A nagy lovaskaland 9630913828 [PDF]

Zitiervorschau

Dee Brown A NAGY LOVASKALAND Epizód az amerikai polgárháborúból Dee Brown: Grierson’s Raid Fordította: Bíró Dávid

La Grange, Tennessee állam. Ezernyi tábortűz villog és füstölög ezen a tavaszi reggelen, amikor a naptár 1863. április 17-ét mutat; a levegőben kávé és sült szalonna illata úszik, sajátos keveréket alkotva lovak és emberek verejtékbűzével. Időben egy véres polgárháború felezőpontján vagyunk. Majdnem pontosan két esztendeje, 1861. április 12-én dördült el az első ágyúlövés a dél-karolinai Charleston kikötővárosa előtt, és a bombák fényívet húzva hullottak alá a Sumter-erődre. A déli szakadárok tüzeltek tehát elsőként, a sziget-erődben pedig a szövetségi kormány katonái állták 36, végtelennek tűnő órán át a tüzelést. Jóllehet senki sem vesztette életét ebben a vértelen ágyúzásban, amikor majd a háború végén összeszámlálják a halottakat, elszomorító lesz az eredmény: 617.528 áldozat, zömmel fiatal katonák. La Grange, Tennessee állam. A tábor jellegzetes zörejei és neszezése: bádogedények csörömpölnek, lószerszám zörömböl, lovak százai prüszkölnek-nyihognak, fiatal legények kurjantanak. És akkor, ezüst hangon megszólal egy trombita, majd egy másik, harmadik. Három lovasezred készül a nagy portyára. Ha ezek az emberek a jövőbe látnak, elszomorodik a szívük. Elszomorodik, milyen messze van még a küzdelem végpontja, szinte pontosan két esztendőnyi távolságra. Amikor 1861-ben kirobbant a testvérháború, mindenki azt hitte, hogy egy mindent eldöntő csata után meglátja otthonát. Most, hogy ingadozni látszik a kiéhezett szürkemundéros lázadó sereg, a délieké, a vég ismét közelinek látszik. Pedig csak 1865. április 9-én írja alá a lázadók fegyverletételét Robert Lee tábornok, egy Appomattox Court House nevű virginiai fészekben, öt nappal később, április 14-én pedig egy fanatikus színész, John Wilkes Booth, közvetlen közelről végzetes lövést ad le Abraham Lincolnra, az Egyesült Államok tizenhatodik elnökére, akinek halálát külön nyilatkozatban gyászolja meg az I. Internacionálé vezérkara. De ebben a pillanatban senki, így ezek a katonák sem sejthetik, hogy a háború felezőpontján kuporodnak le a forró kávé mellé. Ők csak azt tudják, ami a fájdalmas való: az Egyesült Államok, az 1783-ban, dicső függetlenségi küzdelem után született óriás nem egy államszövetség többé, ha-

nem – 1861 óta – kettő. Tizenegy déli állam elszakadt az Uniótól, ezek alkotják az Amerikai Konföderált Államokat (CSA), huszonöt nevezi magát Amerikai Egyesült Államoknak (USA). A déliek fővárosa Richmond, Virginiában, az Unióé a nem csekély mértékben a déliekkel rokonszenvező Washington maradt. Igen, egyszer majd összeszámlálják a halottakat. Észak akkor 359.528 fiát gyászolja, közülük 110.070, zömében fiatal férfi és fiú kapott halálos sebet a csatatéren, a többit a zsúfolt táborok járványai ragadták el: a vérhas, a sárgaláz, a kolera. Délen 258.000 férfit siratnak, sok apát, még több fiút és fivért. Igaz, a polgárháború négy esztendejében szinte pontosan ugyanannyi, vagyis 600.000 bevándorló lép partra az „ígéret földjén”, amely épp vérben ázik, mint amennyi elesett. De a sebhely, az indulat sokáig megmarad az újra összeforrt Amerikában. Most, hogy La Grange kopott faházai között felsorakozik három lovasezred a nagy kalandra, kétfrontos háború dúl egymástól sok száz mérföldnyire. Keleten közelről néz farkasszemet a két főváros, Washington és Richmond, itt negyedmillió ember viaskodik, de nem bírnak egymással. Erről az arcvonalról, ahol végül majd eldől a küzdelem, most nem olvashatunk. A nyugati fronton, pontosabban a nyugati hadszíntéren – mert összefüggő arcvonalat ugyan nem látunk a „Folyók Atyja”, a Mississippi mentén, megerősített táborok, támaszpontok és erődök harca ez – Észak serege végre támadásba lendült. A legfontosabb cél: elfoglalni Dél Gibraltárját, a folyam fölé magasodó Vicksburg megerősített városát, de előbb talán a szintén sziklafészekhez hasonló Grand Gulfot. Az előző esztendőben már katonákat tett partra a nagy folyam torkolatvidékén Farragut admirális flottája, a csillagos-sávos lobogó ott úszik New Orleans házai fölött. Hídfőállás ez, amelynek legészakibb pontja Baton Rouge városa. De New Orleans és Memphis között, elegendő a térképre pillantanunk, a déliek erődei még vérrögként zárják el a Mississippit, az Egyesült Államok érrendszerének legfontosabb szakaszát. Hogy hová indulnak most La Grange-ből a lovasok? Ez hadititok, 1700 ember közül nem tudja senki, csupán egy szakállas volt zenetanár, Benjamin Grierson ezredes, a három ezredből álló dandár parancsnoka. Csak ellenfeleiket ismerik és önmagukat. Sokféle nevük van a küzdőknek. Lincoln és az Unió híveit unionistáknak mondják, a déli hírlapok és az ellen-

ség néha sommásan jenkinek nevezi őket, bár nem mind jenkik. (Csupán Új-Anglia szülötteit nevezik így: Maine, Vermont, Massachusetts, Rhode Island, New Hampshire és Connecticut állam lakosait.) Jenki – ez a szó nem kellemes csengésű, nincs is szó, amelyet a mai Latin-Amerikában jobban gyűlölnének. De ebben a történelmi pillanatban az unionisták, a jenkik küzdenek a haladásért, ők, a kékzubbonyos sereg katonái. Ellenfeleiket, a szürke vagy mogyoróbarna egyenruhás délieket még több néven emlegetik. Kissé nehézkesen szecesszionistáknak, ami ebben a történelmi korban nem művészeti fogalom, a szecesszió elszakadást jelent, a szecesszionisták szakadárok. AZ egyszerű déli katonát, aki dúsgazdag rabszolgatartó uraiért ontja vérét, népszerűén csak Johnny Rebelnek csúfolja az ellenfél, ez viszont kellemes csengésű név a magyarban, hiszen az itthoni haladás élvonalában mindig rebellisek küzdöttek a népszabadságért. De ezek a rebellisek bizony – lázadók. Államszövetségük, a Konföderáció nyomán konföderáltaknak vagy konföderációsoknak is nevezik őket írásban vagy élőszóban. Forradalmi háború ez, amelyet Karl Marx nevez az európai munkásosztály harci riadójának. Mert az észak-amerikai polgárháború jelentősége túllép egy helyi küzdelem keretein. Nemcsak arról van szó, hogy a „kötetlennek” vélt amerikai fejlődést ez idő tájt még béklyózza a „különös intézmény”, vagyis a déli rabszolgatartás és ültetvény és gazdálkodás. Észak fiatal farmerlegényei, gyári munkásai, banktisztviselői és boltosai az emberi méltóságért ragadtak fegyvert, ezért is tekint rájuk rokonszenvvel minden európai monarchiában a szegénység, a haladó értelmiség, ezért állnak mellettük az angol textilgyári munkások is, akiknek pedig kenyerét fenyegeti a nyersanyaghiány, a déli gyapot elmaradása. Viktória királynő Angliája és III. Napóleon Párizsa viszont az „úri” Déllel szimpatizál, az „Elfújta a szél” hazug világával. A kékzubbonyos katonák, szám szerint 1700-an, most felsorakoznak a kürtszóra, amely harci riadót hirdet nem csupán az illinois-i „hatosoknak” és „heteseknek”, valamint egy iowai lovasezrednek, hanem az egész Ó- és Újvilágnak. S végig a lovasportya idején értük kell aggódnunk. Ők képviselik a haladást, 1863. április 17-én és még két esztendőn át – egészen egyértelműen.

Déli szellő fújdogált /AZ ELSŐ NAP, PÉNTEK, ÁPRILIS 17./

I. A Tennessee állambeli La Grange sátortáborából azon a hajnalon 1700 lovaskatona indult el délnek. A párokban haladó lovasok kígyózó sora lassan eltűnt a fenyőerdőben. Maga La Grange nem látott harcokat, de két háborús év támadásai és ellentámadásai után gyakorlatilag néptelen kísértetváros lett belőle. 1863. április 17-ét írtak; a polgárháború legsötétebb tele elmúlt, a harcok holtpontra értek. „Gyönyörű reggel virradt ránk – jegyezte fel Richard Surby őrmester. – Gyenge déli szellő fújdogált. A gyümölcsfák virágba borultak; a kerteket a tavasz illata járta át, és mindez a természet igazi rajongóinak szívét csodálattal és örömmel töltötte el.” Ezen a reggelen Surby őrmester nem tudta pontosan, hová tart ezrede. Mint a többiek, ő is sokféle hírt hallott, s amikor továbbadta őket, ez alakult ki benne: „Columbus ellen készül nagyszabású portya, és tönkretesszük a vasúti berendezéseket.” A szóbeszéd már egy hete keringett a táborban, de a katonák csak előző nap kapták meg a parancsot: „Zabot az abrakos tarisznyákba! Öt napi élelmet az oldalzsákba! Az adagokat tíz napra kell elosztani. Mindenki vételezzen dupla adag sót és negyven sorozat lőszert!” A tapasztaltabb katonák úgy számították, hogy Columbusig körülbelül öt napi járás az út. A város a Konföderáció védelmének bástyája. Dániel Ruggles tábornok időnként innen indította el a lázadók sok bosszúságot okozó portyázóit a Charleston & Memphis vasútvonal mentén az Unió állásai ellen. Columbus alkalmas hely lehetett egy ilyen lovastámadás célpontjául; raktárakat semmisítenének meg, felégetnének egypár vasúti hidat, majd visszavágtatnának La Grange-be. Ez az akció tíz napra megszabadítaná őket a tábori fegyelem szigorától. A katonák közel jártak az igazsághoz. Még az ezred tisztjei sem tudtak többet, hiszen Grierson ezredes kivételével egyikük sem sejtette, hogy tíz

nappal később ugyancsak messze elmaradnak mögöttük La Grange faházai, gyakorlatilag minden oldalról ellenséges csapatok veszik őket körül, s olyan mélyen járnak a Konföderáció szívében, amennyire még egyetlen jenki lovascsapat sem jutott el. Benjamin Henry Grierson ezredes három önkéntes lovassági ezred, a 6. és 7. illinois-i és 2. iowai, valamint az 1. illinois-i tüzérezred K ütegének volt a parancsnoka. Ezek a csapatok Ulysses S. Grant tábornok tennessee-i hadserege 16. hadtestének részét alkották, pontosabban az 1. lovashadosztály 1. dandárját. Grierson, tisztjeihez és közlegényeihez hasonlóan, nem volt hivatásos katona; összes háborús tapasztalata a kiképzés, a kisebb csatározások, valamint néhány rövid, de súlyos, elkeseredett összecsapás tizennyolc hónapjába sűrűsödött. Csak pár nappal korábban jelölték ki a dandárparancsnoki tisztre azzal a megbízatással, hogy sújtson le Mississippi államra. Régi ezrede, a 6. illinois-i, már előrelovagolt, mialatt a dandár mögött elmaradtak La Grange fehérre meszelt faházai. Az épületek üresen álltak; a valaha elegáns udvarok drága és ritka élősövényei most megtépázottak és viharvertek voltak, kerítés sehol, az ajtók félig nyitva. Az út kezdetén Henry Forbes kapitány a következőket jegyezte fel: „Egy temető mentén az utat fehér por fedte; a kerítés lécei kiszakítva és leszórva a földön hevertek, és a szemrehányó némasággal álló sírkövek között buján tenyésztek az indák.” A tavaszi napsütésben vidáman lovagló katonák gyér, félig megművelt gyapotföldek és kiszáradt, fodrozott homokréteggel telt árkok mellett haladtak el. Átgázoltak a Wolf River vizén, és anélkül, hogy ellenállásba ütköztek volna, a fenyvesekkel borított lejtőkön haladva átjutottak a Tennessee-t Mississippitől elválasztó határvonalon.

II. Indulása előtt Grierson semmiféle írásbeli parancsot sem kapott; az utasításokat a La Grange-i tábor parancsnoka, William Sooy Smith tábornok közölte vele. Ezek bizonyos tekintetben igen határozottak voltak, más szempontból viszont rendkívül homályosak. Smith tábornok közölte Griersonnal, hogy ha csapataival az ellenséges vonalak mögé kerül, és megszakad az összeköttetése La Grange-dzsel, saját belátása szerint járhat el. „Az ön kötelessége és előjoga lesz, hogy legjózanabb ítélete szerint, a legjobban és legbiztonságosabban cselekedjék.” Akármennyire hevenyészettnek tetszik is az előbbi mondat, sok időbe tellett, amíg megszülettek azok a parancsok, melyek elindították Grierson dandárját. A terv pár hónappal korábban született, amikor Lincoln elnök, Dávid D. Porter admirálissal a Konföderáció térképe fölé hajolva, váratlanul ezt mondta: „Nézze csak, mennyi terület van a déliek kezén. Ezek kulcsa Vicksburg városa. Itt van a Red River, amelyen hússal és gabonával látják el a konföderáltakat; itt meg az Arkansas és a White River, amelyen ezrével lehet élő állatot szállítani. Ezek a készletek Vicksburgból vasúton a Konföderáció minden részébe eljutnak. Ez korlátlan mennyiségű élelmiszert és pihent csapatokat jelent a Délnek a távoli államokból és arról a gyapottermelő vidékről, ahol az alapanyagokat zavartalanul beszerezhetik. Vagyis el kell foglalni Vicksburgöt, és akkor az egész terület a kezünkbe kerül. Sosem tudjuk befejezni a háborút, amíg nincs a kezünkben ez a város.” Porter admirális akkoriban a mississippi hadihajóraj parancsnoka volt, Grant tábornok pedig észak felől nyomult előre hadseregével, hogy megszerezze az óriásfolyam kulcsát. 1862 hosszú hónapjaiban keserves harcok közben tört előre, de úgy látszott – Vicksburg bevehetetlen. A Konföderáció „Gibraltárjától” nyugatra Grant csapatai leragadtak a sáros lapályokon, és a tábornok azzal töltötte a telet, hogy az 1863. évi hadjárat tervein gondolkozzék; ha győz, nyugaton eldőlt a háború sorsa, ha nem, egy egész hadsereg odavész.

A tábornok úgy vélekedett: csak akkor tudja bevenni Vicksburgöt, ha keletről kerül a város mögé; az erős védősereg azonban korábbi erőfeszítéseit meghiúsította. De ha a Mississippitől keletre zavart tud kelteni, és ezzel potenciális erősítéseket von el a harctérről, továbbá ha el tudja vágni a Vicksburg felé kígyózó sínpárokat, ez pár napra annyira meggyengítené a déliek védelmét, hogy sikerülne csapatokat átdobnia a Mississippi másik partjára, mielőtt a védők összeszednék magukat. 1862-ben Grierson lovassága kedvező benyomást gyakorolt Grantre, és a tábornok február 13-án a Louisiana állambeli Lake Providence-ből a következő üzenetet küldte a 16. hadtest parancsnokának, Stephen A. Hurlbut tábornoknak, a memphisi főhadiszállásra: „Véleményem szerint, Grierson körülbelül ötszáz önkéntesével sikeresen az ellenséges területre nyomulhatna, és a Mississippi állambeli Jacksontól délre elvághatná a vasútvonalat. A vállalkozás nagy kockázattal jár, mégis jó lenne, ha sikerülne. Végrehajtását nem parancsolom meg: önkéntes vállalkozókra bízom.” Grierson lovassága ez idő tájt Tennessee-ben javában harcolt a déli orvlövészek és a rangernek nevezett portyázók ellen, Grant tábornok pedig március 9-én újabb üzenetet küldött Hurlbutnak: „Griersont sokkal alkalmasabbnak találom az akció vezetésére, mint Lee-t vagy Miznert, de nem szabom meg, kit küldjenek. Az akció kezdetének dátuma az itteni hadműveletektől függ. Az indulás időpontjáról értesítést kap.” Az időpontot április 17-én hajnalra tűzték ki. Hurlbut tábornok a következő utasítást küldte William Sooy Smith tábornoknak, La Grange-be: „Pontotoc város irányában, jobbra és balra kitérve rombolják le mind a két vasútvonalat, vágják el a távíróvezetékeket, égessék fel a raktárkészleteket; egyszóval végezzenek maximális pusztítást. Eközben az egyik ezred lovagoljon el Selmáig vagy Meridiánig, tönkretéve a kelet-nyugati vasútvonalat, majd Alabamán keresztül gyorsan térjen vissza.” Ezen a héten Grierson szabadságon volt Illinois-ban, de Hurlbut táviratozott neki, hogy azonnal térjen vissza La Grange-be. Április 15-én Hurlbut közölte Smith tábornokkal a végső parancsot: „Ha Grierson nem érkezik meg időben, Hatch veszi át a parancsnokságot. Az akció részleteit a parancsnok saját belátása szerint hajtja végre.” Az utolsó mondat elnyerte Smith tábornok tetszését, hiszen például a „gyors visszatérés Alabamán

keresztül” nem ígérkezett könnyűnek, mert valahol az állam északi részében ott portyázott a félelmetes lázadó, Nathan Bedford Forrest lovassága. Április 16-án délután a századok megkapták a menetparancsot; hajnali három órára készen kellett állniuk az indulásra. Grierson még mindig nem érkezett meg, csak az éjféli vonattal jött Memphisből, s alig maradt három órája, de még tanácskoznia kellett Sooy Smith-szel; így a dandár reggeltájt vágott neki az útnak.

III. Hivatásos lovaskatonák szerint két év kell hozzá, hogy valakiből igazi, harcedzett lovas legyen. Az első dandár lovasai, pár ezer, a keleti és nyugati hadszíntéren szolgáló unionista katonához hasonlóan, már megközelítették ezt a tökéletességi fokot. A háború eddigi két évében az Unió lovasai nemigen csillogtak, és minden gyalogos gúnyolódott velük: „Ki látott már halott lovas katonát? Ha jól akarsz szórakozni, csapj fel a lovassághoz!” A déli lovasok haditetteiről – keleten Jeb Stuartéról és John Mosbyéról, nyugaton Nathan Bedford Forrest és John Hunt merész támadásairól – minden kékzubbonyos északi katona tudott. Az északi lapok és a New York-i képes magazinok annyi hírt közöltek a déliek haditetteiről, amíg bizonyos értelemben az irigy jenkik szemében is hősök lettek belőlük. Lendületes vezető hiányában az Unió lovasai nyugaton a különc Forrestet csodálták, aki sohasem vette magának a fáradságot, hogy a harcászat rendjét elsajátítsa, de ügyes hadmozdulataival tucatnyi jól átgondolt csatatervet hiúsított meg, még a ravasz Grant tábornok eszén is túljárt. A Konföderáció lovassága többek között azért volt fölényben az Unióéval szemben, mert amíg Délen, jó országutak hiányában, már gyermekkoruktól fogva lovagoltak a fiúk, addig Északon az ifjabb nemzedék lovaskocsin közlekedett. Ez persze csak a tengerparti államokban volt így, a nyugatiakban nem. Indiana, Illinois és Iowa farmergyerekeit a kényszer éppúgy lovasokká nevelte, de déli társaikkal ellentétben, az a nehéz teher is rájuk hárult, hogy egész napi szántás után ők lássák el az állatokat. Azok a nyugati fiatalemberek, akik jól bántak a lóval, nemigen akarták állataikat elvinni a háborúba, inkább felcsaptak lovaskatonának – kincstári paripa hátán. A lovasok társadalmi tekintélye, a Konföderációban annyira elterjedt beau sabreur kép a „lovagias” úrlovasról, nyugaton ismeretlen maradt. Az ellenfél lovasait északon nem tekintették arisztokratáknak, de egy év sem telt el a polgárháborúból, amikor már nagyon irigyelték a „daliás lovagok” tudását. A déli lovasok rendszeresen betörtek az északi területekre, hogy a jenkik háta mögött keltsenek zavart.

A déli lovak is jobbak voltak az északiaknál, mert a déliek kedvelték a lóversenyeket. Majdnem minden déli városnak megvolt a saját lóversenypályája; a sport, az állandó küzdés egy kiváló, tüzes és gyorslábú fajtát eredményezett. Északon az izmos, lassúbb lovakat munkára fogták, a lósport az államszövetség két felét elválasztó Mason-Dixon vonaltól északra szinte teljesen ismeretlen maradt. A polgárháború kezdetén az Egyesült Államok hadseregének mindössze hét lovascsapata volt. A lovasság öregedő parancsnoka, Winfield Scott már 1861-ben kijelentette, hogy a lovasság a modern hadviselésben elavult. A vontcsövű ágyú újabb változatai – meggyőződése szerint – jelentéktelenné és másodrendűvé teszik a lovasságot. A hadügyminisztérium tervei – Scott hatására – hat lovasezredben határozták meg a fegyvernem létszámát, amikor pedig Lincoln elnök önkénteseket kért, az egyes államoknak azt tanácsolták, hogy csak kivételes esetben vegyenek fel a szolgálatba lovas katonákat. A hadügyminisztérium koncepciója egészen George B. McClellan főparancsnoki beiktatásáig a hatékony lovassági erők felállítása ellen irányult, de még az Unió seregeinek élére állított főparancsnoknak is szinte titokban kellett tárgyalnia az államok kormányzóival néhány lovasszázad megszervezéséről. A lovasezredeket általában mellékes célokra használták; rajokra osztották, és futár- meg kísérő szolgálatra vezényelték. Eredendően másodlagos szerepe következtében az Unió lovassága nem volt kellőképp felfegyverezve. Számos nyugati ezred a megszervezés utáni időben hosszú hónapokon át tartalékban maradt. Az Iowa állambeli Davenport mellett, a McClellan-táborban mindent megtettek, hogy az önkéntes lovasokat rábeszéljék a gyalogos szolgálatra, de ez akkora ellenállásba ütközött, hogy az állam kormányzója a katonák megnyugtatására személyesen utazott el oda. Ugyanakkor James Harlan szenátor sürgette a hadügyminisztériumot: engedélyezze néhány lovasezred felállítását a nyugati államokban. Harlan közölte a hadügyminiszterrel: véleménye szerint a nyugatiakból lehetne a legjobb lovasokat faragni, mert ismerik a nyerget is, az állatokat is. 1861 nyarának végén a 7. illinois-i ezred kapitánya, Henry Forbes elutazott a Springfield melletti Butler-táborba. Egyik levelében a következőket írja anyjának: „Katonáink nagyon jó anyagból készített harisnyát kaptak

(mindenki két párat), kaptak két flanell alsónadrágot, az elmaradhatatlan vörös inget és kék színű zubbonyt. Holnapra remélhetőleg megkapjuk a nadrágokat, a kék ingeket, csizmákat és kabátokat. A nyergeket még nem osztották ki, de nemsokára azok is megjönnek.” Forbes így folytatja: „Még nem gyakorlatoztunk lovon, mert nincs nyergünk, de addig is, amíg mindent megkapunk, mindennap gyalogsági kiképzést tartunk.” A kapitány hamarosan feladta a reményt, hogy egyhamar megérkezik a felszerelés: ha ő és emberei nem hozzák el saját hátasaikat, akkor nem lett volna min gyakorlatozniuk. „Lovaink jól tartják magukat. Bár néhány megfázott, nincs komoly baj. Én ülök a Babcock hátán, William McCausland a Menyéten. Nagyon elégedett vagyok a lovammal; épp most tanulja, hogy úgy kövessen, mint kutya a gazdáját.” Ehhez Forbes némi büszkeséggel hozzáteszi: „Kaptam egy lovassági nyerget; a szokatlan szívességet annak köszönhetem, hogy az egyik tisztnek kölcsönadtam a lovamat. Most, ha lóra szállók, egészen harciasan festek.” Az említett nyerget McClellan-nyeregnek nevezték; a mexikói és texasi nyeregtípus módosításaképp e tábornok tanácsára vezették be. A korábbi típusokat általában marhabőrből készítették, és egy unionista tiszt elpanaszolta: ha a nyersbőr borítás valahol megreped, alig lehet ülni rajta. Hetekkel később Forbes kapitány öccse, Stephen, a 7. illinois-i ezred közlegénye ugyanerről ír haza: „Azt hiszem, nevetnétek, ha egyenruhában látnátok. Leginkább talán a vörös ingen és a kicsi, szűk sapkán. Ruháink egyébként kényelmesek; van óriási, a fejünk búbjától majdnem a bokánkig érő köpenyünk, a csizmánk pedig térdnél magasabbra ér. Nyerget és fegyvert még nem osztottak.” Mielőtt az ezred a Missouri állambeli Bird’s Pointba, Cairo városa alá ért, hogy a Tízes Sziget körül szárazföldi támogatást nyújtson az ágyúnaszádoknak, szerencsére megérkeztek a nyergek. De 1861. november 20-án Stephen még mindig ezt jegyzi fel naplójába: „Bár a 7. illinois-i ezred ellenséges területen áll, ahol bármely pillanatban harcba keveredhet, annyi puskánk sincs, hogy őrséget állítsunk. De – reméljük – nemsokára az egész ezred megkapja teljes fegyverzetét. Az ezredest Cameron hadügyminiszter arról értesítette, hogy ezer szablya és pisztoly már útban van New Yorkból.”

A pisztolyokat és a kardokat három hónapon belül kiosztották, de Forbes kapitány 1862 novemberében még mindig arról panaszkodik, hogy nincs elegendő, így ír: „Néha híre jár, hogy feloszlatják a lovasságot. Persze, mindig szóba kerül az ilyesmi. Nos, ami minket illet, úgy hiszem, amíg Illinois-nak lovasezredet hagynak, addig a mi csapatunk is megmarad. Szóval, addig, amíg a lovasság értéke nem csökken tovább, ne számítsatok arra, hogy hazatérünk.” Levelében ezt üzeni a százados a család fiatalabb tagjainak: „Meséljétek el a kicsinyeknek, hogy van egy kalapom, rajta három fekete tollal, a címeren arany sas és két, keresztbe tett szablya látható. Van egy térden fölül érő csizmám, és amikor őrjáratra indulok, nagy fekete övemen kard himbálózik, egy másik övön pedig két nagy pisztoly lóg. Tizenkét lövést tudok egymás után leadni, és 200 lépésről célba találok. Meséljétek el a gyerekeknek, hogy van egy iszonyú nagy istállóm, majdnem száz lóval, azután meg ugyanennyi katonám. A katonák sátrakban laknak, és marhahúst esznek kenyérrel. Ha azt akarom, hogy lóra szálljanak, hadd menjünk a lázadók ellen, megparancsolom a kürtösnek: fújja meg azt a trombitát! Akkor aztán katonáim hosszú sorban előjönnek. Mondom nekik: »Vigyázz!« – erre mindenki elcsendesül. Aztán elhangzik a »Sorakozz!« – erre a lovasok úgy sorba állnak, hogy öröm rájuk nézni. Aztán meg: »Kardot ránts!« – mire a katonák villámsebesen kardot rántanak, és fölemelik a karjukat. Ilyenkor azt mondom: »Négyesével, jobbra iga-zodj! Balra nézz! Indulj!« – erre poroszkálva, ügetve vagy vágtában elindulnak, csudaszépen.” Ahogy elhúzódott a háború, a kardnak, mint fegyvernek az értéke vita tárgyává lett a lovaskatonák közt, a Spencer-típusú ismétlő karabély megjelenésével pedig a keleten harcoló ezredek teljesen lemondtak erről a fegyverről. A lovasok azzal tréfálkoztak, hogy karddal gyakrabban nyisszantják le a saját lovuk fülét, mint az ellenség fejét a nyakáról. Keleten az okozhatta a szablya népszerűtlenségét, hogy az ottani ezredek nehezen forgatható, hosszú porosz típusú kardot kaptak. A nyugati ezredek zöme ezzel szemben az újonnan gyártott, hajlított amerikai pengét, amelyet bajonettként a karabély végére lehetett tűzni. Forbes kapitány és a többi nyugaton szolgáló lovas mindenesetre a szablyát részesítette előnyben, amelyet a legtöbb nyugati ezred az egész háború alatt használt. A százados kijelentette: „A szablya miatt van olyan nagy

szükségem a lovasságra. A karabélynak akkor lehet jó hasznát venni, ha a katonák a lóról leszállva, megfontoltan tüzelnek. A pisztollyal is így áll a helyzet. De kézitusában a támadás okozta rémület és a katonák dühös kardcsapásai döntik el a harcot.” A polgárháborúban használt lovassági oldalfegyverek között egyaránt megvoltak a régi lőporos-golyós típusú elöltöltők és a New Model Army típusú hüvelyes töltényekhez alkalmas Colt-forgópisztolyok. Keleten egykét ezred a pisztoly mellé dzsidát is kapott, de ezt nyugaton sohasem használták, és rövid idő múlva a keletiek sem találták megfelelőnek Virginia sűrű erdővel borított harcterein. Végül, 1863 tavaszán, amikor Grierson ezredes támadásra indult Mississippi állam szíve ellen, az elavult piszkafákat kiselejtezték. 1862 márciusában a 7. illinois-i ezred Sharp-típusú karabélyokat kapott. Ez egyszerű építésű, könnyű hátultöltő volt, amihez viszont papír töltényhüvely és gyújtókupak kellett. Minden lövés után újra kellett tölteni, és tüzeléskor zavaróan sok füst keletkezett. Néhány századot később Spencertípusú karabéllyal szereltek fel; a puskaagyban elhelyezett tárba hat fémtöltény fért, és egy hetedikkel csőre volt töltve. Miután azonban néhány ilyen karabély felrobbant – az egyik sorozat töltényének hegyes vége túl erősen nyomódott hozzá az előtte levő gyutacsához –, némelyik lovas hallani sem akart a Spencerről. Stephen Forbes közlegény március 13-án feljegyzi: „Épp az előbb voltam kinn céllövészeten kicsi, könnyű Sharp-karabélyommal, mellyel fél mérföld távolságból eltalálok egy embert.” Forbes pár nappal később úgy érezte, hogy már csatára kész, és türelmetlenül jelentkezett egy önkéntes, Bird’s Point ellen irányuló portyára: „Fölnyergeltem a lovamat, derekamra kötöttem szablyámat és pisztolyomat, néhány kemény cukorkát dugtam a zsebembe, majd bejelentettem, hogy készen állok az indulásra.” Ahogy egyre özönlött a fegyverkészlet és a felszerelés, az önkéntesek kárpótolták magukat a hosszú koplalásért; kényelmük érdekében a szükségesnél több felszerelési tárgyat igényeltek. A személyi poggyász mennyiségét a szabályzat nem korlátozta, így aztán a lovakat gyakran szakadásig felpakolták nehéz sátrakkal, a barátoktól és rokonoktól kapott ajándékokkal, az oldalzsákot pedig megtömték elemózsiával. A szablyán és négy láb hosszú hüvelyén kívül volt még a zöldfülű lovasnál egy pisztoly és egy ka-

rabély a hozzávaló tölténydobozokkal, egy bádogkulacs és egy bádog kávéspohár. A nyeregre még egy zsákot erősítettek a ruhák és a mosószer számára, azonkívül egy súlyos bőriszákot, a ló kikötéséhez egy vas cövekrudat hosszú kötéllel, két lópatkót szegekkel, egy lóvakarót, egy szerszámkészletet fegyverjavításhoz, egy gumitakarót vagy esőköpenyt, valamint két gyapjútakarót és egy extra zubbonyt. És mint általában háború idején, megjelent a titokban gyártott golyóálló mellény is; a lovassági táborok környékén csecsebecsével és dohánnyal kereskedő fortélyos markotányosok árulták. Kék szövet borította a védőlemezt, az egyenruhák formája szerint kiszabva. A szövet és a bélés közé került két, testhez simuló acéllemez; ez a páncél nyaktól csípőig védte viselőjét. Néhány ilyen lemezt közszemlére tettek a táborokban; mély horpadások jelezték azokat a helyeket, ahol a golyó nem tudott áthatolni. A ravasz védőmellény miatt az amúgy is jól megterhelt lónak további nyolc-tíz font túlsúlyt kellett cipelnie. „A zöldfülű lovas félelmetes, de egyúttal csodálatot ébresztő látvány volt – mesélte egy iowai veterán. – Ha teljes felszereléssel, harci díszben ült fel csataménjére, ez a mozgó hadiraktár meglepetést, sőt talán félelmet keltett az ellenség szívében. Ha gyalog vonszolta magát, a fegyverek és a páncélzat csattogott-csörömpölt, és a lovast annyira gúzsba kötötte a sok szíj, hogy gyors mozgásra körülbelül úgy volt képes, akár a teknőc. Földi javai elöl meg hátul szinte erődítésként vették körül, a vállán himbálózó árucikkek pedig oldalról védték. Beavatatlan embernek rejtély volt, hogyan tudott lóra szállni, majd nyergébe ereszkedni. A gyalogosok tréfálkoztak: vagy daruval emelik lóhátra, vagy pedig úgy jut a nyeregbe, hogy felmászik egy kerítésre vagy egy faágra.” Egy-két hadjárat és néhány erőltetett menet aztán gyorsan és alaposan megtizedelte a felszerelést. Grierson dandárjának katonái 1863 márciusára már régen megtanulták, mire van szükség a háborúban, mire nem. A páncélozott mellényektől, a pót-kötőfékektől és cövekrudaktól szépen megszabadultak, az eleinte használt két pokrócból csak egy maradt; a katonák párosával aludtak. Megtanulták a ló felpakolásának finom művészetét, így lett aztán a teher legnehezebb darabja a karabély. Grierson ezredesnek, mint a portyázó csapat parancsnokának külön felszerelése például egy olcsó, Mississippi államról készített térkép és egy

apró iránytű volt. Ezt a kettőt és egy szájharmonikát zubbonya zsebében hordta, és feltehetőleg gyakrabban használta az utóbbit, mint akár a térképet, akár az iránytűt. Volt még Griersonnál egy zsíros papírlap; egy Unióhoz hű polgár jelentése. A papíron nem volt aláírás, de Grierson már januárban megkapta, és januári katonai okmányai között található egy bizonyos Vernon Jonicannek kifizetett, ötven dollárról szóló rejtélyes elismervény is. A jelentés leírja azokat az útvonalakat, amelyeken át egy lovasoszlop behatolhat Mississippi állam területére, feltünteti a gazdagabb ültetvényeket és a konföderáltak zsúfolt raktárait. Igazi hírszerzői munka: felsorolja a vidék lakosságának pártállását, taglalja az állam földrajzát, feltünteti a városok közötti távolságokat. Az ismeretlen Vernon Jonican lehetett a nagy lovaskaland igazi kitervelője?

IV. Azon a napon, amikor Grierson elindult La Grange-ből, az első dandár létszáma fele annyi sem volt, mint amennyinek lennie kellett volna. Ez persze a polgárháborúban nem volt ritkaság. Az önkéntes lovassági ezredek összeállítási rendje tizenkét századot írt elő. Egy század a századosból, két hadnagyból, nyolc őrmesterből, nyolc tizedesből, két kocsihajtóból, két lovászból vagy patkolókovácsból, két zenészből vagy kürtösből, egy nyergesmesterből, egy szállítmányozóból és 78 közlegényből állt. Minden ezredet az ezredes és törzse irányította. A törzsben találunk egy alezredest, három őrnagyot, egy segédtisztet, egy szállásmestert, egy élelmezési tisztet, két szanitéctisztet, egy főlovászt és egy főnyergesmestert. Teljes létszám esetén Grierson dandárja 3600 embert számlált volna. Erre azonban nemigen volt példa az amerikai polgárháborúban. Grierson még szerencsésnek is mondhatta magát, mert az összlétszámnak majdnem a fele, vagy ahogyan ő fogalmazta meg: „egy 1700 fős csapat” állt harcra készen. Ezen az első napon a lovasság szokásos hárommérföldes óránkénti sebességével kocogtak előre Mississippi állam erdőiben; minden órában öttíz percre megpihentek. Az első napon szinte semmi sem történt. A 6. illinois-i ezred a nyugati, a 7. illinois-i és 2. iowai pedig a párhuzamosan futó keleti úton haladt. A hetesek előreküldött őrjárata délután egy barnakabátos, farmernadrágos fiatalemberre bukkant. Mississippi szülötte volt, és egy ökrösszekeret hajtott. „Nagyon csinos kalapot viselt – emlékezik Surby őrmester –, meg is tetszett a kalpag az egyik lovasnak. Elvette szegény fiútól, mire az nagyon elszomorodott.” A hetesek parancsnoka, Edward Prince ezredes nem sokkal később odaért, és megállt a szekér mellett. A fiú zokogott. Prince megkérdezte, mi bántja, mire a fiú szomorúan elmesélte az elkonfiskált kalap történetét. Prince rosszallólag rázta a fejét; elővett egy zöld hasú kétdolláros bankót, és odaadta a fiúnak, mire az ifjú ökörhajcsár arca felragyogott; nyilván becsületes alkunak vélte a cserét.

Az egy napra előírt harminc mérföldes lovaglás után a három ezred találkozott, és Ripley városkától négy mérföldnyire, dr. Ellis ültetvényén vert tábort. A táborhely felé közeledve pillantották meg az első ellenséges katonákat. Hat szürkezubbonyos katona vágott át egy távoli mezőn, és gyorsan elillant, de üldöző csapatot eresztettek utánuk. Három délit foglyul ejtettek, majd visszakísérték őket Griersonhoz kihallgatásra. Az élelmezési tisztek különítményt vezényeltek az ültetvényre, pontos utasításokkal, mennyi takarmányt és élelmiszert rekviráljanak a csűrökből és a raktárakból, sötétedéskor azután tüzet gyújtattak a főzéshez. Az idő nagyon szép maradt: tavaszi madárcsicsergést és virágillatot sodort a szél. „Az ég jóformán sosem teljesen derült – írja Stephen Forbes egyik levelében. – Épp csak annyi pára van a levegőben, ami a holdfénynek gyönyörű sejtelmességet kölcsönöz, minden rútságot elfátyoloz, és a tájat még szebbé varázsolja. Talán kissé furcsa, hogy éppen a szép idő jár az eszünkben. Nekünk, akik azért jöttünk ide, hogy honfitársainkat öldössük, rémületet keltsünk családjaik körében, felbolygassuk a vidéket, és annyi ellenfelünket mészároljuk le, amennyit csak tudunk. De ami engem illet, mindig arra törekedtem, hogy emberséges maradjak, ne feledkezzem el az otthoniakról és az érző emberi szívről. Ezért léptem harcba a Dél ellen, amelyet komoly szükség okán, kötelességünk volt megtámadni.” A dandár első éjszakai táborhelyétől csak pár mérföldnyire terült el William C. Falkner ültetvénye. Ugyanaz a „komoly szükség”, amely az ifjú Forbes őrmestert csatasorba állította, Falkner ezredest is arra késztette, hogy – otthonát védetlenül hagyva – megszervezze Mississippi állam 1. szabadharcos lovasosztagát. Ez a csapat aznap a Vicksburg felé vezető északi utakat védte. Falkner és csapata tudta, hogy Vicksburgöt mindenáron tartani kell, de ki sejthette volna közülük, hogy az erősség biztonságát a messze keleten, a Ripley mellett elviharzó jenki lovasok veszélyeztetik.

Az első csatározások /MÁSODIK NAP, SZOMBAT, ÁPRILIS 18./

I. Még ragyogtak a csillagok az áprilisi égbolton, amikor az ébresztő hangjai felverték az ültetvény csendjét. Egy szempillantás alatt talpon voltak a katonák; a hajnali szélcsendben itt-ott felhangzottak a századparancsnokok visszhangszerű parancsai. A legények tekercsekké csavarták takaróikat, a lovakat megetették és felnyergelték, a reggelihez kisebb tábortüzeket raktak. Grierson napiparancsa a 7. ezredet küldte előre. A hetesek oldalvédje alig valamivel hét óra előtt indult útnak. Közben visszaszállingóztak az őrszemek; ők csak száraz kenyeret és nyers szalonnát ehettek, de mielőtt beálltak volna a menetbe, felhajtottak egy bögre kávét. Már jó magasan járt a nap a keleten kéklő dombok felett, amikor századról századra felhangzott a menetparancs. A párokban lovagló menetoszlop – a századok negyven lépést tartottak egymástól – elindult a Ripley felé vezető szűk úton. Mire az ezred leghátsó százada is elvonult, a lovak patáiról felszálló por kis felhőt hagyott maga után. Kissé távolabb Reuben Loomis ezredes 6. illinois-i, Edward Hatch ezredes 2. iowai, valamint Jason B. Smith százados K tüzérségi ütege készült, hogy beálljon a menetbe. A dandár hosszú menetsora az első órában lassan haladt; a hetesek nyolc órakor óvatosan bevonultak Ripley városába. Mississippi államnak ebben a kisvárosában már láttak északi lovasságot; néhány hónapja a 2. iowai ezred katonái a város közelében fogyasztották el karácsonyi vacsorájukat. A helybeliek most egykedvűen bámulták az ajtókból és ablakokból a lovasokat. Délieknek nyoma sem volt és a lakosság semmiféle ellenállást sem tanúsított. Persze csak a rokkantak vagy a katonai szolgálatra alkalmatlanok maradtak otthon. A behívott legények Vicksburgöt védték, mások talán Falkner lovas rohamcsapatainál, vagy délebbre, valamelyik haditáborban szolgáltak.

A dandár pihent egy órát Ripley-ben, ezalatt Grierson és törzsének tisztjei megbeszélést tartottak. Mostanra ugyanis közel jutottak a déliek őrvonalaihoz, Griersonnak pedig az volt a szándéka, hogy csapatai célját és erejét illetően zavart kelt, és megakadályozza az ellenség csapatösszevonásait. Megparancsolta tehát Hatch ezredesnek, hogy a 2. iowai ezreddel vonuljon Ripley-től keletre, mintha a húsz mérföldnyire húzódó, jól őrzött Mobile & Ohio vasútvonalat akarná megtámadni; négy mérföld után azonban forduljon ismét délnek, és – Grierson főerőivel párhuzamosan – lovagoljon Molinó felé. Nem sokkal azután, hogy az iowai ezred útra kelt, a hetesek is elindultak Orizaba és New Albany felé. A hatos ezred hátulról követte, illetve fedezte őket. A táj még mindig dombos volt, a föld sziklás, de most már több farmot láttak. Zöldellt a szántókon a kukorica és a búza; az utóbbi években gabonát vetettek a régi gyapotföldeken. A bekerítetlen apró farmházak között mindenütt kitaposott ösvények húzódtak. Köztük teljes pompájukban virágoztak a lila orgonák, zöldelltek a körte-, barack- és szilvafák. Már lehetett látni rajtuk a zöld termést; a lehullott virágszirmok ott hervadtak a földön. Erősen sütött a nap. Nagy fehér felhők gyülekeztek az égen, és bár szépen úsztak keletnek, a katonák aggódva pillantottak a magasba. Néha felhangzott a parancs: „Ügetés!” Persze, nemcsak azért fokozták az iramot, hogy gyorsabban haladjanak, hanem azért is, hogy könnyítsenek ember és állat egy helyütt igénybe vett izmainak fáradtságán. Az ügetés nem tartott sokáig; kis idő múlva mindig azt kiáltották a századparancsnokok: „Lépésben járj!” Vagy négy mérföldnyire Ripley-től egyszerre felbukkant nyolc konföderált lovas, és váratlanul tüzet nyitott a hetesek előőrsére. A mogyorószínű uniformist viselő ellenség azonban túlságosan távol volt ahhoz, hogy bajt okozzon. A jenki előőrs ügetésbe lendült, és viszonozta a tüzet, ők is hiába. Csapdától tartva, a kékzubbonyos északiak megálltak és bevárták Prince ezredest és a főerőt. Mielőtt Grierson is befutott volna a hatosokkal, Prince elhatározta, hogy megelőző hadmozdulatba kezd. Ha őrjáratok cirkálnak a környéken, akkor kissé lejjebb, úgy tizenkét mérföldnyire, a Tallahatchie folyónál valószínűleg nagyobb ellenséges erők állomásoznak. A folyón több helyütt is át lehetett jutni, ha a gázlókat nem védik nagy erők-

kel. Híd is volt a folyó fölött New Albany-nál. Prince úgy határozott, hogy erőltetett menetben előreküld egy zászlóaljat azzal a paranccsal: foglalja el és tartsa meg a hidat. A megbízatást John M. Graham őrnagy első zászlóalja kapta. A lovasok galoppba kezdtek, mintha nyeregben születtek volna, pedig ezek a fiúk mindössze tizennyolc hónappal korábban hagyták ott középnyugati farmjaikat, iskolájukat, boltjukat vagy irodai állásukat, hogy életükben először ismeretlen és kalandos dologra adják a fejüket: katonáskodásra.

II. Ezeknek az önkéntes katonáknak a parancsnoka, Benjamin Henry Grierson összes hadtudományát egy lovassági gyakorlatokkal foglalkozó kézikönyvből tanulta. Ifjúkorában néhány hetet szolgált az Ohio állambeli polgárőrség egyik századában, de ezt aligha lehetett katonai kiképzésnek tekinteni. „A csapatszemle napján – írja Grierson kiadatlan életrajzában – a milicisták minden áron arra törekedtek, hogy a tiszteket leitassák, így háta gyakorlat általában azzal végződött, hogy valami csatorna partján kötött ki a kompánia, ahol aztán a legények megragadták és vízbe hajították tisztjeiket; hadd józanodjanak ki végre.” Grierson – mint az ulsteri skót-írek általában – izmos, hórihorgas ember volt, napbarnított arcát sűrű fekete haj és hosszú szakáll keretezte. Foglalkozását tekintve zenész volt, és annyira mélységesen utálta a lovakat, hogy szívesebben vezetett volna zenekart, mint egy vágtázó dandárt. Tizenhárom éves korában, 1839-ben, amikor a család Pittsburgh-ből az Ohio állambeli Youngstownba költözött, Grierson megszervezte első zenekarát. Mielőtt 1851-ben Ohióból Illinois-ba ment, zenekarok és együttesek számára komponált zenét és készített hangszereléseket. Youngstowni iskoláit bevégezve egyetemre akart menni, és a város kongresszusi képviselőjénél megpályázott egy ösztöndíjat a West Point-i katonai akadémiára. Az ösztöndíjat sikerült megkapnia, de anyja lebeszélte; meggyőzte, hogy zenésznek született. Bár Illinois határvidékének élete 1851-ben nem nyújtott sok lehetőséget a zenészeknek, Grierson megszerette Morgan megye erdős dombvidékét. Egy takaros kis településen, Jacksonville-ben nyitott zeneiskolát, és itt, meg a környék városaiban amatőr zenekarok szervezésébe fogott. Hogy bemutassa, mire képes, 1852 nyarán elvitte jacksonville-i zenekarát Springfieldbe. Az Illinois State Register című napilap a következő szavakkal emlékezik meg a zenészekről: „Grierson zenekara azért különleges, mert ők partitúrából játszanak, nem mindenki a maga kedvére.” 1854-ben Grierson Springfieldben tanított, és egy napon véletlenül találkozott gyermekkori szerelmével, Alice Kirkkel. A lányt hazakísérte Ohio

államba és feleségül vette. Az ifjú pár Jacksonville-ben telepedett meg. Grierson egy évig próbálta szűkös zenetanári fizetéséből eltartani családját, de aztán elhatározta, hogy régi barátjával, John Wallihannel üzleti vállalkozásba kezd. A két cégtulajdonos az Illinois River partján, Meredosia kisvárosban alapított vegyeskereskedést. Azokban az időkben ugyancsak göröngyösek voltak az országutak, St. Louistől felfelé tehát az Illinois River vizén futott az állam legfontosabb kereskedelmi útvonala. 1858-ra Grierson aktív híve lett Abraham Lincolnnak, és számos dalt komponált a jövendő elnök politikai hadjárataihoz. „Lincoln az 1858-as korteshadjárat során Meredosiába is eljutott – írja Grierson –, és beszéde után az én házamban szállt meg éjszakára. A beszéd végeztével Mr. Lincoln lepihent, nekem pedig vissza kellett mennem ahhoz az épülethez, amelyben a gyűlést lebonyolították, mert kitört a verekedés.” Griersonék vegyesboltja nemigen virágzott fel. „Túl sokat árultunk hitelre – jegyzi fel –, és gyakorlatilag egy dollárunk sem maradt.” 1860 késő őszén a zenészből lett boltos visszavitte családját Jacksonville-be, hogy újra megpróbálkozzék a hangszerekkel. „Azóta is gyakran eltűnődöm rajta, miért is töltöttem öt évet az életemből Meredosiában.” Pár hónappal később kitört a polgárháború. Nem sokkal azután, hogy Lincoln önkénteseket kérő felhívása 1861 áprilisában elhangzott, Grierson Jacksonville-ből Cairóba vezetett egy önkéntes gyalogsági ezredet. Első katonai megbízása szerint – névleges hadnagyi rangban – Benjamin Prentiss tábornok segédtisztje lett. Zsoldot viszont nem kapott. Négy hónapon át kölcsönökből élt, és várta, mikor kap állandó kinevezést a hadseregbe. Végül csak őrmesteri rangot kínáltak fel neki, annál a katonai alakulatnál, amelyet mindenképp szeretett volna elkerülni: a lovasságnál. Ben Grierson azért félt annyira a lovaktól, mert nyolcéves korában baleset érte; egy látszólag barátságos póni fejbe rúgta, homloka felrepedt és fél arca összezúzódott. A baleset után a kisfiú két hónapig vak volt, és a sebhely örökre az arcán maradt. Ezek után nem meglepő, hogy Grierson mindenképp kerülte a lovasokat és nyugtalan paripáikat. A hadsereg ajánlatára áthelyezési kérelemmel válaszolt; bárhol hajlandó szolgálni, csak a lovasságnál nem. A nyugati hadszíntér vezénylő tábornoka, Henry W. Halleck – később az Unió hadseregének főparancsnoka – határozottan megtagadta a kérés teljesítését. Grierson így meséli el a dolgot: „Halleck tábor-

nok tréfásan megjegyezte, hogy eléggé magas és vállas vagyok, így hát minden bizonnyal jó lovas válik belőlem.” Benjamin H. Grierson tehát szolgálatra jelentkezett a 6. illinois-i lovasezrednél. Az ezred az Illinois állambeli Shawneetown városkában telelt. Lehet, hogy Grierson nem bízott a lovakban, de lovagolni és gyakorlatozni tudott, és amikor öt alája rendelt százados azzal a panasszal állt elő, hogy inkább közülük kellett volna őrnagyot választani, Grierson felajánlotta lemondását: „Ha a tisztek és a legénység úgy látja, hogy nem vagyok érdemes a rangomra, bárki más javára lemondok róla.” De Griersont megerősítették tisztében, és pár hónappal később ezredesi rangban a dandár parancsnoka lett. Tavasszal és nyáron űzőbe vették Tennessee lázadó gerilláit, majd Mississippi állam északi részében, William T. Sherman tábornok parancsnoksága alatt néhány erőltetett menetre és kemény csatára is sor került. Ekkorra a hivatalos hadijelentések „Grierson lovasaiként” kezdték emlegetni az illinois-i hatosokat. A háború első hónapjaiban Grierson dandárjának három ezrede körülbelül ugyanazokon a területeken harcolt. A két illinois-i ezredet a Butler-táborban toborozták 1861 nyárutóján. A fiúk az első napokon a fák alatt heverésztek, diót törtek, szemezgették a vadszőlőt, karikadobóst játszottak vagy a tábortűz mellett lustálkodtak: ezzel csapták agyon az időt. Amíg az önkénteseket ezredekbe szervezték, a századok gyalog és lóháton megkezdték a gyakorlatozást, és hogy ne legyen baj a ruhainspekciónál, elsajátították a csizma- és nyeregpucolás tudományát is. A 2. iowai ezred, amelyet augusztusban szerveztek meg a McClellan-táborban, a St. Louis-i laktanyában kapott kiképzés után az illinois-i ezredekkel együtt Bird’s Point mellett csatározott, majd részt vett a Tízes Sziget elfoglalását célzó szárazföldi hadműveletekben. Az iowaiak hamarosan megtanulták, hogyan forgassák a szablyát; egy Graupner nevű német vívómestert fogadtak fel, hogy ellessék tőle a kardforgatás titkait. Graupner a tisztektől öt dollárt, a közlegényektől két és fél dollárt kért, garantálva, hogy tanítványai kezdő vívókkal szemben minden kardpárbajban győzni fognak. A talpraesett iowaiak Missouriban egy nyomdagépet zsákmányoltak, s hogy legyen mivel elütni az időt, Charleston Independent címmel újságot adtak ki.

A 7. illinois-i és a 2. iowai ezred együtt vett részt Corinth ostromában és az Iuka körüli csatákban. Eközben a hátrahagyott illinois-i hatosok Tennessee állam nyugati részében a déli portyázókat üldözték. Mississippi államban mindhárom ezred külön-külön harcolt Grant tábornok alatt, de ezek a hadműveletek 1862 késő őszén kudarcot vallottak. A tél beálltával a három ezred La Grange-ben találkozott, de azon a télen nem sok idejük maradt a pihenésre. Tennessee dombvidékét véres harcok dúlták fel; Robert V. Richardson ezredes déli portyázói keltettek zavart; a hatosoknak majdnem egy egész századuk odaveszett a rabszolgatartók bandái elleni küzdelemben. Ugyanez a Richardson várt most rájuk háromszáz mérfölddel délebbre. De Grierson lovasai ezt persze még nem tudhatták.

III. Ezek a nyugati jenkik a polgárháború elején furcsa módon nem is tekintették magukat jenkinek; az új-angliai fiúkat és a többi keleti katonát nevezték jenkinek, ezek a lovasok magukat nyugatiaknak mondták. Amikor egyszer szóba került a déliek valamelyik ostromolt erődje, Grierson egyik katonája azt mondta: „Egy kis határozottsággal és kurázsival be lehetne venni ezt a fészket. Mi nyugatiak hamar bevennénk. De ezek a jenkik! Csak az a gondjuk, hogy le ne puffantsák őket! Nem méltóztatnak meghalni, nem is kívánják a harci dicsőséget. Inkább azt nézik, mikor tömhetik meg a pocakjukat lepénnyel. Egész Új-Angliát nem tartom annyira, mint Illinois katonáit.” Tizennyolc hónap után ezek a fiatal férfiak kis hencegéssel elmondhatták: katona lett belőlük. Másutt harcoló bajtársaikhoz hasonlóan, a Grierson-lovasok levelezése sok mindenről tanúskodik: a fájdalomról, melyet az otthonhoz fűződő szálak megpattanása okozott, a fiatalabb harcosok mérhetetlen magányáról, levertségéről, az unalomról, éhezésről, betegségről és a váratlan halálról. A lovasok gyűlölték a katonai élet rutinját: „Bár nincs valami sok tapasztalatom, a katonáskodást roppant lélekölőnek tartom – írja haza az egyik fiú –. Az ember gondolatai nem szárnyalhatnak megszokottan, nem tudjuk elfoglalni magunkat valamivel, ami gondolkodást igényelne, életünk annyira megszabott keretek között mozog, hogy az embernek már kedve sincs valamin elgondolkozni, hacsak az ételen-italon nem.” Sokféle betegség kínozta őket – vérhas, sárgaság, kolera, orbánc, kanyaró; állandóan megfáztak, a torkuk fájt, hasmenésük volt. A katonai kórházban nem bíztak, így szólt a katona vicc: – Mi a bajod, pajtás? – Mi lenne? Hát a tábori kórházban voltam! Forbes kapitány levelében olvassuk a következőket: „Jóba lettem egy nagyon rendes orvossal. Gyakran elmegyünk hozzá. Az ezredkórháztól mindenki úgy fél, mint a pestistől. Csak egy példát az ottani bánásmódról. Egyik emberünk orbáncot kapott, és szerettem volna repülősót szerezni

neki. Elmentem a kórházba, előadtam a kérésemet, de minthogy nem pontosan fél kilenckor jelentem meg, nyomban elküldték azzal, jelenjek meg huszonnégy óra múlva. Nem várhattam; így hát megpróbáltam orvost keríteni. Végül a 34. ezrednél találtam egy diplomás orvost, aki egyúttal gentleman is volt. Tőle szereztem egy külön papírt, melyben utasította a kórházi raktárát, hogy adják ki azt a vacak repülősót. Csak két órai lótásfutás után tudtam megszerezni a kívánt adagot. Pfuj! Annyi az ember itt, aki – ha egy kis hatalma van – igazi torzpofa lesz.” A lovasok maguk választották tisztjeiket: „Változás történt századunkban a tisztek között. Századosunkat őrnaggyá léptették elő, első hadnagyunkat hát egyhangúlag, négy hurrá kiáltással választottuk a megüresedett posztra. Másnap, heves vita után negyedik őrmesterünket, McCauslandet választottuk meg első hadnagynak. A mai nap egyetlen érdekes eseménye, hogy rengeteg kérvényt köröztek a táborban; mindegyik kérvényező azt szeretné, hogy őt nevezzék ki negyedik őrmesterré. Szórakoztató volt nézni, mint mutogatják petíciójukat a kérelmezők mindenkinek ebben a hangyabolyban. Pár embernek fenemód fontos, hogy – ha csak egy kicsit is, de – kiemelkedjen társai közül.” Gyakran támadt verekedés a táborban: „Egyik este, takarodó után, Westgate valami szalmaszállal kezdte el csiklandozni az arcomat. Előző éjszaka járőrbe küldtek, azon az estén hát nagyon fáradt és álmos voltam. Mondtam neki, kihajítom a sátorból, ha nem hagyja abba, aztán elveszítettem a türelmemet és talpra ugrottam. Hát akkor összeverekedtünk. Némi lökdösődés után Westgate fölborította a főzőedényeket, és belelépett a vizesvödörbe. Szép kis pácba került, mert annyira beleszorult a lába a vödörbe, hogy alig tudta kihúzni belőle… Sose kapáltak még kukoricát ekkora lábon Illinoisban, a vödör viszont normális méretű volt, úgyhogy csak kisebb operációval tudtuk Westgateet kiszabadítani.” Az is kiderült, mi a büntetés a lovasszázadokban: „A szerencsétlen Hemmenway már másodszor rúgott be, amióta itt vagyunk. Büntetésül fatönköket ásattak ki vele.” Karácsonyi csomagokat kaptak hazulról: „Sosem felejtem el, mennyi finomságot kaptunk. Isteni dolgokat. Én például kaptam egy dobozba csomagolt sült pulykát, mindenféle süteményt, tortát és annyi mindent, hogy felsorolni is nehéz.”

