. e. 1100). Lényegében hasonló történetet mesélnek el, csak a hős neve különböző: Ziusudra, Atramhaszísz, illetve Utnapisti. Mindegyikben Enlil büntetésként küldi a világra a pusztító áradatot, hét napon át zuhog az eső, majd Enki az, aki

megmenti az embereket. A mezopotámiai mitológiában találkozunk a „Hét Bölccsel”. Az apkalluk (a szó valószínűleg a sumir abgal, „nagy öreg” kifejezésből ered) félistenek, Enki teremtette őket azért, hogy az emberiséget megtanítsák a civilizáció vívmányaira. Enki papjaiként szolgáltak még az özönvíz előtt, és tanácsaikkal segítették a királyt. Ők adták az emberiségnek az erkölcsi törvényeket, a kézművességet, a művészeteket és sok minden mást is. Halszerű lényekként ábrázolták őket, akiknek az alsó teste hal volt, a felső pedig emberi, emberi vagy sasfejjel.1 Említeni kell továbbá, hogy a Gilgames/Nimród-eposzban szó esik a koruknál régebbi, ősi iratokról és bölcsességről: „Mindent látott, hallott, tapasztalt - jelenvalót és régenvoltat, mély kútforrása bölcsességnek… A rejtett írást felkutatta, betemetett nyomokra bukkant, emlékek rönkjét emelé ki a hajdankor özönvízéből veszélyes, messze útra indult… s midőn megtért, úti kalandját időtálló táblákra véste.”2 Ugyanilyen régi bölcsességről történik említés Assur-bán-apli könyvtárának egyik agyagtábláján, amelyet Ninivében találtak meg. Ezen is olyan ősi iratokra történik utalás, amelyeket a „hajdankorban írtak”.3 Térjünk át Egyiptomra! A hermetikus írások egyikében, az Aszklépioszban olvashatunk a vízözönről, illetve az utána következő új rendről: Az Úr, hogy „véget vessen a bűnöknek és az általános romlottságnak, özönvízzel fogja elárasztani a világot, vagy tűz által emészti el”. Majd „visszaállítva az eredeti szépségét, még egyszer méltóvá teszi csodálatra és imádatra… A világnak ez az újjászületése, a jó dolgoknak ez a helyreállítása, a természetnek ez a kegyes és szent visszahelyezése akkor fog bekövetkezni, amikor elérkezik az ideje, melyet Isten szent és örökkévaló akarata határoz meg”4 A kb. Kr. e. XIV. századból származó A mennyei tehén könyve vagy A Nut könyve című írás is egy áradatról szól, abban az időben, amikor az emberek még hasonlók voltak az istenekhez, majd pedig elpártoltak a nagy istentől. Ekkor Ré látva, hogy az emberek szófogadatlanok, összehívta az isteneket. Büntetésül áradattal sújtották őket. Számos ember elpusztult, de végül Ré megsajnálta őket és megkegyelmezett nekik. Ekkor Ré magához hívatja Thoth istent, aki hírvivője lett, majd a vízözön után új rendet teremtett.5 Más egyiptomi írásokban is találkozunk azzal, hogy az istenek – Ozirisz vagy Thoth – büntetésül el akarták pusztítani az emberiséget.6 Diodórosz Szikeliótész is ír erről: az egyiptomiak új történeti korszakot kezdtek a vízözönnel, amelynek Mena volt a hőse, aki később megtanította a népet istentiszteletre.7

Folytassuk Indiában! Számos, az eddigiekhez hasonló gondolattal találkozhatunk a szent irataikban. A Mahábalipuram-mítosz például nagyon hasonló a sumer vízözönhöz. Az istenek mérgesek voltak az emberekre, összegyűltek, és úgy döntöttek, hogy árvízzel pusztítják el őket. A tenger istene szabadjára engedte a hullámokat, mindent elöntött a víz. Említést tesz Dwarkáról, egy ősi településről, amit elmosott az áradat.8 A Bhagvata Purana szerint Brahma nagyvilágkorszakának a végén egy óriás a védák szent iratait ellopta, így az emberiséget megfosztotta a tanítástól és a törvényektől. Visnu hal alakjában a földre szállt, hogy megmentse az írásokat és az embereket, leginkább Manu királyt. Manunak vizet vittek, hogy mossa meg a kezét. Ám miközben mosakodott, egy hal került a kezébe. A hal ezt mondta: Nevelj fel engemet, és meg foglak menteni! Figyelmezteti a királyt, hogy egy árvíz el fogja sodorni az emberiséget, s ettől akarja megmenteni. Amikor aztán Manu felnevelte a halat, az utasítja, hogy építsen egy hajót, és amikor az árvíz emelkedik, a hal a hajóhoz úszik és egy hegyhez vezetve őt, megmentette.9 A Mahábharata egyik részlete gyakorlatilag ugyanezt írja le.10 A Visnu purana szintén elmesél egy ilyen történetet. Eszerint Indra haragra gerjedt, ezért esőket és viharokat zúdított a földre. Hét nap és hét éjjel zuhogott az eső, de Krisna megvédte az embereket.11 Indiában is találkozunk a „Hét Bölccsel”, a Hét Risivel, a civilizáció terjesztőivel. A risi szankszrit eredetű szó, jelentése: aki igazat mond. Több ezer évvel ezelőtt a védikus himnuszok keletkezésének idején egyfajta magasabb rendű tudás képviselői voltak. Ők irányították a védikus társadalmat, átlátták a fejlődést, megalapították a királyság intézményét, tanították az embereket például földművelésre vagy a Védák ismeretére.12 Az árvízzel kapcsolatban találkozunk velük: az egyik észak-indiai tradíciójában azt látjuk, hogy Manu és a Hét Bölcs a Himalájába menekült a vízözön elől, és onnan szóródtak szét, hogy újra létrehozzák a földművelést az embereknek.13 Ám nem meglepő módon, Iránban is hasonlóval találkozunk. Jima herceg az iráni vízözön hőse, ő az, akit Ahuramazda és az istenek megbíztak, hogy tanítsa meg az embereket az isteni törvényekre. Ő ezt nem akarta, de figyelmeztették, hogy hatalmas veszedelem fenyegeti a világot: nagy víz fog elárasztani mindent.14 Folytassuk a Bibliával! Minden bizonnyal az Ószövetségben leírt vízözön története a legismertebb.15 Az azonban valószínűleg kevésbé ismert, hogy a Biblia is tud ősi iratokról. A Zsidó lexikon16 egyértelműen

utal a zsidók körében is meglévő titkos tanokra, amikor Ezsdrás apokrif evangéliumáról17 ír. Ebből kiderül, hogy valahol megvannak az ősi iratok, de azokat elrejtve tartják a nép elől. Ésaiás próféta pedig így szól: „Néked adom a sötétségnek kincseit és a rejtekhelyek gazdagságait.. ”18 „Jaj nektek, törvénytudók! Mert elvettétek a tudománynak a kulcsát”19 – olvasható Lukács evangéliumában, ami szintén arra utal, hogy létezhetett egy korábbi időből származó tudás. Ahogy a következő idézet is ezt sejteti: „Ami volt, ugyanaz, ami ezután is lesz, és ami történik, ugyanaz, ami ezután történik, és semmi nincs új dolog a nap alatt. Van, amiről azt mondják: nézd ezt, új ez, régen volt már száz esztendőkön át, melyek mi előttünk voltak.”20 Az apokrif Énók könyve szintén szól a világpusztulásról, a bűnös emberiség megbüntetéséről, víz- és tűzözönökről. Énók túléli a vízözönt, nála van a tudás: „Rettenetes dolgot láttál, fiam, és álomlátomásod komoly titkokat tár fel a föld bűneinek titkait illetően: mert el kell sűlyednie a mélységben és hatalmas pusztulásban kell elpusztulnia. És most, fiam, kelj fel és mivel hívő vagy, járulj a dicsőség Ura elé és kérelmezd Őt, hogy legyen egy maradék a földön és nehogy elpusztítsa Ő az egész földet.” „Énók, egy igaz ember, akinek szemét az Isten felnyitotta.. ”21 Josephus Flavius is hasonlóról számol be. Ádám harmadik fiának a gyermekei jólelkűek voltak, és megőrizték az ország békéjét. Ismerték a csillagok járását és az égitestek pályafutását. És mivel Ádám meghirdette minden dolog pusztulását egyszer tűz, másodszor pedig özönvíz által, két oszlopot emeltek: az egyiket égetett agyagból, a másikat azonban kőből, és mindegyikre felrótták a tudományukat, így, ha a téglaoszlop a vízben megsemmisülne, akkor a kő megmaradna.”22 A zsidó hagyomány – Mika Jozéf Bin Gorion gyűjteménye – három vízözönről tud: Káin, Énók és Noé idején. Megtudjuk, amikor Kainán király uralkodott a világon, akkor kőbe írt mindent a vízözönről, ami az ő idejében volt, és megjósolta, hogy Énók idejében is lesz. A Széfer Raziél (Raziél könyve) leírja, hogy Raziél angyal Ádámnak egy könyvet vitt az égből, annak szövege egy zafírkőre volt vésve.23 Ahogy arról már szó esett, az Újszövetségben is rábukkanhatunk a vízözönre: „…az egek régtől fogva voltak, és a föld, mely vízből és víz által állott elő az Isten szavára. Amelyek által az akkori világ vízzel elveszett. A mostani pedig ég és a föld, ugyanazon szó által megkíméltettek, tűznek tartván fenn, az ítéletnek és az istentelen emberek romlásának napjára. Ez azonban ne legyen elrejtve előttetek,

szeretteim, hogy egy nap az Úrnál olyan, mint ezer esztendő, és ezer esztendő, mint egy nap.”24 „A harmadik angyal is trombitált, és leesék az égről egy nagy csillag, égve, mint egy fáklya, és esék a folyóvizeknek harmadrészére, és a vizek forrásaira; A csillagnak neve pedig üröm: változék azért a folyóvizek harmadrésze ürömmé; és sok ember meghala a vizektől, mivel keserűkké lőnek.”25 De az ősi tudásra is: „Tudniillik ama titkot, mely el vala rejtve ősidők óta, és nemzetségek óta, most pedig megjelentetett az Ő szentjeinek.”26 Folytassuk Berósszosz, a káldeus írástudó elbeszélésével, amit Kr. e. 280 körül írt. Leírja, hogy Oannész, a halszerű ember tanított meg mindent az embereknek. Bevezette őket a betűvetésbe, a matematikába és mindenféle jártasságba. Megtanította őket házat építeni, templomokat alapítani, törvényeket lefektetni, felosztani a földet, földet művelni, és elmagyarázta a geometria princípiumait.27 Berósszosz a babiloni templomi levéltárban őrzött szent iratokból meríthette tudását. A Kr. e. III. században élt az egyiptomi Manethón, aki Héliupoliszban főpap volt. Valószínűleg I. Ptolemaiosz fáraó részére készítette az Aegiptica görög nyelven írt történelemkönyvet Az eredeti szöveg elveszett, de Josephus Flavius idézi, majd a III. századból Julius Africanus, a IV századból caesariai Eusebius, a VIII. századból pedig Geórgiosz Szünkellosz bizánci történész forrásaiban fellelhető. Valószínűsítik, hogy Manethón korábbi forrásokból dolgozott. Geórgiosz Szünkellosz szerint Manethón tudományát az oszlopokról vette. Ezek Szeriada földjén álltak. Thoth, az első Hermész, szent jelekkel minden tudományt felvésett rájuk, aztán a második Hermész a vízözön után rendes betűkkel közhasználatúvá tette. Könyvekbe foglalta őket, és Egyiptom templomaiban helyezte el. Térjünk át az amerikai kontinensre! A maják szent könyve, a Popol Vuh is tud egy ősi tudásról: „Volt itt egykoron erről egy írott könyv, régesrégen írták, de rejtve őrzik a kutató és gondolkodó emberek elől. Nagyszerűek voltak leírásai és beszámolói arról, hogyan fejeztetett be az Ég és a Föld, a Négy Teremtés…” 28 És persze a vízözönről is: jégesővel, fekete esővel, szörnyű hideggel társítják. És már alig lepődünk meg: az amerikai kontinensen is vannak halszerű vagy halistennel kapcsolatos lények, vízzel, áradattal kapcsolatos emberek, akik a civilizáció terjesztőt A bolíviai Tiahuanacóban például található egy l,8 méter magas szobor, az alak deréktól lefelé halpikkelyekből készült köpenybe burkolózik, ugyanakkor egy helyi legenda szól a tó két istenéről, a

halfarkú Chulluáról és Umantuáról. De az andoki népek valamennyi ősi legendájában is ott jár egy magas, szakállas, sápadt arcú alak, akiben – bár a különböző helyeken többféle néven szerepel – mindig ugyanaz a figura ismerhető fel: Viracocha, a tenger habja, a tudomány, a mágia mestere, aki a káosz idején érkezett, hogy rendet teremtsen a világban. De rendkívül hasonlóan írják le az ősi mexikói panteon legfőbb istenét Ketzalkoatlt, de Kukulkant vagy a más néven szereplőket is: fehér bőrű, szakállas emberek, akik a tengeren túlról jöttek egy hajóval, és ők azok, akik mindenre megtanították az embereket, városokat alapítottak, bevezették a naptárakat. Egy legenda szerint Kukulkan halisten volt.30 Az Edda is tud ősi iratokról és vízözönről: „Látja, másodjára emelkedik föl tenger teljéből föld örök zöldje. Vízesések zuhognak, fenn sas surrog, vájt kövű hegyről halra vadászik. Összegyűlnek az ázok az Idamezőn, s a roppant földövről beszélnek egyre, emlékezvén nagy eseményekről, Fimbultír egykori rúnáit felidézik. Ott a fűben újra fellelik a tündöklő arany táblákat, csodálhatják elmúlt idők csodáit.” A Koránban szereplő Idrísz pedig talán Énókkal lehet azonos: ,,Ő igaz ember volt és próféta.” ,,És bebocsátottuk őket az irgalmunkba. Igazak ők az igazak között.” Említsük meg még Strabón sorait is! Az ibérek közül a turdetánokat „tartják a legértelmesebbeknek: tudnak írni, vannak a régi korszakról történeteik, költeményeik és állítólag hatezer éves verses törvényeik”.

8/a és 8. ábra. Halember-ábrázolások Mezopotámiából Forrás: Jeremy Black and Anthony Green: Gods, Demons and Symbols of Ancient Mesopotamia. An Illustrated Dictionary. British Museum, in association with the University of Texas Press, Austin, 1992.18. és 83. o. A civilizáció terjesztői? A „civilizáció terjesztői” kifejezés Graham Hancocktól származik, ő hívta fel több könyvében is a figyelmet arra, hogy meglepő egyöntetűség tapasztalható a világ különböző tájain a vízözön előtt már létező valamifajta tudással, civilizációval, illetve ezek terjesztőivel

kapcsolatban. De mi is láttuk, hogy például a sumiroknál, a babiloniaknál, több amerikai népnél a tudás terjesztőit – akiket gyakran istenként tiszteltek, vagy félisteneknek tartottak – halszerű lényként ábrázolták, és valamiképpen kapcsolatban voltak az özönvízzel, és ahogy arról már szót ejtettünk, a dogon mitológiában is halszerű lényeknek írják le a félisteni emberősöket: az ember ősei, a négy Nommo, mitikus ősanyagból készült, örök lények fénytesttel, akik halformában lettek megteremtve. Az ő utódaik az „unumok”, az emberősök, már csak képmásként, „bile”-ként teremtődtek meg. Ők már kétneműek, bár még hal formájúak, de végtagjaik az emberre emlékeztetnek.35 A Bérosszosz áltar leírt halszerű lényt, Óannészt több kutató is kapcsolatba hozta az ősi mezopotámiai, eridui kultusszal, illetve Ea isten alakjával Ma már kétségtelennek látszik, hogy Óannész neve a sumir U’an névből származik.36 A János - görög Ioannész – név is valószínűleg az Óannész névből ered. És a cet gyomrában Jónás? És Keresztelő János? Vagy Okos János a magyarban? Mindegyik valamiképpen vízzel, áradattal és tudással van kapcsolatban. Továbbá nemcsak a sumirok, az indiaiak, hanem az ókori görögök is tudtak a Hét Bölcsről, akik a Kr. e. VII-VI. században élt görög gondolkodók csoportja volt. Hírnevük okán mind több életbölcsességet tartalmazó levelet és mondást tulajdonítottak nekik. A hét görög bölcs felsorolása az egyes szerzőknél más, közülük négy – Thalész, Biasz, Pittakosz és Szolón – az állandó tag. Ugyan számos kultúrában megvoltak a bölcsek vagy próféták, de számos hasonlóság van például a sumir és a védikus mesterek között – írja Hancock. Mindegyik halszimbolikával jelenik meg. A sumir apkalluk halnak öltözött lények, a védikus iratokban ugyan nem így szerepelnek, a hangsúly nem az özönvíz előtti időkön, hanem magán az árvízen, illetve a Hét Risin van. A védikus túlélők hajóját hal segíti. Azonos a feladatuk: a civilizáció vívmányait kell megmenteniük és továbbadniuk. Mindkét helyen aszketikus példával járnak elő, a spirituális élet fontos számukra, tanácsadói a királynak stb.37 Az említettek, de más, az egymástól időben és térben távol élő népek mítoszaiban fellelhető párhuzamok alapján Hancock és mások is felvetették, hogy ezek oka nem lehet-e az, hogy mindnyájan valami távoli ősforrásból merítettek. Nem lehet, hogy van némi igazság abban, amit az ősi iratok állítanak, hogy létezhetett egy ősi civilizáció?

10. TUDÁS, AMI KILÓG A SORBÓL „Talán a csillagászat, az idő mélységes megértése és a nagyléptékű matematikai számítások egyáltalán nem is voltak valamiféle »fordulat« eredményei. Talán mind-mind alkotórészei voltak egy összefüggő, ugyanakkor rendkívül specifikus tudásanyagnak, melyet a maják úgy örököltek, többé-kevésbé érintetlenül, egy régebbi és bölcsebb civilizációtól.” (Graham Hancock: Istenek kézjegyei) Valóban létezhetett egy ősi civilizáció? De mikor? A bibliai özönvíz idejét Kr. e. 4000 körüli időpontra teszik a szakemberek. Úgy tartják továbbá, hogy az első civilizáció a sumir volt, ami az özönvíz után borult virágba. Történelmünk tehát kb. hatezer éves. Ezt megelőzően a kőkor emberének nem volt írása, nem volt súly- és mértékrendszere, nem ismerte a fémek használatát, nem voltak kielégítő eszközei a teherszállításra stb. Szóba sem jöhet, hogy matematikusok vagy csillagászok lettek volna. Nyilvánvalóan, ha olyan leletekre, tudásanyagra bukkannánk, amely cáfolni látszana a történészek megállapításait, akkor okkal feltételezhetnénk, hogy a bibliai özönvíz előtt is éltek olyanok, akiket a mai tudásunk alapján is nyugodtan nevezhetnénk térképészeknek, matematikusoknak vagy éppen csillagászoknak. Térképészek… Létezik egy dokumentum, az úgynevezett Piri Reis-féle világtérkép, amely bizonyítottan valódi, nem hamisítvány vagy csalás. Konstantinápolyban készült 1513-ban. Van azonban egy kis „gond” vele. Úgy ábrázolja ugyanis a Déli-sarkvidéket, ahogy egy 1949-es Antarktiszexpedíció jégtakarón keresztül végzett szeizmikus felmérése megállapította. A térkép készítése idején, vagyis az expedíció előtt kb. négyszáz évvel, a jelenlegi ismereteink szerint senki sem tudhatta, hogyan fest pontosan az Antarktisz a jégtakaró alatt. De a térkép mégis létezik. Álljon itt vele kapcsolatban az Egyesült Államok légiereje egyik szakértőjének véleménye! „Az az állítás, miszerint a térkép alsó részén az antarktiszi Maud királyné-föld Márta hercegnőről elnevezett partszakaszát, valamint a Palmer-félszigetet ábrázolja, ésszerűnek látszik. Véleményünk szerint az összes eshetőség közül az a leglogikusabb, hogy ez a térkép helyes értelmezése. A térkép alsó részén látható földrajzi részletek igen szembeötlően megegyeznek a jégtakarón keresztül végzett szeizmikus felmérések eredményeivel,

melyeket az 1949-es svéd-brit Antarktisz-expedíció végzett. Ez arra utal, hogy a partvidéket feltérképezték, mielőtt még jégtakaró borította volna. A térségben lévő jégtakaró jelenleg kb. 1,5 km vastagságú. Fogalmunk sincs, hogy a térképen látható adatok hogyan egyeztethetők össze a földrajztudományok 1513-ban feltételezett előrehaladottságával.”1

9. ábra. Oronteus finaeus térkép Forrás: http://www.diegocuoghi.it/Piri_Reis/Finaeus_eng.htm A geológiai bizonyítékok arra utalnak, hogy a legutolsó időpont, amikor a partvidék jégmentes állapotban volt, Kr. e. 4000 körül lehetett, de lehetetlen meghatározni a legkorábbi időpontot, amikor még biztosan jégmentes állapotban volt, és fel lehetett mérni, de ez kb. kilencezer évig tarthatott. Vagyis csak valamikor Kr. e. 13 000 és 4000 között térképezhették fel valakik. Így a legnagyobb gond nem az ezzel a térképpel, hogy olyan földrészt ábrázol, amelyet csak 1818-ban fedeztek fel. Az USA légierejének szakemberei elkészítették azt a rajzot, amely

azt a projekciót mutatja, amelyik valószínűleg a Piri Reisféle dokumentum forrástérképének elkészítéséhez is szolgált. Ezt összehasonlítva a mai mesterséges holdakról készített felvételekkel láthatjuk, hogy a térkép olyan, mintha Egyiptom fölött, nagy magasságból fényképezték volna le Földünket!2 De tudunk más, hasonlóan izgalmas térképekről is, ilyen például az 1531-ben rajzolt Oronteus Finaeus-féle, amely szintén jégmentesen ábrázolja az Antarktiszt, vagy említhetjük a Mercator- és a Buache-térképeket, amelyekkel kapcsolatban hasonló kérdések merülnek fel.3 Ugyanilyen izgalmas az a Földközi-tengerről a XV. században rajzolt térkép, amely Máltát és a környező szigeteket egy nagy szigetként ábrázolja. Így azonban Kr. e. 13 000 ezer körül nézhetett ki…4 De ez még semmi, itt van ugyanis a földrajzi hosszúság rejtélye! Ismert, hogy a földrajzi szélesség viszonylag könnyen meghatározható, de a XVIII. századi áttörést hozó találmány megjelenéséig a térképészek és a hajósok képtelenek voltak meghatározni a földrajzi hosszúságot. Az említett térképeken viszont a helyes relatív földrajzi hosszúságon fekszenek az egyes földrészek.5 Ehhez valakiknek évezredekkel ezelőtt olyan fejlett matematikai képességekkel kellett rendelkezniük, hogy képesek voltak arra a bonyolult műveletre, hogy a gömb alakú Földet síkban ábrázolják. Mindenki egyetért abban, hogy ehhez magas szintű matematikai tudás kell. De említhetjük azt is, hogy érdekes módon Nyugat-Európa számos megalitikus építménye – amelyek készítési idejét kb. Kr. e. 3000-re teszik – egy nagy összefüggő vonalhálózatot alkot. Erre az 1920-as évek elején az angliai Herefordshire városkában élő Alfred Watkins jött rá, aki megalitokat szeretett volna fényképezni, és a térképeket böngészte. További kutatásai alapján arra a megállapításra jutott, hogy létezik egy vonalhálózat, amely Nyugat-Európa egész területéről a Britszigetekig, az Északi-sarkig terjed, de számos más helyen is, például Indiában és Kínában is megfigyelhető. A vonalak mentén menhirek, kőkörök, mesterségesen emelt dombok, a későbbi időkből származó keresztény templomok stb. láthatók. Watkins megfigyeléseit 1925-ben publikálta.6 Ezek szerint valakik a kőkorszakban feltérképezték a Földet? Talán még döbbenetesebb a következő. Baskíriában, Csandar falu közelében 1999-ben egy kőlap került elő, amin az Urál hegység háromdimenziós képe volt látható. Egyedülálló pontosságú volt, mintha napjainkban térképezték volna fel, de ismeretlen technológiával

készült. Ám volt egy „apró” gond vele: valamikor az elképzelhetetlenül távoli múltban készült. Így érthető, hogy az erről szóló egyik cikk „A Teremtő térképe” címet viselte. Majd így folytatódott: a Baskír Állami Egyetem tudósai cáfolhatatlan bizonyítékát találták annak, hogy valaha egy ősi, magasan fejlett társadalom létezhetett.7 …matematikusok és csillagászok… A továbbiak is arra utalnak, hogy valakik – akkor, amikor a történetírásunk szerint az őseink a kőkorszakban tengették életüket, kiváló matematikusok és csillagászok voltak. Jó példa erre a precessziós számok ismerete és használata. Ahogy arról már szó esett, az úgynevezett precessziós számok többek között a következők: 30, 36, 72, l08 (72 + 36), 2160 (30 x 72), 25920 (12 x 2160), 432 (4 x 108) stb., illetve ezek tíz egész kitevős hatványainak szorzata. A precesszió alapján az amerikai Santillana professzor Hertha von Dechend frankfurti történészprofesszorral azt állítja,8 hogy felfedezték egy kódolt tudományos nyelv maradványait, amely évezredekkel régebbi, mint a tudomány által elismert legrégebbi civilizáció. Santilla szerint az a kód, amelyet azonosítottak, egy „félelmetesen távoli múltból származik”, és amelyet „valamilyen, csaknem hihetetlen ősi civilizációnak” köszönhetünk. Könyvükben egy különös jelenség létezését igazolják: a jelek szerint valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva és valamely meghatározhatatlan időpontban a világ minden részéről származó bizonyos ősi mítoszok a precessziós számokon keresztül juttattak érvényre különféle adatokat. Erre a „precessziós üzenetre” számos ősi mítoszban rátalálunk, az elrejtett információk egy ősi, ám rendkívül fejlett csillagászati és matematikai tudomány kifinomult technikai nyelvét használják. Ezt támasztja alá Jane Sellers,9 aki szerint például az Ozirisz-mítoszban, valószínűleg szándékosan kódolva, elrejtettek egy sor kulcsfontosságú számot. Hancock10 az Ozirisz-mítoszon kívül más példákat is említ: egy skandináv legenda például 432 000 harcosról szól, a kínai hagyományokat 4320 kötetből álló nagy írás tartalmazza. Berósszosz arról számol be, hogy összesen 432 000 évig uralták a mitikus királyok Sumer földjét, és 2 160 000 évben jelölte meg azt a periódust, amely végén a teremtés és a világméretű katasztrófa áll. A maja naptárban 1 Katun = 7200 év, 1 Tun = 360 nap, 2 Tun = 720 nap, 5 Baktun = 720 000 nap, 6 Tun = 2160 nap stb. Kambodzsa angkori templománál az utak mindegyikét egy sor gigantikus kőalak szegélyezi, 108 darab soronként,

54 minden oldalon. Jáva híres templomának 72 sztúpája van, a Rigvéda 432 000 szótagból áll. A rózsakeresztes hagyomány 108 éves ciklusokról tud… és még sorolhatnánk.11 A „valakik” magas matematikai képességeire utalnak a következők is. Livio Catullo Stecchini tudománytörténeti professzor vizsgálta az ősi egyiptomi, babiloni, a klasszikus görög és római világban használt mértékegységeket. Megdöbbentő megállapításra jutott: ismerték a Föld méreteit, és erre alapozták mértékegységeiket. Úgy látta, az ősi mértékegységek a sarok és az Egyenlítő közti távolságból származnak. Az ókori egyiptomiak fejlett földrajzi ismeretekkel rendelkeztek, országuk földrajzi tulajdonságait pontos geometria számításokkal tudták kifejezni. (A geometria szó éppen a Föld méretét jelenti!) Ismerték a földrajzi szélesség és hosszúság fogalmát, a Föld gömb alakját és méreteit, ez tette lehetővé számukra, hogy városaikat, építményeiket az e szerint az általuk szentnek vélt tudomány szerint építsék. Stecchini úgy látja, az ősi világ – Kínát és Indiát is beleértve – összes hossz-, térfogat- és súlymértéke ésszerű szerves rendszert alkot. „Az ősi földrajz területén végzett kutatásaim alapján meg vagyok arról győződve, hogy bolygónkon több ezer évvel a klasszikus görög kultúra előtt létezett egy fejlett matematikai és csillagászati tudású nép” – írja.12 De a majákkal kapcsolatban is olyan tudásra bukkanunk, amelyik „kilóg a sorból”. Érthetetlen módon feltérképezték az égboltot, amikor még a kerék alapelvét sem ismerték. Milliókban számoltak, de nem tudtak lemázsálni egy zsák kukoricát – írja J. E. Thompson.13 Talán csak nem készen kapták, örökölték valahonnan matematikai, csillagászati tudásukat? – teszi fel a kérdést Hancock, mert igencsak „kilóg a sorból”, amit tudtak. Például ismert, hogy a mai tudásunk szerint egy napév 365,2422 nap, a Gergely-naptár szerint pedig 365,2425 nap. A maják pedig 365,2420 napban határozták ezt meg. Vagy: a Hold a Földet tudomásunk szerint 29,530588 nap alatt kerüli meg. A maják szerint ez 29,528395 nap.14 Honnan tudták ilyen pontosan? És miért volt rá egyáltalán szükségük? Azt mondják, örökölték az olmékoktól. És az olmékok kiktől? Folytassuk azzal, hogy a (pi) néven ismert szám a fejlett matematika alapvető része. Elgondolkodtató, hogy Egyiptomban és az amerikai kontinensen évezredekkel ezelőtt valakik már ismerték és használták építkezéseik során: a gízai Nagy Piramis és a teotihuacáni Nap-piramis

egyaránt magába foglalja a n számot. Építésükkel kapcsolatban az alapvető elgondolás az volt, hogy a Föld északi féltekéjét képviseljék. A piramis tehát egy félgömb sík felületre való kivetítése. Egy projekció, négy háromszög alakú síkfelszínre, ahol a csúcs jelképezi az Északisarkot, az alapkerület pedig az Egyenlítőt. Ez az oka annak, hogy a kerület és a magasság hányadosa 2π. A piramis tehát az északi féltekét jeleníti meg 1 :43 200 arányban. Ami pedig nem mellékesen precessziós szám. Folytassuk azzal, hogy elképzelhető, a brit megalitok építői évezredekkel ezelőtt egységes mértékegység alapján tervezték és kivitelezték alkotásaikat! Legalábbis erre a megállapításra jutott Alexander Thom, aki a Glasgow-i Egyetemen tanult, ahova később a mérnöki tudományok előadójaként tért vissza, majd az Oxfordi Egyetemen a mérnöki tudományok professzora lett. Az 1930-as évek elején kezdte tanulmányozni a skóciai megalitépítményeket. Thom megközelítése eltért a régészekétől: a csillagászatot, a matematikát, a műszaki tudományokat olyan területre alkalmazta, amely korábban csak a régészeké volt. Akik viszont sosem kérdőjelezték meg azt, hogy a megalitokat építők primitívek és vadak voltak. Thom bebizonyította, hogy tévedtek. Egyáltalán nem akarta azt feltételezni, hogy volt egy ősi civilizáció, csak a méréseit, illetve annak eredményeit tárta elénk. A számok viszont érdekes dolgokra hívták fel a figyelmet. Arra a következtetésre jutott ugyanis, hogy a kőkörök tervezői igen csak rátermett mérnökök lehettek, akárcsak ő maga. Az 1967-ben megjelent könyvében fontos megállapításokat tett. Először is a kőkörökkel kapcsolatban megállapította, hogy a legtöbb kőkört sokkal nagyobb pontossággal rendezték el, mint korábban feltételezték. Többségük kör alakú, de vannak ellipszis, illetve általa tojás alakúnak nevezett körök is. Ez utóbbiakkal kapcsolatban arra a megállapításra jutott, hogy nem elrontott körökről van szó, hanem eleve ilyen alakúakat akartak építeni. Ehhez pedig fejlett geometriai elveket használtak, mindegyik tervrajz ugyanis püthagoraszi háromszögeken alapul, amelyek alapja, magassága és átfogója egész szám, és a „leghíresebb”, a 3:4:5 arányokkal szerkeszthető meg. A másik alapvető felfedezése az volt, hogy létezik egy olyan hosszmértékegység, amelyet ő megalitikus yardnak nevezett, értéke 2,72 láb, illetve 0,82904 méter. Erre a mértékegységre háromszáz brit kőkör statisztikai elemzésével jutott. E mértékegységet szerinte a Kr. e. IV–II. évezredben használták Észak-Franciaországtól Nyugat-Skóciáig.

Kimutatta továbbá, hogy az építményeket fontos hold- és bolygóállásokhoz igazították.16 Voltak, akik a megállapításait számítógépes elemzéssel igazolták.17 Thom felfedezésének következményei megrázóak voltak, ugyanis azt sugallták, hogy minden kőépítménynél ugyanazt a mértékegységrendszert használták – évezredekkel ezelőtt. Voltak, akik továbbelemezték Thom számításait. David Furlong például arra a következtetésre jutott, hogy az „eddig feltárt tények azt az elgondolást igazolják, hogy az ősidőkben olyan fejlett népek éltek, amelyek képesek voltak a Föld arányaihoz igazított mértékek összehangolt rendszerezésére. Ezt csak a Föld egyenlítői kerületének és sarki meridiánjának pontos kiszámításával érhették el”. … és mérnökök voltak Úgy tűnik, a kőkorszakban valakik nemcsak térképészek, csillagászok vagy matematikusok voltak, hanem kiváló mérnökök, építészek is. A kőkorszakból, illetve a gyűjtögető, halászgató életmódból kikecmeregve – ki tudja, miért – egyesek világszerte sok száz tonnás köveket kezdtek el kibányászni, hihetetlen precizitással kifaragni, szállítani. Libanonban például Balbeek szent helyén nyolcszáz és ezertonnás monoltokat emeltek valakik a magasba. De hihetetlen precizitással kifaragott és beépített hatalmas kövekkel találkozunk a perui Ollantaytambo, Sacsayhuaman, Cuzco, Chavin de Huantar helyeken, vagy hasonló csodákat rejt a bolíviai Puma Punku, Tiwanaku vagy Tiahuanaco. És persze Egyiptom… A Nagy Piramis királykamrájában álló, gránitból készült koporsóról nehéz elképzelni, hogyan faragták ki valakik évezredekkel ezelőtt olyanná, amilyen. A neves egyiptológus, Flinders Petrie sem tudott választ adni arra a talányra, hogy az emberi civilizáció állítólagos hajnalán, 4500 esztendővel ezelőtt, hogyan alkalmazhattak olyan eszközt a gránit fúrására, amely úgy megy keresztül a kemény kőzeten, mint kés a vajon.19 És maradjunk még Egyiptomnál! Vannak kutatók, akik szerint a gízai piramisok, illetve a Szfinx kb. négyezer-ötszáz évesre becsült kora nem állja meg a helyét a valóságban. A Szfinxen található, víz okozhatta eróziós nyomokat vizsgálva többen – például John West és Robert Schoch – arra a megállapításra jutottak, hogy a hatalmas alkotás akkor készülhetett, amikor Észak-Afrikában bőséges esők hullottak. Márpedig ez utoljára Kr. e. 10 000 környékén volt. A piramist pedig az Orion, illetve a precessziós ciklus szempontjából vizsgálva Robert Bauval szintén arra

következtetett, hogy valamikor a Kr. e. XI. évezredben épülhetett – foglalja össze Hancock.20 Tudás, ami igencsak kilóg a sorból! De érdekes módon a kőkorszakban valakik az egész Földön építettek piramisokat, hogy csak a Krím-félszigeten lévőket,21 a kínaiakat22 vagy az Ecuadorban található mintegy ezerkétszáz piramist említsük. És ezeken kívül még repültek is… Számos ókori forrás szól arról, hogy valakik az égbe emelkedtek és repültek. A legkorábbi talán az Etana mennyei útja címet viselő sumir költemény. Ebben pontos leírás található arról, amit Etana fentről látott, ahogy egyre kisebbnek látszott minden, miközben emelkedett fölfelé. Emelkedvén, a tengert egyre kisebbnek látta, amit így jellemzett: először akkora, mint egy távoli vízesés, majd hegyi tavacska, később kicsiny kerti medence, majd végül mint egy víztartó dézsa.23 De egyértelműen repülésről történik említés az etióp Kebra Nagast 30. és 94. fejezetében is.24 Miként az Ezékiel könyvében leírt látomás is igen csak hasonlít egy repülő tárgyra.25 Ráadásul Josef F. Blumrich mérnök, aki a NASA-nál dolgozott, elkészítette a bibliai szöveg alapján a tervrajzát az olvasottaknak. Nos, ennek láttán nehéz nem űrhajóra gondolnunk.26 Illés szekeréről pedig ezt olvashatjuk: „…ímé egy tüzes szekér tüzes lovakkal elválasztá őket egymástól. És felmené Illés a szélvészben az égbe.”27 De az indiai szent iratokban is többször szó esik a „vimanákról”, az égi kocsikról. „Terjedelmes repülő masina”, „égi jármű”, „repülő jármű” és más, hasonló kifejezések rendre előfordulnak bennük.28 Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az abüdoszi hieroglifák közül nem egy félreérthetetlenül repülő tárgyakat mutat! Úgy tűnik, valakik nem csak repültek évezredekkel ezelőtt. Kramer idéz egy sumir szöveget, amiben Ziuszudra bárkát épít, és „Utu elhozta a nap sugarait a csónakba”.29 De találkozunk olyan tárgyakkal az ókori Egyiptomban, amelyekről feltételezhető, hogy elektromos kisülést szimbolizálnak.30

10. ábra. I. Seti abüdoszi templomának rejtélyes hieroglifái, amelyek néhányak szerint modern járműveket, például helikoptert, tengeralattjárót vagy zeppelint ábrázolnak Forrás: http:!len.wikipedia.org/wiki/Abydos,_Egypt

11. KÖZÖS FORRÁSBÓL? „A keresztény theológia Logoszához közelítő doktrína az egyiptomi történelem kezdetén található.” (Mircea Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története) Okkal kérdezhetjük: Létezhetett egy ősi forrás, amelyből mindnyájan merítettek? Ahogy arról már korábban szó esett, a térben és időben egymástól távol eső népek mítoszaiban, vallásaiban, illetve hiedelemrendszereiben egyöntetűség, illetve számos hasonlóság figyelhető meg. Azonban az eddig említetteken túl is találkozunk hasonlóságokkal, bizonyos motívumok rendre ismétlődnek. Talán azért, mert közös forrásból erednek? Ebben a fejezetben ezekbe próbálunk betekintést nyerni. Közös motívumok a szent írásokban Kezdjük Mezopotámiában! A bibliai paradicsommal sok párhuzamot mutat a sumir tilmun, ahol nincs éhezés és halál, a szövegek a kezdetek tökéletességét idézik. úgy tűnik, az isteni lények kertjének gondolata a sumiroktóbered.1 Nem különben a bordából való teremtés gondolata, a történet ugyanis csak sumirul érthető – írja Zakar András. Az egyik elbeszélésükben Enki egyik beteg szerve a borda. A borda szó sumirul „ti”, az Enki bordájának meggyógyítására teremtett tündér neve pedig „Nin-ti”, vagyis a „borda-nénéje”. De a „ti” sumirul azt is jelenti, „élővé tesz”. A „Nin-ti” tehát azt is jelenti, hogy a „Néne, aki élővé tesz”. Ezt megőrizte az ószövetségi teremtéstörténet is, noha a héber nyelvben már nincs kapcsolat a borda és az „élővé tesz„ kifejezések között.2 A bibliai Káin és Ábel történetéhez is találunk hasonlót a korábbi mezopotámiai mítoszok között. A legközelebbi párhuzam a sumir Emesh és Enten mítosza, ugyan ebben kibékülnek egymással a testvérek, és nem gyilkossággal végződik a történet – írja Kramer.3 De a bábeli nyelvzavar történetének is megvan a mezopotámiai előzménye, ahogy arról a neves sumerológus beszámol.4 A meghaló és feltámadó isten gondolatával is találkozunk a történelem kezdetén, ezer évekkel a kereszténység előtt. A sumir Inanna és Dumuzi (Tammúz) története, illetve kultusza a Közép-Keleten nagyjából mindenhol elterjedt. A király rituális „halálát” és pokolra szállását, majd „feltámadását” is magába foglalta a rítus. Túlélését jelzi, hogy az Ószövetségben is találkozunk Tammúzzal: „ …asszonyok ülnek vala, siratván a Tammúzt”.6 De említhetjük az eleusziszi misztériumiskolát is Kr. e. 1500 körül: Démétér,

a gabona és a természet istennőjének és lányának, Perszephonénak a mítosza a holtak birodalmából való visszatérésről szól. Említhetjük továbbá a „mindent látó szem” szimbolikáját is. Az isteni, a mindent látó, a vigyázó bölcsesség a sumiroknál is fellelhető, Ea isten a „tiszta szemek ura” volt. Ugyanígy Egyiptomban is hasonló szerepe volt a piramis csúcsán álló szemnek, és ez majd a keresztény szimbolikában is visszaköszön. De több egyiptomi eredetű motívum is visszaköszön az Ószövetségben. Nézzünk ezek közül néhányat! Több szakember feltűnő hasonlóságot lát például a 104. zsoltár és az Aton napistenhez címzett himnusz között. A két teljes szöveg egybevetésekor nyilvánvaló a hasonlóság: napkelte, napnyugta motívum, azonos természetfelfogás, Isten gondoskodása az élővilágról stb. A Nap „az élet kezdete”, sugarai „minden országot átölelnek”, „bár nagyon messze vagy, sugaraid a földön vannak”, „bár ott vagy az emberek arcán, vonásaid láthatatlanok’’ Ehnaton „alkotta a csírát az asszonyban”, „milyen sokfélék a te műveid”, „általad létezik a világ„ stb. – olvashatjuk az egyiptomi himnuszban, így teljes joggal hasonlíthatjuk az ószövetségi zsoltárhoz.7 Mózes történetével – amikor csecsemőkorában a fáraó lánya mentette ki a folyóból, ahova egy kosárban helyezték – kapcsolatban is találkozunk párhuzamokkal Egyrészt hasonló Ozirisz történetéhez, akit szintén faládába tettek és bedobtak a Nílusba, Ízisz pedig egy szurokkal és viasszal bevont papiruszcsónakban sietett a megmentésére. Másrészt Szargón akkád király – Kr. e. XXIII-XXII. század – történetével kapcsolatban is feltűnő hasonlóság figyelhető meg: „ …anyám, fogant engem, megszült engem titokban, sásból való kosárba helyezett, szurokkal zárta le kosaram fedelét a folyóba vetett engem, mely nem lepett el, elsodort engem a folyó..”8 Majd őt is kiemelték és felnevelték. Folytassuk a bibliai Tízparancsolattal! Az egyiptomi Halottak könyve CXXV. fejezete a lelkek fölötti ítélkezésről szól – tulajdonképpen negatív gyónásról van szó s nem kerülhető el, hogy párhuzamba állítsuk a Tízparancsolattal: Nem követtem el méltánytalanságot az emberekkel szemben. Nem káromoltam Istent. Nem tettem a szegényt még szegényebbé. Nem öltem.