De a hosszú menetelések idején sokat nélkülöztek: „Huszonnégy óra alatt 45 mérföldet meneteltünk, és közben egy falatot sem ettünk. Éhesek voltunk és fáradtak. Egy kis kávén kívül semmink sem volt, amivel csillapíthattuk volna éhünket.” A lovasok megtanulták, hogyan lehet bármikor és bárhol gyorsan elaludni: „Az ól egyik sarkában – tisztes távolban kíváncsi társaimtól, a disznóktól – kukoricahajból hordtam össze derékaljamat.” Azt is megtanulták, mire kell vigyázni: „Aztán lehúztam pompás lovassági csizmámat, és odatettem száradni a tűz mellé, azzal lefeküdtem. Amikor reggel felkeltem és kezembe vettem a csizmát, kiderült, hogy jó pár helyen teljesen megkeményedett, annyira kiszárította a tábortűz heve. Megpróbáltam felhúzni, de elszakadt, használnom többé nem lehet.” A lovasok gyűlölték az esőt és a hideget: „Itt ülök a zsúfolt sátorban. Csepereg az eső; már látszik, hogy a fekete föld sáros és pocsolyás lesz, a lovak is fázni fognak. Nézem a szürke eget és a hegyoldal sötét fenyői mögött a ködtől homályba vont völgyet.” A sártól mindenki irtózott: „Azt mondják, a Föld a Teremtéskor folyékony állapotban volt. Nos, csizmáinkról ítélve úgy néz ki, nemsokára ismét folyékony állapotba kerül… Este lerúgjuk a lábunkról a sarat, és lefekszünk a nedves földre, aztán reggelre szép nagy pocsolya kellős közepén ébredünk. A következő esemény a reggeli, amelyet egy kis sárdagasztás követ a tábornok szálláshelyéig.” A katonák levelei tele vannak a szeretteik iránti vágyódással: „Itt vagyok lenn Délen, sötét fenyőerdők között. Itt barna a föld, de nálatok, azon a fehér vidéken, csikorog az ember talpa alatt a hó. Olyan koravén vagyok, megfakultam a sok gondtól, itt az égből szomorkásan csepereg az eső, de ti napfényben fürdőtök, és az új év sokat ígér… A csata óta nem kaptam levelet tőletek, és az utolsó emlékeztetőt rólatok oly régen hordom magamnál, hogy már olyan, mint valami hervadt rózsa; szép, de halott… Küldök nektek a »vad bíbor magnóliából« egy szirmot. Ez a növény csak idelenn terem.” Barátkozni próbáltak az ellenséges családokkal: „Csábítóan vonzó dolog, amikor belépünk egy takaros házba. Az ember megnézheti a könyveket, a ragyogó arcokat, és hallhatja a gitár vagy zongora hangjait. De az itteniek bizalmatlanok a katonákkal szemben, gyanús alakoknak tartják őket

– amit bizony meg lehet érteni –, úgyhogy a jókedv és a vidámság könnyen elszáll. Ilyenkor érzi az ember, milyen nehéz dolog a katonáskodás.” Az északiak a meghódítottakkal együtt jártak imádkozni: „Vasárnap délelőtt van, elmentem a templomba. Meghallgattam a szinte már idegen régi dallamokat, hallgattam a bibliai történeteket, és a régi falak között felhangzó imákat. Az asszonyok panaszos hangja a külön hajóban álló idegen katonák érces férfikórusával keveredett.” A legtöbb északi fiú olvasta a Tamás bátya kunyhóját, de amikor az első felszabadított rabszolgákkal szembekerült, csalódott: „Itt nem látni Mrs. Stowe négereit.” Dicsőségről szőtt álmaik is szertefoszlottak: „Emlékszem azokra az időkre, amikor azt képzeltem, miként fogok bátran, hegyen-völgyön át az ellenségre rontani. Tüzet okádó forgópisztolyommal legalább három lázadót leszedek a lováról, majd egy bal oldalt – sosem jobb oldalt – szerzett sebbel, amelyből látványosan omlik bal vállamra vér, vidáman nyargalok vissza csapatomhoz. Néhány napig csinos kötést viselek, de aztán megint alig várom már az újabb kalandot, bár az ellenség öntötte ólmot életem végéig testemben hordozom. Épp most szereltek le egy embert a századunkból, mert kiderült, hogy golyóval a tüdejében szaladgál. A golyó néha lejjebb süllyed és nagyon megnehezíti a légzést, de ez a katona úgy fogta fel a dolgot, mintha csak asztmája lenne.” Bár a katonák könnyen faképnél hagyhatták volna csapatukat, hogy hazamenjenek, Grierson dandárjában alig akadt szökevény. Sőt – az önkéntes katonai szolgálat leteltével – nagy részük újra jelentkezett szolgálatra. Azok, akik nem estek el, nem kerültek fogságba vagy nem ragadta el őket a betegség, ezredüknél maradtak.

IV. Míg Graham őrnagy első zászlóalja lóhalálában vágtatott a Tallahatchie hídjához, Hatch a 2. iowai ezreddel befejezte a Mobile & Ohio vasútvonal irányába tett megtévesztő hadmozdulatát, majd délnek fordult, Molinó felé. Molinó közelében az iowaiak előőrsét ellenséges lovasjárőrök észlelték, J. F. Smith mississippi ezredének harcosai. Táboruk tizenkét mérfölddel délebbre, Chesterville-ben volt. Smith ezrede főleg olyan farmerfiúkból és kisvárosi legényekből állt, akiket különféle okokból nem soroztak be a Konföderáció hadseregébe. Bár az ezred mindössze 350 embert számlált, csak egy századuk sátorozott Molinó határában. Smith ezredes kis csapata nem vehette fel a harcot az iowaiakkal, ezért futárt küldtek Chesterville-be, és előkészületeket tettek avégett, hogy minél tovább feltartóztassák Hatch csapatait. A konföderáltaknak persze fogalmuk sem volt róla, hogy hét-nyolc mérfölddel nyugatabbra két másik ezred lovagol délnek a New Albanyba vezető úton. De Hatch sem ismerhette az ellenség erejét, ezért lassan nyomult előre; délutánig csak öt mérföldnyire közelítette meg Molinót, mert az ellenség lovasai állandóan zaklatták. Hatch késő délután átkelt a Tallahatchie folyó felső ágain, és kettős őrszemeket állítva tábort vert éjszakára. Az ég beborult, az idő esőre állt. A 7. illinois-i ezred első zászlóalja Graham őrnagy parancsnoksága alatt időközben akadálytalanul eljutott odáig, ahonnan már látták a Tallahatchie hídját. A hidat – Prince ezredes számításainak megfelelően – valóban őriztette az ellenség. Bár Graham vágtában érkező lovascsapatát a hídőrség puskatűzzel fogadta, az őrszemeket annyira meglepte a kékkabátosok felbukkanása, hogy nem maradt idejük felgyújtani a fahidat. Néhány katona már szaggatni kezdte a laza pallókat, de a támadás olyan gyors volt, hogy lóra pattantak, és menekülni próbáltak. Ám Graham fürge lovasai négyet elfogtak közülük. Az őrnagy megparancsolta embereinek, szálljanak le a nyeregből, és készüljenek fel a híd védelmére. Mivel azonban senki sem támadta meg őket,

védekezniük sem kellett. Néhány katona kijavította a megrongált pallókat, hogy a főerő zavartalanul átkelhessen, de Grierson a lovak rövid etetése és itatása után úgy határozott, hogy nem a hidat, hanem a három mérfölddel alábbi gázlót választja, ahol dandárja gyorsabban átkelhet. Alkonyodni kezdett, amikor a hátvéd elhagyta New Albanyt. „Ez a városka takaros házakból és néhány áruhiánnyal küszködő boltból állt. Különben csinos település” – írta egy szemtanú. – A főerő lassított, hogy bevárja Hatch ezredest, akiről még semmi hír sem érkezett. Grierson katonái a Pontotoc város felé vezető úton délkeleti irányban poroszkáltak. Előttük viharfelhők borították el az eget, és a messzességben apró villámok fényei cikáztak. A két napi jó lovaglóidő a végéhez közeledett. Öt mérfölddel New Albany után a csapat bizonyos Sloan ültetvényén, egy keskeny folyócska partján vert tábort éjszakára. Besötétedett és sűrűsödtek a sötét felhők az égen. Grierson utasította katonáit, készüljenek fel a közeledő viharra. A lovasok kipányvázták a lovakat, lenyergelték, majd néhány katona kerítéslécekből és esőköpenyekből kunyhókat eszkábált össze. A többiek rőzséből csináltak maguknak fekvőhelyet, párnául pedig nyergüket használták. Becsavarták magukat a pokrócokba, és – Stephen Forbes szavaival – „ott feküdtek köpenyük alatt, és a finom szemű eső surrogását hallgatták”. Persze voltak kevésbé szerencsések is a csapatban: őket őrszemnek állították. Grierson, „Szolgálati időm” című önéletírásában, amelyet magánkiadványként nyomatott ki családjának, beszámol erről az estéről és az ültetvényessel, Mr. Sloannal történt összetűzésről. „Amint az ilyenkor szokás – írja Grierson –, elkértük a füstölők és csűrök kulcsát, hogy ennivalót tudjunk adni a katonáknak és lovaknak. Bár a makacskodásnak persze semmi értelme sem volt, Mr. Sloan megpróbált ellenszegülni; nem volt hajlandó átadni a kulcsokat, ezért az ajtókat fel kellett törnünk. Mr. Sloan, látva, hogy raktárai kiürülnek, annyira dühbe gurult, hogy szinte eszét veszítette. Először az én torkomat akarta elvágni, aztán meg magával akart végezni.” Grierson megpróbálta lecsillapítani az indulatos rabszolgatartót, de épp amikor sikerült volna célt érnie, az egyik csapat előhajtotta az ültetvény – biztonságban hitt – lovait és öszvéreit az erdőből. „Az ültetvényes habzott a dühtől – írja Grierson. – Már ötvenedszer követelte, vigyük ki a házból és végezzünk vele.”

Grierson szerette a színjátszást; amikor Jacksonville-ben zenetanár volt, néhány vígoperát komponált és saját darabjaiban fel is lépett. Sarkon fordult hát és intett a tisztiszolgájának, egy dús szakállú, atléta termetű férfinak: „Mr. Sloan legfőbb óhaja – jelentette ki ünnepélyesen –, hogy elvágják a torkát. Rajta hát, vigye ki!” A tisztiszolga „vette a lapot”, átérezte a rögtönzött színdarab hangulatát, előrántotta hát hatalmas vadászkését, Mr. Sloant pedig galléron ragadta. „Most támadt csak igazi felfordulás. Mrs. Sloan, aki eddig sokkal jobban uralkodott magán, mint a férje… a szolgálókkal együtt kórusban sikoltozni kezdett.” Könyörögve kérte Grierson ezredest, ne hallgasson a férjére. A hosszú folyosó végéből pedig Sloan üvöltése hallatszott, amint a „halálraítélt” az életéért könyörgött. Végül elcsendesült a ház, mert Grierson megígérte: Mr. Sloan elkobzott lovaiért cserébe itthagyja néhány fáradt lovát. A Tallahatchie hídjának merész elfoglalása egyetlen haszonnal járt: Graham őrnagy négy foglya szívesen beszélt és sok mindent tudott is; kettő közülük egy helybeli ezred katonája volt. Ezt a nem hivatalos egységet Weatherall kapitány vezette. Katonái nem voltak hajlandók a Konföderáció állandó hadseregében szolgálni, de ha a jenkik megjelentek szülőföldjükön, vadul rájuk támadtak. A másik két fogoly Clark R. Barteau alezredes 2. tennessee-i lovasezredében volt sorkatona. Ettől a két lovastól tudta meg Grierson, hogy Chalmers őrnagy a 18. mississippi ezred egyik osztagával néhány mérfölddel északnyugatra, King’s Bridge közelében táborozik. Az is kiderült, hogy három mérfölddel keletebbre egy völgyben kisebb ménest rejtettek el a déliek, Barteau ezredes pedig 400-500 sorkatonával és ugyanilyen létszámú helyi milíciával húsz mérföldre lehet.

V. A 2. tennessee-i lovasezred parancsnokát, Clark Russell Barteau alezredest a kékzubbonyos ellenség állandóan zaklatta. A déliek 1862. évi shiloh-i és corinthi veresége után az ezred Mississippi északkeleti részébe vonult vissza. Barteau itt hozta rendbe, itt szervezte újjá, itt szerelte fel ezredét. Az ezred katonáit erősen hajtotta a bosszúvágy; Okoló na városból egész télen át portyáztak észak felé, ugyanakkor pedig a Mobile & Ohio vasúttársaság vonalait védték. Mielőtt azonban kitavaszodott volna, az ezred fegyverzete tönkrement, létszáma megfogyatkozott, és egy kisebb összecsapáshoz is alig volt elegendő lőszere. A katonák között súlyos kanyarójárvány pusztított. Legfőbb parancsnokuk, Ruggles tábornok, látva a Barteau-lovasezred kétségbeejtő helyzetét, 1863. március elején John C. Pembertonhoz, a mississippi katonai körzet parancsnokához fordult segítségért. Használható fegyvereket és katonánként ötven sorozat töltényt kért. Pemberton vonakodva mondott le a Vicksburgben felhalmozott értékes hadianyagról. A tavasz beköszöntött, és a rabszolgatartás hívei – a jenki vonalakon átszökdösve – egyre többen szivárogtak át Tennesseeből, hogy Barteau ezredéhez csatlakozzanak. Alig két héttel Grierson ezredének indulása előtt Barteau-t – parancsnoki képességei elismeréséül – a katonai körzet valamennyi lovascsapatának élére nevezték ki. Így lett Barteau feladata, hogy minden északról jövő támadást felfogjon és visszaverjen. Barteau jól tudta, mennyire nem irigylésre méltó a helyzete, hiszen három tényezővel is kellett számolnia: az Unió hadseregével, John Pettus kormányzó és Samuel Gholson dandártábornok képviseletében Mississippi állam helyi hatóságaival, valamint – Pemberton tábornok személyében – a reguláris déli hadsereg basáskodásával. Jóllehet Mississippi ugyanannyi katonát állított ki, mint a többi déli állam, legényeinek zöme a polgárháború első hónapjaiban Virginiába vonult. Amint az Unió haderői északról és a Mississippi folyam mentén, az elfoglalt New Orleansből támadásba lendültek, Mississippi polgárai nem lelkesedtek többé a határokon túli szolgálatért. Nem fogták fel, miért Virginiá-

ban vagy akár a szomszédos Tennessee-ben harcoljanak az északiakkal, amikor saját ültetvényeik közvetlen közelében is épp elég jenki ólálkodik. Amikor Jefferson Davis, a Konföderáció elnöke, 1862 októberében elmozdította tisztségéből a mississippi katonai körzet parancsnokát és az állam hősét, Earl Van Dornt, John C. Pembertont bízva meg Vicksburg védelmével, az állam vezetői mélységesen megsértődtek. Valószínűleg már ők sem bíztak Van Dornban, ám Pemberton helyett szívesebben látták volna Joseph Johnston tábornokot. Tudták Pembertonról, hogy több évtizedes szolgálat után hűtlen lett az Egyesült Államok hadseregéhez és átállt a déliek oldalára, mégis gyanakvással nézték; Pemberton bizonnyal lelkes híve a Délnek, de nem szabad elfelejteni, hogy születése szerint pennsylvaniai jenki; alig jobb tehát, mint egy északi hadifogoly, aki a fogolytábortól való félelmében csapott fel a déliek seregébe. 1863 tavaszára alig tudtak már sorozni Mississippiben, noha a Konföderáció sorozási törvényeit megszigorították. Az állami törvényhozás felhatalmazta Pettus kormányzót, hogy a Konföderáció haderőitől független, helyi csapatokat állítson fel; ezzel akarták biztosítani Mississippi védelmét. Kora tavasszal tehát Gholson dandártábornok a kormányzó támogatásával Mississippi állam számára három lovassági ezred toborzásába kezdett. Egy idő után Gholsont – nagy felháborodás ellenére – Pemberton alá rendelték. James R. Palmers tábornok – aki Memphistől délre irányította a védelmet – keserűen panaszolta, hogy Gholson a nélkülözhetetlen portyázókat a nyugati megyékből a keletiekbe irányítja. A portyázók nagy része az állam északkeleti területéről származott; Gholsonnak így nem volt nehéz rávennie őket, vonuljanak megyéik védelmére. Ha ugyanis az embernek saját államát saját hazája fölé kell helyeznie, amint a déliek érveltek, akkor a szűkebb szülőföld, a megye védelme még az államénál is előbbre való. Gholson tábornok Mississippi északkeleti területein maradt, hogy befejezze a három ezred újoncozását. Barteau ezredes, bár névlegesen ő volt a terület parancsnoka, kényelmetlen helyzetbe került: olyan sereg élén állt, amelynek két parancsnoka volt, ez a kettő pedig egymástól függetlenül osztogatta az utasításokat. Barteau közvetlen felettese, Ruggles tábornok úgy akarta kettévágni a gordiuszi csomót, hogy közölte Barteau-val: valahányszor a helyi csapatok lépnek harcba – udvariasságból és a cselekvés

egységének megőrzése céljából –, ideiglenesen adja át Gholsonnak a parancsnokságot. Ilyen pácban volt Barteau, amikor április 18-ának késő délutánján felderítők érkeztek Verona melletti táborába azzal a hírrel: kékzubbonyos lovasok bukkantak fel a New Albany-i hídnál. Barteau azt hitte, a jenkik Chesterville felé tartanak, ezért azonnal megparancsolta Tennessee-beli ezredének, hogy másnap hajnalra készüljön fel az indulásra, mert Chesterville-be mennek. Még a türelmes Barteau is minden bizonnyal elátkozta az esőt, a jenkiket és a parancsnoki körökben uralkodó fejetlenséget.

Üldözők és üldözöttek /HARMADIK NAP, VASÁRNAP, ÁPRILIS 19./

I. Nem a Mississippi állam szívébe délnek behatolt Grierson-lovasezred hajtotta végre az egyetlen diverziós hadműveletet. Grant tábornok azon a tavaszon Vicksburg bevételére készülődött, ezért több elterelő hadmozdulatot rendelt el. Mire Grierson portyázói április 18-án elérték New Albanyt, négy további hadmozdulat is javában zajlott már. Memphisből három gyalogos ezred, egy tüzérüteg és 200 lovas tört délnek, Chalmers tábornok panolai erődítménye felé, William Sooy Smith tábornok pedig La Grangeből 1500 gyalogost vasúton Coldwaterbe szállíttatott, hogy a Tallahatchie felső folyásánál oldalba támadja Chalmers csapatait. Corinthból 5000 gyalogos masírozott a Tennessee folyó mentén Tuscumbia felé. Végül Tennessee északi végéből Abel Streight ezredes vezette támadásra osztagát Alabama állam ellen. Grant és tábornokai nemcsak azt remélték ettől az öt, jól megtervezett, összehangolt hadmozdulattól, hogy elterelik a déliek figyelmét a Vicksburg körüli döntő hadműveletről, hanem azt is, hogy a Vicksburg-Jackson védelmi területről elvonják a tartalékokat. A két lovastámadástól Grant azt várta, hogy sikerül elvágnia az ellenség utánpótlási vonalait, Vicksburg erődítményében tehát legalább egy időre elszigeteli Pemberton tábornokot a Dél többi területeitől. Grant télen kiadott parancsaiból nyilvánvaló volt, hogy a tábornok Grierson portyáját tekinti a fő csapásnak, ami legjobban leköti az ellenség figyelmét. Katasztrofális korábbi tapasztalatai alapján Grant jól tudta, hogy Memphistől délre, a Chalmers által erősen védelmezett területen az ellenséges csapatok lekötésénél alig tudnak többet elérni katonái. Sooy Smith átkaroló támadást intézett a terület ellen; ez a megtévesztő hadmozdulat Grierson hadoszlopának jobbszárnyáról fedezte az északiak portyázóit, a Corinthból elindított erők pedig bal oldalról könnyítettek a délnek nyomuló ezreden. Ami Streight Alabama ellen intézett támadását illeti, ennek az

volt a célja, hogy messze keleten lekösse Bedford Forrest villámgyors lovasait, és – ha lehetséges – károkat okozzon a Vicksburgbe irányuló vasúti lőszerszállítmányokban. Streight katonái öszvérháton és rossz lovakon indultak útnak; Grierson csapataihoz képest tehát nem képviseltek komoly erőt. A Grierson-lovasok a lehető legjobb paripákat szerezték meg; Mississippiben fajméneket és kancákat zsákmányoltak, és ezeket St. Louis-i táborukban gyűjtötték össze. A hadtáptisztek ősszel és tavasszal bejárták az Unió nyugati államait; a városok utcáin felhívásokat ragasztottak ki, és a helyi lapokban a következő hirdetést tették közzé: „15 maroknál nem magasabb, öt és kilenc év közötti, sötét színű, nyereghez szokott, testes lovakat keresünk.” De még a legjobb állatot is kifárasztja a sáros út; amikor április 19-én Grierson felébredt, csalódással látta, hogy napsütés helyett szürke felhők borítják az eget, és zuhog az eső. Az agyagutak dágványában hogyan fog haladni a tervezett gyorsasággal? Miközben tisztjeivel reggelizett, Grierson az időjárásnak megfelelően módosította terveit. Erősen bízott benne, hogy még nem vontak össze körülöttük nagyobb ellenséges erőket. Úgy határozott, hogy katonáival néhány megtévesztő mozdulatot hajtat végre. „Egy különítményt keletnek küldtem – írja Grierson. – Kapcsolatba kellett lépniük Hatch ezredessel, majd fenyegetőlég Chesterville felé vonulniuk, ahol az ellenség épp egyik ezredét szervezte. Küldtem még egy csapatot New Albanyba, egy másikat pedig King’s Bridge-be, hogy az ott épp Chalmers ezredes által szerveződő lovasezred egyik egységét megtámadják és szétszórják. Mindezzel azt a látszatot próbáltam kelteni, hogy előrenyomulásunk célja ezeknek az erőknek a szétverése.” Grierson utasítására a támadásra induló három egységet a 7. illinois-i ezredből választották ki. Prince ezredes George W. Traftont, a G század parancsnokát szemelte ki a New Albany elleni támadás vezetőjéül. Nem sokkal hat óra után a katonák visszafordultak északnak. A csapat lassan poroszkált New Albanyba. A zuhogó eső az arcukba csapott, és az esőkabátok gallérnyílásán becsurogva eláztatta zubbonyukat. A sárban botorkáló lovak patájáról a lovasokra fröccsent a ragadós, sárga latyak.

Az éjszaka folyamán a mississippi polgárőrség egy kisebb egységét New Albanynál vonták össze; a lázadók Trafton két századát megpillantva rögtön felvették a harcot. Kétszázan lehettek, egy részüknek ló sem jutott. Az északiak rohamra indultak; előbb sortüzet adtak, majd szablyát rántva a városon át kergették vissza az ellenséget. Számos déli megsebesült. Ezen a vasárnapon Grierson katonái csak rövid ideig maradtak New Albanyban, de néhány hónap múlva, egy másik hadművelet alkalmával ismét ebbe a városba vetődtek. Viselkedésükről a helység egyetlen orvosának felesége, Elizabeth Jane Beach számol be feljegyzéseiben. A déli asszony persze nem romantikus daliákat látott Grierson lovasaiban, hanem veszedelmes rablókat, akik otthonát és személyes biztonságát végromlással fenyegetik. Mrs. Beach Georgia államban élő szüleinek írott levelében ezt olvassuk: „Már megint ugyanarról kell írnom; itt voltak a jenkik. Itt táboroztak a Tallahatchie mentén. Előre hallottuk, hogy jönnek, és a férfiak persze elhajtották az állatokat. A házam, a kertem, a gyümölcsös állandóan jenkikkel volt tele. Mindent elhurcoltak; a gabonát, a takarmányt, a csirkéket, a zöldséget, az edényeket, egyszóval mindent, amit a ház többszöri átkutatása után megtaláltak: Volt egy sereg szép, levágni való csirkém, azt is elvitték; mindössze öt öreg tyúkom maradt. Mindent elhordtak, ami ehető volt. Mindent, amit nem sikerült eldugni: a csirkéket, a zöldséget, a tejet, ám a többi dolgot jól elrejtettem. Még a szalonna közé meg a zsírosbödönbe is bedugtam egyet-mást, amit szerencsére nem találtak meg. Azt hiszem, már megírtam nektek, hová szoktam eldugni a dolgokat. A verandán van egy jó kis hely: a gerendákat elfűrészeltük és úgy illesztettük vissza, hogy amúgy szemre semmi különöset nem látnátok.” De már az első találkozáskor is haragudott Elizabeth Beach a jenkikre. Elhatározta, hogy meglátogatja Griersont, aki bizonyos James Hill házában rendezte be főhadiszállását. „Vagy félórát beszélgettem Griersonnal. Nagyon udvariasan viselkedett, de nem hiszem, hogy érzés rejtőzne ebben az emberben. Látnotok kellett volna, milyen méltóságteljesen pózolt ott a tisztjeivel. Összesen öten voltak: Grierson, a szárnysegédje, egy őrmester és még ketten. Ott ültek teljes harci díszben Mr. Hill házának verandáján, körülöttük négy-öt üveg pezsgő és sok szivardoboz.”

Grierson néhány kérdést tett fel Mrs. Beachnek a férjéről. Az asszony elmondta, hogy a férje orvos. Azért távozott el, hogy a lovát megmentse. Eddig már négy lovat vittek el tőle a jenkik, egy ötödiket semmi kedve odaadni. – Szép lova lehet – jegyezte meg Grierson. – Igen – felelte Mrs. Beach. – Rossz lovon orvos nem járhatja sorra a betegeit. Mostanság alig akad jó ló a környéken. Nos hát, ezért nyargalt el a férjem. Még hogy maguk jenkik elvegyék tőle! – Itthon is maradhatott volna – felelte Grierson. – Nem esett volna bántódása sem neki, sem a lovának”. A beszélgetés végén Mrs. Beach megkérte Griersont, állítson őrt a háza elé: „Elmondtam neki, hogy a katonái az egész házat felforgatják és mindent feltörnek. Azt is megmondtam, hogy már minden ennivalót elhurcoltak, és csak egy kívánságom lenne: szeretném gyermekeimet és magamat az éjszaka biztonságban tudni. Grierson megígérte: őrt fog állíttatni a házam elé, és ha rendesen viselkedem, a csapatok távozásáig megvéd. Saját őrségéből küldött egy katonát, hát azon az éjszakán jól is aludtunk. Kedves voltam Griersonhoz, tömtem neki egy szép szalmazsákot, azon az éjszakán hát a jenkik nem zaklattak többet.” Ám nem sokkal azután, hogy az őr távozott, a fosztogató katonák ismét megjelentek Beach doktor otthonában. „Egész nap ott munkálkodtak, akár a hangyák. Föl-le futkároztak a lépcsőn; minden sarkot, minden mélyedést átkutattak és mindenhová beszimatoltak.” Végül megtalálták Elizabeth Beach titkos rejtekhelyét. „Az egyik gazfickó a sarokban leguggolt, hogy megvizsgálja a padlózat léceit. Előrebillent ekkor, és a lécekbe kapaszkodott, mire azok megmozdultak. A katona a padlózatot föllépve így kiáltott: – A szentségit! Fiúk, megtaláltam a nagy rejtekhelyet! – A katonák fölszaggatták a padlódeszkákat és fölfedezték a lyukat. Mondja ekkor az egyik. – Valaki szaladjon a kapuba és őrizze a bejáratot! Majd szépen elosztjuk a zsákmányt. Erre a rejtekhelyre dugtam a húst, a lisztet, a cukrot, a kávét, a melaszt. A férjem, a gyerekek, Sára és az én legjobb ruháim is mind ott voltak. Ott volt még egy párnahuzatban az összes használatlan cipő. A katonák mindent előráncigáltak és megbámultak. Ott álltam mellettük, amint kihajigál-

ták a holmit; legszívesebben mindegyiket kicsavartam volna a kezükből, és megmondtam volna nekik, hogy nem vihetnek el semmit sem; de azt is tudtam, hogy ha a férjem ruháit fölfedezik, úgyis hiába minden. El is vitték a férjem nagykabátját, az új nadrágját, három nyári nadrágját, egy ingét, egy kesztyűjét, valamint – annak kivételével, amiben elmenekült – az összes fehérneműjét. A férjemnek tehát alig maradt valami ruhája.” A jenkik „egy zsírosbödönön és a són kívül mindent elhurcoltak a házból. Egyetlen kukoricaszem sem maradt, hogy kukoricakását csináljak. Mr. Hill-lel is hasonlóképpen bántak; majdnem mindenét elvitték, az állatait lemészárolták. Minden rabszolgája elment a jenkikkel. Most egyetlen négere sincs azon a birtokon, se felnőtt, se gyerek.” A polgári lakosság fosztogatása a polgárháború mindkét hadseregében problémát okozott a tiszteknek. Az ellenséges területre beütő csapatok általában azt a parancsot kapták, hogy mindent, amit az ellenséges hadsereg fölhasználhat, semmisítsenek meg; a háború elhúzódásával azonban a kincstári és a magántulajdon közötti határvonal egyre jobban elmosódott. Mivel majdnem mindig a Konföderáció területén folytak a harcok, a legtöbbet a Dél polgárai szenvedtek – mindkét hadseregtől. Az első háborús évben az Unió hadseregének parancsnokai szigorúan betartották a magántulajdon védelmében hozott utasításokat. Arra számítottak, hogy a magántulajdon szigorú tiszteletben tartásával sikerül megnyerniük a Dél polgárainak egy részét az Unió ügyének. Egy alkalommal, a tennessee-i hadjáratok kezdetén, amikor az 7. illinois-i ezred C százada Grant tábornok kísérőcsapataként szolgált, a tábornok észrevette: a század néhány katonája leölte és besózta az egyik farmer disznóját. Grant a hadoszlopot megállítva odalovagolt a katonák elé. – Honnan szereztétek ezt a disznót? – Zsákmányoltuk, uram. – Hát nem tudjátok, hogy ezt szigorúan tiltja a parancs!? Henry Eby közkatona, aki saját fülével hallotta a beszélgetést, feljegyezte, hogy Grant – akár egy apa a tévútra jutott fiait – alaposan leszidta a katonákat, majd megparancsolta az őrmesternek, vegye őrizetbe őket és jelentse a nevüket a főhadiszállásnak. Eby feljegyzése így folytatódik: „Néha nagyon megsajnáltam a délieket, amikor állataikat, gabonájukat elkobozták, kerítéseiket felaprították a mie-

ink. Megparancsolták ugyan, hogy csak a kerítések felső léceiből rakjanak tüzet, ám fokozatosan minden lécből »felső léc« lett, így azután pár perc leforgása alatt semmi sem maradt a kerítésből.” Stephen Forbes látta, hogy egypár bajtársa válogatás nélkül fosztogat, és ki is fejezte aggodalmát: „Menetoszlopunk néhány pillanatra megállt egy szegény özvegyasszony házikója előtt. (Erről az asszonyról minden szomszéd azt mondta, hogy a mi oldalunkon áll.) A házat és az udvart egy szempillantás alatt ellepték a tolvajok. (Szégyen, de nem nevezhetem másnak ezeket a katonákat.) Minden mozdítható tárgyat azonnal elkoboztak. Néhányan az aprójószágot kezdték kergetni; a csirkéket és libákat még a házikó belsejébe is követték. Mindenfelé kövek repkedtek, és mindenütt puskatusok csapkodása hallatszott. Mások lemészárolták a disznókat; az állatokat kettéhasították, majd a még meleg, vértől csöpögő húsdarabokat a nyereghez kötötték. Ismét mások a deszkakerítés léceivel bezúzták a füstölő és a csűr ajtaját. Mintha kiéhezett farkascsorda rohanta volna meg a majorságot, egy pillanat alatt egy teljes év kemény munkájának utolsó morzsája is eltűnt. A szerencsétlen öregasszony a kezét tördelte, félelmében és kétségbeesésében Istenhez rimánkodott, segítené meg. Gyerekei dühükben és félelmükben zokogtak és sikítoztak. Egy katona azt mormogta mögöttem: – Nem szép dolog, így nekirontani a szegényembernek. – Pokolba az ilyen tolvajokkal! – kiáltottam magam is. Olyan dühbe gurultam, hogy éreztem, elsápadok. – Mindegyik gazembert vasra kéne verni és lassú tűzön megégetni! – üvöltöttem.” Más alkalommal Forbes valamivel higgadtabban fejtette ki véleményét: „Nincs kínosabb dolog annál, ha a katona rabolni kényszerül. Márcsak azért is, mert – amíg a nők sikoltoznak és a férfiak rettegnek félelmükben – nem nehéz egy védtelen polgárt teljesen kirabolni; nem nehéz elkötni valamely szegény öregasszony utolsó lovát, vagy elhajtani egy férfi ekéje elől az ökröt. De maga a háború mindenestül gonosz valami, amely gonoszságot egy jóval nagyobb gaztett leküzdése végett vívjuk. Amíg a lázadók leveréséért folyik a háború – úgy érzem –, a cél szentesíti az eszközt.”

II. I. Amíg Trafton New Albanyban szétszórta az ott összegyűlt lázadókat, két másik század északnyugati irányban, King’s Bridge felé indult, hogy megkeresse Weatherall és Chalmers ezredeit. Egy kis liget esőtől nedves fái alatt bukkantak rá az ellenség táborára, ázott sátorokra és szélfogókra, ott szomorkodott mind – üresen. A nedves ágynemű ott hevert a sárban. A mississippi katonák már pirkadat előtt kereket oldottak; az elmúlt éjszaka rakott tábortüzek leégtek vagy az eső oltotta ki őket. A jenkik, amit csak tudtak, meggyújtottak, néhány portyázó pedig az ellenség hátvédje után vetette magát, és négy délit foglyul is ejtett. Több eredménye nem is volt az üldözésnek; a Tallahatchie sáros árterületén nem lehetett gyorsan lovagolni. Prince ezredes utasította a csapatot, hogy tíz óráig csatlakozzék a főerőhöz. Trafton tehát kénytelen volt visszafordulni a Pontotocba vezető úton. Ugyanekkor Grierson harmadik osztaga, amely szintén két századból állt, kelet felé vonult azzal a paranccsal, hogy lépjen érintkezésbe Hatch iowai ezredével, és adja át az utasítást, amely szerint Hatch-nek Chesterville, az állambeli lázadók gyülekezőhelye felé kell vonulnia. Azt a ménest is el kellett volna terelnie az osztagnak, amely a hadifoglyok állítása szerint az úttól néhány mérföldnyire, a cserjésben elrejtve legelészett. Az északiak az erdők fedezete alatt indultak el; a fákon összegyűlt eső néha kisebb zuhanyt zúdított a nyakuk közé. A lovasok óvatosan haladtak előre, mert tudták, hogy a konföderációsok nagy erőkkel táboroznak a Pontotoc és a Mobile & Ohio vasútvonal közötti területen. A felderítőket jó messzire, lőtávolon túlra küldték; a menetoszlop így minden leshelyből leadott lövést jókor észlelhetett. Ahol a terep tanácsossá tette, jobbra, balra és előre is járőröket küldtek ki, akik a menetoszloptól lőtávolságra haladtak. A lovasok tehát biztonságban tudhatták magukat; akárhonnan csaptak volna le rájuk, a támadás előtt arcvonalba tudnak fejlődni. Ha gyanú? neszezést hallották a sűrű bozótban, egy szakasz leszállt a lováról, és csatárláncot formálva elindult a gyanús hely felé.

A ménesből csak néhány lovat találtak meg, de elérték Hatch ezredes előőrsét. Az ezredes megkapta Grierson parancsát; az iowai ezred vonuljon Chesterville felé. A két század az üzenet átadása után megfordult, és visszanyargalt a Sloan-ültetvénynél állomásozó főerőhöz. A három kiküldött csapat közül ez tért vissza utoljára, és mire eljutott a pontotoci útig, az eső is elállt. Eközben a 6. illinois-i ezred a nyugodt vasárnapi reggeli és az istentisztelet után elindult Pontotoc felé. Grierson régi ezredével tartott. A 7. ezred századai – felnyergelt lovakkal – a három portyázó csapat visszatéréséig vártak, majd Prince elindította embereit Grierson után. A 6. ezred jól megdagasztotta az utat, amely valóságos iszaptengerré változott. A bokáig érő sárban a lovak gyakran csúszkáltak, meg-megbotlottak. A szélsodorta, alacsonyan szálló felhők mögül, amely finom ködbe burkolta a menetoszlopot, nem bújt elő a nap, hogy fölszárítsa az utat. Késő délután a lovasok egy öreg farmház mellett, szép zöld mező mentén megetették és megitatták a lovakat. Az életnek semmi nyomát sem látták a környéken, és egy csoport betört a farmépületbe. A katonák találtak egy lőporos hordót, jó néhány pisztolyt, valamint – az egyik raktárhelyiségben elrejtve – néhány ócska kincstári muskétát. Az unionista csapatok általában minden olyan épületet, amelyben fegyvert vagy lőszert találtak, felgyújtottak, ezért valaki parancs nélkül csóvát vetett az épületre. Amint Prince ezredes megpillantotta a lángban álló házat, rögtön megparancsolta, oltsák el a tüzet. A ház azonban hamarosan leégett. Surby őrmester feljegyezte: „Akárhogy iparkodtak a tisztek a bűnösöket megtalálni, rejtélyes módon senki sem akadt, aki tudta volna, kik gyújtogattak.” Nem sokkal négy óra után a 6. illinois-i ezred a 3000 lakosnál alig népesebb Pontotoc megyeszékhely közelébe ért. Grierson itt kemény ellenállásra számított, ezért előreküldte egyik osztagát, hátha a védők kivonulnak eléjük a városból. Egy kisebb csapat fegyveres polgár és Weatherall százados polgárőrei néhány sortüzet adtak le rájuk, de amikor megpillantották a távolabb felvonuló főerőket, a csapat, egy ember kivételével, szétfutott. Ez az egy lázadó inkább meggondolatlan volt, semmint bátor. Egyes feljegyzések tanúsága szerint Beers volt a neve, mások szerint Reno. Ám akárhogy is hívták, felesleges módon áldozta fel az életét. Grierson katonái gyorsan megszállták a várost; az új, téglából épített bíróságot körülvették

és a módosabb polgárok házait átkutatták. Megtalálták Weatherall ideiglenes főhadiszállását is; számos foglyot ejtettek és egy rakomány lőszert lefoglaltak, amelyet a főhadiszállás épületében minden más hadi felszereléssel együtt megsemmisítettek. Amint a 7. illinois-i ezred vágtatva megérkezett – Prince meghallotta a fegyverropogást –, a hatosok menetoszlopba sorakoztak és elindultak dél felé, megfelelő táborhelyet keresni éjszakára. Nem sokkal indulásuk után az iowaiak egyik egysége valami régi malomban a déliek elrejtett sókészletére bukkant. Sóban óriási hiányt szenvedtek a déliek, és a só majdnem olyan érték volt számukra, mint a lőszer; ezért három század utasítást kapott, hogy a főerőtől lemaradva semmisítse meg az értékes készletet, amelyet egy hivatalos jelentés 4-500 bushelre becsült. Sötétedett már, amikor a három ezred Dagget és Weatherall ültetvénye mellett tábort vert. Az utóbbi ültetvény tulajdonosa bátyja volt annak a Weatherallnak, aki az állami milícia parancsnokaként elmenekült a pontotoci főhadiszállásról. Miután megtette elterelő hadmozdulatát Chesterville felé, Hatch ezredes is visszatért. Az iowaiakat az elmúlt tizennyolc órában körülbelül 200 polgárőr zaklatta. Éjféltájt sorban megtámadták a jenki előőrsöket, majd másnap hol itt, hol ott kezdeményeztek összecsapásokat. Amikor Grierson ezen az éjszakán eltervezte, hogy másnap reggel korán fúvat ébresztőt, azt is megállapíthatta, hogy ezt a vasárnapot sikeresnek mondhatja: nem volt sebesültje, egyetlen embere sem esett el, péntek óta pedig hatvan mérföld mélységben sikerült benyomulnia az ellenséges területre.

III. Amikor Benjamin Grierson kisdiák volt az Ohio állambeli Youngstownban, későbbi ellenfele, a szintén ohiói Clark Barteau egy Cleveland melletti falusi iskola utolsó osztályait végezte. 1851-ben, tehát ugyanabban az évben, amikor Grierson átköltözött Illinois-ba, Barteau a Wesley-egyetemen megkezdte tanulmányait. Négy évvel később Barteau már a tennessee-i Hartsville-ben egy fiúiskola igazgatójaként kereste kenyerét. Azon az esős áprilisi vasárnapon, amikor a 2. tennessee-i ezred a vasútvonal mentén libasorban haladva kilovagolt Veronából, Barteau ezredes talán azon töprengett, milyen sors vetette a parancsnoki tisztre; a csendben mögötte kocogó katonák életéért most ő felelt, és tőle függött, milyen sorsa lesz a Konföderáció e homályos szögletének, amihez nem kötötték erősebb szálak, mint a törvény elől menekülőt a biztonságot nyújtó templomhoz. Barteau már közel járt a harminchoz, és amikor Fort Sumter szövetségi erődjét ágyúzni kezdték a szakadárok (ez volt a háború közvetlen oka), még csak két éve élt Délen. Azokban az években, amikor Grierson boltosként küszködött az Illinois Rivernél, Barteau a hartsville-i Plaindealer című újság főszerkesztője és tulajdonosa lett. A lapban kiállt az „államok jogai” mellett és támadta a rabszolgatartás ellenzőinek kampányát, az abolicionistákat ugyanis kétszínű fanatikusoknak tartotta. Otthagyta a tanítást és jogi tanulmányokba kezdett. Tennessee-i lányt vett feleségül, és a polgárháború kezdetekor, 1861-ben az ohiói jenki már tudta, kihez szegődik: a rabszolgatartó Délhez. Barteau zöld erdők és kéklő hegyek felé lejtő úton haladt. Szomorkás idő volt, és ólomlábakon jártak az órák. Az ezredes talán feleségére és gyermekére gondolt; úgy, ahogy utoljára látta őket, egy esztendeje. Arra, amikor közlegényként, csapatától elszakadva, egy órára még hazament, hogy búcsút vegyen családjától. Bátor lelkű felesége bizonyára nem tudta, mit jelent a Donelson erőd elvesztése: az északiak első győzelmét. A férfi szinte látta asszonyát, amint a gyerekkel a karján ott áll az ajtóban, és a

februári hidegben párafelhőt lehel, miközben ő megsarkantyúzva lovát, elvágtat a fagyos úton. Aztán a shiloh-i csata következett, és Barteau keserűen gondolt testvérbátyjára, aki ebben az ütközetben az unionisták oldalán harcolt. A déliek véres fővel tántorogtak vissza attól a deszkaszálakból rótt templomtól, amelynek Shiloh volt a neve, majd Corinth következett, újabb vereség; a hetedik zászlóaljból rengeteg katona esett el, és az egység maradványai Alabamában és Mississippiben szóródtak szét. Amikor a katonák ismét találkoztak a Mississippi állambeli Fulton közelében, a hetedik zászlóaljból mindössze négy, rendkívül csonka századot sikerült felállítani. A tennessee-i 1. lovasezred három százada csatlakozott hozzájuk, és az alig 400 embert számláló hét század júniusban együtt táborozott. A tisztek többsége elesett, megsebesült, eltűnt vagy becsületével együtt elveszítette a rangját. Clark Barteau-nak inkább meglepetést okozott, mintsem hízelgett, amikor megtudta: őt, az egyszerű közkatonát választották meg az újjáalakított 2. lovassági ezred parancsnokának. Megmosolyogta azt az iparkodást, amellyel tisztjei még három századot próbáltak összekaparni, hogy parancsnokukat teljes jogú ezredesnek nevezzék ki. De ő nem törődött sokat a címmel, inkább megfelelő feltételeket szeretett volna teremteni ahhoz, hogy fegyverrel térhessen vissza Tennessee-be. Barteau most megelégedéssel nyugtázta, hogy egyik százada egy alabamai toborzóútról időben érkezett; legalább részt vehetett az összecsapásban. Ez a század jóval népesebb volt a megszokottnál. 150 emberből állt; a legénységnek majdnem a fele Közép-Tennessee-ből azon frissiben, az eke szarva mellől, az irodákból vagy a műhelyekből érkezett. Tíz óra előtt az ezred, a Chesterville körüli hegyeket megmászva, a polgárőrség sátraitól három mérföldnyire ideiglenes táborhelyet talált. Barteau az őrszemek között áthaladva odalovagolt a másik csapathoz. A katonák harcra készen álltak, de akárki láthatta, hogy kiképzésük elégtelen, fegyverzetük pedig silány. Az ilyen helyi csapatokat a jenkik némi megvetéssel „sörétes gazembereknek” nevezték. Amikor Barteau megtudta, hogy Gholson nincs a polgárőrök között, megkönnyebbült: nem kellett azon a kényes kérdésen vitatkoznia, hogy Gholson-e a parancsnok, vagy ő maga. A milícia két parancsnoka rémhí-

rekről számolt be: állítólag 6000 jenki tört be Mississippibe. De Barteau nem adott hitelt e vad híreknek. Barteau most már bizonyosra vette, hogy a chesterville-i gyülekezőhely ellen támadás készül, felkészült hát a csatára. Kora délután Smith ezredes lovasai északkeleti irányból vágtatva érkeztek a táborba. Jelentették: a 2. iowai ezred északi harcosai alig öt mérföldnyire vannak. Ez persze csak Hatch megtévesztő hadmozdulata volt, amelyet Grierson azzal a céllal rendelt el, hogy a 2. tennessee-i ezred és a milícia késő éjszakáig várjon egy olyan támadást, amelyre sohasem kerül majd sor. Hatch ekkor már régen visszafordult és Pontotoc felé vágtatott, hogy csatlakozzék Griersonhoz. Amikor Weatherall kapitány megérkezett Chesterville-be és jelentette, hogy a jenkik megtámadták Pontotocot, már tíz óra volt. Barteau meglepődött és bosszús volt: a jenkik alaposan becsapták. Most arra gondolt, hogy az ellenség a Mobile & Ohio vasútvonal felé vágtat; ezt ő védte egész télen. A jenkik talán Okolonát és Aberdeent akarják megtámadni? Ebben a két városban mindenesetre ott voltak a déliek raktárai. De vajon az ellenség előbb délnek lovagol és csak aztán fordul a vasút felé? Vagy egyenesen Pontotocból fordul Verona és Aberdeen felé? Barteau az utóbbit tartotta valószínűbbnek. Megbeszélést tartott a tisztjeivel, majd akkora lovascsapattal indult el éjfélkor délnek, amekkora Grierson hadteste volt. Nem fénylettek a csillagok, borús volt az ég, amikor Barteau elindult, hogy nyílt csatában vívjon meg a portyázókkal.

IV. Körülbelül ugyanekkor, majdnem 200 mérföldnyire délnyugatra John C. Pemberton tábornok, a vicksburgi körzet parancsnoka nagy halom jelentést olvasott. Óráról órára, minden irányból egyre baljósabb hírek futottak be a jacksoni főhadiszállásra. Pemberton egész Mississippi állam, valamint a stratégiai fontosságú Vicksburg védelméért felelt, és egy sereg tényezőt kellett szem előtt tartania: Grant tábornok hadmozdulatait a hatalmas folyam túlsó partján, az ellenséges ágyúnaszádok tevékenységét a folyamon, a konföderációs vasúti szállítás vontatottságát, a tüzérség lőszerhiányát, valamint az állam kormányzójával való együttműködés elégtelenségét. Legjobban mégis az kínozta, hogy nem volt elegendő katonája. Főként lovasokban szenvedett hiányt, mert Forrest portyázóit Tennessee-be helyezték át. Április 10-én Pemberton sürgönyben értesítette a richmondi főhadiszállást: Észak-Mississippiben, főként pedig az északkeleti részeken, ahonnét a vicksburgi helyőrség élelmiszer- és anyagutánpótlásának nagy része származik, erősebb lovasságra van szükség. De Richmond nem válaszolt. Tíz nappal a déliek fővárosába, Richmondba küldött sürgöny után, amikor a Grierson-lovasok már hetvenkét órája úton voltak, Pemberton megkapta az első híreket arról, hogy az északiak összehangolt támadást indítottak. Az ellenség a tennessee-i határ több pontjáról elindulva déli irányba nyomul. Az állam keleti végében haladó nagy erejű unionista haderő különösen aggasztotta a tábornokot. Pemberton tudta, hogy komoly pácban van, ezért a legközelebbi helyről kért segítséget. Sürgönyében arra kérte Johnston tábornokot, hogy lovasságával támadja meg a Tallahatchie folyónál álló jenkiket. Az üzenet utolsó mondata így szólt: „Az ellenség megpróbálja kikényszeríteni, hogy csapataimat Észak-Mississippibe irányítsam.” Pemberton világosan látta, hogy ha csapatokat dob át az állam északi részébe, a létfontosságú Vicksburg, a nagy folyam bástyája kerül veszélybe, Lincoln katonái pedig fő céljuknak tekintették Vicksburg bevételét.

A hajsza /NEGYEDIK NAP, HÉTFŐ, ÁPRILIS 20./

I. Vasárnap éjféltől hétfő hajnalig Clark Barteau vegyes összetételű ezrede délkelet felé, Carman’s Mills irányába lovagolt. Reggel fél kilenckor az előőrs a Pontotoc-Okolona útelágazásnál, nyolc mérföldnyire Pontotoctól hatalmas gabonatáblák közé jutott. Két évvel korábban csak gyapot termett e vidéken, de a polgárháború kezdete óta ezekben a Mississippi és Alabama közötti völgyekben teljesen átálltak a gabonára. Barteau előrelovagolt, majd nyergéből leszállva az út sarában a nyomokat tanulmányozta. Amióta elállt az eső, egyetlen lovascsapat sem haladt erre – ezt azonnal látta. Bajtársaihoz és ellenségeihez hasonlóan Barteau most komplikált és groteszk játékba keveredett. A katonák ezreit meghatározott, néha a középkorra emlékeztető hadviselés! szabályok kötötték. Barteau 2. tennessee-i ezrede például nem hasznosíthatta az egyik legjobb altiszt, Richard Hancock őrmester szolgálatait. Hancock őrmester – ő írta meg később az ezred történetét – nem volt beteg, nem sebesült meg, nem volt eltávozáson, ebben a pillanatban még csak fogságban sem. Egy téli portya során a jenkik elfogták, de hazaengedték, miután megeskették a Bibliára, hogy amíg nem sikerül elintézni „kicserélését” egy azonos rangú, fogságba esett északival, addig nem vesz részt a harcokban. Hancock őrmester tehát egy időre szabad volt, mint a madár; oda mehetett, ahová akart, bármit csinálhatott, csak egyet nem: nem vehetett részt a háborúban. Az ellenség biztos volt afelől, hogy Hancock úgy betartja esküjét, mintha a legendás Artúr király lovagja lenne. Ezt jegyezte fel a naplójába: „Amíg ebben a becsületbeli fogságban voltam, többször is visszamentem a táborba, de időm nagy részét Alabamában, rokonok között töltöttem.” Pedig Barteau-nak most minden jó katonára szüksége lett volna. Századaiban már alig maradtak altisztek, Hancock őrmester viszont bajtársai

után vágyódott, de az északiaknak tett eskü szövegével zubbonya zsebében a veronai központi tábor környékén kódorgott. A csere szabályai szerint Hancocknak még egy teljes hónapig távol kellett maradnia a harctértől. Amikor aztán május 22-én hírét vette, hogy a kicserélést elintézték, a következő nap rögtön elindult Barteau-hoz. Az őrmester inkább a halált vállalta volna, semhogy megszegje adott szavát, és a megszabott nap előtt lépjen harcba. De Barteau közvetlenül az események sodrában állt, és nemigen volt ideje azon töprengeni, milyen groteszk helyzetekbe sodorja az embert egy polgárháború. Pedig az ő élete is tele volt ilyen furcsa helyzetekkel. Ott van például maga Grant tábornok: felesége a polgárháború kezdetén még rabszolgákat tartott, amíg ő maga most a rabszolgatartó hatalom szétzúzásáért harcol. Vagy Sherman tábornok: egy katona, aki ösztönösen gyűlölte a háborút és pokolként festette le, így próbálva rábeszélni déli barátait, hogy ne ragadjanak fegyvert. A rőt szakállú Sherman a háború előtt Délen élt: a louisianai katonai akadémia parancsnoka volt; gyakran dicsekedett azzal, hogy több barátja van Délen, mint Északon, amikor pedig Louisiana a szakadárok oldalára állva kilépett az Unióból, könnyekre fakadt. Sherman, a háború esküdt ellensége, e percben Vicksburg előtt állt. Ki sejtette volna, hogy rövidesen az ő neve szimbolizálja a Háború rettenetét, és Dél „üvölteni fog”, amint véres sávot hasít Dél-Karolina gyapotföldjein át a tengerig? És Barteau folytathatta volna a sort: Pemberton például Pennsylvaniában élt, ott is született, vagyis északi, de ebben a pillanatban az ő kezében van a Konföderáció nyugati frontjának a sorsa; az északi születésű Penberton tehát a Dél ügyéért harcol. Grierson felettese, Hurlbut tábornok viszont délen, Karolinában született; szoros szálak fűzték a rabszolgabirodalom szívében fekvő otthonához. Farragut tennessee-i születésű, de most a Mississippin Grantnek segít ágyúnaszádjaival Vicksburg bevételében. Groteszk helyzetek sora a harcok közötti szünetekben is. A 7. illinois-i ezred tisztje, Henry Forbes kapitány jegyzi fel: „A lázadók lovastisztjétől, Kelly alezredestől a minap tizenhárom fogságba esett, esküvel kötött katonánkat kaptuk vissza. A déliek egészen vonalainkhoz kísérték őket. A visszatért bajtársak elmesélték, hogy odaát igen figyelmesen bántak velük. Valóban, amint a lázadók az alezredessel élükön elügettek, mindenki

visszakiáltotta a másikának, hogy sok szerencsét, mintha bizony testvérek lennének, nem pediglen ellenségek.” Volt valami groteszk vonás abban a lovagias tiszteletben is, amellyel az északiak az ellenség asszonyait övezték. A büszke és gazdag déli nők nem vettek részt a háborúban; kedves regényírójuk, Walter Scott hősnőihez hasonlóan csak a vértől iszamos porond mellett felállított cifra emelvényről buzdították könyörtelen harcra lovagjaikat. Cordelia Scales kisasszony, az északiak által megszállt Oakland-ültetvényről írja egyik levelében: „Az utóbbi két héten szorgalmasan készültem a kitalálósdi játékra. Múlt héten meg is rendeztük; mindenkinek nagy öröme tellett benne és jól érezte magát. Én állítottam össze az élőképeket, ezekből kellett kitalálni, hogy mire gondolok. Először én magam gitárkísérettel elénekeltem az »Önkéntes« című dalt. Egy önkéntes teljes mundérban állt mellettem, méghozzá egy tiszt. Mondták is a lányok, hogy ez a tiszt megszeret ám valakit ma éjszaka, de nem mondom meg neked, hogy kit. Az én választottam úgyis messze jár. Egy New Orleans-i gentleman küldte nekem a dal szövegét… Bárcsak látnád, hogyan lovagolok fürge csikómon, a Beulán. Félre fésülöm a hajam, fekete bársonyzubbonyt viselek és pisztolyt csatolok az oldalamra. Akár gyalog, akár lovon megyek valahová, mindig magammal viszem a pisztolyomat. Amint látod, egészen harcias lettem… Találkoztam a bátyám egyik iskolatársával. Annapolisban lakik, a neve Meriman. Bár jenki, nagyon megtetszett; viselkedése – és ez meglepő – akár egy úriemberé. Mondtam is neki egyik este, hogy a jenki kormány bizonyára szándékosan helyeztet el minden ezredben egy-két hozzá hasonló legényt, hogy mi is megtudjuk, vannak még Északon is úriemberek. Gilmore ezredes, aki szintén jelen volt, magára értette a dolgot, és rögtön köszönetet mondott azért, hogy úriembernek tartom. De sietve közöltem vele: – Ezredes úr, nem magára céloztam. Hogy maga is úriember-e, az majd később derül ki. – Látnod kellett volna, hogy elsápadt; olyan lett, mint a kréta, a körülöttünk álló tisztek pedig majd megpukkadtak a nevetéstől. A jenkik hatalmas zászlója ott lobogott a pagonyban; mindenütt csak kék egyenruhákat, kék sátrakat látni. Egy idő után az ezredes megjelent a tábori zenekarral és eljátszatta nekem kedves déli indulónkat, a »Dixie«-t.

Flynn százados másnap odajött hozzám és megkérdezte, tudom-e, miért jön. Mondtam neki, hogy nem tudom, mire ő közölte: nagy szívességet szeretne kérni tőlem. Hogy énekeljem el a »My Maryland« című dalt. Megmondtam neki: ebből nem kérek, én nem énekelek unionista tisztnek. Papa viszont azt mondta, hogy mégis csak el kell énekelnem, mert Flynn százados mentett meg minket az éhhaláltól, és nagyon kedves volt hozzánk, így hát elénekeltem a »My Maryland«-et, ami annyira tetszett Flynnnek, hogy rávett, írjam le neki a szövegét. A cédulára – később elküldte a feleségének Északra – egy kis konföderációs lobogót rajzoltam, és a következőt írtam alá: »Rázd le az északi port, melyet a csizma rád tiport!« Bárcsak láttad volna, hogy búcsúztam el Flynn századostól! Az őrmesterrel és más tisztekkel odajött hozzám. Az egyik őrmester hetvenkedett, hogy az északiak ki fogják éheztetni a Konföderációt, majd északra küldenek minket. Erre azt válaszoltam: inkább éhenhalok a hazámban, mintsem hogy Északon kolduljak. Flynn ennek hallatára odaugrott hozzám és kezemet megragadva felkiáltott: »Scales kisasszony, maga igazi lázadó, de ezért csak csodálat illeti önt. Bárcsak itt maradhatnék magával! Megvédeném, amíg csapataink vissza nem vonulnak!« No, ezt aztán Te is furcsának találtad volna egy jenki szájából! Persze, az is az igazsághoz tartozik, hogy az ültetvény következő látogatója a Grierson-tolvajbanda volt.” Barteau tehát csatába vonult, ám amint ott állt a Pontotoc-Okolona-i úton és a nyomokat tanulmányozta, gondolkodóba esett: vajon tényleg sikerül-e elcsípnie a jenkiket. A hosszú éjszakai lovaglás során katonáival három utat keresztezett; balra volt még egy, amely egyenesen délnek vitt, Houstonba. A jenkik a négy út közül bármelyiket választhatták. Barteau magához hívatta a milícia parancsnokait, és rövid megbeszélést tartott velük. A négy század kissé szorosabb menetsorba állt, és a széles országúton elindult Pontotoc felé. A felderítőket messze előre küldték, hogy a főcsapat időben megtudja, ha ellenség közeledne északról. Dél tájban egy kereszteződésnél, ahol az út egy kis patakon vezetett át, a lovasok megetették és megitatták a lovaikat; öt mérföldnyire voltak Pontotoctól, és Barteau nem tudta, hogy Grierson előző éjszakai táborhelye a houstoni úttól csupán három mérföldnyire nyugatra fekszik. Delelés közben a felderítők hirtelen felbukkantak Pontotoc felől. Meglepő hírrel jöttek: az ellenség kora reggel elhagyta a várost; most nyugatnak,

Oxfordba tart. Barteau-t meglepte a hír: rögtön megparancsolta katonáinak, hogy gyorsan nyergeljenek és lovagoljanak Pontotocba. Arra gondolt, az ellenség vezércsellel kezdte a játszmát.

II. Április 20-án hajnalban, két és három óra között, amikor Barteau ezrede még javában haladt az okolonai úton, Grierson kürtösei ébresztőt fújtak. Vaksötét volt és a jenkik pokolba kívánták a kürtösöket. Kikászálódtak nedves pokrócukból; álomittasan botorkáltak ide-oda, belepiszkáltak a hamvadó tüzekbe és rozsét gyűjtöttek. Pár perc múlva a patak menti tábort száz és száz apró tábortűz füstje fojtogatta. A lovakat felnyergelték, a pokrócokat felgöngyölítették, és nemsokára a kávé is felforrt az edényekben és cinpoharakban. A századok felsorakoztak a reggeli szemlére. A patak környéke rekedt kiáltásoktól visszhangzott: felkészülni a csapatszemlére! „Jobbra iga-zodj! Vigyázz!” Majdnem kétévi szolgálat után minden úgy ment, akár a karikacsapás. A katonák a ló bal oldalán, majdnem az állat szájával egyvonalban merev vigyázzba vágták magukat. A gyeplőt a jobb kéz a ló szájától hat hüvelyknyire tartotta. Tisztek és őrmesterek vonultak el a sorok között; a karabélyokat nemigen vizsgálták meg; másra figyeltek. A századparancsnokok tudták már, kiket fognak kiléptetni a sorból. Azokat, akik megfázásról és lázról panaszkodtak, akiken kitört a vérhas, vagy azokat a szerencsétlen újoncokat, akiknek a combját véresre horzsolta a nyereg és alig tudnak lóra szállni. Amint sorra tántorogtak elő a betegek, mindenki tudta már, mi a célja a csapatszemlének: a betegeket, a sérülteket és a foglyokat visszaküldik a főhadiszállásra. Grierson jegyzi fel életrajzában: „A tiszteknek megparancsoltam, hogy alapos csapatszemlét tartva, keressék ki a további kemény menetelésre alkalmatlan lovakat és katonákat, mert az ezekből összeállított csapatot visszaküldjük La Grange-be, így a dandárt nem akadályozta semmi, folytathatta az előrenyomulást.” Mindegyik századból két-három embert kellett visszaküldeni. A beteg vagy sánta lovakat is félreállították. „Amikor a maródikat hozzám küldték, minden katonát és minden lovat megvizsgáltam” – jegyzi fel Grierson. A

három ezredből több mint száz lovas gyűlt össze. Gyorsan szakaszokba és századokba osztották őket. A hadifoglyokat – tizenketten voltak – az egyre hosszabbodó menetsorban biztos helyre állították. – Nicsak, a sánta zászlóalj! – kiáltotta valaki. A gúnynév rögtön elterjedt a katonák között. Amíg a visszatérők felsorakoztak, Grierson befejezte levelét, amelyet William Sooy Smith dandártábornoknak küldött, a La Grange-i főhadiszállásra. „Az első lovasdandár főhadiszállására, Kelt: 1863. április 20-án, Pontotoctól öt mérfölddel délre Tábornok úr, Most, hajnali háromkor, a legrövidebb úton visszaküldöm legkevésbé használható katonáimat La Grange-be. Ezt a levelet Love őrnagy, a csapat parancsnoka fogja átnyújtani önnek. Pontotoc városán át éjszaka indulnak, négyesével lovagolva, így azt a benyomást keltik majd, hogy az egész dandár visszafordult. Megtudtam, hogy a Mississippi Központi Vasút Yockeney-nél, illetve Walter Valleynél lévő hídjait még nem állították helyre… Egy portyázó csapatnak mindenesetre megparancsoltam, hogy vonuljon Pontotocból Oxford felé, szaggassa fel a síneket és szakítsa el a távíróvezetékeket. Én hajnali négykor indulok, és 20-án este már ötven mérföldnyire leszek Pontotoctól. Kilátásaink minden tekintetben kitűnőek. Legyen nyugodt, mert minden erőmmel azon leszek, hogy a portya a lehető leghatékonyabb legyen. Négy vagy öt nap múlva talán ismét alkalmas lesz írnom önnek, de akkor se csodálkozzék, ha harminc napig nem hall rólam. Ezen a vidéken szórványos, szervezetlen lovasságon kívül még nem kerültünk szembe ellenséges haderővel. Négy vagy öt lázadó elesett, sokat megsebesítettünk, illetve foglyul ejtettünk. A foglyokat a visszatérő csapattal küldöm a főhadiszállásra. Tisztelettel, az ön odaadó híve: B. H. Grierson /ezredes, a 2. lovasdandár parancsnoka/”

Grierson összehívta tisztjeit, és könnyű elképzelnünk őket, amint ott állnak az ültetvény épülete mellett rakott tábortűznél, nedves gyapjúegyenruháikat szárítgatva. Hiram Love őrnagy már tudta, milyen feladat vár rá. Love helyettese, a 7. illinois-i ezred L századának hadnagya, Daniel Wilt is megjelent a tanácskozáson; Jason B. Smith kapitányt pedig nem a visszatérő egységhez osztották be, hanem speciális utasításokat kapott az egyik kétfontos Woodruff-löveggel kapcsolatban. Miközben Grierson kiadta az utasításokat Love őrnagynak, igyekezett érzékeltetni vele, hogy a gyenge osztagnak bizony nehéz lesz elvergődnie La Grange-ig, mert az ellenség most már nagy erőket vont össze a környéken. Grierson két összehajtott papírt adott át a fiatal tisztnek. Az egyik a Smith tábornoknak írott levél, a másik pedig egy feleségének küldött rövid üzenet volt, melyet Love-nak „odaát” kellett postára adnia. Még éppen csak megcsillant a mogorva szürkeség az ég alján, amikor Love őrnagy – 175 főből, a foglyokból és a zsákmányolt öszvérekből és lovakból álló – csapata hosszú sorban elindult a táborból. Jason Smith kapitány egyik kétfontos ágyúja egy tizedessel és öt közlegénnyel szintén beállt a menetoszlopba. Az esőáztatta pagonyon keresztül egy ideig még hallani lehetett a lószerszámok és a cinpoharak távolodó zörömbölését és a halkuló parancsszavakat: „Négyes sort tarts! Menet, indulj! Állj! Jobbra igazodj! Indulj!” A „sánta zászlóalj” négyesével vonult visszafelé és olyan nyomot hagyott az út sarában, mintha egy egész ezred vonult volna el ott. Egy órával később az iowai „kettesek” – ezen a napon ők lovagoltak az élen – rendben elindultak az agyagos úton, amely egyenesen délnek vitt, Houstonba. Mögöttük kocogtak a hatosok és a hetesek, és amint a lovak kissé megszokták a járást, a menetoszlop a szokottnál gyorsabban kezdett ügetésbe. Pedig ezen a reggelen ritkán parancsoltak ügetést a lovasoknak, és a kora délutáni itatás a Sakatouchee pataknál csak rövid ideig tartott. A dandár tehát délnek tartott, és az ég továbbra is borult maradt. A szél ködöt csapott a lovasok arcába, a legények ezért lovuk nyakára hajoltak; így védték magukat a széltől és a nedvességtől. A katonák nemigen figyelték az út mentén húzódó fiatal kukoricát és a búzaföldeket, amelyeket nagyritkán léckerítés választott el egymástól.

A délután közepe táján a kettesek egy kisebb előőrse elérte Houstont, és nagy lármát csapva végigrobogott az utcákon. A jenkik ezzel lekötötték a polgárok figyelmét, miközben a fősereg nyugodtan elvonulhatott a város mellett. Surby őrmester jegyzi fel: „Letértünk a főútról, és nagyobb búzatáblán vágtunk át. Hat hüvelyk magas lehetett ott a búza és csodálatosan élénk zöld színű; némi változatosság a sárga sár után.” De maga a búza is újszerű volt itt Délen, hiszen errefelé évtizedeken át a gyapot volt a fő termény: a Konföderáció gazdasági alapja. A gyapot termesztésének és szedésének külön szertartása alakult ki a régi Délen, amelyet úgy is neveztek: Gyapotkirályság, és az egész termelést a rabszolgamunkára alapozták. Ám a szükség mindig változásokat hoz, és a háború második mezőgazdasági évében már búza ringatózott ott is, ahol sem a föld, sem az ültetvényes nem látott még arányló kalászt. A szűkölködő déliek között éppen ekkoriban az a híresztelés járta, hogy még abban a hónapban nagy erővel törnek be Északra, hogy „Tennessee-ből minél több búzát és kukoricát zsákmányoljanak.” Houstont elhagyva a három ezred visszatért az országúira. Grierson azt remélte, hogy a kíváncsibb városiak sem tudják majd bizonyosan: egy század, egy ezred, két ezred vagy egy egész dandár vonul-e délnek. Az út most délnyugatnak fordult. Embert-állatot csüggedtté tett a szomorú idő, a hosszú, eseménytelen nap, a fárasztó menetelés. Grierson alkonyatig noszogatta őket. Ezen az éjszakán – Clear Springs falucska határában – dr. Benjamin ültetvényén állt meg a dandár, és az ezredek száraz táborhelyet kerestek maguknak. Aznap estére tizenkét mérföldet hagytak maguk mögött Houstont; reggel óla összesen negyven mérföldet tettek meg. A memphisi hadtestparancsnokságon Stephen A. Hurlbut tábornok – ő adta ki a parancsol a támadásra Griersonnak – négy nappal az akció kezdete után jóformán még semmit sem tudott a dandár sorsáról és harcairól. De a déli születésű Hurlbut, aki a jenkik oldalára állt a háború kezdetén, olyan ember volt, aki mindig akart tudni valamit, ha másként nem, elképzelések alapján. Gyakran sürgönyözött Grant tábornok főhadiszállására és kapcsolatban állt Henry W. Halleck hadseregtábornokkal, aki az Unió seregeit irányította Washingtonból. A hírközlés – legalábbis a nyugati hadszíntéren – sohasem volt kielégítő; így aztán Hurlbutnak, a távoli Memphisben, most

teljesen a fantáziájára kelleti hagyatkoznia, ha feletteseit tájékoztatni akarta. Hurlbut – Griersonék indulása után egy nappal – nem kevés önbizalommal értesítette Hallecket: az útnak indított dandár a Mississippi Központi Vonalat Oxfordnál, a Mobile & Ohio vonalat Tupelónál, a vicksburgit pedig a Chunkey folyónál fogja elvágni, majd Alabamán keresztül tér vissza északra. Hurlbut aznap még semmi hírt sem kapott Griersontól, jelentései tehát puszta képzelgésen alapultak. Ezt üzente Grantnek: „A La Grange-ből elindított lovasok Tupelo közelében szétrombolták a síneket, majd az ezt követő zűrzavarban bizonyára már jó messze betörtek Alabamába.” Valójában Grierson egyetlen katonája sem közelítette meg a négynapos menetelés során tíz mérföldnyire a Mobile & Ohio vasútvonalat. Hurlbut második hipotézise azonban véletlenül bevált: „Ha Grierson még él, akkor szerdán vagy csütörtökön a chunkeyi híd közelében elvágja a vasútvonalat.” A jelentés ezekkel az őszinte szavakkal zárul: „Jelenleg nincs hírem a Grierson-lovasokról. Tisztelettel üdvözli Önt odaadó híve, S. A. Hurlbut.” Pemberton tábornok – a jenkinek született lázadó, Vicksburg védője – sem tudta pontosan, merre haladnak Griersonék. Jacksoni főhadiszállásán egész sereg parancsot adott ki, amelyek mind Grierson csapatával foglalkoznak. A következő két héten, a Konföderáció számára annyira kritikus időszakban a tábornokot alaposan elfoglalták ezek a sürgönyök, holott ekkor még minden figyelmét arra kellett volna fordítania, hogy megakadályozza Grant átkelését a Mississippin, azután megerősítse Vicksburgöt: „Ruggles dandártábornoknak, Columbusba: Több forrásból, de nem az Ön főhadiszállásáról, arról értesültem, hogy ellenséges portyázók Pontotoc felé közelednek. Bár csak kisebb beütésről lehet szó, Önnek szembe kell szállnia a jenkikkel. J. C. Pemberton” Ruggles nem tétlenkedett; komolyan vette Pemberton kissé szemrehányó üzenetét. Elmagyarázta tisztjeinek, hogy éppen most tért vissza a Verona és Chesterville városokban tartott szemléről, és közölte: a jenkik múlt éjszaka elérték Pontotocot, de hollétükről semmit sem lehet tudni.

Amint Ruggles hírét vette, hogy a 2. tennessee-i ezred üldözőbe vette a portyázókat, nyomban felkészült arra a lehetőségre, hogy az ellenség Columbus felé fordul, Barteau tehát támogatásra szorul. Ezért a James Cunningham ezredes parancsnoksága alatt álló 2. alabamai ezredet Okolonába irányította. Cunningham ezredes Ruggleshez intézett első táviratában 6000 főre becsülte a jenkik létszámát. „Épp most értesültem felderítőinktől – írja Cunningham –, hogy az ellenség a mai nap folyamán a Houstonba vezető úton halad, és valószínűleg estére ér oda. Barteau ezredes a hátukba került és üldözőbe vette őket.” Ruggles ezt az üzenetet azonnal és szó szerint továbbította Pemberton főhadiszállására, de a felderítők mentalitását jól ismerve tudta, hogy gyakran túlbecsülik az ellenséges erők létszámát –, táviratában tehát már csak 3000 lovast említ. Aznap Ruggles jelentést kapott az okolonai hadtáp tisztjétől, G. Ingate kapitánytól is: „Megbízható felderítők jelentik: a mintegy 2000 főből álló ellenséges osztag öt vontatott löveggel a houstoni úton halad. Négerek jelentik hallomásból: az ellenség azt beszéli, hogy a vicksburgi vasútvonal vagy Grenada felé lovagolnak tovább.” A Pontotoc környékéről aznap befutott további jelentések alapján Ruggles biztos lehetett: a 2000 lovasról és öt lövegről szóló hírek meglehetősen pontosak. Este ezt az utóbbi adatot továbbította Pembertonnak. Pemberton most már tudhatta, mekkora erővel törtek be az északiak Mississippibe, de azt már nem, hogy valóban kisebb beütésről van-e szó, s ha igen, akkor milyen célt tűztek maguk elé a támadók. És azt sem lehetett tudni, vajon a szétszórt déliek képesek-e felvenni a harcot a gyorsan haladó jenki lovasokkal, és ha igen, visszaverik-e őket. Pemberton még azt sem tudta, hogy Barteau éjfél óta már 68 mérföldet poroszkált az ellenséget keresve. Amíg Barteau megbizonyosodott róla, hogy a hajnaltájt Oxfordba indult különítmény mindössze 200 főből áll, sok időt elpazarolt. Gyanakodott, hogy az ellenség meg akarja téveszteni, és szeretné, ha nem a főerőt venné üldözőbe. Egy felderítő, aki két mérföldnyi távolságról követte az ellenség nyomait, igazolta Barteau sejtését. De éppen ekkor jött a hír: a jenkik a New Albanyba vezető egyik ösvényen északnak fordultak, és kiinduló

pontjuk felé, a tennessee-i La Grange-be tartanak. Honnan is tudhatta Barteau, hogy ez a csapat – a sánta zászlóalj… Barteau mégsem engedett a csábításnak; nem indult el az észak felé vezető friss nyomon. Éppen ellenkezőleg, parancsot adott csapatainak, vegyék üldözőbe az ellenség főerejét a Houstonba vezető úton. Csakhogy Grierson ekkorra már tízórás előnyre tett szert. A déliek lovait és katonáit halálosan elcsigázta a már huszonnégy órája tartó menetelés, Houstontól másfél mérföldnyire kénytelenek is voltak megállni; harci készültségben táboroztak, hiszen nem tudták, hogy a jenkik már tizenhárom mérfölddel maguk mögött hagyták Houstont. Persze ezen a szomorú, esős estén a két csapat akkor sem tudott volna igazi csatában összecsapni, ha közel kerülnek egymáshoz.

Mogyorószínű gerillák /ÖTÖDIK NAP, KEDD, ÁPRILIS 21./

I. Ha Grierson ezredes vonata április 16-án éjszaka három órával később érkezik meg Memphisből La Grange-be, nem ő, hanem az iowai kettesek parancsnoka, Edward Hatch ezredes kerül annak a dandárnak az élére, amely most Mississippi szívébe hatolt. A sors szeszélye és az a tény, hogy Hatch volt az egyetlen tiszt a dandárban, aki egyáltalán némi katonai kiképzésben részesült, még egy kevésbé fegyelmezett katonát is bosszantott volna, hát még ezt a harminckét éves iowai fakereskedőt. Igazi jenki kevés akadt a főleg nyugati államokból származó katonák között; Hatch viszont „igazi” jenkinek számított, hiszen Új-Angliában, Maine államban született és nevelkedett. Három évig volt a vermonti katonai akadémia növendéke, majd tengerre szállt, de hamarosan úgy találta, hogy nem neki való a tengerészélet. Betársult apja fakereskedésébe, így kereste a kenyerét. 1854 elején Hatch a Vadnyugat füves pusztáira utazott; egy ideig az indiánok között élt, Wisconsinban a Black River mentén erdőirtásokban vett részt. A következő évben átköltözött családjával az Iowa állambeli Muscatine városba és folytatta a fakereskedést. 1861 tavaszán üzleti ügyekben Washingtonban járt, a polgárháború kitörésekor is éppen a fővárosban tartózkodott. Amikor híre járt, hogy a lázadó hordák Washington ellen vonulnak, Hatch egy sebtiben felállított századhoz csatlakozva vállalkozott a Fehér Ház és a többi kormányépület védelmére. Amint megérkezett a városba a reguláris katonaság és a pánik elcsitult, Hatch hadnagyi kinevezéssel a zsebében visszasietett Iowába és a 2. iowai lovasezred felállításánál segédkezett; végül ő lett az ezred parancsnoka. Most, 1863. április 20-án Edward Hatch a mississippi Clear Springs közelében dandárparancsnokával, Griersonnal tanácskozott dr. Benjamin Kilgore ültetvényén. Hatch és Grierson hivatalos jelentéseiből és egy Lyman

Pierce nevű őrmester beszámolóiból rekonstruálhatjuk, miről beszéltek a tisztek azon a kedd estén. Griersonon és Hatchen kívül jelen volt az illinois-i hetesek becsvágyó parancsnoka, Edward Prince ezredes, valamint Reuben Loomis ezredes, aki az illinois-i hatosoknál a parancsnokká kinevezett Grierson helyébe lépett. Ott ült még Mathew A. Starr őrnagy, William Blackburn alezredes, továbbá Grierson szárnysegédje és közeli barátja, Samuel L. Woodward hadnagy. Olyan témákról vitáztak, amelyek aznap bizonyára mindegyikük gondolatait elfoglalták most, hogy olyan területre léptek, ahová unionista sereg még sohasem jutott el; az is bizonyosnak látszott, hogy egyre aggasztóbb számban gyülekeznek körülöttük a harcra szomjas déli osztagok. Grierson azon a véleményen volt, hogy – ezúttal keleti irányban – újabb megtévesztő hadmozdulatot kell végrehajtani. Csak így tudják megosztani a Ruggles tábornok által a columbusi táborból útnak indított ellenséges erőket. Grierson arra is gondolt, hogy; egy ezred – Smith kapitány két lövegével megerősítve – nem lenne-e képes legyőzni a déliek lovasságát, majd gyors hadmozdulattal felégetni a Mobile & Ohio vasút néhány hídját. Ha Ruggles tábornok netán megrémült volna a Grierson-lovasoktól és táborát védetlenül hagyta, akkor magát Columbust is meg lehetne támadni. Grierson emlékeztette tisztjeit a dandár legfontosabb feladatára: el kell vágniuk a még mindig száz mérföldre lévő, Vicksburgbe vezető vasútvonalat, amelyre viszont a várost védő Pembertonnak van égető szüksége a Mississippi-menti, legfontosabb déli erődítmény védelméhez. A megtévesztő hadmozdulat fő célja pedig az lesz, hogy a főerők – az ellenséges csapatok szorítása alól felszabadulva – gyorsabban tudjanak dél felé nyomulni. Ha a visszatérő csapat La Grange elérése előtt csapást is mér az ellenségre, ez csak külön öröm. Grierson tisztjei bólintottak: a dandárnak a három közül legalább egy ezredétől meg kell válnia; csak így tudják az ellenséget feltartóztatni és csapást mérni rá. De melyik legyen a visszatérő ezred? Loomis hatosai? Prince 7. illinoisi ezrede? Vagy talán Hatch iowai kettesei? Könnyen magunk elé képzelhetjük Griersont ebben a feszült pillanatban; az asztalon kiterített Colton-féle Mississippi-zsebtérkép előtt ül és szivaro-

zik. Talán úgy, ahogy egy 1863-as fényképen látjuk; ezen Grierson előrehajolva az asztalra könyököl, álla pedig finom zenészkezén nyugszik. Mit képzeljünk viszont Hatch-ról? Az iowai ezred egyik lovasa éles szemmel jegyzi fel róla: „Ha az ezredes tűzbe jött, nagy kék szemei úgy szikráztak, akár két meteor, ” Amikor Grierson Hatch-re pillantott, az ezredes meteor-szeme felragyogott: mindenki tudta, hogy a dandárparancsnok választása a 2. iowai ezredre esett. Grierson a következőkkel indokolja döntését életrajzában: „Azért választottam Hatch-et, mert csapatának lovai – a nehéz és folyamatos igénybevétel után – nem voltak olyan jó állapotban, mint a 7. ezred lovai. Ráadásul a 7. ezred tisztjeit jobban ismertem, hiszen ez az ezred lakóhelyemről, Illinois államból jött.” Grierson a következő utasítást adta Hatch-nek: „West Point határában közelítse meg a Mobile & Ohio vonalat, rombolja szét a síneket és távíróvezetékeket, majd vonuljon déli irányba – le egészen Maconig –, lerombolva minden vasúti sínpárt és minden közművet. Ha lehetséges, foglalja el Columbust, semmisítse meg a Konföderáció kincstári készleteit, majd Okolonától délre ismét csapjon le a vasútvonalra; rombolja szét és a legrövidebb úton térjen vissza La Grange-be.” A dandárparancsnok így folytatta: az iowai ezred kövesse egy darabig a Starkville felé vonuló főerőt, majd – Love őrnagy reggeli akciójához hasonlóan – forduljon vissza és tüntesse el a hatosok és a hetesek nyomait az úton. Amíg Hatch magára vonja az üldözők figyelmét, a főerő mellékutakon nyomul tovább délnek. Az iowaiak tábori orvosát, Erastus D. Yule-t Grierson szerette volna áthelyezni a hetesekhez, mert az illinois-i ezredben nem volt orvos; egy állatorvos gondozott lovat és embert. Ezen a késő esti találkozón Grierson Blackburn alezredessel is tárgyalt. A nappali menetelés közben még nem beszéltek arról, hogy – most, vadidegen területen – nagy szükség van a felderítésre. Blackburn jó kedvre derült, mert rendkívül kiváló katonát sikerült találnia a felderítők vezetésére; a hetesek számvető tiszthelyettesét, aki korábban közkatonaként szolgált Blackburn régi századában. Richard Surby volt a neve. Az öregebb lovasok közé tartozott: harmincesztendős. Vasutas volt, sokat utazott, ismerte a déli területeket és ügyesen utánozta a déli tájszólást.

Grierson Blackburnre bízta a felderítő csapat megszervezését, és kifejezte kívánságát: már holnap reggel – mielőtt a főerő elindul Starkville-be – induljanak útnak ezek a legények. A két tiszt egyetértett: a felderítőknek le kell vetniük a kék uniformist és konföderációs egyenruhába kell bújniuk. Olyan rossz szabású ruhákat kell hordaniuk, amilyeneket a déli portyázók. Igaz, veszélyes lenne, ha a csapat fogságba kerül és kiderül, hogy valójában unionista egység; akkor nyomban kivégzik őket mint kémeket. Grierson kívánságára közölték a felderítőkkel, milyen veszéllyel jár a feladatuk. A parancsnok ragaszkodott hozzá, hogy csak önként jelentkezők vegyenek részt a veszélyes vállalkozásban. A megbeszélés során Hatch engedélyt kért, hadd indítsa el ezredét hajnali háromkor. Grierson vagy nem hallotta meg a kérést, vagy megfeledkezett róla. Fáradt lehetett, hiszen aznap reggel háromkor fújtak ébresztőt a dandárnak, és ez bizony délután már látszott a katonákon is, a lovakon is. Grierson azt tervezte, hogy hajnalban indulnak; addigra felkészülnek az előttük álló kimerítő napra, a hosszú lovaglásra. Hatch pedig arra gondolt, milyen veszélyek lesnek majd az ó embereire. Bizonyára azért támadt az indulással kapcsolatos félreértés Grierson és Hatch között, mert a fáradtságtól már mindketten majdnem az asztalra buktak. Ám akárhogy is volt, Hatch lefekvés előtt tájékoztatta az ezredparancsnokokat a másnapi tervekről. Közölte: három órakor kell ébresztőt fújni. Az illinois-i ezredek viszont nem kaptak ilyen utasítást.

II. Hatch ezredes reggeli előtt megtette szokásos sétáját az iowaiak táborában. Néhány tábortűz égett csupán. A katonák mellettük kuporogtak; kávéjukat melegítették vagy szalonnát sütöttek. Átázott ruhájukat szárítgatták, de nem sok sikerrel. Hatch elbúcsúzott az ezredorvostól, Erastus Yule-tól. Az indulással kapcsolatos félreértés miatt majdnem három órát kellett várnia Hatch-nek, amíg a kürtösök ébresztőt fújtak a hatosoknak és heteseknek, a katonák pedig kikászálódtak a takarónak használt zubbonyok alól. Az illinois-i ezredek lassúsága bosszantotta Hatch-et, hiszen ó maga sem indulhatott addig, amíg az illinois-iak nem kerekedtek fel. Hatch feljegyzi: „Valamilyen – számomra érthetetlen – okból a főerő csak reggeli hét óra után indult.” Aznap kiderült, hogy éppen ez a háromórás késés akadályozta meg Hatch ezredest Grierson parancsainak végrehajtásában. Kis idő múltán az iowaiak egy álomba merült falucskán, Clear Springsen haladtak át. Hatch parancsot adott az E századnak, hogy forduljon vissza és rövid darabon kövesse (és tüntesse el) Griersonék nyomát. Az iowaiaknak korábban átadott kétfontos ágyút ez a század vitte magával. Lyman B. Pierce őrmester, az iowai kettesek zászlóvivője feljegyezte: Hatch minden tőle telhetőt megtett az árulkodó nyomok eltüntetésére, mert titokban kellett tartani, hogy Grierson Starkville felé tart a főerővel. „Az útnak indított század – jegyzi fel Pierce – négyes sorokban tért vissza; így még az útszéli nyomok is eltűntek. Az ágyúval négy helyen is megfordultunk az úton és annyi nyomot hagytunk magunk után, mintha Grierson valamennyi lövegével sarkon fordult volna, így akartuk félrevezetni az üldözésbe lendült ellenséget, hátha azt hiszik: az egész dandár visszafordult és Columbus felé tart.”

III. Tizenhárom mérfölddel északabbra Barteau lovasai is felkászálódtak. A katonák harcra számítottak, mert az eső áztatta úton tisztán és kivehetően látszottak a jenkik nyomai. A felderítők messze előttük lovagoltak. A 2. tennessee-i ezred legtöbb katonája unionista esőköpenyt hordott; a jenkik elleni tavalyi portyák valamelyikén zsákmányolták őket. Büszkék voltak a szép köpenyekre és – ha nem használták őket – gondosan vigyáztak rájuk, pedig az Unió hadseregében már gumiköpenyt hordtak esős időben a katonák. A Barteau-t kísérő mississippi polgárőrség még nem esett át a tűzkeresztségen, ezért nem is lehetett zsákmányolt esőköpenyük. Néhányuk viaszos takarót terített a vállára. A déliek 11 óra előtt belovagoltak dr. Kilgore ültetvényére, és akkorra már senki sem gondolt az esőre, a zsákmányolt esőköpenyekre vagy a viaszos takarókra. A táborhely maradványai között kutató négerektől megtudták: az északiak hátvédje mindössze két órája távozott. Barteau előőrse azonnal elvágtatott; a főerő ügetve követte őket. Félórával később az előőrs húsz jenkit – Hatch hátvédjét – megpillantva olyan hirtelen rontott az északiakra, hogy azok a starkville-i út irányában szétszóródva elmenekültek. Kisvártatva Barteau is megérkezett – ezen a helyen tüntette el Hatch Griersonék nyomait –, és lováról leszállva patkónyomokat keresett az országúton. Love őrnagynak nem sikerült becsapni Barteau-t a nyomok eltüntetésével, de a „sánta zászlóalj” különben sem veszélyeztette a Mobile & Ohio vonalat. Ezt a vonalat a 2. tennessee-i ezred a Konföderáció legfontosabb ütőerének tartotta, és járőrei állandóan ellenőrizték. Barteau és tisztjei a nyomokat, különösen pedig a megfordított ágyúk keréknyomát tanulmányozva arra a véleményre jutottak, hogy a jenkik főereje a stratégiai fontosságú vasútvonal felé fordult. Ha Barteau nem csak a Mobile & Ohio vonal és a mögötte fekvő Columbus város biztonságára gondol, ha több időt szentel a nyomkeresésnek és délnyugat felé pár száz lépés távolságban is megvizsgálja a talajt, akkor

kétszer ennyi, csapatokban haladó lovas dél felé mutató patkónyomára bukkan, olyan nyomokra, amelyek egy sokkal fontosabb vasútvonal felé vezetnek. Csakhogy Barteau álmában sem gondolta volna, hogy egy jenki csapat olyan kockázatot vállal, hogy állandó életveszély közepette sok száz mérföld mélységbe hatolva ama másik vonal felé tart. Ez túlságosan fantasztikus ötletnek látszott volna, ezért a dél felé vezető többi nyomot Barteau nem tartotta fontosnak; tisztjeivel együtt azt hitte, hogy az előbb szétkergetett jenki hátvéd hagyta őket maga mögött. Barteau nem habozott tovább, hanem a Palo Altóba vezető nyolcmérföldes sáros úton gyorsan üldözőbe vette Hatch-et. Szentül hitte: most aztán egyszer és mindenkorra csapdába ejtette a ravasz Griersont. Nem sokkal déli 12 óra után, amikor az eső kissé alábbhagyott, Barteau azon gondolkozott, ne álljon-e meg egy rövid, déli pihenőre. De a Palo Alto előtt emelkedő erdős hegyhát felől most egy karabély csattanását hallották az üldözők. – Ügetés! Vágta! – harsant a vezényszó. Barteau vágtába kapta a lovát és az emelkedésen felért a hegygerincre. Ott aztán megpillantotta a jenkiket: az ellenség feketéllő menetoszlopa egy mérföldnyi távolságban lassan haladt a dűlőúton. Hátramaradozó utóvédje még nem állt hadrendbe, nem formált védővonalat. – Rohamra sorakozz! – hallatszott a vezényszó. Felharsant a kürt és a vágtató lovak patájáról felfröccsent a sár. A tennessee-i katonák egyenetlen vonalba fejlődtek; lovaik csúszkáltak, meg-megbotlottak az iszapos domboldalon, majd pár perc alatt körülözönlötték a jenki hátvédet. Az iowaiak döbbenten néztek ellenfeleikre, akik leparancsolták őket a lóról, és fegyvereiket is eldobatták velük. Barteau előrerúgtatva a terepet tanulmányozta: a parlagon hagyott szántóföldet és a mögötte magasodó templomot, az erdőt és a hosszú dűlőutat, amelyen a jenki oszlop lovagolt. Az út egyik oldalán magas, bozóttal benőtt kerítés és fiatal, fehér kérgű nyírfák, a másik oldalon sövénykerítés. Barteau rögtön rájött: ezen a helyen az ellenség főerőit is könnyűszerrel csapdába ejtheti. Visszakürtöltette a katonákat és felhangzott a parancs: „Négyesével sorakozz!” Az ezredes megbeszélést tartott a tisztekkel. George Morton négy százada jókora kerülővel a dűlőút túlsó végéhez lovagolt, a többi konföderációs pedig hátulról támadt az ellenségre.

Morton őrnagy tökéletesen hajtotta végre feladatát, de a déliek mégsem tudták megközelíteni a jenkiket, mert azok nem voltak hajlandók előjönni a dűlőútról. Két órán át tartó csatározás után Barteau elhatározta, hogy más taktikával próbálkozik. Későbbi jelentésében ezt olvashatjuk: „Smith ezredét és Ham négy századát közvetlenül Hatch csapatai előtt állítottam fel. A katonák lovaikról leszállva a templom, néhány fa, valamint egy kisebb domb fedezékébe vonultak. Utasítottam őket: ha az ellenség előrenyomulna, csak akkor tüzelhetnek, amikor az unionisták már egészen közel kerültek hozzájuk. Addig kellett volna így kitartaniuk, amíg az unionistákat nem támadjuk meg hátulról. Közöltem, hogy a ketteseket és Inge őrnagy zászlóalját – amint csak lehet – az ellenség hátához vezetem és támadást kezdek.” Barteau elfelejthette, hogy a polgárőrök nemigen szagoltak még puskaport. Hatch a sövénykerítéses dűlőút mögött felállította a kétfontos löveget, amelynek félelmetes hatását Barteau alábecsülte. Akárhogy történt, mire Barteau támadásba lendült, a jenkik már rárontottak Smith és Ham csapatára. A déliek „fejvesztve menekültek, pedig ez a két tiszt mindent megtett, hogy feltartsa az ellenséget”. Barteau B századának őrmestere, George Hager így emlékezett: az iowai lovasok ellen intézett támadás „az összes tiszt foglyul ejtésével együtt teljes mértékben sikerül, ha a mississippi milícia egyik zászlóalja nem csatlakozik hozzánk, és nem kelt pánikot, amíg mi a másik oldalról támadtunk. Beszoríthattuk volna [a jenkiket] a sövények közé, amelyen csak egy helyütt volt rés; ez nem sikerült, de még így is szépen megkergettük őket.” Amikor Hatch kétfontos ágyúja megszólalt, nem egészen tíz mérfölddel távolabb James Cunningham alezredes 2. alabamai ezrede West Pointból lassú ütemben északnyugati irányban lovagolt. Cunningham éppen járőrjelentést kapott Spartából; tudta, hogy jenki lovasok tartózkodnak a környéken, de – tévesen – azt hitte, a csatazaj nem Palo Alto, hanem Sparta irányából dübörög. Spartáig fél nap volt az út, ezért úgy döntött, megáll egy rövid déli pihenőre. Grierson reményei éppen ezért teljesültek; Hatch ezredesnek sikerült zavart keltenie az ellenséges csapatok között. Cunningham járőre viszont Sparta közelében látta a Grierson-lovasokat, és az alabamai tiszt nem tudhatta, hogy csapatai közelebb vannak Hatch ezredéhez, mint Grierson ka-

tonáihoz. Ha a 2. alabamai lovasezred három lövegével együtt a déli pihenő és etetés helyett egyenesen Palo Altóba lovagol, csatlakozva ott Barteau csapataihoz, Edward Hatch ezredes fogságba esik iowai katonáival.

IV. Hogy teljes legyen beszámolónk, az északiak szemszögéből is meg kell vizsgálnunk a Palo Altó-i harcokat. Egy déli újság beszámolójából sejthetjük, milyen ideges hangulatban lehetett Hatch ezrede a déliek rajtaütése előtt. A Virginia állambeli Examiner így ír: „Egy háznál megállván, a jenkik egyik csapata tejet kért, amit szép kristálypoharakba kitöltve át is nyújtottak nekik, de a katonák – a tej felhörpintése után – földhöz csapdosták a poharakat.” Hogy a tejivás pontosan úgy történt-e, ahogy az Examiner leírja, nem tudjuk, de annyi bizonyos: április 21-én, kedden, déltájt a 2. iowai ezred harcosai nagyon is törős-zúzós hangulatban voltak. A lovasok sérelmezték, hogy nem vehetnek részt a főerő izgalmas kalandjaiban és még mindig amiatt morogtak, miért kellett olyan korán, sötétben és esőben felzavarni őket. A reggelire sem jutott elegendő idő; kávéjukat meg sem melegíthették rendesen, és nyeregbe szállva az ezrednek pirkadatig kellett várnia. Akkor indultak el végre valahára a később kelt illinois-i ezredek. Hatch ezredes persze látta, hogy katonái rosszkedvűek; ezért a szokottnál korábban rendelte el a déli pihenőt. A menetoszlop alig tett meg addig tíz mérföldet, és Hatch arra számított, hogy a kávé, amelyet a lovak itatásának ideje alatt főzetett, délutánra fölfrissíti a legényeket. Néhány ló ráadásul lesántult. Amint ezrede elért egy erdőt, Hatch huszonöt főből álló osztagot küldött ki, kutassanak elrejtett lovak után. A rövid, de zavartalan pihenő és az alábbhagyó eső kissé jobb kedvre derítette a katonákat, és mire az E század bekocogott, zömük már nevetett és tréfálkozott. Az E század Griersonék mögött haladva eltüntette a főerő nyomait, egyúttal pedig hátvédként szolgált. Érkezéséből a többi század tudta: itt az indulás ideje. A legtöbb ember nyeregben ült, az előőrs századai pedig már majdnem elérték a sövénnyel szegélyezett dűlőutat, amikor Hatch lódobogást hallott és egy karabély dörrenését. Az ezredes ide-oda forgolódott lovával és megparancsolta: a menetoszlop vonuljon tovább a dűlőúthoz. Ekkor pillantotta meg az útra kanyarodó délieket, akik zilált sorokban közeledtek.

Hatch a kantárszárat lazábbra fogva a dűlőúthoz ügetett, amelyet – Barteau-val ellentétben – nem csapdának, hanem kiváló fedezéknek tartott. – Gyalogos harcra készülj! – harsant a vezényszó. Pierce őrmester, az egyik szemtanú, így emlékezik a harcra: „Az őrjáratba küldött H század visszaverte az első támadást, és amíg Hatch arcvonalba fejlődött, az E század segítségével bátran feltartóztatva az ellenséget, az erdő sarkában az ezredes emberei a fák mögött védelmi állást foglaltak el, karabélyaikkal uralva az előttük elterülő mezőt. Márpedig az ellenség pont itt nyomult feléjük. Jó kis ágyúnk derék szolgálatot tett csapatainknak; a lázadók kevélységükben azt hitték ugyanis, hogy a mező túlsó végében álló ház fedezékéből perceken belül elűznek bennünket. A lázadók lőtávolunkon kívül álltak harcvonalba, majd támadást indítottak. A mi fiaink – a fák fedezékében – egészen közel engedték, majd olyan gyilkos tűzzel árasztották el őket ismétlő karabélyaikból, hogy az ellenséget nem csupán visszaűzték, hanem azok fejveszetten menekülve szétszóródtak az erdőben. A déliek – saját bevallásuk szerint – huszonöt embert vesztettek, de a helyi lakosok szerint ennél is nagyobb volt a veszteségük. Kiváló fedezékünknek hála, egyetlen csepp jenki vért sem ontottak ki ezen a dicső napon.” Amikor a jenkik előrajzottak a sövénnyel szegélyezett dűlőútról, az előző támadás során foglyul ejtett iowaiak őrzői a polgárőrökkel együtt elmenekültek. Hatch három mérföldnyire szorította vissza a milíciát, és ettől kezdve késő estig folytatódtak a kisebb összecsapások. Sötétedésig a szembenálló felek pozíciója a harcok kezdetéhez képest megfordult. Barteau tennessee-i katonái most a jenkik és a Mobile & Ohio vonal közé szorultak és beásták magukat éjszakára; abban a hiedelemben, hogy voltaképp ők győztek, hiszen végül is sikerült föltartóztatniuk a jenki portyázók főerejének vélt csapatot. Ha fölvirrad és erősítés érkezik – gondolták a déliek –, a betolakodókat sikerül megfutamítani. Hatch-nek azonban esze ágában sem volt reggelig egy helyben maradni, hiszen addigra a lázadók megtudhatták volna felderítőiktől, hogy Grierson dél felé tart. Hatch így emlékezik: „Tudtam, milyen fontos elterelni az ellenség figyelmét Grierson ezredesről, ezért – utóvédharcok közepette –

lassan északnak vonultam; átkeltem a Houlka folyón, magam után csalogatva az ellenséget.”

V. Ezalatt Grierson sebesen közeledett Starkville felé. Egy Montpelier nevű település határában rövid pihenőt rendelt el az ezredes, aki így ír életrajzában: „Nyeregben ülve, ceruzával papírra vetettem egy üzenetet feleségemnek. Az írást egy felderítőnkre bíztam, akinek nyugat felé lovagolva el kellett jutnia a Central vasútvonalhoz, majd onnan – a távíróvezetékek elvágása után – a legrövidebb úton La Grange-be lovagolnia. Feladatát végrehajtva rendben meg is érkezett; tudósította Smith tábornokot hollétünkről, majd postára adta levelemet.” Az illinois-i ezredek továbbra is délnek tartottak. A szomorú esős időben a legények némán lovagoltak. Eddig jó érzés volt arra gondolniuk, hogy az iowaiak – oldalvédként vagy a menetoszlopban – velük vannak, ám most, hogy a dandár létszáma egyharmadával csökkent, úgy érezték, sokkal sebezhetőbbek. Azok, akik La Grange elhagyása óta bizonyosak voltak benne, hogy az ötödik napon Columbusba érnek, ekkorra világosan látták: ez az akció kétségkívül nagyobb szabású és kockázatosabb vállalkozás. Surby őrmester így emlékezik: „A katonák most már össze-vissza találgatták, mi is lehet vállalkozásunk igazi célja.” De haladt az idő, és a tömör oszlopban vonuló ezredek figyelmét egyre inkább az kötötte le, hogy a megduzzadt patakokra-folyókra figyeljenek, amelyeken át kellett kelniük. „A déli pihenő előtt mégis jó hangulatban voltak a fiúk; úgy érezték, derekasan megbirkóznak a feladattal, és – bár zuhogott az eső – énekeltek és tréfálkoztak” – írja Surby. A csapat legvidámabb katonája talán William Blackburn alezredes volt. Ő az egész lovaskaland legnagyobb viszontagságai közepette is megőrizte virgonc jókedvét. Ezen a napon is vakmerő terveket kovácsolt felderítői számára, és a rossz idő ellenére pompás paripáján fel-alá nyargalt a menetoszlop előtt. Ha a sors nem hozza úgy, hogy William Blackburn huszonhat nappal később hősi halált hal, minden bizonnyal olyan híressé lesz, mint a déliek legendás portyázója, „Jeb” Stuart, hiszen neki is volt valami ugyanolyan legényes hetykeség a jellemében. Blackburn a háborút tréfának fogta fel; ez

a tiszt szerette a hosszú lovaglást, a gyors támadásokat, és ha volt katona Grierson harcosai között, akinek jól állt a kalapjára tűzött dísztoll, akkor ő volt az. Blackburn csinos, pirospozsgás arcú tiszt volt. Társainál magasabb és testesebb, pompásan feszült rajta az uniformis. Az illinois-i „hetesek” irattárának egyik dokumentumán ott látható merész ívű aláírása; a fölötte odavetett sorok sokat elárulnak jelleméről: „Rábukkantunk a lázadókra Salem és Wolf között; sűrű volt tőlük a vidék, mint fű a szöcskéktől, de kis csoportokban kódorogtak; nos, hát mindenfelől rajtuk ütöttünk és alaposan megkergettük őket. Még céllövészetnek is jó mulatság volt ez a felhajtás; néhányat azért elevenen csíptünk nyakon.” Blackburn még az A század parancsnoka volt, amikor egy hozzá hasonló jellemű őrmesterrel, Richard Surby-vel hozta össze a sors. Ez a keménykötésű fickó kanadai születésű volt, szívós, határvidéki legény. Tizenöt éves korában otthonát elhagyva bekóborolta Észak-Amerikát; a Great Western és a New York Central vasútvonalaknál dolgozott. 1861-ben az illinois-i Edgar County-ban élt, és amikor kihirdették Lincoln elnök önkénteseket kérő felhívását, a Blackburn szervezése alatt álló lovasszázadhoz csatlakozott. (Blackburn addig élőállattal kereskedett.) Mielőtt a század elhagyta volna a Butler-tábort, Surbyt őrmesterré léptették elő. Richard Surby, hogy saját szavait idézzük „vállalkozó természetű” volt, és lehetséges: Blackburn éppen a vele folytatott beszélgetés nyomán szervezte meg a felderítőcsapatot. Surby a nagy lovaskalandról írt visszaemlékezésében azt állítja, része volt ebben a tervben, majd hozzáfűzi: „Blackburn alezredes teljhatalmat kapott a nyomkeresők megszervezésére és irányítására; nem sokkal később – némi meglepetésemre – felkért, csatlakozzam a felderítőkhöz és vállaljam el az egyik osztag vezetését. A feladat megnyerte tetszésemet és köszönetemet kifejezve, habozás nélkül vállalkoztam rá. Elhatároztam, hogy nem élek vissza a belém helyezett bizalommal. Blackburn megparancsolta: hat-nyolc katonával azonnal keljek útra és szerezzek polgári ruhákat, nyerget és puskát, egyszóval mindent, amire szükségünk lehet álcázásunkhoz. Ezt hamar elintéztük, délben már jelentettem is: katonáimmal együtt készen állok a rám bízott feladat végrehajtására.” Surby beszámolója nem részletezi, miként szerezte be a „lázadó” szerelést, csapata a szükséges ruhákat talán a starkville-i út mentén lakó farme-

rektől rekvirálta. A konföderációs uniformis egy-két darabja majdnem minden háznál megvolt. A déli egyenruha, színét és szabását tekintve, sosem volt egységes. John Hunt Morgan, a híres portyázó egyik déli harcosa írta: „A konföderációs egyenruha csak abból a szempontból volt egységes, hogy egységesen nem volt egyforma.” Délen nem volt elég ruhagyár: így 1862 októberéig a déli katonák ruhapénz fejében maguk szerezték be öltözékük darabjait. Nem csoda hát, hogy a déli mundér nem volt egységes. A hivatalos és hagyományos színnek a szürkét tartják máig, ám a vasszulfidvagy dióhéj-oldatban megfestett ruházat inkább mogyoróbarnára sikerült. Gyakran küldték haza a konföderációs katonák a csatatéren zsákmányolt kék zubbonyokat, nadrágokat és kabátokat, és a déli fehérnép gyorsan megtanulta, miként kell vasszulfid-oldatot készíteni: egy hordó sós és ecetes vízbe rozsdás vasdarabot merítettek. A déli orvlövészek, a portyázók és a gerillák még változatosabb ruhákba bújtak; a felderítők tehát joggal remélhették, hogy úgy festenek majd ruháikban, mint ezek a szedett-vedett irreguláris lázadók. Nem volt nehéz a szükséges kellékek beszerzése; szürke, lehajtott karimájú kalap, szürke ing, mogyoróbarna nadrág – minden megtette, ami nem volt kék. Blackburn és Surby csak az illinois-i hetesek közül válogatott, hiszen ennek az ezrednek majdnem minden katonáját személyesen ismerte. A csapat a következő harcosokból állt: a B századból William Buffington, Arthur Wood és Isaac Robinson; a C századból George Steadman; az E századból Weedon és Licurgus Kelly; a G századból Samuel Nelson, végül a H századból Uriah Fowler. Mindegyik felderítőnek volt két pisztolya; a fegyverek egy részét már a portya során zsákmányolták az ellenségtől. Kaptak a kiválasztottak négy Sharp-típusú karabélyt, négy puskát meg egy vadászfegyvert; négy nyomkeresőnek pedig még kard is csörömpölt az oldalán. „Amint átlovagoltunk a hatosok táborán, alaposan megbámultak minket a legények – jegyzi fel Surby –, azt hitték, hogy déli foglyok lennénk, ezer kérdéssel zaklattak minket. Csapataink nemsokára el is neveztek minket mogyorószínű gerillának.” A gyorsan bekapott ebéd és a Blackburn alezredessel tartott megbeszélés után a felderítő csapat az összehajtogatott kék uniformisokat és a karabélyait a századoknál levő barátok gondjaira bízta, majd útnak indult.

Blackburn megparancsolta Surbynek, hogy egy-két mérföldet előrelovagolva derítsék fel, milyen utak vannak a környéken; Grierson kis térképén nem szerepelt minden országút és dűlőút. A felderítőknek rendszeresen kellett jelentést tenniük az utak állapotáról és hosszúságáról, valamint arról, hol kanyarognak folyók és van-e rajtuk híd vagy gázló. Délig vagy sötétedésig mindennap megfelelő táborhelyet kellett keresniük. Ha a csapat helybeli farmerekkel vagy vadászokkal találkozik, azt kell mondania, hogy egy tennessee-i konföderációs egység tagjai. Hogy magára és nyomkeresőire nehogy saját bajtársai tüzeljenek, Surby egyszerű jelszókat és jelzéseket talált ki; a „mogyoróbarna gerillák” így igazolták, hogy tulajdonképpen északiak. Ha a menetsorrendben változás történt, Surby előre közölte ezt a főcsapat előőrseivel. Az első nap délután a „mogyoróbarnák” belovagoltak Starkville-be. Zuhogott az eső, az utcák kihaltan tátongtak. Surby jelentést küldött Blackburnnek: a városban és környékén nem tartózkodnak ellenséges csapatok. Négy órakor a bőrig ázott főcsapat belovagolt Starkville-be. Addig kevés starkville-i polgár látott eleven jenkit; a helybeliek valószínűleg meglepődtek, amikor megpillantották a sok kék zubbonyt, bár hallottak már híreszteléseket, hogy északiak közelednek. A rövid starkville-i tartózkodásról egyetlen szemtanú sem hagyott ránk feljegyzést. Grierson mindössze azt jelentette, hogy egy postazsák és a szakadár kormány bizonyos értékei kerültek a dandár kezébe, ezeket megsemmisítették. A columbusi Republic című újság bőbeszédűbb: „Starkville-ben az északiak elrabolták a lakosok lovait, öszvéreit, négereit, ékszereit és készpénzét. Feltörték a raktárakat és tartalmukat – főleg dohányt – az utcára hányták vagy a niggereknek adták; elfogták a postaszolgát és elvették tőle a postát, majd kirabolták a postahivatalt is, de egy katona feleségének írt, ötven dollárt tartalmazó levelét visszaadták a postamesternek, és megparancsolták neki, jutassa el a küldeményt az illető asszonynak. Montgomery doktor urat is elfogták; egész éjszaka a várostól hat mérföldre levő táborban tartották, majd reggel órájától és egyéb értéktárgyaitól megfosztva hazaküldtek. A Hale & Murdock Co. egyik gyapjúkalapokkal megrakott szekere is a jenkik zsákmánya lett. A jenkik szétosztották a niggerek közt a kalapokat, a szekér elé fogott öszvéreket pedig magukkal vitték. Most az-

tán büszkén elmondhatják Starkville polgárai, hogy valamennyi déli város közül náluk hordják a niggerek a legjobb kalapokat.” Surby őrmester nyomkeresőivel előrelovagolva Starkville-től egy-két mérföldre elfogott két déli katonát. Az egyik, egy Vicksburgben szolgáló hadnagy, éppen szabadságát töltötte. Surby feljegyzi: „A hadnagy szép fogaton ült, amelyet szürke pejlovak húztak. A zsákmányolt lovakat – Grierson ezredes utasítására – a tüzérüteg kapta meg.” Most mélyebb fekvésű területekre érkeztek a lovasok; a környék számtalan folyója áradásban volt és kilépett medréből. Több mint egy mérföldnyi mocsaras szakaszon kellett átvergődniük; a lovak hasa már a sárba süllyedt; a menetoszlop szomorú látványt nyújtott. A katonák kalapjáról csak úgy ömlött a víz a köpenyükre. Már sötétedett, amikor a lovasok sebes folyón úsztattak át. Öt mérföldre Starkville-től, egy megáradt patak partján, Grierson megállította csapatait. Zuhogott az eső; a katonák lovaikkal a lehajló ágú fák alatt kerestek menedéket. Így végződött a nagy lovaskaland ötödik napja.

Forbes kapitány küldetése /HATODIK NAP, SZERDA, ÁPRILIS 22./

I. Henry Forbes levelében olvassuk: „Legmegbízhatóbb értesüléseinket a rabszolgáktól kapjuk.” A Starkville-ben az ezredhez csatlakozott négerektől tudta meg Grierson, hol van a környéken egy nagy cserzőműhely és egy bőrgyár. A parancsnok, bőrig ázott katonái láttán elhatározta, hogy elküld egy zászlóaljat ehhez a gyárhoz. Tudta, lovasoknak és lovaknak egyként szükségük van néhány órás pihenőre, de ebben a nedvességben és sárban a szúnyogok távoltartására sem lehetett tüzet gyújtani. Jól látta, hogy akinek még van ereje lóra ülni, inkább vállalkozik egy újabb portyára, mintsem hogy ott heverjen a sötétségben, a tócsák között, a szúnyoghad csípéseit tűrve. Grierson a hetesek közül John Graham őrnagy első zászlóalját szemelte ki az akcióra: nekik kellett ellovagolniuk az öt mérföldre levő bőrgyárhoz. Pár perc múlva Graham zászlóalja felnyergelt és elindult. A teljes sötétben olyan volt ez a lovaglás, akár a lidércnyomás, valóságos lagúnákon kellett a harcosoknak átúsztatniuk, mocsarakon átgázolniuk, fejüket le-lehajtva az alácsüngő vastag faágak alatt. Pontosan azon a helyen, ahol a négerek megjelölték, rátaláltak a bőrgyárra; fenyődeszkákból ácsolt, frissen épített barakktábor-féle volt, amelyet a déli hatóságok kevéssel előbb bővítettek ki. Az egyik barakk piszkos ablaküvege mögött lámpás világolt. Graham őrnagy emberei csendben körülvették a gyárat, s az egyik osztag lováról leszállva megrohanta az épületet. Az ott szunnyadozó konföderációs tisztet és néhány munkást meglepte a támadás, rögtön megadták magukat. A munkások éppen azt a szállítmányt ellenőrizték, amelyet a hadtáp központjába, Port Hudsonba kellett volna küldeni. Graham gyorsan végigjárta a bőrgyárat. Csak álmélkodott, mennyi nyerget, csizmát, bakancsot és kantárt csomagoltak már be, hogy Vicksburgbe szállítsák őket. A katonák parancsot kaptak, gyújtsák fel az épületet, és amint fölcsaptak a lángok, a zászlóalj – az elfogott tiszttel – visszavágtatott a főerőhöz. Az illinois-i hatosok hajnalban indultak el a táborból; aznap ők lovagoltak a menetoszlop élén. Az ég lassan kitisztult és a katonák is felvidultak.