Nem okoztam senkinek szenvedést.9 Az Ószövetségben található Példabeszédek könyve szerzőjének Salamont tartja a bibliai hagyomány, azonban számos hasonlóság fedezhető fel az egyiptomi Amenemope fáraó intelmeivel. Ma már alig kétséges, hogy az átvevő a Példabeszédek írója volt – tartják a szakemberek Például a Példabeszédekben (22:17-18) olvasható: „Hajtsd füledet és hallgasd a bölcseknek beszédeit, és a te elmédet figyelmeztesd az én tudományomra…” Amenemope intelmeiben pedig ez áll: „Hajtsd füledet mondásaim meghallgatására, / Értsd meg őket szívedben, / Mert hasznos azokat befogadni szívedbe, / De jaj annak, aki ellenünk cselekszik” Vagy egy másik rész (Példabeszédek 22:22): „Ne rabold ki a szegényt, mert szegény ő, és meg ne rontsd a nyomorultat a kapuban.” Gyakorlatilag ugyanígy fogalmaz Amenemope is.10

Í

11. ábra. Íziszt gyermekével, Hórusszal úgy örökítették meg, ahogy az a későbbiekben a Szűz Mária és a gyermek Jézus ábrázolások esetében is látható Forrás: http://www.art-breastfeeding.com/ph/ph3.htm Folytassuk az Újszövetség egyiptomi párhuzamaival! Ozirisz kultusza kb. háromezer évvel megelőzte a kereszténységet, sőt vele párhuzamosan is létezett, mígnem a IV. századtól az egyház szisztematikusan leromboltatta Ozirisz templomait. Az egyik közös elem az Istentől való születés gondolata. Ezt az elképzelést felfedezhetjük az egyiptomi mitológiában is. Hatsepszut királynő halotti templomában és III. Amenhotep luxori templomában képekkel illusztrált elbeszélést találunk arról, hogyan fogant gyermeket e két uralkodó anyja magától Amon istentől. De a János Jelenések könyvében említett nagy égi látomásnak, a „második halálnak” és a koszorú szimbólumnak is megvannak az egyiptomi párhuzamai.” Amióta 1895-ben E. A. Wallis Budge publikálta az egyiptomi Halottak könyvét, többen foglalkoztak Ozirisz és Jézus hasonlóságával. Az Ozirisz-mítosz részletes összefoglalása Plutarkhosz által (Kr. e. II– I. század) maradt fenn, de a régi egyiptomi irodalomban is számos utalás történik rá, például piramisszövegekben vagy a Középbirodalom koporsószövegeiben. Több hasonlóságot is találunk Jézus és Ozirisz története között. Az egyiptomiak hite szerint Ozirisz a mennyek és a föld királya volt. Lejött a Földre, mint egy ember, ellensége megölte, testét feldarabolta, de feltámadt. Oziriszra, a meggyilkolt istenre, az egyiptomiak úgy tekintettek, mint a feltámadás és az örök élet képviselőjére.12 Vessük össze az Újszövetség némely részét a piramisszövegekkel!13 Több párhuzamra is lelhetünk. Jézus Isten fia, egyszülött fia, aki emberként születik: „És leszálla őreá a Szentlélek testi ábrázatban mint egy galamb és szózat lőn a mennyből, ezt mondván: Te vagy amaz én szerelmetes fiam, tebenned gyönyörködöm.” (Lukács 3:22) „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött fiát adta…” (János 3:18, János 1:18-ban is az „egyszülött” szerepel.) Gyakorlatilag ugyanez olvasható a piramisszövegek 1., 7., 438., 471., 571. szólásaiban is.14 Mindkettőben közös tehát, hogy egy fiúról, egy isteni fiúról, egy egyszülöttről van szó, akit a felsőbb mennyei körök szeretnek, az anyja szűz (?). Ré és az Atya ugyanabban a mennyei birodalomban éltek, és már léteztek a teremtés előtt. „Még mikor semmi mélységek nem

voltak, születtem vala, még mikor semmi források, vízzel teljesek nem voltak.” (Példabeszédek 8:24-29) Hasonlót tartalmaz az 571. szólás is.15 Közös továbbá, hogy ítélkeznek az istenek között: „Isten áll az Istenek gyülekezetében, ítél az Istenek között…” (82. zsoltár), ugyanúgy, mint a 437. szólásban.16 Oziriszt több helyen a Hajnalcsillaggal hozzák összefüggésbe, úgy ahogy Jézust is. „Én vagyok Dávidnak ama gyökere és ága: ama fényes hajnali csillag.”17 A Hajnalcsillag mennyei eredetű emberre utal. Párhuzam található továbbá (Máté 25:46) a következők között is: „És ezek elmennek majd az örök gyötrelemre, az igazak pedig az örök életre”, és a 217. szólás között.18 Az élet vizéről történik említés János Jelenések könyvében (22:17, 21:6) – „És aki szomjúhozik, jöjjön el, és aki akarja, vegye az élet vizét ingyen.” „Én a szomjazóknak adok az élet vizének forrásából ingyen” – és a 685. szólásban.19 Jánosnál olvashatjuk (6:35, 6:48): „Jézus pedig mondá nékik: Én vagyok az életnek ama kenyere…” „Én vagyok az életnek kenyere…” -lényegileg párhuzamba állítható a 211. szólással.20 Említhetjük továbbá, hogy Íziszt úgy ábrázolják, amint éppen gyermekét, Hóruszt szoptatja. Ez az ábrázolás lett a Madonnát és a Gyermeket ábrázoló keresztény szobrocskák és festmények alapja. Az apokrif evangéliumokban feljegyzett, a Szűznek és a Gyermekének Egyiptomban való bolyongása alatt megtörtént számos esemény Ízisz életének mozzanatait idézi vissza. Szűz Máriának olyan tulajdonságokat tulajdonítottak tiszteletük jeléül, amelyeket a kereszténység megjelenéséig Ízisznek. Ízisz és gyermeke meg Mária és gyermeke között számos párhuzam található, például hittek abban, hogy Ízisz Thoth isten által adományozott erő által fogant, vagy hogy a test feltámad és örök élete lesz. A kereszténység gyors egyiptomi terjedése annak tudható be, hogy az új vallás valamennyi alapvető mozzanatában annak a vallásnak az elemeire találtak, amely Ízisz, Ozirisz és Hórusz imádságának végkifejlete volt. Egyiptom több részén is Szűz Mária és a gyermek Jézus tisztelete átvette Ízisz és Hórusz szerepét, az „istenanya”, illetve „az istennek anyja” többé már nem Ízisz, hanem Mária lett – írja Budge.21 Mindezek ismeretében igazat kell adnunk a vallástörténésznek, aki szerint a keresztény theológia Logoszához közelítő doktrína az egyiptomi történelem kezdetén található.22 De a misztikus Gurdijeff szerint is a keresztény vallás legalább annyit köszönhet Egyiptomnak, mint Júdeának – ha nem többet.23 Hasonló véleményt mások is megfogalmaztak: a keresztény egyház eredetének kérdése,

vagyis a keresztény templomé, sokkal érdekesebb, mint gondolnánk. A keresztény templomot, az istenimádat keresztény formáját nem az egyházatyák találták ki, mindezt Egyiptomból vettük át.24 A Biblia allegorikus és szimbolikus jelentésréteggel is rendelkezik. Az elénk táruló Krisztus-alak nem annyira a szenvedő megváltó figurája, aki vérét ontja a világ megváltásáért cserébe, hanem inkább az alapvető gnózisnak a képviselője – tartják mások is. Jézus tanításaiban sok az egyéb tanítók, mint például Hermész Triszmegisztosz, a Buddha és Zaratusztra alakjával összekapcsolt misztériumvallásban is megtalálható közös elem. A megvilágosodásnak egy olyan rendszerét is képezik ezek a tanítások, amelybe beletartozik az úgynevezett misztériumokba való beavatás is. Folytassuk azzal, hogy a Bibliában találunk-e iráni párhuzamokat! Dareiosz Naqs-i Rustam-i feliratán olvasható a következő: Nagy Isten Ahuramazda, aki ezt a földet teremtette, aki az eget teremtette, aki az embert teremtette, aki a békességet teremtette az embereknek. Feltűnő a hasonlóság az Ésaiás (45:12) könyvében állóval: „Én alkotám a földet, és az embert rajta én teremtém, én terjesztém ki kezeimmel az egeket, és minden seregöket én állatám elő.” De párhuzamokat fedezhetünk fel Zaratusztra és az indiai risik, bölcsek tanítása között is. A bölcsesség, vagyis a tudás szigorú és hasznos ismeretek szerepét emelik ki. Teremtő gondolkodásról van szó, amely fölfedi, egyszersmint létrehozza a világ szerkezetét és az ezeknek megfelelő értékek univerzumát. Hasonló elmélkedések találhatók Zaratusztránál, mint az upanisadokban27 Közös motívumok a tanításokban Ha összehasonlítjuk az emberiség nagy tanítóit, akik a magasabb rendű tudást hozták le a Földre – például Krisna (Kr. e. 3000), Zaratusztra (Kr e. 1000), Buddha (Kr. e. 500), Jézus, Mohamed (VI. század), Pacal Votan maja papkirály (VII. század) -, számos hasonlóságot fedezhetünk fel. Általában példabeszédekkel, allegorikus történetekkel tanítottak, amelynek igazi értelme rejtve maradt az avatatlanok előtt. Istenként tisztelték őket, azonosították őket a Nappal, a fénnyel, a világossággal, a napistennel hozták kapcsolatba. Többen szeplőtelenül fogantak.

12. ábra. Jézus Krisztus mint napisten (Krisztus-Sol a Napszekéren. Német miniatúra 1175 körül) Forrás: Jankavics Marcell: A Nap könyve. Csokonai Kiadó, 1996. 287. o. Nézzük kissé részletesebben! Számos vallási eszme, amivel a kereszténységben is találkozhatunk, már Zaratusztra idején is ismert volt: a Megváltó mítosza, a Jó végleges győzelme a Rossz felett, egyetemes üdv, testek feltámadásának tana. Az egyetlen Teremtő már Jima hercegnek is megnyilatkozott a Zend Aveszta szerint.28 Zaratusztra is egyetemes üdvöt hirdetett, ennek kiindulópontja az Egyetlen Isten, Ahuramazda (Bölcs Úr) mindentudóságának, szentségének és jóságának kinyilatkoztatása. Közvetlenül az Úrtól kapta a kinyilatkoztatást. A Jó végleges győzelmét hirdette, bűnhődés a gonoszoknak, jutalom az erényeseknek – e gondolatok töltötték el: az igazak a paradicsomba mennek. A „bölcsesség” és a tudás” szerepét és vallási értékét emelte ki. Egy himnusz messianisztikus szavakkal dicsőíti a próféta születését, amikor megszületett, nagy fényesség borított el mindent. A prófétát barátok és tanítványok vették körül, akiket „szegényeknek”, „tudóknak” neveztek.29 Zaratusztra megjövendölte Jézus születését, ahogy például A Megváltó gyermekségének arab evangéliuma című apokrif iratban is olvashatjuk. Kifejezetten egy szűzről

szólt, aki majd megfogan és fiút szül.30 Jézus születésekor, Zaratusztrához hasonlóan, egy angyal megjövendölte, hogy ,,nagy lészen és a Magasságos Fiának hivattatik”, születését csodás fényjelenség kísérte. Ő is az Istenhez vezető útról beszélt: ,,Én vagyok az út, az igazság és az élet…”, de máshol is a vallás neve gyakran út volt, gondoljunk csak a taóra! Fellelhető az ő szavaiban is a Jó és a Rossz, a világosság és sötétség ellentéte: „Én vagyok a világ világossága, aki engem követ, nem járhat sötétségben”34, „… világosságul jöttem e világra, hogy senki ne maradjon a sötétségben…”35 Buddha és Jézus (és Zaratusztra) életében és tanításaiban is számos hasonlóság fedezhető fel. Buddha is csodálatos körülmények között Megváltóként született, angyalok jelentették be érkezését, és a következőt jósolták anyjának: Örvendezz, ünnepelj, mert a gyermek, akit szültél, szent. Már iskolás korában jártas volt mindenféle iratok olvasásában. Rövid utazást tett, majd eltűnt, később meditációba mélyedve találtak rá. A párhuzam a tizenkét éves Jézussal, aki a templom írástudóival vitába feledkezett, túlságosan is nyilvánvaló. Kb. harmincévesen kezdték mindketten pályafutásukat. Buddhát ugyanúgy megkísértette a gonosz böjtölés és vezeklés közben, akárcsak Jézust. Hasonló történetet egyébként Zaratusztráról is ismerünk. Mindketten szándékos szegénységben vándorolva éltek. Tanítványaikat bölcs mondásokkal, hasonlatokkal és példabeszédekkel tanították. Mindkettőnek tizenkét fő tanítványa volt. Jézus a farizeusokat, Buddha a bráhmanákat bírálta. Mindkettő a szívükben lévő békességet magasztalta, jóval győzte volna le a gonoszt, az ellenség szeretetét tanította, és azt, hogy ne gyűjtsünk a földön felesleges kincseket. Buddha „Ember fiának” nevezte magát, mások prófétának, mesternek szólították. A Buddha elnevezései – Egyedüli fény, Világ szeme – megfelel Krisztus Világ Világosságának. Mindketten csodákat tettek, de egyikük sem azért, hogy feltűnést keltsen. Buddha önmagáról és szerepéről alkotott képe alig tér el Jézusétól, ezt mondta magáról: Ismerem Istent és az ő királyságát, és az utat, amely hozzá vezet.36 Jézus szavai mögött a zen-buddhizmus tanítása is felfedezhető.37 Máni pedig magát egyenesen Zaratusztra, a Buddha és Jézus által megkezdettek folytatójának, egy egyetemes vallás hírnökének tartotta. A Fény Atyáról, Fény Szűzről és Fény Fiúról beszélt.38 Mindez csupán véletlen lenne? Vagy feltételeznünk kell esetleg egy közös forrást?

12. „LEHETSÉGES, ÉS NEM MERŐ KITALÁLÁS’’ „…mayák, olmékok toltékok, aztékok meg a sumérek, egyiptomiak, föníciaiak, hettiták, krétaiak, lebuk, berberek, pelaszgok, etruszkok, ibérek és a »kelta« népek mindenfajtája, a ligurok, a sekelesek, sor danák, baszkok, gallok, bretonok, írek, piktek, skótok… ha végigtekintünk soraikon, egy meghökkentő fölfedezés állítja meg gondolatainkat: ezek a népek mind ismeretlen eredetűek… Mint kész, éretten született csodalények tűnnek fel az Atlanti- és Földközitenger partján s a Perzsa öbölben, mértéktelen sziklákat cipelve hátukon, aranytól drágakövektől ragyogó művészetekbe öltözve, s még gazdagabb, még irigylendőbb szellemi kincsek birtokában.” (Várkonyi Nándor: Szíriát oszlopai) Az előzőkben láttuk, számos nép mítoszai beszámolnak arról, hogy az emberiségnek már több pusztulása is bekövetkezett. Világszerte találkozunk azokkal a legendákkal, amelyek hatalmas vízözönökről, kataklizmákról szólnak. Nem egy ősi és szent irat szerint az idő ciklusosan működik, a világ és az emberiség történetében már több korszak is lezajlott. Ezeket igazolandó olyan tudásanyagra is rábukkantunk, ami „kilóg a sorból”, ami alapján azt kell feltételeznünk, hogy sok évezreddel ezelőtt is voltak olyanok, akik messze többet tudtak, mint amit a jelenleg elfogadott fejlődési elmélet feltételez. De a különböző vallások és hiedelemrendszerek alapján is feltételezhető a közös gyökér. Mindezek ismeretében talán okkal feltételezhetjük, hogy lehet valami az ősi és szent iratokban? A két fő kérdés azonban az, hogy hol és mikor? Forduljunk ismét az írásos emlékekhez! Egy valaha létezett és elsüllyedt civilizációval kapcsolatban minden bizonnyal a legismertebbek Platón írásai. A Kr. e. IV. században, két egymáshoz kapcsolódó művében, a Timaioszban és a Kritiászban egy tenger által elpusztított szigetről ír.1 A történet kb. kétszáz évvel Platón előtt jutott el a görögökhöz Egyiptomból. Szolón, az athéni államférfi hallotta ottjártakor a szaiszi papoktól. A Nílus deltájánál fekvő Szaisz volt abban az időben Egyiptom kulturális központja. Miután Szolón visszatért Görögországba, általa széles körben ismertté vált a történet, mert a kor egyik központi figurája, a Hét Bölcs egyike volt Szólon eredeti feljegyzései nem maradtak ránk, de barátjának, Dropidésznek továbbadta, majd ennek fia, végül ennek unokáján,

Kritiász révén maradt fenn úgy, hogy Platón művében Kritiász Szókratész társaságában előadja a művet. A műben négy férfi beszélget: Szókratész, Kritiász, a szofista politikus, Timaiosz, a kollégája, Hermokratész, politikus, valamennyien Platón kortársai. Mit tudunk meg belőle? Többek között azt, hogy „sok és sokféle pusztulása volt már az embereknek, és még lesz is, tűztől és víztől a legsúlyosabbak, de ezer más okból gyengébbek is. Időnként a Föld körül keringő égitestek letérnek pályájukról, és tűzzel pusztítják el a földi dolgokat”. Kiderül továbbá, hogy az egyiptomiak állami berendezkedése szent irataik alapján nyolcezer éves. Valamint, hogy „Héraklész oszlopain túl” volt egy sziget, Atlantisz, ahol kilencezer évvel Platón előtt nagy és csodálatra méltó királyi hatalom létezett, amely nemcsak az egész szigeten, hanem sok más szigeten, sőt a szárazföld egyes részein is uralkodott. Idővel azonban rendkívüli földrengések és özönvizek támadtak, Atlantisz szigete a tengerbe merült, és ott áthatolhatatlan iszapréteg gátolja a hajózást. A sziget korábbi történetéről is szó esik: egykor az istenek osztották fel az egész földet maguk között, Atlantiszt Poszeidon kapta, és itt telepítette le halandó nőtől származó ivadékait. Öt fiú ikerpár született, így tíz részre osztotta a szigetet. Az első fiút Atlasznak hívták. Nagy tudásúak voltak, ők tanították meg mindenre az embereket. Általában azt tartják, hogy csak Platón írt Atlantiszról, ám ez nem teljesen fedi a valóságot. Ha böngésszük az ősi írásokat, többen is találunk utalásokat egy nyugatra fekvő szigetről, illetve annak pusztulásáról. Nézzük ezeket a teljesség igénye nélkül! Kezdjük azokkal, amelyek Platón előtt születtek! Az egyiptomi Halottak könyvének LXXXV. fejezetében arról esik szó, hogy a Thoth isten a nyugati régióban lakott, a CLXXV. fejezetben is hasonló értelemben történik róla említés.2 Más egyiptomi forrás, A hajótörött története című írás részletesebben beszámol egy szigetről. A fennmaradt papirusz elmeséli egy hajón utazó történetét Vihar keletkezett, hatalmas hullámok támadtak, amelyek darabjaira törték a hajót. Egyedül hősünk maradt életben, aki egy gerendába kapaszkodva ki tudott evickélni egy szigetre. Itt egy aranysárkány lakott, aki nem bántotta a hajótöröttet, hanem elmesélte neki, hogy régen a szigeten gazdagság és boldogság uralkodott. Hetvenöt elégedett sárkány lakott ott, akik közül már csak ő maradt életben. Távollétében egyszer egy csillag pottyant a szigetre, ami szénné égetett mindent. Megjósolta még azt is, hogy egy egyiptomi hajó megmenti a hajótöröttet, de azt is hozzátette,

hogy „soha többé nem láthatod e szigetet, mert a hullámok maguk alá temetik”. Indiában is találkozunk hasonló gondolattal. A Visnu Purana az egyik legrégebbi szöveg, kb. Kr. e. 2000 körül keletkezett. Ebben említés történik hét „dwipá„-ról, szigetről, ezek közül az egyik Sveta Dwipa, Fehér Sziget. A fordító szerint ez inkább „fehér bőrű lakókat” jelent. Földrajzilag a hetedik zónában fekszik – a mű fordítója szerint valahol ott, ahol a Kanári-szigetek is.4 A Karna Parvában a Nyugati Óceánról esik szó,5 míg a Mahábhárata Santi Parva címet viselő része is beszámol egy, az északi féltekén lévő pompás és nagyszerű szigetről, amit fehér emberek laktak, akiknek bőre olyan, mint a Hold sugara. Egyetlen istent imádtak, sosem aludtak vagy ettek.6 Máshol Jambu Dwipáról történik említés, egy szigetről, amit körülölel az északi féltekén a sós tenger.7 Platón előtt pár száz évvel a görög Hésziodosz az Istenek születése című művében említést tesz arról, hogy a titánok a háború után a tenger alá lesznek bebörtönözve: …a titánok, bár gőgjük nagy, lekerültek földtől oly távolra, amily távol van az ég fent… Körben rézfal fut, s háromszoros éj köde ömlik szűk nyílása köré; tartó gyökerükkel idáig nyúlnak a terméketlen tenger s föld le fölülről. Ott rejtőznek azóta a titánok ködös árnyban, felleggyűjtő Zeusz ahogy elrendelte, kívánta, hol végződik a föld, a dohos szagú messze vidéken. Vissza se tudnak jönni… a rézkapukat be Poszeidón zárta mögöttük, fal fut körben rakva magasra…6 Platón után pár száz évvel, Strabón írta a következőket: „Hogy pedig a föld olykor fölemelkedik és lesüllyed és változásokat szenved a földrengések és más efféle jelenségek következtében, amilyeneket mi is felsoroltunk, helyesen adja elő. És ezzel helyesen hasonlítja össze Platón véleményét, hogy lehetséges és nem merő kitalálás az Atlantis sziget mondája.”9 Diodórosz Szikeliotész is ír Atlantiszról, ami gazdag ország az óceánban, az istenek ott születtek. Uranosz volt az első királyuk, uralma alatt állt az egész világ. Ő tanította meg az embereket sok mindenre, törvényre, földművelésre stb. Tudós emberekről ír, akik nagyon értettek az asztrológiához, ismerték a múltat, megmérték az év hosszát a Nap és a hónapok hosszát a Hold mozgása alapján. A napot órákra osztották, folyamatosan figyelték a csillagokat.

Gazdag ország volt, jó földekkel, kertekkel, frissítő vizekkel, tápláló növényekkel – minden volt ott, ami az egészséghez kell, tovább is éltek az itteniek, mint máshol.10 Plutarkhosz Kronosz szigeteiről tesz említést. Egy sziget fekszik öt nap hajóútra Britanniától nyugatra, és három másik sziget egyforma távolságra egymástól napnyugta felé. Leírja a nagyságukat is, és hogy mocsarasak, az áramlat hozza a mocsarat. Leginkább Heraklészt tisztelik, aztán Kronoszt.11 Proklosz V. századi filozófus Platón Timaioszához készített kommentárjában írja, hogy a görög Krantor háromszáz évvel Szolón után járt Szaiszban. A papok megmutatták neki azokat a feliratokat, amelyek Atlantisz történetéről szólnak. Ő ugyan nem tudta elolvasni a hieroglifákat, de nem kételkedett az egyiptomiak szavaiban. Említi továbbá a IV. századi Marcellus Aithiopiaka című elveszett művét, amelyben a „Külső Óceánban” fekvő szigetekről történik említés, ahol még élnek atlantiszi leszármazottak.12 Nem sokkal Platón után, a Kr. e. IV. században élt Theopomposz, aki elmesélt egy történetet, ami ugyan nem maradt ránk közvetlenül, de leírta azt a Kr. u. 200 körül élt római szerző, Claudius Aelianus. Ebben az akkor ismert földrészeken (Európa, Ázsia, Afrika, amit Líbüának neveztek) kívül írt egy roppant nagy, ismeretlen földről, Meropiszról. Kellemes az éghajlat, termékeny a föld, hatalmas, pompás városaik voltak. Az arany és ezüst bőségben volt ott, de nem becsülték ezeket többre a vasnál. Atlasz leánya, Meropé uralkodott ott.13 Érdekes módon az Ószövetségben is találunk utalásokat egy tengeri hatalomra, egy szigetországra (?), ami borzalmak közepette pusztult el: „És leszáll királyi székéről a tenger minden fejedelme…”14 „Ímé, rettegnek a szigetek zuhanásod napján, és megfélemlenek a tengerben való szigetek ilyen véged miatt.”15 „…beleesnek a tengerek szívébe”,16 „Isten szívében ülök a tengerek szívében.”17 Csupán a véletlen műve, hogy többen is említést tesznek egy a távoli múltban létezett szigetről, ahol egy civilizáció élhetett? Tényleg lehetett egy sziget „csodálatos királysággal”, amely kb. tizenegyezer évvel ezelőtt süllyedt el, ahogy Platón írta? A görög gondolkodó nagy kataklizmáról, globális árvízről tett említést. Az lenne a logikus, hogy a szakemberek megvizsgálnák, történhetett-e ilyen Platón előtt kilencezer évvel. Ezzel kapcsolatban azonban nem igen találni adatokat, így elsősorban Graham Hancock több területre is kiterjedő kutatásai alapján próbálunk válaszhoz jutni. A kérdéses időszak, amelybe próbálunk betekintést nyerni, a legutóbbi jégkorszak végének évezredei. É

Éghajlati forradalom?18 Ismeretes, hogy Földünk felszíne nem mindig így festett, ahogy napjainkban, a jégkorszakok, illetve az azt követő időszakok jelentősen átformálták arculatát. A legutóbbi hidegmaximum kb. 17-20 ezer évvel ezelőtt történt, ezekben az évezredekben Észak-Amerikát és ÉszakEurópát jégpajzsok fedték, a hatalmas földterületeken a három kilométer vastag jégréteg sem volt ritka. A déli kontinensek majdnem teljesen megúszták eljegesedés nélkül, kivéve persze az Antarktiszt. A legutóbbi jégkorszak maximuma után kb. kétezer évig tartó olvadás következett, ami Észak-Amerikát és -Európát több millió km2– en elterülő jégtől szabadította meg. Több millió köbkilométerre teszik az északi féltekét borító jég mennyiségét. A szakértők szerint az olvadást nem okozhatta valami fokozatosan tért nyerő éghajlati tényező, hanem valami rendkívülinek kellett történnie, ami kb. 16 500 évvel ezelőtt kezdte éreztetni hatását. A drámai események kevesebb mint egy évezred alatt mentek végbe, a glaciális periódus kb. 10-12 ezer évvel ezelőtt ért véget. Az említett évezredek mindennek mondhatók, csak nyugodtnak nem: a különféle éghajlati, szeizmikus vagy geológiai események hatására szökőárak, földrengések, gigantikus viharok, vulkáni tevékenység, hirtelen jegesedés, majd a jégpáncél visszahúzódása nehezítették az életet. Jól mutatja mindezt Alaszka, illetve Észak-Szibéria példája. Húszezer éve Észak-Amerikában még egy sor olyan nagy testű vadállat élt, amelyek a mai Afrika állatvilágával versenyezhetnének, például az afrikai elefántoknál nagyobb mamutok voltak honosak Alaszkától Közép-Amerikáig, de tevék, lovak, orrszarvúk, szamarak, oroszlánok, bivalyok, lovak, farkasok, medvék stb. is éltek. Aztán valamilyen elemi erő csordányi állatokat pusztított el. Ennyi állattetem egyszerre nem fordul elő ilyen tömegesen semmiféle közönséges természeti jelenség hatására. Szibériában hasonló a helyzet, a vidék nagy része korábban jégmentes volt, az említett állatok ott is megtalálhatók voltak. Majd hirtelen eljegesedett, ahogy ma látjuk. Tömegesen kerültek elő mamuttetemek Észak-Szibériában, Alaszkában, tökéletesen konzervált állapotban. Ezek alapján arra lehet következtetni, hogy hirtelen halállal pusztultak el. Sok esetben olyan hirtelen fagytak meg, hogy még arra sem volt idejük, hogy a szájukban lévő eledelt lenyeljék, táplálékkal a szájukban érte őket a végzetük. Nagyon hirtelen kellett megfagyniuk, számos esetben az étel nem bomlott le a gyomrukban. Páratlanul kegyetlen légköri rendellenességek bizonyítékai

is előkerültek, például kifacsarodott testű bivalyok, mamutok, mintha valami hihetetlen erő tépte volna szét őket. Nemcsak ezen a vidéken, hanem világszerte számos, egymástól jól elkülöníthető helyen tömeges állatpusztulás történt Kr. e. 15 000-8000 között. A geológusok szerint Kr. e. 8000-re a nagy jégsapkák visszahúzódtak. Az ezt megelőző évezredekben szinte elképzelhetetlen méretű éghajlati és geológiai felfordulás helyszíne volt bolygónk. Az említett évezredeket globális méretű áradások jellemezték, az egyik katasztrófából a másikba vergődött embertörzsek nyilván félelemben tengették életüket. A jég által korábban lenyomott földterületek terhüktől megszabadulva ismét emelkedni kezdtek, földrengéseket okozva ezzel. Úgy tartják, három hatalmas globális árvíz lehetett a Kr. e. 15-14 000, 12-11 000 és 8-7000 között A világ szinte minden pontjáról származó özönvízmítoszok azonos vonásokat tartalmaznak, ez lehetett a nagy áradások, a nagy hideg, a nagy katasztrófák kora, az árhullám által gyökerestül kiszakított fákról is szól a fáma. Sok kataklizmamítosz emlékezik meg egy szörnyű hidegről, amikor elsötétült az ég, és fekete, kátrányszerű eső hullott. A több milliárd tonnányi jég, ami megolvadt, jelentősen megemelte a tengerek szintjét, szigetek, földhidak tűntek el. A szakemberek szerint a globális tengerszintváltozás és a vulkáni tevékenység között összefüggés van, mindenesetre kiterjedt vulkáni tevékenység is jellemezte a kérdéses időszakot. Sok helyen a Földön ezek együttes hatása rendkívül fokozta a jegesedést, mivel a porfelhők elzárták a Nap fényét, így az amúgy is alacsony hőmérséklet tovább csökkent. A vulkánok hatalmas mennyiségű széndioxidot lövelltek a levegőbe, elképzelhető, hogy „üvegház” hatás alakult ki, s a leülepedő port globális felmelegedés kísérte. Úgy tűnik, „éghajlati forradalom” következett be tizenegyezer évvel ezelőtt. Platón leírása alapján arra gondolhatunk, hogy Atlantisz egy globális katasztrófa, áradások következményeként tűnt el a tengerben. Ha a sziget valóban létezett az Atlanti-óceánban, akkor elvileg elpusztulhatott a nagy kataklizmák egyikében. Az Atlanti-óceán fenekét azonban széltében-hosszán átkutatták, de nyoma sincs elsüllyedt szigetnek. Mégis létezhetett? Nem tartozik könyvünk témájához Atlantisz keresése. A kérdésnek könyvtári irodalma van, számos kutató számos helyen vélte már megtalálni. Két elképzelésről azonban mindenképpen szót ejtünk azért, hogy lássuk, nem zárható ki teljes nyugalommal, hogy ne

létezhetett volna több ezer évvel ezelőtt egy sziget az Atlanti-óceánban, ami ma már nem látható. Az egyik elképzelés szerint a Nagy Bahama-padra Platón elbeszélése lényegében ráillik. Platón azt írja, rendkívüli özönvizek támadtak, majd földrengések folytán elsüllyedt a sziget, és most, mint áthatolhatatlan iszapréteg akadályozza a hajózásban azokat, akik innen indulnak ki a nyílt tengerre. Nos, a Bahama jókora sziget az Atlantióceánban, valamint kb. tízezer évvel ezelőtt lephette el a tenger. Viszonylag sekély tenger fedi, sehol sem mélyebb száz méternél. A Golf-áramlat innen indul óceáni útjára, így valószínűsíthető az európai kapcsolat, valamint innen átkelhettek más szigetekre. Ha itt véljük feltalálni, meg vannak a Platón által említett szigetek, és mögötte a kontinens is. Viszont tény, nincsenek rajta akkora hegyek, amekkorákat Platón leírt.19 A másik elképzelés Charles Hapgood professzor földkéregelmozdulás-elméletén alapszik, amit Einstein is támogatott. Eszerint a Kr. e. XIV-XII. évezredig az Antarktisz földtömege mintegy háromezer kilométerrel északabbra helyezkedett el, a jelenlegi helyére, a déli sarkkörön belülre egy hatalmas földkéregelmozdulás következtében került. Ugyanis a Föld azon rétege, amelyet a geológusok litoszférának neveznek – a bolygó vékony, de merev külső kérge – időnként elmozdulhat a lágy belső rész fölött, ahogy egy narancs héja tenné, ha szabadon mozoghatna és átfordulhatna egészben a narancs belseje fölött. Ez nagyjából Kr. e. 14 500 és 12 500 között történt, de a globális méretű utósokk Kr. e. 9500-ig tarthatott.20 A földkéregelmozdulás következményei leírhatatlanok. A földkéreg összegyűrődik a belseje, fölött, hihetetlen rengések és áradások rázzák meg a bolygót, az ég mintha leszakadna, mivel a kontinensek nyögve helyzetet változtatnak. Az óceánok mélyén a földrengések hatalmas szökőárakat generálnak, nekicsapódnak a partoknak… és még sorolhatnánk. Mindez sok mindent megmagyarázna. De van-e valami bizonyíték arra, hogy az Antarktisz korábban mérsékelt, sőt meleg éghajlatnak örvendhetett? Igen, ugyanis nagy mennyiségű szén található rajta. A jelen éghajlati viszonyok között elképzelhetetlen, hogy annyi növény lett volna rajta, amennyi a szén keletkezéséhez szükséges. Ezért azt kell feltételezni, hogy korábban olyan szélességi fokon volt, ahol bőségesen nőtt növényzet. Ha a földkéreg elmozdulása előtt civilizáció létezhetett az Antarktiszon, amikor még zöldellő

sziget/földrész volt egy kedvező éghajlatú szélességi fokon, akkor könnyen elpusztíthatta a földkéregelmozdulás … és most három kilométer vastag jégréteg alatt fekszik. De más bizonyítékokat is hozhatunk arra, hogy a kérdéses évezredek előtt kapcsolatnak kellett lennie az Atlanti-óceán keleti és nyugati partvidékein élők között. Graham Hancock részletesen tárgyalja a kérdést Atlantisz című könyvében. Az óceán két partján élők vércsoporteloszlását vizsgálva, nyelveiket összehasonlítva, a növényés az állatvilágot, a mítoszaikat elemezve kutatva arra a megállapításra jut, hogy egykor szoros kapcsolatban kellett élniük, amire elégséges magyarázatul szolgálhat az, hogy egy az Atlanti-óceán közepén fekvő sziget biztosította az összeköttetést.21 Elvileg tehát nincs kizárva, hogy valóban létezhetett mindaz, amiről Platón, illetve mások is szólnak. De vajon vannak-e bizonyítékok arra, hogy Kr. e. XI. évezred előtt máshol is élhettek olyanok, akik jóval többet tudtak annál, mint amit ma a kőkorszak emberéről tanítanak? Úgy tűnik, igen. A lakható területek jelenlegi formájukat a legutóbbi jégkorszak olvadását követően csak a 7000-17 000 évvel ezelőtti tíz évezredben vehették fel. A geológusok szerint a Föld felületének mintegy öt százalékát foglalta el a növekvő tengerszint a jégkorszak óta. Ez Kanadánál háromszor nagyobb terület, és sokkal nagyobb, mint Kína és Európa együttesen. A tengerszint ma százhúsz méterrel magasabb, mint tizenhétezer éve.22 Ezt a hatalmas vidéket senki sem kutatja, pedig nyilvánvaló, ha tizenvalahány évezreddel ezelőtt valakik már hatalmas építményeket tudtak emelni, és ha mindezt a tengerek partján is tették, akkor azokat most víz borítja. De vajon léteznek-e ilyen víz alatti, emberkéz alkotta építmények? Nos, igen. Úgy tűnik, világszerte. India déli részén például ismert az „indiai Atlantisz” története. Hagyomány szól arról, hogy nagy kiterjedésű szigetek léteztek az Indiaióceánban, amelyek tizenegyezer évvel ezelőtt elsüllyedtek Az eltűnt szigetek neve Kumari Kandam volt. Az áradás idején egy fejlett civilizáció otthonául szolgáltak, „akadémiával” is büszkélkedhettek, ahol filozófiát és irodalmat oktattak.23 Az „indiai Atlantisz” lehetett akár Dwarkánál is, ahol az óceán mélyén szétszóródott mesterségesen készített kőtömböket, kő alakú horgonyt, lekerekített bástyát találtak.24 Víz alatti romokra bukkantak a Bengál-öbölben is, India délkeleti partjától öt kilométerrre, Poompuhur partjánál, huszonhárom méteres mélységben. Úgy gondolják, tízezer éve építhették. Egy U alakú, hatalmas építmény maradványai ezek, amelynek kerülete

nyolcvanöt méter, falai kb. egy méter vastagok és két méter magasak, mindenképpen ember által készített építmény.25 De említhetjük a Kambaj-öbölben lévő két kb. nyolcezer éves város romjait is.26 Japánban is találkozunk hasonlóval. A Jonaguni-sziget partjainál harminc méteres mélységben emberi kéz által készített építményre bukkantak, tízezer évvel ezelőtti süllyedésre lehet következtetni elhelyezkedésükből. Hatalmas megalitok állnak ott, például kéttonnásra becsült kerek kő, valamint víz alatti gyalogút vezet a falakkal és mennyezettel ellátott terembe.27 Egy másik, Okinawától negyven km-re, a Kerama-szigetnél, ahol harminc méteres mélységben három méter magas megalitok állnak koncentrikus körökben. Van olyan kör, amelynek százötven méter az átmérője.28 Említhetjük Alexandriánál a tengerben lévő Szidi Gaber óriási kőtömbjeit,29 Tajvan víz alatti falait,30 a Bahamáknál a bimini út óriás megalitjait.. .31 mind-mind a víz alatt. Ahogy Máltán is sziklába vésett „keréknyomok” futnak a tengerbe.. ,32 Az említettek a hagyományos régészet által figyelmen kívül hagyott helyek, pedig mindezek arra utalnak, hogy a Kr. e. XI. évezredben valakik képesek voltak ilyen építményeket létrehozni. Globális civilizáció? Kik lehettek ők? Az említetteken kívül mit tudunk még ezekről a népekről? Találunk esetleg egy központot, ahonnan szétterjedhettek? Nem tudjuk megrajzolni elterjedésüket, nem található ugyanis semmiféle középpont, úgy tűnik, nyomaik felölelik az egész Földgolyót. Piramisokat, kőköröket, megalitépítményeket emeltek az Atlanti-óceán európai felén, Európa északi határaitól az Atlanti-óceán partján KözépAfrikáig, az amerikai kontinens egész szélességében a mérsékelt éghajlati övig, Mezopotámiától, Indián át, Óceániáig. Mindezek alapján többen is úgy gondolják, hogy egy „globális civilizációval” van dolgunk. Vagy nevezzük atlantinak? Vajon lehet-e valami közük a világon az elsőnek tartott sumir, egyiptomi és Indus-völgyi civilizációkhoz, amelyek a bibliai özönvíz után, Kr. e. 4000 körül borultak virágba? Mit tudunk ezek előzményéről? Nem sokat, a „hivatalos” történetírás nem magyarázza meg ugyanis kellően, hogyan fejlődhettek ki a történelmi civilizációk a „primitív” történelem előtti örökségből. Az emberiség a történetírás szerint egyszerű és tudatlan volt az őskorban, ilyen szegényes kulturális gyökerekből táplálkozva hogyan virágozhatott fel mégis civilizáció? – kérdezhetjük. Az antropológus Rudgley úgy látja, „részben a

civilizáció gyökereit kellő hitelességgel feltárni nem képes hagyományos tudományos nézettel szembeni elégedetlenség az oka”13 annak, hogy egy ősi, globális civilizációval kapcsolatos elképzelések lábra kaptak. Lehet, hogy igaza van, de az mindenesetre tény, hogy egyelőre a történészek nem adnak magyarázatot arra, honnan ered például a sumir műveltség. Hasonló gondolatot felvethetünk az egyiptomival kapcsolatban is, ami kialakultan jelent meg, technikai újításaival együtt. Említhetjük, hogy Kr. e. 3600 előtt nyoma sincs az írásnak, majd az összetett struktúrák teljes és tökéletes állapotban jelennek meg.34 De ez vonatkozik a matematikára, az orvostudományra vagy a vallásimitológiai rendszerre is. Kr. e. 3400 körül hatalmas változás ment végbe Egyiptomban. A törzsi jellegű újkőkori kultúrából jól szervezett birodalommá vált. Hatalmas építményeket emeltek, művészi alkotások születtek, megjelentek a tudományok, viszonylag rövid idő alatt érték el mindezt. Gondoljunk csak például a Dzsószer piramisra, amelynek építési idejét a Kr. e. XXVII. századra teszik! Szóval alig tíz generációval azután, hogy kiléptek a kőkorból, több tonnás kövekből hatalmas építményeket emeltek! Ne felejtsük el, Platón egyiptomi gyökeret adott atlantiszi elbeszélésének! Honnan hát e tudás? Az ókori Egyiptom számos hasonlóságot mutat Sumerrel, de nem valószínű az ok-okozati kapcsolat – tartják.35 Mindezek ismeretében több szakember is úgy látja, közös forrásból meríthettek. Emery professzor szerint indirekt kapcsolatot kell feltételeznünk, egy harmadik felet, ami magyarázatul szolgálna arra, kik adhatták át tudásukat Egyiptomnak és Sumernek is.36 Az egyiptomi és a sumir panteon között ugyanis annyi a hasonlóság – például a sumir zikkurratu és az egyiptomi piramis belsejében nagyon hasonló beavatási szertartás folyhatott37 -, hogy lehet, egy hihetetlenül régi forrásból merítettek mindkét helyen.38 A kapcsolatot Egyiptom és Mezopotámia között több kutató is bizonyítva látja.39 De ugyanígy nem egy hasonlóság van az Indus-völgyi civilizációval is. A sumir kultúra rokonait találjuk az Indus-völgyben. Mohendzso-Dáro környékén az ásatások alkalmával a Kr. e. IV-III. évezredből egy Nyugat-Ázsiával és Egyiptommal rokon művelődés emlékeit tárták fel – írja az Új Lexikon.40

13. ábra. Az Indus-völgyi és a Húsvét-szigeteki írásjegyek összehasonlító táblázata Hevesy Vilmos után (a = Indus-völgyi, b = Húsvét-szigeteki írásjelek) Forrás: Várkonyi Nándor: Sziriat oszlopai. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1972. 431. o. A sumir és az Indus-völgyi civilizációk addig csak feltételezett kapcsolatát bizonyossá tette az, amikor Mezopotámia és India között félúton, Irán délkeleti részén, a Harvard Egyetem munkatársai több mint

harminc éve feltárták az 5500 éves Tepe Yahyát. Az ásatások kimutatták, hogy számos közös eleme van az Indus-völgyi és a mezopotámiai sumir kultúrának. Több jele is van annak, hogy a sumir civilizáció terjedt el az Indus-völgyében, elemei megjelentek Harappában és más településeken is. A régészeti bizonyítékok arra mutatnak, hogy a mezopotámiai műveltség messze behatolt India területére is. Tepe Yahya benépesülése Kr. e. 6500 táján kezdődött. A lelőhely azért is fontos volt, mert folyamatosan lakott volt, így egyetlen helyen tanulmányozhatták kultúráját a földművelés kezdetétől a városi élet kialakulásáig. Írásos agyagtáblákat is találtak, a C14-es radiokarbonos vizsgálat alapján Kr. e. 3560-ra tették a keletkezési idejüket. Az írásjelek az Észak-Mezopotámiában találtakra 41 hasonlítottak. De nemcsak az említett műveltségek között, hanem máshol is számos olyan hasonlóságra bukkanhatunk, amit aligha tarthatunk a véletlen művének. Augustus Le Plongeon, aki a maják múltját, nyelvét kutatta, egy könyvet szánt arra, hogy az egyiptomi és a maja kultúrát összehasonlítsa. Számos nyelvi, mitológiai stb. egyezést talált közöttük42 – igaz, nem volt „hivatalos” szakember. De magunk is számos hasonlóságra, ha nem egyezésre bukkanunk, amennyiben a különböző szimbólumokat vizsgáljuk, amelyek az emberiség közös műveltségének látszanak. Persze ezek eredhetnek az emberi természet és gondolkodás általános, közös törvényeiből, az egymástól távol eső népeknek is lehetnek azonos, magától értődő felismeréseik (kollektív tudatalatti?). Azonban például az, hogy ugyanolyan szárnyas korongok terjedtek el az amerikai kontinensen és Keleten is, vagy hogy az uralkodók magukat a négy égtáj urának43 tartották mindkét vidéken, szorosabb kapcsolatra utal. És még sorolhatnánk. De számos hasonlósággal találkozunk az említett vidékeken és népeken túl is, úgy tűnik, az egész földgolyóra kiterjednek. Egészen döbbenetes például, hogy az Indus-völgyi, a harappai és a Húsvét-szigeteki rongorongo írás írásjegyei hihetetlen hasonlóságot, már-már azonosságot mutatnak, százhatvan írásjel hasonlóságát dokumentálták.44 Mi lehet ennek magyarázata? A közös forrás? Több kutató felvetette azt is, hogy azok a régi népek, akiket ma ismeretlennek tartanak, esetleg egy – atlantiszi? – műveltség népeinek leszármazottai lehetnek. A Kanári-szigeteken például egy ősi nép lakott, a guancsok. Nem tudni, honnan eredtek, de több kulturális vonásban is

hasonlítottak az ősi egyiptomiakhoz és Közép-Amerika népeihez. Több lépcsős piramist építettek a szigeten, ugyanolyan modell alapján, mint Mezopotámiában és Egyiptomban található. A szigeten múmiák is előkerültek, kb. 600-1000 évesnek tartják őket. Nordikus típusúak, fehér bőrűek, szőke, vöröses hajúak, és óriási termetűek voltak.45 Érdekes, hogy a közép-amerikai legendák szerint is azok az istenek, akik tanították az embereket, például Quetzalcoatl, fehérek és szakállasok voltak. Más szakemberek pedig azt állítják, hogy az egykori Mezopotámia lakóinak vonásai azonosak az Indus-völgy lakóival.46 Múmiák a Tarim-medencéből is előkerültek. Kr. e. 1800 körüli időből származnak, kaukázusi típust képviselnek, magasak, szőkék, vörösek47 Másik ilyen ősi nép a berber. Vajon mivel magyarázzuk, hogy a berber zene hasonló az írhez?48 Az ősi népek közül említhetjük a sumirokat, a baszkokat, a hellének előtti pelazgokat… és sok mást is, akiknek eredetét homály fedi. Lehet, hogy a hajdan volt globális műveltség leszármazottai? Fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy azok a nagy tudású emberek, a „civilizáció terjesztői”, akiket magas, fehér, szakállas embereknek írnak le a legendák, azok, akiket istenekként emlegetnek az ősi írások? Lehet, hogy ők a sumir szövegekben azok, akik sok mindenre megtanítják az embereket, emberként járnak köztük, repülnek, építkeznek stb.? Ők azok, akikre a zsidók Mezopotámiába érkezésük után gyakran az „óriás” jelzőt használják az Ótestamentum összeállítói, ami valószínűleg nem azt jelenti, hogy valóban óriások éltek ott egykor, inkább talán kitűnő képességeikre utaltak? Néhány példa. „Nem mehetünk fel az ellen a nép ellen, mert erősebb az nálunk… az egész nép is, amelyet láttunk azon, szálas emberekből állt. És látunk ott óriásokat is, az óriások közül való Anáknak fiait.. ”49 „Óriások földjének tartották azt is, óriások laktak ott régente.. ”50 Ugyanúgy, ahogy Egyiptomban? Vagy az amerikai kontinens némely legendájában is ők szerepelnek, a fehér bőrű, szőke vagy vörös, szakállas tanítók, kiemelkedő tulajdonságokkal? Vagy említhetjük, hogy a brit királyok történetét feldolgozó mű - a Historia Regum Britanniae – szerint például Britanniát kezdetben „óriások” lakták. Természetesen számos kérdés merülhet fel az említettekkel kapcsolatban, amelyekre a választ elsősorban a szakemberek adhatnák meg. Úgy tűnik azonban, hogy ilyen szempontból nem igazán vizsgálódnak. De mindent összevetve, abban azért megegyezhetünk, hogy semmivel sincs több bizonyíték arra, hogy nem létezhetett ez az

ősi civilizáció, mint arra, hogy igen. Sőt! És hogy mindehhez mi közünk nekünk, magyaroknak? Nos, ez már egy másik történet….

IV. RÉSZ – Egy új korszak hajnalán 1. PÉNZT VAGY ÉLETET? „A Vízöntő korszak minden jellegzetes hatása és forrongó átalakulása szemünk előtt megy végbe. A földi élet válsága, népek és életformák problémái itt vajúdnak előttünk, és példátlan méretű, eddig elképzelhetetlen feszültségű próbálkozások történnek, hogy megszülessen az új világ a lassan összeomló régi helyén… Új világkorszak jön, amelyben a ma még forrongó, megoldatlan problémák tisztázódnak és a földi élet kiegyensúlyozottan indul meg fölfelé emelkedő útján. (Baktay Ervin: A csillagfejtés könyve) Könyvünk utolsó részéhez érkeztünk. Az eddigiekben próbáltunk betekintést nyerni a különféle tudományok és az ősi iratok, illetve az ezoterikus tanítások megállapításaiba. Nem azért tettük ezt, mert hitelt adtunk volna a 2012-es év végével összefüggő jóslatoknak, hanem mert választ reméltünk kapni az élet lényegével kapcsolatos néhány kérdésre. Egyre többen gondolják ugyanis úgy, hogy az élet nem merülhet ki csupán a létfenntartásért vívott küzdelemben, kell lenni valami végső célnak is. Egyre többen nem akarnak belenyugodni abba a tudományos magyarázatba, hogy létünk egy véletlen baleset következménye, és egyre többen szeretnék tudni, mi végre vagyunk is a Földön. A válaszhoz megpróbáltuk párhuzamba állítani a természettudományok és az ősi, a szent iratok megállapításait a világegyetem keletkezésével és működésével, az élet kialakulásával és az ember származásával, illetve történetével kapcsolatban, hátha találunk valami közöset bennük, ami talán fogódzót nyújthat, és segíthet megoldani a modern kor problémáinak egy részét, meghatározni helyünket a világegyetemben, valamint az élet értelmére és lényegére is nyújt valamiféle magyarázatot. Első pillanatban talán úgy tűnik, mintha alapvető különbség lenne a két megközelítési mód között. A természettudományok mindent az önmagát szervező anyagra vezetnek vissza, míg az ősi tanítások egy Felsőbb Valóságról, Abszolút Szellemről, Istenről szólnak. De lehet, hogy az a helyzet áll elő, mint az említett indiai mesében, a vakok és az elefánt esetében? Mindenkinek igaza volt, csak egyben nem látta senki sem az elefántot. Viszont ha összevetették volna a tapasztalataikat… nos, akkor talán közelebb kerülhetnek az elefánt megismeréséhez. Mi megpróbáltuk összevetni a két megközelítési módot, annak reményében, hogy közelebb kerülünk az „elefánthoz”.

Mi az, amiben egyeznek? Gyaníthatjuk ugyanis, hogy ha az egymásnak látszólag ellentmondó álláspontot vallók ugyanazt állítják, akkor csak lehet benne valami. A legfontosabb talán az, hogy Minden Egy. Egy = Minden, vallja az ősi tanítás, de ezt írja például Max Planck Nobel-díjas fizikus is: „Minden anyag létrejöttéhez és fennmaradásához egy olyan erő szükségeltetik, amely az atomi részecskéket mozgásba hozza és összetartja. Fel kell tételeznünk, hogy ezen erő mögött egy tudatos és intelligens szellem áll. Ez a szellem minden létező anyag eredője.” Mind a két megközelítési mód egyezik abban, hogy minden, ami csak létezik, függetlenül attól, mennyire hatalmas vagy mennyire apró, az egész része, része a létezésből összetevődő „szent lényegnek”. Semmi sincs különválasztva semmitől. „A világegyetem egy szétválaszthatatlan egész, egymással összefüggő, egymással kölcsönhatásban lévő, egymással összefonódó valószínűségek hatalmas szövedéke… és ennek az egésznek elválaszthatatlan részei vagyunk mi is” – fogalmaz Brennan, ahogy már említettük. Egy másik kutató, Fritjof Capra is hasonló véleményen van: „Miközben összevetjük a modern fizikát a keleti filozófiákkal, újra és újra feltűnik az a gondolat, hogy minden dolog és esemény egységet alkot.” A lényeg az, hogy mindez arra utal, nem egy véletlenül összeeszkábált univerzumban élünk, és létünk nem véletlen balesetnek köszönhető: joggal feltételezhetünk egy értelemmel bíró Okot… és mindegy, hogy az Egészet morfogenetikus mezőnek, kollektív tudatalattinak, Abszolút Szellemnek, Istennek, Intelligens Tervezőnek, Atyának, Úrnak vagy másnak nevezzük. A nyugati világban hajlamosak vagyunk úgy tekinteni az univerzumra, mint különálló fizikai részek egészére. Valamennyi részt – legyenek azok különféle bolygók vagy különböző emberek – alapjában véve különálló egységként kezeljük, amelyek fizikailag kapcsolódnak – a tér és az idő keretei között. Az idő és a tér azonban valójában nem különálló entitás. Csak a „szemüveg” miatt tűnnek különállónak, amelyen keresztül érzékeljük a jelenségeket, amit mi fizikai vagy valós világnak nevezünk. Valamennyi dolog kapcsolatban áll egymással, ha nem is fizikai szinten, de a másik, nem kézzelfogható szinten. Ám a dolgok, amelyek léteznek, és az események, amelyek megtörténnek, ezekben a dimenziókban nem szükségszerűen engedelmeskednek az általunk ismert fizikai törvényeknek. Ha pedig a két megközelítési mód nem ért egyet – hogy a végső ok az önmagát szervező anyag vagy egy Intelligens Tervező -, annak

alátámasztására egyik oldal sem rendelkezik megdönthetetlen bizonyítékokkal. A természettudomány a maga módszerei segítségével felfedezheti és megfogalmazhatja a természet törvényeit, ám azt, hogy a törvények miért léteznek és miért éppen olyanok, amilyenek, már nem tudja megválaszolni. Nem tud választ adni arra a kérdésre sem, miért vannak egyáltalában létezők. Az anyagi világ végső törvényeinek jellegére, eredetére vonatkozó kérdések már túl vannak a természettudományos megismerés elvi határain, materialista megközelítéssel nem kapunk választ rájuk. Hasonló kérdések az élettel kapcsolatban is felmerülnek. A tudomány leírja például a DNS-molekulák szerkezetét, vagy hogy hogyan továbbítódik a genetikai kód. Leírja, hogyan alkalmazkodnak a környezethez, milyen anyagcsere-folyamatok zajlanak bennük, hogyan működnek az enzimek… ám arra nem ad választ, hogy mi az élet és miért létezünk, illetve léteznek az élőlények. A tudomány nem tudja egyértelműen kizárni, hogy az ember nem egy fejlődési láncolat utolsó láncszeme, nem zárható ki egy Intelligens Univerzum megléte, amelynek célja az értelem létrejötte lehetett. Úgy tűnik azonban, mára odáig „fejlődtünk”, hogy elfeledkeztünk minderről. Egyszerűen kívülállónak érezzük magunkat a természetben, holott egyek vagyunk vele. Nem ennek a tudatában élünk, már nem gondolunk arra, hogy minden egységet alkot, hanem felbontjuk a világot különálló dolgokra és eseményekre. Ez a felbontás, természetesen, hasznos és szükséges, hogy képesek legyünk eligazodni a mindennapi életben, de semmiképpen sem szabad azt hinnünk, hogy ez a valóság alapvető tulajdonsága. Egy maja vezető hasonlóan látja a mai nyugati szemléletet. Patricio Domíngez pueblo indián népe spirituális tanácsadójaként írja le magát, amúgy elektromérnök. Egyik lábával az őslakosok között él, a másikkal pedig szilárdan a modern világban. Úgy tekint magára, mint hídra a világok között. Úgy látja, a nyugati emberek ragaszkodnak ahhoz a világnézethez, hogy ők nem részesei az egésznek, szerintük a világ többi része valahogy „odakünn” van, és „odakint azt tehetünk, amit csak akarunk, mert úgysincs ránk semmi hatással”. Ez azonban nem így van. Mindennek van lelke. A világ nemcsak szuperhúrok halmaza, amit szabadon manipulálhatunk és irányíthatunk. Az univerzum szent, élő és spirituális teremtmény. És mi is részesei vagyunk ennek a kreatúrának. Meg kell tanulni minden dolgok tiszteletét, mind az élőkét, mind azokét, akiket halottnak tartunk. Nem szabadna elfeledkezni arról, hogy szellemi lények is vagyunk fizikai

testben.1 Hasonló véleményt fogalmazott meg Szepes Mária is: „Az ősi emberben még megvolt az örökkévalóság érzése, és egy teljes, hierarchikus egész részének tekintette magát. Nem különült el a szubjektum a »külső sötétségbe«. Nem került összeütközésbe a Kozmosszal, mint a modern egyéniség, hanem összhangban élt vele. Önkéntes kontaktusban élt a lét nagy szintézisének minden halhatatlan energiájával. Az emberi megismerés fokozatosan hanyatlott azóta, hogy elvesztette a hagyományát.”2 Csupasz majomból újra Isten képmása Mára egész világnézetünket megfertőzte a dolgok nyugati típusú, „racionális” megközelítése, és így a teremtés egészét sem értelmezhetjük másként, mint leírható biológiai, kémiai, mechanikus folyamatok összességeként. Valójában éppen ezáltal fosztottuk meg a teremtést a misztériumától, a költőiségétől. Éppen az élet misztériumától vágtuk el magunkat véglegesen. Azonban a Földön csak bennünk van magasabb tudatosság – rajtunk múlik, hogy élünk-e vele, és hogyan. Rajtunk múlik, azzá tudunk-e válni, akivé válhatnánk, hiszen nekünk megadatott, hogy magunk alakítsuk a sorsunkat. A felvilágosodásnak nevezett folyamattal – amelyet többen szellemi elsötétedésnek neveznek – kezdődtek az alapvető változások a „leértékelés” terén. Néhányan úgy döntöttek, hogy nincs Isten, majd a materialista, ateista világnézetek következtében „Isten képmásából” „csupasz majmokká” lettünk. A tudományos forradalom kezdetétől figyelhető meg, hogy háttérbe szorították és jelentéktelenné tették az embert. A materialista természettudomány fizikai-kémiai folyamatokra alacsonyította le. Tagadja a lelket, ámde enélkül a lélektan semmit sem ér. Az élőlényekből pedig egy zsáknyi vegyszert csináltak. Az ember többé már nem a teremtés koronája, nem a központban áll, hanem jelentéktelen mellékszereplővé vált. Darwin mechanikus evolúciós elmélete nyomán a biológia a földi élővilág – beleértve az embert is – bámulatos változatosságát a természet véletlenszerű folyamatainak eredményeként értelmezte, ügyet sem vetve a spiritualitásra. Joggal érezhetjük, hogy elidegenedtünk a világegyetemtől, amelyben élünk. Ez a szemlélet rendre alacsonyabb rendűnek tekinti az állatvilágban „alattunk” lévőket, a régi népeket, illetve a ma élő „primitíveket”. A hermetikus iratokban például még a következők állnak az emberrel kapcsolatban: „Az ember nagy csoda, tiszteletre és imádatra való teremtmény…”; „Isten, a világ és minden benne található Teremtője kormányozza az egész Univerzumot, és

alárendeli azt az ember uralmának. Ezáltal a világ és az ember egymás tartozékaivá válnak. Így az embernek tisztelnie kellene a világot, amely Isten képmása, de ő maga is Isten képmása”; „Először Isten, másodszor Kozmosz, harmadszor ember.”3 A Biblia is hasonlóan vélekedik: „Micsoda az ember… hogy megemlékezel róla? És az embernek fia, hogy gondod van reá? Hiszen kevéssel tetted őt kisebbé Istennél, és dicsőséggel és tisztességgel megkoronáztad őt! Úrrá tetted őt kezeid munkáin, mindent lábai alá vetettél…”4 A különbség az evolucionista tudósok véleményéhez képest égbekiáltó: „Hogy az ember olyan okok eredménye, amelyek legkevésbé se törődnek a céllal, amelyhez viszik őt, hogy eredete, növekedése, reményei és félelmei, szeretete és hite semmi más, mint atomok véletlen együttesének folyománya, hogy sem a szenvedély, sem a hősiesség, sem a gondolat és érzés intenzitása nem mentheti át az egyéni életet a síron túlra, hogy a korok minden munkája, minden odaadás, minden ihlet, az emberi géniusz minden, a Napnál csillogóbb ragyogása arra van ítélve, hogy kialudjék a Naprendszer roppant halálában, és az Ember alkotásának temploma sírját lelje egy romokban heverő Univerzum törmelékei között – mindezek a dolgok ha nem is teljesen vitán felüliek, de annyira közel állnak az igazsághoz, hogy semmilyen filozófia sem remélhet elfogadást, ha elveti őket” – vallotta B. Russel.5 Monod szerint minden lénynek egyedüli oka a tiszta véletlen, semmi egyéb. Az ember jövevény, „cigány az Univerzum peremén”. Ezen azt érti, hogy ez a véletlen és szükségszerűség kombinációjaként minden szellem, értelem és terv nélkül az állatvilágból kifejlődött élőlény azt sem tudja, honnan jön és hova vezet az útja. Csak annyit tud, hogy valahol a világegyetem peremén jelentéktelen helyzetben van.6 Dawkins úgy látja, az élet DNS-kódolt szövegek áthagyományozásának szinonimája. „Nem egyéb, mint digitális információ, bitek halmaza.”7 Az ember tehát csupán „csomagolóanyaga” a DNS-nek, annak szolgálatában áll. Ugyanakkor Desmod Morris szerint az ember csupasz majom, a kifejezés arra utal, hogy testünket nem borítja annyi szőr, mint a majmokét.8 Steven Weinberg Nobel-díjas fizikus pedig, akit néhány éve egy befolyásos amerikai magazin beválasztott a világ száz legbefolyásosabb értelmiségije közé, korunk egyik legismertebb tudósa, egy interjúban így fogalmazott: „ …az élőlények létezése részben a földtörténet balesetének tekinthető, az élet a kémiai és fizikai alapelvekből vezethető le …”9

Ennek a szemléletnek, persze, számos következménye van. Nézzünk néhányat! Ha csupán a DNS „csomagolóanyaga” vagyunk, akkor szabadon felhasználhatók az emberi szövetek. Az emberi magzat sejtjei adhatók-vehetők, a még élve elhajtott magzatok sejtjeit tovább lehet tenyészteni. Az úgynevezett Ghergo-jelentést 1983-ban terjesztették az Európai Parlament elé. Ez az élő és halott magzatokon végzett manipulációkat ismertette. Szó volt benne egy „összefonódott gazdasági érdekszövetkezetről”. 10 Eszerint léteznek magzatszöveti bankok. Kozmetikai laboratóriumok innen jutnak alapanyaghoz, amelyért fizetnek a klinikáknak… Napjainkban pedig emberi és állati hibridekről lehet olvasni… Rajtunk múlik, hogy felismerjük-e újból, hol a helyünk az egészben. Rajtunk múlik, hogy tudomásul vesszük-e, ránk is vonatkoznak a kozmosz törvényei, nem csak a társadalom törvényeit kell betartanunk. Rajtunk múlik, hogy a „csupasz majomból” újra „Isten képmásává” válunk-e vagy nem. Nagyon is különböző parancsokat hallunk ugyanis belülről, aszerint, hogy minek tartjuk magunkat. Nem mindegy, hogy ezt felismerjük-e vagy sem. Sok minden függ ugyanis tőle, és ez a felismerés az élet minden területén érezteti hatását. A pénz beszél… De vajon véletlenül alakultak-e úgy az események, hogy az ember saját magát leértékelte, vagy valakik egy kissé rásegítettek? A válaszhoz tudni kell, hogy egyes magánalapítványok fontos szerepet játszanak az evolúciókutatások anyagi támogatásában. Például a Carnegie Intézetet 1902-ben alapították Washingtonban, a szervezetet tizenkét kutatási részlegre osztották, amelyek közül az egyik evolúciókutatással foglalkozott, de az intézet által alapított obszervatóriumban először végeztek olyan szisztematikus kutatást is, amely kapcsolatban volt a táguló világegyetem gondolatával. Így két olyan területen voltak aktívan jelen – az evolúciós és az ősrobbanáselmélet terén -, amely a jelenlegi tudományos látásmód alapját képezi. Nyilvánvaló, hogy a kutatásokhoz pénz kell. Nyilvánvaló továbbá, hogy ha anyagilag szelektíven – és a hangsúly a „szelektív” szón van – támogatnak bizonyos kutatási területeket, közreadják azok eredményeit, akkor használják a tudományt arra, hogy befolyásolni tudja a filozófiát és a vallást. Ha próbálunk utánajárni annak, milyen kutatásokat támogatnak és milyeneket nem, láthatjuk, hogy adományaikat azokra fordítják, amelyek az ember és a majmok közös őstől való származását hivatottak bizonyítani. Jó példa erre a Carnegie Intézet

által támogatott Von Koenigswald, aki 1937-ben érkezett Jávára, hogy ásatásokat végezzen és reményei szerint rábukkanjon a feltételezett jávai előember maradványaira. Nos, enyhén fogalmazva is kétségek merültek fel a talált leletek hitelességével kapcsolatban, ugyanis felbérelt több helyi lakost, hogy gyűjtsenek csontokat, amiért darabonként fizetett nekik. Találtak is szép számmal, de kiderült, hogy a nagyobb darabokat kisebbekre törték, hogy több pénzt kapjanak értük. Mintegy negyven koponyadarabot gyűjtöttek, ami vagy harminc koponyához tartozhatott, ebből rekonstruálták a Pithecanthropus II-t, ami aztán hatalmas sajtónyilvánosságot kapott, elsősorban a Carnegie Intézet kampányának köszönhetően.11 A pénz beszél… Ugyanígy kérdőjelek merülhetnek fel a Rockefeller Alapítvány körül is. Kiemelkedő támogatást nyújtott a materialista kozmológiát alátámasztó kezdeti kutatásokhoz, amelyek Istent és a lelket a mitológia birodalmába száműzték, de az evolúciókutatások támogatásában is fontos szerepet játszott. Igencsak érdekes a pekingi előembernek nevezett maradványokhoz kapcsolódóan, illetve a köréje kerített sajtókampányban a szerepük. De említhetjük azt is, hogy a Rockefeller Alapítvány, Soros György vagy más nemzetközi pénzemberek nevével nem a „pro-life” alapítványok, hanem az abortuszt támogatók között találkozhatunk.12 Hasonló jelenséggel szembesülünk a történetírás, például az egyiptológia területén, ahol a piramisszövegek lényegének, misztikus tartalmának elvesztésében szintén felmerült a Rockefeller név. James Henry Breasted – J. D. Rockefeller 1924-es adománya révén – a chicagói Keleti Intézetet az Újvilág vezető egyiptológiai intézetévé tette. Ezzel a státussal és ezzel az akadémiai tekintéllyel kevesen mertek szembeszállni. De sokan akadtak, akik szerint az ő tolmácsolásában elveszett a lényeg, elhibázott korai tanulmányai miatt csaknem elveszett a szövegek valódi megértésének egyik legfontosabb kulcsa.13 Mindenesetre elgondolkodtató továbbá az is, hogy a Rockfeller Alapítvány támogatásával készült az egyik 2012-es, a világ végét jósló könyv: Frank Waters írta Mexico Mystique: The Corning Sixth World of Consciousness címmel. 1970-ben a Rockefeller Alapítvány támogatta Frank Waters mexikói és közép-amerikai kutatásait, amelyek eredményeként megszületett az említett könyv.14 Ahogy az említett példák is mutatják, a pénzemberek az alapítványaikon keresztül nem igazán olyan kutatásokat támogatnak, amelyek az emberi méltóság visszaszerzésének, a Teremtő vagy a lélek

megléte felismerésének irányába mozdítanák el a dolgokat. Pokol Béla egy tanulmányban foglalkozott a dollármilliárdos összegek felett rendelkező megaalapítványok kérdésével. Kiegyensúlyozatlan befolyásukat a demokratikus politika eltorzításában már az 1950-es évek elejétől vizsgálni kezdték az ezekből kiszorult politikai erők az amerikai kongresszusban. Adományozási céljaik, felügyelőbizottsági tagsági állományuk rendszeres elemzésével kimutatták, hogy egyrészt – számukra tiltott módon – politikai prioritások szerint osztják el pénzadományaikat és támogatnak professzorokat, művészeket, újságírókat stb., másrészt mindezt összehangoltan teszik – írja.15 Okkal merülhet fel a gyanú, hogy az ember lealacsonyítása, az emberi élet semmibevevése egy jól körülhatárolható pénzügyi kör érdeke. Gyanúnk növekszik, ha meghalljuk például Bill Gates elszólását. A világ egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb embere 2010 februárjában egy rendezvényen az alábbi kijelentést tette: „A világon jelenleg 6,8 milliárd ember él… várhatóan eléri a kilencmilliárdot. Amennyiben jó munkát végzünk a védőoltások, az egészségbiztosítás és a reproduktív szolgáltatások terén, ezt talán 10-15 százalékkal tudjuk csökkenteni.”16 Erre mondják, hogy „no comment”. A pénzt nem lehet megenni El kell döntenünk, hogy „pénzt vagy életet”, vagy feltehetjük úgy is a kérdést, hogy kevesek pillanatnyi gazdasági haszna vagy a többség emberi méltósága, jövője a fontosabb? Vajon néhány pénzember érdeke vagy az emberiségé a fontosabb? Ember lehet-e újra az ember, vagy csupán egy lény, akinek azt a szerepet szánták, hogy vásároljon és fogyasszon? Az állandó gazdasági növekedés lett korunk „Szent Grálja”. Nem kell azonban közgazdásznak lenni, hogy lássuk, ez egész egyszerűen lehetetlen, ha erőforrásaink végesek és vészesen fogynak. Itt akár le is zárhatnánk a kérdést, mondván, egyértelmű, hogy a gazdaság nem növekedhet a végtelenségig. De nem ez történik. A cél továbbra is az állandó növekedés! Másról sem hallani, csak arról, mikor mennyivel emelkedtek vagy csökkentek éppen a különféle gazdasági mutatók. Viszont nem találkozni olyan emberrel, aki boldogabb lett volna attól, hogy emelkedett a GDP, és nem lesz tartalmasabb, boldogabb az életünk például a BUX-index növekedésétől sem. Fel kell hát tenni a kérdést: kinek az érdeke az állandó gazdasági növekedés? Nyilvánvalóan a keveseknek, a pénzoligarchiának, akiknek

a léte múlik rajta. Annak a kb. kétszáz családnak, amely uralja és kézben tartja az emberiség vagyonának a felét. Fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy egyáltalán beszélhetünk-e reális gazdasági növekedésről? Ha ugyanis beleszámítjuk mindazt a környezeti kárt, amit a kevesek haszonvágya okozott és okoz, a mértéktelen kizsákmányolás következményeit, a kiirtott erdőket, a szennyezett vizeket, levegőt, lepusztult termőtalajokat stb., akkor gyaníthatjuk, hogy környezetünk helyreállítása – ha egyáltalán lehetséges – hatalmas költségeket emésztene fel. És a karvalytőke miatt tönkrement családokat vajon hova számítják be? A kilakoltatottakat, a munkanélkülieket, akik a globális cégek miatt kerültek utcára? A kilátástalan helyzetük miatt öngyilkossá letteket? És fejlődésről beszélhetünk? Nem az lenne a fejlődés, ha egyre jobban élnénk? Ha olcsóbbak lennének az élelmiszerek, a különféle termékek, a szolgáltatások, az energiaárak stb.? Ha visszaszorítanák a szegénységet, az éhezést, mindenkinek lenne egészséges ivóvize, könnyebben jutna lakáshoz, oktatáshoz? Ha energiánk egy részét nem a túlélésre, hanem a szellemiekre tudnánk fordítani? Ha lenne időnk és pénzünk utazni, világot látni, könyveket venni vagy színházba járni? De szó sincs erről. Minden egyre drágább, egyre többen élnek mélyszegénységben, egyre többen vannak, akiknek a feje fölül a lakást bármelyik pillanatban elárverezhetik. A többség nagyon kemény munkával próbál tűrhető körülményeket teremteni a túléléshez – egyre kisebb sikerrel. Egyértelmű tehát, szó sincs fejlődésről, csupán arról, hogy a pénzemberek különféle kamatmechanizmusokkal átszivattyúzzák a pénzt a kis emberek tömegének zsebeiből a sajátjaikba. Spekulációs pénzek forognak, leértékelik és felértékelik a fizetőeszközöket, számoszlopokat tologatnak komputereiken – ez irányítja életünket, mindennapjainkat. És ez nem demokrácia és nem is piacgazdaság. A pénzemberek döntéseitől függ minden, a piac is nekik kedvez. Mindaz, ami történik velünk, az nem a természet velejárója, hanem az általuk kialakított pénzügyi szuperstruktúra következménye. S noha már nem egy neves közgazdász hangot adott a piac korlátlan szabadságával és növekedéssel kapcsolatos kételyeinek, a gazdasági rendszer csak nem akar változni. Úgy tűnik, a világ vezetői nem vesznek tudomást az egyre nyilvánvalóbb gazdasági, környezeti, politikai és kulturális krízisről, és továbbra is csupán a GDP növelését tudják elképzelni a nyomasztó problémák egyetlen lehetséges gyógyírjaként.

Az Utolsó kísérlet című könyv szerzői a következő példát hozzák arra, hogy a csak a pillanatnyi érdeket néző szemlélet hova vezet. Egy falunak, mondjuk, van egy legelője, amely száz tehenet tud táplálni. Ha száz vagy kevesebb állatot hajtanak rá, a legelő képes lesz megújulni. A faluban élő száz gazda mindegyike egy-egy tehenet hajt ki a legelőre, egy gazda viszont, hogy növelje hasznát, kettőt. Így az ő haszna nem egy, hanem két tehén eladásából származik majd. Ezen felbuzdulva hamarosan mások is így tesznek. De a két tehenet kihajtó gazdák miatt a többiek rosszul járnak. Kevesebbet legelhetnek a teheneik, kevesebb tejet adnak. Soványabbak lesznek. Félnek a veszteségtől, ezért ők is több tehenet hajtanak ki. Így a legelő végül elpusztul, és mindenki rosszul jár.17 A bankok által előírt törvények szabják meg az életünket, és nem a kozmosz rendje. Nem az isteni törvényeknek engedelmeskedünk, hanem annak, hogy mi a politikailag korrekt. De hogy mi a politikailag korrekt, azt is a pénzemberek mondják meg. Ugyanakkor szó sincs semmiféle demokráciáról! Még akkor sem, ha szabad és törvényes választások zajlanak a legtöbb országban. A világ jelenlegi működését irányító bankárokat ugyanis nem választja senki! Nem választásokon kaptak felhatalmazást arra, hogy irányítsák az egész világot. Mi pedig a kiszolgáltatottság hálójában vergődünk. Tudni kell azonban, hogy ez a rendszer nélkülünk nem működhetne… az egész azon alapul, hogy mi fogyasztunk és fogyasztunk… és egyre többet és többet… A megoldás is ebből adódik: a szemléletünkön kell változtatnunk. Jelenleg a homokba dugjuk a fejünket, a felszínen még rendben levőnek látszik minden, de már vészesen fogy az olaj, fogynak az erdők, pusztulnak a termőföldek… egyre több a depressziós, egyre boldogtalanabbak és feszültebbek vagyunk… mi pedig még mindig hirdetjük az állandó gazdasági növekedés fontosságát. Ez olyan, mintha egy szikla ott inogna a szakadék szélén… Vajon merre fog eldőlni? Csak nem egy modern rabszolgaság felé tartunk, ahol mindenki rabszolga? Vagy felismerjük a változtatás szükségét? Továbbra is így éljük az életünket, ahogy eddig, s a világrendben néhányaknak van alárendelve minden, vagy változtatunk egy jobb minőségű élet reményében? Hagyjuk, hogy a Világbank, az IMF vagy valamelyik külföldi cég hitelbesorolása adjon irányt az életünknek, vagy a kozmosz rendjéhez alkalmazkodunk? Egy új korszak hajnalán?

Az előzőkben szó esett arról, hogy több ősi műveltség is ciklusosan képzelte el az idő múlását. Úgy tartották, kezdetben volt egy aranykor, amikor még harmóniában éltünk az univerzummal, majd fokozatosan mélyebbre süllyedt az emberiség, mígnem a sötét korba jutottunk, nevezzük akár kálijugának, vaskorszaknak vagy bármi másnak. Asztrológiai szempontból is a nagy Napév legsötétebb pontja körül járunk. Talán az ősi iratokban a világkorszakokkal kapcsolatban is lehet valami igazság. Láttuk, hogy a precessziós Nap útját a régi bölcsek világkorszakokkal hozták kapcsolatba. Az ősi mítoszok és kifürkészhetetlen eredetű hagyományok a történelem előtti korszakok emlékét is megőrizték. Valóban egy új korszak hajnalán járunk? A válaszhoz érdemes kissé részletesebben megnézni, mit mond az asztrológia a 2160 éves világkorszakokkal kapcsolatban.18 Tudni kell azonban, hogy a csillagképek határait nem lehet pontosan és félreérthetetlenül megállapítani, ezért bajos pontosan megjelölni egy-egy világéra kezdetét és végét, csak megközelítőleg határozhatjuk meg. Úgy tartják, az Oroszlán világkorszak 2160 éve valamikor Kr. e. 10 700 és Kr. e. 8540 között lehetett. Ez lehetett az aranykor időszaka, szinte minden kultúrában él ennek emléke. Ez volt a tökéletes rend, jólét és társadalmi béke kora, amikor a földi élet még összhangban állt az „égivel”, amikor az ember még nem szakadt el a természet egyszerű, de tévedhetetlen útjának követésétől. Ekkor virágozhattak azok a kultúrák – például Atlantisz -, amelyek az utolsó jégkorszak végén semmisülhettek meg. A Rák idején (kb. Kr. e. 8540-6480) az aranykor ősi tisztasága és egyensúlya már veszendőbe ment, helyét e csillagjegy jellemzői váltották fel: az embereket elfogta az ismeretlen utáni vágyódás. Ebben a korszakban kezdett az ember lakóhelyet építeni magának, és ekkor vált hangsúlyossá az otthon és a családi élet. Ezekkel áll kapcsolatban a Rák, az anyasággal pedig uralkodó bolygója, a Hold. Ebből az időszakból számos termékenységvarázsló szobor maradt fenn. A matriarchátus valószínűleg ennek a kornak a jellemzője. Az Ikrek idején (Kr. e. 6480-4320) az emberi gondolkodás nagy fejlődésnek indult, szellemi-értelmi téren felvette az Ikrek hatásait. A szétszóródott embercsoportok tudatosan kapcsolatba léptek egymással, megindult a szellemi és az anyagi javak kicserélése. A vallási kultuszokban megjelent a kettősség elvének gondolata, a Kettő, amely egymást kiegészítve Egységet fejez ki. A mítoszok ikerelemei

ebből az időből valók: iker volt Ozirisz és Ízisz, a görög mitológiában Kasztor és Pollux, Indiában a két isteni Asvin, Hunor és Magor stb. Az Ikrek az egymással való kapcsolatteremtést, érintkezést, kapcsolattartást képviseli, erőteljesen intellektuális jegy. Ekkor fejlődött ki az írás, kialakulóban volt a kereskedelem. Megindultak az első vándorlási hullámok, létrejöttek nagyobb települések, az első ősi városok is. A Bika (Kr. e. 4320-2160) hatására az élet sokat vesztett szellemiségéből, a földies, anyagiás elemek kezdtek előtérbe lépni. Fejlődésnek indult a gazdaság, a kereskedelem, a pénzforgalom, a szellemiség pedig szintén anyagi formában kereste kifejezéseit: magasra lendült a művészi alkotás, mégpedig elsősorban mindenütt a Bika lényegének leginkább megfelelő anyagformálás, azaz a szobrászat, a plasztika. A kultuszok jelképei is megváltoztak, és a régebbiekhez a Bika szimbólumai járultak. E korszakban – amelynek kultúráját igen sok műemlék és alkotás őrzi – már egészen nyilvánvalóan elénk lépnek úgy a Bika, mint az ezt kiegészítő Skorpió jelképei. Mindennek nagy szerepe volt az egyiptomi, de más ősi műveltségű népek kultuszaiban is. Indiában például a hinduk szarvasmarha-tisztelete képében máig él ez a hagyomány. Bikaszimbólumok: napkorong Ápisz szarvai között, Íziszt szarvakkal ábrázolták, Siva bikán nyargalt stb. A civilizációnk megszilárdítását jelző szilárd kőépületek megjelenése és elterjedése erre a korszakra jellemző. A városok és a falvak számára a stabilitást az öntözéses gazdálkodás biztosította, ennek köszönhető a nagy folyók völgyeiben a növénytermesztés és az állattenyésztés fellendülése. A Kos korszak Kr. e. 2160 körül indulhatott és időszámításunk kezdetéig tartott. Kultikus értelme legvilágosabban az ószövetségi zsidóságban jutott kifejezésre: Ábrahám kost áldozott az Úrnak; a Kos jelképesen megváltotta az embert. A Kos poláris kiegészítője a Mérleg, a kiegyenlítő törvény eszméjével. A Kos-bárány jelképeihez a Törvény járul mint vallásuk lényege és alapja. Új, merész, úttörő szellemiség jelentkezik. Egyiptomban is kosszobrok jelennek meg. E korszak a görögség kora. A Kosra jellemző háborúskodás és önzés határozottan megnyilvánul a görög városállamok folytonos harcaiban. A poláris jegy, a Mérleg egyik alapvető jellemvonása a demokrácia tisztelete, s köztudott, hogy itt, ebben a korszakban teremtődtek meg a demokrácia alapjai.

Az elmúlt kétezer év pedig a Halak jegyében telt, ez a kereszténység időszaka. Az első keresztények jelképe a hal volt, Jézus halakkal lakatta jól az igére éhezőket, első tanítványai halászok voltak. A Halak poláris kiegészítője a Szűz, ennek kultusza kapcsolódott e jegy érájához. A Halaknak tulajdonított erények, a könyörületesség, a kedvesség, a megbocsátás szinte leképezései Krisztus tanításának. Jézus teljes mértékben a Halak korszak embere. Az erőszakról való lemondást, az áldozatkészséget és az egyetemes szeretetet vallották követői. Emellett ebben a korban jelentkezett legélesebben a kiegyenlítődés elve, az átcsapás az ellenkező jegy irányába: a középkorban megjelent és egyre általánosabbá vált a Szűz jegy jellemzőjeként a racionalitás, a kritikus gondolkodás, az élet ésszerű megszervezésének igénye. Asztrológiai szempontból valahol ennek a világkorszaknak a vége felé járunk, pontosan nem tudjuk, hol. Nos, lehet, hogy van valami az asztrológusok állításaiban? Mindenesetre az asztrológusok szerint ezekben az évtizedekben kezdődik, vagy már el is kezdődött az új korszak, a Vízöntőé. Magunk is láthatjuk, ha egy pillantást vetünk a Nagy Napévet mutató ábrára: a Nap égi háza, az Oroszlán, a tetőponton van, az ég világos felének csúcsán, vele szemben az éjszakai félív mélypontján a Vízöntőt látjuk. Az Oroszlántól a Vízöntőig terjedő precessziós út a Nagy Napciklus alászálló félíve, a Vízöntőtől az Oroszlánig terjedő rész pedig a felemelkedő félív. Az Oroszlántól a Bika felé haladva misztikus értelemben hanyatlóra fordul, alászáll. A Bikában aztán jelképesen eléri a világéjszaka félívének határát, jelképesen sötétségbe merül, elbukik. A Bika anyagias erői leigázzák, elnyelik a Napot. De a Nap folytatja az útját, a Halak végén éri el mélypontját, de ez a felemelkedés, az újjászületés, a megújulás felé ívelő út kezdetét is jelenti.

14. ábra: A precessziós vagy Nagy Napciklus vázlata Forrás: Baktay Ervin: A csillagfejtés könyve. Reprint kiadás a Szépirodalmi Könyvkiadó Kentaur Könyvek sorozatában, 1989, 300. o.