Nehéz éjszakájuk volt a sártengerben, még a hangos békakuruttyolás is zavarta álmukat. Volt, aki kerítéslécekből épített magának fekvőhelyet a pocsolyában. A hetesek egyik közkatonája, Henry Eby így emlékezik: „Három-négy kerítéslécre rongyokat raktam, az volt az ágyam. Párnának ott volt a nyergem, takaróként gumi sátorlapot használtam, arcomra pedig ráborítottam a kalapomat. Mondhatom, fekvőhelyem szinte lebegett a vízben.” Griersonnak is könnyebb lett a lelke, amiért az eső elállt, bár tudta: az áradás miatt csak lassan vergődhet előre a louisville-i úton. Azt is sejtette, hogy a déliek parancsnoksága nemsokára értesül róla, hogy a dandár Strakville-ben járt, mostanra pedig az is kiderülhetett: Hatch csapata csak töredéke a támadó erőnek. A déli távíró vonalakon ma délelőtt már bizonyosan zümmögnek a parancsok: állítsák meg a jenkiket. És vajon hol számítanak a déliek támadásra? Grierson térképét tanulmányozva megtalálta a helyét; a Mobile & Ohio vonalon fekvő Macon városára gondolt. Macon 35 mérföldre, délkeletre feküdt. Hadd higgye az ellenség, hogy Macon a támadás célpontja. Grierson így érvelt magában: ha sikerül elhitetnie az ellenséggel, hogy Macon felé tartanak, legalább egy napig akadálytalanul hatolhatnak be Mississippi szívébe. Amíg a hetesek is felszedték sátorfájukat, elindulva a hatosok után, Grierson megbeszélést tartott Prince ezredessel, majd határozott: egy század Maconba vágtat és a lehető legnagyobb feltűnést keltve elvágja a távíróvonalakat és lerombol egy vasúti hidat. Ehhez a feladathoz harcképes, fegyelmezett századra volt szükség. A parancsnok választása a Henry Forbes vezette B századra esett. Henry Clinton Forbes a háború előtt gazdálkodott. Ez a mély érzésű férfi szerette a könyveket és nyeregtáskájában állandóan magánál hordta Emerson híres művét, az „Életvitel”-t. Forbes a hangulatok embere, hol bizakodott, hol kishitűség vett rajta erőt, a polgárháborút pedig óriási tragédiának tekintette. Gyűlölte a katonáskodást, de őszintén hitt kora nagy eszméiben és kitűnt kötelességtudásával. 1861-ben, amikor Illinois és Wisconsin állam határán már betakarították a termést, a fiatalemberek csapatostól tódultak önkéntesnek. Henry Forbes, öccsével, Stephennel átment Cedarville-be és egy lovasszázadnál jelentkezett. A század a „Winnesheaks” nevet viselte. A katonák saját lovaikat, sőt

kutyáikat is magukkal vitték, és kisebb csoportokban szivárogtak el a Butler-táborba. Henry Forbes jóval idősebb volt társainál, ezért őt választották meg kapitánynak. A Winnesheaks-századból alakult meg később a 7. illinois-i ezred B százada. A testvérénél jóval idősebb Forbes már otthon családfői szerepet játszott, és a Butler-táborban is atyailag gondoskodott bajtársairól. Ha a katonák nem kapták pontosan a zsoldot, Forbes kisegítette őket, ha nem kaptak dohányt, saját adósságára az egész századnak szerzett, mert megbízott társaiban. Amikor októberben hirtelen beköszöntött a hideg idő, szabadságot vett ki és lakóhelye környékén gumitakarókat szerzett be, majd vízi úton tizenhat láda ágyneműt juttatott el Springfieldbe. Másfél év elteltével a B század betegség és sebesülések következtében sok embert vesztett; a régi bajtársak helyére újak léptek, ám a század vérbeli „Winnesheaks” maradt. A szigorú, igazságos, de apai Forbesszal az élen, a század harci egység helyett inkább családra emlékeztetett: a lovasok fegyelmezettek és engedelmesek voltak; akár a pokol torkába is követték volna parancsnokaikat. Április 22-én reggel Edward Prince ezredes a menetoszlop mellett visszalovagolt Forbeshoz, majd mellette ügetve nyomban a lényegre tért és elmagyarázta, hogy szükség lenne egy újabb megtévesztő hadmozdulatra a Mobile & Ohio vasút irányában. Az ellenségnek továbbra is azt kell hinnie, hogy a támadás fő célja ez a fontos közlekedési vonal. A dandár az igazi céltól, a vicksburgi vasútvonaltól még mindig kilencven mérföldre volt, és a Vicksburgnél és Jacksonnál álló konföderációsoknak ez a sínpár jelentette az egyetlen utánpótlási vonalat. Prince megkérdezte, vállalkozna-e Forbes a támadás igazi céljának leplezésére, vagyis arra, hogy Macont megközelítve lerombolja a vasútvonalat, majd elvágja a távíróvezetékeket. Az akció után a csapat talán visszatérhet a hetesekhez, bár erre eléggé kevés az esélye… „A vicksburgi vonal lerombolása után merre vonul a dandár?” – kérdezte Forbes. Prince bevallotta: a dandár további útvonaláról semmi bizonyosat nem lehet tudni. Eléggé valószínű, hogy az akció után átlovagolnak majd Alabamába és onnan térnek vissza az északi vonalak mögé. Prince elismerte,

hogy ez a bizonytalansági tényező nagymértékben fokozhatja majd Forbes amúgy is elszigetelten harcoló századának nehézségeit. Az ezredes adott még néhány tanácsot és ezzel gyakorlatilag el is mondott mindent. Forbes megkérte Prince-et, hogy adják vissza a „mogyoróbarna gerilláknál” szolgáló három emberét. William Buffingtonra, Isaac Robinsonra és Arthur Woodra gondolt. Az ezredes egyetértően bólintott, Forbes pedig egyik lovasát rögtön értük is küldte. Mielőtt Prince vágtába kapta volna a lovát, hogy az ezred élére ugrasson, még odaszólt Forbesnak: – Ha Macon körül erősek lennének a lázadók, a század próbáljon átkelni a Noxubee folyón, majd a legrövidebb úton a Newton megyei Decaturba kell eljutni. Grierson ezredes becslése szerint a főerő a következő 48 órában át fog haladni Decaturon. Amikor Forbes csapata először állt meg pihenőre a sűrű erdőben, a százados az előőrsöt továbbküldte az úton, hogy legyen helye kiválogatni a beteg katonákat és a lesántult lovakat, visszaparancsolva őket egy másik századhoz. Hasonló figyelemmel bánt Forbes 19 éves öccsével, Stephennel is. Stephen négy hónapig a déliek hadifoglya volt, majd három hónapot egy Rhode Island-i kórházban feküdt. Bátyja a távoli Illinois-ból ment el hozzá látogatóba, jóllehet nagyon nehezen kapott szabadságot. Forbes elgondolkozott a sors iróniáján: öccse hét hónapig volt távol és alighogy visszatért a hadseregbe, máris egy rendkívül kockázatos vállalkozásba keveredett. Stephen szűkszavú legény volt, de bátyja jól emlékezett testvére egyik megjegyzésére: déli fogság helyett inkább a halál. A B század utolsó szakasza levonult az útról; a lovak szorosan egymás mellett lépkedtek a mély sárban. Forbes szembefordult negyven lovasával. Röviden szólt fiaihoz: biztosra veszi, hogy a B század teljesíteni fogja feladatát. Ha valaki nem érzi magát elég erősnek ahhoz, hogy éjjel-nappal, pihenés nélkül a századdal vágtasson, önként kiállhat a sorból. Retorziótól nem kell tartania. Ha valaki úgy érzi, nem bírja majd a megpróbáltatásokat, most jelentkezzen. Négy-öt katona jelentette is, hogy nem bízik a lovában, de végül is Forbesnak kellett végigmustrálnia a csapatot, és ő kényszerült néhány katonáját visszaküldeni. Nem tudjuk, beszélt-e Forbes az öccsével, pedig Stephen

is ott ült a nyeregben, félrecsapott kalapjával a sáros arcú lovasok között. De szótlanul, mereven nézett előre, amint az a szemléken szokás. Forbes és a század harmincöt embere ezután majdnem állandóan nyeregben maradt. Kelet felé haladtak és nemsokára elérték a Mobile & Ohio vasút közelében húzódó ellenséges járőrvonalakat. Valahol Artesia Depot közelében, amikor már elmaradtak mögöttük a mélyföldek és arra a magasabb, dombosabb vidékre értek, ahol a vasút haladt, délnek fordulva megindultak Macon felé. Stephen Forbes majdnem a csapat legelején lovagolt; ő volt a csapatban az egyetlen katona, aki már járt ezen a vidéken. Amikor felismerte, hogy Artesia Depot közelében járnak, félelemmel gondolhatott erre a névre. Majdnem egy évvel korábban így kezdődött a dolog: Stephen egy verőfényes júniusi napon, Corinth környékén egyenesen a konföderáltak közé lovagolt, akik rákiáltottak: „Hé, jenki!” „Mit akartok?” – rikoltotta vissza a fiú. „Téged, jenki!” – válaszolták amazok, majd egy Baldwyn nevű helyre vitték foglyukat és Stephent a mississippibeli híres lovastiszt, Wirt Adams ezredes vallatta ki. A hevesvérű Adams üvöltözött a fiúval. Stephen futár volt, ezért Bragg tábornok főhadiszállására vitték. Az öreg Bragg éppen tisztjeivel tanácskozott egy ház tornácán. A fiúból addig nem lehetett semmit sem kiszedni. Bragg vezérkarának tisztjei sem jutottak vele többre. A konföderációsok gyanút foghattak, hogy valami nagy titok tudója a jenki, mert Stephent még Beauregard főhadiszállására is elvitték. A fiú közvetlen közelről láthatta Beauregard tábornokot. A tábornok franciás bajuszt viselt, haja pedig már deresedett. Stephen előtte is néma maradt. Stephent ekkor a többi fogollyal együtt Columbusból Artesia Depotba vitték a lázadók. Az őrök nem bántak rosszul foglyaikkal, de a perzselő mississippi napsütés miatt a marha vagonokban akkora forróság volt, mint egy kemencében; az őrök pedig még gúnyolódtak is: sok idő eltelik, amíg megjön a vonat, amely a Mobile & Ohio vonalon a táborba viszi őket. Amíg Stephen a korábban rabszolgaszállásnak épített börtönben verejtékezett, egy dollárért tizenkét ív papírt vásárolt; erre jegyezte fel élményeit. „Az artesiai állomás árnyasabb feléhez vezettek minket – jegyezte fel a fiú. – Az őrök ott álltak előttünk, és kis idő múlva az egész majorság népe nagy kíváncsisággal bámult minket.” A helyőrség egyik puskás tagja helyben végezni akart a foglyokkal. „Nyúvasszuk meg az átkozott jenkiket! –

bömbölte. – Mindegyiket föl a bitófára! Vigyen el az ördög, ha nem nyiffantok ki legalább két-három jenkit a háború végéig!” A szolgálatos százados megtiltotta a vadembernek a további izgatást. Másnap reggel nyolcig, a vonat érkezéséig a jenkik a peronon töltötték az éjszakát, majd tehervagonokban folytatták útjukat. A vonat alig tett meg többet óránként nyolc mérföldnél. „Változatos tájakon haladtunk át. Előbb gazdag búzaföldeket, majd fenyőerdőket láttunk. Kopasz és hegyes területek után nedves-mocsaras vidékek suhantak el a szemünk előtt, ahol a folyók szinte állni látszottak. Szürke vizük lustán kotyogott a zátonyon összetorlódott uszadékfák között.” Amikor most, majdnem egy évvel később Stephen Forbes másodszor merészkedett erre a vidékre, nem jegyezte fel élményeit. Mégis, szinte biztosra vehetjük, hogy nagy örömmel hagyta maga mögött Artesia apró állomását és élvezte a vágtát. Délután a század – egészen véletlenül – közelebb jutott a vasúthoz, s ekkor a messzeségben éles, panaszos füttyöt hallottak. A fákon túl megpillantották magát a vonatot és a vaskos kéményből kígyózó füstöt. A hanyagul lefektetett síneken keservesen zötykölődve ugráltak a vagonok. Forbes, csapataival megállva, a legnagyobb csendben lapult a fák között; megvárta amíg a vonat hangos sípszóval elrobog előttük, és fekete füstöt hátrahagyva, eltűnik a messzeségben. A csapat ezután nyílegyenesen délnek tartott és csak néha állt meg itatásra. „Ahogy délnek kocogtunk – jegyzi fel Forbes –, összefutottunk főcsapatunk ijedt oldalvédjével. Átlós irányban keresztezve útjukat estére megközelítettük Macont. Felkészültünk a harcra, mert nem tudtuk, van-e helyőrség a városban. Abrakoltattunk és megvacsoráztunk, majd egy kisebb előőrsöt küldtünk a város felé. Egy kerítés léceiből torlaszt építettünk az országúton és vártuk, mi történik.” Nem kellett sokáig várniuk. A század, Macontól nem egészen három mérföldnyire, az Augustus-ültetvényen állt meg. Kilenc óra felé egy fiatal déli katona, John Bryson szokásos járőrszolgálatra indult a városból; az út mentén rejtőző északiak elfogták, és Forbes elé vitték. Forbes úgy bánt Brysonnal, mint saját embereivel; kávéval és dohánnyal kínálta, majd egykedvűen néhány dolgot kérdezett tőle: „A diplomatikus viselkedésnek nem maradt el a hatása – írja Forbes –, mert a katona kiko-

tyogta, hogy épp most várnak a városba egy gyalogosokat és egy üteget szállító szerelvényt.” Forbes nem tudta, hogy aznap este egy Dinsmore nevű maconi lakos megtudta néhány négertől: hír szerint unionista csapatok táboroznak az Augustus-ültetvényen. Dinsmore hitt a négereknek, mert már aznap eljutott a hír Maconba Grierson starkville-i bevonulásáról. Dinsmore a jenkik táborához lovagolt, kipányvázta lovát és a rabszolgaszállásra gyalogolt; megkérdezte, valóban itt vannak-e a jenkik. A négerek rémülten közölték: a jenkik igenis itt vannak és jelenleg a főépületben vacsoráznak. Dinsmore visszavágtatott a városba, azt remélve, hogy a polgárokat sikerül fegyverbe szólítania, s majd megtámadhatják a jenkiket. De a maconi helyi újság, a Beacon másnapi számából megtudhatjuk: „Városunkban még tíz ember sem akadt, aki vállalkozott volna a harcra. Hajnali háromkor kétezer fős csapat érkezett Maconba, ám ezeket vagy nem értesítették, vagy a csapatok maguk nem óhajtották az északi legények nyugodt álmát megzavarni.” Az újság nem említi, hogy Maconban április 22-én éjszaka az a rémhír harapózott el, hogy az ellenség ötezer embere táborozik a közelben. Az igazságra csak később derült fény. Forbes portyázói gyakran hallottak visító vonatfüttyöt ezen az éjszakán. A kapitány sejtette: most érkeznek Maconba a foglya által említett csapatok. Forbes feljegyzésében olvassuk: „Beláttuk, hogy Macon túlságosan kövér falat lenne harminchat embernek. Ha a közelükbe merészkedünk és megszámolnak bennünket, egy harapásra fölfalnak mindnyájunkat, így azonban, hogy rejtve maradtunk, illő tisztelettel gondolhattak ránk. Eredeti célunkat így is elértük: az ellenség sok ezer szempárja leste-vigyázta a Mobile & Ohio vonalat.”

II. Április 22-én délelőtt Forbes B százada és Grierson főereje szinte teljesen ellenkező irányban haladt. Forbes keletnek lovagolt, Grierson viszont a whitefieldi úton nyugat felé, hogy kikerülje az egyenes, ám járhatatlan utat, amely keresztezte a Noxubee Riverbe torkolló megáradt patakokat. Ezen a kerülőúton persze nehézkes volt az előrenyomulás, mert mindent sártenger lepett az ázott lapályon. Grierson visszaemlékezésében azt állítja, hogy a csapat egy négymérföldes szakaszon még az utat sem látta: a lovak szügyig érő vízben gázoltak. Surby mogyorószínű gerillái Isaac Robinson, William Buffington és Arthur Wood nélkül hajtották végre feladatukat; a három katona Forbes századával tartott Macon felé. A „gerillacsapatnak” sikerült elhitetnie ezen a gyéren lakott, elszigetelt területen, hogy a déli sereg harcosaihoz tartozik. Sőt a sárral szennyezett, eredetileg kék egyenruhás főerőt is délieknek nézték. A környék lakossága az árvizek következtében semmit sem tudott a jenkik támadásáról. Amikor például a menetoszlop elhaladt egy iskola előtt, a tanár azonnal szünetet kolompolt, és a gyerekekkel kirohant az út szélére. A sártól mocskos lovasokat szépen megéljenezték. A mogyorószínű gerillák(egyre jobban belejöttek a munkába, s a helybeliek jóindulatát megnyerve könnyen megtudták, hová tereltek nagyobb méneseket. Az is kiderült, hol található egy kisebb ménes a legnemesebb mississippi versenylovakból. Surby járőrt küldött Blackburnhöz jelentésre, és amikor az egész csapat visszatért a főerőhöz, Blackburn katonákat indított a versenylovakért. A portyázók huszonöt lovat és öszvért zsákmányoltak. Most már szabadon ereszthették a lesántult hátasokat, a kötőféken vezetett négylábú zsákmány viszont egyre gyarapodott. Késő reggel Surby három lovasával egy ültetvényépület mellett haladt el. „Hirtelen észrevettem, hogy mozdul a függöny az egyik ablakon – írja Surby. – Alighogy megálltam legényeimmel, az ajtó felpattant és három bűbájos, fehér ruhás hölgy futott elibénk. Mosoly ült az arcukon, édes, lágy hangon szóltak hozzánk; szálljunk le lovainkról és térjünk be hozzá-

juk… Elhalmoztak minket kérdéseikkel »az átkozott jenkikről«, és mi persze minden kérdésre derekasan megfeleltünk. Megtudtuk, hogy a három hölgy apja és bátyja a lázadók seregében szolgál. Egyik legényem megemlítette, hogy nagyon éhes, de éppen hogy kimondta a bűvös szavakat, amikor az egyik hölgy máris kiszaladt, és nemsokára – két, csemegével, megrakott fekete szolga kíséretében jött vissza. Kaptunk egy fél sonkát, amelytől az éhes gyomor azonnal korogni kezdett, valamint kétszersültet, süteményeket, sült kolbászt és őszibaracklepényt. A sok finomságot mind ránktukmálták. Az egyik hölgy néhány rózsaszálat is letépett, és mindannyiunknak egyet adva, áldások és a »szent üggyel« kapcsolatos jókívánságok közepette búcsúzott tőlünk. A főerőhöz visszalovagolva találkoztunk a hatosok egyik századával. Rögtön azt ajánlottam bajtársainknak, hogy a hadicsellel élve ők is csapják be a hölgyeket. A három lány bizonyára csak később tudta meg, kik is voltak a hős látogatók.” Később, egy másik ültetvényépület közelében Surby és emberei két szabadságolt déli katonával futottak össze. A déliek rögtön bajtársakként fogadták Surby mogyorószín zubbonyos lovasait és felajánlották, menjenek be együtt az ültetvényre, de Surby közölte velük, hogy jenkik vannak a közelben. Több se kellett: a két katona megijedt és felnyergeltette lovait néger szolgáival, hogy elmeneküljön. „Megmondtuk nekik – írja Surby –, hogy egy darabig velük tartanánk, mire kihoztak a házból két demizsont, és kedvesen meginvitáltak minket egy pohárka whiskyre. Katonaember ilyen meghívást sosem mulaszt el… Hamarosan útnak indultunk. A két fiúnál puska volt és hat fürge ló, tizennégy öszvér, ezenkívül még nyolc néger szolga követte őket. Másfél mérföldre lehettünk az úttól, melyen a főerő haladt, amikor »kíváncsiságomban« kölcsönkértem a puskájukat. Büszkén át is adták, így fegyvereztük le őket.” Nagy hahota követte a hadicselt és maguk a déliek is szívből nevettek. Az tetszett nekik a legjobban, hogy öreg katona létükre hogyan is lehettek ilyen óvatlanok: még mindig tréfának vélték az egészet. Surby így folytatja: „Nemsokára megpillantottuk a főerőt, és amikor déli barátaink megsejtették, hogy korántsem tréfáról van szó, lesütött szemmel lovagoltak tovább, már nem is volt olyan jó kedvük. Nem sokkal később Whitefielden, egy csendes, álmos kis helységen haladtunk át.”

Louisville-től délre az út kanyargós ösvénnyé szűkült, oldalán szomorú ciprusokkal. Egy hatmérföldes szakaszon vésztjóslón feketéllett a mozdulatlan árterület tengere. Ezen az úton aztán sok baja akadt Jason Smith-nek a négy löveggel. A lőszerládákat kiürítették és tartalmukat fölpakolták a lovakra. Az egyik ágyúkerék is széttörött; a tüzérek leszerelték róla a 140 font súlyú lövegcsövet és egy öszvér hátára kötözték, így vánszorogtak tovább a sárban. Louisville határában a mogyoróbarna gerillák szép zsákmányt szereztek: hivatalos üzenetekkel és egy zsák konföderációs dollárral együtt elfogták a déliek egyik futárposta-járatát. Blackburn büszkén adta át Griersonnak a zsákmányt. Néhány levelet franciául írtak, ezért Blackburn előhívatta francia származású őrmesterét, Augustus Lesure-t, hogy fordítson. Surby feljegyzése szerint a levelek jó néhány fontos információt tartalmaztak. A szennyes-sáros menetoszlop már megközelítette Louisville-t, de Grierson rövid időre megállította a dandárt. Mathew Starr őrnagynak, a városba vonulva, a hatosok egyik zászlóaljával előőrsként kellett biztosítania a dandár átvonulását. Starr kihalt városba ügetett be, az utcák üresen ásítoztak. Az őrnagy csapatai gyorsan fedezékbe vonultak. Louisville töltésszerű országút mentén épült; a távíró működött, a helyiek tehát tudtak róla, hogy jenki támadással kell számolniuk. Jóformán minden kapu zárva volt; az óvatosabbak még az ablakokat is fatáblákkal szögezték be. Louisville-ben még sosem jártak északiak, a polgárok nem láttak eleven jenkit, ezért is rettegtek annyira. Amíg a dandár átügetett a városon, mindenütt némaság uralkodott. A gyorsan leszálló estében Louisville valóságos kísértetváros képét mutatta, s ez idegesítette az északiakat. Különös érzés lehetett, hogy a bezárt ajtók és csukott ablakok mögött ott lapulnak a város polgárai. Amint a hatosok keresztülvonultak, John Graham őrnagy hetesei álltak Starr őrszemeinek a helyére. „Graham őrnagy távozása után várjon még egy órát a csapat!” – parancsolta Grierson. Nem tetszett neki a városban uralkodó feszült csend, amelyben gyűlöletet és félelmet érzett. „Senki se tudja meg a helyiek közül, merre megyünk tovább. Ha katonáink közül valaki lemaradozna, kergessétek tovább. Őrizzétek meg a rendet és nyugalmat, próbáljátok meg csillapítani a lakosság félelmét!”

Grierson parancsot adott még a hatosok E századát vezető John Lynchnek, hogy egyik tizedesével öltözzön polgári ruhába, és kelet felé, Macon irányába induljon felderítő útra. Ha lehetséges, vágják el a Mobile & Ohio vasút távíróvezetékét. Grierson nem tudhatta, sikerül-e Forbesnak eljutni a vasúthoz. Visszaemlékezésében elmagyarázza: „Mindent meg akartam tenni avégett, hogy a vasútvonal mentén Jacksonba és más helyekre eljusson a portya híre.” Ha Grierson azt remélte, hogy Louisville után könnyebben haladhat, keserűen csalódnia kellett. A várostól délre hatalmas fák szegélyezték az utat. „Mindenütt három-négy láb magasságban állt a víz – írja a New York-i Times beszámolója –, és száz yardonként akkora lyukak tátongtak az úton, hogy ló és lovas elmerült bennük. A hetesek haladtak leghátul, ők alig tudtak megbirkózni ezekkel a gödrökkel: az előttük lovaglók tönkretették az utat. Húsz ló elmerült a lyukakban és odaveszett, de a katonák friss állatot nyergeitek és vidáman folytatták útjukat.” A sötétségben tíz mérföldnyire hagyták maguk mögött Louisville városát, amikor az Estes-ültetvény közelében végre száraz talajra léphettek. Elmúlt éjfél és aznap alig pihentek; fárasztó lovaglással legalább ötven mérföldet hagytak maguk után. Az áhított főcél, a vicksburgi vasútvonal alig ötven mérföldnyire húzódott előttük az éjszakában.

III. Hatch ezredes, miután Palo Altónál sikerült egérutat nyernie észak felé Barteau lovasai elől, április 22-én azzal ünnepelte 32. születésnapját, hogy megtámadta Okolonát. A várost a nyomába szegődött üldöző ellenség védtelenül hagyta. Az iowai kettesek egész éjszaka nyeregben voltak, igyekezve elkerülni a főútvonalakat. Lyman Pierce őrmester jegyzi fel a csapat visszatéréséről: „Hamarosan óriási mocsárhoz értünk; egy néger vezetett át bennünket egy nem is látható ösvényen, amíg el nem értünk valami folyót. Egy kidőlt fánál Hatch nagy halom összetorlódott uszadékfát talált, ebből durva gyaloghidat eszkábáltatott. Lenyergeltünk és mindenki maga cipelte át a nyergét. Az innenső part hat láb magas volt és nagyon meredek. Három-négy katona a lovakat egyenként a folyóba lökte. A vízbe pottyant állatokat hosszú lécekkel ösztökéltük, hogy átússzanak a túlpartra. Ott két legény, övig a vízben állva, partra segítette őket. Így azután az egész csapat este tíz órától hajnali háromig teljes biztonságban átjutott a túlpartra. Mindkét oldalon hatalmas tábortüzek lángoltak. Az ágyút szétszereltük és kötéllel vontattuk át a másik oldalra. Az átkelés után az ezred felnyergelt és nyomban folytatta útját… Okolona felé tartottunk. A városban hét lövege volt a konföderációsoknak, de semmit sem tudtak úticélunkról; Hatch-nek teljes mértékben sikerült rászednie az ellenséget, amely csapatait szétszórva a legkülönfélébb helyeken várt minket. Most, hogy megközelítettük Okolonát, a déliek kénytelenek voltak vasúton gyorsan elszállítani ágyúikat. Sötétedés előtt támadtuk meg Okolonát: ötven gyapotraktárat felgyújtottunk, majd a várost elhagyva, öt mérfölddel alább egy gazdag ültetvényen vertünk tábort éjszakára. Itt sikerült abrakot szereznünk a lovaknak, magunknak meg élelmet.”

IV. Barteau még mindig reménykedett, hogy sikerül vereséget mérnie az iowaiakra vagy bekerítenie őket, jóllehet az északiak már kivágták magukat a csapdából. De mire április 22-én Smith alezredes, Inge őrnagy és Ham százados összegyűjtötte a szétszaladt polgárőröket, már magasan állt a nap. Barteau éppen ki akarta adni a menetparancsot, amikor gyors ügetéssel megérkezett James Cunningham alezredes és a 2. alabamai lovasezred. Nyomban fellángolt a régi vita: ki legyen a parancsnok. Ez a huzavona persze csak késleltette a délieket. Cunningham úgy érezte, hogy rangidőssége alapján őt illeti a csapat vezetése. Barteau viszont nem engedett; arra hivatkozott, hogy Ruggles tábornok őt nevezte ki Mississippi államnak ebben a szögletében az összes lovascsapat parancsnokává. A főhadiszállásnak küldött jelentéseiben panaszkodott Cunninghamra, amiért nem maradt Okolonában és elmulasztotta megvédeni az ottani hadiraktárakat. Némi huzavona után a menetoszlop Hatch nyomait követve elindult Buena Vista felé. Ott Barteau kettéosztotta erőit. A milíciát egy mocsár mellett futó úton északnyugat felé küldte, abban a reményben, hogy sikerül az ellenség elé vágniuk, maga pedig a harcedzett 2. tennessee-i és a 2. alabamai ezred élén megpróbálta utolérni Hatch-et. Akár az üldözött csapat, a déliek is folyamokon úsztattak át, mocsarakban gázoltak. Csakhogy Barteau nem volt olyan szerencsés, mint Hatch. Vezetője eltévedt a sötétségben és a két ezred órákig vergődött a sárban. Amikor végre Okolonától nyolc mérföldnyire száraz talajra értek, lovaik már teljesen kimerültek. Barteau reggelig tábort veretett; bizonyára maga is sejtette, hogy most már úgysem tudja megmenteni Okolonát.

V. Miután Grierson ezredéről pontos hírek futottak be, mármint arról, hogy a jenkik átvonultak Pontotoc városán, sőt létszámukat is, meglehetős pontossággal, kétezer főre becsülték, John C. Pembertonnak, a vicksburgi katonai körzet parancsnokának jacksoni főhadiszállására számos ellentmondó hivatalos jelentés futott be a következő 48 órában. Több nem hivatalos rémhír is eljutott Jacksonba a jenki portyázókról. Pembertont már amúgy is bosszantotta, hogy Ruggles tábornok lovassága képtelen volt megállítani az ellenség támadását, most azonban tényleg megriasztotta a hír, hogy Pontotoctól délre az egész lakosságon pánik lett úrrá. Pembertont különösen aggasztotta a raktárak és az ott tárolt lőszer sorsa, hiszen a Grant ellen vívandó hosszú nyári hadjáratában égető szüksége volt ezekre. Pemberton április 22-én két rossz hírt kapott. Az egyik arról informálta, hogy az ellenség eljutott Starkville-ig. A másik jelentésben Ruggles Barteau Palo Altónál vívott kis ütközetéről tudósította. Ruggles sürgönye a következő szavakkal zárult: „Tudna-e Ön csapatokat küldeni Grenadából, hogy elvonjuk a betört ellenség figyelmét?” Vicksburg északi védelmi gyűrűjének erősségéből, Grenadából Pemberton nem mert csapatokat kivonni, de emlékezett rá, hogy Abraham Buford gyalogos dandárja, amely éppen útban volt Alabamából Vicksburg védőinek megerősítésére, Meridiánnál táborozik. Pemberton azt is megfontolta, hogy kevéssel előbb a jacksoni főhadiszállásra hívatta William W. Loringot, kemény észak-karolinai dandártábornokát. Miközben Vicksburgbe vonult, Loring csapatai nagy részét elvesztette, Pemberton most mégis úgy határozott, őt küldi Meridiánba, hogy vegye át a kritikus térségben állomásozó csapatok parancsnokságát, és tegyen lépéseket a veszélyes portyázók ellen, akiknek egy része már kicsúszott Ruggles markából. Pemberton sürgönyzött Meridiánba. Értesítette Bufordot: Loring útban van, hogy átvegye a parancsnokságot. „Amennyiben az ellenség folytatja az előrenyomulást – üzente Pemberton – a vasútvonal mentén, gyalogosan tartsák szemmel, minél közelebbről figyelve hadmozdulataikat.”

Pemberton még aznap értesült róla, hogy számottevő ellenséges erő közeledik Macon felé. (Ez az „ármádia” valójában csak egyetlen század volt, Forbes B százada.) Grierson jól számított, mert e hír alapján Pemberton azt hitte, hogy az ellenség, Starkville-t elhagyva, Macon felé fordult. Bufordtól még nem érkezett válasz: Pemberton ezért gyorsan újból táviratozott a meridiani parancsnoknak: „Minden rendelkezésre álló csapattal azonnal nyomuljon előre Meridiánba, a Mobile & Ohio vonal mentén, egészen addig a pontig, ahol felveheti az ellenséggel a harci érintkezést. Működjék együtt Ruggles tábornokkal. A csapatok parancsnokságát Loring tábornokra bízom. Legyen nagyon óvatos, és menet közben igyekezzék információkat szerezni. Macont elérve, győződjék meg a környéken uralkodó helyzetről.” Ezek voltak azok a hadmozdulatok április 22-ére virradó éjszaka, amelyek miatt Forbes portyázói nem merészkedtek be Macon városába. Pemberton ekkor értesítette Rugglest, hogy az eredetileg Vicksburgbe irányított erősítéseket közös akcióra az ő csapataihoz küldik; az egész hadművelet vezetője Loring tábornok lesz. A fáradt főparancsnok egész napját lekötötték Grierson portyázói, még este is sürgönyöznie kellett Tennesseebe Joseph E. Johnston tábornoknak: „Tennessee-ből súlyos támadások érik államunkat, melyek leküzdéséhez nem nélkülözhető a lovasság. Nem tudná Ön lovastámadással hátulról zaklatni az ellenséget?” A déli főparancsnokság hivatalos napi jelentései között egyetlen utalást sem találunk, amelyből kiderülne, hogy a rabszolgatartók tisztában lettek volna vele, mi a Grierson-lovasok célja. Sehol egy megjegyzés arról, milyen súlyosan fenyegetik az északiak a létfontosságú vicksburgi vasútvonalat. Pemberton valószínűleg arra gondolt, hogy a portya célja a jóval kisebb jelentőségű Mobile & Ohio vonal; a Meridiánból elvezényelt csapatok mindenesetre tovább gyengítették a vicksburgi vasútvonal védelmét. Grierson akciója annyira merésznek bizonyult, hogy Pemberton és tisztikara álmában sem gondolt arra, hogy szerdán, április 22-én, a két unionista lovasezred már csak egy napi távolságra van a stratégiai fontosságú vicksburgi vonaltól.

Harc a hídon /HETEDIK NAP, CSÜTÖRTÖK, ÁPRILIS 23./

I. Az illinois-i hatosok és hetesek táborában, az Estes-ültetvényen felhangzott a parancs: „Ébresztő! Nyergelj!” A szerencsésebbeknek sikerült négy órát aludniuk. Az elmúlt napokban sokat esett, a katonák ezért aggodalmasan figyelték, milyen időre számíthatnak. Most is a hajnali eget fátyolozó vékony felhőréteget vizsgálgatta minden szem. Míg felforrt a kávé, késükkel tisztogatták a sarat csizmájukról és egyenruhájukról. Jason Smith tüzérszázados megpróbálta rendbehozni a kétfontos ágyút. Volt az ültetvényen egy fogat. Vázát és kerekét a tüzérek szabaddá tették, majd az ágyúcsövet szíjakkal és ékekkel ráerősítették. A lovasok megbámulták a serénykedő tüzéreket, és tréfálkoztak rajtuk. Amire Grierson indulást parancsolt a heteseknek, Smith katonái lovat állítottak az oldalrudak közé. A százados elismerte, a löveg így kissé fura látvány, de azt gondolta, hogy pár lövésre talán alkalmas lesz. Grierson ismét tanulmányozta térképét. Ha marad a jó idő, késő délelőtt a dandárnak el kell érnie a Pearl River völgyébe és még délelőtt megpillantják a megáradt folyót. Grierson aggódott az ottani híd miatt; a mellékágak árszintje olyan magas volt mindenütt, hogy talán át sem tud kelni a túlpartra. Ha elterjedt a támadás híre a környéken, akkor a hidat bizonyára nagy erővel őrzik, vagy talán már nincs is híd, mert lerombolták. Pár órás késlekedés a Pearl Rivernél katasztrófát hozhat az egész vállalkozásra. Az ellenségnek ideje lehet csapatösszevonásokra a vicksburgi vasút mentén. Grierson utasította Blackburn alezredest: felderítői kettesével és rendkívül óvatosan közelítsék meg a hidat. Ha nincs hídőrség, azonnal foglalják el a fából ácsolt alkotmányt, ha azonban erős őrséget látnak, nyomban értesítsék a főerőket. A mogyorószínű gerillák keskeny úton vágtattak, gyéren lakott vidéken át. A Pearl Riverhez közeledve az út bokros mélyföldre bukott alá. Surby őrmester intett: lassabban a testtel. Két mérföldnyire lehettek a hídtól, ami-

kor Surby – két felderítőjét maga mögött hagyva – kissé előrelovagolt. Pár pillanattal később, amikor útkanyarhoz ért, találkozott egy öszvérháton közeledő öregemberrel. A két férfi alaposan megnézte egymást, majd egyszerre megállt. A mogyorószínű gerillák pár lépéssel Surby mögött felsorakoztak az út két oldalán. „Nyomban beszédbe elegyedtünk az öreggel – írja Surby. – Elmondta: mindössze öt polgárőr tartózkodik a hídnál, köztük a saját fia, de csak vadászpuskájuk van. A hídon rozsét helyeztek el, amelyet közeledésünkkor meg akarnak gyújtani. A híd pallózata középtájt fel van tépve.” Surby megkérdezte az öregtől, hol lakik, mi a neve. A választ egy ingéből előrántott noteszbe rögtön feljegyezte. Megrémült erre az öreg és dadogni kezdett: „Uraim, uraim, önök nem azok, akiknek gondoltam volna uraságtokat; önök biztosan jenkik. Tegnap este kaptuk a hírt, hogy erre méltóztatnak közeledni.” A híd feltétel nélküli átadása érdekében Surby még jobban szerette volna megrémíteni szegény öreget. Gyorsan és szigorúan mondta: „Nézze, magától függ minden! Ha nem menti meg a hidat, csóvát vetünk a házára. Magától függ, hogy megmenti-e a fia életét – és talán a magáét is.” A félelemtől reszketve ígérte az öreg: bízik benne, hogy a hidat megmenti, de nem ígérheti, hogy az őrség megadja magát. „Márpedig a híd rendkívül fontos nekünk” – ismételte nyomatékkal Surby. Az öregnek megparancsolta, menjen vissza és beszélje rá az őrséget a megadásra. Ha engedelmeskednek és szavukat adják, hogy nem fognak fegyvert újra, akkor szabadon el is vonulhatnak. „Ha bármiben a legkisebb kár esik, búcsút mondhat a házának és a csűröknek” – fenyegetőzött Surby. A mogyoróbarna gerillák mélyebb, tócsákkal borított talajhoz érve háromszáz lépésre megközelítették a hidat; a bozót függönyén át is jól látták már: hosszú és keskeny építménynek látszott, amely szilárd állványzaton nyugszik, oldalán védőkorláttal. A pallókon több helyütt rések tátongtak, alant iszapsárgán és dühösen örvénylett a folyó. Szemmel látható volt, nincs az a lovas, aki itt képes lenne átúsztatni. A hidat mindenképp meg kellett szerezni. Surby és felderítői elrejtőztek és előreküldték az öregembert, hogy beszéljen az őrséggel. Surby így emlékezik: „Türelmetlenül figyeltem az öreg távolodó alakját. Amikor a hidat néhány lépésre megközelítette, meg-

állt és odakiáltotta az őröknek, mit üzentünk, de még a végéhez sem ért, amikor láttam, nyugtalanság vesz erőt a délieken. Aztán hirtelen lóra pattantak és elnyargaltak. Akkor mi léptettünk oda a hídhoz és visszaraktuk a feltépett pallókat. A menekülők két vadászpuskát hagytak a deszkákon. Egyik lovasom hátramaradt, hogy megvárja a főerőt és átadja az öreget Griersonnak; a többiek velem együtt folytatták útjukat a közeli álmos kisvárosba, Philadelphiába.” Surby attól tartott, hogy a hídőrség erősítéssel tér vissza, de ha tényleg ez volt a tervük, akkor elkéstek. Amint a felderítők mögött elmaradt a híd és a folyam, tapasztalhatták az öt lovas menekülésének hatását. A környék házai elnéptelenedtek, a messzeségben pedig néha-néha egy-két lovon vagy gyalogosan siető embert láttak bukdácsolni. Most, hogy a menekülő déliek úgyis felriasztották az egész környéket, Surby nem akarta többé délinek álcázni csapatát. A hídőrség minden bizonnyal elhíresztelte, hogy Surby csapata álruhába öltöztetett jenkikből áll. A mogyoróbarna gerillák parancsnoka ezért utasította lovasait, hogy ha fegyveres polgárokat látnak, nyissanak tüzet. De a környék lakói tisztes távolságban maradtak. Nem nyílt alkalom a lövöldözésre. A csapat lassabban haladt, nem akart túlságosan előrefutni. Most már lapos síkságon lovagoltak. Itt-ott fenyők álltak őrt, a tűző napsütésben egyre rozsdásabb színű, homokos földet tapostak a paták. Minél közelebb jutottak Philadelphiához, annál több jele mutatkozott a fegyveres ellenállásnak. Már nem egyenként menekülő farmereket láttak, hanem – lőtávolon kívül – hármat-négyet is; a napfény megcsillant puskáik csövén. Surby feljegyzi: „A várostól körülbelül háromszáz lépésnyire észrevettük, hogy szabályos arcvonal vár bennünket az úton. Egyik lovasomat azonnal visszaküldtem az előőrs parancsnokához; tíz embert kértem tőle. Sokáig kellett várnom az erősítésre, míg végül felbukkantak. Akkor rohamot vezényeltem. Nagy porfelhőt verve megközelítettük az ellenséget, majd revolverekkel kezdtünk tüzelni rájuk. Egy-két lázadó visszalőtt, fegyvereink mégis elérték a kívánatos hatást; az ellenség fejvesztetten menekült. Néhány perc múlva benn voltunk a városban. Hat foglyot ejtettünk, kilenc lovat meg egy csomó felszerelést zsákmányoltunk.”

Kisvártatva galoppban felbukkant a főerő, és gyorsan bekerítette a várost. Grierson lováról leszállva kikérdezte a foglyokat. Egyikük a megyebíró volt: ettől a „kiváló embertől” Grierson megtudta, hogy Philadelphia lakosai kora reggel értesültek a dandár közeledéséről. Már épp szervezték azt a csapatot, amelynek fel kellett volna gyújtania a Pearl River hídját, amikor híre jött: a jenkik már ezen az oldalon vannak. A bíró elmondta: azért próbálkozott a fegyveres ellenállással, mert életét és vagyonát féltette. Néhány polgár kimerészkedett az utcára. Grierson rögtönzött beszédet tartott nekik: „Lovasaim nem rabolni és rombolni jöttek. A város polgárait, a családok tulajdonát nem zaklatjuk, kárt nem teszünk semmiben. Mi a lázadó kormány ellen küzdünk, és csak ennek a kormánynak a katonáit és tulajdonát semmisítjük meg.” Bár rövid volt a beszéd és meg se tapsolták, láthatóan enyhült a félelem és a feszültség. Mielőtt Grierson elindult volna Philadelphiából, magához hívatta Prince ezredest. Prince-nek egy hátvéd-zászlóaljjal a városban kellett maradnia és meg kellett esketnie a polgárokat, hogy jó darabig nem szólnak semmit sem az unionista csapatmozdulatokról. A főerő kivonult a városból és Prince udvariasan megkérte Philadelphia polgárait, sorakozzanak fel a főutcán. Surby írja: „Még visszanéztem és emlékemben él a kép, amint a főutcán ott állnak sorban a polgárok, hogy égnek tartott ujjakkal megesküdjenek Prince ezredesnek: bizonyos ideig semmiféle felvilágosítást sem adnak rólunk.” Délután háromkor a Decatur felé lovagló dandár hátvédjét két déli álruhás jenki lovas érte utol. Karabélyukat lengetve hangos rikkantásokkal üdvözölték bajtársaikat. Az egyik lovas az E század kapitánya volt, John Lynch, a másik Jonathan Bullard tizedes. Maconból tértek vissza. Majdnem huszonnégy óra telt el azóta, hogy Grierson útnak indította őket, hogy Louisville-től keletre vágják el a Mobile & Ohio vasútvonal távíróvezetékeit. A két katona, elgyötört lovait ostorozva, az ezredeshez vágtatott. Lynch kapitánynak nem sikerült elvágnia a vezetéket. Louisville-ból indulva a két lovas egész éjszaka vágtatott és április 23-án reggel fél mérföldnyire megközelítette Macont. Álruhájukban semmitől sem kellett tartaniuk, de hirtelen a déliek egyik őrszeme bukkant fel velük szemben, és a személyazonosságuk iránt érdeklődött.

– Enterprise-ból küldtek minket őrjáratra – válaszolta Lynch a kérdésre –, mármint megtudni, merre mászkálnak a jenkik. – Ne is menjetek tovább – válaszolta az őr. – Két mérföldnyire ha lehetnek. Ebből tudta meg Lynch, hogy Forbes már nem járhat messze. A százados kérdésére az is kiderült, hogy Macont két lovasezred, egy gyalogezred és két üteg védelmezi. Ekkora ellenséges erővel igazán nem mérkőzhettek, jobbnak látszott, ha békén hagyják a távíróvonalat. Lynch tehát közölte az őrszemmel, hogy egy mérföldnyire, valami ültetvényen hagyta néhány katonáját, akkor hát visszalovagol értük. A százados és a tizedes megfordította lovát és lassan elügetett, majd – amikor látótávolságon kívül kerültek –, vágtába fogott, és addig száguldott amíg jó messze jutott Macontól. A két lovas Louisville-től számítva 74 mérföldes kört írt le, majd ismét csatlakozott a főerőhöz. Bár Lynchnek nem sikerült elvágnia a távíróvezetékeket, Grierson gratulált neki. A dandár kedvező híreket kapott: Forbes tehát eljutott Maconig, az ellenség pedig félelmében számottevő erőt vont össze a városban. De az örömbe üröm is vegyült; Grierson attól tartott: sohasem látja többé a B századot. Délután öt óra tájban a főerő értesülést kapott Blackburn nyomkeresőitől: a dandár gazdag ültetvényre bukkant. Grierson néhány órás pihenő mellett döntött: abrakokat előbb, és csak azután vág neki az utolsó 25 mérföldnek, a vicksburgi vasútig.

II. Amikor Lynch kapitány Macontól fél mérfölddel nyugatra belebotlott az ellenséges őrszembe, Forbes kapitány és 35 lovasa épp csendben tábort bontott a város északi oldalán. Aznap reggel foglyul ejtettek egy magányos tüzért, aki szabadon beszélt mindenféléről, és szerfölött örvendezett, amikor megtudta, hogy becsületszóra elengedik. Forbes megkérdezte tőle, hogy önkéntes-e, mire a tüzér elmondta: azért állt önként sor alá saját államában, nehogy behívják valami idegen ezredbe. Hozzáfűzte még, hogy elvből ellenzi a vérontást. A százados kérdésére, hogy elvezetné-e őket ahhoz a hídhoz, amelyen a Mobile & Ohio vonal keresztezi a Noxubee Rivert, a tüzér igennel felelt. Forbes elhatározta: mielőtt visszatérne a fősereghez, még egyszer megpróbál lesújtani a fontos vasútvonalra. A foglyot felderítőivel előreküldette, lelkére kötve a tüzérnek: ha árulást kísérel meg, akkor agyonlövik. Déltájt a felderítők értesítették Forbest hogy megpillantották a Noxubee hídját, de a hídőrség nagyon erős. A konföderációsok már számítottak a látogatásra, Forbes három tucat emberénél jóval többen vannak, ráadásul talpig fegyverben. Forbes vonakodva adta ki a parancsot a visszavonulásra. Emlékezésében ezeket írja: „Ebben a helyzetben az volt a legfontosabb, hogy utolérjük a dandárt. Ezért Philadelphia felé indultunk; tudtuk, hogy a dandár, útban Newton Station felé, érinteni fogja ezt a városkát.” Amikor a század elérte a nyugatnak tartó főutat, Forbes parancsára a lovasok vágtába fogták hátasaikat. Sötétedéskor a lapos, erdős vidékről homokos síkságra jutottak, majd egy erdős hegygerincen át elvergődtek Gholsonba, Gholson tábornok kúriájához. (Gholson aznap éppen észak felé nyargalt, hogy átvegye azoknak a csapatoknak a parancsnokságát, amelyek Barteau ezredessel együtt még mindig Hatch iowai lovasait üldözték.) A B század tiszteletét tette a családi birtokon, de éppen csak abrakoltattak, s máris indultak tovább Philadelphiába. Az éjszakai menetelés ellen

senki sem tiltakozott, sőt a katonák a föléjük boruló csillagos ég alatt dalolva ügettek. Stephen Forbes őrmester tudott egy egyszerű kis dalt, amelyet akkoriban gyakran énekeltek a négerek a Mississippi mentén: „Ó, régi szép idők, Linda, emlékszel-e, Csak süttettem magam, Boldog mosómedve.” De éppen akkor, amikor a B század olyan önbizalommal indult Philadelphia felé, hogy a hajnali ébresztő előtt elérje még a dandárt, Grierson kezdte felszedni a sátorfáját. Este tíz óra tájban utasította Blackburn alezredest, hogy a hetesek első zászlóaljával gyorsan vonuljon a vicksburgi vonal mentén lévő Newton Stationbe. A főerő egy órán belül követi őket. Blackburn jellemző módon örömmel fogott hozzá a kockázatos feladat teljesítéséhez. Amíg a négy század menetsorba állt, a sötétben hatalmas lovát ide-oda ugratta. – Gyerünk, legények, nyergeljetek, aztán sorakozó – kiáltotta. A kétszáz katona között alig akadt valaki, akihez ne lett volna egy kedves szava. Blackburn pontosan elmagyarázta az altiszteknek, mi a zászlóalj feladata a következő nyolc órában. Amint útra készen állt a zászlóalj, Blackburn Surbyvel és két felderítővel előrelovagolt. Aznap melegük volt a katonáknak, de most hirtelen nagyot zuhant a hőmérséklet. A mogyorószínű gerillák egészen jól érezték magukat hosszú, meleg kabátjukban. Surby így emlékezik: „Gyönyörű csillagos éjszaka volt, az utak jó állapotban, ellenséggel nem találkoztunk. Éjfélig semmi sem zavarta a csöndet.” Blackburn egy ideig előre-hátra nyargalt a felderítők és a zászlóalj élén haladó katonák között. Csapdától tartott, ellenséges rajtaütéstől, hiszen a portya híre mindenütt sok mérfölddel megelőzte a jenki lovasokat. Előőrsét negyed mérfölddel az első század előtt vonultatta, száz lépésnyi távközben pedig csatárok pásztáztak legelöl, nekik kellett – a lesben álló délieket keresve – átkutatniuk minden mellékutat. Az előőrs előtt jókora távolságban a mogyorószínű gerillák tartották szemmel a vidéket.

Éjféltájt Surby George Steadman mellé szegődött: a harmadik felderítő valahol előttük haladt a holdfényben. „Az egyik útkereszteződésnél – emlékezik Surby – hirtelen nem is tudtam, merre menjünk tovább. Beküldtem George-ot egy házba kérdezősködni.” Steadman visszatértét várva, az őrmester a jobb felé elágazó úton lassan előreléptetett, majd lovával keresztbefordulva megállt. Balról – a két elágazó út között sorakozva, mintegy a két úttal keskeny háromszöget alkotva – tölgyes és bozót sötétlett. Surby nem tudta, hogy a harmadik felderítő – aki társaira várt és szintén nem tudta, hogy Surby a közelben van – majdnem pontosan vele szemben toporgott a másik úton. Steadman pár perc múlva visszaügetett a farmépületből; az útelágazáshoz érve lovát kantárra fogva vezette és a sötétségben Surbyt kereste. Surby kiáltással jelezte Steadmannek, hogy hol van: „Ez a jó út?” Steadmant meglepte a hang, mert a fák között az orráig sem látott, de rövid habozás után lassan elindult társa felé. Surby visszaemlékezésében olvassuk: „Steadman néhány lépésre megközelített, az arcomba bámult, majd szó nélkül megfordult és elvágtatott.” Nem sokkal később pisztolylövés dördült. Ezután gyors egymásutánban további két lövés csattant, majd valóságos sortűz – puskákból és karabélyokból. Surby mellett szikrák villantak valami kövön. Surby agyán átfutott a felismerés: itt bizony ő az egyik célpont. Az őrmester lovára csapva a két út közötti bozótba ugratott. Az ágak lesodorták a kalapját és felsértették az arcát. Tudta, hogy Steadman nem adhatott le ilyen sok lövést. „Arra gondoltam, hogy az ellenség a két út között lévő erdőcskében áll lesben; hagyta, hogy elvonuljunk, majd tüzet nyitott az előőrsre.” Egy pillanattal később Surby óvatosan a másik útra ugratott, és rábukkant várakozó felderítő társára. Mindketten felhúzták revolverük kakasát, de szerencsére idejében felismerték egymást. „Villámsebes vágtába kezdtünk, és egy mérföldes kört írva le, épp a menetoszlop közepéhez tértünk vissza. Nemsokára kiderült: én voltam a lövöldözés egyetlen célpontja. Amikor Steadman megközelített, úgy látszik, nem ismert fel. Gyorsan visszalovagolt az útelágazáshoz, majd revolverével lövöldözni kezdett rám. A fegyverropogást hallva az előőrs megszaporázta lépteit, és a fiúk is tüzelni kezdtek karabélyaikkal. A veszteség: csak a kalapom.”

Hajnali három óra tájban, amikor a dandár Decatur közelébe ért, Blackburn alezredes utasította Surbyt, két társával lovagoljon be a városba. Azt szerette volna megtudni, van-e ellenséges erő Newton Stationnél. Ha igen, pontosan hol táboroznak a déliek, mekkora a létszámuk, van-e tüzérségük, egyszóval mindent, amit csak lehet. A felderítők Decaturba érve egy lélekkel sem találkoztak a város utcáin. Surby elhatározta, betér az egyik házba. Valami régimódi fogadó előtt, amelynek keskeny ablakai részben a tetők alatt sorakoztak, Surby leszállt a lováról. A kantárt egyik társának kezébe adta és odament a legközelebbi ajtóhoz. Hangos kopogására senki sem felelt. Az őrmester akkor egy másik bejárattal próbálkozott. Belülről azt kérdezte egy hang: – Ki az? – Konföderált katona, fontos ügyben – felelte Surby. Az ajtó kinyílt. – Gyere be! – mondta valaki a sötétben. Surby egy lakószoba-hálószoba szerű helyiségbe lépett, így emlékezik a jelenetre: „Bocsánatot kértem, hogy ilyen szokatlan időben zavarok… Az öregember a fogadó tulajdonosa volt. Parazsat kapart ki a kandallóból, ami vöröses fényével bevilágította a szobát. Előhúzott egy széket és hellyel kínált, közben visszaugrott az ágyba. A takaró alól csillogó, betyáros szemek villantak felém. Láttam, az öregnek hollófeketék a hajfürtjei; szája körül olyan pajkos mosoly ült, hogy azt egy fiatal, csinos hölgy is megirigyelhette volna.” A fogadós barátságosan megkérdezte, mi járatban van. Surby gyorsan válaszolt: felderítő, aki a Columbusnál állomásozó Van Dorn tábornok seregében szolgál. A jenkik Decaturt fenyegetik és ő most a vicksburgi vasutat őrző alakulatoknak visz üzenetet. Szeretné megtudni, hol állomásoznak ezek az erők. Az óvatlan fogadós elárulta Surbynek: a legközelebbi alakulat vagy tíz mérfölddel délebbre, Newton Stationnél táborozik. Van ott egy kórház, vagy száz beteg és sebesült katona fekszik benne. Egy kisebb gyalogos egység is valószínűleg ott tanyázik Newton Stationnél. Surby megkérdezte, nem vonult-e át katonaság mostanában Decaturon. Megtudta, hogy pár nappal korábban nagy lovascsapat lovagolt át kelet felé. Surby megköszönte a vendéglátást, és a korai zavarásért ismét bocsánatot kérve kilépett az éjszakába.

III. Amíg április 23-án Grierson előőrse gyorsan és akadálytalanul suhant a vicksburgi vonal felé, a Konföderáció parancsnokainak figyelmét továbbra is a Mobile & Ohio vasútvonal kötötte le. Ruggles tábornok, aki Hatch elterelő hadműveletet végző csapatainak üldözését irányította, azt táviratozta Pembertonnak Jacksonba, hogy „az ellenség lassan visszahúzódik lovasságunk elől”. Ruggles még mindig nem hitt azoknak a szállingózó híreknek, melyek szerint egy erős ellenséges alakulatnak sikerült átcsúsznia az általa ellenőrzött területen. Hatch csapatainak létszámát 2000 főre becsülte, tehát pontosan annyira, amennyiről Pontotocból küldött jelentésében tudósított. Ruggles nem vette figyelembe, hogy – a híresztelések szerint – jenki lovasság tartózkodik Macon közelében. Hatch ezredes azonban már „hazafelé” portyázott, a valójában ötszáz főnyi csapat lassan észak felé lovagolt, a szélrózsa minden irányában hidakat rombolva le, lovakat, öszvéreket zsákmányolva. Lyman Pierce őrmester jegyezte fel: „Hamarosan már vagy hatszáz lovat és öszvért tereltünk magunk előtt. Mintegy kétszáz néger férfi vezette őket. A néger asszonyokat és gyerekeket nem tudtuk magunkkal vinni, ezek a szegények mégis tanújelét adták irántunk érzett rokonszenvüknek; kiszaladtak elénk az országúira, egy tál tejjel, egy cipó kukoricakenyérrel, egy szelet hússal.” A 2. iowai ezred Tupelónál vert tábort. Bármerre fordult, a boldogtalan Barteau ezredest mindenütt lerombolt hidak és megáradt patakmedrek akadályozták az üldözésben; aznap nem is sikerült annyira megközelítenie a kétezernek vélt ötszáz északi katonát, hogy újra megvívhasson velük. Aznap este három mérföldnyire sátorozott le Hatch táborától, majd hosszas tanácskozásba kezdett Gholson tábornokkal, aki végre megérkezett, hogy átvegye az üldöző alakulat vezetését. Az alabamai „kettesek” parancsnoka, Cunningham alezredes még mindig duzzogott, amiért nem tekintik rangidősnek Barteau-val szemben, talán ezért is jelentette ki: emberei és lovai teljesen kimerültek, a további üldözésben tehát nem vehetnek részt.

Pemberton nem kapott választ Joseph Johnston tábornoktól arra a táviratára, amelyben lovascsapatokat kért, ezért most egyenesen Richmondba, a Konföderáció fővárosába sürgönyzött. „Olyan kevés lovasom van az irányításom alatt álló hadműveleti területen, hogy kénytelen voltam gyalogságom egy részét Észak-Mississippibe irányítani, az ottani betörés leküzdésére. Ha valamelyik másik körzetben nélkülözni tudnak csapatokat, kérem, irányítsák őket ide.” Aznap futottak be az első baljós jelentések arról, hogy az északiak ágyúnaszádjai elhaladtak Vicksburg előtt a Mississippin, Pemberton tehát táviratozott Loring tábornoknak Meridiánba, hogy el ne távolodjék a vasútvonaltól. „Óránként küldjön jelentést, mert nálunk is bármely pillanatban szükség lehet erősítésre.” Pembertonnak akkor ment volna el igazán a kedve, ha a jövőbe lát, ha csak huszonnégy órányira is. Akkor ugyanis azok a távíróvezetékek, melyeken jelentései zümmögtek, megoldott gordiusi csomókként hevertek a tavaszi sárban.

Egy csöndes állomás… /NYOLCADIK NAP, PÉNTEK, ÁPRILIS 24./

I. Amíg Grierson lovasai április 24-én kora reggel Newton Stationhöz közeledtek, száz mérfölddel nyugatabbra Ulysses Grant tábornok éppen felszállt Porter admirális zászlóshajójára, hogy felderítő útra induljon a hömpölygő Mississippin. Egészen Grand Gulfig lehajózott és mindent alaposan megtekintett. Holnap vagy holnapután ki kell adnia a parancsot gyalogsága első hullámainak, hogy keljenek át a folyamon és rohammal vegyék be a jól védett, sziklára épített Grand Gulfot. Grant már hetekkel előbb ezt a helyet választotta, mert innen indíthatta el később dél felé nagy bekerítő hadműveletét. Ez volt Grant nyolcadik támadása Vicksburg ellen. A tábornok tudta: vagy most sikerül, vagy soha. Hadműveletet nem is lehet jobban kidolgozni, mint ahogyan ezt a támadást kidolgozták. Éppen ezért a nyugati hadszíntér főparancsnoka, az Egyesült Államok jövendő elnöke nagyon fontosnak tartotta a Mississippi állam szívében végrehajtott lovasportyát, mert arra számított, hogy elterelheti Pemberton figyelmét, főként pedig megosztja erőit. Grant jól emlékezett Pembertonra: a mexikói háborúban ugyanabban a hadosztályban szolgáltak. Pemberton mindig a tisztán áttekinthető, szépen kidolgozott, „elegáns” csatákat szerette, ezért szinte bizonyosra vehette Grant, hogy ellenfelét az őrjöngésig felbőszíti egy olyan „rendetlen” hadművelet, amilyen Griersoné – az ellenség hátában. Hát még akkor milyen dühös lesz, ha Grierson lovasságának sikerül elérnie a Jackson-Meridian vasútvonalat, és az északiak felszaggatják a síneket, elvágják a távíróhuzalokat! Grant aznap sokat gondolt John McClerlandre, aki három hadteste közül az egyiket irányította. McClerland Grand Gulffal szemközt, a „kemény időkről” elnevezett Hard Times Landing nevű helyen már talált egy megfelelő helyet a Mississippin az átkeléshez. Csapatai a hatalmas folyam mellett sátoroztak. McClerland becsvágyó katona volt, politikus-generális,

aki az 1860-as választásokon szolgálatokat tett Lincolnnak, ezért kis híján ő lett a nyugati hadszíntér főparancsnoka Grant helyett. Már előző nap sürgette a támadást, győzelmi babérokra vágyott. Ha katonái átkelnek a folyón, neve felbukkan az újságok híreiben. A nagy átkelés előestéjén – a parancs ellenére – elhozatta a feleségét a fontos átkelőhelyhez, sőt Illinois állam kormányzóját is meginvitálta, hogy tekintse meg a hadműveletet, amelyet szemmel láthatóan római stílusú diadalmenetnek tekintett. Egyébként ravaszkás pillantású, rókaképű férfi volt, arcát teljesen elfedte bozontos szakálla. Porter admirális zászlóshajója átsiklott a Mississippi egyik kanyarulatán, és ekkor, két mérföldnyi távolságban felbukkant Grand Gulf. Komor sziklahegy, valóságos darázsfészek, amelyből tizenkét hatalmas ágyú csöve meredt alá. Valahol odafenn szolgált Grant egykori barátja és szomszédja, Missouri állam szülöttje, John S. Bowen, aki a polgárháború kirobbanásakor a déliekhez pártolt. Porter admirális váltig állította: Grand Gulf túlságosan erős ahhoz, hogy bevegyék. Egy kémtől néhány órával előbb tudta meg: a helyőrség létszáma 12.000 fő. Grant azonban hajthatatlan maradt, és azzal az indokkal, hogy a sziklavártól délre mocsaras a vidék, elvetette azt a másik tervet, amely szerint seregeinek Grand Gulf alatt kellene átkelniük. A tábornoknak jó száraz talaj kellett a hídfőállás kiépítéséhez. Elege volt a sárdagasztásból, elege a vizenyős lápvidékből, amelyben eddigi támadásai leragadtak. Ha a folyami naszádok ágyúinak sikerül elhallgattatniuk az ellenséges ütegállásokat, a folyón átszállított gyalogság megvetheti a lábát Grand Gulf sziklája alatt. A zászlóshajó megfordult és visszaindult az északiak New Carthage-i főhadiszállása felé. Grant talán a sebesültekre gondolt. McClerland nem szervezte meg a sebesültek elszállítását. Sherman sohasem követett volna el ilyen mulasztást. Grant egyetlen embere, akiben megbízhatott, William T. Sherman tábornok volt, de ő az egész támadási tervet ellenezte. Sherman őszintén megmondta Grantnek: megfelelő utánpótlási bázis nélkül átkelni a folyamon és hadjáratot indítani – ez ellentétben áll a hadtudomány szabályaival. Azt tanácsolta, hogy a hadsereg térjen vissza Memphisbe, hogy újra északról próbálkozzék támadással.

Grant azonban nem vette figyelembe Sherman elgondolását, bár ez azt jelentette, hogy bizalmasa helyett annak a McClerlandnek a pártjára kellett állnia, akiben nem bízott meg. Mégis, amikor ezen a napon Grant visszaérkezett a Smith-ültetvényen berendezett főhadiszállásra, nyomban Shermanre gondolt. Tábornoka türelmesen várt csapataival Milliken’s Bendnél. Grant hosszú táviratot küldött neki: „…Úgy érzem, ha sikerül két napon belül támadást indítanunk, Grand Gulf könnyen a kezünkbe kerül.” Majd elismerte, hogy nem készültek fel a sebesültek ellátására, de azt ígérte, elküld egy orvost Milliken’s Bendbe. A hadorvos megszervezi a betegek és a sebesültek szakszerű ellátását. Ez valószínűleg három-négy napi késedelmet jelent, de addigra talán megérkezik a vicksburgi vasútvonal ellen végrehajtott lovastámadások híre. Hurlbut legutolsó üzenetében biztosította Grant tábornokot, hogy csapatai szerdán vagy csütörtökön elvágják a vasúti összeköttetést, és aznap már péntek volt. Grant akkor akarta megtámadni az ellenséges ház homlokzatát, amikor Pemberton minden erejét az köti le, hogyan teremtsen rendet hátul, a „veteményeskertben”. Amikor felkelt a nap, William Blackburn zászlóalja már csak hat mérföldnyire járt Newton Stationtől. Pár perc múlva a csapat egy patak gázlójánál rövid pihenőt tartott. A lovakat lenyergelték és megitatták. Nagy nap lesz a mai, talán véres csata napja. Surby így emlékezik: „Blackburn alezredes utasított engem, hogy két emberrel gyorsan lovagoljak az állomáshoz felderítésre. Jelentenem kellett, milyen erő táborozik ott, és mikor érkezik vonat az állomásra.” A három mogyoróbarna gerilla elvágtatott, az út téglaszínű pora tompította a lódobogás zaját. Egy óra múltán felkaptattak egy dombra, és akkor hirtelen megpillantották a városkát. A vasút egyetlen sínpárja ott csillogott a kis fészek néhány épülete között. Surby és társai gyorsan elrejtőztek, és tanulmányozták a terepet. Katonai tábort sehol sem látott az őrmester, csupán néhány férfit, aki a vasútállomás közelében, egy nagy épület körül lődörgött. Nem viseltek fegyvert, és Surby felderítői őrszemeket sem láttak sehol. Surby rögtön sejtette: ezek az emberek lábadozók, maga az épület pedig az a kórház, amelyet az öreg fogadós említett neki előző éjszaka Decaturban.