A Vízöntő korszak minden jellegzetes hatása és forrongó átalakulása a szemünk előtt megy végbe – írja Baktay. A földi élet válsága, népek és életformák problémái itt vajúdnak előttünk, és példátlan méretű, eddig elképzelhetetlen feszültségű próbálkozások történnek, hogy megszülethessen az új világ a lassan összeomló régi helyén. Milyen lesz a valódi életformáját elnyert Vízöntő korszak? Nem tudjuk, csak sejthetjük. Új világkorszak jön, amelyben a ma még forrongó, megoldatlan problémák tisztázódnak, és a földi élet kiegyensúlyozottan indul meg fölfelé emelkedő útján. Megpróbáltatásokon, szenvedéseken, katasztrófákon keresztül vezet a Vízöntő útja a kibontakozás felé, de bizakodhatunk, mert a földi lét útját jelző Nagy Napciklus nemsokára felfelé ível, és emelkedőre fordul.19 Több ősi írás és az asztrológusok szerint is tehát egy korszak végén járunk. Talán hihetetlennek tűnik, de a XX. századi közgazdaságtan is tud ciklusokról. Az egyik talán mindmáig legérdekesebb és egyben legvitatottabb cikluselmélet a Kondratyev-teória. A ciklus a nevét Nyikolaj Dmitrijevics Kondratyev (1892-1938) szovjet-orosz közgazdászról, az elmélet megalkotójáról kapta. Elképzelésének lényege az volt, hogy az időnként jelentkező nagyon súlyos és mély, az egész világot megrázó válságok akkor állnak elő, amikor az emberiség nagy technológiai átalakulások korszakát éli. Valójában technoevolúciós megaciklusok megjelenésének vagyunk ilyenkor tanúi. Az első technoevolúciós korszak a XVIII. század végén indult, ez a gőzgép és a textilipari tömegtermelés kora, a második a vasútépítésé, a harmadik a vas- és acélipar fénykora, a negyedik az addigi szénre épülő technológiák után az olajé és a motorizációé. Ennek vet véget a hetvenes és nyolcvanas évek olajárrobbanása, amivel megkezdődött az újabb, immár ötödik ciklus, az informatika, elektronika, telekommunikáció és média forradalma. Az energiabázist pedig egyre inkább a földgáz és az atomenergia vette át – foglalja össze Bogár László.20 Ezek szerint az ősi írások, az asztrológia és a közgazdászok is ugyanazt mondják? Nem lehet akkor mégis valami igazság abban, hogy egy új korszak határára érkeztünk? Guénon már nyolcvan éve azt írta, hogy a nyugati civilizáció nem haladhat akármeddig ebbe az irányba, elérkezhetünk egy pontra, ahol megáll vagy mindenestül elmerül egy kataklizmában. Ha képesek vagyunk felfogni, hogy ennek a civilizációnak, amelyre olyan büszkék vagyunk, a világtörténelemben nem jut kitüntetett hely, és hogy ez is ugyanarra a sorsa fog jutni, mint

a többé-kevésbé távoli korokban letűnt összes többi civilizáció, amelyek döntő többsége csak néhány alig felfedezhető és azonosíthatatlan nyomot hagyott hátra. Egy meglehetősen átfogó változás áll a küszöbön, ami azt jelenti, hogy előbb-utóbb elkerülhetetlen irányváltásnak kell következnie. Önkéntesen vagy sem, hirtelen vagy inkább lassan, katasztrófa sújtottan vagy nem, majd elválik. Úgy látja, a modern ember nem ismerte fel, hogy „minden Egy”, vagyis minden a tiszta intellektusból származik. Ha ezt a modern világ emberei megértenék, sok minden megváltozna, de e felismerés nélkül elkerülhetetlen a katasztrófa.21 Hasonló véleményt fogalmazott meg Bogár László közgazdász professzor is: az emberi létezés kritikus elágazási ponthoz érkezett. Jelenleg több történelmi ciklus vége is egybecsúszik, és ez okozza a mély válságot. Az első az előbb említett negyvenéves szakaszokban jelentkező Kondratyev-ciklus, amely eddigi utolsó mélypontját az 1970es években érte el. A másik egy még kevésbé feltárt 200-250 éves megaciklus, amely a francia forradalom kataklizmájában pusztított utoljára. De nagy valószínűséggel a vége felé közeledik az a roppant ívű elsötétedési korszak is, amelynek során az emberiség szembe megy a létezés alapvető törvényeivel, felszámolja természetes létmódját, a szakrális tradicionalitását. Nem ártana tehát minél előbb megérteni e ciklusok legmélyebb természetét – írja. Egyre valószínűbb ugyanis, hogy az újabb és újabb technoevolúciós hullámok azért keletkeznek, mert az ember szembemegy a létezés alapvető összefüggéseivel. Ezért azt kellene végiggondolnunk, hogy ha egy élőlény nem illeszkedik pontosan az őt körülvevő létbe, akkor menthetetlenül elpusztul. ,,A világ érzi, hogy a birodalom bajban van, talán össze is omlik és abból évtizedekig tartó anarchia és káosz lesz.” Mindenki kétségbeesetten keresi a számára legbiztosabb fogódzót. Ezért szárnyal a svájci frank és az arany, mert most az tűnik biztos menedéknek, de ezek nem ehetők meg. Minden emberi közösség elemi érdeke, hogy vigyázzon az élelem termelésére alkalmas tiszta vizére, földjére és levegőjére. ,,A káosz után az életvisszatér a normális kerékvágásba, és akkor kiderül, hogy az élethez ezekre az őselemekre van szükség, nem pedig elvont, mesterséges hamis értékeknek.”22 Mi magunk sem gondolhatjuk azonban, hogy örökké szembe lehet menni a kozmosz törvényeivel. Nem gondolhatjuk, hogy a jelenlegi világunk az emberiség történetének végső, és megváltoztathatatlan formája. Láttuk, hogy a világban több minden is

ciklusosan működik. Minden mozog, minden keletkezik, fennmarad, majd átalakul. Miért ne vonatkozna ez a civilizációnkra is? Olyan faj vagyunk, amelyik beszennyezi a saját fészkét. Ezt nem folytathatjuk a végtelenségig. Az evolúció elmélete szerint is, ha egy faj nincs összhangban a környezettel, elpusztul. Lehet, hogy valóban a régi végén és egy új korszak hajnalán járunk? Talán nem véletlen, hogy mindenki világvége-hangulatban van? És ez az új korszak egy teljesen másfajta szemléletet hoz majd magával? A „felfelé szálló ágban” egyre inkább visszatérünk a „Fényhez”? Ezt mondják a maják is. Egyik vezetőjük, Carlos Barrios arra a megállapításra jutott könyvében, hogy ez a mostani materialista világszemlélet eltűnik majd, és egy másfajta gondolkodásmód veszi kezdetét, amikor is az egységet újra felfedezzük, és összhangban fogunk élni a világegyetemmel és a természettel. Jelenleg egy átmeneti korszakban vagyunk, amit társadalmi káosz, háborúk, környezetpusztítás jellemez. De ez meg fog változni. Nem világvége lesz tehát, hanem remélhetőleg korszakváltás.23 Miért ne hinnénk nekik? Miért ne próbálnánk változtatni a gondolkodásmódunkon? Ennek kisebb a kockázata, mint annak, ha nem teszünk semmit. Ha baj van, cselekedni kell, és összefogni. Az eljövendő évezred egy olyan új látásmód kezdetét kell hogy jelentse, amelyben újra megtaláljuk az egységet. Szemléletváltásra lesz szükségünk. A probléma közös és mindnyájunké. Mindegy, hogy hiszünk-e például a lélekvándorlásban vagy a telepátiában, vagy nem. Mindegy, hogy valamelyik vallásnak követője vagyunk-e, vagy ateista… korunk gondolkodásmódjának következményei egyaránt érintenek mindenkit. A továbbiakban mindannak figyelembevételével, amit az ősi írások, illetve a modern természettudományok összevetéséből megtudtunk, próbálunk szót ejteni a szemléletváltás szükségességéről az élet különféle területein.

2. KOLUMBUSZ KRISTÓF ÉS A TUDOMÁNYOK „Amikor a tudomány poharából az első kortyot kiiszod, könnyen ateistává válsz, de a pohár alján mindig ott vár Isten.” (Werner Heisenberg) „Tény, a tudomány hatalmas segítséget ad a bonyolult világmindenség megértéséhez. A tudománytörténet bebizonyította, hogy eredményeinek se szeri, se száma. A gyakorlatban persze a tudósok sem angyalok. Néha az adatok zavarosak és bizonytalanok. Néha elismert tudósok azután is fenntartják elméleteiket, miután kollégáik elvetették azokat. Egyik-másik tudós a csalástól sem riad vissza. Ezek azonban csupán eltévelyedések. A nagy egészet tekintve a tudomány megbízható tudást kínál számunkra” – fogalmaz Paul Davies.1 A többség valószínűleg egyetért vele. A természettudományos gondolkodás kétségtelenül meghatározza a modern kort. Ennek a gondolkodásmódnak az óriási ereje abban áll, hogy egyértelmű, világos fogalmakat használ, hogy matematikailag le tudja írni az egyes folyamatokat, és ezáltal a valóságnak azokat a területeit, amelyekhez egy ilyen módszerrel hozzá lehet férni, kiválón fel tudja tárni. Ebből pedig a gyakorlati életre való következtetéseket is le tud vonni, illetve annak szempontjából is használhatóvá tudja tenni. Mára a „tudományos” jelző olyan kritériummá vált, amellyel mérhető bármely megállapítás, elmélet vagy gondolat helyessége. Többnyire tudományos kategóriákban gondolkodunk olyan területeken is, amelyhez tulajdonképpen a tudománynak semmi köze. Általában nehezen fogadunk el más tudást, mint ami számláláson, mérésen alapszik. Így magas fokú „tudományhívőkké” váltunk anélkül, hogy tudatában lennénk a szó képtelenségének. Általában azt mondhatjuk tehát, hogy világnézetünk természettudományos alapokon 2 nyugszik. (Persze feltehetjük a kérdést: valóban értünk is hozzá? A különböző felmérések azt mutatják, hogy nem. Vajon hányan tudnák megmagyarázni, hogy mi okozza az évszakok változását, vagy hogy mi az az ozmózis? Nem inkább arról van szó, hogy az emberek nem értenek hozzá, inkább elhiszik, amit a velük azonos világnézetű természettudósok mondanak?3) Szögezzük le, távol áll tőlünk, hogy a természettudományok megállapításait kétségbe vonjuk vagy kisebbítsük, vagy a

tudósok, kutatók tízezreinek munkájáról negatív értelemben beszélnénk! A kérdés csupán az, amire szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy a világegyetem egészének megértéséhez elegendők-e a természettudományok? Elégséges magyarázatot kapunk-e a kérdéseinkre, ha materialista és ateista világkép alapján szemléljük magunkat és a környező világot? Alárendelve egy világnézetnek? Einsteint egyszer megkérdezték, hogy szerinte a valóság leírható-e természettudományos módszerekkel. Igen, válaszolta, elképzelhető, de nem lenne semmi értelme. A valóságot így nem megfelelő eszközökkel írnánk le, éppúgy, mintha egy Beethoven-szimfóniát légnyomásgörbével kívánnánk bemutatni, tette hozzá.4 Tegyük hozzá, ez ugyanolyan lenne, mintha egy festményt az azt alkotó festékek kutatása alapján próbálnánk megítélni. Vizsgálnánk, melyikből mennyit tartalmaz, milyen a viszkozitásuk, mekkora a vezetőképességük vagy a faj súlyuk. Nyilvánvaló, hogy a kép lényegéről semmit sem tudnánk meg. Csak természettudományos módszerekkel vizsgálni a világot olyan, mintha egy kulcslyukon kukucskálnánk ki a szabadba. A tudományos munka a látható világ kutatásával kezdődött, ennek megfelelően az anyag feltételeihez igazította módszereit. Ez minden bizonnyal így helyes, de csak addig, ameddig a kutatás az anyagra vonatkozik. A természettudomány illetékessége a világ jelenségeinek megértésére és magyarázatára azonban nyilvánvalóan megszűnik ott, ahol a nem mérhető, a nem számítható kezdődik. Ahogy az előzőekből is kiderült, a tudomány nem tudja megmondani, „ki lehel lelket az egyenletekbe”, és nem tud egyértelműen kizárni egy Intelligens Okot az élet keletkezésével, az ember származásával kapcsolatban sem. A kutatók között minden bizonnyal különféle világnézetűek is vannak, és valóban találkozhatunk olyan tudományos cikkekkel is, amelyek szerzői arra a megállapításra jutnak a világegyetemmel kapcsolatban, hogy feltételeznünk kell egy Intelligens Tervezőt. Általánosságban azonban azt mondhatjuk, hogy a modern természettudományos világkép lényegében materialista és ateista alapokon nyugszik. A különböző médiumok ismeretterjesztő rovataiban, műsoraiban jóval nagyobb nyilvánosságot kapnak az ősrobbanást és az evolúciót alátámasztó, mint az azokat cáfoló tanulmányok, cikkek, megfigyelések. Az iskolákban, egyetemeken is ezt tanítják, a nem materialista és ateista alapokon nyugvó szemlélet többnyire fel sem vetődik. Ez az uralkodó szemlélet a kutatóintézetekben, például a NASA-nál is, ahol a biológiai

determinizmus a fő irányzat. Szerintük mindenhol, ahol a Földhöz hasonló körülmények vannak, kialakul az élet. Végy egy kis vizet, adj hozzá aminosavat, érleld néhány millió évig, és máris kaptál egy élőlényt! – tartják például.5 Feltűnő, hogy jóval kevesebb az evolúcióval kapcsolatban kételyeket megfogalmazó, mint támogató cikk. Jonathan Wells a 23-as csapdájának nevezi a tudományos cikkek közlése terén kialakult helyzetet. Ismeretes, hogy Joseph Heller A 22-es csapdája című könyvében egy pilóta kimaradhatna a háborúból, ha bebizonyosodna, hogy őrült. Az előírás azonban úgy szól, hogy saját kezűleg kell megírni a kérelmet. Azonban ha meg tud írni egy ilyet, akkor nem őrült, vagyis el lesz utasítva. Ezt nevezik a 22-es csapdájának. A 23-as csapdájának hívja Jonathan Wells azt, hogy az evolúció ellenzőinek, az intelligens tervezés mozgalom híveinek cikkei nem jelenhetnek meg rangos tudományos lapokban, mert nem tudományosak. És honnét tudják, hogy nem tudományosak? Hát onnan, hogy nem jelentek meg tudományos lapokban. A könyvben olyan esetet is említ, amikor mégis lehoztak egy ilyen cikket, de utána a szerkesztőt megbüntették.6 Általában azt mondhatjuk, hogy azt tartják tudományosnak, ami materialista szemmel közelít a világhoz… és ahogy arról az előzőkben már szó esett, a különféle hatalmas összegek felett rendelkező magánalapítványok sem az evolúció és az ősrobbanás elméletét kétkedve fogadó kutatók csapatát erősítik. De nem nagyon hallani arról sem, hogy állami kutatóintézetek egy Intelligens Tervező után kutatnának. Úgy tűnik tehát, mintha a tudományos kutatás egy határozott világnézetnek – az ateista és materialista világképnek – lenne alárendelve. Márpedig ha alárendelik a tudományos kutatásokat bármilyen ideológiának, az nyilvánvalóan gátolja a fejlődést. Ugyanúgy gátja, ahogy hosszú évszázadokon át az volt, gondoljunk csak Giordano Brunóra vagy Galileire! És akkor mi van? Csak kérdezni tudunk: nagy baj, ha kiderülne, hogy számolnunk kell egy természetfölötti Értelemmel? Miért is baj, ha esetleg úgy adódna, hogy célja van a fejlődésnek? Egyáltalán a cél miért tabutéma a biológiában? Az embernek vannak céljai, ha az ember a természet „terméke”, akkor a természetnek is vannak céljai, vagy nem? És ez a cél lehet, hogy az ember, az értelem létrejötte? Baj lenne, ha az derülne ki, hogy mégsem véletlenül alakultunk ki valamelyik

főemlősből? Miért lenne baj, ha van lelkünk, amely a test halála után tovább él? És még folytathatnánk a kérdések sorát. Nem lettünk boldogabbak attól, hogy létünk csupán véletlen fizikai-kémiai folyamatnak tekinthető, miként attól sem, hogy természetes kiválasztódással alakultunk ki a majmokból, és attól meg végképp nem, hogy a halál végleges és teljes megsemmisülést jelent. Akkor hát? Hiszen a modern kori tudományos kutatások is arra utalnak, hogy „minden Egy”, és részesei lehetünk egy ember feletti, a természet felett álló Oknak! A tudósoknak nem a világ megismerése a céljuk? Nem a természet alapvető működését próbálják feltárni? És ha esetleg a valóság az, hogy egy Felsőbb Értelem akarta, hogy legyen például evolúció? De nézzük, hogy is volt ez régebben! Hasonlítsuk össze, milyen volt egykor és milyen ma! Régebben a tudós elmék célja a világ megismerésére összefüggéseinek feltárása volt, és nem gyakorlati célokat szolgált. A modern tudomány elsősorban gyakorlati célokat szolgál, és kutatásainak fő célja többnyire az ipari hasznosítás, sőt – nem elhanyagolható mértékben - a hadiipar érdekeit helyezi előtérbe. Newton még valószínűleg nem sokat gondolkodott a gravitáció ipari hasznosításán, csak érdekelte, hogyan működik a világ. Ma hiába érdekli egy tudóst bármilyen tudományos kérdés, elsősorban azzal tud foglalkozni, amire pénzt kap. Egykor egyben látták a teremtett világot, nem különültek el az egyes tudományágak. Ma már olyan fokú a specializáció, hogy nem létezik olyan tudomány, amely a természet egészével foglalkozik. Halmozzuk a részlettudást, és senki sincs, aki az egészet felfogná, noha a részletek ismerete még nem elég, szintetizálni is kellene azokat. A szerteágazó tudás egyesítése talán azért lehetetlen számunkra, mert elvágtuk magunkat az Egésztől? A tradicionális tudomány, írja Guénon, a magasabb princípiumokkal való kapcsolaton alapult, és volt egy mélyebb értelme is. A tradicionális örökérvényű megállapításokat tett, a modern hipotéziseket állít fel, amit vagy tud igazolni, vagy nem. A modern számos dolgot átvett a tradicionális tudományból, de annak mélyebb értelme nélkül. Guénon példának hozza az alkímiát. Ez lényegében kozmológiai tudomány volt, az analógia szintjén viszont emberi szintre is vonatkoztatható volt. Eredetileg semmi köze sem volt az aranycsináláshoz. Az alkímiából azonban a kémiába nem származott át semmi. A matematika is csupán a kéreg maradt, azt, hogy milyen spirituális összefüggések van a

számok mögött, a mai emberek már nem tudják. Említhetjük a modern pszichológiát is, amelyik „elvesztette” a lelket.7 Guénon úgy látja, hogy a modern tudomány az ősi tudományok hátrahagyott, kiselejtezett részeiből jött létre. „A minőség mennyiségre alacsonyításának igénye a modern tudomány fő jellegzetessége.”8 Nézzük most azt, hogy a modern tudomány van-e annyira nyitott, mint régebben volt! Megtörténhet-e napjainkban olyasmi, mint korábban, például az, hogy egy „kívülálló” felfedezését elismerik, cikkét leközlik neves tudományos folyóiratok? Egykor Faraday könyvkötő segéd, Joule pedig sörgyáros volt. Einstein szabadalmi hivatalnokként dolgozott, amikor a relativitáselméletéről szóló cikkét egy tekintélyes lap közölte. Gyanítható, hogy ma egy kívülálló hiába írna hasonló kaliberű cikket, mint Einstein, nem publikálnák neves tudományos lapok. A folyóiratokban sokkal kevesebb kínai, indiai vagy keleteurópai szerzőt találunk, mint amerikait vagy nyugat-európait, noha valószínűleg semmivel sem értéktelenebbek a cikkeik. Régen a kutatókat nem a közleményeik száma, illetve az arra való hivatkozások alapján minősítették. Ma ez így van, ezért a kutatók számtalan felesleges közleményt írnak. A tudományfilozófusok szerint ezek jelentős részére a továbbiakban soha nem hivatkoznak, de a kutatók kénytelenek megírni azokat. Időt, energiát áldoznak rájuk, ami a kutatás rovására megy.9 Álljon itt egy sokatmondó eset a tanulmányok megszületésének körülményéről! Héjjas István leírta egy műszaki-tudományos fejlesztési programmal kapcsolatos tapasztalatait, amikor is egy érdekes elektronikai jelenséget vettek észre. A további kísérletekből kiderült, hogy az effektus felhasználásával olyan olcsón előállítható műszer szerkeszthető, amelynek segítségével gyorsan és pontosan meg lehet mérni a vasöntödékben használt formázóhomok nedvességtartalmát. A műszer úgy működött, hogy egy pohárnyi homokot kellett beönteni a készülékbe, lecsukni a fedelét, majd egy gomb megnyomásával a mérőkészülék 0,1 százalék pontossággal kijelezte a nedvességtartalmat. A megoldás több országban szabadalmi oltalmat kapott, és a sorozatgyártás beindítása után jelentős exportszállítmányok jutottak fejlett ipari országba is. Néhány évvel később a kutatócsoport egyik tagja kandidátusi disszertációt írt, amelyben egy külön fejezetet szánt ennek a műszernek. Ennek során be kellett mutatni a készülék működésének elméleti alapjait. Úgy tűnt, ez egyszerűen megoldható, ha felállítják a műszerben található áramkörökre az egyenletrendszereket, amelyeket az egyetemen

tanultak. Így is történt Az eredmény azonban kiábrándító volt, az egyenletek azt mutatták, hogy a műszer működésképtelen. Pedig működött, több száz eladása után sem érkezett reklamáció. Erre addig csűrték-csavarták az egyenleteket, amíg ki nem jött valami. Sokatmondó, hogy a disszertáció bírálói szerint „különösen magas színvonalú volt a mérőműszer működési elvének matematikailag korrekt, szakszerű bemutatása”.10 És van még egy fontos különbség: régen nem különböztettek meg tudományokat és áltudományokat. Miután továbbmennénk, szögezzük le: nem a kétségtelenül létező csalókkal, magazinok csillagjósaival, rontáslevevőkkel, képernyőről gyógyítókkal, sarlatánokkal, szélhámosokkal stb. foglalkozunk ebben a fejezetben! A sajnálatosan meglévő kóklerek mellett léteznek hatékony alternatív gyógymódok és gyógyítók, valóban vannak látó emberek és számos olyan jelenség, amelyet a jelenlegi tudományos ismereteinkkel nem tudunk megmagyarázni. Ezekre a „hivatalos” tudomány gyakran az áltudomány kifejezést használja. Pár éve még az akupunktúrát is tudománytalannak mondták, de sokan a homeopátiát is, az asztrológiát végképp, és még sorolhatnánk. De mi is az áltudomány? Hogyan tudjuk eldönteni, hogy valami az vagy nem? A válaszhoz álljon itt néhány példa! Nézzük Newtont, aki a modern fizikát, matematikát, optikát és még néhány további tudományterületet alapozott meg munkásságával. Nem igazán mondhatjuk rá, hogy áltudományos kókler lenne. De miként magyarázzuk, hogy nagy terjedelmű, mintegy tíz kötetre rugó alkímiafeljegyzéseket hagyott maga után? Nyilván nem volt számára mellékes ez a tudományterület, kapcsolatban állt angol alkimistakörökkel, sőt van, aki feltételezi, hogy a Principia című műve – amely a modern mechanika alapja – csak kényszerű megszakítása volt alkímiával való foglalatosságának. Akkor most Newton tudós vagy áltudós? Nem szedhetjük szét a személyiségét, és nem mondhatjuk, hogy részben racionális és tudományos volt, részben nem. Így tehát arra, hogy mi tartozik az áltudományokhoz, a múlt sem ad választ.11 Az akupunktúra a Nyugat számára sokáig vagy ismeretlen volt, vagy tudománytalannak tartották. Mígnem 1971 júliusában a New York Times ismert rovatvezetője Pekingben vakbélműtéten esett át. Utána fájdalmát akupunktúrával csillapították. Ez Kínában rutintechnikának számított, csak a hatvanas években kb. négyszázezer ilyet hajtottak végre. Mégsem került soha egy amerikai újság címlapjára. A New York Times

rovatvezetője azonban megtörte a csendet, majd az akupunktúra meghódította Amerikát.12 Mondhatjuk, hogy az akupunktúra a hetvenes évekig áltudománynak számított a Nyugat szerint. Vagyis negyven évvel ezelőtt áltudomány, ma nem az. Merthogy nem az, azt egy „hivatalos” agykutató is megerősíti: „Az akupunktúrás fájdalommegszüntetés néha annyira hatékony, hogy segítségével még sebészeti műtét is elvégezhető. A fájdalomcsillapítás tökéletes eléréséhez a tűknek mintegy húsz percen át kell a helyükön lenniük. Az akupunktúra fájdalomenyhítő hatása megszűnik, ha a tűvel megszúrt bőrben levő idegeket helyi érzéstelenítővel kezelik. Úgy látszik tehát, ha az idegeket mechanikailag ingerlik a tű beszúrásával és forgatásával, akkor valahogyan megváltozik az agyban a fájdalom fölfogása” – írja Susan A. Greenfild, az Utazás az agy körül című könyv szerzője.13 Látható, hogy nehéz meghúzni a határt az ál- és a valódi tudomány között. Mert mi is az áltudományos? Amire egy társadalmi réteg azt mondja, hogy az – írják a tudománytörténészek. De hogyan lehet a kettőt megkülönböztetni egymástól? A tudományfilozófusok szerint szinte sehogy. A tudományfilozófia XX. századi fejleményei arra utalnak, hogy nem tudunk meghatározni olyan feltételeket, amelynek teljesülése vagy nem teljesülése minden korban és minden helyzetben eldöntené, hogy egy adott tudástípus a „helyesen művelt tudomány” területére tartozik-e vagy sem. A tudományokat és az áltudományokat elválasztó demarkációs vonalra vonatkozó eddigi nézeteinket felül kell bírálni, írják könyvükben, miután több oldalról is megvizsgálták a kérdést. Nincs olyan kritérium vagy kritériumrendszer, amelynek segítségével kimutathatnánk, hogy a tudomány jobb a nem tudománynál. Sőt azt sem tudjuk egyértelműen eldönteni, hogy mi a tudományos, és mi nem az. Nem beszélhetünk általában tudományról, mint ahogy áltudományról sem. A XX. századi tudományfilozófia nem tudott olyan kielégítő kritériumokat definiálni, amelyek mentén a tudomány/áltudomány elhatárolódás kortól függetlenül megtehető lenne.14 Ennek ellenére mégis gyakran megteszik. Sőt! Megdöbbentő, hogy a tudomány hogyan reagál azokra, akik valami újat fedeznek fel, és kétségbe vonják az adott kor „általános érvényű” igazságát. Idézzük Déri Jánost, aki a Nulladik típusú találkozások című tévésorozatában egykor számos olyan személyt, esetet mutatott be, amelyekkel a tudomány nemigen tudott mit kezdeni: „Ami meglepett, az

a hivatalos tudomány gőgös inkvizíciója… az, hogy… parajelenségekkel foglalkozó, komoly pozícióban lévő tudományos kutatók nem mernek nyilatkozni, mert félnek az akadémiai bürokrácia bosszújától. Ami meglepett, az az, hogy milyen gyűlöletet képes szítani a tudóskörökben ezeknek a jelenségeknek akár az említése is, hogy sok tudós, akinek hivatása szerint az átlagnál sokkal nyíltabbnak kellene lennie az új, az ismeretlen iránt, milyen félelmetes magabiztossággal söpör le az asztalról olyan problémákat, amelyek kutatására a világ más részein már dollármilliókat költenek. Máshol ezt írja: „Magyarországon már megszoktuk, hogy két vitatkozó fél közül, legyen az politikai vagy tudományos polémia, függetlenül a vita tárgyától és tényeitől, annak lesz igaza, aki előbb híreszteli el a másikról, hogy alkoholista, a felesége nemi beteg, a gyereke meg lop a közértben.”15 Hozhatunk külföldi példát is, Brian Josephson Nobel-díjas angol kutató esetét. Amikor 2001-ben az angol Királyi Posta a Nobeldíj századik évfordulójára bélyegsorozatot tervezett, őt is felkérte, hogy néhány szóban foglalja össze kutatási területének jelentőségét. Többek között ezt írta: „A kvantumelméletet ma már gyümölcsözően kapcsolják az információelmélethez… Ezek a fejlemények hozzásegíthetnek olyan, a hagyományos tudomány által meg nem értett folyamatok magyarázásához, mint a telepátia, amely területen NagyBritannia a kutatás élvonalába tartozik.” Nos, úgy tűnik, hatalmas bűnt követett el azzal, hogy a telepátiát akár csak megemlítette. Számos tudós felszólalt az ügy kapcsán, és bírálatok jelentek meg róla olyan színvonalas újságokban, mint a Nature.16 Még említeni sem szabad tudományos körökben a telepátiát? Miért nem? Brian Josephson nyilván komoly tudós, hiszen azért kapott Nobel-díjat. De még neki sem lehet önálló véleménye ezzel kapcsolatban? Tanulságos a következő eset is. Ismert, hogy az asztrológia évezredekkel ezelőtt jelent meg, és nem csupán egy, hanem több különböző gondolkodású – görög, európai keresztény, indiai, arab, kínai – kultúrában virágzott sok száz éven keresztül. Olyan emberek gyakorolták, akik koruk jelentős értelmiségének számítottak – hogy csak Platónt említsük. Ennek pedig részben az volt az oka, hogy a tudományos forradalom beköszöntéig meglehetős összhangban álltak az uralkodó fizikai és kozmológiai elképzelésekkel.17 A Humanist című folyóirat hasábjain azonban 1975 októberében napvilágot látott egy kiáltvány száznyolcvanhat vezető kutató – csillagász, fizikus, matematikus stb. -, köztük tizennyolc Nobel-díjas tudós és olyan ismert

értelmiségiek, mint Konrad Lorenz és Szentágothai János aláírásával. A kiáltványban elítélték az asztrológiai gyakorlatot tudománytalan és káros volta miatt, mert, mint írták, az asztrológiának nincs tudományos háttere. Számos kérdésünk lehet ezzel kapcsolatban. Miért volt erre szükség? Valóban ők azok, akik illetékesek véleményt mondani az asztrológiáról? Egy tudományfilozófus közelebbről szemügyre vette a kiáltványt, és érdekes megfigyeléseket tett. Szerinte elégtelen az írás érvelése, és tekintélyelvű az a mód, ahogyan ezeket az érveket tálalja. A szerzők és az aláírók a tekintélyüket vetik latba meggyőződésük kifejtésekor, a hangsúly az aláírók mennyiségén, és nem az érvek helyességén van. Miért van szükség olyan sok aláíróra, ha jók az érvek? - kérdezi. Ráadásul vallásos hangvétele van, hasonlít az egyház által 1484-ben kiadott, a boszorkányság és a mágia problémakörével foglalkozó Malleus Maleficarum bevezetőjére. „A kiáltvány: Különféle területeken dolgozó tudósok aggodalmát felkeltette, hogy a világ sok részén növekszik az asztrológia elfogadottsága. Mi, alulírott csillagászok, asztrofizikusok és más területen dolgozó tudósok, óva intjük…” „VIII. Ince pápa: Eljutott a fülünkig a hír, nem kis keserűséget okozva bennünk, hogy sok országban nem kevés férfi és nő, megfeledkezve saját megváltásáról, elfeledkezett a katolikus egyházról, és az ördögre bízta magát.” Elgondolkodtató, hogy XX. századi tudósok a kb. ötszáz évvel korábbi, a katolikus egyház által használt módon ítélkeznek valami felett.18 Még inkább elgondolkodtató ez, ha tudjuk, hogy gyakran a tudományos világ nem csak az „áltudományost” közösíti ki. Robert Mayer 1842-ben publikálta az energia megmaradásának törvényét. Ez annyira felháborította az akkori természettudósok nagy részét, hogy elmegyógyintézetbe záratták. De elmegyógyintézetbe került Semmelweis Ignác is. Vagy említhetjük, hogy miután Szentgyörgyi felfedezte a C-vitamint, több szaktekintély írt a Nobel-díj Bizottságnak, hogy megalapozatlan a felfedezése, az csupán a Szeged környéki paprikatermesztők érdekét képviseli. Az 1960-as években pedig Einsteint lejárató előadássorozat indult több akadémikus részéről. Minden bizonnyal igaza lehet Max Plancknak: Egy új tudományos igazság nem azért győzedelmeskedik, mert sikerül meggyőzni az ellenzőit, hanem inkább azért, mert az ellenzők végül is kihalnak.19 Uri Geller, az ismert parafenomén mondta egy interjúban: a tudósoknak az a legnagyobb bajuk, hogy nincs egy gép, valamiféle komputer, egyáltalán valami, ami azt a „misztikus energiát” mérni, analizálni tudja,

amelynek birtokában például ő is képes az ismert megmagyarázhatatlan dolgaira. Nincs ilyen, ezért a tudósok nem hisznek az ilyen dolgokban, azt gondolják, ez mind trükk, és az egész sarlatánság. Pedig csak nem értik, és amit nem értenek, az előtt becsapják az ajtót, és hallani sem akarnak róla. Az emberiség egyik legnagyobb felfedezése lesz, ha megtanulunk ezekkel a képességekkel bánni, fogalmazott. Egyet kell értenünk Uri Gellerrel, aki szerint a kutatóknak pont az lenne a dolguk, hogy mindennek utánajárjanak. Ahhoz, hogy megtalálják a valódit, vizsgálniuk kell a sarlatánokat is. „Olyan ez kicsit, mint a CIA vagy a KGB munkája. Keresnek egy pici dolgot, talán azt se tudják pontosan, hogy mit, de mindent évekig figyelniük kell, amikor ezt az apróságot észreveszik, akkor tudják, hogy ez az.”20 Különösen pikáns a helyzet, ha tudjuk, hogy például a parajelenségeket azért titokban számos helyen kutatják hadászati vagy titkos-szolgálati célból. Az izraeli titkosszolgálatról szóló egyik könyvben olvashatjuk, hogy a Szovjetunió hosszú éveken át nagyon intenzív érdeklődést tanúsított ebben a tárgyban. Azokat a tudósokat, okkultistákat vagy akár amatőröket, akik a paranormál jelenségek tárgykörével próbáltak ismerkedni, gyorsan bevonták a hivatalos szovjet intézményekbe. Ugyanakkor a szovjet kémkedés próbálta kideríteni, hogy hol tartanak más országok ezen a téren. Az Egyesült Államok állítólag lemaradt, de Izrael és Kína felismerte, hogy a lemaradás nemzetbiztonsági kérdés.21 A paranormál jelenségeknek és a hírszerzésben való alkalmazásukról egy izraeli szakember mondta: a vasfüggöny mögött művelik leginkább a paranormál kémkedést. Az oroszok vezetnek az elvégzett munka nagyságát illetően. Katonai ellenőrzés alatt álló parafizikai laboratóriumaik vannak Moszkvában, Leningrádban, Omszkban, Irkutszban, Vlagyivosztokban. De Csehszlovákiában, Lengyelországban, Romániában és Bulgáriában is központokat hoztak létre a paranormál kémkedés és kémelhárítás fejlesztésére.22 Izrael messze a nyugati világ előtt jár ezekben a technikákban, olvasható az 1991-ben megjelent könyvben. Ez annak köszönhető, hogy a múlt században a zsidók vezették a világot ennek a kutatásnak a nagy részében, és figyelemre méltó volt az ilyen irányú képességük. Példaként hozza Wolf Messinget, akinek telepatikus képességeit a szovjet hatóságok rendre használták.23 Nos, semmi okunk feltételezni, hogy a CIA vagy a Moszad ilyen tekintetben sokban különbözne az egykori KGB-től. A tudomány sem tévedhetetlen

Az, hogy a tudományos körök áltudományosnak ítélnek számos tudást, azért is különös, mert a tudomány sem tévedhetetlen. Története ugyanis – mondhatnánk – az emberi tévedések története. Nem is lenne ezzel semmi baj, a saját hibákból lehet a legjobban tanulni. Mindebben csak az a groteszk, hogy valamennyi új generáció biztos benne, a tévedéseket mindig a múltban követték el, ők pedig a végleges igazságokat tálalják fel. Álljon itt néhány példa! A XVIII. században a Francia Akadémia határozatot hozott, amely szerint nem ad hitelt az égből hulló kövekről szóló beszámolóknak. Egészen addig ezt vallották, amíg szokatlanul bőséges meteoriteső nem hullott Párizs környékén. Az egyik legnevezetesebb tévedés Simon Newcombé, aki a Wright testvérek sikeres repülési kísérlete előtt alig néhány héttel is azt hangoztatta, hogy a levegőnél nehezebb szerkezettel való repülés lehetetlen. Közismert, hogy Rutherford, az atommag átalakulásai vizsgálatának talán legjelentősebb megalapozója, élete végéig (alig két évvel a maghasadás felismerése előtt is) azon a véleményen volt, hogy a magenergia sohasem lesz hasznosítható. Ostwald, minden idők egyik legjelentősebb kémikusa, elvetette az atomelméletet. Az atomokat, illetve a molekulákat csak hasznos elképzeléseknek, de nem valóságos entitásoknak tekintette. Véleménye szerint az energia az egyetlen ténylegesen létező valami. Einstein nem hitte el, hogy a világegyetem tágul, ezért addig dolgozott az elméletén, amíg be nem vezetett egy kozmológiai állandót, hogy a tágulás eltűnjön. Néhány évvel később azonban felfedezték, hogy valóban tágul, s ezt Einstein élete legnagyobb tudományos tévedésének tartotta.24 Racionális és intuitív A régi indiai történetben, amelyről már szó esett, mind a hat vak embernek igaza volt. Mégsem tudták meg a lényeget az elefántról, ahhoz ugyanis az egész állatot kellett volna látniuk. Lehet, hogy pontosan ez hiányzik napjainkban is, hogy magyarázatot tudjunk adni a világ működésére, illetve az abban elfoglalt helyünkre? Nem kellene valahogy az egészre koncentrálni? Nem kellene valahogy a tudományos és az általuk áltudományosnak minősített kutatóknak együtt gondolkodniuk? Ahogy egyébként néhány kutató már meg is tette. Fritjof Capra írja például: „Arra szeretnénk rávilágítani, hogy a keleti bölcselet és a nyugati tudomány szelleme harmonikusan megfér egymás mellett, hogy a modern fizika messze túlmutat a műszaki tudományok keretein, továbbá, hogy a fizika útja – a fizika taója – lehet

a szív útja, amely elvezet a spirituális tudáshoz és 25 az önmegvalósításhoz.” Egy olyan lépést kellene megtenni, aminek megtételére egyébként a kutatók már többször is rákényszerültek, vagyis az új ismeretek fényében átértékelni megállapításaikat. A görög Eukleidész a Kr. e. III. században öt axiómát sorolt fel, ennek alapjain született meg a hagyományos geometria. Egyik axiómája, hogy két pont között a legrövidebb az egyenes. Majd mintegy kétezer évvel később jött a két Bolyai, és azt mondták, két pont között nem az egyenes a legrövidebb, ha görbült a tér. Ez nem azt jelenti, hogy az euklidészi geometria „rossz” volt, csupán azt, hogy görbült tér esetén nem használható. Ma is tanítják az iskolákban, mivel az esetek többségében igen jó megközelítésnek bizonyul. A világ olyasfajta meghatározását, miszerint szilárd tárgyakból áll, Isaac Newton és kollégái alapozták meg a XVII. század végén, a XVIII. század elején. A newtoni mechanika sikeresen írta le a bolygók mechanikus mozgását. E szerint a világ mechanikus rendszer, a mechanika törvényei szerint mozog. Ezeket a törvényeket a természet alaptörvényének tekintették, ezek alapján tartották fenn az abszolút tér és idő fogalmát. Ezt hosszú ideig a legtökéletesebb modellnek vélték, amellyel végre minden természeti jelenség leírható. Ez így is volt, amíg fel nem fedezték az elektromos és a mágneses jelenségeket, amelyek a newtoni elméletben nem szerepeltek. Ez a felfedezés világosan megmutatta, hogy a modell nem teljes, hiszen csupán a jelenségek korlátozott csoportjára érvényes, lényegében csak a szilárd testek mozgására. Ez sem azt jelenti, hogy a newtoni modell „rossz” volt, csupán azt, hogy a jelenségeknek csak bizonyos köreire érvényes. Majd a relativitás- és a kvantumelmélet megjelenésével a fizika alapjaiban rendült meg. Megrengette az abszolút tér és idő fogalmát, továbbá a fizikai jelenségek szigorúan oksági elven alapuló magyarázatát és a természet objektív leírásának ideáját, és be kellett vezetni a négydimenziós téridő fogalmát is… A szakember szerint mindegyik modell csupán megközelítő értékű, és csak a jelenségek bizonyos köreire érvényes. E határon túl már nem várhatjuk tőlük a természeti jelenségek kielégítő leírását, új modelleket kell keresnünk helyettük, vagy – helyesebben szólva – ki kell őket bővítenünk.26 Akkor hát? Miért lenne vége a modern fizika megállapításainál? Lehet, hogy megérett a helyzet egy új modellre? Amely már esetleg egy Intelligens Okkal is számol? W. Heisenberg így

fogalmazott: „A tudomány emberek műve – túlságosan gyakran merül feledésbe ez a nyilvánvaló igazság.”27 Ha viszont emberek műve, akkor lehet változtatni is rajta, hiszen így működik a fizika, ahogy Barbara Ann Brennan is megfogalmazta: „A nyugati tudományos módszer úgy működik, hogy mind matematikai, mind kísérleti bizonyítékokra szüksége van. Ha nem sikerül egyezést kimutatni, akkor a fizikus más elmélet után néz… Tudásunk növekedésével mindig fedeznek fel új jelenségeket. Ezek az új jelenségek sokszor nem magyarázhatók a fennálló elméletekkel. Új, tágabb spektrumot felölelő elméleteket állítanak fel, amelyek általában a korábbi tudás romjain épülnek fel. Új kísérleteket terveznek, és hajtanak végre mindaddig, amíg meg nem találják az új kísérleti és matematikai bizonyítékot. Az új elméleteket fizikai törvényként fogadják el.”28 Einstein írja például a következőket. 1904-ben a fizika súlyos krízisen ment át azzal, hogy a röntgensugarak, a radioaktivitás felfedezése, a fény természete a klasszikus fizika világképét a tűréshatárig feszítette. Egy kongresszuson a fizika és a matematika akkori nagyságai, Ernest Rutherforddal, Henri Poincarével, Ludwig Boltzmannal az élükön arra a megállapításra jutottak, hogy „minden, amiről eddig azt hittük, hogy értjük, egyszerűen hamis”.29 Nos, a fizika és az emberiség is túlélte ezt a válságot, ahogy túlélte a relativitáselmélettel járó megrázkódtatást is, ami alapjaiban rombolta le a klasszikus fizika világképét. Miért ne jöhetne egy olyan szemlélet, amelyben nem az anyag önszerveződése szerepel a világegyetem létrejöttének hátterében, az ember pedig a világmindenség része, Isten képmása, egy terv megvalósulása? Ne felejtsük, hogy a világot általában az új, addig szokatlan dolgok vitték előre. Miért lenne olyan nagy baj, ha a tudomány is feltételezné, hogy a látható és tapasztalható világon túl létezik valami nem anyagi természetű is, nevezzük akár morfogenetikus mezőnek, Legfelsőbb Valóságnak, kollektív tudatalattinak, Élő Világegyetemnek vagy Istennek? Nem lehetséges, hogy egy Felsőbb Intelligencia akarta, hogy legyen ősrobbanás és evolúció? Miért ez az elutasítása a természetfelettinek? Newton például kora ezoterikus tudósa volt, miután felfedezte a gravitációt, nekiállt a Biblia fordításának, ugyanis a tömegvonzást az analógiás gondolkodás alapján hasonlatnak tekintette. Szilárdan hitt egy Tervezőben, aki rögzített matematikai törvények segédletével munkálkodik. És ettől kevésbé hihető a gravitáció? Talán az a gond, hogy csupán a racionális gondolkodást tekintjük tudományosnak? Számos tudós gyanúsnak találja a misztikát,

pedig több olyan nagy felfedezés is született úgy, hogy egyáltalán nem nevezhető racionálisnak. Kekulé például a saját farkába harapó kígyóról álmodott, így jött rá, hogy a benzolmolekula gyűrűs szerkezetű. Számos neves kutató – köztük Einstein, Pauli, Schrödinger, Heisenberg – hitet tett a misztika mellett. Egyik-másik tudós – például Brian Josephson, David Bohm – hisz abban, hogy a csöndes meditációs gyakorlatok során rendszeresen megtapasztalt misztikus megvilágosodások hasznos útmutatóul szolgálhatnak tudományos elméletek megfogalmazásához. Többen állítják, hogy misztikus élményhez hasonló hirtelen megvilágosodásban volt részük. Fred Hoyle csillagász – akinek meggyőződése, hogy az univerzumot egyfajta „szuperintelligencia” szabályozza – hisz abban, hogy ez a kvantumszinten működő szuperintelligencia készen kapott gondolatokat vagy eszméket ültethet el az emberi agyba. Szerinte ez a matematikai és a zenei ihlet alapja.30 Einstein úgy látta, hogy a fizikus legfőbb célja azoknak az általános elemi törvényeknek a kutatása, amelyekből a világképet megalkothatjuk, ezekhez azonban nem a logikus út, hanem csakis a tapasztalati beleélésen alapuló intuíció vezet.31 Mindkettő szükségessége mellett érvel Capra is. Igaz ugyan, hogy a fizikusok főképpen a racionális tudást helyezik előtérbe, a misztikusok pedig az intuitív tudást, mégis mindkettejüknél előfordul a tudás mindkét fajtája. Természetesen a racionális tudás és a racionális tevékenység a tudományos kutatás fő része, mégsem a teljes egésze. A kutatás racionális része haszontalan volna, ha nem egészülne ki az intuícióval, amely új felismerésekre vezeti a tudósokat. A felismerések villanásszerűen tűnnek fel, és jellemző módon nem akkor, amikor a tudós az íróasztalánál ül. Azonban az intuitív felismerések a fizikában teljesen haszontalanok, ha nem lehet őket megfogalmazni valamilyen következetes matematikai keretben.32 Együtt kellene Az ezoterikus tanítások, a keleti vallások a szellem és a tudat meghatározó szerepét vallják, a tudomány pedig a jelenségek magyarázatára lehetőleg a tudattól független „objektív” magyarázatokat szeretne kapni, akkor is, ha ez a követelmény a kvantumfizika szerint nem teljesíthető. A két szemléletmód mégsem ellentmondó. Az egyik racionális, a másik inkább intuitív nézőpontból veszi szemügyre a dolgokat, fogalmaz Héjjas István, aki több könyvében is foglalkozott az összevetésükkel.33 A tudományos megismeréseink távolról sem ölelik fel a megismerhetőség egészét, mindkettőre szükség van. A misztika a jelenségek gyökeréig hatol, és olyan összefüggéseket tár fel, amelyeket

a természettudományos eszközökkel egyáltalán nem vagy csak ritkán közelíthetünk meg. Egy egyetemes gondolkodó nem állíthatja szembe a modern tudományokat és az ezoterikust. A tudomány anyagi szempontok alapján vizsgálódik, az ezoterikus talán magyarázatot ad a tudomány által megmagyarázhatatlan tényekre. Mindegyik jó valamire. Ráadásul tulajdonképpen a modern fizika is ezoterikus tudomány, írja Héjjas István, mivel magán hordozza az ezotéria minden fontos jellegzetességét. Melyek ezek? Először is, a modern fizika olyasmiket tanít, amik szöges ellentétben állnak mindazokkal a személyes tapasztalatainkkal, amelyekkel naponta szembesülünk. Másodszor, a modern fizika annyira bonyolult, hogy azt csak kevés számú beavatott érti, és szinte lehetetlen e tudomány elsajátítása óriási szellemi erőfeszítés és személyes tanító-mester nélkül. Végezetül, de nem utolsósorban, a modern fizika azt állítja, hogy az érzékszerveinkkel tapasztalható jelenségek nem azonosak a végső valósággal, és a felszín mögött egy sokkal mélyebb, egészen másfajta valóság rejtőzik.34 A valóság megismeréséhez mindkét szemléletre egyaránt szükségünk van. Nem is az a kérdés, hogy melyikük a helyes és melyik nem, szükségünk van a két egymást kiegészítő módjukra. Nem ugyanazokra a kérdésekre adnak különböző válaszokat, hanem különböző kérdéseket tesznek fel. Az ezoterikus tanításokban sok olyan igazság van, amelyeket a modern tudomány is alátámaszt, és amelyekből a modern társadalom is hasznot húzhat. A gondolkodó ember, aki eléggé alázatos ahhoz, hogy rengeteg tanulás után rájöjjön, milyen keveset tud létünk alapvető kérdéseiről, arról is meggyőződik, hogy az emberiség szellemi kultúrájában minden mindennel összefügg, kutatási területéről nem hagyhatja ki a tudomány egyetlen fakultását és a hagyományok, mítoszok, mesék, álmok, szimbólumok analógiáit sem. Ne felejtsük: „Előbb a természet volt, aztán az ember, és csak a legvégén a természettudományok.”35 A nyugati világot megfertőzte annak hajszolása, amit objektív ténynek vagy tudásnak neveznek. Ez az objektív tudás csak az agy számára érthető. Szükség van azonban a szívre is. A technika a Teremtő nélkül romboló. A tudomány fejlesztette ki a tömegpusztító fegyvereket, a kábítószereket. Hogy mit kellene tenni? A válaszhoz forduljunk a neves fizikushoz, Heisenberghez! „Ha valaki megkérdezné, mit tartok Kolumbusz Kristóf legnagyobb érdemének, nem azt felelném, hogy a Föld gömbölyűségét kihasználva nyugat felé akart Indiába érni… mások ugyanolyan jól megtették volna. Nem, mert az volt a legemlékezetesebb

tette, hogy el merte hagyni az ismerős földi térségeket, és nyugat felé hajózott, messze túl azon a ponton, ahonnan visszafordulva készletei kitarthattak volna hazáig… Ugyanígy a tudomány birodalmában sem nyithatunk új távlatokat, ha nem számuk rá magunkat, hogy elhagyjuk az elfogadott tanok biztonságos talaját, és vállaljuk egy-egy veszélyes ugrás kockázatát… A tudományos haladás nagy általánosságban nem kíván többet a tudomány emberétől, mint új gondolattartalmak elfogadását és részletes kidolgozását… Amikor azonban új terület halármezsgyéiére értünk, megeshet, hogy gyökeresen meg kell változtatni a tudományos gondolkodásmód alapjait, és ez már bizony több mint amire az emberek többsége hajlandó.”

3. BARBÁROK ÉS CIVILIZÁLTAK „Az őstörténet napjainkban válságát éli. A régészek világszerte ráébredtek, hogy az őstörténet nagy része… megbízhatatlan, sőt egy része egyszerűen rossz… az őstörténetben napjainkban végbemenő változások egy »új paradigma«, egy teljesen új szemléletű gondolkodás felé való eltolódást jeleznek… Európában az őstörténetünkre vonatkozó hagyományos elképzelések rendszere valójában a szemünk láttára omlik össze.” (Colin Renfrew: A civilizáció előtt) Folytassuk a történetírással! A mai nyugati történelemszemlélet szerint az emberiség kezdeti állapota rendkívül fejletlen volt. Az ember néhány évezreddel ezelőtt még a vadság, a nélkülözés, a kulturálatlanság, a szellemi és gazdasági elmaradottság állapotában tengette életét. Ezt a gyűjtögető-vadászó életmódot váltotta fel pár ezer éve a földművelő, városlakó, fejlett életforma… majd eljutottunk a jelenkorba, létrehoztuk – a jelenlegi felfogás szerint – a világ legfejlettebb civilizációját. Ugyanakkor számos olyan jelenséggel, építménnyel, régészeti lelettel stb. találkozunk, ami nem illik bele fejlődésünk elfogadott elméletébe. Egyetlen archeológus sem képes magyarázatot adni például a kristálykoponyákra, nem tudjuk, kik és mikor készítették azokat, ahogy nincs magyarázat arra sem, hogyan épültek a piramisok, hogyan emelgettek ezertonnás köveket azok, akik éppen kikecmeregtek a kőkorszakból. Hogyan tájolták hajszálpontosan a piramisokat a négy égtáj felé? Hogyan ismerhették sok ezer évvel ezelőtt a Föld precessziós ciklusát, ami 25 920 év? Kik készítették az Urál vidékét ábrázoló kőlapokat, vagy a Piri Reis-féle térkép hogyan mutathatja az Antarktisz térképét úgy, ahogy ma a legmodernebb műszerek segítségével látjuk? És még hosszan sorolhatnánk mindazokat, amelyek nem illenek be a „hivatalos” tanításba. Nem tudni, hogy kutatnák Az említettek azonban kétségkívül mégis léteznek. Ám a történészek ennek ellenére nem vizsgálták ezeket a térképeket, nem kutattak készítői után. Nem tudni arról, hogy a tenger által elöntött vidékeken, a napjainkban víz alatt álló építmények készítőinek a „hivatalos” történetírók a nyomába eredtek volna.1 Láthatóan hidegen hagyja őket, hogyan lehet, hogy több ókori mítoszban egyértelműen repülnek, a sumir Etana-himnuszban pedig különösen pontos leírás található róla. Mintha általában az ősi iratokban foglaltak „másfajta” igazsága nemigen érdekelné őket.

De hazai vizekre is evezhetünk. Nem lett például a történetírásban különösebb következménye annak, hogy a genetikai vizsgálatok eredménye szerint a magyar nép ősei a napjainktól számított 35-40 ezer évvel ezelőtt Európában elsőnek megjelent europid őstelepesek között voltak.2 Ahogy annak sem, amit Grover S. Krantz állít a magyar Európa legrégebbi helyben maradt nyelve.3 Mintha ezeknek a vizsgálatoknak az eredményei, a megállapítások nem is léteznének! Nem kutatják a magyar nyelv egyik egyedülálló tulajdonságát, a gyökrendszerét. Maga ez a tény, hogy nyelvünk alapvető fogalmi és gyökszerkezeteiről, ezek összefüggéséről hazánkban egyelőre nem folyik komoly tudományos kutatás, azt mutatja, a jelenlegi magyar elit nem gondolkodik mélyebben a magyar önazonosság kérdéséről. De korábban is hasonló volt a helyzet, például a XIX. században, amikor az egykori Mezopotámia területéről előkerültek az első írásos agyagtáblák, több ország is küldte kutatóit, akik szerint az írások nyelve ragozó, és közel áll a magyarhoz, mégsem küldtek magyar tudósokat, ahogy ma sem kutatják „hivatásosok” a sumir és a magyar nyelv kapcsolatát. Úgy tűnik, a Magyar Tudományos Akadémia és az egyetemek történelem tanszékei nem tárják szélesre az ajtót más, a „hivatalostól” eltérő elképzelések előtt sem. Sőt! Szakmai öngyilkosságnak számít, ha valaki másfajta szempontból közelít bizonyos kérdésekhez, és arról már ne is beszéljünk, hogy mit gondolnak azokról, akik eltűnt civilizációk nyomait keresik! Álljon itt néhány vélemény ezzel összefüggésben! Az ókori Egyiptommal kapcsolatos kutatásokkal összefüggésben írja például Robert Bauval és Adrian Gilbert: „Számos szakember jobbnak látta, ha inkább nem foglalkozik a piramisszövegekkel, mert nem vállalta azt a kockázatot, hogy olyan viták sorozatát indítsa el, amelyek kedvezőtlenül befolyásolják pályafutását.” Volt, hogy egy neves professzor figyelmeztette a kutatót, „bátorságra van szükség” ahhoz, hogy másfajta értelmezést adjon a szövegeknek. Vagy: „Az a benyomás alakult ki bennem, hogy nemcsak tiltott területre tévedtem, hanem az egyiptológusok körében valóságos kiátkozás vár arra a kutatóra, aki csillagászattal és a piramiskor tanulmányozásával foglalkozik: szerintük a kettőt nem lehet összekeverni… Számos komoly egyiptológus kényelmetlenül érzi magát, ha valaki a csillagászati jelenségek és az ókori egyiptomi építészet közötti kapcsolatot feszegeti.”4 Máshol ezt olvashatjuk: „Az 1940-es évektől a modern egyiptológia elvágta magát az ókori Egyiptom mágikus és misztikus hagyományaitól. Mivel

»tudósoknak« tartják magukat, kellemetlenül és talán egy kicsit bemocskolva érzik magukat, amikor annak a bizonyos »tudománynak« a nagyfokú ezoterikus aspektusával kerülnek szembe, amelynek gondozójává nyilvánították magukat. »Tudósként« alkalmazkodniuk kell a szigorú szabályokhoz… Ez olyan, mintha egy sebész kísérletet tenne arra, hogy valaki lelkét úgy találja meg, hogy felboncolja a testet. Pontosan ugyanez történik az ókori Egyiptom egész tanulmányozásával – és tulajdonképpen a többi ókori kultúrával is.”5 De mások is azon a véleményen vannak, hogy a modern világ nem szívesen ismeri be, miszerint a régi társadalmak olyan tevékenységeket űztek, amiket fel sem tudunk fogni. Ez vonatkozik például a perui Andok vonalaira vagy az angliai Ley-vonalakkal kapcsolatos szemellenzős álláspontra.6 Különösen érvényes ez a hazai helyzetre. Úgy tűnik, igencsak megütheti a bokáját, aki esetleg a magyarság ősi gyökereire derít fényt Álljon itt Vörös Győző esete! A fiatal egyiptológus még évekkel ezelőtt engedélyt kapott az egyiptomi kormánytól, hogy a Királyok Völgyében feltárómunkát végezzen az úgynevezett Thot-hegyen. Ennek belsejében hatalmas, föld alatti termek vannak. Az egyikben egy kopt szentélyt fedezett fel, a falon egy ember nagyságú Pantokrátorképpel. Ennek a thébai Pantokrátornak azonban van egy nagy „baja”. Feltűnő hasonlóságot mutat a magyar Szent Korona Pantokrátorábrázolásával. A képpel kapcsolatban Vörös Győző összefüggést látott Boldog Özséb pilisi pálosaival. Erre vajon mi történt? Az, ami valószínűleg történne minden más országban, vagyis büszkén világgá kürtöltük, hogy valami közünk lehet az ókor nagy kultúrnépeihez? Nem, hanem megszólalnak a szakmai nagyok, akik addig észre sem vették Vörös Győző munkáját, és ágyúval kezdtek tüzelni a fiatal tudósra. Szerintük ő tulajdonképpen nem más, mint egy szélhámos. Megszólalt az a professzor is, aki Vörös Győző könyvének lektora volt (!), és szakmailag megalapozatlannak és etikátlannak minősítette a kutató véleményét. De ez még semmi! Az Oxford University Press adta ki a The Oxford History of Ancient Egypt című könyvet, ennek 155. oldalán a Thot-hegyi ásatásokkal kapcsolatban név szerint is hivatkozik Vörös Győzőre (!). A könyv megjelent magyarul is. Ebből azonban „technikai tévedés miatt” kimaradt Vörös Győző neve. Majd pedig elutasította a Szépművészeti Múzeum vezetősége, hogy kiállítást rendezzen a nemzetközi hírű kutatónk.7 Alárendelve?

Mindezek alapján fel kell tennünk a kérdést: a történetírás is alá van rendelve egyfajta megközelítési módnak, amelynek lényege valamifajta nyugati felsőbbrendűség lenne? Vagy mi lehet az oka annak, hogy mereven kitartanak azon álláspontjuk mellett, amely szerint a történelmi idők előtt nem létezhetett semmi fajta magasabb rendű tudás? Nyilvánvalóan minden kor történetírása magán hordozza az adott időszak jellegzetességeit. A múltról számos egyenrangú beszámoló írható, de mindegyik szükségképpen töredékes és szubjektív. A szakember is úgy látja, hogy például az ókor és a középkor történetírói is olykor elkövettek tudatos és véletlen történelemhamisításokat. Ha az uralkodó rájuk parancsolt, kiszínezték, megmásították a történteket például annak érdekében, hogy dicső múltat hagyjanak maguk után. A saját látásmódjuk szűrőjén engedték át azonban a történelmet akkor is, ha nem akartak csalni.8 De ezt magunk is így gondolhatjuk. A török uralom alatt írt török krónikákból például nem ugyanaz a kép kerekedik ki rólunk, mint amit a magyar krónikások írtak. A Habsburg-uralom alatt írt magyar történelem alapjaiban különbözik a krónikáinkban foglaltaktól. A szovjet érában a Kun Béla és társai által elkövetett bűntényeket dicsőséges forradalomnak nevezték, míg az 1956-os forradalmat ellenforradalomnak… Úgy tűnik, a történetírás valóban magán viseli az adott kor szellemét… és ez igaznak látszik napjainkra is. A Nyugat saját felsőbbrendűségét hirdeti. Történetírásuk az európai felvilágosodás, azaz a XVIII. század óta, Darwin és a marxisták hatására azt hangoztatja, hogy vademberekből fejlődéssel jutottunk oda, ahova. Mi mondjuk meg, hogy kik az alacsonyabb rendűek, kik a barbárok. Mi vagyunk a legfejlettebbek, a fejlődés utolsó láncszeme. A Nyugat írja a világ történelmét. Ezt panaszolja az egykori afrikai rabszolga-kereskedésről szóló filmben a fekete bőrű történész is: a nyugati történészek írják más népek történetét, legalábbis ők kapnak nagyobb nyilvánosságot.9 De tényleg barbárok voltak őseink? Az evolucionizmus az emberiség kezdeteit a lehető legalacsonyabb fokon állónak próbálja bemutatni. Azt vallja, őseink primitívek voltak, vadak, emberevők, kövekkel verték agyon egymást, asszonyokat raboltak stb. Mintha a teljes erkölcstelenség állapota jellemezte volna őket, így fejlődése a lehető legragyogóbb. Ugyanakkor láttuk, hogy a hagyományok az embert eredendően is egy szellemi világ részesévé teszik. Az ember embernek született – az ezoterikus tanítás szerint szó sincs arról, hogy a továbbfejlődött főemlős lenne, vagy

kezdetben vad és primitív hordákban élt volna, ahogy jelenleg sugallják. A mítoszok arról szólnak, hogy a mitikus aranykorban az ember szellemileg is osztozott teremtőjével. Kinek higgyünk? Alátámasztja-e valami, hogy őseink vad barbárok lettek volna? Vajon miből következtettek erre? Viszont Wilhelm Schmidt német etnológus, nyelvész – ahogy arról már szó esett – a ma élő természeti népek életéből próbált következtetni az archaikus korra. Vizsgálatai hoztak néhány meglepetést. Az emberi fejlődéstörténetben alig akad még egy felfedezés, amely annyira meglepően és meggyőzően rombolta volna le a széles körben elterjedt véleményeket, mint a primitív ember monogámiájának felfedezése, amit a hatalmas összegyűjtött anyag bizonyít. A monogámia számos népnél fennáll, például a pigmeusoknál, a busman törzsek nagy részénél, több ausztráliai és tűzföldi népnél is. A monogámia az őskultúrák eredendő, ősrégi intézménye – tartja Schmidt.10 A neves antropológus, Richard Leakey szerint is az első emberfaj egynejűségben élhetett.11 Láng János Az őstársadalmak című könyvében pedig azt írja, hogy a poligámia távolról sem volt általános a gyűjtögető-vadászó népek társadalmában, inkább kivétel, az öreg emberek monopóliuma. Példaként említi a mbuti pigmeusokat, akik túlnyomó részben monogámok. A poligámia és a monogámia tehát semmi esetre sem tekinthető a házasság két egymást követő formájának, olyan formáknak, amelyek közül az egyik, a monogámia, a másikból, a poligámiából fejlődött volna. Egymás mellett megtalálható mindkét forma.12 Ugyanakkor nagyszámú ősnépnél tilos a nemi érintkezés a házasság előtt – írja Schmidt. Például Afrikában a gabun pigmeusoknál, Kaliforniában a juki és maidu indiánoknál, a tűzföldieknél, és még sorolhatnánk, hány népnél van meg ez a tilalom. Van úgy, hogy a megesett lányt az erdőbe űzik ki, és még „bűntársával” sem léphet házasságra. Az ősi kultúrák „állama” a nagycsalád. Nem állati módra összeverődött csordákban élnek, hanem szervezett körülmények között. A kis család sem önálló, hanem alá van rendelve a nagynak. Nem véletlenszerűen kóborolnak, a nagycsalád birtokolja a földet, ez az ősrégi szabály, szó sincs tehát szabálytalan, határtalan vándorlásról. Nem önkényes, hanem kímélő gazdálkodást folytatnak.13 Az ősi egyistenhitről már szót ejtettünk. Schmidt szerint őseink kezdettől fogva egyetlen Legfelsőbb Lényben hittek. Tegyük hozzá ismét, el lehet gondolkodni azon, mennyire lehet következtetni a ma élő természeti népek viselkedéséből a több százezer évvel korábbira. Schmidt tizenkét kötetben publikálta megfigyeléseit, ami talán

megfelelő alapként szolgálhat megállapításaihoz. Annyi mindenesetre biztosnak tűnik, semmivel sincs több bizonyíték arra, hogy őseink vadak, barbárok lettek volna, vagy erkölcs nélküli állapotban éltek volna, mint Schmidt megállapítására. Van mit tanulni az aranykor népeitől Mindezek ismeretében tehát nem lehetünk biztosak abban, hogy őseink valóban primitív barbárok lettek volna. Ez az érzésünk csak fokozódik, ha elolvassuk Peter Marshall könyvét,14 aki a megalit civilizációk nyomába eredt. Vitorlás hajójával Skóciától Máltáig végiglátogatta a megalitépítményeket. A különböző országokban végzett alapos kutatása eredményeként arra a következtetésre jutott, hogy a megalitokat építők valódi civilizációt hoztak létre. Minél inkább kutatta építményeiket, feltételezhető hitvilágukat, életmódjukat, arra a megállapításra jutott, hogy a béke és a kreativitás aranykorát hozták létre kb. Kr. e. 5000 és 2000 között, tehát háromezer éven át. Ha civilizáción letelepedett életmódot, kifinomult művészi ízlést, gazdag szimbolizmust, mély spirituális gondolkodást értünk – nos, ez esetben az említett népek valóban civilizációt hoztak létre. Ha a civilizációt úgy definiáljuk, hogy képesek hatalmas kőépítmények létrehozására, komplex szociális élet, alkalmazkodás a környezethez, előrelátó tervezés, kifinomult vallási rítusok és ceremóniák, fejlett csillagászat, matematika, mérnöki munka, művészet – agyagedények, sziklafestmények – jellemzik őket, akkor a kőkor kétségkívül magas civilizáció volt, írja. Tény, hogy másfajta gondolkodásuk és másfajta tudásuk volt, mint nekünk. Nekünk minden bizonnyal több információnk van, viszont elveszítettük azt bölcsességet, azt a világlátást, amely nekik megvolt. Holisztikus megközelítéssel élték életüket, nem tettek különbséget tudomány, művészet, filozófia és vallás között, szent tudományuk a szívükből jött. Nagy szerepe lehetett náluk az intuíciónak, ami azt jelenti, hogy egyaránt használhatták az agy jobb és bal féltekéjét. Figyelték a csillagokat, realizálták az összefüggést a mikrokozmosz és a makrokozmosz között, az ember és az univerzum között. Tisztában voltak a test energiavonalaival, ugyanígy a Földével is, volt idejük a különféle rítusokra. Mechanikus korunkban mi már elvesztettük mágikus gondolkodásunkat. De ökológiai szempontból is előttünk jártak. Tisztában voltak azzal, hogy az ember, a Föld és az univerzum egy és önálló egész, és élő! Mélyen tisztában voltak az ég és a föld kapcsolatának jelentőségével. Tudták, hogy részei egy komplex

hálózatnak, nem pedig egyének véletlen gyülekezete, akik kívül állnak a teremtésen. Nem tekintették magukat a teremtés urainak, hanem átutazóknak életen és halálon. Nincs nyoma szervezett háborúknak a másik fél elpusztítására, írja Marshall. (Lascaux barlangja láttán, nyugodtan mondhatnánk, semmi fejlődést nem mutattunk a művészetben, habár mi felfedeztük a háborút és az öldöklést.) Mások is úgy tartják, hogy a kőkörök építői számára a tudás sohasem volt szekuláris, a mai értelemben vett „iskolázott elmékről” nem helyénvaló beszélni. Számukra a teremtés egésze az istenek és istennők tulajdonságainak megnyilvánulása volt, az „ami fenn, az lenn”.15 Az őskori kozmológia azt jelentette, hogy figyelmük az égitestek jelentése, mágikus erejük, az emberekre gyakorolt hatásuk iránt mutatkozott meg, és egyáltalán nem a nyugati analitikus modellt követte.16 Hamvas Béla azon a véleményen volt, hogy a tudomány összetéveszti a primitívet a primerrel, a vadat az archaikussal, azt hiszi, hogy a primitív ember volt a mai ember fiatalkora, egyszerűbb kora, éretlenebb és kezdetlegesebb ideje. A tudomány nem képes lemondani arról a tévhitről, hogy a dolgok lent erednek és alulról fölfelé mennek. Azt hiszik, a kultúra eleje az erdőben van. Nem látják be, hogy éppen fordítva van, az a legegyszerűbb, világosabb, elemibb, ami fenn van. Logikusan gondolkodni nem annyi, mint szárazon, elvontan, mesterkélten, természetellenesen, hanem a világ rendjével összhangban, azaz egyszerűen, következetesen, józanul és világosan. A primitív nem az ősember, a vad nem archaikus, és a kezdetleges nem az elementáris ember. Az ember ősállapota egészen biztosan nem primitív. Viszont a modern korban, a kollektív pszichébe süllyedt ember már tömeggé válik. Primitívvé lesz, vagyis elkezdődik a lelki visszafejlődés. Az ember, akit primitívnek hívnak, nem az idők legelejéről származik, hanem az idők legvégéről.17 Elgondolkodtató szavak ezek… De menjünk tovább! A Nyugat szívesen tetszeleg a civilizáció, a műveltség megteremtőjének szerepében. Azonban gondoljunk csak bele a következőkbe! Hol voltak a ma ismert nyugati népek ősei tízezer évvel ezelőtt, amikor ezek az „ismeretlen eredetű” ősi népek már hatalmas kőépítményeket emeltek, bámulatos matematikai és csillagászati tudással rendelkeztek? Közülük kerültek ki az első tudósok, akik aztán öntözőcsatornákat, többemeletes templomokat, városokat hoztak létre, törvényeket alkottak, gyógyítottak, szőttek, kézművesek voltak, ők „találták fel” az írást, és még sokáig

folytathatnánk a felsorolást. Már akkor rendelkeztek mindezzel, amikor a mai Nyugat népeiről még nem is tud a történetírás. Vagy gondoljunk arra, hogy úgy tanítják, Európa történelme a görög kultúrával kezdődött. A görögök előtt azonban Európa nem tudott felmutatni egy várost, jelentősebb épületet, egyetlen sor írást, egyetlen tudományos technikai vagy művészi alkotást sem. Nem volt államalkotó nép a középkor kezdetéig. Ugyanakkor Kelet közigazgatással, diplomáciával, hadsereggel, adózással stb. rendelkezett. Építkezései, öntözőrendszerei, művészete, irodalmi alkotásai stb. még napjainkban is elkápráztatnak bennünket. A göröggel több ezer éves kultúra ért Keletről Európába, de már évszázadokkal a megjelenése előtt Krétán emeletes, sokszobás, fürdőszobás lakások, vízöblítéses vécék voltak. Virágzott a művészet, az ipar, a kereskedelem, a zene, az irodalom, az emberek írtak, olvastak, fürödtek – a görögök ennek a kultúrának az elemeit vették át. Róma az etruszk civilizációra épült. A római civilizációban annyi az európai, amennyi az etruszk és a hellén műveltség kivonása után marad. Az etruszkok Európában már írtak és olvastak, magas fokú építészettel, művészettel rendelkeztek akkor, amikor még Róma fenn sem állt. A Római Birodalom terjesztette a „mezopotámiai fényt”, a légiók vitték Európa nyugati és északi felébe mindazt, ami akkor már Egyiptomban, Mezopotámiában, Kis-Ázsiában, Belső-Ázsiában évezredek óta virágzott. Európában a Római Birodalom széthullásával hanyatlásnak indult minden, kóborgó hordák égettek fel, romboltak le mindent. A római pénz fokozatosan eltűnt, az adózás megszűnt, a közlekedési hálózat pusztult, az utak tönkrementek, a hidak beszakadtak. Eltűntek az iskolák, az írniolvasni tudó emberek, az egykor élénk városoknak vége lett, megszűnt a kereskedelem, általános volt a hanyatlás… Ez az európai kultúra. Az V. század közepétől a VIII. század végéig nem építettek egyetlen jelentős épületet, utat, hidat sem. Az alakulóban lévő földrész vérségi kötelék szerinti diaszpórák halmaza volt. Minden köztevékenység hiányzott, az emberek egészségtelen vityillókban laktak, csak alkalomszerűen fürödtek… A IX. század végéig Európában nem készítettek egyetlen szobrot, festményt, irodalmi alkotást sem. Európai irodalom nem létezett, az első európai költők csak a XI. században születtek meg, viszont a sumirok már több ezer évvel korábban himnuszokat írtak. Ez a középkor első ötszáz éve. Nagy Károly birodalma kérészéletű és vitatott volt, gazdagsága nagy valószínűséggel a Kárpát-medencéből elhurcolt avar kincsekből származott. Az „európai

király” olvasni ugyan tudott, de „nehéz volt a keze” az íráshoz, amikor háromezer évvel korábban Sumerben már szabályos iskolarendszer működött Nagy Károly halála után a kontinens darabjaira hullott… Bár olyan büszkék vagyunk az európai vagy a nyugati civilizációra, a jelek szerint annak gyökereit az olyan „ismeretlen eredetű” népek körében kell keresnünk, mint például a sumir, a pelazg, az etruszk. A modern világ számos eredőjét az antikvitásban kell keresnünk. Hiszen az első hellén civilizáció intellektuálisan magasabb rendű volt, mint az utána következő. És akkor mi van? Ugyanezt a kérdést tettük fel az előző fejezetben is. És akkor mi van, ha az emberiség története nem olyan volt, ahogy ma tanítják? És akkor mi van, ha van igazság az ősi írásokban, és voltak előttünk is olyanok, akik többet tudtak a feltételezettnél? Ha valóban többször elpusztult már az emberiség jelentős része különféle kataklizmákban, ahogyan nem egy mai kutató is állítja? Talán mert politikai vonzata is van ennek a szemléletnek? Ha kiderülne, hogy az „ismeretlen eredetű” népeknek köszönhető az emberi civilizáció, akkor nehezebb lenne uralkodni a világon? Nehezebb lenne elhitetni, hogy a fejlődés egyetlen lehetséges útja, amit a Nyugat közgazdászai, történészei vagy más szakemberei mondanak, a neoliberalizmus, a nemzeteket sárba tipró globalizmus, az állandó gazdasági növekedés mítosza? Az emberek esetleg feltennék a kérdést, nem lehet, hogy van más út is? Amelyiken elődeink jártak? Ha nem magunkat tartjuk a legfejlettebbnek, akkor nem mondhatjuk azt, hogy minden úgy van jól, ahogy mi csináljuk? Vagy ha hazai viszonylatban kiderülne például, hogy őslakosok vagyunk a Kárpátmedencében, történelmi jogunk van rá, akkor nem hagynánk külföldi kézbe juttatni? És egyáltalán, valóban fejlődésnek nevezhető az, ami velünk történt? Valóban van fejlődés? Nem minden szakember ért egyet okvetlenül azzal a felfogással, hogy az emberiség történetét folyamatos fejlődés jellemzi. Rudgley szerint például az a mód, ahogy az emberiség történetét eddig megírták, oly rövid, elnagyolt és rosszul szerkesztett, mint egy könyv, amelynek első fejezeteit egyszerűen kihagyták. Az emberiség őskora nem a történelem előjátéka, inkább a történelem tekinthető az őskor színes, eseménydús előszavának. Hatalmas adóssága van a történelmi társadalmaknak az őskori másuk felé a kulturális élet szinte

minden területén. A tudományos megfigyelés és gondolkodás már az emberi történelem korai szakaszában megjelent, írja.18 A kérdés, persze, elsősorban az, hogy mit értünk fejlődésen? Milyen szempontok alapján mérjük? A civilizáció története nyereségek és veszteségek története. A sikerek és a kudarcok szabálytalan időközönként és lényegében túlságosan bonyolult formában mutatkoznak ahhoz, hogy a történelem folyamatát vagy annak csak egyes szakaszait egyértelmű haladásnak vagy hanyatlásnak ítélhessük, tartja a szakember. A mai modern demokrácia például a fejlődés egyik megnyilvánulásának tűnik, a feudalizmushoz képest több az egyén személyes joga és szabadsága. Eszerint viszont a feudalizmus előtt még kevesebb joga és szabadsága volt az embereknek, csakhogy az egyén az őskorban sokkal nagyobb szabadságot élvezett, mint a feudalizmusban, mint a jobbágy, és talán még a mai embernél is.19 Ám az egyenes vonalú, töretlen fejlődés megkérdőjelezhető akkor is, ha az emberek egészségi állapotát vizsgáljuk. A mai halászó-vadászó népek – például a Kalahári-sivatagban élő busmanok vagy a sarkköri eszkimók – sokkal kalóriadúsabb táplálékot fogyasztanak, mint a harmadik világ országainak polgárai vagy akár a fejlettnek mondott társadalmak szegényei. A fejlődéstan szerint az embereknek egyre egészségesebbeknek kéne lenniük, de úgy tűnik, ez nem okvetlenül van így. Ennek kiderítése céljából a kutatók őskori és ókori embermaradványokat vizsgáltak, s a világ minden tájáról összegyűlt tudósok konferencián vitatták meg eredményeiket. A cél az volt, hogy kiderítsék, a vadászó életmódról a termelő életmódra való átállás javított-e az emberek egészségi állapotán. Kiderült, több vidéken is, hogy nem, ugyanis általában csökkent az izomzat mennyisége és a test magassága. A zsákmányoló ember egészségi állapota lényegesen jobb volt, mint utódaié. Az új életmód mellékhatásai új nehézségeket hoztak magukkal, például az állatok háziasítása minden előnye mellett számos problémát is okozott. Például több fertőző betegség átterjedt az állatokról az emberekre stb. Az ipari forradalommal is egy sor negatív mellékhatás járt együtt, ilyenek a városi életmód következményei: ülő foglalkozás, szegényes táplálkozás, környezetszennyezés, elhízás, cukorbetegség, magas vérnyomás stb. Említeni kell azt is, hogy Egyiptomból, Peruból, Alaszkából származó múmiák százait is vizsgálták, és például rákbetegséget egyiknél sem tudtak kimutatni.20

Mindezek ismeretében fel kell tennünk a kérdést, hogy olyan nagyon fejlettnek kell-e tekintenünk a gyorséttermeken felnőtt, többszáz kilósra hízott nyugati lakosság, elsősorban az amerikaiak jelentős részét? De közelítsünk máshogy a felvetéshez! Az evolúciós elmélet fejlettebbnek tekinti azokat, akik jobb alkalmazkodóképességgel rendelkeznek. De vajon fejlettebb-e napjaink konzumidiótája, aki az internet használatán kívül alig ért valamihez, mint az a fiatal, aki száz évvel ezelőtt falun élt, aki meg tudta termelni az élelmiszerét, értett az állatokhoz, a növénytermesztéshez, az élelmiszerek tartósításához, a tönkrement szerszámok megjavításához, a favágáshoz, a kályharakáshoz stb. A mái emberek nem kis része valószínűleg éhen halna, ha magára lenne utalva egy tanya közepén, még akkor is, ha bőven lennének haszonállatai, termőföldje. Valószínűleg képtelenek lennének kaszálni, fejni, fűteni stb. (Pedig könnyen meglehet, hogy hamarosan mindnyájunknak szüksége lesz ezekre az ismeretekre.) A gyorséttermekben bekapott „műanyag” eledel jelentené a fejlődést? Vagy említhetjük azt, hogy Amerika felfedezését, a gazdasági élet fellendülését az amerikai kontinensen az a legalább ötvenmillió fekete, akit Afrikából Amerikába hurcoltak rabszolgának, bizonyára nem fejlődésnek éli meg. Szót ejthetünk arról is, hogy ahol a „fejlett” ember megjelenik, ott kiirtja az őslakosok civilizációját, és rabszolgák még ma is vannak… Mi fejlődésnek nevezzük azt a folyamatot, amely a sumir himnuszoktól, az egyiptomi piramisoktól, a Védák írásaitól az atombombáig tart. Azonban ez csak anyagi, technológiai, civilizatorikus fejlődés. Mert miért is fejletlenebb az az ősi közösség, amelynél a világrendet a Jóisten, a kozmosz törvényei szabályozták, és nem a Moody’s besorolása? Sztálin vagy Hitler semmivel sem volt civilizáltabb egy afrikai törzsi háborús vezérnél. Vagyis fejlődés csupán abból a szempontból van, amit mi annak tekintünk, más szempontból viszont fejletlenebbek vagyunk elődeinknél. Az európai felvilágosodásnak nevezett folyamattal, illetve a darwinizmussal, a marxizmussal terjedt el az a vélemény a történetírásban, miszerint a fejletlenekből fejlődtünk idáig. De butaság azt hinni, hogy ipari társadalmunk az összes technikai csodájával együtt a fejlődés csúcsa. A modern nyugati civilizáció technológiailag ugyan hatalmas sikereket ért el, de ez nagyon sokba került bolygónknak. Nem kerülhetjük meg azt a kérdést sem, vajon valóban fejlődést jelent-e az állandóan hangoztatott gazdasági fejlődés? Ugyanis ha

beleszámítjuk az elpusztult erdőket, szennyezett vizeket, elsivatagosodott vidékeket, nem kizárt, hogy messze nagyobb a kár, mint a kevesek haszna. Civilizációnk nem tudja elkerülni az ellenségeskedést az egyének, az osztályok, a nemzetek vagy a vallások között. Állandóan háborúk folynak, terrorizmus fenyeget, halálkultúra, gyermekprostitúció, tömeges drogozás, tömeges bűnözés, élelmiszerés ivóvízhiány, talán soha nem tapasztalt szegénység. Min kellene elgondolkodnunk az új korszak hajnalán? A legfontosabb talán az volna, hogy a nyugati ember nem okvetlenül a legfejlettebb, a legokosabb, a legműveltebb. Mások is rendelkezhetnek olyasmivel, amivel mi nem, és ezek együtt képezik az emberiség közös kincsét. El kellene gondolkodni azon is, hogy esetleg valóban voltak korszakok az emberiség történetében, s többször kataklizmák pusztítottak. Eddig még egyetlen birodalom sem maradt fönn a történelem során. Ez a pénzemberek által irányított globális birodalom sem fog. Panta rhei - minden mozog – ahogy a régiek tartották… Tulajdonképpen csak annyira kellene civilizáltnak lennünk, mint amennyire a barbároknak mondott őseink voltak…

4. EGYAZON CSÚCSRA SZÁMOS ÚT VEZET „Isten a különböző törekvésekhez, időkhöz és országokhoz illően különféle vallásokat hozott létre. Minden tanítás azonban csak az út, és az út semmiképpen sem Isten maga. Valóban, az ember elérheti Istent, ha bármelyik utat teljes elszántsággal követi… Tudatlanok azok, akik azt mondják: az én vallásom az egyetlen, az én vallásom a legjobb. Ha a szívünket áthatja az igaz tudás, akkor tudja, hogy minden szektaháborúk és hitviták felett az egyetlen, láthatatlan, örökkévaló, mindentudó gyönyörűség áll és uralkodik.” (Rámakrisna) Okkal feltételezhetjük, hogy az ember már a „kezdet kezdetén”, története legelején is hitt egy Legfelsőbb Lényben. Az egyetlen Isten gondolata hosszú évezredek óta áthatja életünket, és nem sikerült ezt kiirtani, gondoljunk csak például az egykori Szovjetunióban folyt, évtizedekig tartott vallásüldözésre. Úgy tűnik, az Egyetlenben való hit az ember veleszületett sajátossága, mindig is megvolt, mindig is meglesz, megsemmisíthetetlen. Az ember létezésénél fogva hívő ember – még ha az utóbbi pár száz évben ez elfelejtődni látszik is. Többen úgy látják, lehetett egy őshagyománya az emberiségnek. Egy emberiség, egy Szellem, egy Isten – ahogy Hamvas Béla is fogalmazott. Őseink tisztában voltak a mindenségben elfoglalt helyükkel, a „minden Egy” elv alapján valamifajta őskori egységről beszélhetünk, ahol minden és mindenki az Egy, a természet, az univerzum része volt. E hagyomány a lét értelmét, a Logoszt, az őstudást foglalta magába. Ez az Egy azonban – bár mindenütt ugyanaz - a különböző időkben, népeknél, nyelveken más-más nevek alatt, másként jelentkezik. Egyedül üdvözítő Láttuk, hogy az őshagyomány – így vagy úgy, többé-kevésbé – szinte minden vallásban és hiedelemrendszerben megtalálható. E tudás birtokosai, a beavatottak, békésen megfértek egymás mellett hosszú évszázadokig, évezredekig, nem számított, ki melyik misztériumiskola vagy vallás követője volt. Nincs nyoma annak, hogy az Egyetlen miatt öldöklésbe kezdtek volna az emberek. A „gondok” a kinyilatkozáson alapuló vallásoknál – judaizmus (kb. Kr. e. VI. század), kereszténység (I. század), iszlám (VII. század) – kezdődtek. Ezek mindegyike a kinyilatkoztatásra hivatkozva önmagát tartja egyedül