„Megmondtam a fiúknak, hogy kissé még közelebb merészkedünk, mielőtt visszatérnénk, hogy jelentést tegyünk. Szép kényelmesen lesétáltunk a dombról, és a város peremén megálltunk egy házikónál. Volt ott egy fehér ember, vizet kértünk tőle. Megkérdeztük, mikor érkezik vonat az állomásra. Azt mondta, hogy háromnegyed óra múlva kellene befutnia. Arról is megbizonyosodtam, hogy Newton Stationben nem állomásozik ellenséges alakulat. Az én emberem még tovább beszélt, amikor a távolból meghallottam a mozdony füttyét. A vonat még jó messze lehetett. Megkérdeztem, miféle szerelvény lenne ez, mire az ember azt mondta, hogy tehervonat keletről, és kilenckor kell befutnia.” Surby agyán nyomban átvillant, hogy nincs vesztegetni való idejük, ha meg akarják kaparintani; egyik felderítőjét vágtában visszaküldte, hogy értesítse Blackburn alezredest. Ha a zászlóalj késve érkezik, semmi remény rá, hogy feltartóztassák ezt a tehervonatot, és akkor a később befutó személyvonatot is aligha tudják elcsípni. Surby és egyetlen felderítőtársa levágtatott a városkába, és az apró állomás mellett egy palánkhoz kötötte a lovakat. Az őrmester el akarta foglalni a távíróhivatalt, nehogy érkezésük híre eljusson az ellenséghez. De az állomásfőnök irodája zárva volt, és a mocskos ablakokon keresztül sehol sem látták a távírókészüléket. Amint Surbyék megkerülték az épületet, úgy száz lépésnyire megpillantottak néhány déli katonát. A kórházból sétáltak elő; szemmel láthatóan járóbetegek voltak. Az őrmester, abban a reményben, hogy Blackburn csapata pár perc múlva megérkezik, előhúzta revolverét, és lassan elindult a déliek felé. „Maradjatok odabenn – kiáltott rájuk. – Ha kedves az életetek, elő se bújjatok!” Ekkor a sínekkel párhuzamos utcán robogva közeledett már a kékzubbonyos csapat. Blackburn örömében a kalapját lengette és kurjongatott. Nem egészen egy mérföldnyire, keletre, a fenyőerdő fölött fekete füstoszlop jelezte: lassan közeledik a tehervonat. Blackburn azonnal őrszemeket küldött szét, hogy zárják el az állomáshoz vezető utakat. A századparancsnokokat utasította: rejtőzzenek el embereikkel, nehogy a közeledő vonatról megpillantsák őket. A katonák leszálltak a nyeregből, és állataikat az állomásépület mögé vezették. Két katonát futólépésben az oldalvágányok váltóihoz küldött, hogy rejtőzzenek el

a töltés melletti magas fűben. Ha a masiniszta megpróbálna átrobogni az állomáson, pattanjanak fel és állítsák át a váltót. Egy pillanattal később előbukkant a tömzsi kis mozdony a fenyőerdőből. Jókora robajjal közeledett. A kerekek zörögtek, a vagonok csörömpöltek, a mozdony dohogva-füstölve haladt a huszonöt súlyos vagonnal. Blackburn az indóház árnyékába olvadt, és nézte a lassan közeledő szerelvényt. A masiniszta nagy csikorgás közepette megállította a mozdonyt; egy fékező oldalt leugorva odaszaladt a váltóhoz és átállította. A vonat lassan ráfutott a rozsdás oldalvágányra. Ez a vonat, akárcsak a déli vonatok általában – kétévi háború után – inkább roncshoz hasonlított, hiszen Délen nem voltak vasúti alkatrészeket előállító üzemek. A rozoga vagonok kerekei alaposan elkoptak; a mozdony lyukas fűtőcsövén elillant a gőz. A vágányok sok helyütt eltörtek, a talpfák elkorhadtak, a hidak imbolyogtak az áthaladó szerelvények súlya alatt. A sínpárok mellett senki sem halmozott fel fahasábokat, ezért a vonatok minduntalan megálltak, ilyenkor a vasutasok mehettek a legközelebbi erdőbe „üzemanyagot” gyűjteni. Ritka volt az a mozdonyvezető, aki éjszakai utazásra vállalkozott. Ez a vonat azonban Vicksburgbe tartott, színültig megrakva hadianyaggal, élelmiszerrel, vasúti talpfákkal és hídépítéshez alkalmas pallókkal, gerendákkal. Csoda, hogy a mozdony még egyáltalán vonszolni tudta a drága terhet. De ha a rakomány eljut Vicksburgbe, minden darabja egy északi fiú halálát jelentheti, minden talpfa, minden falas élelem a déliek hatalmas erődjét acélozza. Ha a masiniszta előrepillantott az állomásra, csak Blackburnt láthatta poros, sártól szürke egyenruhájában. A közelében ott ácsorgott a három álruhás felderítő, mogyoróbarna köpenyben. A városka némán tárult eléje. Lovakat nem lehetett látni, de nyerítésük hallatszott. A mozdony nagy csörömpöléssel lassított. A kicsi, napsütötte állomás bejáratánál kavargott a füst és a gőz. Blackburn jeladására a katonák előfutottak az állomásépület mögül, és néhány másodperc alatt kezükbe kerítették a nagy zsákmányt. Surby időközben jelentette Blackburnnek: nemsokára megjön a második vonat is. Amint őrizetbe vették a tehervonat személyzetét, a katonák ismét parancsot kaptak: rejtőzzenek el az épület mögött. Blackburn három felderítőjével a jól bevált módon újra kiállt az állomásépület mellé.

Pár perc múlva felharsant a távolból a Jackson-Meridian-i személyvonat füttyjele. (Valójában „vegyesvonat” volt ez a személy, számos tehervagonnal.) Surby így emlékezik életének második vonatrablására: „A mozdony lassított a kanyarban, az utasok és a személyzet nem sejtett semmit. Már majdnem elérte a raktárépületet, amikor a mozdony lépcsőjére felugorva rászegeztem forgópisztolyomat a masinisztára. Azt mondtam neki: ha visszamenetbe kapcsol, golyót kap. A mozdonyvezető engedelmeskedett, hiszen életét a kezemben tartottam. Vérpezsdítő látvány volt, ahogyan katonáink eget rázó vidám csatakiáltással megrohanták a vonatot. Egy szemvillanás alatt az Unió tulajdona lett.” A vonat egy személy- és tizenkét tehervagonból állt. A tehervagonok közül négyet lőszerrel és fegyverrel raktak meg, hatot élelmiszerrel és mindenféle felszereléssel, a megmaradt kettőt pedig a Vicksburgből menekülő családok holmijával. A vonat olyan hirtelen állt meg, hogy a leghátsó kocsiban helyet foglaló utasoknak a lélegzete is elállt. Az előbb még kihalt állomást és kísértetvárost láttak, most viszont mindenütt kékzubbonyos katonák nyüzsögtek. Az utasok mindenfélét kihajigáltak a vonat túlsó oldalán… Minden egy vízzel telt árokba hullott. Egykori újságcikkben olvassuk az alábbiakat: „Az utasok kidobáltak néhány revolvert, mindenféle iratot, és jelentős mennyiségű déli bankjegyet. Akadtak szemfüles katonák, akik egy-két kidobott holmit alaposabban szemügyre vettek. Az árok vizében úszott például egy kopott pénztárca, benne nyolcezer dollár értékű zöldhasú konföderációs dollár.”

II. Az állomáson óriási volt a felfordulás. A portól, füsttől alig lehetett látni. Blackburn kimerült katonáit felvillanyozta a siker, nem lehetett kordában tartani őket. A vagonok ajtaját betörték, az állomásépület ablakait bezúzták. A zsákmány hivatalos számbavétele előtt a katonák, prédát keresve, összevissza rohangáltak. De Blackburn hamarosan rendet teremtett a káoszból. A katonáknak egységeik szerint fel kellett sorakozniuk az állomás előtt. Ekkor tüzetesen átvizsgálták a szerelvényeket. Az egyik Vicksburgből menekülő polgár könyörgött, ne semmisítsék meg a holmiját. Blackburn kijelölt egy csapatot, amely kirámolta a menekült bútorait a vagonból. Akkor kiderült, hogy mindkét vonaton több száz tüzérségi gránát és más robbanóanyag található. Blackburn a szerelvényeket – a kórháztól biztos távolságra – kitolatta az állomásról, majd osztagot küldött ki a muníció megsemmisítésére. Néhány perc múltán a vagonok lángban álltak. A gránátok a nagy hőségtől sorra robbantak fel, de nem egyszerre, hanem szabálytalan időközökben: mintha kis távolságból két üteg vívott volna tüzérségi párbajt. A fősereg ebben a pillanatban már közel járt Newton Stationhöz. Grierson persze semmit sem tudott a vonatok elfoglalásáról és a felgyújtott vagonokról. Amikor meghallotta az első robbanásokat, azt hitte, Blackburn csapdába esett és tüzérségi tűz alatt áll. – Vágtass! – kiáltotta az ezredes. „És már jöttek is – írja Surby –, csatára számítottak, de azt kellett látniuk, hogy a mieink egy hordó elkobzott whiskyt rohamoznak éppen. Nem is láttam olyan legényt, akinek a csajkája ne lett volna teli a nemes itallal.” Grierson persze örült a nem várt zsákmánynak, de egy pillanatig sem vesztegette az időt. Mathew Starr őrnagyot a hatosok két zászlóaljával kelet felé küldte. A csapat parancsot kapott a hidak felgyújtására, a távírópóznák lerombolására és a sínpárok felszaggatására, egészen a Chunkey Riverig terjedő szakaszon. Hasonló paranccsal indult nyugatnak a hetesek K százada, Joseph Herring parancsnoksága alatt.

Amíg ez a két csapat végrehajtotta feladatát, Grierson a városkában adott munkát lovasainak. Felgyújtatott egy épületet, amelyben 500 könnyűfegyvert és nagy mennyiségű egyenruhát tároltak. A katonák az állomás raktárából szerzett szerszámokkal fölszakították a vasúti síneket, majd – égő talpfarakásokon hevítve – meggörbítették őket. A két mozdonyt felrobbantották. A hetesektől George Root bevitt egy asztalt a kórházba és 75 beteg katonát esketett meg, hogy nem fognak többé fegyvert a washingtoni kormányra. Ezek a katonák csak abban az esetben térhettek vissza a harctérre, ha ugyanolyan számú északi hadifoglyot szabadon bocsátanak. A kórház orvosának megengedték, hogy elszállítsa az állomásépületből az élelmiszer- és egyéb készleteket, majd Grierson parancsára ezt az épületet is felgyújtották. Két óra tájban Grierson már bizonyos lehetett benne: a vicksburgi vonalra súlyos csapást sikerült mérnie. Napokba telik, amíg Vicksburgtól keletre és nyugatra helyreáll a szállítás és hírközlés, hiszen egy több mérföldes szakaszon csak szénné égett talpfarakások, feltépett, görbe sínek és összegubancolt távíródrótok maradtak. Az ezredes ekkor gyülekezőt fúvatott. A füsttől kormos és könnyező katonák századonként lassan fölsorakoztak. Hová most, hogy kitűzött feladatukat teljesítették? Hová induljanak ezek a lovasok, akik már három napja, majdnem egyfolytában a nyeregben ülnek? Izzadtságtól, füstszagtól és pálinkától bűzösen ültek nyergükben Grierson lovasai a déli napsütésben, szemük le-lecsukódott az álmosságtól. Az abrakos tarisznyák kiürültek, a lovak patkója elkopott. Az állatok éppoly kimerültek voltak, mint az emberek. A lovasok tudták: ezt a kísértetvárost gyorsan el kell hagyniuk. Minden irányból közeledik az ellenség. Most bizonyára kettőzött dühvel veszik őket üldözőbe. Grierson tisztjei szinte biztosra vették, hogy a dandár nem indul tovább kelet felé. A Newton Station-i akció alatt az ezredes tanácsára a tisztek kikérdezték a beteg katonákat és a polgárokat, mi lehet a helyzet a kelet felé vezető utakon, és olyan szavakat ejtettek el, mintegy véletlenül, melyből az ellenség arra gondolhatott, hogy a támadók keleti irányban menekülnek. Forduljon vissza északnak a csapat, ahol lépten-nyomon a felfegyverzett lakossággal és a déli erőkkel kerülnek szembe? A tisztek ezt sem tartották

valószínűnek, ezért nem is lepődött meg senki, amikor az előőrs Grierson parancsára lassan elindult – délnek.

III. Mielőtt Grierson lovasai elindultak volna Newton Stationből, Pemberton rövid távíróhírt kapott a támadásról. A déliek főparancsnoka a nagy lovaskaland kezdete óta most találhatta meg először pontosan a fürge jenkiket a térképen. Meglepte vakmerőségük és szerfölött aggasztotta a vasútvonalak és a távíró-összeköttetés helyzete. Elhatározta, hogy a lehető leghamarabb bosszút áll a támadókon. Aznap Grand Gulfból is riasztó hírek érkeztek. Grant hadserege Hard Times Landingnél mozgásba lendült, de az északiak talán nem tudnak azonnal átkelni az óriásfolyam hömpölygő vizén. A támadó jenki lovasokat azonban semmi sem gátolta benne, hogy tovább portyázzanak. Pemberton láthatóan azt gondolta, ellenfelei egyenesen főhadiszállása, Jackson felé tartanak. John Adams tábornok parancsot kapott, hogy két gyalogezreddel és egy tüzérüteggel tartóztassa fel az ellenséget. Jellemző a déliek soraiban uralkodó zűrzavarra, hogy Adams tábornok kellő szállítóeszközök híján csak nagy késedelemmel tudta elhagyni Jacksont. A két gyalogezred csak délután négykor tudott elindulni vasúti kocsikba zsúfolva, és a tüzérség hat lövege kénytelen volt megvárni a következő szerelvényt. Adams csak jóval sötétedés után ért Mortonba, és az éjszaka azzal telt, hogy az ezer főnyi alakulat felkészült a harcra a jenkik ellen, akikről azt hitték: a vicksburgi vonal mentén haladnak nyugat felé. Noha most már abban reménykedett, hogy Adams csapatai útját állják a jenkiknek, sőt talán vereséget mérnek rájuk, Pemberton az állam más vidékeire is buzgón küldözgette sürgönyeit. Bármerre induljanak a jenki lovasok, sikerül megakadályoznia, hogy egérutat nyerjenek. Newton Station körzetében elnémultak a távírdák, Pemberton tehát nem tudott érintkezésbe lépni a Meridiánban állomásozó Loring tábornokkal, de majdnem biztosra vette, hogy Loring a vicksburgi vonal másik végén már értesült a történtekről. Pemberton szerette volna megakadályozni, hogy a jenkik észak felé meneküljenek vissza, ezért táviratozott Chalmers tábornoknak Panolába: „Minden lovasával és valamennyi könnyűütegével vonuljon Oxfordon át Okolonába, hogy felvegye a harci érintkezést a jelenleg Newtonban tar-

tózkodó ellenséggel.” Az északnyugati út elzárására Lloyd Tilghman tábornok kapott utasítást: „A rendelkezésére álló erő felét megbízható tiszt vezetésével küldje az ellenség feltartóztatására, mert lehet, hogy Carthageot érintve vonulnak vissza.” Pemberton arra a lehetőségre is számított, ha a jenkik balga módon délnek vennék útjukat. A gyűrűnek tökéletesen kellett zárnia, a tábornok ezért Franklin Gardnernek is sürgönyözött a Louisiana állambeli Port Hudsonba. „Ma reggel egy körülbelül 700 főből álló ellenséges alakulat megtámadta a Déli Vasútvonalat. Meglehet, hogy végül Banks tábornok csapataihoz akarnak csatlakozni. [Banks tábornok unionista erői a New Orleans-i hídfő északi szélén, Baton Rouge-nál alkottak őrvonalat.] A jenkik feltartóztatására egész lovasságával vonuljon Tangipahoaba.” Így kezdődött egy különös folyamat: Pemberton tartalékai lassan kelet felé szivárogtak, hogy feltartóztassanak ezer lovast, miközben Grant a Mississippi túlsó partján már készen állt arra, hogy harmincezer harcosával nyugati irányból mérjen csapást a lázadókra.

IV. Április 24-én délután Grierson és dandárja már öt mérfölddel maga mögött hagyta Newton Stationt. A lovasok szekereken, csézákon és gyalogosan menekülő rémült polgárok közé keveredtek. Voltak, akik lisztet és egész oldal szalonnát hurcoltak, de olyanok is, akik háztartási eszközeiket és értéktárgyaikat is magukkal vitték. A lovasok annyi élelmiszert koboztak el a polgároktól, amennyi csak belefért a tarisznyájukba. Grierson sötétedésig szeretett volna minél messzebb jutni Newton Stationtől és a szétrombolt sínpártól. De valahol mégis meg kellett pihennie a dandárnak. A Bogue Falema nevű mocsár melletti ültetvényen Grierson rövid pihenőt rendelt el. A három órás pihenő után a hűvös késő délutánban a dandár folytatta útját, és sötétedés előtt eljutott Garlandville külterületéig. Grierson jelentéseiben olvashatjuk: „Ezen a ponton szervezett, puskával felfegyverzett polgárok – sokan közülük öreg emberek – ellenállásába ütköztünk.” Az ezredes rohamot parancsolt, de Garlandville öreg harcosai nem futottak meg, találomra lövöldöztek az előrenyomuló jenkikre. Az egyik portyázó súlyos sebet kapott, egy másik alól a lovát lőtték ki, a támadás mégis végigsöpört a városon, és a dandár számos polgárt foglyul ejtett. „Miután mindnyájukat lefegyvereztük – jegyzi fel Grierson –, elmagyaráztuk nekik, milyen ostoba módon viselkedtek, majd szabadon engedtük őket. Egy polgár kivételével valamennyien belátták tévedésüket, és elismerték: az északiakról terjesztett hírek megzavarták őket. Az egyik polgár vállalta az útikalauz szerepét, és amikor később búcsút vett tőlünk, kijelentette: ezentúl az északi hadsereg győzelméért fog imádkozni. Ez az eset jól jellemzi a közhangulatot, és jelzi, hogy átvonuló csapataink jó benyomást tettek az ellenséges terület szívében.” A kis csetepatéról és utóhatásáról Paulding városka helyi lapja, a Clarion persze másképpen számol be: „Miután a jenkik elhagyták Newton Stationt, a Jasper megyei Garlandville-be lovagoltak. Ez a körzet, Mississippi állam egyik leggazdagabb területe, sokat szenvedett a jenkik fosztogatásaitól. A Garlandville felé közeledő ellenségre háromszor is rálőttek. A jenkik

egyik katonája súlyosan megsebesült és egy lovuk odaveszett. Akik az ellenségre lőttek (Cole, Marshal, Levi és Chapman) elmenekültek…” Mielőtt elhagyta volna Garlandville-t, Grierson parancsot adott tisztjeinek, hogy kutassák át ennivalóért a házakat. „Samuel Woodward hadnagy – jegyzi fel Grierson – belépett egy házba. Odabenn égtek a lámpák. A vacsora az asztalon volt, a kukoricakenyér – előbb vették ki a kemencéből – még forró, és a többi étel is mind friss. De lélek sem mutatkozott. Hívásra sem jöttek elő, és a ház körül sem találtak senkit.” A hadnagy behívta Griersont, az ezredes és tisztjei „asztalhoz ültek és jól belaktak. Sohasem tudták meg, kinek is készült az a vacsora.” Egy önkéntes kísérő előrelovagolt, hogy kalauzolja a mogyoróbarna gerillákat, a menetoszlop pedig délnyugati irányba fordult. A csapat lassan vonult át füves síkságokon és feketefenyő erdőkön, majd aláléptetett a sötét lapályra, ahol óriástölgyek és juharfák álldogáltak. A katonák kétségbeesve küszködtek az álmossággal. Nem volt közöttük, aki az utóbbi 72 órában öt óránál többet aludt volna. Sokan mély álomba merültek lovaglás közben, rádőlve a nyeregkápára. Még a fáradhatatlan Surbyt is legyűrte az álmosság. Lova a menetoszlop előtt haladt, majd egy idő után elkóborolt. Amikor az őrmester felriadt, azt sem tudta, mennyi ideje aludt. Visszatalált ugyan az útra, de fogalma sem volt róla, merre járhat. A vaksötétben leszállt a lováról és megpróbálta kitapogatni, milyen irányba vezetnek a patkónyomok. „Felszálltam derék ménemre, majd lazára engedett kantárral rávezettem a nyomra – írja Surby. – Két mérföldnyi lovaglás jutalmaképp utolértem a dandár hátvédjét, és akkor végre megnyugodtam, annyi bizonyos.” C. M. Bender ültetvényén, Montrose-tól hét mérfölddel nyugatra, a dandár végre éjszakai pihenőre tért. Éjfél felé járt, és a szegény lovakról negyven óra után először vették le a nyerget.

V. Forbes kapitány és a B század lovasai Philadelphiában bajba kerültek. Az előző nap itt állt meg Grierson, itt tartott beszédet az ellenséges érzületű polgároknak. Ha Griersonnak sikerült is néhány polgárt megnyernie az Unió ügye számára, ez nemigen látszott, amikor a B század bekocogott a városkába. Déli 12 óra előtt közelítették meg Philadelphiát, és Forbes parancsára bevonulás előtt megálltak abrakoltatni. A kürtös megálljt trombitáit, de három felderítő, Charles Martin, William Buffington és Isaac Robinson, már túl messze volt, és nem hallotta a kürtszót. A felderítők déli álruháikban egyedül lovagoltak előre, és a legelső házba betérve tudakozódni kezdtek. Csakhogy az ajtóban három „igazi” lázadóba ütköztek. – Északi kémek! – kiáltotta az egyik déli katona. Az északiak a fejüket rázták. Megpróbálták húzni az időt. Arra számítottak, hogy a B század kékzubbonyosai bármely pillanatban felbukkanhatnak az úton, csakhogy nem bukkantak fel. A déliek pisztolyt rántottak. Kemény tűzpárbaj kezdődött. A lövések hallatán Forbes nyomban lóra parancsolta katonáit. „Végigvágtattunk az úton – írja a kapitány –, és fél mérfölddel alább a lovak hirtelen az út széléhez ugrottak; ekkor megpillantottuk egyik felderítőnket: hanyatt feküdt az úton, holtan.” William Buffington volt az. Martin tizedes vérző karral mászott elő az árokból, Isaac Robinson mögötte bukdácsolt ki a bozótból, sértetlenül. A déliek a lódobogás hallatán elmenekültek. „Halott bajtársunkat otthagytuk egy ház verandáján – írja Forbes. – A háztulajdonos ünnepélyesen megígérte, hogy tisztességben eltemeti. Jóval később megtudtam, hogy ígéretét becsülettel teljesítette.” A század dühösen vonult be Philadelphiába, és összecsapott a helyi polgárőrséggel. Az északiak harminc polgárőrt ejtettek foglyul, majd megeskették őket: nem harcolnak többé a törvényes kormány ellen. „Az ellenség fegyvereit megsemmisítettük, finom vacsorájukat elvettük. Rendkívül előnyös feltételek mellett számos lovunkat kicseréltük, mert a századnak akkor már nagy szüksége volt pihent állatokra.

Decatur felé haladva, a B század lovasai egyre óvatosabbak lettek. „Két évi szolgálat alatt jól megismertük a bozótban lapuló gerillákat és az útszéli csapdákat. Minden lehetséges fedezéket jól megnéztünk és az útkanyarulatoknál igen óvatosan viselkedtünk” – írja Forbes. Azon az éjszakán a század egyszer sem állt meg. A lovasok abban reménykedtek, hogy reggelig utolérik a dandárt. De egyre közelebb jutottak Newton Stationhöz, amely most az ellenség figyelmének középpontjában állott.

VI. Április 24-én délután öt óráig Dániel Ruggles azt hitte, lovasai sikerrel űzik ki a jenki portyázók főerejét Mississippi államból. A tábornok csak a Mobile & Ohio vasútvonal hídjait féltette. A nap folyamán egy vasúti kocsira két löveget szereltetett, s a lokomotív vonszolta mozgó üteg Hatch visszavonulási útjával párhuzamosan fel-alá zötyögött a síneken. De Hatch iowai ezrede nem tudott elszakadni a nyomában járó makacs Barteau csapataitól, hogy rátámadjon a vasúti hidakra. Birmingham közelében Hatch kettéosztotta ezredét. Hat századot nyugat felé küldött, a többi század (32 fogollyal, rengeteg öszvérrel és lóval, amelyet önként jelentkezett négerek vezettek) a város felé indult. Barteau a 2. tennessee-i ezreddel és Gholson milíciájával erőltetett menetben délelőtt féltizenkettő tájban utolérte Hatch négy századát. Az utóvéd nem ijedt meg. A katonák lovukról leszállva vonalban sorakoztak fel az országúton. Gholson szeretett volna babérokat szerezni a mississippi milíciának. Az élen haladó Smith ezredes háromszor indított rohamot az északiak ellen, akik korábban gyalogos kiképzésben is részesültek, és Spencer-karabélyaik tüzével fogadták az ellenséget. Végül, egy negyedik, oldalról indított támadás súlya alatt a jenki hátvéd visszahúzódott, de az úton és a fák között mindenfelé halott és sebesült lázadók hevertek. A visszavonuló iowaiak egyetlen embert sem vesztettek. Hatch ezalatt leparancsolta a nyeregből lovasait, és a kétfontos ágyú körül harcrendbe állította őket. Ő maga a harcvonal közepére ügetett a lovával. Barteau katonái véres fővel hátráltak meg: első támadásuk összeomlott. Ekkor ismét felsorakoztak, hogy oldalról is próbálkozzanak, de Hatch olyan gyorsan húzódott vissza, hogy az ellenség nem tudta oldalba kapni. Barteau megint frontális támadásba lendült, de sikertelenül. A csapatok ekkor már a Camp Creek nevű sziklamedernél harcoltak. Hatch a túloldalra érve rögtön felgyújtotta maga után a hidat.

Barteau és Tennessee-beli ezrede többet már nem tehetett. Lőszerük nem maradt; ha minden délinek maradt volna még tíz tölténye, talán győznek aznap, mert Hatch katonáinak sem volt több muníciója fejenként két sorozatnál Spencereik gyilkos tüzéhez. Pár órával a birminghami harcok után – Barteau és Gholson ekkor még mindig temettette elesett katonáit – Ruggles tábornok megkapta az első hírt az ellenség által messze délen, Newton Stationnél végrehajtott meglepő csapásról. Ha hitte is, hogy a jenkik az ő körzetén áthaladva jutottak el a vicksburgi vonalig, ezt mindenesetre nem volt hajlandó hivatalosan elismerni. Pembertonnak küldött gyorshíre nemigen tájékoztatott a valóságos helyzetről: „Az ellenséget Birminghamnél teljesen megfutamítottuk…”

Piney Woods /KILENCEDIK NAP, SZOMBAT, ÁPRILIS 25./

I. Grierson két ezrede a Bender-ültetvény fenyőfái között szétszórtan tanyázott. A tábortüzek kék füstjét lustán sodorta a szél, és a lovasok vidáman láttak neki az ültetvényes füstölőházában szerzett disznópecsenyének. Hátukat a fatörzsekhez támasztva, napok után először ehettek nyugodtan. Kétszersültjük teljesen elfogyott, de most pompás falatoktól volt zsíros a kezük. Evés után a katonák kis csoportokban a tábor alatt csordogáló patakhoz mentek, az aranyszín fövényen ledobták ruháikat, és úsztak egyet. Elterjedt a hír, hogy a dandár csak nyolc óra után indul. A katonák addig csak a legszükségesebb teendők elvégzésére kaptak utasítást: őrszemeket állítottak és felderítőket indítottak útnak. Az ültetvény istállóinál egy patkolókovács serényen végezte a munkáját. Ezen a kellemes reggelen Grierson valószínűleg Mr. Bender házának tágas verandájára hívta össze tisztjeit, és kétségkívül a Newton Station-i akcióról beszéltek, a sikeres vállalkozások utáni vidám, ékelődő hangulatban. De Grierson emlékeztette bajtársait: bár a munkát elvégezték, még hátra van a menekülés. Tegnapig mindig segítette őket a meglepetés tényezője, de most, akármerre forduljanak, várni fogják őket. Az ellenség most már többé-kevésbé pontosan ismeri az ezred létszámát, és valószínűleg összevonja csapatait, nehogy a portyázók egérutat nyerjenek. Grant tábornoknak a lovastámadás időzítésével kapcsolatos terveit, valamint a foglyoktól és a polgári személyektől szerzett értesüléseket összegezve, Grierson nagyjából tudhatta, hogy Grand Gulfnál csata várható. Életírásában olvassuk: „…A [Grant] tábornokkal korábban folytatott beszélgetésekből és később egy magas rangú, vele kapcsolatban álló tiszttől kapott levélből tudtam minden tervezett hadműveletről. Tudtam, hogy Vicksburg a fő cél, ahol egy szilárd talajú partszakaszon hídfőállást létesíthetünk, aztán pedig megpróbáljuk bevenni az erődítményt. A térképek és az információk alapján tudtam, merre vonulnak fel Grant csapatai.”

Grierson a térképre pillantva rögtön látta, hogy innen, a Piney Woods nevű fenyvesben vert tábortól légvonalban jó száz mérföld az út a Mississippi partján magasodó Grand Gulfig. Ez az út a menekülés útja, ráadásul párhuzamosan fut a megerősített Vicksburg-Jackson vasútvonallal. Sikerülhet-e, hogy alig ezer, bázisától és utánpótlásától elszakadt lovas, messze az ellenséges terület szívében, csatlakozzék Grant csapataihoz? A vállalkozás valóban merésznek ígérkezett, de Grierson meggyőzte tisztjeit, hogy a hadművelet megvalósítható. Bizonnyal szó esett róla, milyen fáradtak a lovak: néhány katona már öszvérháton ül. Grierson tudta, az öszvér valóban lassú léptű állat, de elhatározták: a dandár mégis magával viszi Bender öszvéreit, aznap tehát kényelmes ütemben kocoghatnak tovább. Külön osztagokat indítanak útnak azzal a paranccsal, hogy az erdőket és mellékutakat kutassák át, hol rejtette el lovait a helybeli lakosság. Reggel nyolckor a lovasezred lassan elindult az ültetvényről nyugatnak.

II. Paulding városka helyi újságjában olvassuk: „A jenkik Mr. Bender valamennyi öszvérét magukkal vitték, két négerével együtt, az ültetvényes gabona- és húskészletének nagy részét pedig fölélték. Indulás előtt átadtak Mr. Bendernek egy »W. Prince ezredes, 7. illinois-i ezred« aláírású elismervényt, háromezer hús- és takarmányadag átvételéről.” Ez az elismervény Prince tréfája lehetett: már csak azért is, mert az ezredes könnyen fizethetett volna az ültetvényesnek a Newton Station-i állomáson zsákmányolt konföderációs dollárokkal. A dandár valóban rendkívül lassan haladt. Gyakran tartottak pihenőt, és csak akkor fogták ügetésre a lovakat, ha kissé át akarták mozgatni az állatok merev izmait. A fenyves egyre sűrűbb lett. Sudár, ágatlan törzsük hihetetlen magasságba nyúlt. Az út céltalanul tekergett az erdőben. Néha annyira összeszűkült, hogy két lovas el sem fért egymás mellett, homokszínű porát barna fenyőtűk milliárdjai tarkították. A fenyőtűk tompították a lódobogást, és a fák koronáján gyéren keresztülszűrődő fényben a lovasok feje és válla ritmikusan ringatózott, de szinte hangtalanul. Mintha kékzubbonyos kísértetek surrantak volna a fenyvesben. Csak a lovak horkantak néha, vagy parancsszó csattant, a többi: erdőzúgás. Ezen a vidéken kisebbek voltak a farmok, és nagy ritkán lehetett házat látni. A lovasok néha kisebb fenyőligetekkel övezett gerendaházak mellett haladtak el. Másutt terpentint pároltak az erdőlakók; a fák törzsét V-alakban felhasították, és a faedényekbe ragadós gyanta csepegett. Mindenütt karácsonyi illat szállt a levegőben. Ez volt hát a Piney Woods nevű erdővidék, szegény fehérek lakta terület. Ritka volt itt a rabszolgatartó, és akinek négere volt, annak is többnyire csak egyetlen egy. A lakosság sem a Konföderációért, sem az Unióért nem lelkesedett különösebben; egyetlen vágya az volt, hogy békében éljen. 1863-ra a Konföderáció sorozási törvényei miatt Piney Woods lakossága nyíltan megtagadta az engedelmességet a rabszolgatartók richmondi kormányának. Szökött katonák kis csoportjai vívtak gerillaháborút a sorozó-

ügynökök ellen, nem sokkal később pedig az egyik megye megpróbált elszakadni a szakadárok kormányától. Garlandville-ben Grierson azt tapasztalta, hogy a lakosság szemben áll a Konföderációval, de abban már tévedett, amikor azt hitte, hogy ennélfogva az Unió hívei az itteniek. Az éles szemű felderítő, Surby őrmester is nagyon meglepődött, amikor a fenyővidéken olyan déliekkel találkozott, akik nem viselkedtek ellenségesen. A Pineville felé vezető úton Surby megállította embereit egy kettős faház előtt. Öt asszony ült az ajtóban, öreg és fiatal, de férfinak nyoma sem látszott. Surby a házhoz közeledve látta az asszonyok szemében a félelmet. Először arra gondolt, hogy megtudták, nem déliek, hanem konföderációs ruhába bújtatott jenkik garázdálkodnak a környéken, ám hamarosan kiderült a félelem igazi oka: konföderációs sorozótiszteknek nézték őket. Az asszonyok kórusban hazudtak: „Férjünk a vicksburgi hadseregben szolgál. Nincs tej a háznál, csak vizet tudunk adni. Ugye sorozni jöttek? Nos, férfit itt ugyan nem találnak. Mi az, talán a nőket is be akarják sorozni a hadseregbe? Itt vagyunk védtelenül. Nincsen egy szem négerünk sem.” Ezt mondták az asszonyok, de Surby később, egy elejtett megjegyzésből rájött, hogy legalább két férfi rejtőzik az erdőben. Amikor Surbynek sikerült meggyőznie az asszonyokat, hogy társaival együtt ő is jenki felderítő, nemcsak tejet kaptákba lovasok, hanem kenyeret, vajat és süteményt is. A legöregebb asszony kinyitotta a szekrényét, kivett belőle egy dobozt, abból pedig az Unió csillagos-sávos zászlaját, amelyét oda rejtett. Surbyt meghatotta ez a fogadtatás, és megvárta, amíg az előőrs utoléri a felderítőket, akkor gyorsan ellovagolt. A felderítők keresztülügettek Pineville apró településén, ahol nem ütköztek semmi ellenállásba. A határban Surby – a Bender-ültetvényről történt távozás óta először – ismét egy nagy ültetvényt talált, és egyik emberét visszaküldte a főerőhöz azzal a javaslattal, hogy a dandár itt tartson déli pihenőt. Blackburn alezredes pár perc múlva megérkezett az előőrssel. Amikor ő és Surby a verandához lovagolt, a két jenki megtudta, hogy az ültetvény tulajdonosa, Elias Nichols, egy mérföldnyire kinn van a kukoricaföldeken. Surby egyedül lovagolt ki a földekre. Nichols egy fatörzsön ült és hatalmas, fonott bőrkorbácsot tartott a kezében. Vagy huszonöt néger asszony és férfi hajladozott a kukoricásban: kapáltak serényen.

Surby felhúzta karabélyának ravaszát, de Nichols nem lepődött meg. „Hogy megy a vadászat?” – kérdezte az ültetvényes vidáman. „Más ügyben járok” – válaszolta Surby. Nichols megnézte Surby karabélyát és revolverét. „Hogy megy Pembertonnak Vicksburgnél?” – kérdezte. „Gondolom, Vicksburg kitart az egész északi hadsereggel szemben – mondta Surby. – Engem azért küldtek, hogy mondjam meg, jönne csak be a házhoz.” Az ültetvényes magához intette az egyik négert, egy öreg, gyapjas hajú férfit, és odaadta neki korbácsát, majd Surby lova mellett visszasétált az ültetvény központi épületéhez. „Ki a parancsnoka?” – kérdezte Nichols a jenkit. Surby már várta ezt a kérdést, ezért könnyedén válaszolt: „Williams a parancsnokom neve. Vicksburg alatt tanyázunk a tennessee-i ezreddel. Pemberton tábornok küldött minket, hogy élelmiszert gyűjtsünk, fogjuk el a szökevényeket, és sorozzunk új katonákat.” Surby és az ültetvényes megkerülte a csűrt, és ekkor Nichols hátrahőkölt, megpillantván két egész lovasezredet. Grierson lovasai már felvételeztek az ültetvényes gabonájából és takarmányából. A rabszolgatartó hangos szitokra fakadt: a katonák nem kaptak engedélyt, hogy vegyenek a gabonából, különben sincsenek fölösleges készletei. A konföderációsok beszolgáltatási elismervényeiben ugyan megbízik – mondta –, és be is adná a saját részét, de neki sincs több annál, mint amennyi saját szükségletei kielégítéséhez kell. Surby utat tört a dühös gazdának a fel-alá léptető lovasok között. Nichols megjegyzéseket tett a szép egyenruhákra. Sokat közülük – úgy látszik – a jenkiktől zsákmányoltak. A katonák jó erőben vannak és a fegyvereik se rosszak. „A legjobban felszerelt konföderációs lovasság” –, biztosította Surby a gazdát, majd a ház előtt leugrott lováról. Az őrmester észrevette, hogy Grierson lova a verandaoszlophoz kötve ficánkol, ezért Nicholst saját főbejáratán keresztül bevezette abba a szobába, ahol Grierson Blackburnnel és néhány tiszttel várakozott. Surby teljes komolysággal mutatta be Elias Nicholst a „Jacksonban állomásozó Williams ezredesnek, aki Tennessee szülötte”.

Jó idő eltelt, amíg az ültetvényes rájött, kik a kedves látogatók. A Nichols-ültetvényen töltött hosszú pihenő alatt a portyázók először találkoztak olyan rabszolgával, akin látszott a kegyetlen bánásmód. A négert egy deszkabódéban találták meg: keze-lába egy földbe vert kalodához volt láncolva, büntetésként, mert szökést kísérelt meg. Blackburn elrendelte, hogy szabadítsák ki bilincseiből a boldogtalant, majd közölte a fogollyal: ha szabad akar lenni, csatlakozhat a dandárhoz. A néger hosszas hálálkodás közepette el is fogadta az ajánlatot. Mielőtt a dandár tovább indult, Grierson néhány egységet északi irányba küldött. Úgy kellett tenniük, mintha a vicksburgi vasútvonalat fenyegetnék, de kerülniük kellett az összecsapást. Grierson közölte az útnak indított egységek parancsnokaival, hogy a főerő csak néhány mérföldet fog haladni a Raleigh felé vezető úton, majd tábort ver a következő nagy ültetvénynél. A csapatokat azért küldte északnak, hogy az ellenség azt hihesse: a jenkik Jackson közelében akarják megtámadni a vicksburgi vonalat. Griersonnak az járt a fejében, hogy amíg a konföderációsok ott készülnek a támadás fogadására, a dandár egérutat nyerhet Grand Gulf felé, ahol csatlakozhat Grantnek a folyamon átkelő seregéhez. A dandár két órakor lassan elindult a Nichols-ültetvényről. „Az északiak elrabolták Elias Nichols összes öszvérét – írja a Clarion, Paulding városka lapja –, magukkal vitték egy szekerét, csapatnyi négerét és gabona- és húskészleteinek nagy részét.” Az út most egyenesen délnek vitt a Leaf River völgyében. A dandár egyre nehezebb terepen, hegygerinceken és szurdékokon haladt, majd sötétedéskor egy orvos, dr. Mackadore ültetvényén állt meg. Grierson és tisztjei újra kényelemben ehettek és vacsora után megbeszélték a helyzetet. Ez a nap szinte túlságosan békésen telt, de persze arról sem feledkezett meg senki, hogy pár mérfölddel északabbra erős ellenséges csapatösszevonásokra kerül sor. „Kilenc óra tájban – írja Surby – Grierson felkérte Blackburn alezredest, válassza ki az egyik felderítőt és vele együtt jelenjen meg előtte.” Blackburn pár percen belül ott is volt egy Samuel Nelson nevű katonájával. Grierson önéletrajzában így festi le Sam Nelsont: „Ez az ember kissé hebegve beszélt. Mielőtt válaszolt egy kérdésre, kétszer is átgondolhatta, mit

is akar mondani. Hosszú puskájával, oldalán a lőporszaruval daliásan festett.” Nelson utasítást kapott, hogy észak felé haladva, a húsz mérföldre fekvő Forest Stationnél jusson el a vasútig, és vágja el a vicksburgi vonal távíróvezetékét. A lovasnak hosszú szál távíródróttal kellett bizonyítani a feladat teljesítését. Ha pirkadat előtt hidakra bukkan – hangzott a parancs – fel kell gyújtania azokat. Grierson kezet rázott a felderítővel. „Jó szerencsét kívántam neki – emlékszik Grierson –, és azt gondoltam, ennek az okos, talpraesett embernek a lázadók semmiképp sem járhatnak túl az eszén.”

III. Késő délelőtt R. C. Love kapitány, a Jacksontól tizenkét mérföldnyire, Brandonban állomásozó konföderációs lovas előőrs parancsnoka, legnagyobb meglepetésére Pemberton főhadiszállásáról táviratot kapott a tábornok aláírásával. „R. C. Love kapitánynak Brandonba: Derítse ki, merre halad az ellenség, majd közelítse meg. Nem maradhat Brandonban. Ha az ellenség Raleigh-nál állna, vonuljon oda és hátába kerülve állítson csapdát neki, vagy zaklassa. Tegyen meg mindent ellenük. J. C. Pemberton” Love egy percig sem habozott: azonnal elismerte a parancs vételét Pembertonnak és közölte vele, hogy elindul. Love a környék összes lovát és lovaskatonáját összegyűjtve, nekivágott a Raleigh-ba vezető útnak. Ebben az órában Love konföderációsai és Grierson csapatai éppen egymással szemben lovagoltak. A két alakulatot mindössze 35 mérföld választotta el egymástól. Love kemény ütemet diktált katonáinak, és sötétedéskor már mélyen benn járt a fenyvesben. Egy óra hosszat abrakoltatott és pihenőt tartott. Másnap hajnal előtt már Raleigh-ban akart lenni. Éjféltájt, nem sokkal azután, hogy a csapat egy keresztúthoz érve délnek fordult, az előőrs foglyul ejtett egy észak felé haladó lovast. A férfit odakísérték a századhoz. Az éjszakai vándor Grierson felderítője, Samuel Nelson volt. Szerencsére Nelson tizedes enyhe déli kiejtéssel beszélt; otthona az illinois-i Gallatin megyében volt, amelyet Kentucky államtól csak az Ohio folyó választ el. Amikor Love meg akarta tudni Nelsontól, hogy kicsoda és mit keres az országúton az éj kellős közepén, Nelson jó erős akcentust tettetve elmondta: a jenkik nem sokkal korábban arra kényszerítették, hogy vezesse őket. Két napig volt a foglyuk, majd szabadon bocsátották. Most egy Forest Stationben lakó barátjához szeretne eljutni.

Love persze arra volt kíváncsi, hol és mikor hagyta ott Nelson a jenkiket. „A jenkiktől Garlandville-nél váltam el tegnap délben” – felelte Nelson. „Hány főből áll a jenki erő?” – kérdezte Love. „Lehetnek vagy ezernyolcszázan” – válaszolta Nelson. A dandár valóságos létszámánál tehát kétszer többet mondott, majd azt is megjegyezte, a jenkik jól fel vannak fegyverezve. Love szavaiból ki lehetett venni, hogy kész felvenni a harcot az északiakkal. A százados ezután megkérdezte Nelsont, tudja-e, melyik a legrövidebb út Garlandville-be, és milyen irányban indultak onnan tovább a jenkik. Nelson álhíreket mondott a tisztnek, nehogy a Mackadore-ültetvény felé vonuljon; közölte, a jenkik keletnek, a Mobile & Ohio vasútvonal felé fordultak. Love megörült ezeknek a híreknek, és a felderítőt továbbengedte Forest Station felé. A dadogó Nelson folytatta útját északnak, és amikor ellovagolt a konföderációsok menetoszlopa mellett, megpróbálta felmérni az ellenség erejét. De a katonák szétszóródtak, és Nelson az erdő felé futó út sötétjében nem tudta megállapítani, a csapat rajokra vagy századokra tagolódik-e. Nemigen lehettek ezernyolcszázan, bár a kapitány, miután azt hallotta tőle, hogy a jenkik ennyien vannak, azzal dicsekedett, hogy ellátja a dolgukat. Nelson addig lovagolt, amíg az elvonuló ellenség dobogása elcsitult mögötte, akkor lovát megállítva nyugodtan várt néhány percig. Tudta: amint valahol keleten a déliek elérik a főutat, nyomban észreveszik a dandár nyomait, és akkor üldözőbe veszik bajtársait. A távíródrótok e pillanatban sokkal kevésbé látszottak fontosnak, mint ez az éjszakai lovascsapat. Most Nelson fürgeségén múlt, hogy mihamarabb elérje a Macadore-ültetvényt, méghozzá a déliek előtt, és figyelmeztesse a veszélyre parancsnokát.

IV. Pemberton, akinek keleti irányú hadtápvonalait az Unió portyázói alaposan szétzilálták, Love kapitány osztagán kívül más bábukkal is lépkedett ebben az élet-halál játszmában. John Adams tábornok a Newton Stationtől alig húsz mérföldnyíre eső Laké Stationt hajnali 2 óra 20 perckor érte el. Jelentette: a távírászok már dolgoznak a hosszú szakaszon lerombolt vezeték helyreállításán. Pemberton tanácsai csak úgy záporoztak Adamsre: küldjön jelentést Loring tábornoknak Meridiánba, Simon Buckner tábornoknak Mobile-ba és Johnston tábornoknak Tennessee államba a Newton Station ellen végrehajtott támadásról, és kérjen tőlük csapaterősítéseket a támadók hollétének felderítésére. Adams futárral küldte baljós híreit a lerombolt távíróvonal másik végéhez, Pembertonhoz pedig másolatokat juttatott el sürgönyeiről. Amikor aztán Pemberton megkapta a Bucknerhez intézett távirat szövegét, haragra lobbant. Az üzenet pontos szövege ugyanis ez volt: „Buckner tábornoknak. Minden elveszett, hacsak Ön nem küld Meridiánba egy vagy két ezredet. Pemberton utasítására sürgetem e csapaterősítéseket. John Adams (dandártábornok)” Amúgy is idegesítő helyzetében Pembertont fölingerelte ez a fogalmazvány. Annyi ideje még maradt, hogy megrovóan sisteregje Adamsnek: „Bucknerhez intézett üzenetében ön e szavakat használja: »minden elveszett, hacsak… «. Szíveskedjék ezt korrigálni. Sohasem hatalmaztam fel ilyen kifejezések alkalmazására!” Az óráról órára befutó, kisebb jelentőségű hírek nyugtalanították Pembertont, és éppen akkor feszítették pattanásig az idegeit, amikor az ellenség a nagy csapásra készülődött. A déli főparancsnoknak Grand Gulfnál és Vicksburgnél állomásozó tábornokai állandóan erősítést kértek, ám Pem-

berton nyomatékosan figyelmeztette őket: a hátországba behatolt lovasok sokkal több kárt tehetnek, mint Grant hadserege a Mississippi túlpartján. Jacksoni fegyvertárának parancsnoka sürgős jelentést kért a lerombolt vasútvonal állapotáról. Az Alabama állambeli raktárakból 700.000 gyutacs és 30.000 font lőpor már úton is volt valahol (ki tudja, hol?), Grand Gulf és Vicksburg üres raktárainak feltöltésére. De Pemberton azt már nem tudta megmondani a fegyvertár parancsnokának, mikorra várható a pálya helyreállítása a vicksburgi vonalon, sőt azt is el lehetett képzelni, hogy az északiak egy másik ponton újra lecsapnak a vasútvonalra. Késő délután üzenet érkezett Loringtól a Mobile & Ohio vonalon fekvő Enterprise-ból: „Az ellenség egy órakor megjelent és követelte a város feladását. Mintegy ezerötszázán” lehettek. Edward Goodwin ezredes az alabamai harmincötösökkel bátran szembeszállt velük. Két ezredemmel én is ide siettem. A legutolsó jelentések szerint az ellenség három mérföldnyire visszavonult, most úton vagyok, és üldözöm őket…” Pemberton kezdett bízni benne, hogy végre sikerült sarokba szorítania a jenkiket. Alabamán keresztül nem illanhatnak el; erről Loring gondoskodik, ha visszafordulnának Newton Station felé, akkor Adams állja el az útjukat, ha pedig Baton Rouge felé menekülnének, a Mississippi védővonaláról elvont csapatok minden bizonnyal döntő harcra kényszerítik az északiak portyázóit.

V. Az a bizonyos ezerötszáz fős jenki lovasság, amelyről Loring és Pemberton azt hitte, hogy Enterprise közelében tanyázik, természetesen csak a Henry Forbes vezette szélsebes B század volt, nem az északi főerő; csupán lidérc, amely messze csalogatja a mocsárba az éjszakai utazót. Grierson dandárja ebben az órában ötven mérfölddel nyugatabbra, kényelmesen haladt a Piney Woods fenyveseiben. Április 25-én, nem sokkal pirkadat után, Forbes százados lovasai Philadelphiából bevágtattak Newton Stationbe. A Grierson-lovasok tüzei már nem lángoltak, de a füst szürke oszlopai mindenütt ott lebegtek a vagonok megolvadt alváza fölött. A kisvárosban a pusztítás égett bűze terjengett. A kórház előtt álldogáló, becsületszóra szabadnak nyilvánított beteg katonák már várták új látogatóikat. Természetesen nem tanúsítottak ellenállást és Forbes minden kérdésére udvariasan válaszolgattak. A támadók hátvédje – mondták a déliek – előző délután, azaz vagy tizenöt órája hagyta el Newton Stationt. Huszonnégy órás kemény menettel a század tehát csak hat órát nyert a főerőhöz képest. És milyen irányban folytatták útjukat a portyázók? A beteg katonák bizonyosra vették, hogy keletnek, hiszen a jenki ezredes és tisztjei többször érdeklődtek a kelet felé vezető utakról. Igaz, délnek indultak: a Garlandville-ból érkező utasok már beszámoltak az ottani csetepatéról. Azt beszélték, hogy a jenkik ezután keletnek fordultak, Paulding felé, és nemsokára eljutnak a Mobile & Ohio vonal mentén fekvő Quitman városához. Így sikerült Griersonnak átgondoltan félrevezetnie saját századparancsnokát is. Persze, az igazsághoz tartozik, hogy Forbesnak nem volt oka, hogy kételkedjék, joggal hihette: a vicksburgi vasútvonal megtámadása után a főerő valószínűleg átlovagol Alabamába, majd onnan tér vissza északra, az Unió vonalai mögé. Hiszen három nappal előbb, amikor Prince ezredes utasította őt a Macon elleni színlelt támadásra, az ezredes közölte Forbes kapitánnyal: ez lesz a portyázók célja.

Forbes, miután számos változatban ugyanezt a históriát hallotta Newtonban, szentül hitte: Grierson tényleg kelet felé vonul. Nem látta értelmét, hogy árkon-bokron át mindig a dandárt kövesse. Jobb, ha a század – a dandár által tett kanyart átvágva – keletnek vonul, majd a Mobile & Ohio vonalat Enterprise-nál keresztezve csatlakozik az addigra már bizonyosan észak felé fordult főerőhöz. Enterprise volt a legkínálkozóbb pont e vasútvonal keresztezéséhez: mindenki váltig azt állította, hogy ezt a várost nem védi senki. A B század tehát azonnal elindult kelet felé, az Enterprise-ba vezető úton, de minden mérfölddel messzebb került a dandártól. Forbes így ad számot bolyongásairól: „Egész nap meneteltünk, és egy óra tájban hat mérföldnyire voltunk a várostól. Híreink egyvalamiben egybevágtak: hogy nincsenek déliek Enterprise-ban. A város két dombvonulaton épült. Az alacsonyabbikat csak akkor láthatja az ember, ha már megmászta a magasat. Bizakodva lovagoltunk a magasabb emelkedő felé, amikor jobbra visszapillantva, vagy háromnegyed mérföldnyire, egy erdős résznél körülbelül negyven négert láttunk. Kis csapatunk mögött iszkoltak öreg öszvéreiken és lovaikon, de olyan sebesen, hogy nem is láttuk többé őket. Talán már ők is észrevették a városban azt a fel-alá nyargalászó két-három lovast, akit mi is ebben a pillanatban fedeztünk fel. Lépésben haladtunk, amikor balra előttünk kis gerendavár bukkant fel. Sarkánál muskétás őr álldogált. Megálltunk egy pillanatra valami háznál, és az ajtóban lógó kötélről levettünk egy fehér zsebkendőt. Szablyára erősítve a fegyvernyugvás jelét, az ellenség elé lovagoltunk, jelezve tárgyalási szándékunkat.” Forbes a menetsor első négy lovasának és hadnagyának, William McCauslandnek megparancsolta, hogy kövessék. Jóllehet magasba tartva lengette a zászlót, a déliek néhány lövést adtak le az öt portyázóra az őrbódé felől. Stephen Forbes visszalovagolt hát a domb aljába, és onnan figyelte fivérét, Henryt, aki a szürke ködruhába öltözött város felé ügetett. Stephen hadifogolyvonata egy évvel ezelőtt éppen itt pihent meg a síneken, és talán itt történt, hogy a táborukból élőözönlő déli újoncok kíváncsiságukban szinte szétszedték a vonatot. Stephen naplójában olvassuk: „Egy jóindulatú

őr az egész várost átkutatta ennivalóért. Vagy harminc süteménnyel tért vissza, amiért másfél dollárt kellett fizetnünk.” Az ifjú Stephen a vagonok körül nyüzsgő újoncokra így emlékezett: „Tátott szájjal mindőjük legfőbb vágya volt, hogy lássanak egy tucat élő jenkit. Ott nyüzsögtek a szerelvény körül, még a vagonok tetejére is felmásztak. Onnan próbáltak bekukucskálni hozzánk a réseken. Az őrök szuronyukkal böködték őket, hogy táguljanak onnan. A vonatból kinézve rengeteg viseltes mogyoróbarna egyenruhát, kalapot és piros, bámész arcokat láttam. A hangulat robbanásig feszült, mert a legényeket egy hetvenkedő, pálinkától bűzlő gazember izgatta ellenünk; pofájából csak úgy ömlött a sok mocskos megjegyzés és a bagólé – de az is igaz, hogy a mieink részéről is elhangzott néhány csipkelődő megjegyzés.” Egy évvel azelőtt számtalan cukros- és melaszoshordó hevert itt a vágányok mellett. Stephen Forbes most feszesen ült a nyeregben, keze a verítéktől iszamos gyeplőt tartotta, pillantásával pedig azokat a hordókat kereste, amelyek – emlékei szerint – valamennyire élénkítették az egyhangú tájat. Ebben a pillanatban három, pompás paripán ülő konföderációs tiszt bukkant fel. Az egyik egy puskavesszőn fehér kendőt lobogtatott. Forbes kapitány megállt és bevárta a közeledő ellenséget. Annak a lázadónak, aki a fehér kendőt lobogtatta, aranyos öv csillogott a derekán. Lova, pár lépésre Forbestól, idegesen fickándozva megállt. A déli egy pillantást vetett a dombtetőn négyesével felsorakozott századra. Hangja határozottan csengett, de volt benne valami puha, közönyös udvariasság, kiejtése pedig vontatott, jellegzetes déli beszéd. Szavait divatjamúlt és lovagias fordulatok jellemezték. – Kit tisztelhetünk Önökben, amidőn most látogatást tesznek nálunk? – Grierson dandártábornok a parancsnokom – válaszolta Forbes. – Követelem, hogy adják fel Enterprise-t. A konföderációs tisztek nem árulták el meglepetésüket, és szilárdan markolták a kantárt; mindhárman Forbes kemény arcát kémlelték, mintha azt várnák, hogy a nyers kérést valami enyhébb feltétel követi. Egy percnyi csend után a déliek szóvivője megkérdezte: – Hajlandó a kapitány írásba adni követelését? – Természetesen – vágta rá Forbes. – Kihez címezhetem?

– Az erősség parancsnokának, Edwin Goodwin ezredesnek. – Rendben van. Egy óra gondolkodási időt adok az ezredesnek, feladja-e erődjét. Informátoraim vagy hazudtak, vagy tévedtek – gondolta Forbes. Hiszen ezt a várost helyőrség védi! Forbes gyorsan papírra vetette a követelést: „Mindössze egy óra gondolkodási időt kapnak, a továbbiakért önök viselik a felelősséget.” Amikor felpillantott a papírlapról, látta, hogy a fehér zászlós követ szintén papírra vetett valamit. A lovak közelebb ugrattak egymáshoz, és a tisztek kicserélték az üzeneteket. – Kapitány, itt várja meg a választ? – kérdezte a déli. – Visszatérünk a főerőhöz – felelte ravaszul Forbes –, és ott várunk a válaszra. A konföderációsok búcsúképp széles mozdulattal meglengették kalapjukat, majd vissza vágtattak a városba. Forbes bólintással adott jelt McCauslandnek, de a bólintásban az is benne volt: „Jobbra át! Most pedig imádkozzunk, hogy épségben visszajussunk a főerőhöz.” A kis csapat a századhoz ügetett, és Forbes átfutotta a konföderációs tiszt írását. „Goodwin ezredes üdvözletét küldi Grierson tábornoknak, az unionista erő parancsnokának, és egy óra gondolkodási időt kér.” Forbes oldalzsákjába dugta az üzenetet és azt remélte, Fortuna nem hagyja cserben, és egy napon megmutathatja ezt az írást a parancsnokának. Grierson ezredes bizonyára értékeli majd, hogy tábornoknak titulálták. Forbes így írja le a kaland végét: „Sosem tudtuk meg, mi volt a déliek hivatalos válasza, mindenesetre nem értek utol bennünket, hogy miért nem, azt nekik kellene megmondaniuk. Talán nem siettek eléggé… Négy mérföldet szerfölött vidám hangulatban tettünk meg, majd a lovak abrakoltatása után folytattuk a visszavonulást. Egész éjszaka nyeregben voltunk, egyszer sem álltunk meg. Később a déli újságokból értesültünk: az ellenség azt hitte, 1500 főből áll a csapatunk, és aznap este 2000 gyalogos sietett hat mérföldön át nyomunkban a válasszal. Sikerült tehát újra megmenekülnünk az oroszlán torkából, de még mindig ott bolyongtunk barlangjának útvesztőiben. A lenyugvó nap irányában menekültünk és töprengtünk, merre tovább. Észak felé? Vagy talán Pensacola, Mobile, esetleg Vicksburg felé? Végül úgy határoztunk, még egy pró-

bát teszünk, és minden erőnkkel igyekszünk utolérni ezredünket, bár az utóbbi órák eseményei negyven mérföld késést jelentettek. Garlandville volt a legközelebbi település, amelyről biztosan tudtuk, hogy a mieink ott jártak.” Garlandville-től most húsz mérföldnyire járt Forbes százada. A folyók hidak nélkül, az utak rossz állapotban. A század sötétedéskor mégis eljutott a város közelébe. A katonákat már annyira elcsigázta az álmosság, hogy nem is gondoltak óvatosságra, nem is éreztek félelmet. „Kora hajnalban gyorsan átrobogtunk a városon – folytatja Forbes. – Garlandville-ben hatvan főnyi helyőrség állomásozott, festői elnevezésű banda: a Garlandville-i Bosszúállók. Megesküdtek: minden jenkivel harcba szállnak. Felderítőink különben találkoztak az egyik Bosszúállóval, akit elkísértek társaihoz. A merész fiúk gondosan figyelmeztették Garlandville helyőrségét, hogy alabamai lovasok vagyunk, nehogy jenkinek nézzenek bennünket!” Amikor a század keresztülvágtatott Garlandville-en, az ablakokban sárga lámpások világoltak, és a sötét mellékutcákban fegyveres lovasok ólálkodtak. Forbes lovasai halálos csendben haladtak, abban a reményben, hogy ezúttal sem pártol el tőlük a szerencse, és nem akad egy éles szemű déli, aki egy lámpás fénysugaránál a szürke, sártól mocskos uniformisokon fölfedezi a kék színt, vagy meghallja, hogy ezek az „ál-alabamaiak” a déli fülnek szokatlan kiejtéssel beszélnek. A lovasok végül maguk mögött hagyták Garlandville utolsó házait is, és a kis század katonái vad vágyat éreztek hogy vágtában meneküljenek. Ennek ellenére a csapat nyugodtan folytatta útját és pár másodperc múlva izgatott suttogás támadt, mert a menetoszlopon végigfutott a hír: Grierson nyugat felé fordult! Az álruhás felderítők, akik Garlandville-en átvonulva alabamai lovasoknak álcázták magukat, tudták meg, merre ment Grierson. A hír hallatán a katonák felvidultak, de az is megnyugtatta őket, hogy Enterprise-ból elmenekülve valószínűleg az életüket mentették meg. Most már csak egy nappal jártak a dandár mögött. Ebből a hírből merítettek erőt, hogy a harmadik éjszakát is nyeregben töltsék. Forbes kapitány csak éjfélkor rendelt el pihenőt, amikor felderítői a főúttól távol ültetvényre bukkantak. Dr. Hodge ültetvénye volt az, és amint a

jacksoni Appeal című újság április 28-i száma írja, „hosszú órákon át időztek ott. Néhány katona kopogtatott a ház ajtaján és a doktor lányától ennivalót követelt. A ház népe főzött nekik valamit. A hívatlan látogatók széttiporták a rózsabokrokat és a virágágyakat, de – értesülésünk szerint – ez volt az egész kár, és bár a doktor nem tartózkodott otthon azon az éjszakán, a jenkik nem bántalmazták a hölgyeket.” Miért is bántalmazták volna?