üdvözítőnek, míg a többit eltévelyedésen alapulónak, és ebből számos nehézség támadt az idők folyamán. Az a gondolat, hogy az Egyetlen csupán egyetlen néphez tartozik, hogy létezik egy választott nép, a zsidóságnál jelent meg először. Az Egyetlen Ábrahám és Mózes istene lett, csak az övéké, aki az Ószövetség szerint más népeket nem igazán kedvel, sőt kiirtásukra buzdít - lényeges különbség ez a korábbiakhoz képest. De más változás is történt: az őskori egység megbomlott. A sémi törzsek érkezése előtt Kánaán istenei szoros kapcsolatban álltak a természeti folyamatokkal és a csillagászati jelenségekkel. Ünnepeik az évszakok évenként ismétlődő ciklusáról, nem pedig olyan történelmi eseményekről szóltak, mint amilyenek Mózes követőinek teológiáját alátámasztották. A hajdani mezopotámiai, sumir, egyiptomi stb. gondolkodásban a megmagyarázhatatlan istenség a természetben testesült meg, és a természet egyaránt magába foglalta az isteneket és az emberi társadalmat. E hitet azonban nem vették át a sémi népek, akik a harmóniát engedelmességgel váltották fel. Az ember és a természet ősi köteléke felbomlott, Jehova követői már nem az ég és a föld ritmusát követték.1 Például a purim ünnepén arról emlékeznek meg, hogy a Perzsiában élt zsidók hetvenezer perzsát öltek meg, vagy a hanukka annak állít emléket, hogy a Makkabeusok Kr. e. 165-ben legyőzték a szíriai görögöket. A régi rend, amikor a világrend, a jogrend és az ünneprend egy és ugyanaz volt, felbomlott. Az Ószövetség az emberiség egyik kultúrtörténeti értéke, ám elsősorban a zsidó nép történetét örökíti meg. De léteznek még más régi írások is, például a hermetikus szövegek, upanisadok vagy a védikus írások, amelyek az élet értelméről, a világmindenségben betöltött helyünkről szólnak. Az elmúlt kétezer évben a kereszténység terjedésével a Nyugat számára egyre inkább elveszett az ősi hagyomány. Az egyházatyák tűzzel-vassal irtották a kereszténység előtti tudást, gondoljunk csak Alexandriára! Egyre inkább a zsidó-keresztény tanítás vált meghatározóvá, aminek következtében úgy érezhetjük, messze kerültünk a „minden Egy” elvtől. Az Ószövetségből nehéz kihámozni Isten egyetemes szeretetét, nacionalizmus árad belőle. Az ezoterikus tanítás szerint az élet és a szeretet ugyanazt jelentik, felcserélhetők a szavak. Az Ószövetségben a szeretet szó nem fordul elő, egyedüli kivétel a „szeresd felebarátodat”. Ahogy láttuk, ezen ősi tanítás Jézus tanításában is fellelhető, ahogy fellelhető Zaratusztra, Buddha vagy Máni tanításában is. A

kereszténységnek is megvannak az ezoterikus gyökerei, sőt tanításának gyökerei az ókori Egyiptomig vezetnek vissza, ahogy Eliade is írja. Úgy tűnik azonban, napjainkban nem ezeken, hanem a zsidóságban gyökerező gondolatokon van a hangsúly. Ennek pedig megvan a következménye. Korábban közvetlen kapcsolat volt Isten és az ember között, őseink a dombtetőkön vagy bárhol a természetben is imádkozhattak, mi viszont már elfeledkeztünk arról, hogy részesei vagyunk a természetnek. E különállás vált a legfőbb rendező elvvé, következménye az lett, hogy úgy tekintünk a minket körülvevő világra, mint „odakinn” lévőre. Az egység elveszett a nyugati ember számára, Istent különálló lényként kezeljük, akit csak a templomban imádhatunk, és a kapcsolat vele csak egy szervezett vallás keretein belül lehetséges, az egyházon belül, papjai közvetítésével, akik „szaktekintéllyé” váltak Istennel és a lélekkel kapcsolatban. Őket tekintik Isten szavai „hivatalos” közvetítőinek. Elvágtuk magunkat Istentől. Számos bajunk visszavezethető arra, hogy megszakadt ez – de más élőlényekkel is – a kapcsolat. Az emberek elkezdték elkülöníteni magukat az őket körülvevő világtól. Nem látták meg a kapcsolatot maguk és mások között. Pedig az elszakadás csupán illúzió. Napjaink egyik maja vezetője így fogalmazott ezzel kapcsolatban: „Amikor az európaiak megérkeztek ide, arra kényszerítettek minket, hogy a fehér ember életét éljük, és osztozzunk hitében is. Beszéltek Istenről és az egyházról. Beszéltek nekünk az emberi civilizáció menetéről és fejlődéséről. Az iskolában megtanultuk az elszakadást, és azt, hogy a Földet az ember uralja. Ezek nem egyeztek a mi gondolatainkkal.” De sokatmondó az is, amit egy indián írónő írt: „A fehér ember arra tanított bennünket, hogy Isten különálló lény, akit csak templomban imádhatunk, hogy a kontaktus Istennel nem lehet másként, csakis az ő vallásuk keretein belül. Pedig a természet, a gyönyörű helyek voltak a mi templomaink. Isten mindenhol ott van, minden fában, levélben, hegyben és felhőben. Éppúgy bennünk is van. Valamennyien egyek vagyunk, egyek Istennel”2 Az egyházak és intézményeik nyilvánvalóan emberek alkotásai. Így ugyanúgy ki vannak téve tévedéseknek és hibáknak, mint minden más intézmény, amelynek lényegéhez tartozik a hatalom gyarapítása. A hatalom pedig összeférhetetlen a hittel. Mit mondott Jézus az egyházzal kapcsolatban? “…te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat. És néked adom a mennyek országának kulcsait… ”3 Nos, úgy tűnik,

sokkal inkább a gyülekezetet, követői lelki gondozását bízta Péterre, mintsem egy hierarchikus szervezet létrehozására gondolt volna. Ezt támasztják alá a következők is: „És elküldé őket, hogy prédikálják az Isten országát, és betegeket gyógyítsanak. És monda nékik: Semmit az útra ne vigyetek, se pálczákat, se táskát, se kenyeret, se pénzt, se két ruhátok ne legyen.”4 Ez elég messze esik attól, ami kétezer év múlva a pápaság lett. Ismert továbbá, hogy az Újszövetség a IV. századra érte el jelenlegi formáját, akkor kanonizálták az utolsó írásokat. Így nem lehetünk biztosak abban, hogy Jézus az egyház szót használta-e a kanonizálás előtt évszázadokkal korábban, ahogy azt sem, mit értett alatta pontosan. János pap országa? Említeni kell, hogy hazánkban találkozunk egy jelenséggel, amely alapján arra a megállapításra kell jutnunk, mintha a magyarság eredetét keresők, az ősvallásunk nyomába eredők jelentenék a legnagyobb veszélyt a kereszténységre. A hazai híradások szerint a püspöki kar körlevélben hívta fel a figyelmet a veszélyesnek ítélt újpogányság terjedésére, vagy például a katolikus egyház holdudvarához tartozó Keresztény Értelmiségiek Szövetsége előadásokat szervezett az „újpogány tanokkal” szemben, „magyar- és keresztényellenes”-nek nevezve ezeket. Persze csak örülni lehet annak, hogy fel szándékoznak venni a harcot a magyar- vagy keresztényellenes megnyilvánulásokkal. A kérdés csupán az, hogy mindegyik ellen felemelik-e a szavukat, vagy csak az általuk annak tartottak ellen? Álljon itt egy összeállítás ezzel kapcsolatban! A klérus nem emelte fel szavát a kommunista diktatúra kiszolgálói ellen. Nem emelték fel szavukat az átvilágítás érdekében, noha szép számmal akadtak a papság körében is. Egy volt III/III-as ügynök például így nyilatkozott erről 1994-ben: „Teljesen kezünkben tartottuk az egyházat, beépített embereink a portásoktól a püspökökig mindenhol megtalálhatók voltak. Nemcsak informáltak, hanem segítettek is végrehajtani az MSZMP egyházpolitikáját. A papok és az egyházi vezetők kényszerítés nélkül – egyéni és egyházi érdekeket mérlegelve - készségesen együttműködtek.”5 Mások is úgy látják, hogy a diktatúra megtalálta az embereit, voltak a papok, a lelkészek stb. között, akik kiszolgálták a rendszert, titokban pártfunkcionáriusok is voltak köztük.6 Az apácákat sem kímélték, Tímár Ágnes például leírja, hogy a börtönbe tudatosan olyan cellába tették, ahol leszbikus párok voltak. Éjjel az emeletes ágy alsó részén végigkövethette, mi

folyik a felette lévő ágyon. Vallatáskor pedig azzal fenyegették, hogy beküldenek a cellájába néhány hétpróbás gazembert, akik évek óta ki vannak éhezve nőkre…7 Ezen bűnök elkövetői ellen nemigen emelik fel a szavukat. Ismeretes továbbá, hogy 1974. február 5-én VI. Pál pápa megfosztotta Mindszenthy bíborost az esztergomi érseki székétől. És hogyan reagált erre a püspöki kar? Már egy nappal a kommunista párt központi bizottságának ülése után táviratban fejezte ki VI. Pál pápának Mindszenthy hivatalfosztása fölött érzett megelégedését, és biztosította szolidaritásáról.8 Elmozdítását Kádár János személyes győzelemnek könyvelte el, örömének adott kifejezést, amiért a pápa Mindszenthyt, „az antikommunizmus nagy harcosát cserbenhagyta és az érseki székből kipenderítette”.9 Érthetetlen, ami Mindszenthy bíboros temetésével kapcsolatban történt. Miután a diktatúra elítélte, a pápa elárulta, azt hihetnénk, hogy 1989 után legalább végrendeletének megfelelően történtek az események. Halála Bécsben következett be, 1975-ben temették el Mariazellben. Mészáros Tibornak, utolsó személyi titkárának többször és határozott formában megismételte kérését: „Ha szám kivetésben halok meg, temessenek el ideiglenesen a mariazelli kegytemplomban… Ha Mária és Szent István országa felett lehull a moszkvai hitetlenség csillaga, vigyék testemet az esztergomi bazilikai sírboltba.” Érthetetlen módon a magyar püspöki kar nem várta meg, amíg kivonulnak az orosz csapatok. Vajon miért nem lehetett a bíboros végakaratának eleget tenni? Mészáros Tibor és még néhányan 1991. április 29-én a kriptarácshoz láncolták magukat Mariazellben, hogy a bíboros hamvait ne szállíthassák Magyarországra addig, amíg a szovjet csapatok itt vannak. Azt akarták, hogy június 29. előtt ne legyen temetés. A történet innen még döbbenetesebb. Az osztrák rendőrök megrohanták és lefogták őket, majd elhurcolták szálláshelyükre. Rendőri utasításra el kellett hagyniuk Mariazell területét.10 A klérus nem emelte fel a szavát Nem különben sokatmondó a következő történet is. Minden népnek vannak szent helyei, nekünk ez volt a Regnum Marianum fogadalmi templom, amelyet 1919 után a szabadulásért hálából építettek. A munka elindítója Prohászka püspök volt. Mindszenthy József letartóztatása előtt még itt ajánlotta fel hazánkat kb. egymillió (!) hívő előtt Az épület maga volt a megtestesült szakralitás. Rákosi 1951ben városrendezés címen eldózeroltatta. A rendszerváltás után a hívők reménykedtek abban, hogy a fogadalmi templomot újra felépítik. De

nem. Viszont több száz millió forintba került a helyén felállított „időkerék”! Ami ma már semmire sem jó. A Regnum Marianum a keresztény Magyarország lelke volt. Újbóli felépítésének, úgy tűnik, egyedüli akadálya a katolikus egyház vezetősége. A felépítésért folyó mozgalomnak a Kádár-rendszer börtönében tíz évet eltöltött Keglevich István katolikus pap állt az élére. Egy interjúban mondta 1997-ben: „Nem adtam el magam, és ez a mai állami és egyházi hatalmat idegesíti. Az, hogy azt a templomot az eredeti helyén helyre akarom állítani, vad gyűlöletet vált ki belőlük.” Egy másik interjúban feltárta a valóságot: azért nem épülhet újra az óriási erővel bíró templom, mert az akkori bíboros nem támogatta. Minden, ami a nemzet, nálunk akadályokba ütközik, legyen az Nemzeti Színház, Szent Korona, Regnum Marianum. Paskai bíboros Keglevich atya megkeresésére ezt válaszolta: „Ez politikai ügy, és maga két kézzel szaggatja az alvó oroszlán bajuszát.” Az atyát azonban 2000 augusztusában az Úr magához szólította. Örökébe a Regnum Marianum-mozgalomban gyermekkorától részes, a Rákosi börtöneit megjárt Regőczi István atya került. Őt azonban félreállították az alapítvány és az egyesület éléről, még az épület felépítményi tervrajzait is elvették tőle.11 De nem nagyon hallani tiltakozásokat a keresztény ellenes megnyilatkozásokkor sem. Csak egy példa. Egy művelődési ház programjában a következő volt olvasható karácsony előtt: Fuck The XMass Party II.12 Nem írom ide a magyar fordítását… Vagy érdekes módon nem emelik fel szavukat a Talmud keresztényellenes és kirekesztő kijelentései miatt. A zsidóság szentnek tartott irata, a Talmud, kb. hatezer oldal, az eredeti héber szöveg többféle fordítása ismert, de csak azokból idézünk, amelyeket a zsidó tudósok hitelesnek tartanak. Az egyik az angol nyelvű, úgynevezett Soncino kiadás, a másik Lazarus Goldschmidt német fordítása, mindkettő a teljes Talmudot tartalmazza. Álljon itt néhány példa belőlük! Egy zsidó nő nem nyújthat nem zsidó nőnek szülési segítséget (Aboda zara 26a). Egy nem zsidót ki szabad rabolni (Bekhoroth 13b). A nem zsidókat nem embereknek hívják (Kerethoth 6b). Ádám a paradicsomban állatokkal közösült (Yebamoth 63). Jézus feltámadt holtából, és forró ondóban való főzéssel bűnhődik (Gittin 57). Jézus bestiálisan viselkedett, megrontotta az embereket, pokolra küldte őket. Sánta volt egyik lábára, vak az egyik szemére (Sanhedrin 105b). Mária szajha volt, egy áccsal állt kapcsolatban (Sanhedrin1 106). Jézus megkísérelt elcsábítani egy

asszonyt, mágiát gyakorolt, Izrael népét rosszra csábította (Sanhedrin 107). Említhetjük azt is, hogy napi kb. százhúsz abortusz történik hazánkban, ez kb. öt iskolai osztálynyi gyerek megölését jelenti naponta, de nem tiltakoznak. Ahogy nem emlékeznek meg a Gulagra hurcolt kb. hétszázezer magyarról sem, akik közül kb. félmillió nem tért haza. Nem emlékeznek meg a legnagyobb kegyetlenséggel lemészárolt minimum negyvenezer bácskai magyarról, és a kommunizmus százmillió áldozatáról sem. Ugyanakkor megjelentetnek könyveket, amelyek célja a katolikus olvasók számára nyilvánvalóvá tenni, hogy mik az elutasítandók. Például az akupunktúra. Erről olvashatunk a Szent István Kiadónál megjelent egyik könyvben: „Ez az okkult a priori félelmetes esete – hadd tegyem hozzá – árulás a tudományos tisztesség ellen… Nincs két legitim gyógyászat. Egyetlen gyógyászatnak van létjogosultsága: az orvostudománynak. Ami az orvostudomány előtt nem állja meg a helyét, az vagy közönséges sarlatánság, vagy pedig, ha tényleg gyógyít, okkult tudomány, és démoni erőkkel bír.”13 Mindezt akkor, amikor már orvosok is elismerik a hatékonyságát. Fel kell tennünk a kérdést: biztos, hogy illetékesek ilyen kérdésben nyilatkozni? Biztos, hogy illetékesek olyan kérdésekben nyilatkozni, mint például az óvszer használata? Biztos, hogy jó gondolat volt elutasítani AIDS-szel fertőzött világunkban? Biztos, hogy az általuk kijelölt út az egyedüli üdvözítő? Biztos, hogy a magyar őstörténettel, őseink hitvilágával kapcsolatos véleményük megállja a helyét? Biztos, hogy ők tudják jobban? Vagy esetleg olyasmi történik nálunk, amiről Arany János írt a János pap országa című versében a katolicizmus felvételét követő évtizedekről, illetve az idegen érdeket szolgáló külföldi papság tevékenységéről. Például: az idegen hatalom „cselt szövött titokban”, nem a mi lelki üdvösségünkért, hanem a saját érdekükben térítettek minket. Mindehhez a hatalom a „pénzt nem kímélte, / Tudta, nem vész kárba semmi, / Húzni fogja firól-fira / Az uzsorát érte”. Vajon ha Arany János ma élne és napjainkban írta volna meg említett versét – és persze a „német” helyett a „pénzoligarchia” szót használná -, akkor a klérus a nagy magyar költőt magyar- és keresztényellenesnek, veszélyes „újpogánynak” tartaná-e? Arany János – aki vélhetően hívő ember volt, és aligha nevezhető szélsőséges hőbörgőnek – ugyanis a következőket írja: János pap országában „a királyi székre német ember hágott, aki

fogta, másnak adta titkon az országot…”, és ehhez „mint egyéb gazságra” „Krisztus szent vallását” használta. És akkor mi van? Ebben a fejezetben is ezt a kérdést kell feltennünk. És akkor mi van, ha az Egyetlenbe való hit évezredekkel megelőzte a kereszténységet? Miért baj az, ha vannak, akik inkább az őshagyomány felé fordulnak, és nem a zsidó gyökerű tanításhoz? Vannak, akiknek szükségük van a dogmákra, a szigorú vallási előírásokra, kell nekik a forma, hogy megtalálják a lényeget. Van, aki a vallásában találja meg, és van, aki nem. A kereszténység szigorú fegyelmi előírások mentén azt követeli meg a hívektől, hogy szó szerint higgyenek a szövegekben, kinyilatkoztatásként fogadva el azokat. Van, akinek ez nem okoz gondot, és van, aki kételkedik, keres és kérdez. A történelem tulajdonképpen a gondolkodás fejlődésének történelme, és nem a technológia és a termelés fejlődésének a története. Addig volt rend, amíg a gondolkodást a természet törvényei uralták, azonban vallási vezetők elkezdték megmondani, miről mit kell gondolni. Nem a saját gondolatok irányították az embereket, hanem a vallás tanításai. Óriási különbség. Az ember nem élhet az igazság megismerése nélkül. Szükségletünk, hogy megértsük a körülöttünk levő világot. Nem beszélhetünk arról, hogy az egyik út jó, a másik rossz. Csak más. Több út is vezethet ugyanarra a csúcsra. Van, aki nem egyház által leírt dogmákon keresztül jut el a „végső valóság” felismeréséig, van, aki máson, ahogy például Jung írja: „Minden, amit megtanultam és megismertem, lépésről lépésre közelebb vitt Istenhez. Ma már megingathatatlan meggyőződésem, hogy létezik Gondviselő. Csak abban hiszek, amit biztosan tudok. Ez kiküszöböli a hit szükségességét. Ezért nem azt mondom, hogy hiszek Isten létezésében – tudom, hogy Ő létezik.”14 Az univerzum, a mindenség, a Legfelsőbb Értelem, az Intelligens Ok, az Intelligens Tervező, a morfogenetikus mező, a kollektív tudatalatti, Végső Valóság, Isten – mindegy, minek nevezzük, a vallásoktól függetlenül létezik. A vallásokat az emberek hozták létre. A vallás magánügy. A világegyetem ettől függetlenül az, ami. Gyaníthatjuk, hogy az Intelligens Szellem nem kivételez senkivel, nem valószínű, hogy csak az egyik vagy a másik vallás követőit engedi magához. Nem inkább össze kellene fogniuk azoknak, akik úgy gondolják, hogy léteznie kell egy természetfölötti Értelemnek? Valamennyien egy teremtéshez tartozunk. Részesei vagyunk ennek a csodának.

Miért baj, hogy egyikünk ezen, a másikunk azon az úton jár? Miért baj, hogy a kereszténység gyökerei is az őshagyományba nyúlnak vissza? Miért baj, ha az Egyetlen már évezredekkel ezelőtt megmutatkozott? Miért baj, ha őseink is az Egyetlenben hittek? Miért kell ezzel szembeszállni? Miért kell a más úton járókkal ellenségesnek lenni, ha ugyanarra a csúcsra indulnak? Nem kellene vallásosak helyett inkább hívőkké válnunk? Ahogy Einstein fogalmazott: „A legszebb, amit megérhetünk, az élet titkának keresése… Aki ezt nem ismeri, aki nem tud csodálkozni, elámulni, az – hogy úgy mondjam – halott, és szeme kialudt. A titok élménye… nemzette a vallást. A részünkre áthatolhatatlan létezésének és a legmélyebb értelemnek és a legragyogóbb szépségnek a megnyilvánulása – amely értelmünknek csak legprimitívebb alakjában közelíthető meg -, ez a tudatos érzés igazán vallásossá tesz, ebben az értelemben, de csakis ebben tartozom a mélyen vallásos emberek közé. Egy istent, aki alkotásait jutalmazza és bünteti, akinek akarata van, olyat, akit mi magunkon kívül megélünk, nem tudok elképzelni. Elég szomorú volna az emberekre nézve, ha a halál utáni büntetés félelmével és a jutalmazás reményével kellene őket kordában tartani.”15

5. KÉRJETEK NÉKTEK…

ÉS

ADATIK

„Hitte, hogy a világon minden egyetlen nagy Csoda, s ha erre a megismerésre jut az ember, olyasvalamit tud, amin elindulhat. Bizonyossá vált előtte, hogy e világon semmi sem nagy és semmi sem kicsi, s éjjel-nappal azon igyekezett, hogy kigondolja, milyen út vezet a dolgok szívébe – vissza arra a helyre, ahonnét a lelke jött valamikor.” (Kipling: Purun bagát csodája) Valószínűleg egyszer mindenkiben felmerül a kérdés: honnan hova tart az élete, hogyan tovább? Talán sejtjük is már, min kellene változtatni… csak nehéz elindulni. Mit is kellene tenni? Senki sem adhat konkrét receptet, de azért érdemes elgondolkodnunk néhány dolgon. A modern természettudományok, elsősorban a kvantumfizika felfedezései alapjaiban rengették meg a világról alkotott elképzeléseinket. Kiderült, hogy a világ nem is olyan, mint amilyennek látjuk. (Talán inkább olyan, mint amilyennek láttatják?) Az új megállapítások ismeretében nem élhetünk tovább úgy, mintha nem is léteznének ezek, ezentúl másként kellene tekintenünk a fizikai világra, magunkra, az univerzumra. Ami nem könnyű, a mai információáradatban ugyanis nehéz felismerni az igazságot és leleplezni a látszatvalóságot. Az új ismeretek legnagyobb kihívása alighanem az, ami felfogóképességünket éri, hiszen olyan témakörrel állunk szemben, amely egyre újabb és újabb meglepetésekkel szolgál. Mindezek pedig próbára tehetik kényelmesen berendezett világképünket. Valószínűleg mindnyájan hajlamosak vagyunk arra, hogy tudat alatt egyfajta szándékos tudatlanságban tartsuk magunkat, hogy megvédj ük megszokott világképünket és a rajta nyugvó értékrendünket. Nyilvánvalóan egy gyökeresen új felfogás elfogadása – amit a kvantumfizika sugall, és amiket az ősrégi hagyományok is alátámasztanak – bizonyos értelemben fenyegetést jelent eddigi megszokott életünkre. De nem csak a sajátunkra, hiszen tulajdonképpen jelenlegi civilizációnk alapelemeit is felül kellene vizsgálnunk. Nem kerülhetjük el azonban, hogy szembe nézzünk a valósággal, akkor sem, ha a látvány eleinte szokatlan, idegen, sőt talán vakító. Az, hogy alkalmassá tesszük-e magunkat az új eszmék befogadására, rajtunk áll. Mindenki annyi tudást vesz magához,

amennyit megengednek számára az előítéletei. De ahhoz, hogy ennek a tudásnak a birtokába jussunk, fel kell ébrednie. Az eljövendő új korszak legfontosabb elvárása talán az, hogy nem szunyókálhatunk tovább. Amíg ugyanis alszunk, addig nem vagyunk tudatában annak, hogy alszunk vagy hogy mások alszanak-e, és azokról sem tudunk, akik ébren vannak. Ha viszont felébredünk, azonnal látjuk, hogy addig aludtunk, látjuk, kik azok, akik még alszanak, és kik, akik ébren vannak. Fel kellene ébredni és meg kellene tanulni látni, és el kellene kezdeni kételkedni bizonyos dolgokban! És el kellene kezdeni kérdéseket feltenni! Nem kellene hagyni, hogy más mondja meg, mi legyen a véleményünk bármiről is! Keressük meg a saját válaszainkat! Ehhez persze le kell ráznunk sok mindent, ami eddigi utunkon ránk rakódott és most megakadályoz abban, hogy más szemmel tekintsünk a világra. Meg kell tanulnunk kételkedni, meg kell tanulnunk, mikor engedjünk el bizonyos dolgokat abból, amit eddig tanultunk, és mikor nyissunk egy másik, új ablakot a világra. El kell felejtenünk azt, hogy mindenre a külső világban keressük a megoldást. Nem a technikai csodák, a szuper számítógépek, az új gyógyszerek vagy egy új gazdasági program fogja megoldani a gondjainkat. Csak magunkban bízhatunk! Tisztában kell lennünk azzal is, hogy igenis befolyásolni tudjuk a világot, hatalmunk van afölött, ami a külvilágban történik. Az új fizika bebizonyította, hogy a kapcsolat, amely egymáshoz fűz bennünket, túllép a tér és az idő korlátain. Gondolataink összeadódnak, a jók is és a rosszak is. Egy gondolat sem vész el, minden kimondott szó hat ránk, semmi sem történik tőlünk függetlenül. Összefüggés van minden kimondott szó, kimondott gondolat és tett között. A gondolat teremtő erő. Saját életünk teremtői vagyunk. Bíznunk kell abban, elménk nemcsak arra képes, hogy információt szerezzen a világról, hanem arra is, hogy befolyásolja a világot. Hol is kezdjük? Először talán meg kellene ismerni önmagunkat, mert a mikrokozmosz a makrokozmosz pontos mása! Belső világunkat kellene felfedezni, azt az „ismeretlen kozmoszt”, amelynek megismerésével eljuthatunk az élet igazi értelméhez is. Aztán fel kellene fedeznünk, hogy nemcsak értelmünk, hanem szívünk is van. Úgy tűnik, a modern ember elnyomja a jobb agyféltekéjét. Pedig az intuícióra, a jobb agyfélteke intuitív előretörésére szükség lenne. „A modern emberiség részint mérhetetlenül individuális, részint rendkívül racionális. Soha még ennyire nem volt racionális és soha

ennyire nem volt egoista. Ez a mai ember lelki szerkezetére jellemző. Tehát a hideg értelem és a hideg okosság a zsenialitás szintjén van a mai embernél. Éppen ebbe a nagy kalandba szorult bele. Hogy túl okos lett. Túl sokat tud. Az értelme, az esze kifejezetten elszakadt az univerzális értelemtől. Elszakadt a teljességtől” – írja Müller Péter.1 Merjünk hát néha a jobb agyféltekénkre is hagyatkozni! Nem kevésbé fontos, hogy tudatosítsuk magunkban, miszerint részei vagyunk az Egésznek, az Egynek, a szó legmélyebb értelmében azonosak vagyunk az Élő Világegyetemmel. Fel kell fedeznünk önazonosságunk kozmikus oldalát, ennek ismerete nélkül olyanok vagyunk, mint egy jöttment idegen. Emberi méltóságunk az Egy által nyeri el igazi értelmét. Egész lényünk a világegyetem lényegéből fakad, ennek tudata adhat életünknek tartást, távlatot, célt és értelmet. Fizikai testben szellemi lények is vagyunk, lelkünk is van, de úgy tűnik, hajlamosak vagyunk erről is elfeledkezni. „A nyugati ember a védtelen és kiszolgáltatott anyag felé fordult a leglelkesebben. Birtokba vette és átalakította… S közben megfeledkezett magáról, és megfeledkezett az anyagon kívüliről is. Egyre gyakrabban eltéved az anyag sűrű labirintusában” – írja Sári László.2 Az ember testének, lelkének és szellemének is megvannak az életfeltételei. Ha a testet megfosztjuk a víztől, a tápláléktól, elpusztul. Ha a lelket és a szellemet elvágjuk „égi gyökerétől”, akkor senyvedni kezd. Gondoljunk arra is, hogy ez a tudás, amelybe megpróbáltunk bepillantást nyerni, és amire nagy szükségünk lesz a továbbiakban, egyidős az emberiséggel. Eddig is volt, van és minden bizonnyal lesz is. A kérdés csupán az, mennyit értünk meg, mennyit hasznosítunk belőle. „Az ősi hagyományokban rejlő erő kiaknázatlanul hever a könyvek mélyén, s arra vár, hogy a nemcsak technikailag, de szellemileg is fejlődőképes ember újra felfedezze önmaga számára. Számos példa bizonyítja, hogy a tapasztalati tudás, mely az ember intuíciójára építve bármely korban képes volt felfogni a dolgok valódi természetét, meghozta várva várt gyümölcsét. Az őseink által még megélt, de mára már feledésbe merült igazságok megtalálása és értelmezése kulcsfontosságú” – olvashatjuk a hermetikus írások hazai kiadásának előszavában.3 Az út, amelyen el kellene indulnunk, nem ígér dicsőséget, vagyont vagy hírnevet. Nehéz, göröngyös út. Meg van az a veszélye is, hogy menet közben elbukik és megüti magát az ember. Mert minél magasabbra mászott a hegyre, hogy elérje a csúcsot és onnan

tekinthessen szét a világra, annál nagyobbat is tud esni. De ha nem merünk magasabbra és még magasabbra menni, akkor a kilátás is kisebb lesz. Minél nagyobbat zuhanhatunk, annál távolabbra láthatunk. Mindig azzal győzködjük magunkat, hogy holnaptól, vagy majd hétfőtől, vagy majd elsejétől… Vagy ha majd a gyerek befejezte az iskolát, ha megházasodott, ha befejezzük a lakásfelújítást… Ha… Ha… Ha… Az élet mindig tele van megoldandó problémákkal, ezért nem várhatunk arra, hogy ne legyenek kifizetetlen számláink, akadályok, mert nincs értelme várni. Csak induljunk el, hiszen már tudjuk, hogy a „világon minden egyetlen nagy Csoda, s ha erre a megismerésre jut az ember, olyasvalamit tud, amin elindulhat” Nem kell félni! Kapunk segítséget… csak kérni kell, ahogy Jézus is mondja: „Kérjetek és adatik néktek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik néktek.”4

JEGYZETEK ÉS hivatkozások 1. fejezet 1. Michael D. Coe: Breaking the Maya Code. Thames & Hudson, London, 1992 2. Adrian Gilbert – Maurice Cotterell: Mayan Prophecies: Unlocking the Secrets of a Lost Civilization. Element, 1995 3. Carl Johan Calleman: Solving the Greatest Mystery Our Time: The Mayan Calendar. Garev Publishing International, 2001 4. Carlos Barrios: The Book of Destiny: Unlocking Secrets of the Ancient Mayans and the Prophecy of 2012. HarperCollins, New York, 2009 5. www.msnbc.msn.com/id/33261483/ns/technology_and_sciencescience/ 6. http://astrobiology.nasa.gov/ask-an-astrobiologist/intro/nibiruand-doomsday-2012-questions-and-answers 2. fejezet 1. Végh László – Szám Dorottya – Hetesi Zsolt: Utolsó kísérlet. Kairosz, Budapest, 2008, gondolatainak felhasználásával 2. A. H. M. Ramsay: The Nameless War. Britons Publishing Company, London, 1952; http://www.biblebelivers.org.au/nameindx.htm 3. Csath Magdolna: Kiút a globalizációs zsákutcából. Kairosz, Budapest, 2001, 5.o. 4. Carroll Quigley: Tragedy and Hope: A History of the World in Our Time. Macmillan, New York, 1966, 61. o. 5. Végh László – Szám Dorottya – Hetesi Zsolt: Utolsó kísérlet. Kairosz, Budapest, 2008,186. o. 6. Csath Magdolna: Kiút a globalizációs zsákutcából. Kairosz, Budapest, 2001, 6-7. o.

7. Végh László – Szám Dorottya – Hetesi Zsolt: Utolsó kísérlet. Kairosz, Budapest, 2008,169. o. 8. Jeremy Leggett: A fele elfogyott. Olaj, gáz, forró levegő és globális energiaválság. Typotex, 2008 9. Végh László – Szám Dorottya – Hetesi Zsolt: Utolsó kísérlet. Kairosz, Budapest, 2008,126. o. 10. James Lovelock: The revenge of Gaia. Penguin Books, London, 2006, 8. o. 11. David C. Körten: Tőkés társaságok világuralma. Kapu, 1995, 32. o. 12. Végh László – Szám Dorottya – Hetesi Zsolt: Utolsó kísérlet. Kairosz, Budapest, 2008,163. o. 13. Stephen Schneider: A nagy földi laboratórium. Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1997,148. o. 14. Végh László – Szám Dorottya – Hetesi Zsolt: Utolsó kísérlet. Kairosz, Budapest, 2008,114-115. o. 15. Uo., 123.0. 16. www.unep.org/documents.multilingual/default.asp? DocumentID=620& ArticleID=6547&l=en&t=long 17. http://eurlex.europa.eu/LexUriServ/LexUriServ. do? uri=COM:2009:0358:FIN:HU:PDF 18. origo.hu, 2010. szeptember. 21. 19. index.hu, 2011. január 8. 20. James Lovelock: The revenge of Gaia. Penguin Books, London, 2006,8. o. 21. James Colquhoun és Laurentine Ten Bosch dokumentumfilmje: Food matters. 2008; http://www.rainmakerteam.co/video/Foodmatters_hu/foodmatters_ hu.ht ml 22. en.wikipedia.org – Harvey Washington Wiley 1844-1930; http://www.sar-kozybio.hu/bioadatbazis/bioeletmod/mergek.htm 23. Marie-Monique Robin: Monsanto szerint a világ. Pallas, Budapest, 2009 24. Daily Mail, 2007. június 20. 25. Christian Aid: Migration Crisis Will Displace 1 Billion by 2050; www.chris-tiantoday.com 26. origo.hu, 2006. szeptember 25.; mrl-kossuth.hu, 2008 június 9.

27. René Guénon: A modern világ válsága. Az őshagyomány könyvei IV. A hagyomány és a transzcendencia iskolája. Szigeti, Budapest, 1995, 76-82. o. 28. Uo., 39., 77. o. 29. Kutrovácz Gábor – Láng Benedek – Zemplén Gábor: A tudomány határai. Typotex, Budapest, 2008. 18-25. o. 30. http://www.nol.hu/archivum/20100510kis_jegkorszak_jon_europara; http://index.hu/tudomany/kornyezet/klima 0212/ 31. http://index.hu/tudomany/2010/09/ 14/par_ev_alatt_megfordulhatnak_a_ fold_magneses_polusai/ 32. http://www.geographic.hu/index.php?act=napi&id= 1165 33. http://science.nasa.gov/science-news/science-atnasa/2006/10mar_stormwarning/; http://www.nswp.gov/swef/swef_2010.html; http://www.theregister.co.uk/ 2010/06/16/solar_storms/ 34. http://index.hu/tudomany/kozmikrayz/ II. RÉSZ 1. fejezet 1. Magyar értelmező kéziszótár. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1985 2. http://www.wikiszotar.hu/ 3. Karl Popper: A tudományos kutatás logikája. Európa, Budapest, 1997 4. Tóth Tibor: Tudomány, hit, világmagyarázat. Második kiadás, Focus, é. n., 9. o. 2. fejezet 1. John D. Barror: A világegyetem születése. Kulturtrade, Budapest, 1994; Steven Weinberg: Az első három perc. Gondolat, Budapest, 1982; Paul Davies: Az utolsó három perc. Kulturtrade, Budapest, 1994; Stephen W. Hawking: Az idő rövid története. Maecenas Könyvek – Talentum, Budapest, 1998,122-146. o.; Simonyi Károly: A fizika kultúrtörténete. Gondolat, Budapest, 1978,451-452. o. 2. Einstein általános relativitáselmélete egyenleteinek megfelelően – ahogy a húszas évek elején Alexander Friedman kimutatta – csak egy táguló vagy egy összehúzódó világegyetemet szolgáltató megoldás van. 1929-ben Hubble megfigyelései egyértelműen a táguló világegyetem koncepcióját igazolták. Georges Lemaitre igyekezett először a

világegyetem végtelenül kicsi és forró képének fizikai tartalmat adni; a forró táguló univerzum elméletét részletesebben George Gamow, az Egyesült Államokba emigrált orosz származású fizikus dolgozta ki, amit 1948-ban tettek közzé. Ez a dolgozat alátámasztotta az ősrobbanáselméletet, de nem magyarázta meg a héliumnál nehezebb elemek jelenlétét. Ezt később Fred Hoyle tette meg. Nagyjából egy évtized múlva Stephen Hawking brit matematikus és fizikus 7he Brief History of Time (Az idő rövid története) címmel megírta az első milliomodmilliomod-milliomod másodperc eseményeit. 1. Stephen Schneider: A nagy földi laboratórium. Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1997,17. o. 2. Charles B. Thaxton – Walter L. Bradley – Roger L. Olsen: Az élet eredetének rejtélye. Harmat, Budapest, 1997,29-30. o. 3. Richard Dawkins: Az önző gén. Gondolat, Budapest, 1986,26. o. 4. Charles B. Thaxton – Walter L. Bradley – Roger L. Olsen: Az élet eredetének rejtélye. Harmat, Budapest, 1997, 37-54. o. 5. hu.wikipedia.org/wiki/Evolúció 6. Charles Darwin: A fajok eredete. Magyar Helikon, 1973,110. o. 7. Richard Dawkins: Az önző gén. Gondolat, Budapest, 1986,11. és 24. o. 8. hu.wikipedia.org/wiki/Evolúció 9. Összeállította: Szilágyi András, www.freeweb.hu/ateizmus/evobizo.html és www.tankonyvtar.hu/nincscím-evolució 10. Horace Freeland Judson: The Eight Day of Creation: The Makers of the Revolution in Biology. Simon and Schuster, New York, 1979,216-217. o. 11. http://www.nol.hu/belfold/20090803urhajosok_helyett_automatakat 4. fejezet 1. Kordos László: Az emberré válás. História, 1998/08; Richard Leakey: Az emberiség eredete. Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1995; Richard Rudgley: A kőkor elveszett civilizációi. Gold Book, 1998, 2225. o.; http:// www.tortenelemklub.hu/? tema=144;http://hu.wikipedia.org/wiki/ Emberr%C3%A9_v%C3%All%C3 %Als 2. Charles Darwin: Az ember származása és a nemi kiválasztás. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1961,209. o.

3. Stephen Jay Gould: Evolution as Fact and Theory. Discover 2., 1981. május, 34-37. o. 5. fejezet 1. hu.wikipedia.org/wiki/Világtörténelem; Richard Rudgley: A kőkor elveszett civilizációi. Gold Book, 1998, 22-25. o. 1. Chris Morton és Ceri Louise Thomas: A kristálykoponyák rejtélye. A múlt, a jelen és a jövő titkai nyomában. Alexandra, Pécs, 1997, 56-64. o. 2. http://www.shroudstory.com/topic-sturp.htm 3. Grandpierre Attila: Az Élő Világegyetem könyve. Válasz Könyvkiadó, Budapest, 2002, 59. o. 4. Uo.,60. o. 5. Rupert Sheldrake: Dogs That Know When Their Owners Are Coming Home. And Other Unexplained Powers of Animals: An Investigation . Three Rivers Press, 2000. 6. http://news.bbc.co.Uk/2/hi/science/nature/2146285.stm 7. Susan A. Greenfield: Utazás az agy körül. Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1998,140. o. 8. http://en.wikipedia.org/wiki/Plant_perception_(paranormal); Sir Patrick Geddes: The life and work of Sir Jagadis C. Bose. Longmans, Green, 1920, 97. o. 9. en.wikipedia.org/wiki/Cleve_Backster; Cleve Backster: Primary Perception: Biocommunication with Plants, Living Foods and Human Cells. White Rose Millennium Press, 2003. 10. Peter Tompkins – Christopher Bird: The Secret Life of Plants. Harper and Row, 1973 11. H. E. Punthoff – R. Fontes: Organic Biofield Sensor. Stanford Research Institute, Menlo Park, California, 1975. november 12. http://www.livescience.eom/5102-plants-painkillers.html; http://index.hu/ tudomány/biotech/novl 90908/ 13. Claire Sylvia: A Change of Heart: A Memoir. Grand Central Publishing, Reprint, 1998 14. http://www.telegraph.co.uk/news/uknews/1581752/New-kidneychanged-my-whole- personality.html 15. http://afp.google.com/article/ALeqM5hDSMTLf9ZPhxPRc0vqBgvc9NEFRw 16. http://www.paulpearsall.eom/info/press/3.html; Paul PearsallGary E. Schwartz – Linda G. Russek: Changes in Heart Transplant

Recipients that Parallel the Personalities of their Donors. Journal of Near-Death Studies, Vol. 20, No. 3., 2002 17. Paul Pearsall: The Heart’s Code: Tapping the Wisdom and Power of Our Heart Energy. Broadway Books, 1999 18. http://www.telegraph.co.uk/news/uknews/1563464/Vowelsurgery-brain-op-boy-baffles-doctors-after-waking-up-with-posh-RPaccent.html 19. index.hu, 2010. április 30. és május 12. 20. Waris Dirié: Desert Flower. Virago, 2001; Warrie Dirié: Desert Dawn. Virago, 2002 21. Várkonyi Nándor: Elveszett paradicsom. Pannónia Könyvek, é. n., 131. o. 22. Robert Bauval: A titkos kamra. Alexandra, Pécs, 1999,198. o. 23. Déri János: Nulladik típusú találkozások. Co-Nexus Print-teR Kft., Budapest, 1991,8.0. 24. www.citatum.hu/szerzo/Szent_Agoston/2 7. fejezet 1. Világokon át. Barangolás a metafizika birodalmában. A könyv Lőrincz Gabriella Világokon át című televíziós sorozata alapján készült. Pilis-Print Kiadó, 2007,297. o. 2. Hamvas Béla: Tabula smaragdina. Mágia szutra. Életünk Könyvek, Szombathely, 1994,13. o. 3. Manetho. Translated by W. G. Waddel, Harvard University Press, Cambridge, Massachusetts, London (First published 1940), 209., 211. o. 4. Graham Hancock: Istenek kézjegyei. Alaxandra, Pécs, 1995,426. o. 5. Adrian Gilbert: Égi jelek. Alexandra, Pécs, 2000,53. o. 6. lMózes 5:24. (A bibliai idézetek mindegyike a Károli Gáspár-féle Szentírásból való.) 7. Kenneth Mackenzi: The Royal Masonic Cyclopedia. Harpercollins, 1987, 200-202. o. 8. G. R. S. Mead: Thrice Greatest Hermes. Három kötet. John M. Watkins, London, 1964. 9. Hermész Triszmegisztosz összegyűjtött tanításai. Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, Budapest’ 1977. 10. Robert Bauval: Titkos kamra. Alexandra, Pécs, 1999, 59. o. 11. Hamvas Béla: Scientia sacra II. Medio Kiadó, 1995,15-19. o.