„Forbes kapitány üdvözletét küldi” /TIZEDIK NAP, VASÁRNAP, ÁPRILIS 26. /

I. Az őrszemek készenlétbe helyezkedtek, felhúzták a karabélyok kakasát, és a sötétségben felhangzott az ismerős kiáltás: – Állj! ki vagy? Samuel Nelson a mogyorószínű gerillák jelszavával válaszolt és nevét is megmondta. Az őrszemek jelezték Nelsonnak, hogy jöhet, mire a felderítő ügetésre fogta elcsigázott lovát és a szürkületben dr. Mackadore ültetvényépületének verandájához lovagolt. Grierson ezredes még aludt, de amikor az őrparancsnok megtudta, milyen hírt hozott Sam Nelson, rögtön felkeltette parancsnokát. Pár perc múlva Grierson már figyelmesen hallgatta a felderítő elhadart jelentését a déliek lovascsapatáról. Amint Nelson mondandója végére ért, Grierson gondosan kikérdezte emberét az ellenség hollétéről, létszámáról és a találkozás időpontjáról. Nelson nem tudta teljes pontossággal az ellenség számát, de elmondta, lehetnek vagy ezernyolcszázán. Ha valóban ennyien vannak, csakugyan nem kell tartaniuk Grierson portyázóitól. Nelson úgy gondolta, hogy egy ezrednél nem lehet nagyobb létszámú az ellenség. Később írt hivatalos jelentésében Grierson megemlíti, hogy felderítője a vasútvonaltól hét mérföldnyire találkozott az ellenséggel. „Legutóbbi tartózkodási helyünket illetően sikerült megtévesztenie a délieket – írja Grierson. – Miután meggyőződött, hogy az ellenség rossz úton indult el, a hírrel azonnal visszatért táborunkba. Amikor felderítőm találkozott velük, egyenesen táborunk felé közeledtek, és ha nem csapja be őket, hajnalhasadás előtt ránk törhettek volna.” Grierson nyomban utasította kürtöseit, fújjanak ébresztőt. Forrest Stationnél persze most már nem rongálhatta meg a távíródrótokat. Nelsonnak ismét csatlakoznia kellett Surbyék mogyoróbarna gerilláihoz. Az álruhás kis csapatra ugyancsak sok munka várt aznap reggel.

Amikor az oszlop felsorakozott, a doktor jelentette Griersonnak: három katona képtelen folytatni az utat. Az egyik a garlandville-i harcok során sebesült meg, a másik kettő súlyosan megbetegedett. Grierson gyorsan intézkedett: a három katonát vendéglátójára, dr. Mackadore-ra bízta. Az ezredesnek ezen a reggelen ennél is fontosabb problémával kellett számolnia: a dandárnak nem volt elegendő élelme, márpedig a Mississippitől a legjobb esetben is négy napi járóföldre voltak. Tíz napja indultak el La Grange-ből, és az induláskor kiosztott öt napi fejadag régen elfogyott. Ami kevés húst és gabonát szereztek a Piney Woods apró ültetvényein, azt két ezred 900 oldalzsákja és ezer abrakos tarisznyája között kellett elosztani. Az élelmiszerellátás megoldására Grierson a hatosok közül választott ki egy farmerfiút, William Pollard őrmestert, akit törzskarába is bevett. Pollard úgy látta el feladatát, mintha világéletében élelmezési tiszt lett volna. Mindig az előőrssel vonult be az ültetvényekre. Minden raktár, csűr és konyha elé őrt állíttatott, és az ő engedélye nélkül senki sem léphetett be oda. Az élelem- és takarmánykészletek számbavétele után Pollard minden századnak kiosztotta a sonkát, a szalonnát, a kukoricakását, a kukoricát és a szénát. De minél mélyebben benn járt a dandár a fenyvesekben, annál nehezebb lett a feladata az ifjú őrmesternek. A tisztek és közlegények zúgolódni kezdtek, mert nem volt kávé. Délen – miután az Unió hajói tengeri blokád alá vették a szakadárokat – ezt az italt lassan már el is feledték. Majdnem minden lovasnak volt egy gyümölcskonzerves dobozból való cinpohara, amelyben a kávéját megfőzhette. „Ez a rút kis edény – írja az egyik szemtanú – majdnem minden nyereg oldalán ott csörgött. Egy nap háromszornégyszer, sőt hatszor is – amikor alkalom adódott –, a katonák kis tüzeket raktak, hogy vizet forraljanak a kávéhoz.” A lázadók kávéját senki sem volt hajlandó meginni, hiszen ez a barna színű lötty szárított cikóriából, vagy szárazborsóból és kukoricából készült. Ezt az italt az északiak legalább annyira utálták, mint saját hadseregük szárított főzelékét, a krumpliból és vágott répából készült összepréselt zúzalékot. A portyázók megtanulták, hogyan lehet elkeverni a mississippi kukoricakását sóval és vízzel, és hogyan lehet az így kapott masszát egy forró, la-

pos kövön, valami bot végére tűzve vagy kukoricahéjba csavarva megsütni. A Piney Woods fenyveseiben szinte mindenki zsíros disznóhúson és melaszon élt, a tábortűznél pedig vidáman sütögették azt a burgonyát, amelyet Pollard éles szemű emberei találtak egy veremben. Amikor azonban a dandár elvonult a Mackadore-ültetvényről, a katonák oldalzsákjában csak annyi kukoricaszem zörgött, amennyit a lovak meghagytak az abrakostarisznyában, és bizonyára körbejárt közöttük a régi tréfa az érdeklődő tábornokról, aki így szólítja meg növényi kosztra kényszerült legényeit: – Az élelemmel hogyan álltok, fiúk? – Ó, semmi baj, tábornok úr, csak az átkozott öszvérek ne ennék el a fejadagunkat!

II. A dandár hat órakor lovagolt ki a Mackadore-ültetvényről, és nem sokkal később átkelt a Leaf Riveren. A hátvéd még át sem jutott a hídon, egy külön osztag száraz levélhalmokat helyezett el a pillérek körül, és amikor az utolsó lovas is a másik oldalon volt, a gerendákból összetákolt alkotmány már lángokban állt. A híd elpusztítása azt jelentette: Grierson végképp feladott minden reményt, hogy a Forbes vezette B század csatlakozhat a fősereghez. Grierson tehát saját emberei előtt is felégette a hidat, de kénytelen volt ezt cselekedni, mert csakis így tudta feltartóztatni azokat a konföderációs lovasokat, akikről Nelson tizedes jelentést tett. A menetoszlop előtt Surby őrmester és a mogyoróbarna gerillák északnyugatnak fordultak a kanyargós úton. Elmaradtak mögöttük a lapályon hullámzó nádasok, most dombvidékre kaptattak fel, ahol a vörös talajon prérifű és fenyvesek váltogatták egymást. Néha hosszú pofájú vaddisznó futott át előttük. Apró farmokat láttak; a szegényes gerendakunyhók körül, a bekéri tétlen földeken gyapot, búza és cukorrépa termett. Nyolc óra tájban, egy keskeny, vörös színű hegyháton a felderítők megpillantották Raleigh első házait. A dandár két napja hagyta el Garlandvillet, és azóta Raleigh volt az első számottevő település. „A városba érve – írja Surby – észrevettem egy férfit, aki villámsebesen lóra pattant, és elvágtatott… Rákiáltottam, hogy álljon meg, de rám se hederített, és csak fokozta az iramot.” Surby parancsot adott katonáinak, vegyék üldözőbe a lovast, majd az előőrsre várva egymaga járta be a várost. A felderítők pár perc múlva visszaügettek foglyukkal, akiről kiderült, hogy ő a megyei seriff. Oldalzsákjából a megye háromezer dollár értékű konföderációs bankója került elő. Amint Blackburn alezredes megérkezett, Surby nyomban átadta neki a seriffel és a pénzt, majd a délnyugat felé kanyargó úton ismét előrelovagolt. A déli pihenő alatt a sötét fellegekből cseperegni kezdett az eső, majd délután közepére zápor kerekedett. A kopár környéken csak fenyőfák nőttek, a lovakat nem lehetett kicsapni legelni. Grierson mégis gyors ütemet

diktált legényeinek. Az előző napi kényelmes tempóval szemben, a parancsnokot egyetlen gondolat foglalkoztatta: a gyorsaság. Amint az oszlop mindig csak nyugat felé haladt, a hátvéd minden hidat fölégetett maga mögött. Ez az óvatosság és a zuhogó esőtől duzzadó folyók kétszeresen is növelték a dandár biztonságát az üldöző ellenséggel szemben. Nem sokkal sötétedés után a zápor alábbhagyott; most már ismét csak csepergett az eső. A dandár ellenállás nélkül átvonult Westville-en, majd pár mérföldnyi menetelés után elérte a Williams-ültetvényt. Innen mindössze két mérföldre volt a Strong River, és Grierson parancsot adott a heteseknek: vonuljanak tovább, keljenek át a folyón, és hídőrséget hátrahagyva álljanak meg az első ültetvénynél. Prince ezredes Grierson mellett maradt, hogy részt vehessen a tiszti megbeszélésen. A hetesek parancsnokságát Blackburn alezredes vette át, aki elérte a Strong Rivert, átkelt a hídon, és egy Smith nevű rabszolgatartó ültetvényén vert tábort. Grierson és tisztjei vasárnap esti megbeszéléséről nem maradt ránk részletes feljegyzés, de a későbbi eseményekből kitűnik, hogy itt kezdődhetett a Prince és Grierson közötti éles rivalizálás, amely később odáig fajult, hogy a két tiszt hadbírósággal fenyegette egymást. Grierson és Prince holtfáradtan, bőrig ázva telepedett le a háziúr kandallójánál. Szivarra gyújtottak, és a lázadók borát kóstolgatták. Grierson örült, hogy ebben a cudar időben is negyven mérföldet járt be aznap, és hatvan mérföldre közelítette meg a Mississippit és Grand Gulfot. De mit hoz a holnap, amikor a dandár maga mögött hagyja Piney Woods fenyveseit, és sűrűbben lakott vidékekre érkezik, ahol a fegyveres polgárok és a katonák dühödt ellenállására számíthat? A New Orleans-Jackson vasútvonaltól most alig húsz mérföldnyire voltak. A vasutat bizonyos helyeken valószínűleg őrség védi, ám ha váratlanul érkeznek a támadók, károkat okozhatnak a hidakban és a vágányokban. Mielőtt azonban a dandár eljut a vasútig, újra át kell kelnie a Pearl Riveren, amely itt sokkal szélesebb, mint Philadelphia közelében, ahol három napja keltek át. Grierson egy foglyul ejtett alserifftől megtudta, hogy a Pearl Riveren errefelé nincsen híd, csupán egy jókora komp, amelyen egyszerre több lovat is át lehetett szállítani. Bizonyos, hogy a kompot őrzik a lázadók, de hát

nyugati vagy keleti irányban huszonöt mérföld hosszan semmiféle átkelési lehetőség nem akad. Grierson és törzse tisztában volt vele, mennyire fontos, hogy mihamarább megszerezzék a kompot. Surby könyvében olvashatjuk: „Bár fáradtak és álmosak voltunk, társaimnak csak annyi ideje maradt, hogy abrakoltassák lovaikat, és vacsorát készítsenek maguknak. Pihenésre most nem jutott idő. Mivel a lakosság minden bizonnyal fegyverkezett, és közeledésünk híre mindenütt előttünk járt, élet-halál kérdése volt, hogy késedelem nélkül átkeljünk a Pearl Riveren, és elérjük a New Orleans-i vasútvonalat.” „Etetés után – ez áll Grierson szűkszavú jelentésében – Prince ezredest a hetesektől két zászlóaljjal a Pearl Riverhez küldtem, hogy biztosítsák számunkra a kompot és az átkelést… A főerővel két óra múltán követtem őket.”

III. Amikor Sam Nelson tizedes hajnalban megérkezett a Mackadore-ültetvényre, felhők borították az eget. Néhány mérfölddel keletebbre Henry Forbes katonái az esőtől felázott pázsiton aludtak dr. Hodge ültetvényén, és most nehezen tápászkodtak fel. Stephen Forbes őrmester bevonta őreit, és egy léckerítésnek dőlt a főúttól a házig vezető hosszú út bejáratánál. „Valójában egy gondatlanul kikötött lovunk őrizte álmunkat. Az állat, kötőfékébe gabalyodva, kirántotta a léckerítést, és a nagy zuhanás-recsegés felriasztotta egyetlen őrszemünket, aki puskával a kezében elaludt… Személyesen bizonyíthatom, hogy így történt a dolog, mert én magam voltam az őr… Tábortüzeink fényénél gyorsan faltunk valamit, majd nekivágtunk külön kis portyánk legnehezebb szakaszának. Raleighhoz közeledve ugyanúgy cselekedtünk, mint Philadelphiánál: a kocsmában összegyűlt polgárőrséget gyors támadással lerohantuk, és elvettük tőlük a fegyvert. Kapitányukat fogolyként magunkkal vittük. Ekkorra már csak hét-nyolc órányira jártunk a dandár mögött, és felcsillant a remény, hogy sikerül utolérnünk őket, amikor esőzésektől megáradt folyóhoz értünk. A csapat átkelt egy elszenesedett gerendákból álló, roskadozó hídon. Grierson láthatóan már lemondott rólunk, mert mindenütt felégette maga mögött a hidakat. Ezen a napon ötször úsztattunk át patakon és folyón. Egyik alkalommal, megfelelő helyet keresve az átkeléshez, hosszú kerülőt kellett tennünk. Mostanra már nagyobb veszély leselkedett ránk. Vagy harminc-negyven mérföldnyire lehettünk a Strong Rivertől, azon túl néhány mérfölddel húzódik a Pearl. Nem reméltük, hogy ezen a két folyón gázlót találunk, vagy lovastul átkelhetünk rajtuk. A felégetett hidak miatt nemhogy közelebb jutottunk volna Grierson menetoszlopához, hanem mind jobban lemaradtunk mögötte. Valami módot kellett találnunk, hogy utolérjük, mielőtt a Strong River hídját is felgyújtaná.”

Forbes, abban a reményben, hogy három ember gyorsabban halad, mint harmincöt, önkéntes jelentkezőket kért, próbálják utolérni a főerőt. Öccse, Stephen Forbes nyomban előrúgtatott két közlegénnyel, John Mouldinggal és Arthur Wooddal. „Minden fegyvert és a fölösleges felszerelést itt kell hagynotok – mondta nekik a kapitány –, csak a pisztolyotok és néhány töltény maradhat nálatok.” Forbes gyorsan végiglovagolt a menetoszlop előtt, és szemügyre vette a lovakat. Parancsára a három legfrissebb ló gazdája kicserélte hátasait az önkéntesekéivel. Jóllehet még csak délután öt óra volt, az alacsonyan szálló felhők és a szemerkélő eső miatt gyorsan sötétedett. A három lovas tudta, a hirtelen leszálló alkony és a kanyargós utak miatt nem lesz könnyű a dandárra bukkanniuk. Mégis vidám kiáltozással indultak útnak, és eltűntek a zöldellő fenyvesben. „Nem hittem, hogy valaha is viszontlátom őket – vallotta be később Forbes –, mert biztosra vettem: a három fiút úgyis elfogják a polgárőrök.” Stephen és két társa megállás nélkül nógatta lovát, az előttük elhaladt ezredek nyomát követve. A magas fenyők között éppen csak derengett a szűk ösvény. Sötétedés előtt felnyergelt lovakat pillantottak meg az erdő mélyén. A gazdáik nem voltak sehol. „Minden pillanatban vártuk, hogy ránk lőnek – írta Stephen –, de a rejtélyes lovasok nem mutatkoztak.” A kis csapat egyszerre csak kijutott az erdőből, és a méregzöld réten már nem lehetett látni a patkónyomokat. „Bizonytalanság vett erőt rajtunk; csak nem fordultak meg a mieink? Egyre sötétedett, és vagy fél mérföldön követtük visszafelé a nyomokat, majd megtaláltuk, ahol balra fordultak. Ha néhány perccel később érünk ide, bizonnyal eltévedünk, hisz időközben koromsötét lett, és csepergett az eső. A lovakról leszállva tapogattuk ki a nyomokat az úton: így győződtünk meg róla, hogy még az ezredek nyomában haladunk.” Stephen egyszer vagy kétszer azt hitte, hangokat hall. De amikor a koromsötétben előresietett botladozó lován, mindig azt tapasztalta, hogy hallucinált. Később, amikor a három lovas a lapályra ért, ahol rothadó mocsár bűzlött egy lassan hömpölygő, sáros folyó mentén, Stephen és társai valóban

hallották már a távoli kiáltásokat és a lovak horkanásait. A fák között sárga fény hunyorgott: egy lámpásé. Fáradt hátasukat megsarkantyúzva éppen vágtába fogtak, amikor hang harsant a koromsötétben: – Állj! Ki az? – A hang a cukornád sűrűjéből jött, de Stephen Forbes fülének nagyon kedves akcentussal: északi volt, aki kiáltott. Az őrszemre ügyet sem vetve a három legény továbbvágtatott, és Stephen csak odarikoltotta: – Itt a B század! Egy pillanatnyi dermedt csend után, az őrszemek hurrázni kezdtek: – A B század visszatért! „A vidám kiáltozás – írja Forbes – villámsebesen szétfutott a hátvéd katonái között, majd az egész menetoszlopban hol itt, hol ott hangzott fel, s vágtató lovainknál is sebesebben terjedt az örömteli hír.” Grierson ezredeshez akkor ért oda, amikor a Strong River hídja felé fordult lovával. – A B század visszatért! – kiáltotta valaki a sötétben. Ekkor már, lova gyeplőjét szorosan magához húzva, Stephen megállt Grierson mellett, és harsány szóval jelentette: „Forbes kapitány üdvözletét küldi, és engedélyt kér, hogy most már az ő százada égesse fel a hidakat.” Képzeljük el a felemelő pillanatot. A sártól mocskos tizenkilenc éves őrmester feszesen üli meg elcsigázott lovát, az ezredes fehér fogsora pedig megvillan bozontos fekete szakállának erdejében, amint szélesen mosolyog. Grierson megnyugtatta Forbes őrmestert: a Strong River hídjának felégetésére kijelölt osztagot hídőrséggé növeli. Ez a csapat bevárja a B századot. A dandárparancsnok megdicsérte a fürge hírnököt: – Ha fél órával később érkeznek, a híd már lángokban áll. – Grierson megkérdezte, jól van-e Forbes kapitány, és sikerrel járt-e Maconnál a század akciója. Stephen beszámolt a hosszú menetelésről Enterprise felé, és Grierson alig akarta elhinni, hogy a B századnak ekkora vargabetűvel is sikerült utolérnie a dandárt. Grierson szeretett volna többet is hallani a kalandjaikról, de sürgette az idő. Forbes őrmesternek és két társának megparancsolta, csatlakozzanak a Strong River hídőrségéhez, majd elindult a hídon át a még veszélyesebb Pearl River irányába. A paták ritmustalanul dobogtak a híd padlózatán, és

Grierson azon tűnődött, kitart-e mellettük a szerencse, és sikerült-e Princenek váratlan rohammal megkaparintania a kompot.

IV. Grierson még jobban örült volna, ha tudja, hogy a portyázók szerencséje az iowai ezredet sem hagyta cserben: Hatch katonáinak sikerült visszatérniük a La Grange-i táborba. Az iowai ezred tíz emberének nem volt ilyen szerencséje. Igaz, tíz ember elvesztése, bármilyen fájdalmas is, nem rossz arány, ha figyelembe vesszük, hogy az iowaiak két kemény csatát vívtak, visszavonulásukat pedig állandó harchelyzetekkel akadályozta az ellenség, támadva a hátvédet is, az oldalvédet is. A tíz katona közül hatan a Palo Altó-i harcokban estek fogságba, három pedig megsebesült. A tizedik Hatch tisztiszolgája, Charles Ellsthorp volt. Az ezred már csak tizenöt mérföldre járt La Grange-től, amikor az ezredes Ellsthorpot előreküldte egy üzenettel az Unió frontvonalaihoz. A fiatal küldöncöt egy orvlövész sebezte halálra vadászpuskájával. Az iowaiak 51 konföderációst ejtettek foglyul, és Hatch ezredes jelentése százra becsüli az elesett vagy megsebesített ellenség számát. „Az ezred 300 vadászpuskát és puskát, valamint 200 öszvért és lovat zsákmányolt – olvassuk a jelentésben, amely ezekkel a szavakkal zárul: – A Palo Altó-i csata és az ellenség figyelmének elvonása Grierson ezredesnek kétségkívül 36 óra előnyt biztosított.” Ezen a szokatlanul csendes vasárnapon Pemberton olyan biztosra vette, hogy Grierson már valahol Mississippi állam északi részén vonul hazafelé, hogy ezeket táviratozta Chalmers tábornoknak: „Valamennyi lovasával és könnyű tüzérségével Oxfordon keresztül vonuljon Okolonába, hogy útját állja az ellenségnek.” A parancs kiadásának pillanatában a Grierson-lovasok Pemberton jacksoni főhadiszállásától harminc, Okolonától pedig majdnem kétszáz mérföldre poroszkáltak. Forbes százados Enterprise-nál valóban rászedte a konföderációsokat. Ettől kezdve a déliek felfoghatatlan rejtélyt láttak a portyázók váratlan felbukkanásaiban és csapásaik időzítésében.

A Pearl Riveren is túl /TIZENEGYEDIK NAP, HÉTFŐ, ÁPRILIS 27./

I. Érdekes lenne tudnunk, mi járt a harmincéves Edward Prince ezredes fejében, amint a sötétségben a Pearl River kompja felé vezette katonáit. Rossz néven vette-e Grierson parancsát, hogy csapatával biztosítsa az átkelést, vagy – amint később a New York-i Times tudósítójának elmondta – önként jelentkezett a feladatra? Talán úgy érezte, hogy ezredére, a hetesekre hárul a kockázat oroszlánrésze, hogy az ő ezredének kell végrehajtania minden veszélyes feladatot, amíg Grierson hatosai mindig tartalékban maradnak? Vagy személyes motívumot kell keresnünk a háttérben – az egyenrangú tiszt irigységét, akit a körülmények Grierson alá rendeltek? Két évvel a nagy lovaskaland előtt Edward Prince az Illinois állambeli Quincyben üldögélt kényelmes ügyvédi irodájában, és ha valaki azt mondja neki, hogy jó lovastiszt válik belőle, azt bizonyára kineveti. De most, amikor az elővéddel lovagol a dandár élén, sötétben és esőben, nem ő viszi-e vásárra a bőrét, amikor talán az egész portya legveszélyesebb vállalkozására készül? Prince bizonyára tudta, hogy alárendelt tisztjei nemigen kedvelik dölyfös modoráért, amely néha kitört a barátságos külső alól. Tiszttársai közül senki sem ért el annyi sikert a polgári életben, mint éppen Prince. Még Grierson sem, hiszen üzleti vállalkozásaiba sorra belebukott; némelyek szerint azért, mert túlságosan sok időt szentelt a zongorának. Ki hitte volna, hogy a zenészből lovassági ezredes lesz, amikor Grierson még félt is a lovaktól, a kiképzés és a lovastaktika pedig legkevésbé sem érdekelte. Edward Prince viszont lelkesen tanulmányozta a lovassági taktikát, és annyira elsajátította a fegyvernem minden csínját-bínját, hogy Illinois állam kormányzója már a háború első heteiben alezredesi rangban kinevezte kiképzőtisztnek és a Butler-tábor parancsnokának. Prince talán azt sérelmezte titokban, hogy éppen Grierson ajánlotta őt ezredesi beosztásra „műveltsége, talpraesettsége és határozottsága elismeréséül”. Prince ellenben

nem tudott arról, hogy néhány egykori joghallgató társa figyelmeztette Griersont: vigyázzon ezzel az emberrel: „előbb-utóbb kiderül róla, milyen hitvány alak”. Mindenesetre csak találgathatunk, ha arra keresünk magyarázatot, miért volt Prince ezredes féltékeny a parancsnokára. A következő napokban, sőt hetekben ez az érzelem nyomta rá a bélyegét kettőjük kapcsolatára. De ezen az áprilisi éjszakán Prince nem gondolhatott a múltra, amikor hirtelen megcsapta az orrát a Pearl River mocsaras árterületeinek bűze, és ugyanakkor meglátta a pirkadat első rózsaszínű csíkját a felhős ég alján. Hallhatta a lódobogást is, amint egyik felderítője közeledett a folyó felől. Türelmetlenül várta a legény jelentését. A kompot – közölte a felderítő – a túlsó parton kötötték ki. Az innenső parton semmi jele a délieknek. Prince azonnal parancsot küldött a mögötte haladóknak: a lehető legnagyobb csendben folytassák útjukat. Ha a komp odaát van, a túloldalon szunyókálhat az őrség is, így talán megszerezhetik a járművet, mire a lázadók felriadnak. Gyorsan kellett cselekedni, nehogy az ellenség a hajnali fényben felfedezze őket. Prince vágtába kapta a lovát, hogy az előőrshöz csatlakozzon; a csapás sáros, meredek lejtőbe fordult. Ott volt előttük a folyó: vize sötéten csillogott. A kompos doboz alakú bódéja jól látszott már a túlparton. Prince úgy gondolta, hogy egy nagyon erős lóval át lehetne úsztatni a folyón, ezért önkéntes jelentkezőt kért. Az I század közlegénye, William Douer rúgtatott elő a sötétből. Prince parancsot adott neki, úsztasson át a folyón, és próbálja áthozni a kompot. Douer megsarkantyúzta a lovát, és néhány másodperccel később ló és lovasa belecsobbant a vízbe. De a sebes folyam mindkettőjüket elsodorta; az ár olyan erős volt, hogy Douernak vissza kellett fordulnia. Ebben a pillanatban túloldalt, a kompos kunyhójában lámpás fénye villant fel. Prince aggodalmasan nézte a halványsárga, himbálózó fényt a szemerkélő esőben. Egy hang átkiáltott odaátról: – Mind át akarnak gyónni? Prince nem volt benne bizonyos, sikerül-e utánoznia a déli kiejtést, de kezéből tölcsért formálva mégis átkiáltotta a túlsó partra: – Első alabamai lovasezred, Mobile-ból! – A tekintély kedvéért még hozzáfűzte: – Nehezebb magát felébreszteni, mint azokat az átkozott katonaszökevényeket összefogdosni.

A kompos visszakiáltott valami mentegetőzést, amit nemigen lehetett hallani, de az evezők csobbanását pár perc múlva igen. A lapos fenekű vízijármű hirtelen bukkant fel a sötétségből. Egy néger ugrott partra, és a kikötőpóznára súlyos kötelet hurkolt. Egyszerre 24 lovast és lovat lehetett átszállítani. Prince aggódva nézte a világosodó eget, miközben az első század két szakasza útnak indult. Nem lehetett tudni, milyen erős a túloldali őrség. Ha a kompost nagyon faggatóra fogja, netán gyanút kelthet, gondolta Prince, hát inkább hallgatott. A komp és az I század egyik hadnagyának visszatértével Prince megnyugodhatott. Kiderült, hogy egyetlen déli katona sincs a másik oldalon. A hadnagy alaposan körülnézett, de a kompos családján, meg egy-két négeren kívül senkit sem látott. A második forduló után a hátvéd egyik felderítője léptetett elő egy déli fogollyal. A katona dadogva vallotta be, hogy futár, épp a komposhoz vágtatott, hogy figyelmeztesse a jenkik közeledésére. A portyázókat most sem hagyta el a szerencse. Ha Prince kevéssel később érkezik, nincs komp és nincs átkelés. Reggel lett, és Prince már az utolsó századot akarta áthajózni, amikor a főerő megérkezett. Grierson ezredes az előőrssel lovagolt, és bár valószínűleg gratulált Prince-nek a komp elfoglalásához, később, hivatalos jelentésében nem tesz erről említést. Mindössze ennyit ír: „Prince ezredes két zászlóaljjal átkelt a folyón, majd parancsot kapott, hogy azonnal induljon el a New Orleans-i vasútvonal felé.” Grierson átvette az átkelés irányítását. Egy másik fogolytól megtudta, hogy két hatfontos ágyúval felszerelve, ellenséges naszád vetett horgonyt néhány mérfölddel feljebb. Amint megérkezett Smith kapitány, a tüzérek rögtön parancsot kaptak, vontassák fel lövegeiket két-három mérfölddel a folyó mentén. Ha a naszád felvonná a horgonyt, hogy megtámadja az átkelőket, Smith-nek tűz alá kell vennie az ellenséges hajót. Aznap csak egy kellemetlen eset történt. Az előző nap foglyul ejtett seriff és a két déli futár megszökött, és magukkal vitték Grierson tisztiszolgájának értékes paripáját. Ha Grierson nem is tulajdonított nagy jelentőséget a seriff szökésének, még aznap kiderült, hogy két mogyoróbarna gerilla éppen emiatt az apró eset miatt került bajba.

Amint látta, hogy a hatosok átszállítása simán halad, Grierson néhány tisztjével szintén átkelt a túloldalra. Önéletrajzában így ír az ezredes: „Azt hitték csapatunkról, hogy az első alabamai lovasezred vagyunk, Mobile városából. Ennek az ezrednek a nevében fizettem a komposnak. Az átkelés lassan haladt, ezért – amikor tisztjeimmel együtt meghívtak reggelire egy közeli házba – elfogadtam a meghívást. Az asztalt szépen megterítették, és a hölgyek arcán ragyogott a mosoly, de akkor megjelent valami tökfilkó, és kikotyogta, hogy az illinois-i hatodik lovasezred tisztjei vagyunk. Vendéglátóim arca nyomban megváltozott, és a hölgyek azonnal elhagyták a szobát.” Amíg Grierson a kompnál tartózkodott, elhatározta, félrevezető táviratot küld Pemberton tábornoknak a déli haderő főhadiszállására, Jacksonba. Ez a város mindössze huszonöt mérföldre volt az átkelőhelytől. Grierson talán még emlékezett rá, hogyan alkalmazta ugyanezt a hadicselt a hírhedt lázadó, Morgan északon. Grierson alighanem úgy gondolta: most kiegyenlítheti a számlát. Nem világos, hogy Grierson közvetlenül adta-e át a távirat szövegét Prince ezredesnek, vagy futárra bízta-e, miután Prince már elindult a New Orleans-Jackson vasútvonal felé. Bizonyos csak az, hogy Surby Prince-től kapta meg a világosan megfogalmazott és a jókor postára adott távirat szövegét: „A jenkik eljutottak a Pearl Riverig, de a kompot szétrombolva találták, és nem tudtak átkelni. Északkeleti irányban vonultak el.” A távirat célja az volt, hogy megrémítse Pembertont: íme, a jenkik, akik úgy bukkannak fel éjszaka és fényes nappal, mint a lovas kísértetek, már főhadiszállása közvetlen közelébe jutottak.

II. Vontatottan ment az átkelés a Pearl Riveren. Nyolc óra hosszat tartott, de valószínű, hogy éppen ez a késlekedés mentette meg a B századot, mert ha gyorsabb a hadművelet, Forbes kapitány emberei a fenyvesekben bolyongva végül fogságba kerülnek. A század, nem sokkal azután, hogy Stephen Forbes két társával utolérte a dandárt, szerencsétlen ügybe keveredett. Egy kis farmnál álltak meg abrakoltatni, és Henry Forbes elfogadta a farmer ajánlatát, hogy az erdőn átvágva elvezeti őket a főútra, ahol Grierson lovasai haladnak. Forbes kapitány így írja le kalandjait: „Nem tudni, ostoba volt-e a farmer vagy áruló gazember, de a századot egy sötét tornádó-ösvényen vezette: lovasaink kidőlt fák között csetlettek-botlottak, végül eltévedtek, és elvesztették az irányérzéküket. Néhány emberem arra kért, hadd öljék meg a nyomorultat, mire azt olyan félelem fogta el, hogy egy időre megtébolyodott. Végül nem maradt más hátra, letáboroztunk az erdőben, és megvártuk a reggelt. Mindenki álomba merült, még az őrszemek is, és amikor hajnalban felébredtem, kiderült: a farmer elillant, és a foglyok is megszöktek. Természetesen hírt vittek a délieknek a század létszámáról, tartózkodási helyéről és úticéljáról. Pirkadat után az egyik gyors felderítő megtalálta a főcsapat nyomát, és a század most ismét frissen haladt, abban a reményben, hogy az előző nap útnak indított futárok célhoz értek.” Déltájban a B század végre eljutott a Strong Riverhez, ahol Stephen és két társa Grierson hátrahagyott osztagával már türelmetlenül várt rájuk. A katonák azzal ünnepelték a találkozást, hogy a Pearl Riverig vágtában haladtak. Két órakor – a hatosok utolsó századai éppen megkezdték az átkelést – érkeztek meg a komphoz. Forbes kapitány a következő komppal átkelt, hogy jelentést tegyen Griersonnak. „Most újra barátaink között voltunk, a Pearl nyugati partján – írja a szemtanú. – Öt nap, négy éjszaka voltunk távol, tíz megyében összesen 300 mérföldet tettünk meg, negyven lázadót ejtettünk foglyul és bocsátottunk szabadon becsületszóra. Maconnál és Enterprise-nál több ezernyi konföderációssal kerültünk szembe, de kijátszottuk éberségüket; hat pol-

gárőrséggel védett városon surrantunk át; kétszer hamis úton haladtunk, és ezerszer már azt hittük, tökéletesen eltévedtünk. Mindössze tizennyolc órát aludtunk, és azért gondoltunk állandóan az evésre, mert lónak és lovasnak egyaránt semmi se jutott belőle. Bajtársaim, akik ilyen haditettet hajtottak végre, csak másfél éve hagyták ott az eke szarvát, és azért érdemelnek dicséretet, mert az amerikai önkéntesek legremekebb típusát képviselik.” Grierson a portyáról készített hivatalos jelentésében részletesen felsorolja Forbes kapitány hőstetteit, majd megjegyzi: „Forbesnak napokon át hatvan mérföldet kellett lovagolnia. A kapitányt igen nagy dicséret illeti pompás magatartásáért.” Grierson emlékezéseiben ezekkel a szavakkal találkozunk: „Ma is őrzöm azt a szennyes kis papírlapot, amelyre ceruzával firkantották oda: »Goodwin ezredes üdvözletét küldi Grierson tábornoknak, az unionista erők parancsnokának, és egy óra gondolkodási időt kér.«„

III. Prince ezredes és a 2. zászlóalj ezalatt a Pearl völgyét elhagyva Hazlehurst felé közeledett. A város a folyótól tizennégy mérföldnyire épült, a New Orleans-Jackson vasútvonal mellett. A szemerkélő eső elállt, de az égen most is felhők kergetőztek, és a Mexikói-öböl felől száguldó meleg szélben a gyapjúuniformist viselő katonák alaposan megizzadtak. Az ismerős fenyőfák egyre ritkultak, végül mindenütt borókafák álltak őrt a dombokon. Apró telkeiken, amelyeket sárgásszürke kövek tarkítottak, gyapotot és kukoricát termesztettek az itteni farmerek. A dimbes-dombos vidéken hol hegynek vitt az út, hol meg mély és szűk szurdékokba bukott alá. A mogyorószín mundéros felderítők újra előrelovagoltak, és a komptól vagy négy mérföldnyire fülön csíptek néhány menekülő polgárt. Ezek már hírét vették, hogy közelednek a jenkik. Néhányuk fegyvert viselt, de a felderítők kilétét későn fedezték fel. „Volt köztük egy alacsony férfi, szürke pofaszakállából ravasz szemek kandikáltak elő – írja Surby. – Ez a fickó igen harciasan festett. A derekát ékesítő régi övre két kovás pisztolyt, hátára pedig hatalmas tölténytáskát és lőporszarut erősített. Bal válláról az amerikai hadsereg réges-rég kimustrált kovás puskája meredezett”. Amikor a felderítők utolérték ezt a maskarát, az öregember tisztelgett Hintájával. Vigyorogva üdvözölte az álruhás idegeneket: – Épp most mondtam az asszonynak, búcsúzóul, hogy aszondom: ne várj vissza addig, hallod-e, amíg le ne puffantok legalább négy jenkit. A már többször alkalmazott cselhez folyamodva, Surby leugrott lováról, majd a férfihoz lépve a puskát nézegette, dicsérvén a múzeumi ritkaságot. Végül megkérte az öreget, hadd nézze már meg közelebbről. „Az öreg habozás nélkül átadta a puskáját. Társaim kirántották övéből a pisztolyokat, én pedig közöltem vele, hogy ha még nem tudná: fogságba esett, és mindjárt láthat egy jenki tábornokot is, ha már ilyen kíváncsi lett vénségére.” Két mérfölddel távolabb a felderítők egy tucat emberrel találkoztak; volt, aki lovon ült, mások valami kovácsműhelyhez hasonló házikó előtt, leheverve pihentek. A férfiak figyelmesen nézték a közeledő lovasokat, in-

kább kíváncsian, semmint gyűlölettel vegyes félelemmel. Amint Surby megállt, rögtön látta, hogy valóban kovácsműhelyhez érkezett. „Itt gyűltek össze csapatostól a derék honpolgárok – írja Surby –, vadászpuskáikkal, muskétáikkal és pisztolyaikkal. A fegyverek közül némelyiket még tán Angliából hozták az őseik, Cromwell idején.” A polgárok mindjárt azt kérdezték, láttak-e a felderítők jenkiket. Surby a fejét rázta: nem látott egyet sem, csak hallotta, hogy a Pearl River felé vonulnak. Surby lovasai szétszéledtek a rozzant házban és környékén, azután őrmesterük jeladására revolvert rántottak, és csendben közölték a déliekkel, hogy az Unió hadseregének foglyai. A mogyorószín mundéros katonák a kovácsműhelyben található összes fegyvert elkobozták, majd módszeresen tönkretették őket. A puskák závárzatát szétzúzták, a csöveket addig hajlítgatták, amíg végül „kiválóan megfeleltek – piszkavasnak”. Amikor Prince ezredes első zászlóalja megérkezett a kovácsműhely elé, az álruhás legények még javában törtek-zúztak. „Prince ezredes átadott nekem egy előre megírt üzenetet – írja Surby –, amelyet két emberemnek Hazlehurst vasútállomására kellett vinnie és átadnia a távírásznak.” Surby és hat felderítője bevágtatott a városba, négy lovasával megállt a vasúti sínek és a távíróvezeték mellett, leugrott a nyeregből, és várakozott. Mit végez vajon kijelölt két bajtársuk, Lycurgus Kelly és George Steadman az ellenséges darázsfészekben? Az ég beborult, és zivatar fenyegetett. Steadman és Kelly lassan poroszkált be a városba. Hazlehurst festetlen, fenyőfából épített házai az egyetlen vasúti sínpár mentén fázósan bújtak össze. Olyan volt Hazlehurst, mint valami vadnyugati kisváros, semmint egy déli település. A sáros utcákra fektetett deszkapallókon néhány férfi őgyelgett. A vasútállomás és a távíróhivatal piszkosbarna téglaépületben volt. A sínen jó pár tehervagon várakozott egy víztartály tövében. A lakóházak és a raktárak olyan közel álltak az állomáshoz, hogy szinte körülbástyázták. Amikor Steadman és Kelly kikötötte lovát a hátsó kerítéshez, hat konföderációs tisztet pillantottak meg, akik a vágányok mellett sétálgattak, és bizonyára vonatra vártak. A felderítők némán összenéztek, de egy pillanatig sem haboztak. Egyenesen a távíróhivatalba siettek. Steadman izgatottan lobogtatta Grierson ezredes Pembertonhoz címzett hamis sürgönyének szövegét.

A távírász is látható izgalommal olvasta el az üzenetet, majd mindenféle kérdést tett fel a felderítőknek csapategységükről és parancsnokaikról. A két jenki mindenre ügyesen megfelelt. A távírász ekkor a készülékhez fordult, és kopogtatni kezdett, van-e összeköttetése Jacksonnal. A sötét égből mintha óriási hordók gördültek volna elő; mennydörgött. Amikor a két felderítő kilépett az állomásépület ajtaján, Steadman a túloldalon felfedezte egy fogadó imbolygó cégérét, és azt javasolta társának, vegyenek valamit déli dollárjaikon, úgyis megéheztek. Utána visszatérhetnek Surbyhez, és közölhetik vele, hogy most már elvághatja a távíródrótokat. A mélyebb sárgödröket kikerülve már majdnem átértek a túloldalra, amikor a fogadó sarkánál felbukkant egy lovas. Steadman könnyed kézmozdulattal üdvözölte, de máris meghűlt ereiben a vér. A fickó is visszarántotta a lovát, arcán harag komorlott. Az a seriff volt, aki az éjszaka megszökött a Williams-ültetvényről. Tizennyolc órával korábban éppen ez a két mogyorószínű gerilla ejtette foglyul. A seriff a Grierson tisztiszolgájától lopott lovon ült, és nyomban kardot rántott. „Segítség! Állítsátok meg a jenkiket!” – üvöltötte az izgalomtól szinte sikoltva. Kardját ügyetlenül áttette a bal kezébe, övéből pedig előcibálta revolverét. A ló megérezte, hogy nem tartják feszesen a gyeplőt, és ide-oda forgolódott a sárban. A felderítők Colijukat a seriffre szegezve hátráltak az állomás felé. A seriff a kengyelben magasra emelkedve egyre csak üvöltözött: „Segítség! Segítség! Jenkik!” Nem lőtt, ezért a két fiú azt gondolta, nincs is tölténye. A seriff üvöltözésére épp akkor léptek ki az állomásépületből a déli tisztek, amikor Steadman és Kelly a lovakhoz ért, és megpróbálta eloldozni a kantárszíjat. Mire nyeregbe pattantak, már egész csapat rohant az állomásépület felé. Steadman a lázadók feje fölé célozva lőtt, mire az üldözők lekuporodtak. A két felderítő a tehervagonok fedezékében vágtába fogta a lovát, és gyorsan elporzott a városból. Surbyhez és többi társukhoz közeledve Steadman és Kelly kiáltással jelezte, hogy a távíródrótokat el lehet vágni. Surby parancsot adott az egyik katonának, másszon fel a távírópóznára, majd meghallgatta Steadman iz-

gatott beszámolóját a hazlehursti kalandról. Az őrmester nem vesztegette az időt. Egyik legényét gyorsan Prince-hez küldte, hogy elmondja az ezredesnek az esetet. A többiek parancsot kaptak: kövessék Surbyt, és támadják meg immár öten Hazlehurstöt. A kis csapat visszavágtatott a városba. A süvítő szél kövér esőcseppeket sodort a lovasok arcába. A polgárok a vihar elől házaikba menekültek, az utcák kiürültek. Amikor az öt jenki leugrott a nyeregből, és körülvette az állomást, már úgy zuhogott, mintha dézsából öntenek. Surby lépett be elsőnek az épületbe. Arra számított, hogy pisztolypárbaj következik, de a tisztek, a távírász meg a seriff nyomtalanul eltűnt. Csak két öregasszony maradt, akik csendben üldögéltek a váróterem padján. Surby tőlük tudta meg, hogy észak felől hamarosan vonat érkezik az állomásra. Ekkor nagy patkócsattogással megérkezett Prince első zászlóalja. „Megtettük a szokásos intézkedéseket, hogy kezünkbe kerítsük a szerelvényt, ám fél órai várakozás után lankadni kezdett az éberségünk, nem is törődtünk már a vonattal. Gondoltuk, hogy Hazlehurst megszállásának híre eljutott a szomszédos állomásra.” A várakozás ideje alatt a felderítők jó néhány láda tojást, sonkát és lisztet találtak az állomásépületben. Az egész készlet mintha csak arra várt volna, hogy ebédet főzzenek belőle a derék zászlóaljnak. Ketten-hárman megemelték a ládákat, hogy áthurcolják őket a fogadóba. Javában rakodtak, amikor hirtelen felharsant a vonat füttye. A mozdony füstöt és szikrát hányva kanyarodott be az állomás elé, majd csikorogva lassított, de ekkor vagy száz, karabélyát lengető lovas rohamozta meg a szerelvényt. A masiniszta gyorsan reagált. Egy pillanat múlva a mozdony fülsértő csikorgással és pöfögéssel tolatni kezdett, majd gőz- és füstfelhőt úsztatva maga mögött, eltűnt a kanyarban. A vonat tehát kicsúszott a jenkik markából, de a fogadóban válogatott ínyencfalatok várták őket. Vacsora közben a beszédesebb katonák azzal szórakoztatták társaikat, hogy mi mindent zsákmányolhatott volna a csapat. Surbynek legjobban az a feltételezés tetszett, hogy a vonat nyolcmillió dollárt hozott magával, a louisianai és texasi csapatok zsoldját – „ennyi pénzt is ritkát veszít el a szegény lovaskatona”! Amikor az első csoport jóllakott, nyomban őrjáratok indultak útnak, hogy átkutassák a várost hadifelszerelés után. A katonák ötszáz élesített tü-

zérségi lövedéket, sok láda lőszert, a tehervagonokban pedig nagy mennyiségű katonai felszerelést találtak. Ez utóbbinak Grand Gulfba és Port Gibsonba kellett volna eljutnia. Az üzletekben és a lakóházakban nem találtak fegyvereket, minthogy pedig a vasútállomás túlságosan közel volt a házakhoz, Prince ezredes úgy határozott, hogy csak a tehervagonokat gyújtatja fel. Más osztagok parancsot kaptak, vágják el a távíróvezetékeket, majd néhány helyen szaggassák fel a vágányokat. A vagonokból magasra csaptak a lángok, amikor a városon újabb szélroham söpört végig, és szikrát szórt az épületekre. A vasúti raktár mellett gyorsan kigyulladt egy élelmiszerbolt, és a tűz villámsebesen átterjedt két másik épületre. A lángok előkényszerítették Hazlehurst félénk polgárait. A következő félórában pedig jenkik és déliek egymás oldalán viaskodtak a tűzvésszel. Még javában folyt az oltás, amikor a gránátok és a lőszer sorra felrobbant a vagonokban. Az óriási dörejt, akárcsak Newton Stationnél, a közeledő Grierson is hallotta. Egymás után érkeztek vágtában a zászlóaljak, de az ízletes vacsoráról és a mulatságról lemaradtak. Meglepetéssel látták, hogy a 2. zászlóalj katonái félig leégett faházak között küzdenek, csakhogy fegyver helyett vödörrel, vidáman tréfálkozva Hazlehurst ingujjas polgáraival.

IV. Fél órával azután, hogy az élénk észjárású masiniszta olyan sietve visszatolatott Hazlehurst alól, megmentve így az egész szerelvényt, a mozdony csikorogva megállt tíz mérfölddel távolabb, Crystal Springs állomásán. A mozdonyvezető egyenesen a távíróhivatalba rohant. Április 27-én kora délután innen tudta meg Pemberton, hogy a portyázó jenkik Hazlehurstben vannak. Grierson csak néhány órával később adta ki a parancsot az indulásra. Pemberton előző este még szentül meg volt győződve róla, hogy a jenkik száz mérfölddel keletebbre, Enterprise-nál kószálnak. Úgy érte hát a hír, mint derült égből a villámcsapás. Hát mindössze 25 mérföldnyire lenne tőle az ellenség? Pemberton nyomban Vicksburg biztonságára gondolt: ha az északiak lovasserege egy napi járóföldre van a Big Black folyó hosszú vasúti hídjától, akkor holnapra nincs többé híd, Vicksburgöt pedig teljesen elvágják a külvilágtól, s akkor a városnak a jacksoni hadianyagraktárakkal sem lesz többé összeköttetése. A hidat hónapok óta éberen őrizték a lázadók, Pemberton most mégis figyelmeztette Vicksburg parancsnokát, Carter L. Stevensont arra a veszélyre, amelyet Grierson lovasai jelentenek: „Az ellenség szándéka valószínűleg az, hogy eljussanak a Big Black hídjához, ezt azonban hadmozdulatainkkal meg kell akadályoznunk. Remélem, van tábori tüzérség a hídnál. Ha nincs, intézkedjen azonnal, hogy legyen.” Pemberton Thomas Dockerey-nek, a hídőrség parancsnokának is küldött egy táviratot: „Stevenson tábornok lovassági erősítéseket küld önnek. Legyen éber. A híd mindkét végére állíttasson egy századnyi Őrséget.” A harmadik parancs James Jackson ezredesnek, a hídtól pár mérföldre állomásozó 22. alabamai lovasezred parancsnokának szólt: „Ezredével azonnal vonuljon a Big Black Riverhez.” Pemberton Gardner tábornokot is értesítette az ellenség jelenlétéről: „Minden erővel az ellenség feltartóztatására kell törekednie. A jenkik ma déli tizenkét órakor a New Orleans-Jackson vasútvonalnál fekvő Hazlehurstnél jártak.”

Pemberton kétségbeesetten sürgönyzött ide-oda; még Barteau-ról sem feledkezett meg, pedig a 2. tennessee-i ezred holtfáradt volt már a Hatch vezette iowaiak üldözése miatt. Pembertonnak nem volt összeköttetése Mississippi északkeleti megyéivel, ezért először A. E. Reynolds ezredesnek sürgönyzött Forest Stationbe: „Indítson futárt Barteau-hoz, és utasítsa, vonuljon minél gyorsabban a New Orleans-Jackson vasútvonalnál fekvő Hazlehurstbe.” Még aznap figyelmeztette a tábornok Grand Gulf parancsnokát is, John Bowent: meglehet, hogy az északi dandár feléje vonul. „Csupán találgatni lehet, merre fordul az ellenség, de a legvalószínűbb, hogy Port Gibson vagy a Big Black River a célja.” Bowen parancsot kapott, hogy Wirt Adams lovasságát küldje az ellenség elé: „Azonnal szegődjenek a nyomukba – zizegték a távíródrótok. – Zaklassák a jenkiket, és ha lehet, csalják csapdába őket.” Bowen tábornok vonakodva ugyan, de útnak indította Wirt Adamsot Hazlehurst felé. Grand Gulf és Port Gibson ugyanis mozgékony lovassági védelem nélkül maradt. Grant korábbi barátja, John Bowen azt gondolta: ez már nem egyszerű portya a hátországban, hanem Grant seregének hadmozdulata, amely előkészíti az átkelést a Mississippin. Erre célzott is Pemberton főhadiszállására küldött üzenetében: „Tisztelettel jelentem, az utóbbi 24 órában lezajlott ellenséges hadmozdulatokból arra lehet következtetni, hogy még délebbre, Louisianába akarnak vonulni.” Bowen Grant hadseregére célzott, és említésre sem méltatta a jenkik lovasportyáját, amely olyan sok bosszúságot okozott parancsnokának, Pembertonnak.

V. Grierson csak este hétkor adott menetparancsot a Hazlehurstben tartózkodó dandárnak. Az apró városban annyi élelmiszer volt, hogy az egész dandárnak bőven jutott belőle. A lovaknak is került elég abrak és takarmány. Grierson jól tudta: most az a legfőbb feladata, hogy elkerülje a konföderációs erőket, amelyek Grand Gulfig, mintegy negyven mérföldes szakaszon, bárhol csapdát állíthatnak neki. Akkor van legtöbb esélye a sikerre, ha a lehető legtovább sikerül eltitkolnia a déliek elől a dandár tényleges úticélját. Surby őrmester könyvében ezt olvassuk: „Az ellenség felderítőket indított útnak, hogy figyelemmel kísérjék hadmozdulatainkat. Mindenfelé futárok terjesztették közeledésünk hírét, és nagy erőket vontak össze feltartóztatásunkra. Magabiztosan láttak hozzá, hogy bekerítsenek és megsemmisítsenek minket. Annyi bizonyos, hogy minden feltétel mellettük szólt; ők tökéletesen ismerték a vidéket, az utakat, minden csermelyt, patakot, folyót, ismerték a gázlókat és a hidakat. A vasútvonal mentén északra és délre mindenütt összevonták erőiket, nyugaton ott álltak Port Gibsonnál, keleten pedig csapataink nyomában jártak, egyszóval mindenfelől ellenséges erők vettek körül minket. Még ha arra gondoltunk volna, hogy visszavonulunk, akkor sem tehettük volna, hiszen a környék minden hídját és kompját elpusztítottuk.” Grierson a hatosok előőrsével lassú ütemben Gallatin felé tartott. Az 1857-ben épített vasút elkerülte ezt a megyeszékhelyet, ezért a település hanyatlásnak indult. Napnyugtakor az első zászlóalj bevágtatott a városba. A lovasok és a helyőrség között kisebb lövöldözésre került sor, de senki sem sebesült meg, és a polgárőrök bölcsen eltűntek. A két ezred minden további incidens nélkül vonult át a főutcán. A bíróság épülete két út találkozásánál szomorkodott. Grierson az északnyugati, a Grand Gulfba vezető út helyett szándékosan a délnyugati országúira tért, Natchez felé. Így kezdődött a manővereknek az a sorozata, amely mind az üldözők, mind a dandár útjában álló ellenség megtévesztését szolgálta.

Gallatintól egy-két mérföldre a felderítők ökrök vontatta szekérkaraván nyomára bukkantak, és az út menti erdőben addig követték, amíg megbizonyosodtak, hogy katonai szállítmány. Visszavágtattak Griersonhoz a hírrel. Az ezredes parancsot adott a hatosok előőrsének, vágtasson előre, vegye körül az ellenséget és fogja el a szekereket. A sötétben kisebb csetepaté következett, de az alig két szakasznyi szekerész hamarosan megadta magát. A karaván pompás zsákmánynak bizonyult. A déliek, egyebek között, egy 64 fontos Parrott-típusú löveget is vontattak a hozzá tartozó felszereléssel, egy szekérnyi lövedékkel és 1400 font lőporral. A szállítmány Grand Gulfba tartott. Grierson parancsára az ágyúkat megtöltötték, majd csövüket betömték földdel, a lőszeres szekerek közé állították, és az egészet – biztos távolságból – felrobbantották. A parancsnok nem akart a hadifoglyokkal bajlódni; a déliek becsületszavát kérték, hogy nem vesznek részt a további harcokban, azzal hazamehettek. A menetoszlop a Thompson-ültetvényen, Hargraves közelében állt meg, és valamivel éjfél előtt letáborozott. Grierson 48 óra után most alhatott először. Mielőtt álomba merült volna, azon töprengett, miért késlekedik Grant az átkeléssel. Grierson aznap egyetlen olyan fogollyal vagy polgárral sem beszélt, aki tudott róla, hogy az északiak átkeltek volna a Mississippin.

VI. A Mississippi túloldalán, Grand Gulf közeléből Grant tábornok jelentést küldött H. W. Hallecknek Washingtonba: „Most hajózom be csapataimat a Grand Gulf elleni támadásra. Bízom benne, hogy az erődöt holnap bevesszük.” Ugyanebben az órában a Grand Gulfot védő déli lovasság, Wirt Adams parancsnoksága alatt, gyors ütemben távolodott a Mississippitől. Az ezrednek Pemberton parancsára meg kellett keresnie Grierson portyázóit, hogy csapdát állítson nekik.

Adams ezredes csapdája /TIZENKETTEDIK NAP, KEDD, ÁPRILIS 28./

I. Az illinois-i hatosok és hetesek kora reggel indultak el a Thompson-ültetvényről, és a Natchezba vezető úton kocogtak tovább. Grierson csak később akart Grand Gulf felé fordulni. Mielőtt azonban nekivágott a portya utolsó szakaszának, szerette volna megtudni, merre tartózkodnak ellenséges csapatok. Gallatin és Natchez között Grierson térképe sehol sem jelzett egy egyenesen Grand Gulfba vezető utat, de a parancsnok az előző éjszaka foglyul ejtett szekerészektől megtudta, hogy számos kitaposott ösvény halad észak felé, a Mississippihez. A legjobb Fayette-en keresztül. Grierson a véletlen és az ellenség helyzete alapján akart dönteni az útirányról. Arra számított, hogy elfog néhány déli felderítőt, akiktől megtud valamit az ellenség pozíciójáról, létszámáról és Grant átkeléséről. De felderítői csak néhány orvlövészt és fegyveres polgárőrt csíptek el. Ezek azt állították, hogy katonaság csak a Mississippinél van, ahol az utóbbi napokban nem került sor ütközetre az Unió és a Konföderáció hadseregei között. Tíz órakor Grierson úgy gondolta, hogy a főerő már eleget haladt a Natchez felé vezető úton. Pihenőt rendelt el, majd legényével tanácskozásra hívatta össze tisztjeit. Grierson őszintén elismerte a tiszti gyűlésen, hogy fogalma sincs, miért nem ütköznek ellenállásba. Vagy ugyancsak lyukas zsák a Konföderáció, vagy az ellenség valahol csapdát állított nekik. Azt sem értette, miért késlekedik Grant az átkeléssel. A tervek szerint a Vicksburg bevételére indított hadműveleteknek körülbelül akkor kellett volna kezdődniük, amikor portyázói megrohanták Newton Stationt, és tönkretették a vicksburgi vasútvonalat. Griersont kétségkívül csábította a gondolat, hogy toronyiránt elinduljon Grand Gulf felé. A dandár külön dicsőséget szerezhet azzal, ha időben a

folyóhoz ér és segédkezik Grant csapatainak a partraszállásban. De az is meglehet, hogy Grant időközben megváltoztatta terveit, hiszen Grand Gulfot erős védősereg oltalmazza, és Wirt Adams veszélyes lovassága is a környéken kószál. Ha Grant elhalasztotta az akciót vagy megváltoztatta terveit, a dandár szorult helyzetbe jut: a mindenfelől előrajzó ellenségtől vereséget szenved, és aki túlélné a csatát, az is fogságba kerül. A törzsével tartott rövid megbeszélés után Grierson végül döntött: egy zászlóaljat cselvetésként a New Orleans-Jackson vasútvonalhoz küld. A legközelebbi város Balaha, azt kell a zászlóaljnak váratlanul megrohannia, a hadi készleteket elpusztítania, majd jókora kerülővel visszatérni a főerőhöz. Amíg az ellenség a vasútvonal mentén keresi őket, a zászlóalj visszatérése után a dandár az éj leple alatt nyomban északnak fordul. A hetesek 1. és 3. zászlóaljából négy századot szemeltek ki erre az expedícióra. A G század kapitánya, George C. Trafton lett a parancsnok, felderítőként George Steadmant és Richard Surbyt vezényelték a csapathoz. 11 óra tájban indultak el kelet felé, és hátvédjük még el sem tűnt a fák között, amikor Grierson parancsára a főerő is megindult a Natchezbe vezető úton, Union Church felé. Az ezredes remélte, hogy talál olyan nagyobb ültetvényt, ahol katonái, védelmi állást kialakítva, megvárhatják Trafton visszatértét. Délután két órakor, Union Church-tól két mérföldnyire, a menetoszlop megállt a Snyder-ültetvényen. A lovasok lenyergeltek és az öszvérek hátáról is levették a terhet. A meleg áprilisi napsütésben az ebédosztás a szokásosnál kissé lassabban ment. Grierson egyetlen szűkszavú mondatban írja: „Etetés közben egy meglehetősen nagy létszámú csapat tüzet nyitott őrszemeinkre.” Stephen Forbes naplójából tudjuk meg a többit: „Teljes felfordulás támadt a táborban. Mindenfelé katonák futkostak, kiáltozás és káromkodás hallatszott, és szigorú parancsok harsantak: »Vigyázz az útból! Fogd meg a lovamat! Itt sorakozz! Kinél van a puskám? Ne ordítozzatok, töltsétek inkább! Lóra! Indulj!« Ellenséges lovascsapat bukkant fel az úton. Hatalmas por- és füstfelhőben robogott el soraink előtt az országúton. Szürkének tetsző uniformisba bújt alakok.” A hatosok és hetesek tizenegy napja indultak el, és most támadt rájuk először az ellenség.

„A karabélyok ropogó sortüzet adtak: szép füstgomoly szállt a csövekből az égre. A lázadók sorain golyózápor söpört végig; akkor hirtelen megtorpantak, majd fejvesztve menekültek.” Grierson a hatosok első zászlóalját küldte az ellenség üldözésére, a többiek csatasorba álltak. A váratlan támadásban legfeljebb 150 ellenséges lovas vehetett részt. Az első zászlóalj két mérföldet kergette őket, egészen Union Church-ig. A csendes kis fészek házai egy dombra épített templom körül csoportosultak; a magaslatról erdős dombvidék tárult ki a lovasok szeme előtt. A városszélen Grierson harcosai leszálltak a nyeregből, és néhány közülük sűrű tölgyfaligetbe vezette az állatokat. Grierson írja: „Katonáink gyalogszerrel haladtak végig a városon. Mindenütt ledöntötték a kerítéseket, jobbra-balra megsemmisítve minden fészert, ajtót-kaput bezúzva.” A város túlsó végén ismét lóra szállva, az unionisták estig csatároztak a lázadókkal, akiket újabb három mérföldnyire szorítottak vissza. Mindössze egy portyázó kapott könnyű sebet a déliek két sérült katonát hagytak hátra; őket néhány fogollyal együtt visszakísérték a táborba. „Kiderült róluk, hogy Wirt Adams mississippi lovasai – írja Grierson. – Miután elkergettük társaikat, továbbra is megszállva tartottuk a várost, ott is táboroztunk le éjszakára.”

II. Röviddel azután, hogy Grand Gulfba megérkezett Pemberton utasítása Bowen tábornokhoz, hogy szedje össze Wirt Adams lovasságát, és küldje ki az ellenség felkutatására, B. S. Cleveland kapitány is sürgönyt kapott Natchezben, ötven mérfölddel délebbre. Clevelandnek a Hazlehurstbe vezető úton kellett addig vonulnia kelet felé, amíg vagy találkozik a jenki támadókkal, vagy egyesül Adams Grand Gulfból útnak indított oszlopával. Cleveland április 27-én késő délután indult útnak és majdnem egész éjszaka nyeregben volt. Az ő csapata támadta meg Grierson táborát Snyderültetvényen két órakor, majd vonult vissza Union Church-nél. Este, amikor Grierson hatosai felütötték táborukat Union Church-ben, Cleveland kapitány futárt küldött a tizenöt mérföldre nyugatra levő Fayette-be, ahonnan katonai távíróvonalak futottak a Mississippi-menti erődökbe. A futár az alábbi sürgönyt indította útnak: „Értesítsék Adams ezredest Grand Gulfban, Stevenson tábornokot Vicksburgben és Gardner tábornokot Port Hudsonban, hogy az ellenség a Natchez és Hazlehurst közötti útnál fekvő Union Churchnél áll. Értesítse a natchezi távírászt, hogy ott keressék őket. Ma este néhány órán át csatáztam velük. Létszámukat nem tudtam megállapítani. Négy lövegük van…” Adams ekkorra már távol járt Grand Gulftól, és két gyalogos századával, valamint két lóvontatta lövegével erőltetett menetben haladt a dombvidéken. A többi öt század lovasmenetben Fayette-be kocogott, ahol parancsot kapott, hogy várja meg Adams további utasításait. Adamsnek az volt a szándéka, hogy Grierson mögé kerül, két leggyorsabb századával üldözni kezdi, többi egységével pedig csapdát állít neki. Néhány mérföldnyire Union Church-től Adams ráfordult a natchezi útra, hogy megkeresse Grierson portyázóinak nyomait. A déli tiszt farmerektől tudta meg, hogy a jenki lovasság a vártnál nagyobb létszámú. Felderítői éjfél előtt tértek vissza a csapathoz az Union Church-nél vívott csetepaté hírével. Adams úgy döntött, megáll, mielőtt Grierson felderítői észrevennék, hogy a közelben van. Ekkor mellékutakon futárt küldött Cleveland kapi-

tányhoz, hogy tartson ki legalább addig, amíg az öt, Fayette közelében álló század felvonul. Wirt Adams a csatatéren nagyszerű látványt nyújtott. Széles vállán óriási köpeny lebegett, és toronyként magasodott a nyeregben. Arcát, mint annyi kortársáét, festőien borzas szakáll keretezte, sasorra előreugrott markáns arcából, szeme szikrát szórt. Jefferson Davis, a Konföderáció elnöke felkínálta neki a postaügyi miniszterséget, de Adams a csatateret választotta. Ennek a festői lovagnak most alkalma volt rá, hogy bosszút álljon a sok kellemetlenségért, amit a jenki portyázók okoztak Mississippiben. Az ellenség alig néhány mérföldnyire, a dombháton túl táborozott. Ha reggel megérkezik az erősítés, Adams lecsap rájuk. Valamivel éjfél előtt azonban Adams megváltoztatta a tervét, mert rájött: két századával keleten és Cleveland apró egységével nyugaton semmiképp sem tudja sarokba szorítani a jenkiket. A Fayette-nél táborozó öt századot is csatasorba kell állítania, mielőtt megvirrad. Adams tehát úgy határozott, hogy gyors osztagával Fayette-be vágtat, és az ottani századokat személyesen buzdítja rá, hogy erőltetett menetben elinduljanak a natchezi úton. Adams a New Orleans-Jackson vasútvonalon is erősítésekre számított, ezért egyik hadnagyát néhány katonával hátrahagyta. Nekik kellett értesíteniük az esetleg befutó csapatokat terveiről és tartózkodási helyéről. Oszlopa élén elindult, nekivágva a roppant erdőnek, nagy ívben elkerülve Union Church-öt. „Ha minden rendben megy, holnapra készen áll a csapda ezeknek a niggerszabadítóknak” – a natchezi úton.

III. Nem sokkal azután, hogy a kis csapatot elnyelte a rengeteg, Adams hadnagya kelet felől lódobogást hallott. Két emberét nyeregbe parancsolva, maga is elindult vélt bajtársai felé, de csak egyetlen óvatosan lépkedő lovast látott közeledni a csillagfényben. A katonák felhúzták a puskák kakasát; az éles kattanások visszhangot vertek a fákkal szegélyezett országúton. – Ki az? – kérdezte az idegen. – Jó barát – válaszolta a hadnagy. – Egyenként előre, jelszót! – Nincs jelszavunk. Ki vagy? – Falkner ezredes felderítője, az 1. mississippi ezredtől. Egész nap kerestük Adams ezredest; mi lennénk az erősítés. Adams tisztje felnevetett. – Fiúk, ne tartsátok már olyan mereven azt a puskát – mondta. – Rendben, mi az öreg Wirt Adams lovasságához tartozunk. Holnap jól befutunk a jenkiknek. A magányos felderítő közelebb léptetett: – Itt van Adams ezredes? Falkner ezredes szeretne találkozni vele, – Adams Fayette-be ment erősítésért – felelte a hadnagy. – Azért hagyott hátra, hogy minden érkezőnek megmondjam, táborozzanak le, és várjanak reggelig. Az ezredes Union Church túlsó végében akar csapdát állítani a jenkiknek. – Csapdát? – Azt hát. Ha a jenkik tényleg Natchezbe tartanak, szépen besétálnak az egérfogóba. A felderítő komolyan bólintott, majd azt mondta, visszalovagol az előőrséhez: – Megmondom nekik, hogy itt vagytok. – Rendben van, várunk – felelte a hadnagy. Pár perccel később kék egyenruhás katonák rohantak elő az út mindkét oldaláról. A déliek fogságba estek; ki sem kellett kérdezni őket. Amire a jenkik kíváncsiak voltak, azt a beszédes hadnagy már kifecsegte. A mogyorószín mundéros felderítő Surby volt. Ő kérdezgette a hadnagyot, ő szervezte meg foglyul ejtését is.

Surby átadta foglyait Trafton kapitánynak, informálta felettesét Adams éjszakai hadmozdulatáról és a tervezett csapdáról. Trafton parancsot adott felderítőinek, értesítsék bajtársaikat Union Church-nél: kerekedjenek fel mihamarább. Hajnali három és négy óra között a felderítők megpillantották a tábortüzeket, pár perccel később pedig Trafton zászlóalja lenyergelt az alvó bajtársak között. A pázsiton mindenfelé katonák hevertek, pokróc nélkül a langyos éjszakában. Grierson szálláshelyéhez érve, Trafton megállította csapatát. Emberei leszálltak a nyeregből, hogy megetessék az állatokat. Trafton megigazította övét és kardját, majd gyors léptekkel a Grierson álmát őrző katonák elé lépett. Megkérte egyiküket, hogy azonnal ébressze fel a parancsnokot. Már pirkadt, és a csillagok fénye halványodni kezdett.

IV. A jacksoni Appeal című napilap 1863. április 28-i számában olvashatjuk: „Számos forrásból arról értesültünk, hogy az ellenség lovasai Mississippi északi határától államunk keleti részein áthaladva eljutottak Louisiana határvonaláig. E merész akció útvonala érintette a Mobile & Ohio, a New Orleans-i, valamint a jacksoni és az északi vasútvonal közötti területet, ahol az ellenfél nem számított szervezett haderőre, amely útját állta volna. Ilyen méretű behatolás ellenséges területen, a háború egyik legdicsőbb haditetteként marad fenn az emlékezetben: függetlenül attól, hogy a támadóknak sikerül-e végül is megmenekülniük, vagy fogságba ejtik őket. Úgy tudjuk, hogy az akciót az illinois-i származású Grierson ezredes vezeti, aki – mint bátor parancsnok – már korábban is jelentős hírnévre vergődött Nyugat-Tennessee-ben. Grierson állítólag azzal henceg, hogy látszólag nehéz helyzetéből csapatával együtt kivágja magát, de persze nem jelezte, milyen úton kívánja elhagyni dandárjával Mississippi államot. Natchez felé vonul vajon? Ki tudná megmondani; mi mégis elhisszük, amit a támadók Newton Stationnél hangoztattak: ha nem esnek csapdába, akkor Baton Rouge lesz a végállomásuk.” Pemberton tábornok már nem volt olyan bizonyos benne, hogy Grierson lovassága valóban Baton Rouge felé tart. Pár órával az Appeal jóslata után mégis utasította Port Hudson parancsnokát, Franklin Gardnert: „Amennyiben az ellenség Baton Rouge felé vonulna, próbáljon csapdát állítani neki.” Aznap reggel Pemberton Wirt Adamset nevezte ki az üldöző lovascsapatok parancsnokává, majd Adams csapatainak megerősítésére számos részletes parancsot küldött a New Orleans-Jackson vasútvonalnál szétszórtan állomásozó tizenegy lovassági alakulatnak: állják a portyázók útját. Dél tájban Pemberton főhadiszállását arról értesítették, hogy a jenki lovasok Gallatint elhagyva valóban Natchez felé közelednek. Pemberton, állandóan zümmögtetve a sürgönydrótokat, ezt táviratozta az ottani hadtápparancsnoknak: „Úgy hírlik, az ellenség az önök városa felé közeledik. Pa-

rancsot adtam lovasságomnak, hogy oldalról és hátulról kövesse az ellenséget.” John Bowen, Grand Gulf parancsnoka is kapott táviratot: „Készüljön fel arra az eshetőségre, hogy az ellenség Natchezbe vagy Baton Rouge-ba tart.” Bowen válasza egészen másról adott hírt, semmint a nagy lovasportyáról. És ez a hír sokkolta Pembertont: „A folyam nyugati partján, Hard Timesnál az ellenség csapatszállító bárkái és hajói partraszállást hajtanak végre.” Grant tábornok csapatai végre megindultak a Mississippi erődvonala ellen! Pemberton azonnal táviratozott a szakadár államszövetség fővárosába, Richmondba. A tábornok tudatta ugyan Jefferson Davisszel, a Konföderáció elnökével, hogy Grant támadásba lendült, mégis csak az Észak-Mississippibe vezető utak megerősítésére kért lovasságot. Közölve, hogy az északiak főserege Grand Gulf megtámadására készül, ismét csak Johnston tábornokot kérlelte: „Az állam északi részén húzódó országutak védelméhez nem nélkülözhetem a tennessee-i hadsereget.” Grant tehát megkezdte az átkelést a hatalmas folyamon, hogy keményen lesújtson Vicksburgre, de Pemberton képtelen volt kiverni a fejéből Grierson portyázóit, akik még mindig szabadon mozoghattak a hátországban. Amíg a déliek főparancsnoka szükségintézkedéseket tett, és a Mississippi menti erődláncot próbálta mindenhonnan összetrombitált csapaterősítésekkel megszilárdítani, túlságosan nagy figyelmet szentelt az északi különítménynek. Utasította például a Jacksonban állomásozó 20. mississippi ezred parancsnokát is: este kilencig készítsen elő három lovasszázadot, amely vonattal indul el, hogy bekapcsolódjon Grierson portyázóinak üldözésébe.

Rókavadászat /TIZENHARMADIK NAP, SZERDA, ÁPRILIS 29./

I. Április 29-én hajnali fél háromkor a 20. mississippi lovasított gyalogezred három századának utolsó katonái is vonatra szálltak a jacksoni állomáson, Pemberton parancsa szerint este fél kilenckor kellett volna útnak indulniuk, de már az üldözés kezdetekor öt és fél óra késésben voltak. A lovasított zászlóalj parancsnoka különös figura és heves vérű katona volt, Robert V. Richardson, Tennessee szülötte. Az utóbbi két hónapban a Tennessee szívében állomásozó konföderációs hadseregek híres parancsnoka, maga Joseph Johnston nem is egyszer adott ki letartóztatási parancsot saját embere, Richardson ellen, aki visszaélt a sorozási törvénnyel, és az 1. tennessee-i gerilla-rohamcsapat parancsnokaként az ellenség megszállta Nyugat-Tennessee-ben, engedély nélkül portyázott. Az előző hónapban Stephen Hurlbut tábornok, Grierson hadtestparancsnoka is Richardson nyomában volt, nemcsak azért, mert Richardson ezredes a lázadók soraiban szolgált, hanem azért, mert a Konföderáció parancsnokainak is ellenszegülve közönséges bandita módjára fosztogatott. Hurlbut kijelentette: ezt a rablólovagot mihamarább szeretné rögtönítélő bíróság elé állítani. Az elmúlt két hét folyamán Pemberton egyik tisztjét az arcvonalakon keresztül Nyugat-Tennessee-be küldte, azzal a paranccsal, hogy tartóztassa le Richardsont és próbálja megnyerni gerillacsapatát a Dél ügyének. Pemberton küldönce azonban megtudta, hogy Grierson illinois-i hatosai és hetesei Memphistől keletre, a gerillák üldözése közben, Richardson csapatának zömét elfogták vagy szétszórták, mindössze két héttel azelőtt, hogy Grierson elindult volna La Grange-ből a nagy lovaskalandra. Richardsonról az a hír járta, hogy súlyosan megsebesült. Állítólag akkor látták utoljára, amikor az Unió híveitől lopott, óriási mennyiségű pénzzel menekült el a Mississippin, valami csónakban.

Miközben mindenki, barát és ellenség kereste a rablóvá lett ezredest, a kopaszodó, sasorrú, lapátfülű és hegyes szakálla Richardson felbukkant Jacksonban, Pemberton főhadiszállásán, és egy csínytevő iskolásfiú ártatlanságával jelentést tett. Pemberton ingerült, tanáros stílusában minden bizonnyal leszidta a hírhedt alakot, arról viszont semmit sem tudunk, hogy Richardsont őrizetbe vették volna, mielőtt ezredparancsnoki beosztásban elindult a mississippi lovasokkal. A dokumentumokból nem derül ki, miként harcolta ki Richardson ilyen gyorsan új kinevezését. Csak annyit tudunk, hogy Pemberton eredetileg W. N. Brown alezredest szemelte ki a lovasított ezred parancsnokának, de az utolsó pillanatban Richardsonra esett a választása. Richardson talán véres bosszút ígért Grierson hatosai és hetesei ellen, Pemberton pedig azt gondolta: ez a vad katona, akinek szívét a bosszúvágy tüze égeti, olyan dühödt erővel fogja hajtani katonáit, hogy még a róka ravaszságú Grierson sem menekülhet előle. Akárhogy volt is, Robert V. Richardson kora este megkapta a parancsnoki kinevezést és este kilenckor már a jacksoni állomás deszkapallóin lépdelt. Nem kétséges: égett a vágytól, hogy üldözőbe vehesse régi ellenségét, Griersont. Maga Richardson ezeket írja: „Az állomásra érve nagy bosszúsággal és meglepetéssel kellett látnom, hogy a 20. mississippi lovasított ezred három százada, amely a jenkik ellen tervezett támadás fő ereje volt, éppen csak szállingózik a szerelvény felé, amúgy ráérősen. 1863. április 29-én, hajnali fél három tájban végre a katonák és a lovak mind a vonaton voltak. Akkor megkérdeztem, hol a mozdonyvezető, mire azt mondja valaki: a szobájában alszik. Üzentem neki, azonnal keljen fel, és indítsa el a vonatot, különben falhoz állíttatom. A mozdonyvezető kisvártatva előbújt, és megkérdezte a fűtőt, el tud-e indulni. A fűtő a fejét vakarta, mondván: a mozdony nem bír elhúzni ilyen sok vagont. A mozdonyvezető és a fűtő ekkor azt javasolta: három vagont le kell csatolni a vonatról. Végre ez is megtörtént, akkor viszont kiderült, hogy nincs elég fa a következő állomásig. Lámpásokat sem tudtak keríteni. Megkérdeztem a két vasutast, van-e egy fejszéjük, merthogy talán fát is kellene vágni. Kiderült, hogy fejsze az nincsen. Pitymallatkor a vonat végre szuszogva elindult, de csak délelőtt tizenegykor mászott be Hazlehurstbe. Erőfeszítéseink ellenére, ez a két szerencsétlen olyan mamlasz módjára

tette a dolgát, mintha ellenünk dolgozna. Mindig csak azt darálták, hogy ők vasutasok, tehát fel vannak mentve a katonai szolgálat alól, de az ilyen gazembereket, akik ennyire fittyet hánynak a közérdekre, én bizony angyalbőrbe bújtatnám.”

II. Amíg Richardson a hanyag jacksoni vasutasokkal veszekedett, Grierson Union Church-ben George Trafton beszámolóját hallgatta. A kapitány elmesélte, hogyan fogták el Wirt Adams bőbeszédű hadnagyát, aki szépen kifecsegte, hogy Adams csapdát akar állítani a jenkiknek. Grierson gratulált Traftonnak a huszonegy fogolyért, és kiszólt, hozzák be a hadnagyot kikérdezésre. Az ifjú tiszt ezúttal már nem volt olyan beszédes, de Grierson kiszedte belőle, hogy Adams a közelben várakozik erős lovassággal, nem tudni ugyan pontosan, hogy hol, de valamerre nyugat felé. Grierson utasította adjutánsát, George Rootot, hogy állítson fel a foglyok megesketéséhez a ház verandáján egy asztalt, majd tanácskozásra hívta tisztjeit. Röviden és világosan vázolta terveit. Persze, esze ágában sincs besétálni Wirt Adams csapdájába, de itt sem akar várakozni, hogy nyílt ütközetet vívjon a déliekkel. Grierson húsz évvel később így ír akkori dilemmájáról: „Korábban azt reméltem, hogy Grand Gulf vagy Port Gibson közelében csatlakozhatom Grant tábornok seregéhez, ám a naszádok felől dübörgő éktelen ágyúdörgés arról győzött meg, hogy ez a terv kivihetetlen. Nyilvánvaló volt, hogy a mieink még nem keltek át a nagy folyamon. A szélrózsa minden irányából összesen 20000 katonát indítottak maroknyi csapatom megsemmisítésére. Az igazán nagy kockázat az lett volna, ha tétlenül várom a megfelelő időpontot, amikor végre Granthez csatlakozhatom.” Az ellenség legkevésbé arra számított, hogy a jenkik visszakanyarodnak a New Orleans-Jackson vasútvonal felé: Grierson viszont éppen ezért választotta ezt az irányt. Előbb azonban még „egy szép megtévesztő hadmozdulattal” becsapta az ellenséget, tökéletesen megzavarva a festői megjelenésű Wirt Adamset. „El akartuk hitetni az ellenséggel, hogy valójában Natchez vagy Port Gibson az úticélunk, ezért egy jó darabon Fayette felé ügettünk” – írja önéletrajzában Grierson. Az ezredes Loomis hatosait indította el a konföderációsok megtévesztésére, majd Prince-nek kellett nekivágnia a hetesekkel az útnak, előbb ugyanarra, mint bajtársaik, majd ellenkező irányba fordulva a brookhaveni

országúton, lassú ütemben, amíg a hatosok utol nem érik őket. Mielőtt azonban elhagyta volna Union Church-öt, Grierson még kieszelt egy kissé színpadias hadicselt. A foglyok egyikét, egy tekintélyes déli polgárt behívatta a szobájába. „Ennek az úriembernek – írta később Forbes – megengedtük, hogy szépen kihallgassa a megtévesztő célzatú parancsokat és vitákat. Ezek nyomán azt hihette, hogy holnap délelőtt Natchez felé indulunk. Később egy »vigyázatlan« őrszemünk hagyta, hogy ez az ember megszökhessen; persze, az ébertelenség is a csel része volt.” Hat órakor a 6. ezred elindult nyugatnak, a Fayette felé vezető úton, hogy nagyszabású megtévesztő hadmozdulatot hajtson végre. Nem sokkal később a hetesek is felkerekedtek. Arrafelé indultak ők is, mint a hatosok, ám egy idő múlva éles kanyart tettek az erdőben, és visszafordultak. A mogyorószín mundéros felderítők, Surbyvel az élen, pár száz méterrel a hetesek előőrse előtt poroszkáltak, a sűrű tölgy- és magnóliaerdők szűk ösvényein. „Ide-oda forgolódtunk az első négy órában – írja Surby –, és nem hiszem, hogy maradt az iránytűnkön olyan vonás, amelyet ne követtünk volna.” Röviddel azután, hogy a portyázók elindultak a brookhaveni úton, találkoztak egy ökrök és öszvérek vontatta szekérkaravánnal, amely cukroshordókat szállított. A szekereket a brookhaveni vasútállomáson rakták meg, a szállítmány úticélja pedig a Mississippi erődvonala volt. A katonák megrakták cukorral tarisznyáikat, majd felgyújtották a szekereket. Az előőrs kora délután már Brookhaven közelében járt. A helyi lakosság izgatottnak látszott. A Grierson-lovasok gyakran láthatták villámsebesen eltűnni a sűrűben az ellenség önkéntes felderítőit és kémeit. Találkoztak nyolc fegyvertelen katonával is; ezek eltávozást kaptak Port Hudsonből, azután öt fegyveres polgárőr akadt horogra. De még többen nyertek egérutat az erdőben. A kékmundérosok nem üldözték őket. Két mérföldnyire Brookhaventől, még a lombok fedezékében, az oszlop megállt az erdőszélen, és Surby előrerúgtatott felderítésre. Az erdőszélről „csinos kisvárost” pillantott meg; a háztetőkön megcsillant a napfény. Két-háromszáz ember, kis csoportokban, izgatottan rótta az utcákat. Egyikük sem viselt egyenruhát, és csak néhánynál lehetett fegyvert látni. De az nyilvánvaló volt, hogy Brookhaven lakosai minden pillanatban várják Grierson portyázóit. Egy mérfölddel délebbre, egy magaslaton, amelyen sűrű tölgyerdő zöldellt, sát-

rak sorakoztak. Vakítóan csillant meg rajtuk a napsugár. A sátrakon túl hosszú, alacsony gerendaházak álltak: egy katonai kiképzőtábor. De hová bújhattak a lázadók? Surby csak egy-két katonát látott; az árnyékban lustálkodtak. Az őrmester visszasietett, hogy jelentést tegyen Griersonnak. „Megbizonyosodtunk róla, hogy mintegy 500 polgárőrt és újoncot szerveztek meg az ellenállásra – írja Grierson hivatalos jelentésében. – Így azután lovasrohammal vettük be a várost.” A hetesek Brookhavent rohanták le, amíg a hatosok, jobbra kanyarodva, a kiképzőtábor felé vágtattak. A fák közül előrohanó hetesek négyes sorokban rúgtattak elő. Valahol a balszárnyon egy ellenséges őrszem puskalövéssel jelezte Brookhaven védőinek a jenkik közeledését. De ötszáz szakállas, napbarnított, sáros kék kabátot viselő, kardot-karabélyt lóbáló férfi váratlan rohama láttán Brookhaven hiányos fegyverzetű védőinek minden bátorsága elpárolgott. „Nagy futkosást láttunk és mindenki torka szakadtából üvöltözött – jegyzi fel Grierson –, de azután elcsendesedtek a polgárok, és végül szinte már barátságosan pillogtak ránk, a győztesekre.” És amikor a hatosok felvágtattak a tölgyerdővel koszorúzott dombra, a kiképzőtáborban csak néhány őrszemre és lábadozó katonára bukkantak, akik harc nélkül megadták magukat. M. R. Clark őrnagy, a kiképzőtábor parancsnoka engedelmeskedett Pemberton előző napi sürgönyének. Több mint száz újoncot visszaküldött a Piney Woods fenyveseibe, nehogy fogságba essenek és szavukat vegyék, hogy nem harcolnak többé. A főutcán – erős őrizet mellett – összeterelt foglyok száma így is 216 főre rúgott. George Root és Samuel Woodward elszörnyedt arra a gondolatra, hogy ennyi, névre szóló fogolylevelet kell majd lekörmölniük. De ebben a háborúban a becsületszóra kiadott fogolylevél majdnem olyan hatásos volt az ellenséggel szemben, mint a fegyver. Grierson parancsa szerint a fogolyleveleket mindenképp ki kellett állítani, még akkor is, ha a dandárnak emiatt estig Brookhavenban kell vesztegelnie. Amíg a két adjutáns, Root és Woodward előkészítette a kazalnyi papirost, John Lynch kapitány vezetésével két század a vasútvonal mentén több helyen feltépte a talpfákat. A hatosok többi százada az elnémult kiképzőtá-

bort rombolta le. A hetesek felgyújtották Brookhaven vasútállomását, megsemmisítve számos tehervagont és egy kisebb hidat. Akárcsak pár nappal korábban Hazlehurstben, a felgyújtott vasútállomás lángjai itt is fenyegették a szomszédos lakóházakat, ezért a portyázóknak itt is tűzoltókká kellett átvedleniük. A tűzoltóosztag parancsnoka, Stephen Forbes őrmester feljegyzi: „Katonáink felmásztak a háztetőkre, és vödörláncot alkotva addig locsolták a cserepeket, amíg a lángok ki nem hunytak.” Amint sikerült megakadályozni a tűzvészt, és látszott, hogy a két segédtiszt még jó ideig bajlódik a papírokkal, Blackburn alezredes meghívta vacsorára a Brookhaven elleni roham élén haladt 1. zászlóaljat a helyi fogadóba. Blackburn jókora köteg zsákmányolt konföderációs dollárral fizetett a lakomáért. A mogyorószín mundéros felderítők voltak a díszvendégek, és Surby szerint a fogadós a kezét dörzsölgetve mondta: „Vajha mindennap lennének jenki vendégeim, ha azok is olyanok, mint az urak itt!” Meglehet, hogy a portyázók találkoztak még néhány unionista érzelmű polgárral Brookhavenben, hiszen a várost néhány évvel a polgárháború előtt egy massachusettsi jenki alapította. Mi több, amikor 1870-ben Brookhaven megyeszékhely lett, a polgárok kívánságára a megye a néhai nagy elnök emlékezetére felvette a Lincoln megye elnevezést. A New York-i Times Brookhaven megrohanásáról azt írta, hogy „a polgárok rettentően megijedtek, mert attól féltek, hogy egész városuk a lángok martalékává lesz. Amikor azután kiderült, hogy a mieink tiszteletben tartják a magántulajdont, a polgárok megváltoztatták véleményüket a jenkikről.”

III. „Amint belovagoltunk Hazlehurstbe – írja a rablólovag-jellemű Robert Richardson –, egy izgatott polgár rohant elénk, közölve, hogy negyed mérföldre vannak a jenkik, szám szerint legalább ezren, sőt felénk közelednek. Nem nagyon hittem neki, de óvatosságból megparancsoltam a masinisztának, hogy tolasson vissza egy mérföldet. Embereimnek odakiáltottam, sorakozzanak fel a vágányok két oldalán, a vagonokból pedig vezessenek elő vagy húsz lovat. Akkor kiküldtem egy felderítőt a mondott irányba, de fél óra múlva a legény azzal tért vissza, hogy az ellenségnek se híre, se hamva.” Nem is lehetett, mert Grierson portyázói ekkor már húsz mérföldre jártak Hazlehursttől, és Brookhaven felé közeledtek. Az ezer jenkiről terjesztett hírt valószínűleg egy menekülő déli polgártól hallhatta valaki; a szemtanú talán látta, hogy Grierson hadoszlopa Union Church-nél zegzugos irányban halad. Richardson azonban azt hitte, hogy Grierson csapatai nyugatra vonulnak, Natchez felé. Nem is adott hitéit más híreknek. „Mindenképpen szerettem volna megtudni valamit az ellenség tartózkodási helyéről és útirányáról – írja Richardson. – Jelentést kaptam arról, hogy az ellenség kedd reggel Union Churchnél járt, és megütközött Wirt Adams ezredes erőivel… Úgy ítéltem meg, hogy az ellenség eltávolodik a vasútvonaltól, és Natchez felé tart. Éppen ezért csapataimmal Union Church felé indultam.” Amikor tehát Griersonék húsz mérfölddel délebbre megrohanták Brookhavent, Richardson éppen befejezte az abrakoltatást, majd parancsot adott mississippi lovasainak, vágjanak neki az útnak, hogy mindig nyugatnak haladva eljussanak Union Church-be. „Aznap este kilenckor értem a városba – folytatja Richardson –, és megtudtam, hogy az ellenség reggel nyolckor Brookhaven felé indult. Az is kiderült, hogy Adams ezredes előző éjszaka alig három-négy mérföldre táborozott az ellenségtől, de reggel Fayette-be lovagolt, mert ő is azt hitte, hogy az ellenség Natchezbe tart.”

Richardson a lovak etetése után két óra pihenőt engedélyezett katonáinak, majd – akár a szívós vadászkutya a róka után – vad dühvel a szívében szállt nyeregbe – Brookhaven felé. Mielőtt elhagyta volna Union Churchöt, Richardson futárt küldött Wirt Adamshez, és értesítette: kövesse ő is az ellenséget a megadott irányban, ezenkívül azt javasolta Adamsnek, hogy Liberty városánál egyesítsék erőiket. Adams ezredes kora délutánig türelmesen várakozott Fayette alatti leshelyén. De az egérfogó üres maradt; végül a lobogó köpenyű, romantikus lovag megtudta a keserű igazságot: Grierson aznap reggel Brookhaven felé siklott ki a csapdából. Wirt Adams nem is sejtette, hogy Grant tábornok ármádiája az ellen a Grand Gulf ellen készül ezekben az órákban, amelyet az ő lovasságának kellene fedeznie. Parancsra sem várva, Adams táviratot küldött Pembertonnak: „Elindulok, hogy fülön csípjem őket Baton Rouge előtt.” Ismét teljes létszámú ezrede ezen az éjszakán délnek menetelt, vele párhuzamosan pedig a lapátfülű rabló, Richardson lovasai kocogtak. Ha Grierson csak huszonnégy órát marad a Brookhaven melletti táborban, a déliek harapófogójába kerül, és itt fejeződik be a nagy lovaskaland. De készültek más rókacsapdák is Grierson lovasainak. Mississippi állam déli, Louisianával szomszédos határvonalán W. R. Miles híres Louisiana! Légiója ütötte fel a sátorfáját: kétezer gyalogos, 300 lovas és egy tüzérüteg. Aznap délután pedig megérkezett Woodville kisvárosba egy festői elnevezésű egység, James De Baun őrnagy 9. Louisianai Partisan Ranger alakulata. De Baun rangerei és Miles „légiója” között csak húsz mérföldnyi rés tátongott. Ha Grierson Baton Rouge-nál akarja átlépni az arcvonalat, valóban űzött rókaként kell kisiklania a csapdából. Ilyen erős ellenséges kötelék a portya során először próbálta feltartóztatni Griersont.

IV. Grierson parancsnoka, William Sooy Smith tábornok aznap értesült La Grange-ben a Newton Station elleni támadásról. Smith egy Jacksonból érkezett kémtől szerezte értesüléseit. Ez a kém elhitette a tábornokkal, hogy Grierson pontosan ugyanazon az útvonalon tér vissza, amelyen betört Mississippibe. Smith nyomban sürgönyzött Hurlbut tábornoknak Memphisbe, azt javasolva, hogy a portyázók megsegítésére felmentő erőt kellene délnek indítani. Hurlbut azonnal útnak indított három lovasezredet Okolona felé, majd üzenetet küldött Grantnek, tájékoztatva őt Grierson sikeres támadásáról a vicksburgi vasútvonal ellen. Grant egész nap egy gőzhajóról figyelte, hogyan ágyúzza Porter admirális hét páncélozott naszádja a folyó fölé tornyosuló Grand Gulf sziklaerődjét. Kora reggel a flotta lövegei elnémítottak ugyan két alacsonyabban beágyazott ellenséges ágyút, de a darázsfészek nehézütegei makacsul tüzeltek tovább. Porter ekkor egyik naszádjának megparancsolta, hogy alig száz yardnyira közelítse meg az óriáserődöt, és onnan ontsa gránátjait az ellenséges mellvédek mögé. Grantnek délben már látnia kellett: lebecsülte ellenfeleit. Az ostromlott lázadók keményen ellenálltak, és minden lövésre lövéssel válaszoltak. Porter naszádjai közül egy sem süllyedt el, de páncélzatukon súlyos sebek tátongtak. A sebesültek száma óráról órára növekedett a bátor kis flotta hajóin. „Ez idő alatt – olvassuk Grant memoárjaiban – bárkákban és csónakokban tízezer katonám várta, hogy az ellenség folyó felé meredő ágyúit elhallgattassuk, és ezzel a partraszállás, majd az erőd elleni roham lehetővé váljék.” Talán a csónakokban látott hadseregnyi jenki látványa ösztönözte Grand Gulf tüzéreit, hogy dacoljanak az állandó ágyúzással. Tudhatták: egyedül ők akadályozhatják meg az északiak átkelését az óriási folyamon. Délután fél kettőkor, négy-négyórás meddő tűzpárbaj után, Porter admirális jelt

adott a visszavonulásra. Az ütegállások túlságosan erősnek bizonyultak a naszádok lövegei számára. Grant most már tudta, hogy Grand Gulfot nem veheti be a folyam felől, ezért nyomban hozzáfogott a másik terv megvalósításához: megkezdte a partraszállást kissé távolabb, egy mocsaras területen. Amint lebukott a nap a louisianai láp felett, Grant éjszakai támadásra indította naszádjait. Az iszonyatos ágyúzás közben Grant csapatokkal megrakott bárkái átsiklottak Grand Gulf alatt, és lehajóztak a De Shroon-ültetvényig, amely a folyó nyugati partján terült el, Grand Gulftól négy mérföldnyire. Grant így a kudarcokkal teli napot követő éjszakán mégis bizakodó jelentést küldhetett H. W. Halleck tábornoknak Washingtonba: „Holnap partraszállást hajtunk végre a folyam keleti partján.” A nyugati hadszíntér sorsát eldöntő ütközet idején, mindössze ötven mérfölddel távolabb, Grierson is az éjszaka leple alatt indult el Brookhavenből. Jóllehet a vasútvonal mentén poroszkált délnek, a Bogue Chitto Creek nevű sziklameder felé, még nem adta fel eredeti tervét, hogy nyugatnak fordulva eljusson Grand Gulf alá. Bárcsak hírt kapna Granttől! De akárkivel beszélt Brookhavenben, senki sem hallott róla, hogy az Unió hadserege támadásba lendült volna a Mississippinél. Grierson nem akart túlságosan messze délre vonulni. A dandár tehát kényelmes menetelés után megállt nyolc mérföldnyire Brookhaventől, a Gillültetvényen. A Trafton-zászlóalj katonái negyven óra után most nyergeitek le először, és a földre vetve magukat, nyomban álomba merültek. Nem féltek a holnaptól: egy pillanatot sem vesztegettek az édes álomból. Talán akkor sem mozdulnak, ha valaki közli velük, hogy Adams és Richardson két erős déli egysége húsz mérföldnyire menetel feléjük, hogy lecsapjon a dandárra.

Bezárul a csapda? /TIZENNEGYEDIK NAP, CSÜTÖRTÖK, ÁPRILIS 30./

I. Virradat előtt Porter admirális ágyúnaszádjai ismét Grand Gulf alá hajóztak és folytatták a bombázást. Az ágyútűz első percei közben az egyik hajó szinte észrevétlenül tovasiklott, majd kikötött a négy mérfölddel lejjebb levő De Shroon-ültetvénynél. A fűzfákkal szegélyezett partszakaszon egész kis flotta gyülekezett: szállítóhajók és bárkák tucatjai, amelyek néhány órával előbb, még a sötétség leple alatt suhantak el Grand Gulf félelmetes ütegei előtt. Az ágyúnaszád fedezete mellett John McClernand tábornok hadtestének három hadosztálya a hajókra özönlött. Az átkelés – Grant tábornok parancsával ellentétben – két órát késett. A konvoj élén megindult az ágyúnaszád, habos hullámokat vetve a mögötte haladó csapatszállítókra és bárkákra. A bárkák alacsony korlátjánál sűrű tömegben álltak a kékzubbonyos katonák, és a túlsó partot kémlelték: az ellenséges oldalt. A legtöbbjük hallgatott; ezen a különös hajnalon alig verte föl más a csendet, mint a hullámok mormolása, a szállítóhajók gőzgépeinek egyenetlen dohogása, s mindezek hátterében az ágyúzás távolból dübörgő égiháborúja. Porter flottája meglehetős zajjal terelte el az ellenség figyelmét a partraszállásról. Az ágyúnaszád kelet felé fordult, a mögötte haladó zsúfolt járművek pedig libasorban követték. Most már felderengett szürkén a túloldal. Amikor a konvoj egy mérföldnyire megközelítette a Bayou Pierre torkolatát, az ágyúnaszád dohogva úszott a kis Bruinsburg elé, és találomra lőni kezdte a még álomba merült vidéket. A szállítóhajók ekkorra már olyan közel jutottak a parthoz, hogy az ártéri fák dús lombfüggönyén át látni lehetett a felrebbenő madarakat és hallani rémült csivitelésüket. Pár perccel később az első kékzubbonyos csapatok már a vízben gázolva indultak el a part felé. Nem volt még ez hídfőállás, nem volt itt szilárd talaj, ahol egy sereg előőr-

se megvethetné a lábát, de Grantnek sikerült partraszállást végrehajtania a louisianai lápon. Ötven mérfölddel távolabb, délkeletnek, Mississippi állam szívében, Grierson a portya tizennegyedik napján borúsan nézte a hajnal első rózsaszín sávjait. A történelmi jelentőségű partraszállásról semmit sem tudott. Ha tudja, hogy mi történik, bizonyára rögtön Grand Gulf felé fordul csapataival. Talán nyílt ütközetet is vállal, hogy csatlakozhasson Vicksburg ostromlóihoz, hiszen a nyugati fronton nem volt olyan harcosa Abraham Lincolnnak és az Uniónak, aki ne remélte volna: ez lesz Grant utolsó rohama. Előző este Grierson alaposan kikérdezte házigazdáját, Mr. Gillt, de az semmit sem tudott róla, hogy a nagy folyam mentén harcok lennének. Most, hogy Grierson a reggeli menetparancson dolgozott, az ültetvényes egy csoport fáradt, kékkabátos katonával beszélgetett. A lovasok már megetették állataikat, és éppen nyergeltek. „No, fiúk, nincs okom a panaszra. Nem vittetek el mást, csak egy kis kukoricát a lovaknak, és abból úgyis szívesen adok. Mindenütt rólatok járja a szó a vidéken. Nem is hallottam még ilyen vakmerő hadi tettről. Csak az a baj, hogy úgyis fülön fognak csípni benneteket.” Gill tréfásan emelte ujját a lovasokra, és elismételte: „Jól jegyezzétek meg: elcsípnek benneteket!” Pár perccel később Surby és felderítői elrúgtattak a New Orleans-i vasútvonal mentén. Grierson aznap délelőttre lassú menetelést tervezett délnek. Ahol lehetett, tönkre akarta tenni a síneket és a vasúti hidakat. De ezen a napon határoznia kellett: visszafordul-e, hogy megtalálja Grant partraszállt seregét, vagy nekivág a veszélyekkel teli útnak, amely Baton Rouge-ba vezet, az Unió seregének vonalai mögé. Már magasan állt a nap, amikor a dandár elért egy apró települést, a közeli sziklameder után úgy nevezték: Bogue Chitto. A patak a vasútvonallal párhuzamosan, délnek futott. Grierson előrelovagolt, és parancsot adott a hatosoknak: gyújtsák fel a vasútállomást és a mellékvágányon veszteglő nyolc tehervagont. Amikor John Herring kapitány is felbukkant a hetesek előőrsével, Grierson elküldte a csapatot: gyújtsák fel azt a fahidat, amelyet innen is látni; fontos híd, hiszen a vasútvonal része. Egy órán belül hatalmas füstfelhő jelezte: az állványzatot több száz lépés hosszúságban meg-

semmisítették. A portyázók tovább lovagoltak dél felé. Grierson most már valamelyest elégedett lehetett; még ha nem is sikerül elmenekülnie az ellenség csapdáiból, mindenesetre súlyos csapást mért két vasútvonalra. Jackson és az állam déli részei között legalább két hétig nem járhatnak a szerelvények. Amikor lassan elmaradt a dandár mögött a fekete füstoszlop, Grierson úgy döntött, hogy még a déli etetés előtt megtámadja a következő várost, Summitot. A menetoszlopnak gyorsabb ütemet diktált; a lovasok néha vágtába lendültek, ilyenkor az út sárgásbarna pora az égig gomolygott a majd négyezer pata alól. Ismét megszaporodtak a fenyvesek; az ültetvények hófehérre meszelt házain errefelé nemigen látszott, hogy az ország két része véres polgárháborúban méri össze az erejét. Nem sokkal azután, hogy delelt a nap, a felderítők a hullámzó síkság egyik dombtetején megpillantották Summit városát.

II. Miközben a Grierson-lovasok felbukkantak Summit előtt, a rabló képű Richardson húsz mérfölddel északabbra csak most közeledett Brookhavenhez. Reggel kilenckor Richardson utolérte R. C. Love kapitányt, aki – Pemberton parancsára – Hazlehurtsben bérelt lovakkal és ott toborzott polgárőrökkel bővítette csapatát. Love már öt napja üldözte Griersont, és másodszor veszítette el a nyomát. Richardson és Love végül bemasírozott Brookhavenbe. „Délelőtt 11-kor érkeztünk Brookhavenbe – jegyzi fel az ezredes –, etettünk, mi is faltunk valamit, és három órát pihentünk.” A vasútállomás és a tehervagonok füstölgő maradványai rögtön jelezték: itt járt Grierson. De ekkor Richardson már tizennyolc órányira maradt el a portyázók mögött, akikről senki sem tudhatta, hogy merre járnak azóta. Sokan úgy vélték, a jenkik aznap reggel délnek fordultak, állítólag Bogue Chitto az úticéljuk. Richardson parancsot adott Love kapitánynak, azonnal induljon az említett település irányába. „Miután Love kapitányt csapataim előőrseként útra noszogattam Bogue Chittóba, értesültem, hogy az ellenség kora délben épp az említett helységet dúlta fel, hogy aznap este hasonló szándékkal érkezzen Summitba.” Richardson ezúttal úgy vélte: itt az alkalom, hogy még az éjszaka utolérje Griersont. De ahhoz, hogy le is győzze, Wirt Adams ezredére is szüksége volt. Richardson semmit sem hallott Adamsről, de remélte, hogy Adams az ő tanácsát követve valahol Summittól nyugatra bolyong, útban Liberty városa felé. Mielőtt fölkerekedett volna Brookhavenből, Richardson futárt indított útnak, hogy keresse meg Adams ezredét, azzal az üzenettel, hogy ha a két lovasalakulat Summit közelében összehangolja akcióit, végre talán be tudják keríteni a kékzubbonyosokat.

III. Grierson dandárja eközben csendben bevonult Summitba. „Már szinte vártak bennünket – jegyzi fel Surby. – Félelemnek vagy izgalomnak semmi jelét sem láttuk.” Grierson a lakosság viselkedését nem fásultságnak, hanem szimpátiának tulajdonította: „Az Unió iránti rokonszenv számos jelét tapasztaltuk a városban; sok polgár elénk sietett, majd vendégül látott minket.” Jóval a polgárháború után írt önéletrajzában Grierson megemlékezik egy asszonyról, aki szálláshelyéré jött, hogy beszélhessen a jenkik parancsnokával. Amikor bemutatták neki, az asszony szapora szóval elmondta: férje tisztként szolgál a Konföderáció hadseregében, ő maga pedig tiszta szívből lelkesedik a Dél ügyéért, vagyis hát ízig-vérig déli asszonynak tartja magát. Mégis, Grierson portyázóinak haditette mindent felülmúl, amiről hallott, vagy a történelmi könyvekben olvasott, így azután, ha az Észak mégis győzne, az a tanácsa, hogy Griersonnak jelöltetnie kell magát az elnökségre. És ha ezen a jövőbeli elnökválasztáson a férje nem Griersonra szavaz, biz’ isten nyomban beadja ellene a válópert. Akár igaz a történet, akár nem, Grierson úgy érezte: Mississippiben eddig Summit polgárai voltak a legbarátságosabbak portyázóihoz. A dandár egész délután a városban maradt, pedig nem is akadt sok tennivalója. A lovasok jókora élelmiszerraktárra bukkantak. A cukrot, a sót és a kukoricát üres tehervagonokba rakták, a vagonokat kigurították az állomásról, majd meggyújtották. Az indóház különben megmenekült a pusztulástól, mert túlságosan közel állt a lakóépületekhez, Grierson pedig úgy gondolta, hogy katonái már épp elég tüzet oltogattak Brookhavenben és Hazlehurstben. Ezután a katonák bejárták a várost. A városháza őrének megparancsolták, nyissa ki a kaput. Az épületet átkutatva találtak néhány ócska és hasznavehetetlen muskétát. A fegyverek alatt egy dobozban összehajtogatott déli zászlóra bukkantak, amelyet a helyi zászlóalj életben maradt katonái hoztak haza a shiloh-i csatából. A jenkik azonnal elkobozták a zászlót; ilyen könnyen sem jutottak még ellenséges harci lobogóhoz.

Egy másik csoport a város mögötti mocsarakban harminc hordó louisianai rumra bukkant, valami titkos veremben. Surby találóan írja: „Jenkik elől rumot eldugni – ki hallott már ilyen csodát?” A rum illata és híre futótűzként terjedt, és addig, amíg Grierson meg nem hallotta a nagy felfedezés hírét, „a mocsárban igen nagy volt a sürgés-forgás”. „Sikerült megtudnom, mi zajlik a mocsárban – írja Grierson –, mielőtt túl késő lett volna, s a gonosz italt éppoly zord kegyetlenséggel kiöntettem az édes anyaföldre, mint máskor.” Surby írja, hogy a rum megsemmisítésére kijelölt osztag „feltűnő vonakodással verte be a hordók tetejét, hogy a drága nedűt elcsorgassa a lápon”. Miért időzött Grierson olyan sokáig Summitban? Először is azért, mert még mindig azt remélte, híreket kap Grant csapatmozdulatairól. Másodszor pedig, szeretett volna minél több embert kikérdezni róla, hol gyülekeznek ellenséges alakulatok, hol akar az ellenség csapdát állítani, és közelednek-e üldözők valahonnan. Meglehet, hogy tisztjeivel is vitatkoznia kellett a további útirányról. Úgy érezzük, hogy Grierson – az egész portya során először – most határozatlan volt. Öt óra tájban a lovasok századonként felsorakoztak a várostól délre, az országút mentén. A tisztek löszeit osztottak. Volt olyan harcos, akinek még megvolt az eredeti negyven sorozat tölténye, másoknak viszont alig néhány. A lesántult lovakat szabadon engedték, most már nem maradt kantárszíjon vezetett hátasa a dandárnak. A csapatszemle során kiderült, hogy a hátvédet alkotó századból három legény hiányzik. Ez a három a Gill-ültetvényen tartott névsorolvasáson még „jelent” kiáltott, de most egyetlen társuk sem emlékezett rá, hogy látta volna őket Summitban. Valahol lemaradhattak, talán azért, hogy aludjanak egyet. Grierson időközben ismét kiagyalt egy cselt az ellenség megtévesztésére. Született színész volt, és ha az ellenséget kellett lóvá tennie, sosem tudta leküzdeni kitörő teátrális gesztusait. Most is, akár a vándorszínészek kikiáltói, azt harsogta az egybegyűlt polgároknak, hogy megtáncoltatja a szomszédos Magnóliát, majd a vasúti talpfákból győzelmi máglyát rakat, mielőtt feldúlná Osyka városát. A nap már lassan alábukott, amikor a kürtök indulást jeleztek. – „Lóra!” – harsant a kiáltás. „Egyenesen Baton Rouge-ba tartunk, és csak a gyorsa-

ság mentheti meg a bőrünket” – mondta Grierson búcsúzóul tisztjeinek. A támadók mégsem fordultak nyugatnak, Baton Rouge felé, hanem – a vasútvonal mentén – déli irányban hagyták el Summitot. Grierson beszámolója szerint a „város polgárai őszinte érzéssel” lobogtatták a jenkik után zsebkendőiket. Titokban persze az járhatott az eszükben, hogy az öntelt jenkiket Osykánál várják a szürke és mogyoróbarna mundéros déliek, és alighanem alaposan elpáholják őket, vagy egy szálig fogságba kerülnek. A dandár már jó távol járt a várostól, amikor Grierson egy kisebb úton nyugatra fordult, egyre távolodva a vasútvonaltól. A felderítők úgy számolták, hogy az Unió által felszabadított New Orleans alig száz mérföldnyire lehet innen. „Oda megyünk-e, vagy máshová?, ezen töprengtünk mindannyian” – írja Surby. „Vagy tizenöt mérföldet tehettünk meg a Liberty felé vezető úton – emlékezik Grierson –, akkor megálltunk, és egy dr. Spurlark nevű rabszolgatartó birtokán táboroztunk másnap reggelig.” Grierson egyik legkedvesebb története a Spurlark-ültetvényhez kapcsolódik. Évekkel később így adta elő a históriát: „Tizennégy kemény nap volt a hátunk mögött. Keveset pihentünk, alig haraptunk valamit. A tisztek semmivel sem jártak jobban, mint a legénység, hiszen a fiúk mindig előbb kaptak enni, mint mi magunk. No, ezen az estén elhatároztam, hogy én és tisztjeim rászolgáltunk valami jó tyúklevesre. A zsúfolásig teli és igen zajos tyúkólak elé tehát őrt állítottam. A füstölőházak és a raktárak készleteit szokás szerint kiosztották a legénység között. De talán még hatott legényeimre a louisianai rum; egyszerre csak szól valaki, hogy – vagy erőszakkal, vagy az őr hallgatólagos egyetértésével – nekiestek a ketreceknek. Odasietve benéztem, hát azt látom ám, hogy egy kéz épp az utolsó tyúkocskát emeli ki. Elfogott a méreg, kardot rántva rontottam a tettesre, és a tyúkketrecek tetején, az istállón keresztül, a füstöldék mögött, a lovak hasa alatt, a fákat kikerülve, bokrokon átugorva, le a lépcsőn, be a lugasba – rohantam lihegve a tolvaj után. A tyúkok kotkodácsoltak, én üvöltöztem, tisztjeim pedig az oldalukat fogták a kacagástól, amíg végül, egy kerítés fedezékéből, az üldözött legény áthajította nekem a szárnyast, amely épp a kardom elé pottyant. Ekkorra szegény állatba csak hálni járt a lélek, de a belőle készült erőleves ugyancsak ízlett azután!”

Mialatt Grierson ezzel a kis hadművelettel töltötte az idejét, a festői Wirt Adams alig öt mérföldnyire táborozott, a Libertyből Summitba vezető főút mentén. A rabló képű Richardsonra várva, Wirt Adams aznap értesült a pusztításról, amelyet Grierson portyázói vittek végbe a sínpárok mentén. Adams tehát úgy döntött, nem várja meg Richardsont, hátha sikerül Grierson elé kerülnie, így azután felkerekedett Summit felé. Azon az éjszakán valóban szinte bezárult a csapda. A jenki és a déli őrszemek olyan közel kerültek, hogyha kurjantanak egyet a sötétben, hallják egymást.

IV. Richardson is azzal bajlódott ezen a délutánon, hogy utolérje a jenkiket. Délután két órakor indult el Brookhavenből, és arra számított, Summitnél vagy a város közelében „belebotlik az ellenség táborába, és éjszakai támadással lepi meg őket”. Mindenesetre futárt szalasztott Bogue Chitto felé, hogy értesítse terveiről R. C. Love kapitányt. Love-nak Richardsonnal szemben két óra előnye volt, és már elmaradt mögötte ez a kis fészek. Az ő százada érte utol és fogta el a jenki hátvéd három lemaradt katonáját. Amikor sötétedéskor Rirhardson és Love erői Summittól három mérföldre egyesültek, a tennessee-i rablóvezér rögtön kikérdezte a foglyokat. Azok esküdöztek a szentírásra, hogy semmit sem tudnak Grierson úti céljáról. Love kapitány láthatóan azt hitte, hogy Grierson vagy Summit varosában éjszakázik, vagy a környéken akar letáborozni. Ha kissé közelebb járnak Summithoz, láthatták volna, hogyan vonulnak ki onnan ezekben a percekben a jenkik. Minthogy azonban nem láthatták, Richardson éjszakai támadás mellett döntött – egy békés városka ellen. A portyázók tehát az igazak álmát aludtak a Spurlark-ültetvényen, tőlük öt mérföldnyire nyugatra pedig Wirt Adams táborozott le éjszakára, amikor Richardson erői tizenöt mérfölddel keletebbre óvatosan bekerítették Summitot. A három csapat közül egyik sem tudott a másik kettő hollétéről. Délebbre viszont nagyon is éber csapattestek vándoroltak a koromsötétben. Az ő feladatuk egyértelműen az volt, hogy útját állják Grierson lovasainak, nehogy a portyázók átszivárogjanak a frontvonalon az öveik közé, Baton Rouge-ba. Miután Franklin Gardner tábornok értesült róla, hogy Grierson a vasút mentén halad délnek, megparancsolta James De Baun őrnagynak, hogy minden rendelkezésére álló katonával erőltetett menetben induljon el Woodville-ból. Woodville ötven mérföldre esik Osykától, és De Baun késő éjszakáig hajszolta embereit, amíg az út felén meg nem érkezett Libertybe. De Baun azt remélte, hogy mire megvirrad, farkasszemet nézhet Grierson lovasaival.

John M. Simonton ezredes is menetelt azon az éjszakán 1. mississippi gyalogezredével. Simonton táviratozott Gardner tábornoknak: gyalogosaival tart hatvan lovas, sőt egy tüzérüteg is. Ezegyszer tehát a szürkekabátosok meneteltek, mialatt Grierson fáradt lovasai aludtak. A csapda lassan bezárult. De Pemberton tábornoknak nagyon rossz kedve volt azon az éjszakán Jacksonban. Grant sikeres partraszállása annyira a kedvét szegte, hogy Grierson nevét nem is említette többé sürgönyeiben.

A Wall’s Bridge-i csata /TIZENÖTÖDIK NAP, PÉNTEK, MÁJUS 1./

I. Richardson ezredes május elsején hajnali háromkor befejezte csapatai felvonultatását Summit körül, és rohamot rendelt el a város ellen. A katonák parancsot kaptak, hogy vágtassanak végig az utcákon, tüzelve mindenre, ami mozog. Be is vágtattak, lövöldöztek is vaktában, egészen addig, amíg ki nem derült: a róka árkon-bokron túl jár. „Megtudtuk – írja Richardson –, hogy az ellenség előző este, naplementekor, Magnólia felé indult. A jenkik azt híresztelték, hogy Magnólián át Osykába tartanak. Néhány polgár hallotta, amint parancsnokuk megkérdezett egy néger vezetőt, ismeri-e az utat Magnóliába, és amikor a nigger azt mondta, hogy ismeri, amaz megparancsolta neki, hogy lóduljon előre, mutassa az utat.” Richardson nem sejtette, hogy Grierson hadicsele volt a nagy faggatózás. Azt viszont jól tudta, hogy Magnóliában fontos bőrgyár működik, csizmával, szíjakkal, nyergekkel szolgálva a Konföderáció hadseregét, Osykában pedig gazdag raktárak állnak. Joggal gondolhatta, hogy régi ellensége ezeket a készleteket akarja elpusztítani, útban Baton Rouge felé. Az üres Summitból tehát máris vonulhatott tovább a ravasz Grierson nyomában, holott lovai már alig lépkedtek a fáradtságtól: ez volt az üldözés harmadik éjszakája. „Arra számítottam, hogy a vasúttól keletre futó országúton az ellenség elé vághatok, és csapdába csalhatom.” Napfelkeltekor a szívós tennessee-i lovas egy sűrű erdő mögött bújtatta el embereit a Summit és Magnólia közötti úton. Ezen az úton nem látott patkónyomokat; Richardson tehát abban reménykedett, hogy sikerült Grierson elé kerülnie. Most kiegyenlítheti a régi tartozást: itt kellő fogadtatásban részesíti a jenkiket. El is küldött egy felderítőt a vasúti sínek felé: közeledik-e Grierson, majd türelmesen várakozni kezdett. Mást nem is igen tehetett. A felderítő reggel kilenckor hozta a leverő hírt: Grierson hajnalban nyugatnak indult, és most már közel járhat Libertyhez. Erre még a makacs Richardson is elszontyolodott. Végigpillantott fáradt, lerongyolódott katonáin, azzal pihenőt rendelt el. „Lovasaim egész éjszaka úton voltak – írta később. – Három órát pihentünk, akkor abrakoltattunk,

majd elindultunk Magnóliába. Még mindig pislákolt egy kis reménysugár: erőltetett menetben Osykánál vagy a környékén hátha sikerül utolérnünk az ellenséget.” Amíg pihent a csapat, futár érkezett Wirt Adamstől. Richardson azzal küldte vissza a futárt, hogy Adams is induljon Magnóliába. Ő meg Adams vagy ott, vagy Osykánál érhetik utol az ellenséget. Adams is arra gondolt, amire Richardson: Griersonnak Osyka raktáraira fáj a foga, így aztán megfogadta Richardson tanácsát. A vasút mentén haladva Adams utolért egy osykai tisztet, William Wren hadnagyot. Most már korántsem volt annyira bizonyos benne, hogy Grierson keletnek fordulva megtámadja Osykát. Az ifjú hadnagy parancsot kapott Adamstől, siessen egy csapattal az Amite River hídjához, amelyet a környéken Williams’ Bridge-nek neveztek. Igaz, a híd negyven mérföldre volt, de ha Wrennek sikerül felgyújtatnia, akkor Grierson portyázói valóban csapdába kerülnek a louisianai síkságon. Az Amite Riveren ugyanis nem volt gázló: ott azután nem fog átúsztatni Grierson, hogy elérje az áhított célt, Baton Rouge városát.