12. Michail Baigent és Richard Leigh: The Elixir and the Stone. Viking, London, 1997,10-19. 13. A Kybalion. Hermit Kiadó, é. n. (1908-ban először). 14. Uo. 15. http://www.tarrdaniel.com/documents/Hermetika/hermetikus_filozofia. html; http://www.terebess.hu/keletkultinfo/tarrdaniel4.html 16. Hamvas Béla: Tabula smaragdina. Mágia szutra. Életünk Könyvek, Szombathely, 1994, 11-13. o. A Smaragdtábla szövege Hamvas Béla fordításában: Való, hazugság nélkül, biztos és igaz. Ami fenn van, ugyanaz, mint ami lenn van, és ami lenn van, ugyanaz, mint ami fenn van, így érted meg az egy varázslatát. És ahogy minden dolog az egyből származik, az egyetlen gondolatból, a természetben minden dolog átvitellel az egyből keletkezett. Atyja a Nap, anyja a Hold, a Szél hordozta méhében, a Föld táplálta, ő a theleszma, az egész világ nemzője. Ereje tökéletes, ha a földbe visszafordul. Válaszd el a Tüzet a Földtől, a könnyűt a nehéztől, tudással, szenvedéllyel. A földről az égbe emelkedik, aztán ismét a földre leszáll, a felső és az alsó erőket magába szívja. Az uralmat az egész világ felett így nyered el. E perctől fogva előled minden sötétség kitér. Minden erőben ez az erő ereje, mert a finomat és a nehezet áthatja. A világot így teremtették. Ez az átvitel varázslata, és ennek ez a módja. Ezért hívnak Hermész Triszmegisztosznak, mert a világegyetem tudásának mindhárom része az enyém. A modern kor emberének első hallásra minden bizonnyal semmitmondónak tűnik a szöveg. Aki még soha nem foglalkozott vele, annak valószínűleg érthetetlen, hogy miért tartják ezt a pár mondatot a tanítás alapjának. Mindenesetre rosszhiszeműség lenne, ha „előképzettség” nélkül próbálnánk magyarázni a szöveget. 17. A Kybalion. Hermit Könyvkiadó, é. n. (1908-ban először). 18. Hamvas Béla: Scientia sacra 1. Medio Kiadó, Szentendre, 1995,119. o. 19. Hermész Triszmegisztosz összegyűjtött tanításai. Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, Budapest, 1977, 54. o.

20. Uo., 25. o. 21. Uo., 126. o. 22. Uo., 147. o. 23. Uo., 144. o. 24. Uo., 143. o. 25. Uo., 145. o. 26. Uo., 59. o. 27. Uo., 61. o. 28. Uo., 119.0. 29. Thorwald Dethlefsen: A sors mint esély. Magyar Könyvklub, Budapest, 1994, 24. o. Hermész Triszmegisztosz összegyűjtött tanításai. Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, Budapest, 1977,10. o. 30. Hermész Triszmegisztosz összegyűjtött tanításai. Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, Budapest, 1977,42. o. 31. Uo., 30-31. o. 32. Világokon át. Barangolás a metafizika birodalmában. A könyv Lőrincz Gabriella Világokon át című televíziós sorozata alapján készült. PilisPrint Kiadó, 2007, 70-74. o. 33. Uo., 71.o. 34. A Kybalion. Hermit könyvkiadó, é. n. (1908-ban először), 65. o. 35. Thorwald Dethlefsen: A sors mint esély. Magyar Könyvklub, Budapest, 1994,45. o. 36. Hermész Triszmegisztosz összegyűjtött tanításai. Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, Budapest, 1977, 93. o. 37. Uo., 106. o. 38. A Kybalion. Hermit Könyvkiadó, év. n. (1908-ban először), 61., 69-70. o. 39. Thorwald Dethlefsen: A sors mint esély. Magyar Könyvklub, Budapest, 1994, 47. o. 40. Uo., 55. o. 41. A Kybalion. Hermit Könyvkiadó, é. n. (1908-ban először), 75. o. 42. Uo., 81.0. 43. http://www.terebess.hu/keletkultinfo/tarrdaniel4.html 8. fejezet 1. Hamvas Béla: Scientia sacra I. Medio Kiadó, é. n., 102. o. 2. Uo., 103. o. 3. http://www.newworldencyclopedia.org/entry/Wilhelm_Schmidt

4. Plutarkhosz: Iszisz és Oszirisz. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1986, 66. o. 5. Világvallások. Képes enciklopédia. Magyar Könyvklub, Budapest, 1999,6. o. 6. Mircae Eliade: Vallási eszmék és hiedelmek története I. Osiris Kiadó, Budapest, 1995,7.o. 7. http://www.newworldencyclopedia.org/entry/Wilhelm_Schmidt 8. http://www.newworldencyclopedia.org/entry/Wilhelm_Schmidt; Idézi: Várkonyi Nándor: Az elveszett paradicsom. Pannónia Könyvek, é. n., 97-98. a 9. Várkonyi Nándor: Az elveszett paradicsom. Pannónia Könyvek, é n., 98. o. 10. Mircae Eliade: Vallási eszmék és hiedelmek története I. Osiris Kiadó, Budapest, 1995,11-32. o. alapján 11. Uo., 55. o. 12. P. Anton Deimel: Sumerish-Akkadisches Glossar. Roma, 1934,139. o. 13. lMózes 14:18 14. Mircae Eliade: Vallási eszmék és hiedelmek története I. Osiris Kiadó, Budapest, 1995, 56. o. 15. Rákos Sándor: Gilgames. Agyagtáblák üzenete. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1985, 19-40. o. 16. Dr. Ramses Seleem: Az illusztrált Egyiptomi Halottak könyve, Gold Book, é. n. 11., 16., 18. o. 17. Uo., 51. o. 18. E. A. Wallis Budge: The Book of the Dead. Arkana. 1989, 13., 65., 68., 93., 178. o. 19. Wallis Budge: 7he Gods of the Egyptians. Dover Publications, 1969, 133., 137. o. 20. Mircae Eliade: Vallási eszmék és hiedelmek története I. Osiris Kiadó, Budapest, 1995, 81. o.; http://en.wikipedia.org/wiki/Ancient_Egyptian_ creation_myths 21. Mircae Eliade: Vallási eszmék és hiedelmek története 1. Osiris Kiadó, Budapest, 1995, 82. o. 22. Uo., 1995, lll.o. 23. Uo., 201., 209. o.; Philip Rawson: Az indiai civilizáció. Helikon Kiadó, 1983, 17. o.; Fritjof Capra: A fizika taója. Tercium Kiadó, Budapest, 1983, 103. o.

24. Mahabharata – Book of Beginning, 20. o. 25. A magasztos szózata. Bhagavád-gítá. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1987, fordította Lakatos István, 80. o. 26. Atharva Véda, X. könyv, II. himnusz; http://bhaktipedia.org/magyar/index. php ?n=r ohinipr i ja.napkelet_re jtett 27. Brihadáranjanka II., 5., 19. o.; http://hu.wikipedia.org/wiki/ upanis%C3%Aldok 28. Titkos tanítások. Válogatás az upanisadokból. Helikon Kiadó, Budapest, 1987, fordította Vekerdi József; Brihadáranjanka I., 4., 10., 44. o. 29. 2Mózes3:14 30. A magasztos szózata. Bhagavád-gítá. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1987, fordította Lakatos István, Cshándógja VI., 8-16, 98. o. 31. A magasztos szózata. Bhagavád-gítá. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1987, fordította Lakatos István, 125. o. 32. Titkos tanítások. Válogatás az upanisadokból. Helikon Kiadó, Budapest, 1987, fordította Vekerdi József, 7. o. 33. A magasztos szózata. Bhagavád-gítá. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1987, fordította Lakatos István, Az elmélkedés jógája, 63-64. o. 34. Titkos tanítások. Válogatás az upanisadokból. Helikon Kiadó, Budapest, 1987, fordította Vekerdi József, Mundaka upanisad, 12. o. 35. Mircae Eliade: Vallási eszmék és hiedelmek története I. Osiris Kiadó, Budapest, 1995,195. o. 36. Gerhard J. Bellinger: Nagy Valláskalauz. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1993, 398. o.; Mircae Eliade: Vallási eszmék és hiedelmek története I. Osiris Kiadó, Budapest, 1995,196. o. 37. Naphimnuszok és tűzimák. Válogatás a Rig-Véda himnuszaiból. Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 2001, X. 129., 21-22. o. 38. Mircae Eliade: Vallási eszmék és hiedelmek története I. Osiris Kiadó, Budapest, 1995,196. o. 39. Uo., 175. o.; Mitológiai ábécé. Gondolat, Budapest, 1973,280. o. 40. Titkos tanítások. Válogatás az upanisadokból. Helikon Kiadó, Budapest, 1987, fordította Vekerdi József, Brihadáranjanka upanisad, 38. o.

41. A magasztos szózata. Bhagavád-gítá. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1987. fordította Lakatos István, A mező és mező-ismerő megkülönböztetésének jógája, 124. o. 42. Titkos tanítások. Válogatás az upanisadokból. Helikon Kiadó, Budapest, 1987, fordította Vekerdi József, ísá upanisad, 5. o. 43. Uo., Svétásvatara upanisad, 17. o. 44. Mircae Eliade: Vallási eszmék és hiedelmek története I. Osiris Kiadó, Budapest, 1995, 269. o. 45. Zarathustra Zend-Avestája. Magyar nyelvre átültette és bevezető tanulmánynyal ellátta Zajti Ferenc. A szerző kiadása. Budapest, 1919,31. jasna. 46. Zend Avesta, Vendidad, Fargard L; http://wwwavesta.org/mp/grbl. htm#chapl 47. http://www.sacred-texts.com/zor/sbe04/sbe0408.htm 48. Gerhard J. Bellinger: Nagy Valláskalauz. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1993, 273. o.; Fritjof Capra: A fizika taója. Tercium Kiadó, Budapest, 1983, 121-128. o. 49. Lao-Ce: Tao Te King. Az Üt és Erény könyve. Weöres Sándor fordításában. Tercium, 1994. 50. 1 Mózes 1:1 51. 1 Mózes 4:26 52. lMózes 5:22 53. Mircae Eliade: Vallási eszmék és hiedelmek története I. Osiris Kiadó, Budapest, 1995,144. o. 54. M. Griaule és G. Dieterlen: The Pale Fox. African World Books, 1986, 1965-ben franciául, 81. o. 55. C. W. Ceram: A régészet regénye. Gondolat, Budapest, 1975,266. o. 56. Popul Vuh. A maja-kiese indiánok szent könyve. Helikon Kiadó, é. n., 8-9. o 57. David Leeming with Margaret Adams Leeming: A Dictionary of Creation Myths. Oxford University Press, New Yor-Oxford, 1994. 58. Hermész Triszmegisztosz összegyűjtött tanítása. Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, Budapest, 1997, 92-93. o. 59. Jankovics Marcell: A Nap könyve. Csokonai Kiadó, 1996,287. o. 60. Titkos tanítások. Válogatás az upanisadokból. Helikon Kiadó, Budapest, 1987, fordította Vekerdi József, Mundaka upanisad, 12. o.

61. Naphimnuszok és tűzimák. Válogatás a Rig-Véda himnuszaiból. Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 2001,1. 50., 170. o. 62. A magasztos szózata. Bhagavád-gítá. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1987, fordította Lakatos István, 123. o. és Vekerdi József fordításában 63. János 1:1 64. János 8:12 65. Korán 24: 35 66. Mircae Eliade: Vallási eszmék és hiedelmek története I. Osiris Kiadó, Budapest, 1995, 57. o. 67. Uo.,65. o. 68. Uo., 65. o. 69. Uo., 57 – 67., 75. o. 70. „Fénylő ölednek édes örömében”. A sumer irodalom kistükre. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1983, 25. o. 71. Mircae Eliade: Vallási eszmék és hiedelmek története I. Osiris Kiadó, Budapest, 1995. 72. Uo., 81.0. 73. Uo., 80. o. 74. Uo., 82. o.; Intelmek Merikáré király számára. Kb. Kr. e. 2000, Egyiptom, Hubai Péter 75. Mircae Eliade: Vallási eszmék és hiedelmek története I. Osiris Kiadó, Budapest, 1995,80. o. 76. Uo., 80-82. o. 77. Uo., 197.o. 78. Uo., 197.0. 79. Uo., 174. o. 80. Titkos tanítások. Válogatás az upanisadokból. Helikon Kiadó, Budapest, 1987, fordította Vekerdi József, Cshándjoga VI. 8-16, 98. o. 81. Titkos tanítások. Válogatás az upanisadokból. Helikon Kiadó, Budapest, 1987fordítóttá Vekerdi József, 124. o. 82. Mircae Eliade: Vallási eszmék és hiedelmek története I. Osiris Kiadó, Budapest, 1995,269. o. 83. Uo., 281.0. 84. lMózes6:2 85. Árkay monográfok No.: 1 – kézirat 86. 1 Mózes 1:26-27 87. lMózes6:4

88. Mircae Eliade: Vallási eszmék és hiedelmek története I. Osiris Kiadó, Budapest, 1995,146. o. 89. János 10:30 90. Apostolok cselekedetei 27:28 91. Lukács 17:20-21 92. http://enok.freeweb.hu/Enokl.html 1 93. A qumráni szövegek magyarul. A bevezetőt írta, fordította, a jegyzeteket készítette Fröhlich Ida, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsésztudományi kar – Szent István Társulat, Piliscsaba-Budapest, 2000,4Q180 töredék, 382. o. 94. Hésziodosz: Istenek születése. Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása, 118. skk. 95. Mircae Eliade: Vallási eszmék és hiedelmek története I. Osiris Kiadó, Budapest, 1995,221.0. 96. Hésziodosz: Istenek születése. Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása, 108. skk. 97. M. Griaule és G. Dieterlen: The Pale Fox. African World Books, 1986, 198-248. o. 98. Uo., 390-415. o. 99. Popul Vuh. A maja-kiese indiánok szent könyve. Helikon Kiadó, é. n., 17. o. 100. Korán 15:28 101. Korán 23:12 102. Korán 39:6 103. Korán 40:67 104. Korán 76:2 105. Korán 2:35, 7:19, 20:115 106. Mircae Eliade: Vallási eszmék és hiedelmek története I. Osiris Kiadó, Budapest, 1995, 70-73. o. 107. Dr. Ramses Seleem: Az illusztrált Egyiptomi Halottak könyve, Gold Book, é. n., 18-20. o. 108. A magasztos szózata. Bhagavád-gítá. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1987, fordította Lakatos István, 20. o. 109. Uo., A szánkha jógája, 19. o. 110. Uo., A tudás jógája, 41. o. 111. Fritjof Capra: A fizika taója. Tercium Kiadó, Budapest, 1983,111. o.

112. Gecse Gusztáv: Vallástörténet. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1980. 113. http://www.hinduwebsite.com/sacredscripts/buddha_gospel.asp 114. Perzsa halottaskönyv. Igaz Viráz könyve. Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, Budapest, 1999. 115. Mircae Eliade: Vallási eszmék és hiedelmek története I. Osiris Kiadó, Budapest, 1995,283. o. 116. Magyar Katolikus Lexikon – lélekvándorlás, lexikon.katolikus.hu 117. http://www.citatum.hu/szerzo/Szokratesz 118. Platón: Phaidrosz. In Platón összes művei II. kötet. Európa, 1984,744-745. o. 119. Raj Tamás Előszó In Silberfeld Jakab: Lélekvándorlás a zsidóságban. Makkabi, Budapest, 1999, Kabbala könyvek 2.; http://www.kabbalah, info/hung/lelekvandorlas.php; Bnéj Baruch Kabbala Tanulmányok Világközpontja 120. Pistis Sophia evangéliuma: a lélek rejtélye. Arany Rózsakereszt Közössége, Budapest, 1989. (A fordítás a Das Evangélium Pistis Sophia [kiadta Peter-mann, Berlin, 1851] című kiadvány alapján készült; http://piney.com/ GnosPisSoph.html) 121. The Fifth Ecumenical Council, The Second Council of Constantinapole A.D. 553., The Anathemas against Origen; http://www.comparativereligion. com/anathemas.html 122. János 3:3-8 123. Márk 8: 27-28 124. János 9:1 125. Jelenések 20:6 126. Máté 17:10-13 127. Lukács 1:17 128. Máté 12:43-45 129. Mormon könyve, 2Nefi 2:4 130. Korán 2:28 131. http://en.wikiquote.org/wiki/Rumi 132. Tibeti halottaskönyv. Háttér Kiadó, Budapest, 1991 133. Várkonyi Nándor: Az elveszett paradicsom. Pannónia Könyvek, é. n., 167-235.

o.; Hamvas Béla: Scientia sacra I. Medio Kiadó, Szentendre, 1995,177-183. o.; Thorwald Dethlefsen: A sors mint esély. Magyar Könyvklub, Budapest, 1992, 131-133. o. alapján 134. Mircae Eliade: Vallási eszmék és hiedelmek története I. Osiris Kiadó, Budapest, 1995,147. o. 9. fejezet 1. The Mahabharata. I. Book of Beginning. Translated and edited by L. A. B. van Buitene, The University of Chicago Press, Chicago and London, 1973, 20. o. 2. Mahábhárata (fordította: Szerdahelyi István). Európa Kiadó, 1965,1. 1, 244-247. o. 3. Mahábhárata. Az indiai hősköltemény nyomán elbeszéli dr. Baktay Ervin. Ter-cium, Budapest, 1994, 18-25. o.; http://www.terebess.hu/keletkultinfo/lexi-kon/kalpa.html ; Gerhard J. Bellinger: Nagy valláskalauz. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986,165168. o. Brahmá, a teremtő, mint személyes megnyilatkozás, nem él örökké. Élettartama száz Brahmá-év. Egy-egy Brahmá-évben 360 Brahmá-nap van. A Brahmá-nap tartalma 8 640 000 000 földi évvel egyenlő. Ennek a fele, tehát a Brahmá-nap nappala: 4 320 000 000 földi évig tart. Ez egy világnappal, a neve kalpa. A világnappal hajnalán Brahmá kiárasztja magából a mindenséget, vég-hezviszi a teremtés művét, újra meg újra minden világnapon. A világnappal végén jön az éjszaka, amikor minden visszaolvad Brahmá kútfejébe, aki magába fordulva szunnyad, pihen. De az új világnappal hajnalán minden kezdődik elölről. A Brahmá-napnak földi években kifejezett tartamát 360-nal megszorozva kapjuk a Brahmá-évet: 3 110 400 000 000 – ezt százzal megszorozva kapjuk Brahmá élettartamát -, ennek letelte után Brahmá maga is megszűnik létezni, visszaolvad eredetébe, a személytelen Brahmanba. De a világlétesü-lés folyamata nem ér véget, csupán az irányító isteni személyben történik változás: új, másik Brahmá lép elő az Ősokból, hogy újabb száz Brahmá-év kalpáin – világnappalain és éjszakáin – keresztül végezze tisztét. 1 Brahmá-világnap = 8 640 000 000 földi év 1 Brahmá-nappal és világnappal = 1 kalpa = 4 320 000 000 földi év 1 Brahmá-éjjel és világéjjel = 1 kalpa = 4 320 000 000 földi év 1 Brahmá-év (360 Brahmá-nappal és 360 Brahmá-éjjel) = 2 x 360 x 4 320 000 000 = 3 110 400 000 000 földi év

1 Brahmá-világ =100 Brahmá-év = 311 040 000 000 000 = 311 040 milliárd földi év 4. 1 kalpa (1 Brahmá-éjjel vagy nappal) = 4 320 000 000 földi év = 1000 juga-ciklus 1 juga-ciklus = 4 320 000 földi év 72 juga-ciklus = 72 x 4 320 000 = 311 040 000 = 1 (Manu) Manvantara 1 kalpa = 14 Manvantara 1 Manvantara = 1 kalpa:14 = 4 320 000 000:14 = 308 571 428 1 juga-ciklus = 1 mahajuga = 4 juga A Brahmá-világok láncolata hetvenkétmilliárd Brahmá-világ egymásra fűzésével teljesedik ki. Ez a legnagyobb időegység = brahmanda = 72 milliárd x 311 billió 40 milliárd = 22 quadtrillió 394 880 trillió földi év. A hindu felfogás szerint a jelenlegi Brahmá-világ 18 001. kalpa 7. Man-vantarájában élünk, mégpedig az éppen folyamatban lévő jugaciklus utolsó (28) szakaszában (28. juga-ciklus). A kalpa kezdetétől számítják az éveket, így: 6 x (1 Manvantara) 311 040.000 + 28 x (1 juga-ciklus) 4 320 000 = 1 987 200 000 így a lakott Föld kora kb. kétmilliárd év. 5. http://www.terebess.hu/keletkultinfo/lexikon/juga.html 6. Srimad Devi Bhagavata 6. könyv 11. fejezet 19-54.; http://www.sacred-texts. com/hin/db/bk06ch 11 .htm 7. Mahábhárata. Az indiai hősköltemény nyomán elbeszéli dr. Baktay Ervin. Tercium, Budapest, 1994, 25. o. 8. Gerhard J. Bellinger: Nagy valláskalauz. Akadémiai Kiadó, Budapest, 60. o. 9. Fritjof Capra: A fizika taója. Tercium Kiadó, Budapest, 1983, 222. o. 10. Perzsa halottaskönyv. Igaz Viráz könyve. Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 1999, 157. o. Utószó, írta Darabos Pál. Zarathustra ZendAvestája. Magyar nyelvre átültette és bevezető tanulmánnyal ellátta Zajti Ferenc. A szerző kiadása, Budapest, 1919. 11. Robert Graves: A görög mítoszok I. Európa, Budapest, 1981,44-46. o. 12. Hésziodosz: Munkák és napok. Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása 13. lMózes 2:8-9 14. Ésaiás 65:25

15. Dániel 2:32 16. Máté 24: 29 17. Péter II. levele 3:5 18. Apostolok Cselekedetei 1:7 19. A qumráni szövegek magyarul. Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar – Szent István Társulat, Piliscsaba – Budapest, 2000, 382. o. 20. Korán 30:8 21. Graham Hancock: Istenek kézjegyei. Alexandra, Pécs, 1995,145. o. 22. Uo., 195. o. C. W. Ceram: A régészet regénye. Háttér Kiadó, 292. o. 23. Carl Sagan: Milliárdok és milliárdok. Akkord Kiadó, Budapest, 1998,18. o. 24. Adrian Gilbert: Égi jelek. Alexandra, Pécs, 2000,17. o. 25. Dr. Romhányi Attila: Maya kalendárium – A Drezdai Kódex. Pytheas, 2010 26. A Popul Vuh. A maja-kiese indiánok szent könyve. Helikon, é. a 27. Korán 13:2 28. M. Griaule és G. Dieterlen: The Pale Foxe. African World Books, 1986 29. Baktay Ervin: A csillagfejtés könyve. Reprint kiadás: Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1989,43. o. 30. Hamvas Béla: Láthatatlan történet. Medio, é. n., 11. o. 10. fejezet 1. Mircae Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története I. Osiris Kiadó, Budapest, 1995, 58-59. o. 2. Uo., 75. o. 3. Uo., 69., 194.0. 4. Uo., 83. o. 5. Uo., 20l.o. 6. A magasztos szózata. Bhagavád-gítá. Fordította Lakatos István, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1987,99. o. 7. Titkos tanítások. Válogatás az upanisadokból. Válogatta, fordította, az utószót és a jegyzeteket írta Vekerdi József, Helikon Kiadó, Budapest, 1987,5. o. 8. Mircae Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története I. Osiris Kiadó, Budapest, 1995, 16. o.; Lao-Ce: Tao Te King. Az Út és Erény

könyve. Weöres Sándor fordításában. Tercium, 1994 9. Mircae Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története I. Osiris Kiadó, Budapest, 1995, 277. o. 10. Robert Bauval: Titkos kamra. Alexandra, Pécs, 1999,131. o. 11. en.wikipedia.org/wiki/Asha 12. hu.wikipedia.org/wiki/Dharma_(vallás) 13. Kutrovácz Gábor – Láng Benedek – Zemplén Gábor: A tudomány határai. Typotex, Budapest, 2008. 130. o. 14. Hamvas Béla: Scientia sacra II. Medio Kiadó, 1995,175. o. 15. József Attila: A Kozmosz éneke 16. Goethe: Rímek, példaszók, szelíd xéniák. Fordította: Dóczi Lajos 17. Mircae Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története II. Osiris Kiadó, Budapest, 1995, 16. o. 18. Fritjof Capra: A fizika taója. Tercium Kiadó. Budapest, 1983,167-168. o. 19. A magasztos szózata. Bhagavád-gítá. Fordította Lakatos István, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1987, 73. o. 20. Uo.,98. o. 21. Titkos tanítások. Válogatás az upanisadokból. Válogatta, fordította, az utószót és a jegyzeteket írta Vekerdi József, Helikon Kiadó, Budapest, 1987, ísá upanisad 22. Mircae Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története II. Osiris Kiadó, Budapest, 1995,16. o. 23. Lao-Ce: Tao Te King. Az Út és Erény könyve. Weöres Sándor fordításában. Tercium, 1994. , 24. Mormon könyve. Kiadja Az Utolsó Napok Szentjeinek Jézus Krisztus Egyháza, 2Nefi 2:811 25. Mircae Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története I. Osiris Kiadó, Budapest, 1995,271.0. 26. Zarathustra Zend-Avesztája. Magyar nyelvre átültette és bevezető tanulmánnyal ellátta Zajti Ferenc. A szerző kiadása. Budapest, 1919, Jasna 30 27. Goethe: Faust I. rész, Dolgozószoba. 28. Weöres Sándor: A teljesség felé. Tercium Kiadó, Budapest, 1995, A teljesség.

29. Fritjof Capra: A fizika taója. Tercium Kiadó, Budapest, 1983, 223. o. 30. Héjjas István: Buddha és a részecskegyorsító. Párhuzamok a tudomány és az ősi, keleti tanítások között. Édesvíz Kiadó, Budapest, 2004, 140. o. Dr. Héjjas István: A megismerés útjai. Bioenergetic Kft., Budapest, 2009, 70. o. 31. A változások könyve. A legősibb kínai bölcsesség. Richard Wilhelm feldolgozása. Édesvíz Kiadó, Budapest, 2001,23. o. 32. A magasztos szózata. Bhagavád-gítá. Fordította Lakatos István, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1987, 79. o. 33. Uo., 86. o. 34. Platón: Phaidrosz. In Platón összes művei II. kötet. Európa, 1984,744-745. o. 35. http://hu.wikiquote.org/wiki/H%C3%A9rakleitosz 36. Máté 7:12 III. RÉSZ 1. fejezet 1. Héjjas István: Ezoterikus fizika, ANNO Kiadó, 2007, 94. o. 2. http://en.wikipedia.org/wiki/Fred_Hoyle; http://en.wikipedia.org/wiki/ Steady_state_theory 3. Héjjas István: Ezoterikus fizika, ANNO Kiadó, 2007, 99. o.; New Scientist, 2005. július 2.; http://www.newscientist.com/article/mgl8625061.800-did-the-big-bangreally-happen.html 4. Stephen W. Hawking: Az idő rövid története. Maecenas Könyvek – Talentum, Budapest, 1998, 128. o. Paul Davies: Isten gondolatai. Kulturtrade, Budapest, 1995,41.0. 5. Steven Weinberg: Az első három perc. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1982, 91. o. 6. Carl Sagan: Milliárdok és milliárdok. Akkord Kiadó, Budapest, 2000, 60. o. 7. Héjjas István: Ezoterikus fizika, ANNO Kiadó, 2007, 98. o. 8. http://en.wikipedia.org/wiki/Halton_Arp#Quasars_and_redshifts 9. A Miskolci Egyetem Bölcsésztudományi Karán 2001. március 13án elhangzott előadás. Idézi Tóth Tibor: Hit, tudomány, világmagyarázat. Focus, é. n., 206. o. 10. Fizikai Szemle. 2010/7-8., 217. o.

11.

Fred Hoyle: The Intelligent Universe. London, 1984,184-185.

o. 12. Carl Sagan: Milliárdok és milliárdok. Akkord Kiadó, Budapest, 2000, 60. o. 13. http://cosmo.supernova.hu/osrobb.htm 14. http://www.kfki.hu/fszemle/archivum/fszO612/fodor0612.html; Fizikai Szemle. 2006,12. szám, 393. o. 15. Stephen W. Hawking: Az idő rövid története. Maecenas Könyvek – Talentum, Budapest, 1998,127. o. 16. A. H Guth: Inflationary Universe: a possible solution to the horizon and flatness problems. Physical Review D, 23. (1981), 348. o. 17. Dr. Evva Ferenc: Örök vagy teremtett. Márton Áron Kiadó, Budapest, 1995, 49. o. 18. Michael Denton: Natures Destiny. The Free Press, New York, 1998,11. o. 19. J. D. Barow és F. J. Tipler: The Antropic Cosmological Principle. Clarendon, Oxford, 1986. 20. Stephen W. Hawking: Az idő rövid története. Maecenas Könyvek – Talentum, Budapest, 1998,129. o. 21. Paul Davies: A megbundázott Világegyetem. Akkord Kiadó, 2008 22. John Leslie: Antropic Principle, World Ensemble, Designé. American Philosophical Quarterly 1982/19., 141-150. 23. Dr. Evva Ferenc: Örök vagy teremtett. Márton Áron Kiadó, Budapest, 1995, 97. o. 24. Stephen W. Hawking: Az idő rövid története. Maecenas Könyvek, Talentum, Budapest, 1998,127. o. 25. Dr. Evva Ferenc: Örök vagy teremtett. Márton Áron Kiadó, Budapest, 1995, 97. o. 26. Lee Smolin és Penn State: How are the Parameters of Nature Selected? http:// online.itp.ucsb.edu/bblunch/smolin/ 27. James Jeans: The Myterious Universe. Cambridge University Press, Cambridge, 1931,137. o. 28. Fred Hoyle: The Intelligent Universe. Michael Joseph, London, 1983,218. o. 29. Paul Davies: Isten gondolatai. Kulturtrade, Budapest, 1995,196. o.

30. Jáki Szaniszló: A tudomány Megváltója. Ecclesia, Budapest, 1990,124. o. 31. Jáki Szaniszló: Krisztus, Egyház, Tudomány. Jel Kiadó, Budapest, 1992, 76. o. 32. Paul Davies: Isten gondolatai. Kulturtrade, Budapest, 1995, borító 33. Paul Davies, God and the New Physics. Simon & Schuster, New York, 1983, 189. o. 34. Paul Davies: Cosmic Blueprint. Simon & Schuster, New York, 1988. 35. Paul Davies: Isten gondolatai. Kulturtrade, Budapest, 1995, 212. o. 36. Stephen Hawking: Einstein álma. Kulturtrade, Budapest, 2000,93. o. 37. Uo., 100. o. 38. Stephen W. Hawking: Az idő rövid története. Maecenas Könyvek – Talentum, Budapest, 1998,176. o. 39. Székely László: Az emberarcú Világegyetem. Áron Kiadó, Budapest, 1997 1. Evva Ferenc: A földi élet keletkezésének hipotézisei ma. Kairosz, 2004 2. Paul Davies: Az ötödik csoda. Vince Kiadó, Budapest, 2000, 145. o. 3. Grandpierre Attila: Az élő világegyetem könyve. Válasz Könyvkiadó, Budapest, 2002, 163-164. o. 4. Francis Crick: Life Itself: Its Nature and Origin. Simon & Schuster, New York, 1981. Fred Hoyle: The Intelligent Universe. Michael Joseph, London, 1983. F. Hoyle und C. Wickramasinghe: Evolution aus dem All. Ullstein, Berlin, 1983 5. Evva Ferenc: A földi élet keletkezésének hipotézisei ma. Kairosz, 2004,50-51. o. 6. Nature, 2007. augusztus 23. 917-920. o. 7. Charles B. Thaxton – Walter L. Bradley – Roger L. Olsen: Az élet eredetének rejtélye. Harmat, Budapest, 1997, 87-114. o. 8. Uo., 113-114. o. 9. Francis Hitching: The Neck of the Giraffe. Ticknor and Fields, New Havemn, New York, 1982, 67. o. 10. Ewa Ferenc: A földi élet keletkezésének hipotézisei ma. Kairosz, 2004,55. o.

11. Charles B. Thaxton – Walter L. Bradley – Roger L. Olsen: Az élet eredetének rejtélye. Harmat, Budapest, 1997, 129. o.; Paul Davies: Az ötödik csoda. Vince Kiadó, Budapest, 2000, 84. o. 12. Charles B. Thaxton – Walter L. Bradley – Roger L. Olsen: Az élet eredetének rejtélye. Harmat, Budapest, 1997,129. o. 13. Francis Hitching: The Neck of the Giraffe. Ticknor and Fields, New Havemn, New York, 1982, 65. o. 14. Ewa Ferenc: A földi élet keletkezésének hipotézisei ma. Kairosz, 2004, 58. o. 15. Charles B. Thaxton – Walter L. Bradley – Roger L. Olsen: Az élet eredetének rejtélye. Harmat, Budapest, 1997. 58 – 82. o. 16. Paul Davies: Az ötödik csoda. Vince Kiadó, Budapest, 2000,184. o. 17. Ewa Ferenc: A földi élet keletkezésének hipotézisei ma. Kairosz, 2004, 59. o. 18. Uo., 28. o. 19. Uo., 62. o. 20. Uo., 62. o. 21. Charles B. Thaxton – Walter L. Bradley – Roger L. Olsen: Az élet eredetének rejtélye. Harmat, Budapest, 1997,194-208. o. 22. Prigogine és társai: Physics to Day, 1972, 27. 23. Wolfgang Kuhn: A darwinizmus buktatói. Kairosz Kiadó, Budapest, 2006, 268. o. 24. Michael Polanyi: Life’s Irreducible Structure. Science, 1968. június 21. Vol. 160,1308-1312. o. 25. Stephen C. Meyer: DNA and the Origin of Life: Information, Specification and Explanation. In Darwinism, Design and Public Education. John Angus Campbell and Stephen C. Meyer (edts.), Michigan State University Press, Lansing, Michigan, 2003, 223-285. o. 26. Charles B. Thaxton – Walter L. Bradley – Roger L. Olsen: Az élet eredetének rejtélye. Harmat, Budapest, 1997, 273-278. o. 27. Paul Davies: Az ötödik csoda. Vince Kiadó, Budapest, 2000,117. o. 28. Charles B. Thaxton – Walter L. Bradley – Roger L. Olsen: Az élet eredetének rejtélye. Harmat, Budapest, 1997,133-193. o. 29. Ewa Ferenc: A földi élet keletkezésének hipotézisei ma. Kairosz, 2004. 75. o.; Francis Crick: Az élet mikéntje. Gondolat, Budapest, 1987,48. o.

30. Bend-Olaf Küppers: Information and the Origin of Life. The MIT Press, 1990,60. o. 31. Fred Hoyle: The Intelligent Universe. Michael Joseph, London, 1983,18-19. o.; Nature, 1981. november 12. Vol. 294,105. o. 32. Paul Davies: Az ötödik csoda. Vince Kiadó, Budapest, 2000,93. o. 33. Tóth Tibor: Tudomány, hit, világmagyarázat. Focus, én. n., 332 . o. idézi: M. Scott Huse: The Collapse of evolution. Baker Book House, Michigan, 1987, 66. o. 34. Eugene Wigner: The probability of the existence of a selfreproducing unit. The logic of Personal Knowledge. Routledge and Kegan, London, 1961,231. o. 35. Michael J. Behe: Darwin fekete doboza. Harmat, Budapest, 2002, 47. o. idézi: Hubert Yockey: Information Theory and Molecular Biology. Cambridge University Press, Cambridge. 9. fejezet 36. Christian de Duve: Vital Dust. Basic Books, New York, 1995, xv., xvii. o. 37. Gary Steinman és Marian Cole: Synthesisi of biologically pertinent peptides under possible primordial condotions. Proseedings of the National Academy of Science. 58, 735, 1976. 38. Paul Davies: Az ötödik csoda. Vince Kiadó, Budapest, 2000,246. o. 39. Uo.,247. o. 40. Francis Crick: Az élet mikéntje. Gondolat, Budapest, 1987, 46. o. 41. http://www.scientificamerican.com/article.cfm?id=are-virusesalive-2004; http://www.lindau-nobel.org/AbstractDetails. AxCMS?AbstractID= 1033 &channel; http://orvosl.hu/erd/tudomany/ewa. html 42. Wolfgang Kuhn: A darwinizmus buktatói. Kairosz Kiadó, Budapest, 2006, 244. o. 43. Charles Darwin: A fajok eredete. Magyar Helikon, 1973, 586. o. 1. Michael J. Behe: Darwinfekete doboza. Az evolúcióelmélet biokémiai kihívása. Harmat, Budapest, 2002, 1 l. o. 2. Uo., 45. o. 3. Uo., 45. o.

4. Uo., 45. o. Idézi: Niles Eldredge: Reinventing Darwin. Wiley, New York, 1995, 95. o. 5. Charles Darwin: A fajok eredete. Természetes kiválasztás útján vagy a létért való küzdelemben előnyhöz jutott fajták fennmaradása. Magyar Helikon, 1973, 199. o. 6. Wolfgang Kuhn: A darwinizmus buktatói. Kairosz, 2006, 145. o. 7. Richard Dawkins: Folyam az édenkertből. Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1995, 17. o. 8. Wolfgang Kuhn: A darwinizmus buktatói. Kairosz, 2006, 208. o. 9. Tasi István: Mi van, ha nincs evolúció? Intelligens tervezés: egy életrevaló elmélet. Kornétás Kiadó, 2007, 166. o. Idézi: U. Olsson: Dating and Egyptian Chronology. Proceedings of the Twelth Nobel Symposium. John Wiley and Sons Inc., New York, 1970. 35. o. l O. http://hu.wikipedia.org/wiki/Archaeoraptor www.origo.hu/tudomany/20090210-uj-fajok-letrejotte-azevolucio-folya-man -speciacio-fajkepzodes.html 12. Michael J. Behe: Darwin fekete doboza. Az evolúcióelmélet biokémiai kihívása. Harmat, Budapest, 2002, 30. o. 13. Wolfgang Kuhn: A darwinizmus buktatói. Kairosz, 2006, 68. o. 14. Dr. Jonathan Wells: Darwinizmus és intelligens tervezettség. Kornétás Kiadó, 2010, 65. o. 15. Wolfgang Kuhn: A darwinizmus buktatói. Kairosz, 2006, 147. o. 16. Uo., 142. o. 17. Uo., 200. o. 18. Uo., 91. o. 19. Uo., 139. o. 20. Jonathan Wells: Haeckel’s Embryos and Evolution: Setting the Record Straight. American Biology Teacher 1999/61., 345-349. 21. Elizabeth Pennisi: Haeckel’s Embryos: Fraud Rediscovered. Science, 1997, 277. szám, 1435. o. 22. Volker Storch-Ulrich Welsh: Evolúció. A származástan tényei és mai problémái. Springer Hungarica, 1995, Budapest, 116117.

23. Tasi István: Mi van, ha nincs evolúció? Intelligens tervezés: egy életrevaló elmélet. Kornétás Kiadó, 2007, 159. o. Idézi: M. P. Cummings-S. P. Otto-J. Wakeley: Genes and other Samples of DNA Sequence Data for Phylogeneteic Interference. Biological Bulletin, 1999. június 196., 345-350. o.; N. Gavin – W. Brown: Amphioxus Mitochondrial DNA, Chordate Phylogeni and the Limits of Interference Based on Comparisons of Sequences. Syst. Biology, 1998,47., 61-76. o.; Raymond Jason (et all): Whole-Genome Analysis of Photosynthetic Procaryotes. Science 298,2002,1616-1619. 24. Tasi István: Mi van, ha nincs evolúció? Intelligens tervezés: egy életrevaló elmélet. Kornétás Kiadó, 2007, 179. o. Idézi: John Davidson recenziója. International Journal of Alternatív and Complementary Medicine, 1994. augusztus, 28. o. 25. Tasi István: Mi van, ha nincs evolúció? Intelligens tervezés: egy életrevaló elmélet. Kornétás Kiadó, 2007, 160. o. Idézi: James A. Lake – Ravi Jain – Maria C. Rivera: Mix and Match int he Tree of Life. Science, 1999,283. sz., 2027-2028. o.; Hervé Philippe – Patrick Forterre: The Rooting of the Universal Tree of Life is not Reliable. Journal of Molecular Evolution, 1999, 49. szám, 509-523. o.; W. F. Doolittle: Phylogenetic Classification and the Universal Tree. Science, 1999. június 25., 284. sz., 2124-2128. o. 26. Buji Ferenc: Az emberré vált ember. Kairosz Kiadó, Budapest, 2009.13-79. o. 27. Világokon át. (A könyv Lőrincz Gabriella Világokon át című televíziós sorozata alapján készült.) Pilis-Print Kiadó, 2007,126. o. 28. Várkonyi Nándor: Az elveszett paradicsom. Pannónia Könyvek, é. n., 84-91. o.

4. fejezet 1. Richard Leakey: Az emberiség eredete. Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1995, 18. o. 2. index.hu, 2009. február 12. 3. http://www.origo.hu/tudomany/20090210-uj-fajok-letrejotte-azevolucio-folyaman-speciacio-fajkepzodes.html 4. Richard Leakey: Az emberiség eredete. Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1995, 33-44. o. 5. Uo., 42. o. 6. Uo., 45. o. 7. Uo., 45., 64. o. 8. Isabell Bourdial: Adieu Lucy, Science et Vie, 1999. május, No.: 980. 52-62. o. 9. Solly Zuckerman: Correlation of Change int he Evolution of Higher Primates. In Evolution as a Process. A. C. Hardy and E. B. Ford (editors). Allen and Unwin, London, 1954. 10. Nature, 1975. december 4. No.: 258. 389-395. o. 11. Richard Leakey: Az emberiség eredete. Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1995, 46. o. 12. Uo., 44. o. 13. Uo., 24. o. 14. Uo., 47. o. 15. Uo., 49., 98. o. 16. Uo., 58. o. 17. Vértes László: Kavics Ösvény. Gondolat, Budapest, 1969, 216. o. 18. Gábor iné Csánk Vera: Az ősember Magyarországon. Gondolat Kiadó, Budapest, 1980,68. o. 19. Roger Lewin: Human Evolution. Blackwell Scientific Publications, Oxford, 1984, 74-76. o. 20. Richard Leakey: Az emberiség eredete. Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1995, 85., 94. o. 21. Theodosius Dobzhansky: Mankind Evolving, The Evolution of the Human Species. Yale University Press, New Haven, Connecticut, 1962 22. Richard Leakey: Az emberiség eredete. Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1995, 103. o.

23. Roger Lewin: Human Evolution. Blackwell Scientific Publications, Oxford, 1984, 74-76. o. 24. Michael A. Cremo és Richard L. Thompson: Az emberi faj rejtélyes eredete. Hare Krisna Központi Iroda, Budapest, 1997 25. Uo., 167. o. 26. Richard Rudgley: A kőkor elveszett civilizációi. Gold Book, 1998,279. o. 27. Michael A. Cremo és Richard L. Thompson: Az emberi faj rejtélyes eredete. Hare Krisna Központi Iroda, Budapest, 1997,215. o. 28. Uo., 170. o. 29. Richard Rudgley: A kőkor elveszett civilizációi. GoldBook. 1998,276-286. o. 30. http://www.disclose.tv/forum/12-000-year-old-human-hair-dnahas-no-match-with-modern-huma-t9649.html; http://www.bfro.net/gdb/show_ar-ticle.asp?id=261 31. Charles Darwin: Az ember származása és a nemi kiválasztás. Gondolat Könyvkiadó, Budapest, 1961.100. o. 32. Richard Leakey: Az emberiség eredete. Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1995, 27. o. 33. Székely Júlia: A halhatatlan kedves. Zeneműkiadó, Budapest, 1964,16. o. 34. Desmond Morris: A csupasz majom. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989, 37-71. o. 35. Richard Leakey: Az emberiség eredete. Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1995, 122., 138. o. 36. Wolfgang Kuhn: Állat és angyal között. Kairosz Kiadó, Budapest, 2007,153., 173. o. 37. Stephen J. Gould: Tires to Sandals. In Natural History, 1989. április, 14. o. 38. Wolfgang Kuhn: Állat és angyal között. Kairosz Kiadó, Budapest, 2007,179. o. 39. D. Dennet: Darwins Dangerous Idea. Penguin, 1995, 384., 387. o. 40. Wolfgang Kuhn: Állat és angyal között. Kairosz Kiadó, Budapest, 2007,181. o. 41. Uo., 163.0. 42. Susan A. Greenfield: Utazás az agy körül. Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1998, 22. o.

43. Uo., 106. o. 44. Wolfgang Kuhn: Állat és angyal között. Kairosz Kiadó, Budapest, 2007, 86-125. o. 45. Susan A. Greenfield: Utazás az agy körül. Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1998, 95. o. 46. National Geographic, 1995, 187:6 47. Susan A. Greenfield: Utazás az agy körül. Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1998, 80-84. o. 48. Wolfgang Kuhn: Állat és angyal között. Kairosz Kiadó, Budapest, 2007, 116-119. o. 49. Várkonyi Nándor: Az elveszett paradicsom. Pannónia Könyvek, é. n., 95-106. o. 50. Wolfgang Kuhn: Állat és angyal között. Kairosz Kiadó, Budapest, 2007, 153.0. 51. Uo., 86. o. 52. Uo., 87. o. 53. Richard Leakey: Az emberiség eredete. Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1995, 17. o. 5. fejezet 1. Fritjof Capra: A fizika taója. Tercium, 1998, 331-334. o. 2. Werner Heisenberg: A részés az egész. Gondolat, Budapest, 1978,185. o. 3. Világokon át. A könyv Lőrincz Gabriella Világokon át című televíziós sorozata alapján készült. Pilis-Print Kiadó, 2007, 22. o. 4. Dr. Héjjas István: A megismerés útjai. Bioenergetic Kiadó, Budapest, 2009, 76-80. o.; Héjjas István: Ezoterikus fizika. ANNO Kiadó, 2007, 107. o. 5. Titkos tanítások. Válogatás az upanisadokból. Válogatta, fordította, az utószót és a jegyzeteket írta Vekerdi József, Helikon Kiadó, Budapest, 1987, Cshándógja upanisad 6. Fritjof Capra: A fizika taója. Tercium, 1998, 246. o.; Dr. Héjjas István: A megismerés útjai. Bioenergetic Kiadó, Budapest, 2009, 78. o.; Héjjas István: Buddha és a részecskegyorsító. Édesvíz Kiadó, Budapest, 2004,135. o. 7. Héjjas István: Ezoterikus fizika. ANNO Kiadó, 2007, 33-39., 72. o. 8. Fritjof Capra: A fizika taója. Tercium, 1998, 331. o.

9. Barbara Ann Brennan: Gyógyító kezek. Duna International Könyvkiadó, 1998, 27. o. 10. Fritjof Capra: A fizika taója. Tercium, 1998. 183-184. o.; Héjjas István: Ezoterikus fizika. ANNO Kiadó, 2007, 41-44. o. 11. Dr. Héjjas István: A megismerés útjai. Bioenergetic Kiadó, Budapest, 2009, 121. o.; Héjjas István: Ezoterikus fizika. ANNO Kiadó, 2007. 76. o. 12. Werner Heisenberg: A rész és az egész. Gondolat, Budapest, 1978.147. o. 13. Fritjof Capra: A fizika taója. Tercium, 1998. 154. o.; Werner Heisenberg: A rész és az egész. Gondolat, Budapest, 1978, 147. o.; Héjjas István: Ezoterikus fizika. ANNO Kiadó, 2007. 58. o. 14. Fritjof Capra: A fizika taója. Tercium, 1998,163., 320. o. 15. Uo., 187-194., 246. o. 16. Uo., 161., 332.0. 17. Idézi Fritjof Capra: A fizika taója. Tercium, 1998,162. o. 18. Barbara Ann Brennan: Gyógyító kezek. Duna International Könyvkiadó, 1998, 27. o. 19. Fritjof Capra: A fizika taója. Tercium, 1998, 243. o. 20. Uo., 244. o. 21. Idézi Fritjof Capra: A fizika taója. Tercium, 1998,244. o. 22. Simonyi Károly: A fizika kultúrtörténete. Gondolat, Budapest, 1978, 430. o.; Stephen W. Hawking: Az idő rövid története. Maecenas Könyvek – Talentum, Budapest, 1998,19-21. o. 23. Das Wesen dér Materié. 1944-ben Firenzében elhangzott beszéd. (Archiv zűr Geschichte dér Max-Planck-Gesellschaft, Abt. Va, Rep. 11 Planck, Nr. 1797) 24. Világokon át. (A könyv Lőrincz Gabriella Világokon át című televíziós sorozata alapján készült.) Pilis-Print Kiadó, 2007, 128. o. 6. fejezet 1. en.wikipedia.org/wiki/Alexander_Gurwitsch 2. Georges Lakhovsky: Le secret de la vie. Paris, 1929 3. David Boadella: Wilhelm Reich, The Evolution of His Work. Penguin Books, London, England, 1980; F. A. Popp: Die Biologie des Lichts. Verlag Paul Parey, Berlin-Hamburg, Deutschland, 1984; E A. Popp: Neue Horizonte in der Medizin. Haug Verlag, Heidelberg, Deutschland, 1987; C. W. Smith és

S. Best: Electromagnetic Man. J. M. Dent and Sons Ltd., London, England, 1989; Marco Bischof: Biophotonen, Das Licht in unseren Zellen. Zweitausen-deins Verlag, Frankfurt am Main, Deutschland, 1995 4. en.wikipedia.org/wiki/Karl_H._Pribram 5. en.wikipedia.org/wiki/Franz_Mesmer 6. Harold Saxton Burr: The Electric Patterns of Life. Neville Spearman, London, 1972 7. Rupert Sheldrake: A New Science of Life: The Hypothesis ofMorphic Resonance. Park Street Press, Rochester, Vermont, 1981 8. Lyall Watson: Lifetide: The Biology of Consciusness. Simon & Schuster, 1979 9. Paul Pearsall: The Hearts Code: Tapping the Wisdom and Power of Our Heart Energy. Broadway Books. 1999 10. Gary E. R. Schwartz – Linda G. S. Russek: The Living Energy Universe. Hampton Road Publishing Company, 1999 11. Thorwald Dethlefsen: A sors mint esély. Magyar Könyvklub, Budapest, 1992, 24-26. o. 12. Raymond Moody: Life after life. Bantam, New York, 1975 13. Dr. Polcz Alaine: Túlvilágjárók: Élmények a halál közelében, http://www. lelkititkaink.hu/halal_kozeli_elmeny.html 14. Pilling János (1999): A halál elő- és utóélete. Halálközeli élmények. In: Pilling János (szerk.) (1999): A halál és a haldoklás kultúrantropológiá-ja. Semmelweis Orvostudományi Egyetem, Budapest, VII/1-14.; Pilling János (1999): „És az Űr azt mondta nekem”. Halálközeli élményt átélt emberek világ- és túlvilágképe. In: Pilling János (szerk.) (1999): A halál és a haldoklás kultúrantropológiája. Semmelweis Orvostudományi Egyetem, Budapest, VIII/1–15.; Pilling János (1994): A halál elő- és utóélete. Halálközeli élmények. In: „Halálközelben. A haldokló és a halál méltóságáért.” Magyar Hospice Alapítvány, 39-52. o.; Pilling János (1998): Halálközeli élményt átélt emberek világ- és túlvilágképe. Kharón-Thanatológiai Szemle, 2 (3): 37-50. o.; Pilling János (1997): Élmények a halál közelében. Élet és Tudomány, 52 (32): 1011-1013. o.; Ács Géza – Pilling János – Zatik István (1992): Meghaltam – és élek. Halálközeli élmények. Medicina Könyvkiadó, Budapest 15. Dr. Papp Lajos: A szellem él, http://tudatbazis.hu/dr-papp-lajosa-szellem-el 16. en.wikipedia.org/wiki/Ian_Stevenson

17. Tom Schroder: Visszatérő lelkek. Múltbéli életek tudományos bizonyítékai. Ian Stevenson professzorral a reinkarnáció nyomában. M-érték Kiadó, 2003 18. Rosemary Brown: A halál utáni élet. Black&White, 2002 19. en.wikipedia.org/wiki/Shanti_Devi 20. Wolfang Kuhn: Állat és angyal között. Hogyan tette tönkre a biológia az emberképet. Kairosz Kiadó, Budapest, 2007,213. o. 21. Balogh Béla: Végső valóság. Bioenergetic Kiadó, Budapest, 1999, 52-70. o.; Dr. Héjjas István: A megismerés útjai. Bioenergetic Kiadó, Budapest, 2009, 113. o. 22. Susan A. Greenfield: Utazás az agy körül. Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1998, 108. o.; Wolfang Kuhn: Állat és angyal között. Hogyan tette tönkre a biológia az emberképet. Kairosz Kiadó, Budapest, 2007,115. o. 23. Susan A. Greenfield: Utazás az agy körül. Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1998, 32-39., 46-47., 55., 139. o. 24. Uo., 138. o. 25. Uo., 56. o. 26. Wolfang Kuhn: Állat és angyal között. Hogyan tette tönkre a biológia az emberképet. Kairosz Kiadó, Budapest, 2007, 104. o. 27. Susan A. Greenfield: Utazás az agy körül. Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1998, 90. o. 28. Uo., 116.0. 29. Uo., 105. o. 30. Uo., 114.0. 31. Uo., 105. o. 32. Wolfang Kuhn: Állat és angyal között. Hogyan tette tönkre a biológia az emberképet. Kairosz Kiadó, Budapest, 2007,110. o. 33. Susan A. Greenfield: Utazás az agy körül. Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1998,141. o. 34. Karl Popper – J. C. Eccles: Das Ich und sein Gehirn. München-Zürich, 1982, 585. o. 35. Wolfang Kuhn: Állat és angyal között. Hogyan tette tönkre a biológia az emberképet. Kairosz Kiadó, Budapest, 2007,108-113. o. 36. Uo., 101. o. 37. David Chalmers: Facing Up to the Problem of Consciusness. Journal of Consciousness Studies, 1995/2-3. Idézi: Dr. Héjjas István: A megismerés útjai. Bioenergetic Kiadó, Budapest, 2009, 123-125. o.

38. Dr. Héjjas István: A megismerés útjai. Bioenergetic Kiadó, Budapest, 2009, 118-120. o.; Robert Anton Wilson: Kvantumpszchológia. Mandala-Véda, Budakeszi, 2002, alapján 39. Fritjof Capra: A fizika taója. Tercium, 1998, 224. o. 40. Balogh Béla: Végső valóság. Bioenergetic Kiadó, Budapest, 1999 41. James Lovelock: Gaia: A New Look at Life on Earth. Oxford University Press, 1979; James Lovelock: Homage to Gaia. Oxford University Press, 2000; Stephen Schneider: A nagy földi laboratórium. Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1997, 21-22. ó. 42. http://www.geographic.hu/index.php?act=napi&id=l 165 43. Grandpierre Attila: Az élő világegyetem könyve. Válasz, Budapest, 2002, 260-261. o. 7. fejezet 1. Fritjof Capra: A fizika taója. Tercium Kiadó, Budapest, 1990, 332-334. o. 2. Idézi: Fritjof Capra: A fizika taója. Tercium Kiadó, Budapest, 1990,244. o. 3. Thorwald Dethlefsen: A sors mint esély. Magyar Könyvklub, Budapest, 1992, 21-23. o. 4. Fritjof Capra: A fizika taója. Tercium Kiadó, Budapest, 1990, 287-301. o. 5. Uo., 299., 332. o. 6. David Bohm: Wholeness and the Implicate Order. Routledge, London, 1980; Barbara Ann Brennan: Gyógyító kezek. Duna International Könyvkiadó, 1998, 27. o. 7. Baktay Ervin: A csillagfejtés kézikönyve. Reprint kiadás, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1989, 295. o. 8. Robert Lawlor: Sacred Geometry. Thames and Hudson, London, 1985,17. o. 9. Thorwald Dethlefsen: A sors mint esély. Magyar Könyvklub, Budapest, 1992, 119. o. 10. Fritjof Capra: A fizika taója. Tercium Kiadó, Budapest, 1990,168-172. o. 11. Uo., 175.0. 12. Jacques Monod: Chance and Necessity. Collins, London, 1971 , 8. fejezet

1. Fritjof Capra: A fizika taója. Tercium Kiadó, Budapest, 1990, 224. o. 2. Uo., 222-226. o. 3. Dr. Héjjas István: A megismerés útjai. Bioenergetic Kiadó, Budapest, 2009, 73. o. 4. Paul Davies: Az utolsó három perc. Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1994, 150. o. 5. Stephen Schneider: A nagy földi laboratórium. Kulturtrade Kiadó Budapest, 1997,99-101. o. 6. http://www.grandpierre.hu/tudatmegl.htm 7. http://hirek.csillagaszat.hu/olvasoink_kerdeztek/20070407_polusvaltas . html 8. http://www.ng.hu/Fold/2004/10/A_napfolttevekenyseg_is_befolyasol ja_eg-hajlatunkat 9. http://www.grandpierre.hu/tudatmegl.htm 10. Stephen Schneider: A nagy földi laboratórium. Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1997,41.0. 11. Szepes Mária: Smaragdtábla. Édesvíz Kiadó, Budapest, 1997,63. o. 12. Balogh Béla: A végső valóság. Bioenergetic Kft., Budapest, 1999, 26. o. 13. Platón: Phaidrosz. In Platón összes művei II. kötet. Európa, 1984,744-745. o. 14. John G. Saxe: Vakok és az elefánt, http://en.wikipedia.org/wiki/Blind_men_ and_an_elephant 9. fejezet 1. en.wikipedia.org/wiki/Apkallu 2. Rákos Sándor: Gilgames. Agyagtáblák üzenete. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1985,99-165. o. 3. George Smith: Chaldöische Genesis. Hinrich’sche Bochh. Leipzig, 1876, 63. o. 4. Hermész Triszmegisztosz összegyűjtött írásai. Farkas Imre Lőrinc Könyvkiadó, Budapest, é. n., 74. o. 5. The Book of the Cow of Heaven or The Book of Nut, http://www.sofiatopia. org/maat/heavenly_cow2.htm 6. E. A. Wallis Budge: From Fetish to God in ancient Egypt. Dover Publications, New York, 1988,197-198. o.

7. Diodórosz – Egyiptom: I. könyv, 1. fejezet. The Historical Library of Diodorus the Sicilian in Fifteen Books to wich are Added The Fragments of Duio-dorus and Those published by H. Valesius, I. Rhodömannus, and F. Ursinus. Translated by G. Booth, ESQ. London, 1814, http://books.google.hu 8. Descriptive and Historical Papers Relating to the Seven Pagodas of the Coromandel Coast (első kiadás 1869.) Asian Educational Service, Újdelhi, 1984. Idézi: Graham Hancock: A mélység titkai. Alexandra, Pécs, 2002. 129. o.; http://en.wikipedia.org/wiki/Seven_Pagodas_of_Mahabalipuram 9. Bhagvata Purana 8. 24., http://bhagavata.org/canto8/chapter24.html 10. Mahábharata. Book III. Vana Parvan Section CLXXXVI, www.sacred-texts. com/hin/m03/m03186.htm 11. Visnu purana Book V. Chapter XI., http://www.sacredtexts.com/hin/vp/ vpl28.htm#page_526 12. http:/en.wikipedia.org/wiki/Rishi; Graham Hancock: A mélység titkai. Alexandra, Pécs, 2002,182. o. 13. Graham Hancock: A mélység titkai. Alexandra, Pécs, 2002, 235. o. 14. Zend Avesta, Vendidad, Fargard II., http://www.sacredtexts.com/zor/ sbe04/sbe0408.htm 15. 17. IMozes 6:17-19 16. [Magyar] Zsidó lexikon. Szerkesztette Újváry Péter, [1929] – Kabbala 17. Ezsdrás apokrif evangéliuma, II. könyv, 14. fejezet, www.sacred-texts.com/ bib/apo/es2014.htm#014) 18. Ésaiás 45:3 19. Lukács 11:52 20. Prédikátor könyve 1:9 21. http://enok.freeweb.hu/Enokl.html 22. Flavius 1. könyv 2. fejezet, http://www.sacredtexts.com/jud/josephus/antl.htm 23. Die Ságén dér Juden. Gesammelt und bearbeitet von Micha Josef bin Gorion. I. Von dér Urzeit. Rütten and Loening, Frankfurt a. M. 1913. 24. Péter II. levele 3:5 25. János jelenések 8:10-11

26. Pál levele a Kolossébeliekhez 1:26 27. Berossos andManetho, Introduced and Translated. The University of Michingan Press, 2001.43-66. o. 28. Popol Vuh. A maja-kiese indiánok szent könyve. Helikon Kiadó, é. n., 7., 15-16., 96., 102. o. 29. Graham Hancock: Istenek kézjegyei. Alexandra, Pécs, 1995,61., 94., 126. o. 30. Manetho with an english translation by W. G. Waddel, Harvard University Press, 209-211. o. 31. 1. éhek, A völva jövendölése. Tandori Dezső fordítása 32. Korán 19:56 33. Korán 21:85-86 34. Strabón: Geógraphika. Gondolat Kiadó, Budapest, 1977, III. 1., 6., 171. o. 35. M. Griaule és G. Dieterlen: The Pale Fox. African World Books, 1986,392. o. 36. Komoróczy Géza: A sumer irodalmi hagyomány. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1979, 600. o. 37. Graham Hancock: A mélység titkai. Alexandra, Pécs, 2002,146. o. 10. fejezet 1. Graham Hancock: Istenek kézjegyei. Alexandra, Pécs, 1995,15. o. 2. Uo„ 16-20. o. 3. Uo„ 26-34.0. 4. Graham Hancock: A mélység titkai. Alexandra, Pécs, 2002, 461. o. 5. Graham Hancock: Istenek kézjegyei. Alexandra, Pécs, 1995, 38. o. 6. Alfred Watkins: The Old Straight Track. Meuthen & Co. 1925 7. Pravda, 2002. április 30., http://english.pravda.ru/news/russia/30-04-2002/ 42113-0/ 8. Giorgio de Santillana and Hertha von Dechend: Hamlet’s Mill. David R. Godine, Boston, 1992 9. Jane B. Sellers: The Death of Gods in Ancient Egypt. Penquin, London, 1992 10. Graham Hancock: Istenek kézjegyei. Alexandra, 1995, 291. o. 11. Uo„ 277. o.

12. Livio Catullo Stecchini: Notes on the Relation of Ancient Measures and the Great Pyramid In Peter Tompkins: Secrets of the Great Pyramid. Allen Lane, London, 1973, Függelék, 287-382. o. 13. J. Eric Thompson: The Rise and Fall of Maya Civilization. Pimlico, London, 1993,13. o. 14. Graham Hancock. Istenek kézjegyei. Alexandra, 1995,193. o. 15. Livio Catullo Stecchini: Notes on the Relation of Ancient Measures and the Great Pyramid In Peter Tompkins: Secrets of the Great Pyramid. Allen Lane, London, 1973, Függelék, 378. o. 16. Alexander Thom: Megalithic Sites in Britain. Clarendon Press, London, 1967 17. Nature, 1963. október 18. David Furlong: A templom titka. Gold Book, é. n., 155. o. 19. W. M. Flinders Petrie: The Pyramids and Temples of Gizeh. Histories and Mysteries of Man. London, 1990, 78. o. 20. Graham Hancock. Istenek kézjegyei. Alexandra, 1995,461528. o. 21. http://www.gokh.net/otkr2-e.html 22. http://en.wikipedia.org/wiki/.. ./Chinese_pyramids_%E2%80%93; http:// webpages.charter.net/anthropogene/arc_vol3_is 1 .html 23. Rákos Sándor: Gilgames. Agyagtáblák üzenete. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1985, 83-97. o. 24. The Kebra Nagast, fordította E. A. Wallis Budge, www.sacredtexts.com/chr/kn/ 25. Ezékiel 1:4 26. Josef F. Blumrich: Da tat sich dér Hímmel auf Die Raumschiffe des Propheten Hesekiel und ihreBestatigungdurch modernste Technik. Econ, Düsseldorf, 1973. 27. Királyok II. könyve 2:11 28. Deleep Kumar Kanjilal: Vimana in Ancient India. Sankskrit Pustak, Bhandar, Calcutta, 1985,16-19. o. Idézi Graham Hancock: Istenek kézjegyei. Alexandra, Pécs, 1995, 529. o. 29. Sámuel Noah Kramer: History Begins at Sumer. Thames & Hudson, London, 1958,200. o. 30. http://en.wikipedia.org/wiki/Dendera_light 1. Sámuel Noah Kramer: The Sumerians. The University of Chicago Press, 1963, 148.0.

2. Dr. Zakar András: A sumér hitvilág és a Biblia. Kiadó Szatmári István, Garfield, USA, Második Kiadás 1973, 47-48. o. 3. Sámuel Noah Kramer: Sumerian Mythology. Haper Brothers, New York, 1961,49. o. 4. Time, 1967. március 31.; Sámuel Noah Kramer: The „Babel of Tongues”: A Sumerian Version In I Studied Inscription frombefore the Flood. Ancient Near Eastern, Literary, and Linguistic Approaches to Genesis 1-11. Sources for Biblical and Theological study. Volume 4. Edited by Richard S. Hess, David Toshio Tsumura, Eisenbrauns, 1994, 278-285. o. 5. Mircea Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története I. Osiris Kiadó, Budapest, 1995, 63. o. 6. Ezékiel 8:14 7. Beszélgetés Kákosy Lászlóval. In Beszélgetések a Bibliáról. RTV-Minerva. Budapest, 1978, 69-86. o.; Mircea Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története I. Osiris Kiadó, Budapest, 1995, 95. o. 8. Ókori keleti történeti Chrestomathia. Szerkesztette Harmatta János. Osiris, Budapest, 2003, 106. o. 9. Mircea Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története I. Osiris Kiadó, Budapest, 1995, 98. o. 10. Beszélgetés Kákosy Lászlóval. In Beszélgetések a Bibliáról. RTV-Minerva. Budapest, 1978, 69-86. o.; Instruction of Amenemope – wikipedia 11. Beszélgetés Kákosy Lászlóval. In Beszélgetések a Bibliáról. RTV-Minerva. Budapest, 1978, 80-86. o. 12. Plutarkhosz: De Isidé et Osiride (in Moralia), http://penelope.uchicago.edu/ Thayer/E/Roman/Texts/Plutarch/Moralia/Is is_and_Osiris*/home.html (Plutarkhosz Ízisz és Ozirisz című műve magyarul is megjelent, az ELTE Ókortörténeti Tanszéke kiadványainak 16. számában, Budapest, 1976.); E. A. Wallis Budge: The Book of Dead. Arkana, Penguin Books, London, 1989, lix-lxiv; Mircea Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története I. Osiris Kiadó, Budapest, 1995, 89. o. 13. The Pyramid Texts, Translation by Samuel A. B. Mercer, http://www.sacred-texts.com/egy/pyt/index.htm 14. 1. szólás: To say by Nut, the brilliant, the great: This is (my) son, (my) first born, N., opener of (my) womb; lb. this is (my) beloved, with whom I have been satisfied.

7. szólás: To say by Nut, the great, (who is) within the encircled mansion: This is (my) son N., of (my) heart. 438. szólás: 809a. To say: O, O, I will do it for thee, O, my father, 809b. for thou hast no father among men, thou hast no mother among mankind; 809c. thy father is the great wild bull, thy mother is the young cow (lit. girl, or damsel). 471. szólás: To say: N. is the being of a god, the son of a god, the messenger of a god. 571. szólás: 1466a. To say: The mother of N., dweller in the lower sky, became pregnant with him; 1466b. N. was given birth by his father Atum. 15. 571. szólás: 1466c. before the sky came into being, before the earth came into being, 1466d. before men came into being, before the gods were born, before death came into being. 16. 437. szólás: 796c. Thou goest forth at the voice of Anubis, while he has spiritualized thee, like Thot, 797a. that thou mayest judge the gods 17. Jelenések könyve 22:16, előfordul még: Jób 38:7,2Péter 1:19 18. 217. szólás: 157a. Thot, hasten, announce to the gods of the West and their spirits: 157b. „N. comes, an imperishable spirit, masked to the neck like an Anubis, chief of the western highland, 157c. that he may count hearts, that he may be powerful over the best of the hearts; 157d. whom he wills that he live, he lives; whom he wills that he die, he dies.” 19. 685. szólás: 2063a. To say: The waters of life which are in the sky, the waters of life which are in the earth come. 20. 211. szólás: 131a. To say: The abomination of N. is hunger; he does not eatit;

131b. the abomination of N. is thirst; he does not drinkit. 131c. It is N. who gives food to those who exist. 21. E. A. Wallis Budge: The Gods of the Egyptians. Vol. 2. Dover Publications, 1969, 220-221. o. 22. Mircea Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története I. Osiris Kiadó, Budapest, 1995, 82. o. 23. Adrian Gilbert: Égi jelek. Alexandra, Pécs, 2001, 91. o. 24. P. D. Ouspensky: In search of the Miraculos. Routledge & Kegan Paul, London, 1950, 302. o. 25. Robert Bauval: Titkos kamra. Alexandra, Pécs, 1999.134. o. Idézi: W. Kingland: The Gnosis. Solos Press, 1993,92. o. 26. Beszélgetés Harmatta Jánossal. In Beszélgetések a Bibliáról. RTV-Minerva. Budapest, 1978,153-161.0. 27. Mircea Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története I. Osiris Kiadó, Budapest, 1995,273. o. 28. Uo„ 264-266. o. 29. Csodás evangéliumok. Szerkesztő: Dörömbözi János, Telosz Kiadó, Budapest, 1996,27.0. 30. Uo., 152. o., lábjegyzet 31. Lukács 1:32 32. Csodás evangéliumok. Szerkesztő: Dörömbözi János, Telosz Kiadó, Budapest, 1996,14. o., Jakab prótoevangéliuma 33. János 14:6 34. János 8:12 35. 12:46 36. Mircae Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története II. Osiris Kiadó, Budapest, 1995,61-74. o.; Tóm Lowenstein: Buddha látomása. Magyar Könyvklub - Helikon Kiadó, Budapest, 1997; Holger Kersten: Jézus Indiában élt. Biográf, 1992, 87. o. 37. Tábori László: Gilgamestől Jézusig. Melkizedek Könyvek, Budapest, 1999,123. o. 38. Uo., 144. o. 12. fejezet 1. Tímaiosz. In Platón összes művei. Európa, Budapest 1984, 307411. o.; Kritiász. In Platón összes művei. Európa, Budapest 1984,411433. o. 2. E. A. Wallis Budge: The Book of Dead. Arkana, 1989,274. és 596. o.

3. The Worlds Story: A History of the World in Story, Song and Art. Ed.: Eva March Tappan, Hoghton Mifflin, Boston, 1914, Vol. III., 41-46. o. 4. Visnu Purana, translated by Horace Hayman Wilson. 1840, Book II. Chapter V.; www.sacred-texts.com/hin/vp/vp063htm 5. Mahabharata. Kama Parva, 8. könyv, Section XXXIV, http://www.sacred-texts.com/hin/m08/m08034.htm 6. Mahabharata. Santi Parva, 12. könyv, Section CCCXXXVII, http://www. sacred-texts.com/hin/m 12/m 12c036.htm 7 Surya-Siddhanta. Translation of the Surya Siddhanta by Pundit Bapu Deva Sastr and of the Siddhanta Siromani by the late Lancelot Wilkinson. Calcutta, 1861, 116. o.; www.wilbourhall.org/pdfs/suryaEnglish.pdf 8. Hésziodosz: Istenek születése. Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása 9. Strabón: Geógraphika. Gondolat, Budapest, 1977,138. o. 10. The Historical Library of Diodorus the Sicilian in Fifteen Books to which are Added The Fragments of Duiodorus and Those published by H. Valesius, I. Rhodomannus, and F. Ursinus. Translated by G. Booth, ESQ. London, 1814, Book III. Chap IV; books.google.hu 11. The Face in the Moon by Plutarch. Published in Vol. XII of the Loeb Classical Library edition, 1957,183-193. o.; http://penelope.uchicago.edU/Thayer/E/ Roman/Texts/Plutarch/Moralia/T he_Face_in_the_Moon*/home.html 12. Proclus: Commentary on Plato’s Timaeus. Volume 1, Book 1: Proclus on the Socratic State and Atlantis. Edited and translated by Harrold Tarrant, Cambridge University Press, Cambridge, 2006 13. B. G. Hancock: Atlantisz. Excalibur Könyvkiadó, Szeged, 2000, 58. o.; Aeli-nai Sophistae Variae Históriáé cum notis Ioannis SchefFeri Impenlis Friderici Spoor Argentorati, DCXLVII. Liber III. Cap. XVIIL, Books.google.hu 14. Ezékiel 26:16 15. Ezékiel 26:18 16. Ezékiel 27:27 17. Ezékiel 28:2 18. Graham Hancock: A mélység titkai. Alexandra, Pécs, 2002,5872. o.; Graham Hancock: Istenek kézjegyei. Alexandra, Pécs, 1995,244-250. o.

19. B. G. Hancock: Atlantisz. Excalibur Könyvkiadó, Szeged, 2000,133. o. 20. Graham Hancock: Istenek kézjegyei. Alexandra, Pécs, T995,496-503. o. 21. B. G. Hancock: Atlantisz. Excalibur Könyvkiadó, Szeged, 2000 22. Graham Hancock: A mélység titkai. Alexandra, Pécs, 2002, 62-65. o. 23. Uo., 16. o. 24. Uo., 220. o., 20. kép 25. Uo., 13.o. 26. Uo., 22. o., 23. kép 27. Uo., 19. o. 28. Uo., 650. o. 29. Uo., 27-28. o. 30. Uo., 58. kép 31. Uo., 523. o. 32. Uo., 55., 56., 57. kép 33. Richard Rudgley: A kőkor elveszett civilizációi. Gold Book, 1998,24. o. 34. Mircae Eliade: Vallási eszmék és hiedelmek története I. Osiris Kiadó, Budapest, 1995, 79. o. 35. W. B. Emery: Archaic Egypt. Penguin, London, 1987, 38. o. 36. Uo„ 31. és 177. o. 37. Robert Bauval és Adrian Gilbert: Az Orion rejtély. Alexandra, Pécs, 1995, 155. o. 38. E. A. Wallis Budge: From Fetish to God in Ancient Egypt. Courier Dover Publications, 1988,155. o. 39. Kákosy László: Réfiai. Gondolat, Budapest, 1979, 36. o. 40. Üj Lexikon. Dante-Pantheon, 1936, Mohendzso-Dáro. 41. Maron Ferenc: Az 5500 éves Tepe Yahya. Delta, 1971, 8., 2729. o. 42. Augustus Le Plongeon: Maya/Atlantis: Queen Moo and the Egyptian Sphinx. ISBN 0-7661-0102-9 Reprint: Kessinger. 43. Chris Morton és Ceri Louise Thomas: A kristálykoponyák rejtélye. A múlt, a jelen és a jövő titkai nyomában. Alexandra, Pécs, 1997, 375. o. 44. Guillaume of Hevesy: Osterinselschrift und Indusschrift. In Orientalishe Literaturzeitung (1934) 37., 665-673. o.; http://www.jps.auckland.ac.nz/ doc ument//V olume_48_ 193 9/V

olume_48,_No._l 90/The_panis_of_the_ Rig_Veda_and_script_of_Mohenjo_Daro_and_E aster_Island,_by_N._M._ Billimoria,_p_92 -10 3 /p 1 45. http://www.bibliotecapleyades.net/esp_guanches_l.htm; Graham Hancock: Atlantisz. Excalibur Könyvkiadó, 2000,248. o. 46. C. W. Ceram: A régészet regénye. Gondolat, Budapest, 1975,249. o. 47. http://en.wikipedia.org/wiki/Tarim_mummies 48. David Furlong: A templom titka. Gold Book, é. n., 138. o. 49. 4Mózes 13: 32-34 50. 5Mózes 2:20-21 IV. RÉSZ 1. fejezet 1. Chris Morton és Ceri Louise Thomas: A kristálykoponyák rejtélye. Alexandra, 1997, 280., 302. o. 2. Szepes Mária: Smaragdtábla. Édesvíz Kiadó, Budapest, 1997, 179. o. 3. Hermész Triszmegisztosz összegyűjtött tanításai. Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, Budapest, 1977, 57., 61., 119. o. 4. Zsoltárok 8:5-7 5. Idézi Simonyi Károly: A fizika kultúrtörténete. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986, 454. o. 6. Jacques Monod: Zufall und Notwendigkeit. München, 1971, 141.0. 7. Richard Dawkins: Folyam az édenkertből. Kulturtrade Kiadó. Budapest, 1995, 25. o. 8. Desmond Morris: A csupasz majom. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1989 9. http://www.nol.hu/belfold/20090803urhajosok_helyett_automatakat 10. Wolfang Kuhn: Állat és angyal között. Hogyan tette tönkre a biológia az emberképet. Kairosz Kiadó, Budapest, 2007, 39. o. 11. Michael A. Cremo és Richard L. Thompson: Az emberi faj rejtélyes eredete. Hare Krisna Központi Iroda, Budapest, 1997,178185. o. 12. Uo„ 206-223. o. 13. Robert Bauval és Adrian Gilbert: Az Orion rejtély. Alexandra, Pécs, 1994, 82. o.

14. Frank Waters: Mexico Mystique: The Coming Sixth World of Consciousness. Ohio University Press, 1975, www.frankwaters.org/photo/htm; http:// en.wikipedia.org/wiki/Mayanism 15. Pokol Béla: Politikai agytrösztök, alapítványok és közvetlen akciócsoportok – a politikai akaratképzés struktúraváltozása, http://jesz.ajk.elte.hu/po-kol21.html 16. http://www.ted.com/talks/bill_gates.html 17. Végh László – Szám Dorottya – Hetesi Zsolt: Utolsó kísérlet. Kairosz, Budapest, 2008,88. o. 18. Baktay Ervin: A csillagfejtés könyve. Reprint Kiadás a Szépirodalmi Könyvkiadó Kentaur Könyvek sorozatában. 1989, 296307. o. 19. Uo., 305. o. 20. http://www.magyarhirlap.hu/velemeny/ciklusok_halojaban.html 21. René Guénon: A modern világ válsága. Az őshagyomány könyvei IV. A hagyomány és a transzcendencia iskolája. Szigeti, Budapest, 1995, 7., 96. o. 22. http://www.mno.hu/portal/803152; http://www.magyarhirlap.hu/velemeny/ ciklusok_halojaban.html 23. Carlos Barrios: The Book of destiny: Unlocking secrets of the Ancient Mayans and the Prophecy of 2012. HarperCollins, New York, 2009 1. Paul Davies: Isten gondolatai. Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1995, 8-9. o. 2. Kutrovácz Gábor – Láng Benedek – Zemplén Gábor: A tudomány határai. Typotex, Budapest, 2008 3. Uo.,. 4. http://www.sonic.net/~gralsto/einstein/quotes.html 5. Paul Davies: Az ötödik csoda. Vince Kiadó, Budapest, 2000, 238. o, 6. Jonathan Wells: The Politically Incorrect Guide to Darwinism and Intelligent Design. Regnery Publishing, 2006, 129. o. 7. René Guénon: A modern világ válsága. Az őshagyomány könyvei IV. A hagyomány és a transzcendencia iskolája. Szigeti, Budapest, 1995, 46. o. 8. Uo., 48. o. 9. Kutrovácz Gábor – Láng Benedek – Zemplén Gábor: A tudomány határai. Typotex, Budapest, 2008, 115. o.

10. Héjjas István: Buddha és a részecskegyorsító. Édesvíz Kiadó, Budapest, 2004, 94. o. 11. Kutrovácz Gábor – Láng Benedek – Zemplén Gábor: A tudomány határai. Typotex, Budapest, 2008, 90. o. 12. Uo., 245. o. 13. Susan A. Greenfield: Utazás az agy körül. Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1998, 66. o. 14. Kutrovácz Gábor – Láng Benedek – Zemplén Gábor: A tudomány határai. Typotex, Budapest, 2008. 73., 77., 97. o. 15. Déri János: Nulladik típusú találkozások. CO-NEXUS, Budapest, 1991,10. o. 16. Kutrovácz Gábor – Láng Benedek – Zemplén Gábor: A tudomány határai. Typotex, Budapest, 2008,115. o. 17. Uo., 130. o. 18. Uo., 136.0. 19. http ://thinkexist.com/quotes/max_planck/ 20. Déri János: Nulladik típusú találkozások. CO-NEXUS, Budapest, 1991,150. o. 21. Richard Deacon: Az izraeli titkosszolgálat. Kabala Kft. 1991,352. o. 22. Uo., 355-336. o. 23. Uo., 360. o. 24. Werner Heisenberg: A rész és az egész. Gondolat, Budapest, 1978, 285. o.; Héjjas István: Buddha és a részecskegyorsító. Párhuzamok a tudomány és az ősi, keleti tanítások között. Édesvíz Kiadó, Budapest, 2004,87. o.; Héjjas István: Ezoterikus fizika. ANNO Kiadó, 2007, 116. o.; http://www.termeszetvilaga. hu/fizika_eve/szkeptikus/beck 1 .html 25. Fritjof Capra: A fizika taója. Tercium, 1998, 31-32. o. 26. Uo., 50., 61.o. 27. Werner Heisenberg: A rész és az egész. Gondolat, Budapest, 1978, 9. o. 28. Barbara Ann Brennan: Gyógyító kezek. Duna International Könyvkiadó, 1998, 25. o. 29. Albert Eistein: Hogyan látom a világot? Gladiátor Kiadó, Budapest, 1996,7. o. 30. Paul Davies: Isten gondolatai. Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1995, 224-230. o. Héjjas István: Ezoterikus fizika. ANNO Kiadó, 2007,12. o.

31. Albert Einstein: Hogyan látom a világot? Gladiátor Kiadó, Budapest, 1996, 123. o. 32. Fritjof Capra: A fizika taója. Tercium, 1998, 38., 46. o. 33. Dr. Héjjas István: A megismerés útjai. Bioenergetic Kiadó, Budapest, 2009, 156. o. 34. Héjjas István: Ezoterikus fizika. ANNO Kiadó, 2007 35. C. E Wizsackert idézi Ewa Ferenc: A földi élet keletkezésének hipotézisei ma. Kairosz Kiadó, Budapest, 2004 36. Werner Heisenberg: A részés az egész. Gondolat, Budapest, 1978,101. o. 3. fejezet 1. Graham Hancock: Istenek kézjegyei. Alexandra, Pécs, 1995, 21. o. 2. Science, 2000. november 10. Vol. 290, No. 5494, 1155-1159. o. 3. Grover S. Krantz: Geographical Development of European Languages. Peter Lang Publishing Inc., New York 1988,10. o. 4. Robert Bauval és Adrian Gilbert: Az Orion rejtély. Alexandra, Pécs, 1995, 89-91. o. 5. Robert Bauval: A titkos kamra. Alexandra, Pécs, 1999, 75. o. 6. Paul Devereux – Robert Forrest: Straight Lines on an Ancient Landscape. New Scientist, 1982. december, 23/30. 7. Magyar Nemzet Online, 2005. január 14. 8. Heti Válasz Online, 2009. szeptember 8. 9. The Road of Slave. Francia dokumentumfilm, 2003. Rendező Anne Re-miche-Martynow. 10. http://www.newworldencyclopedia.org/entry/Wilhelm_Schmidt; Várkonyi Nándor: Elveszett paradicsom. Pannónia Könyvek, é. n., 100101. o. 11. Richard Leakey: Az emberiség eredete. Kulturtrade Kiadó, Budapest, 1995. 29. o. 12. Láng János: Az őstársadalmak. Gondolat, Budapest, 1978 13. http://www.newworldencyclopedia.org/entry/Wilhelm_Schmidt; Várkonyi Nándor: Elveszett paradicsom. Pannónia Könyvek, é. n., 101105. o. 14. Peter Marschall: Europe’ Lost Civilization. Headline, 2004,288-296. o. 15. Gordon Strachan: Jézus, az építő. Gold Book, 1998, 242. o. 16. Robin Heath: A Key to Stonehenge: Bluestone. St. Dogmaels, 1993, 36. o.

17. Hamvas Béla: A láthatatlan történet. Medio Kiadó, é. n., 2127. o. 18. Richard Rudgley: A kőkor elveszett civilizációi. Gold Book, 1998,13-18. o. 19. Uo., 18.o. 20. Uo., 20. o. idézi Mark N. Cohen: Health and the Rise of Civilization című könyvét. 4. fejezet 1. Laurence Gardner: A Grál-királyok eredete, Gold Book, 1999,121. o. 2. Chris Morton és Ceri Louise Thomas: A kristálykoponyák rejtélye. A múlt, a jelen és a jövő titkai nyomában. Alexandra, Pécs, 1997, 312-313., 358. o. 3. Máté 16:18-19 4. Lukács 9:2-4 5. Magyar Hírlap, 1994. február 9. 6. Havasi Gyula: A magyar katolikusok szenvedései 1944-1989. Budapest, 1990, 166.0. 7. Lénárd Ödön, Tímár Ágnes, Szabó Gyula, Soós Viktor Attila: Utak és útvesztők. Kairosz, Budapest, 2006, 136. o. 8. Új Ember, 1974. március 31.; Adriányi Gábor: A Vatikán keleti politikája és Magyarország 1939-1978. A Mindszenthy-ügy. Kairosz Kiadó, Budapest, 2004, 184. o. 9. Vigília, 1998. 6. szám, 428. o. 10. Krajsovszky Gábor: „A jó harcot megharcoltam” Mindszenthy József halálának 30 éves évfordulójára, http://web.axelero.hu/kesz/jel/05_05/krajsovsz-ky.html; Mészáros Tibor: Akit övéi be nem fogadtak. Mindszenthy bíboros titkárának visszaemlékezései. Pro Domo, Pécs, 1997,290-301. o. 11. Magyar Demokrata, 1997. szeptember 18.; Magyar Demokrata, 1999. 51. szám; Magyar Demokrata, 2006. március 16.; www.szentkoronalovagrend. hu/regnum.htm – Szakács Gábor riportja; így, vagy sehogy! A Regnum Marianum története képekben. Regnum Marianum Iroda, Budapest, é. n. 12. http://hirszerzo.hu/belfold/52572_fuck_the_xmas_megsertette_a_kere sz-teny_kult 13. Kovács Gábor: Mágia és hit. Szent István Társulat, 2006,147148. o.

14. http://www.citatum.hU/szerzo/Carl_Gustav_Jung/4 15. Albert Einstein: Hogyan látom a világot? Gladiátor Kiadó, Budapest, 1996, 16., 33. o. 1. Világokon át. Barangolás a metafizika birodalmában. (A könyv Lőrincz Gabriella Világokon át című televíziós sorozata alapján készült.) Pilis-Print Kiadó, 2007, 171. o. 2. Uo., 175. o. 3. Hermész Triszmegisztosz összegyűjtött tanításai. Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, Budapest, 1977. 4. Máté 7:7