II. „A jó lovasportya – írja Stephen Forbes – nem egyéb, mint egy stratégiára és sebességre alapozott sportág, amely nem jár szükségképp erőszakkal. Ezt a játékot többé-kevésbé meghatározott szabályok alapján játsszák. A játékosok csak akkor törnek egymás életére, ha a parti döntetlenre áll. Inkább fárasztó ez az időtöltés, semmint véres tusakodás, kétségkívül megfeszülnek közben az idegek, de nem mindig jár életveszéllyel.” Így látták a portyát maguk a lovasok, akik két hetet töltöttek eddig nyeregben, bejárva az ellenséges államszövetség belső területeit. A két illinois-i ezred 900 emberéből eddig egyetlen katona, William Buffington őrmester halt meg a csatározások során, négyen megsebesültek. Hármat betegség miatt kellett hátrahagyni, az eltűntek között pedig féltucat embert számoltak össze; ők vagy fogságba estek, vagy nem, ezt senki sem tudta. Ennek a tündöklő május elsejének hajnalán, a támadás tizenötödik napján, semmi jel sem mutatott rá, hogy elpártol a dandártól a szerencse. „Gyenge szellő lengedezett a fák között – írja Surby –, megrezegtetve a tölgyes lombsátrát. A fák ágain rigók fütyörésztek. Olyan szépséges volt minden, hogy az ember a természet Alkotójára gondolt, nem a Gonoszra, amely pedig már ott leskelődött pár órányira.” A tisztek közül valószínűleg William Blackburn kedvelte leginkább a lovasportyában rejlő játékosságot. Aznap reggel engedélyt kért a parancsnoktól, hadd vezesse ő az előőrsöt. „Külön a lelkére kötöttem – emlékezik Grierson –, hogy óvatosan haladjon.” Aznap maga a dandárparancsnok is a menetoszlop első lovasaival lépdelt, a hetesek között; talán sejtette, hogy ez a nap nem lesz olyan békés, mint amilyen derűsen virradt katonáira. Miközben az oszlop az Amite és a Tickfaw folyók közti, sűrű erdővel benőtt vízválasztó gerincén haladt, erdei ösvényeken és mellékutakon, Grierson két kisebb csapatot küldött ki, pusztán megtévesztésül. A cselnek az volt a célja, hogy megriassza a lázadókat Magnóliában és Osykában, elterelve figyelmüket a főerőről. Kilenc óra tájban Grierson parancsot adott a 6. ezred F századát vezető Newell hadnagynak, hogy katonáival az útról letérve induljon el friss lovakat keresni. Newellnek a déli pihenőig kellett

visszatérnie a főerőhöz, amely addigra eléri a Tickfaw River hídját, a Wall’s Bridge nevű gerendaalkotmányt. A Grierson által kijelölt úton, árkon-bokron át haladva, a felderítők csak néhány polgári lakossal találkoztak azon a reggelen, de kezükbe került egy dohányt szállító szekér is. A régen áhított rakományt azonnal elkobozták, és szétosztották az előőrs katonái között. Tíz óra tájban a felderítők kibukkantak az erdőből, éppen a Libertyből Osykába vezető országúton. „A friss nyomokból azonnal láttam – írja Surby –, hogy lovasok haladtak el itt, méghozzá nem is olyan régen.” Surby szélsebes vágtában visszaküldte egyik emberét Blackburn alezredeshez, hogy értesítse a felfedezésről. Pár perc múlva Blackburn és Grierson is megérkezett az országúthoz. Lovaikról leszállva gondosan vizsgálgatták a patkónyomokat, igyekeztek megállapítani az ellenséges erő létszámát. A déliek ugyanabban az irányban haladtak, amerre most a dandárnak kellett volna folytatnia az útját, hogy átkelhessen a Tickfaw River említett hídján. Grierson figyelmeztette Surby őrmestert, hogy most azután nagyon óvatosan haladjon. „Az út mindkét oldalán rajta tartsátok a szemetek – mondta. – Ha bármi gyanúsat láttok, azonnal jelentést kérek. És fél mérföldnél távolabbra ne előzzétek meg az oszlopot.” „Ilyen utasításokkal indultam el a felderítésre – írja Surby. Én léptettem az élen, bajtársaim mögöttem haladtak. Wall’s Bridge – puszta név volt számomra, egy fahíd a sok közül. Pedig, ha akkor tudom, hogy mi vár ránk…”

III. Azok a nyomok, amelyeket Surby őrmester most olyan óvatosan követett, valóban frissek voltak ezen a májusi reggelen: egy órája James De Baun őrnagy három lovasszázada járt erre. De Baun karcsú volt, akár a párduc, hat láb magas és bár negyvenes éveit taposta, fiatalabbnak látszott. A New Orleans-i kreol napbarnított arcú, hollófekete hajú férfi volt, festői alak, mint Wirt Adams: barna orcáiból élesen villant elő fekete szempárja. Még pirkadat előtt kerekedett föl csapatával, hogy erőltetett menetben induljon el az osykai országúton. Gardner tábornok előző napi parancsaiból az derült ki, hogy Grierson lovasai a vasút mentén Osyka irányába haladnak. Az őrnagy nem is sejtette, hogy máris keresztezte a jenkik útvonalát, a portyázók tehát mögötte haladnak, nem ő űzi őket. De Baun délelőtt fél tizenkettőkor elérte a Wall-hidat. Osyka innen már csak nyolc mérföldre volt, de mivel a kreol nem tudta, hogy távolabb is talál-e itatóhelyet, a Tickfaw River mellett pihenőt rendelt el. Szokásos biztonsági intézkedésként hét felderítőt indított útnak, haladjanak visszafelé egy jó fél mérföldnyire. A felderítők kényelmesen kocogtak el egy gyapotföld mellett, majd megálltak egy bekötőútnál. A kavicsos úton úgy háromszáz lépésnyire állt a hófehér, kétemeletes ültetvényépület, de látni nem lehetett innen, eltakarták a sűrűn sorakozó tölgyek és jegenyék. De Baun felderítői megéheztek. Hajnaltájt haraptak ugyan valamit, de délebédre alig maradt náluk elemózsia. A szép és gondozott ültetvény csábította a rongyos-éhes legényeket. A hét felderítő közül négy elindult a bekötőúton némi ennivalót szerezni. A másik három lováról leszállva várakozott, ketten az út torkolatánál letelepedtek egy fatuskóra, egy pedig leheveredett a puszta földre, és szemébe húzta a kalapját. Közben a Wall-hídnál De Baun nyugodtan figyelte, hogyan kelnek át utolsó katonái a hídon, majd csatlakoznak társaikhoz, akik állataikat itatják a vízben. 11 óra 15 perckor, negyed órával azután, hogy elrendelte a pihenőt, váratlanul két lövés csattant a távolban, majd szaggatott puska tűz ropogott fel. A csatazaj nyugat felől hallatszott, az út irányából, ahová De Baun visszaküldte hét emberét.

A napbarnított arcú őrnagy ráordított katonáira: nyomban vezessék ki a lovakat a folyóból, és rejtőzzenek el az erdő sűrűjében. „Azonnal parancsot adtam embereimnek – írja jelentésében De Baun –, hogy szaggassák fel a pallókat a hídon, maguk pedig rejtőzzenek el. Néhány emberemet utasítottam: rombolják le nyomban az egész hidat, amint áthalad az utóvéd.” De az utóvéd nem mutatkozott. De Baun a tölgyfasoron keresztül vezető utat kémlelve türelmetlenül topogott vagy tíz percig. Végül utasította E. A. Scott kapitányt: „induljon el az úton, és próbálja megállapítani, mi okozza a késedelmet”. Scott intett a tisztiszolgájának, vezessen elő két lovat, majd a két szürke kabátos férfi nyeregbe pattant, és a fasort gyorsan maga mögött hagyva, elporzott a szántóföldet nagy ívben megkerülő úton. A százados és a szolga itt a kanyart lerövidítve átvágott a földeken, de alig tettek pár lépést, amikor Scott hirtelen visszafogta hátasát. A kapitány két mogyoróbarna ruhás lovast pillantott meg; negyed mérföld távolságra lehettek, és kényelmesen poroszkáltak feléjük. Nem De Baun emberei voltak, de jenkinek sem nézte volna ókat az ember.

IV. Surby őrmester, miután magától Griersontól kapta a parancsot, vagy fél órán át óvatosan haladt a porban. Az útról nem térhettek le itt a mogyorószínű gerillák, mert két oldalt sűrűn sorakoztak a fák, a bokrok. Surby hosszú libasorban lovagoltatta embereit, olyanformán, hogy mindegyik felderítő láthatta előtte és mögötte lovagló társát. A patkónyomok sora és az úton heverő lótrágya még frissnek látszott. Surby állandóan az utat kémlelte. A nap már a csapat feje felett járt, és Surby sejtette, hogy a lázadók délben bizonyára letáboroznak. Ellovagolt egy ültetvény kavicsos bekötőútja előtt. A kúriát eltakarta a tölgyfasor és a jegenyés. Néhány lépést még továbbhaladt, majd éles kanyar következett: 300 lépéssel távolabb három ló álldogált az út szélén, mindegyik hátán nyereg sárgállott, de lovasaikat nem látta sehol. Surby, szorosan fogva a gyeplőt, megvárta, hogy utolérje három felderítő társa. Az elsőt visszaküldte Griersonhoz jelentéstételre, a másik kettővel óvatosan léptetett tovább. „Revolvert elő!” – sziszegte oda társainak. Amikor a felnyergelt lovakhoz értek, három konföderációst pillantottak meg: puskájuk hanyagul a fatuskót támasztotta. Ketten üldögéltek a fatörzsön, a harmadik a földön szunyókált. A lázadók is látták már a felderítőket, de meg sem moccantak, hogy megállítsák a három sáros, mogyorószín ruhás idegent. Surby, rejtve tartva revolverét, lassított. „Hello, fiúk – szólította meg őket csendesen. – Felderítésen vagytok?” Az egyik tuskón üldögélő déli vigyorgott: „Igen, már egy órája, és pokoli fáradtak vagyunk.” A földön heverő katona ásítva felült: „Éjjel-nappal a szaros jenkiket hajkurásszuk, de a lovamra fogadok, hogy úgyis meglépnek.” „Mi is így állunk” – válaszolta Surby, és lopva körülnézett. Balra sűrű erdő, azon túl lejtős gyapotföld ereszkedik alá a folyót szegélyező fűzfákhoz. Látott még egy kanyargó mellékutat is, amelynek végében éppen csak derengett a hófehér ültetvényépület. Majdnem biztosra vette: ez ugyanannak az ültetvénynek a másik bekötőútja, amelyet már az úthajlatban látott.

Surby intett két társának, hogy fedezzék, majd visszacsúsztatta revolverét a pisztolytáskába, és lábát a nyergen átvetve leugrott a lóról. Ugyanebben a pillanatban az álmos délidőt két váratlan puskalövés verte fel, majd nyomban sortűz rendetlen ropogása hallatszott. A fegyverzaj valahonnan az ültetvényépület előtti rész felől jött. Pár perccel azelőtt, hogy ez a váratlan lövöldözés megriasztotta volna az út mentén beszélgető Surbyt, De Baun őrnagyot pedig a hídnál, Grierson előőrs-százada megállt az ültetvényépülethez vezető fő bekötőútnál. A hetesek G százada haladt éppen az élen, és a lovasok behúzódtak az árnyékba, amint Surby felderítője, útban az ezredeshez, sűrű porfelhőt kavarva elébük vágtatott. A G század Surbytól és a három déli felderítőtől alig 400 lépésnyire torpant meg. A századparancsnok, George Trafton kapitány Griersonnal együtt pár száz lépést visszalovagolt, hogy gyors megbeszélést tartson az ezred többi tisztjével. Addig James Gaston hadnagy vette át a parancsnokságot. Gaston a tölgyfák sötét árnyékában leszállt a lováról, és azt találgatta, mi várhat embereire a sűrű növénysátor mögött, a másik oldalon, amerre a bekötőút fehérlett, öt percig várt, de se elölről, se hátulról nem látott vagy hallott mozgást, csatazajt. Gaston ekkor intett bajtársának, William H. Styles alhadnagynak, lépjen elő. Amíg ő az ültetvényépülethez lovagol, az alhadnagy vegye át a parancsnokságot. Gaston hadnagy vagy tucatnyi emberével vidáman útnak indult a kanyargó bekötőúton. Néhány másodperccel később hirtelen Gaston és lovasai elé tárult a szép épület. A burjánzó zöld növényzet hátterében álló fehér kúria ragyogott a napsütésben, de vaskapu zárta el a lovasok elől a kis palotát. Surby, bár ezegyszer nem volt szemtanúja az esetnek, ezt jegyzi fel: „A kapuhoz érve meglepetéssel látták a fiúk, hogy négy fegyveres lázadó őgyeleg odabenn az udvarban; lovaikat a kapurácshoz kötötték. A lázadók is meglepődtek, de mindkét társaság verekedni vágyott.” Gaston hadnagy odakiáltotta a szürkemundérosoknak, adják meg magukat, de a négy közül ketten villámgyorsan tüzeltek: két lövés éles csattanása verte föl a környéket. Az első golyó felhasította Gaston egyik társának zubbonyát és könnyű sebet ejtett a fiú oldalán.

A jenkik felrántották a kaput, Gaston kardot rántva rohant az ellenségre, mögötte pedig katonái robogtak, recsegő-ropogó sortüzet adva le karabélyaikból. Két délit Gaston ragadott galléron, a másik kettő az épületet megkerülve elfutott, majd eltűnt az erdőben. A hadnagy tehát győzött ebben a miniatűr csatában, csakhogy De Baunt éppen ez a fegyverropogás figyelmeztette: itt az ellenség! Időközben Surby is gyorsan cselekedett az országúton. Látva, hogy nincs sok ideje az ellenséges felderítők kihallgatására, jelt adott társainak; a három mogyorószín mundéros revolvert rántott, és ráparancsolt a déliekre, emeljék jó magasra a kezüket, különben ólommérgezést kapnak. A déliek azonnal megadták magukat. Az egyik felderítő elvette a fegyverüket, majd Surby és két társa gyorsan visszaterelte foglyait a menetoszlop éléhez. Az ültetvényépület udvarából ropogó lövöldözés hallatán zavar támadt a G században, és a visszavágtató Surby majdnem feldöntötte Blackburn alezredest. Blackburn azonnal parancsot adott Surbynek, forduljon vissza és folytassa a felderítést. „Azt a parancsot kaptam, legyek óvatos” – így Surby. Az őrmester George Steadmant, Uriah Fowlert és Arthur Woodot intette magához, és lassan újra előreporoszkált az útkanyarban. Amikor a négy mogyoróbarna gerilla ismét elhaladt a bekötőút előtt, közeledve a haragoszöld gyapotföldhöz, két konföderációs lovast pillantott meg: vagy negyed mérföldre mozdulatlanul ültek a nyeregben, akárcsak két lovasszobor. „Meg kell vallanom, hogy nagyon mogorván néztek ránk” – emlékezik Surby, de odasúgta Woodnak, hogy léptessen tovább az úton, ő viszont Steadman és Fowler kíséretében lassan megindult a lovasok felé. Száz lépésnyire lehettek tőlük, amikor az egyik déli a kengyelben felállva odakiáltotta nekik: – Mi az isten haragja ez a lövöldözés? Surby, tenyeréből tölcsért formálva, visszarikkantotta: erősítés közeledik, de az ostoba őrszemek rálőttek az előőrsükre. „De nem találtak!” – tette hozzá. A két déli nevetett és az egyik derűs hangon kiáltotta: – Ennyi az egész? Az északiak most már láthatták, hogy az egyiknek kapitányi aranysávjai vannak. A tiszt intett a szolgájának, léptessen a lovasok elé.

„– Fowler – mondta gyorsan Surby –, hadd lovagoljon kettőnk közé a fickó, majd én elintézem.” Surby, Steadman és Fowler egymás mellé terelte a lovát, várva, hogy odaérjen hozzájuk a vágtában közeledő lázadó. A lovas nagyon fiatal volt, arca vörös az izgalomtól és a hőségtől. Amikor Fowler és Surby között megállt, jellegzetes déli szóval, mosolyogva kérdezte: – Mi az, fiúk? Hányan jöttetek? Surby óvatosan oldalt fordult a lovával; bal kezét eltakarta, hogy a távolban álló tiszt ne lássa, mi történik. Revolverét ekkor egyenesen a fiú mellének szegezte. – Hallgass, meg se moccanj! – sziszegte. – Fowler, vedd el a fickótól a fegyvert, mielőtt kilyukasztom! Fowler ügyes mozdulattal elintézte a dolgot; fedezve a jelenetet a most lassan közeledő kapitány elől. Amint Fowler elvette a fiú fegyverét, Surby tekintete Steadmant kereste. Meghökkenve látta, hogy Steadman leszállt a lováról és hátasát lassan a közeledő kapitány felé vezeti. Alig száz lépésnyire Surbytól, a két ember találkozott. Steadman hirtelen elengedte a kötőféket, egyik kezével megragadta a tiszt lovának kantárszárát, testével az állat oldalához simult és a tiszt pisztolytáskáját megragadva harsányan rákiáltott a kapitányra: adja meg magát. De mit tesz a túlzott önbizalom; Steadman volt a felderítők között a legkisebb termetű, a tiszt viszont jól megtermett, sőt csökönyös férfinak bizonyult. Gyorsan a pisztolytáskájához kapott, hogy kiszabadítsa Steadman markából. „Ki a fene vagy te, fickó?” – ordította vörös képpel. Surby már eddig is aggódva figyelte a vakmerő Steadmant, de most, lovát sarkantyúzva, hatalmas szökelléssel vágtatott át a réten, és épp időben érkezett: sikerült meggyőznie a tisztet, hogy hiábavaló a menekülés. „Most már közelről láttam a gallérján az arany sávokat. Valóban kapitány volt, E. A. Scott nevezetű.” Scott minden ízében reszketett a dühtől. Surby azt hitte, hogy a kapitány az életét félti. „Ne féljen, kapitány – mondta neki biztatóan. – Illinois-i fiúk vagyunk, rendesen bánunk magával. Csak kövessen, kérem.” Scott mosolyt kényszerített az arcára. „Nem félek – mondta szilárdan –, de sosem lettem volna a maguk foglya, ha nem téveszt meg az a mocskos öltözékük.” Surby nem válaszolt. Amikor az ültetvényépület felé fordult, megpillantotta a G század párokban közeledő lovasait. Blackburn alezredes Styles

hadnagy mellett léptetett. Amint az alezredes meglátta, hogy a felderítők foglyokat ejtettek, elébük ugratott. A hatalmas termetű Blackburn szinte óriásnak látszott a nagy csontú, fakó mén nyergében. Messziről is pompás jelenség volt; szűk egyenruháján verejtékfoltok sötétlettek, szélcserzette arcát pedig – amely, akár egy vadat kergető vadászé, kipirult az izgalomtól – kékesfekete szakáll keretezte. „Őrmester – kiáltotta harsányan Surbynek –, hozza magával a felderítőit, és kövessen! Hadd látom, hová bújtak a nyulacskák!” Surby visszarántotta a gyeplőt, mert azt hitte, hogy Blackburn megáll, és neki kell az élen haladnia, de az alezredes lassú ügetésben elindult a lejtős gyapotföldön át, a füzes és a híd felé. Surby így csak üzenni tudott Griersonnak: Steadmant és Fowler utasította, vezessék a foglyokat a főerőhöz, majd nyomban nyargaljanak utána. Lycurgus Kelly és Sam Nelson éppen ebben a pillanatban bukkant fel az előőrssel; Arthur Wood már akkor csatlakozott hozzájuk, amikor Steadman és Surby még dulakodott a makacs kapitánnyal. Az őrmester most karját emelve jelezte nekik, hogy kövessék, és a négy mogyorószín egyenruhás, sáros lovas a gyapotföldön keresztülvágtatva követte Blackburnt. „Valami azt súgta nekem, hogy az alezredes könnyelműen cselekszik – írja Surby –, de ő parancsolta, hogy kövessem, nekem pedig engedelmeskednem kellett.” A gyapotföld túlsó szélén a felderítők utolérték Blackburnt, aki elsőnek fordult a homokos, patanyomokkal tarkított útra, majd egy pillanatra még megállt a verőfényben. A négy felderítő is megállt, a fasort kémlelve, amely egyenesen a magányos hídhoz és a túlparton sötétlő kifürkészhetetlen bozóthoz vezetett. A feszült csend kissé feloldódott, amikor nyergének alig hallható nyikorgása közben Blackburn lova ismét elindult. Most már látták a folyót mind az öten; a híd körül napsugár táncolt a Tickfaw River vizén. Azután már olyan közel kerültek a folyóhoz, hogy láthatták az iszapos habokat, ahol néhány perce még az ellenség itatta a lovait, és a túloldal sáros, patáktól és csizmanyomoktól feldúlt emelkedőjét. A húsz lépés hosszúságú híd közvetlenül előttük volt. Keskeny kis híd, csak egy szekér férhetett el rajta. A korlátokat valaki leszakította, két végéről a pallók is eltűntek, de a padlózat így is nagyjából épnek látszott.

Még ekkor is Blackburn haladt az élen, és éppen a hídhoz ért, amikor puskalövés dörrent. Csaknem mindjárt sortűz ropogott, a süvítő golyók nyomán falevelek kavarogtak a túlparti bozótban, a lövések visszhangját pedig újabb dörrenések nyomták el. Blackburn rohammal vágtatott a hídra, a fakó mén patái alatt tompán dobogott a pallózat. Surby és három társa a szakállas óriás nyomában. Az elszórt puskatűz hirtelen golyózáporrá sűrűsödött. „Úgy láttam, mintha minden fűzfából lángnyelvek csapnának elő” –, emlékszik Surby. Blackburn lova fájdalmasan felnyihogott, majd a hatalmas csődör félredőlt, és dübörögve lerogyott a deszkákra. A híd megrezgett, és a pallózat réseiből por szállt az égnek. Surby lova is ágaskodott: combját golyó fúrta át. Amíg Surby a lovával küszködött, egy pillantást vetett Blackburn felé. Az alezredes a pallózaton hevert. Kalapja leesett a fejéről és homlokából szakállára csepegett a vér. Egyik lába beszorult az összeroskadt ló alá. Surby mögött, a hosszú fasorban üresen fehérlett az út. Hová lett a G század? Surby megfordult sebesült lovával, de a szűk hidat egy másik elhullott állat torlaszolta el. Az a fiú, aki alól kilőtték a lovát, már felpattant bajtársa mögé, és gyorsan menekült. Surby, kilőtt pisztolyát a tokjába csúsztatva utánuk vágtatott. Az őrmesternek rémlett, hogy a híd végre elmarad mögötte, de úgy érezte, megállt az idő, és ő céltalanul lebeg benne. Lepillantott a kezére. Ahogyan hüvelykjével a nadrágjához ért, iszamos lett az ujja és bíborvörös. Érezte, hogy csizmájára csöpög a meleg vér, azután ájulás és hányinger vett rajta erőt. Alig volt ereje hozzá, hogy letérjen az útról, amikor az agyagos földek felől lódobogást hallott. Felnézett és megpillantotta Styles hadnagyot, amint a G század egyik szakaszával vágtatva rohamra indul. A kardok pengéje fehér tűzdárdákat hajított a szemébe a déli verőfényben. Surby ekkorra már nagyon távolról és nagyon tompán hallotta a paták dübörgését. Amikor Styles hadnagy meghallotta a Wall’s Bridge-nél felcsattanó első lövéseket, még ő vezette a dandár előőrsét, a G századot. Miután Blackburn előresietett a felderítőkkel, Styles is elindult a századdal, de ahelyett, hogy átvágott volna a gyapotföldön, a bekanyarodó úton haladt, s ezért lemaradt Blackburn és a felderítők mögött. A G század nyomában haladó főerő valami okból késlekedett, Stylesnak tehát döntenie kellett. Odarikoltot-

ta az első szakasznak: „Vágtában, utánam!”, hátha merész rohammal segíthet még Blackburnön és felderítőin. A hadnagy is éppoly vitéz és éppoly meggondolatlan volt, mint Blackburn. Styles és szakaszának tizenkét katonája rárobogott a hídra, és a döglött lovak között bukdácsolva el is érte a másik oldalt. De Baun lövészei a lombok fedezékében bevárták, amíg a jenkik elég közel jutnak, és csak azután fogadták gyilkos sortűzzel a maroknyi lovast. Hét ló bukott fel nyihogva és kapálódzva, a szürkezubbonyos lázadók pedig csoportostul rontottak elő leshelyükről. Csodával határos módon, Styles lovasai közül csak hárman sebesültek meg, öt embert azonban a déliek foglyul ejtettek. Négy északinak – köztük Stylesnak – a hídon át sikerült visszamenekülnie. Éppen lebuktak a fűzfák mögött, hogy fedezzék magukat, amikor felharsant a hetesek rohamra hívó kürtjele. A puskaropogás hallatán Grierson és Prince a menetoszlop élére rúgtatott. Amíg Styles emberei megrohamozták a hidat, a hetesek A és D századát a két ezredes a gyapotföldön keresztül szélsebes vágtában küldte rohamra. Már késő dél volt, és a forrón vibráló levegőben lőporfüst úszott és pattogó vezényszó csattant: – Négyesével sorakozz! Előre! Felzárkózni! A rekedt parancsok közben ezüstös hangon rikoltott a kürt. Az A és a D század, arccal az országúinak, hosszú sorban állt fel. „Gyalogos harcra készülj!” – kiáltották a tisztek. A katonák leugráltak a nyeregből, a lovak kötőfékét társaik kezébe nyomták, majd három sorban csatarendbe álltak. Jason Smith egyik kétfontos ágyúját bukdácsolva és ugrálva húzták a gyapotföldön át az igavonó állatok, a tüzérkapitány előttük vágtatott. Prince ezredes az A századot a hídtól balra, a D századot pedig jobbra küldte, azzal a paranccsal, hogy a folyóparton fejlődjenek csatárláncba. A kétfontos nagyot zöttyent egy árokban, de azután az útra ért, a tüzérek nyomban töltöttek. Smith tűzparancsot kiáltott, és kemény dörrenéssel záporozni kezdtek a lövedékek a hídon túli facsoportokra. De Baun emberei előbb megdermedtek a rémülettől, ám csakhamar sortűzzel válaszoltak. Smith tüzérei azonban a másik ágyút is a helyére vontatták, és szapora munkájuk nyomán a lázadók puskaropogása lankadni kezdett.

Vágtatva érkezett Grierson egyik küldönce az ezredes parancsával, és megállt a hatosok előtt. Kürt jelezte: „Tüzet szüntess!” A hatos trombitása ekkor rohamot fújt. Az ezred négyes sorokban ereszkedett le a lejtőn, majd az útnál sorakozott fel. Stephen Forbes így látta a csatát: „Sietve robogtak elő a mieink, némelyikük puskája még füstölgött, mások a kalapjukat veszítették el, de szépen csatasorba álltak. Mindent betöltött a paták dübörgése, a túloldalról viszont vad csatakiáltás szállt az égnek, egyetlen, összemosódó indián sikoly, majd – a bokrok-fák fedezékéből – puskaropogás csattant és szürke füstpamacsok szálltak az égnek. A golyók csattogva, kopogva tépázták szegény tavaszi fákat, miután elsüvítettek a fejünk fölött. Arcunk kipirult az izgalomtól, mintha elektromosság futott volna végig az ember tarkóján. És akkor, nyugalmat erőltetve magunkra, sorban elsütöttük fegyvereinket a végtelennek tűnő csatalánc hosszában. Tisztjeink biztattak bennünket: »Tartsatok ki! Ne mozduljatok, emberek!«„ Grierson parancsára a hatosok egyik zászlóalja libasorban vágtatott a hídra, hogy elnyelje őket a gomolygó füst, amíg a két másik zászlóalj oldalazó hadmozdulattal átgázolt a folyón. Amikor az első szakasz a hídra robogott, Blackburn a könyökére támaszkodva intett nekik: csak előre! Jóllehet visszanyerte az eszméletét, egyik lábát még mindig nem tudta kihúzni a döglött állat alól. A rohamra induló szakasz lovai átugráltak fölötte, és a lovasok menetközben, csak amúgy fél kézzel tüzeltek karabélyaikból a fák között menekülő ellenségre. De Baun embereit a két löveg váratlan tüze teljesen szétzilálta. Képtelenek voltak megállni a jenkik elsöprő erejű támadása előtt; futva menekültek. Az úton mindenütt pokrócok, kabátok, kalapok és elhajigált puskák hevertek. De Baun, a tüzes szemű kreol így magyarázkodik emlékezéseiben: „Kevés emberem lévén, attól tartottam, még bekerítenek a szárnyakon. Ezért visszavonulást rendeltem el Osyka felé.” Nos, inkább volt ez pánikszerű futás. Amíg a hatosok a menekülő ellenséget üldözték, a hetesek egyik osztaga összeszedte a halottakat és a sebesülteket. Blackburn ezredes a fején, a mellkasán és a combján sebesült meg, és rengeteg vért vesztett.

Surby lábán mély seb tátongott, de az őrmester még vissza tudott lovagolni a menetoszlop végére. A gyalogharcból visszatérő régi bajtársai segítették le a lóról. Mielőtt bekötözték volna a sebet, lehúzták róla a mogyorószín uniformist, és kék, unionista egyenruhába bújtatták. Az őrmester mindjárt tudta, miért kapja vissza régi ruháját, és hevesen tiltakozott. Nem akarta, hogy hátrahagyják. De túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy sokat protestáljon. Régi barátja, Cornelius Griffin figyelmeztette: ha a konföderációsok mogyorószín álruhában találják, mint kém, kötelet kap. Surby elhallgatott. Belátta, a hosszú menetelést valóban nem bírná ilyen mély sebbel. Revolverét és kardját, valamint naplóját, amelyet a támadás minden napján szorgalmasan vezetett, átadta Griffinnek. A hetesek közben felsorakoztak, hogy a hatosok nyomában átkeljenek a hídon. A hatosokhoz tartozó, Newell hadnagy vezette osztag kivételével, amelyet Grierson azon a reggelen friss lovak keresésére indított, az ezred teljes létszámban vonult fel. Grierson nem várhatott tovább Newell hadnagyra. A jenkik a szomszédos ültetvényről szereztek egy ekhós szekeret és átalakították mozgó kórházzá. A sebesülteket a folyótól egy mérföldnyire levő Newman-ültetvényre szállították. „Emlékszem, hogyan vittek át az elülső szobán keresztül a konyha melletti hátsó szobába – írta később Surby. – Lefektettek egy halom nyersgyapotra. Rajtam kívül még Hughes és Roy hevert ott. Blackburn az elülső szobában maradt.” (Hughes közlegény később belehalt sérüléseibe, de Roy, a G század kürtöse fölépült.) Erastus Yule katonaorvos, akit akkor vezényeltek át az iowai ezredtől, amikor Hatch visszafordult északnak, önként vállalkozott rá, hogy a sebesültekkel marad. Blackburn francia származású főtörzsőrmestere, Augustus Leseure és George Douglas közlegény, aki az alezredes századában szolgált, szintén engedélyt kért, hogy parancsnokával maradva segédkezzen a sebesültek ápolásában. Grierson megadta nekik az engedélyt, és mielőtt elrendelte volna a heteseknek az indulást, Prince-szel bement az épületbe, hogy elbúcsúzzék Blackburntől és a többiektől. Grierson egyetlen szót sem szólt kedves tisztjének arról, mi a véleménye a Wall-hídnál történt balszerencsés esetről, de életrajzában később ezeket írta: „Blackburn nem volt olyan óvatos, mint

amilyen vitéz. Ha nem robban ki a lövöldözés, és nem támad zűrzavar, a meglepetés erejével és veszteségek nélkül kelhettünk volna át a Tickfaw Riveren. Csakhogy szerencsétlen módon, anélkül, hogy megvárta volna a főerőt, Blackburn alezredes parancsot adott a felderítőknek, hogy kövessék, és a hídra vágtatott.” Prince-et láthatóan megrendítette tiszttársának súlyos állapota; a hetesek irányításában sokat segített rajta a Blackburnben izzó energia. Az ezredes most helyettes nélkül maradt. Az alája rendelt tisztek között még őrnagy sem volt, és ez – úgy látszik – megingatta az önbizalmát. „Prince-et nagyon megrázta ez a tragikus veszteség – írja Grierson –, és le akart táborozni.” De Blackburn, aki még nem vesztette el az eszméletét, nem értett egyet Prince-szel; sürgette Griersont, csak folytassa a menetelést Baton Rouge felé, és mentse meg a dandárt.

V. Grierson a haldokló sebesültet a Newman-ültetvényen hagyta, majd azonnal új parancsnokot állított a mogyoróbarna gerillák élére. A „gerillák” a Wall’s Bridge-nél vívott harcban elvesztették az ügyes Surbyt. Grierson a dadogó Samuel Nelson tizedest nevezte ki parancsnoknak. Nelson volt az, aki a Piney Woods fenyveseiben találkozott Love kapitány konföderációs lovasezredével, és hosszú éjszakai vágtával mentette meg a dandárt a rajtaütéstől. „Samuel Nelson hatalmas termetű, izmos, robusztus férfi volt, de ábrázata becsületes és ártatlan, akár egy presbiteriánus lelkészé” – írja róla Grierson. Sam Nelson előrevágtatott felderítőivel, és az élen haladó hatosok előtt szemügyre vette az országutat. Egy óra múlva a dandár átlépte Louisiana állam határát, de a Baton Rouge közelében húzódó unionista arcvonaltól még mindig ötven mérföldnyire haladt. Két óra tájban Nelson futárt küldött vissza vágtában Griersonhoz, azzal a hírrel, hogy az egyik keresztúton szürkemundéros lovasság közeledik. Amíg a járőrök karabélytűzzel feltartóztatták a délieket, Grierson utasította Smith kapitányt: állítsa fel az egyik kétfontos löveget. A derült égből hirtelen közébük csapó lövedékek alaposan meglepték a délieket, akik gyorsan elinaltak a keresztúton. Grierson a hatosok egyik zászlóalját küldte utánuk, de amikor bizonyossá vált, hogy a lázadók harci kedve elpárolgott, Grierson visszahívta a zászlóaljat. A megfutamított déli egység Garland őrnagy mississippi zászlóalja volt. Miután Garland nagy nehezen összeszedte szétfutott katonáit, futárt küldött Port Hudsonba Gardner tábornokhoz, értesítve: a jenki portyázók a Greensburgbe vezető úton haladnak. Garland jelentette feljebbvalójának, hogy szerinte „az ellenség az Amite folyón, a William-hídon fog átkelni. Ha oda lehetne irányítani valamely csapategységet, még elvághatnánk az útjukat. A William-híd tizenhat mérföldre van Greensburgtől, tizennégyre pedig Clintontól. Utolsó sanszunk, hogy a William-hídnál elálljuk az útjukat.”

Persze, Grierson is tudta, hogy végül a William-hídnál dől el, sikerül-e megmenekülnie. „Az ellenség most már valóban a sarkunkban volt – írja emlékezéseiben. – Erődjük [Port Hudson] szomszédságában jártunk, az elfogott felderítők beszámolóiból pedig egyértelműen kiderült: [a déliek] minden irányból erőket indítottak feltartóztatásunkra. Át kellett kelnünk a széles és sebes sodrú Amite Riveren, amelyen csak egyetlen híd vezetett át, de az is rendkívül közel Port Hudsonhoz. Ezért határoztam úgy: előbb a híd, aztán a pihenés.” A dandár négy órakor ért Greensburg határába; az Amite stratégiai fontosságú hídja innen még tizenhat mérföldre volt. Grierson parancsára a felderítők gyorsan belovagoltak a városba, és körülkémleltek, vannak-e ott ellenséges csapatok. Greensburg környékén Sam Nelson egyetlen lovas felderítővel találkozott, ám mielőtt lefegyverezte volna a délit, alaposan kikérdezte. Kiderült, hogy nincs fegyveres erő a városban. A dandár tehát ismét gyorsabban haladt, mint közeledésének híre. A rövid pihenő alatt Newell hadnagy osztaga utolérte a dandárt. Őket küldte ki Grierson aznap reggel friss lovakért. Newell a Wall’s Bridge-i csatáról csak a véres összeütközés színhelyén értesült. Gyors lovaglással sikerült visszavezetnie osztagát a dandárhoz. Grierson portyázói tehát teljes létszámban vonultak át Greensburgön, majd a késő délutáni napsütésben délnyugatnak fordulva nekivágtak a William-hídhoz vezető útnak. Mindenki tudta: amíg el nem érték a hidat, addig nincs táborozás, még a lovak etetésére és itatására sem jut idő. Vajon mi várja őket a hídnál? Ismét csatát kell vívniuk, talán még nagyobb erőkkel? Az is meglehet, hogy a dandár közeledésének hírére a déliek már felgyújtották a hidat. Ez viszont azt jelentené, hogy a portyázók a New Orleans-Jackson vasútvonal mentén közeledő ellenséges csapatok, illetve a félelmetes Port Hudson erőd között egérfogóba kerültek. Samuel Nelson és szemfüles felderítői elfogtak két futárt, akik Osyka parancsnokának Gardner tábornokhoz intézett üzenetét vitték. Grierson mohó érdeklődéssel olvasta a zsákmányolt iratokat. Az állt bennük, hogy Gardner a lehető leggyorsabban vonuljon a William-hídhoz, és akadályozza meg a jenki portyázók átkelését. Éjféltájban az előőrs mély hangú ágyúdörgést hallott valahonnan nyugat felől. Grierson arra gondolt, hogy Farragut admirális naszádjai vívnak tűz-

párbajt Port Hudsonnal. Utasította Nelson tizedest, hogy – csapatát konföderációs felderítőknek álcázva – tegyen látogatást néhány ültetvényen, és tudja meg, milyen létszámú erő védi a William-hidat. „Felderítőink megtudták – írta memoárjaiban –, hogy a híd közelében, vagy egy mérföldnyire, egy század táborozik, de nappal csak tíz, éjszaka pedig mindössze két katona őrzi a hidat.” A dandár lassan kocogott az Amite River szuroksötétbe merült lapályain. A folyótól egy mérföldre az út lejteni kezdett, és egyre jobban ellepte a sár. Grierson megálljt parancsolt, és Nelsont gyalogosan előre küldte, nézze meg, helytállóak-e az őrség létszámával kapcsolatos értesülések. A sötét úton ballagó Nelson váratlanul pillantotta meg a hidat. Kétszáz yard hosszú, szilárdan épített alkotmány volt, és elég szélesnek látszott ahhoz, hogy a lovasok kettesével kényelmesen áthaladjanak rajta. Nelson már a folyó zúgását is hallotta, majd olyan közeire lopakodott, hogy a halvány fényben a rohanó hullámokat is pontosan kivehette. Néhány perccel később felfedezte a két őrt is. Nyomban visszafordult, hogy jelentést tegyen. Grierson így számol be a most következő eseményekről: „Két felderítőmet küldtem útnak, ők pedig a hídőröket a szokásos módon foglyul ejtették. Embereim – mintha csak Port Hudsonba tartó futárok lennének – kezükben valami papirost lobogtatva közelítették meg a hidat. Akkor revolvert szegeztek az őrök fejének; mindez csendben zajlott, a halk suttogásnál nem is emelték magasabbra a hangjukat, s a két őr sem mert kiáltani.” Henry Forbes kapitány így emlékezik a hosszú éjszakai lovaglásra: „A menetelés utolsó éjszakáján jobb felől hatalmas ágyúdörej jelezte, merre van a naszádok tüze alatt álló Port Hudson. Felderítőink már jelentették, hogy a gázló nélküli, mély Amite River hídját őrszemek védik. Mi történik, ha az őrszemek megneszelik közeledésünket, és fáklyákkal felgyújtják a hidat? Azt is el lehetett képzelni, hogy egy Port Hudsonból útnak indított csapat gátolni próbálja az átkelést. Mindkét lehetőség végzetes lett volna számunkra. Éjféltájban a híd közelébe értünk, és előőrsünk rohamra lendült. Láttunk egy menekülő lovast, aki az általunk a hídőrség épületének vélt, kivilágított házikó felé inait.

De az út megnyílt előttünk; átkeléshez tömörült embereinket a pallózat dübörgése diadalérzettel töltötte el. Ám hátra van még a história legérdekesebb része. Később tudtuk meg, hogy Gardner tábornok, Port Hudson parancsnoka, hallott közeledésünkről. Tudta, mi az úticélunk, sőt csapatmozdulatokat tett avégett, hogy tőrbe csaljon bennünket. A hidat ezért nem gyújtatta fel, hiszen neki is szüksége volt rá saját csapatai számára; jobbnak találta, ha a másik parton állja az utunkat, ott ejt minket fogságba. Evégett erős, egy tüzérüteggel kísért gyalogos- és lovaserőt indított útnak a híd biztosítására, hogy ott várja be érkezésünket. Ezek az alakulatok átvonultak a louisianai Clintonon, és a város szélén tábort vertek, hogy kissé megpihenjenek. Clinton derék polgárai már előre ittak a medve bőrére, és táncestet rendeztek a lázadók tisztikarának mulattatására. A tisztek »pontosan« kiszámították, mikor érhetjük el a hidat, de a clintoni polgárok gesztusát olyan kedvesnek érezték, hogy képtelenek voltak visszautasítani, így aztán, amikor mi már a híd felé szedtük a lábunkat, ezek az urak arra használták a maguk elgémberedett végtagjait, hogy vígan ropják a táncot. Amikor jól kitáncolták magukat, továbbmasíroztak. Mi is masíroztunk, nem is akármilyen fürgén, de csak azután táncoltunk – örömünkben. Amikor megtudtuk, hogy az ellenség pontosan két órával átkelésünk után kerítette birtokába az üres hidat.”

VI. Forbes leírásából nem derül ki, ki volt a Gardner tábornok által útnak indított csapat parancsnoka; a konföderációsok május elsejei csapatmozdulatait tanulmányozva arra kell gondolnunk, hogy Alexander J. Brown ezredes, a tennessee-i 55. gyalogezred parancsnoka táncolt oly végzetes könnyelműséggel Clintonban, Brown ezredes valójában hosszú órákkal a jenkik átkelése után érkezett a hídhoz. Reggel fél tízkor még mindig hat mérföldnyire poroszkált onnan, és a következő jelentést küldte Gardner tábornoknak: „Éppen most érkezett futár a William-hídtól. Elmondása szerint az ellenség 1500 főből álló csapata múlt éjszaka, éjfél és egy óra között átkelt a hídon.” A Summittól déli irányba lovagló Richardson Magnóliába érve értesült a Wall’s Bridge-i harcról. Most még jobban kezdte nógatni embereit, hogy utolérje a portyázókat. Erőltetett menetben, Richardson este tízkor érkezett Osykába. „De az ellenség nem került közelebb Osykához, miután elpáholta a mieinket a Wall-hídnál – írja Richardson –, hanem tovább haladt Greensburg felé. A lovak etetése és három órás pihenő után, mintegy 400 főből álló erővel én is továbbmeneteltem Greensburg felé.” Richardson elcsigázott csapatai tehát, amelyekhez De Baun három százada is csatlakozott, most már a negyedik éjszaka üldözte a mindig egérutat nyerő jenkiket. Richardson bízott benne, hogy egy másik csapat időben lerombolja a William-hidat. Azt persze nem tudta, hogy ezt maga Gardner tiltotta meg. Amikor a jacksoni vasútvonal mentén poroszkáló Wirt Adams értesült a Wall-hídnál lezajlott csatározásról, csapatával nyugati irányba, Magnólia felé fordult. Arra számított, hogy utoléri Grierson hátvédjét. Késő délután kelt át a Wall-hídon. Az ezredes megállt a Newman-ültetvényen, és volt annyi ideje, hogy elbeszélgessen Blackburnnel, aki még eszméletén volt. Pár órával Adams távozása után Miles louisianai „légiója” is megérkezett a Wall-hídhoz. Miles is meglátogatta a Newman-ültetvényen fekvő sebesült jenkiket. A találkozásra Surby így emlékezik: „Ablakomból tisztán láttam Miles közeledő csapatait, 300 lovast, kétezer gyalogost és egy tü-

zérüteget. Erősen bíztak benne, hogy elfogják a jenkiket, ezért láthatóan nem is siettek. Azt állították, hogy Port Hudsonból is útnak indult egy csapat, amely a mieink útját állja, amint megpróbálunk átkelni az Amite Riveren… Amíg katonái elvonultak, Miles ezredes meglátogatott minket. Közölte: utasította az ápolókat, bánjanak velünk a legnagyobb figyelemmel. Kedvesen beszélt velünk; sohasem fogom elfelejteni kellemes modorát és udvarias magatartását.” Pemberton ekkorra már nem bízott olyan szilárdan abban, hogy tőrbe csalhatja Grierson lovasait, mint tisztjei. Grant sikeres partraszállása alaposan a kedvét szegte, és a portyázók elfogásáról voltaképp le is mondott. Végre felismerte: Grant serege jelenti az igazi veszélyt, és a partraszállt északiak feltartóztatásához minden lovassági alakulatára szüksége lesz. Éppen ezért utolsó sürgönyeiben feladta a játszmát. Richardson ezredes ezt a táviratot kapta tőle: „Grierson további üldözése helyett forduljon csapatával Port Gibson felé, és vegyen részt az ottani harcokban. Ha érintkezésbe tud lépni Wirt Adams ezredessel, neki is ugyanezt az üzenetet továbbítsa.”

Az út vége /TIZENHATODIK NAP, SZOMBAT, MÁJUS 2./

I. Attól kezdve, hogy Grierson dandárja éjfélkor átkelt az Amite Riveren, tizenkét órán át, május 2-án délig, a 900 elcsigázott és éhes támadó nem merte kockára tenni a szerencséjét: még abrakoltatni vagy pihenni sem álltak meg. Baton Rouge, a dandár úticélja és menedéke még mindig harminc mérföldre volt innen. Most egy kisebb csetepaté is időt adhatott az ellenségnek, hogy akkora erőket vonjon össze, amelyek elől már nincs menekülés. És ha így hozza a hadiszerencse, minden megtévesztő hadmozdulat és az egész hosszú, kemény portya hiábavaló volt. A dandár tehát megállás nélkül poroszkált az éjszakában, mohalepte, liánok fátyolozta kísérteties fák között, hófehér ültetvényépületek mellett. Alattomos ellenség üldözte a lovasokat: az álmatlanság. Tizenöt nap minden idegfeszültsége, izomláza, a percre kimért pihenők, az átkeléssel kapcsolatos izgalmak után egyre jobban elfáradtak. Csak abban bíztak, hogy Baton Rouge-ig már minden folyón találnak gázlót, és remélték, hogy a nagyobb ellenséges csapatoknál fürgébben haladnak. Az éhséget még csak-csak elviselték, de az álmosság és a fáradtság ólomsúllyal nehezedett rájuk. Volt, aki az útról letérve, a nyereg alatt jó erősen megköttette társával a lábát, majd előrebukott fejjel poroszkált tovább. Ezen a hosszú éjszakán mocsárvidéken haladt a dandár délnyugatnak. A hátvédet Henry Forbes B százada alkotta. Forbes katonáinak nemcsak éberen kellett hátra-hátra lesniük, hanem ők biztatták a lemaradozó lovasokat is. Forbes így emlékezik: „Lovasaim közül tucatszám volt, aki mély álomba merülten zötykölődött a nyeregben. A lovak is szerfölött fáradtak, szomjasak voltak, ahol csak tehették, letértek az útról, és pofájukat a földhöz nyomva füvet, lombos gallyat kerestek. Hiába kiáltottam rá az embereimre, némán ültek és mozdulatlanul. Csak akkor riadtak föl, ha az ember a combjukra vagy a

vállukra csapott. Ilyenkor kiderült: alvó lovasaim azt hiszik, hogy még századukkal lovagolnak, pedig hol is volt már a század, gyakran már egy mérfölddel előbbre! Minduntalan belebotlottunk földön elterült embereinkbe; lefordultak a nyeregből, vagy még volt annyi erejük, hogy leszálljanak, és kimerültén elnyúljanak a földön. Némelyek arra sem ébredtek föl, ha kardlappal verték őket. Megesett, hogy a földön heverő legények esdekelni kezdtek: hagyjuk őket aludni; azt mondták, nem érdekli őket, hogy fogságba eshetnek. Két-három lovast nem vettünk észre, ezek másnap fogságba is estek.” Hajnalban, amikor a menetoszlop a Sandy Creek nevű patakhoz közeledett, Grierson megálljt parancsolt. Ezalatt a felderítők egy keskeny hídon átügetve körülnéztek a vidéken. A hídtól kétszáz lépésnyire ellenséges tábort pillantottak meg. Az óvatosan előrekúszó felderítők két négert vettek észre; éppen tüzet raktak a reggelihez. A déliek nem állítottak őrszemeket. Grierson a jelentés alapján parancsot adott Loomis alezredesnek, hogy a hatosok két századával rohanja meg a tábort. A többi század hátvédként sorakozott fel. Samuel Marshall, a H század kapitánya leparancsolta katonáit a lóról. A század tüzelésre kész karabélyokkal csendesen átkelt a hídon. Amint száz lépésnyire megközelítették a tábort, John Lynch embereivel lóháton átrobogott a hídon. Mindkét század rikoltozva, pisztolyait és karabélyait ropogtatva rontott be a hosszú sátorsorok közé. De a sátrak zöme üresen állt. Marshall és Lynch mindössze negyven, főként lábadozó beteget riasztott fel a vackáról. Ezeket a katonákat a mississippi polgárőrség alezredese, C. C. Wilbourn hagyta hátra. Grierson nagy örömére kiderült, hogy Gardner tábornok parancsára az ezred 24 órával korábban elindult Osykába, hogy segédkezzen a portyázók feltartóztatásában. „A mintegy 150 sátorból álló tábort leromboltattam – írja Grierson –, szép mennyiségű lőszert, fegyvert és élelmet tűzre hányattam, ami katonai okmányt találtunk, azt is a máglyára dobáltuk, majd továbbindultunk a Baton Rouge-ba vezető úton.” Amíg a hatosok a Sandy Creeknél lévő tábort dúlták fel, a hetesek tovább haladtak elővédként. A felhőtlen égből forrón tűzött a nap. A síkvidéken sárgálló út néha elkanyarodott, elkerülve az árkokat és a pocsolyás, fekete mocsarakat. Valahányszor az elővédet elnyelte az erdő, az út fái között burjánzó szürkészöld fátyolmoha alagúttá domborult az út fölött, két

oldalt szederbokrokkal, tüskés növényzettel és vadszőlővel. A nyílt terepen néhol törpepálmák szomorkodtak. A pálmák legyezőforma leveleit a langyos szél bágyadtán ingatta. A cukornádültetvények egyhangúan követték egymást. A májusi hőségben magasra szökkent a zöldellő növény. Néhol kétemeletes, tág tornácos, oszlopsoros ültetvényépületeket láttak a lovasok, de a rabszolgák sárral tapasztott deszkakunyhóira is felfigyeltek, amelyek körül szánalmasan apró veteményeskertek szorongtak. A messzeségben cukormalmok sorakoztak. Ezen a reggelen alig láttak fehér embert a jenkik, de négereket aztán mindenütt. A rabszolgák a kerítések mentén nézték az elvonuló csapatot, vagy kunyhóik előtt állva integettek. A rabszolgák rejtélyes hírközlési rendszerén, mely ültetvényt ültetvénnyel fűzött egybe, már végigfutott a portyázók közeledésének híre, rabszolgatartóik viszont még nem is sejtették, hogy az ellenség a környéken jár. Sok néger futott a lovasok elé, megható apró ajándékkal: vörös szegfűcsokrokkal, és erőnek erejével a jenkik kezébe nyomták a virágot, mondván: „Azért gyűltetek, hogy felszabadítsátok szegény feketéket.” Volt olyan rabszolga, aki csatlakozni szeretett volna a dandárhoz, és felszabadítóikat vegyes angol-francia szavakkal üdvözölték, Louisianában ilyen keveréknyelvet beszélt a szegénység. Hajlongtak és széles karimájú pálmarost kalapjaikat lengetve, boldog vigyor ült ki az arcukra. A portya során mindenütt csatlakoztak rabszolgák a menetoszlophoz, de a zömük nem tudott lépést tartani a lovasokkal. Ezen a reggelen, amint Baton Rouge felé közeledtek a portyázók, egyre több néger hagyta ott az ültetvényeket, s a dandár mögött, az út kavargó, sárga porában hosszú sor alakult ki. A legtöbb rabszolga rozoga szekéren követte a katonákat; szegényes-hitvány ágyneműhalmok tetején kuporgó családok zötykölődtek az öszvérek, lovak és ökrök vonta járműveken. Volt olyan szekér, amelyet ló és öszvér, vagy ökör és öszvér vegyespárosa vonszolt. Az állatokat kötéllel, lánccal vagy éppen korbácsszíjjal fogták be a kocsirúd mellé. Volt persze kivétel is, olyan rabszolga, aki nem bízott a jenkikben. Néhányan az erdőkbe menekültek, és onnan lesték a dandár elvonulását. Wirt Adams egyik lovasa, T. H. Bowman említi Billyt, a rabszolgából lett vándorprédikátort. Billy, aligha fogva fel a háború forradalmi jellegét, így panaszkodott a szürkezubbonyos üldözőknek: „Ezek a kék ruhába bújt fehér

szegényemberek begyüttek hozzám. Kinyitottam nékik a kaput, oszt mondom ám nékik az udvarban, hogy Isten szolgája lennék, de háborúsággal, gyermekeim, sosem lehet semmit se nem elérni. De hát ők csak háborúztak ám, mert elháborúzták Mary csirkéit és néhány disznómat. Épp kigyüttem a házból, és mit hallok: hűséges lovam, a Selim nyihog, mert miközben ezek az átkozott gazfickók a füstölő ajtaját feltörték, magukkal vitték az én szép pónimat is.” Így beszélt Billy, a néger prédikátor, aki láthatóan lemondott róla, hogy szabad ember legyen valaha is…

II. Reggel nyolc és kilenc óra között a hetesek A századának első osztaga haladt az élen, amikor a katonák megpillantottak egy konföderációs lovastisztet, aki vagy kétszáz lépéssel előttük épp rákanyarodott az útra. Az előőrs katonái megálljt kiáltottak, de a déli válaszképp néhányszor rájuk lőtt hosszú csövű revolverével, majd elvágtatott, és pár perc múlva utolérte Sam Nelson mogyorószín köpenyes felderítőit. Vágtában közeledve, a tiszt azt kiáltotta: „Iszkoljatok, fiúk! Hátunk mögött a jenkik!” A felderítők revolvert rántva körülvették a tisztet: „Így igaz, uram, csakhogy mi is jenkik lennénk ám!” Joseph Hinsont, a Miles „légió” hadnagyát ejtették foglyul. Hinson hadnagy aznap reggel hallotta a Sandy Creek felől ropogó lövéseket, most pedig bevallotta a mogyorószínű gerillának, hogy a Comite River felé iparkodott, ahol őrök védik az átkelőhelyet. Grierson oszlopa és Baton Rouge között ez volt az ellenség utolsó védelmi állása. A támadóktól most sem pártolt el a szerencse: mindenhová a meglepetés előnyével érkezhettek. Három mérfölddel odébb Sam Nelson bizonyságot tett róla, hogy van olyan legény, mint Richard Surby. Egy farmnál éppen az iránt érdeklődött: milyen létszámú őrség van a Comite River átkelőhelyénél, amikor az ajtónyíláson át megpillantott egy szürkezubbonyos hadnagyot, aki jó étvággyal reggelizett odabenn. Nelson papos modora és szelíd, akadozó beszéde kedvező benyomást tett a háziakra. Az asztalnál ülő hadnagy és három hölgy rámosolygott Nelsonra: kerüljön beljebb. A felderítő három napja egy falatot sem evett, így azután nemigen kellett tettetnie, hogy éhes. Pár perc múlva Nelson és a fiatal déli tiszt már úgy beszélgetett, mintha régi barátok lennének. Nelson megtudta, hogy a lázadóknak csak egy százada állomásozik a Comite Rivernél. Híd ugyan nincsen arrafelé, de lóháton át lehet gázolni a vízen. Amikor lenyelte az utolsó falatot, Nelson felállt, és halk hangon közölte a hadnaggyal: tekintse fogolynak magát. – Én tiszt vagyok, uram! – csattant fel sértődötten a hadnagy. – Ha ön sorozótiszt, semmi dolga velem.

Sam Nelson, dadogva, minden szónál megakadva, nem is tudta elhitetni a hadnaggyal, hogy „eleven jenki”, amíg az A század meg nem érkezett, és prüszkölő lovai meg nem álltak odakinn az úton. Nelson jelentést tett Griersonnak a gázlót vigyázó őrségről, majd újból előreügetett, hogy felderítse a lázadók táborhelyét. A mogyorószín gerilláknak könnyű dolguk volt; a tábort a Comite innenső partján találták, az őrszemek pedig a másik oldalon, arccal Baton Rouge felé figyeltek, mert támadásra csak onnan számítottak. A Comite völgyét sűrű erdő borította, így azután a felderítők ötszáz lépésnyire megközelítették a tábort anélkül, hogy észrevették volna őket a szürkemundéros lázadók. Arthur Wood önként jelentkezett, hogy majd ő jobban megnézi a terepet, de alighogy elnyelték a fák, megjelent – egy ellenséges katona, aki nyugodtan sétált a felderítők irányába. – Hogy vagytok, fiúk? – kiáltotta vidáman. – Megjött végre a váltás? Nelson meglepődött, de buzgón bólogatott: – Persze, mi lennénk a váltás. Mindjárt itt a század is. – Ideje – örvendezett a déli. – Már négy napja itt rostokolunk, és nincs egy falat ennivalónk. Wood kisvártatva visszatért, Nelson pedig intett a barátságos legénynek, jöjjön velük a „váltást” üdvözölni.

III. Nelson és Wood jelentését meghallgatva, Grierson a hetesek első zászlóalját küldte támadásra a Comite River menti tábor ellen. A roham tökéletesen meglepte az ellenséget. A lódobogás és a portyázók sortüze hallatán a lázadók rémülten szétfutottak. Tarka lett a rét; vadászpuskák, kondérok, ócska takarók, szürke kabátok és széles karimájú kalapok hevertek mindenfelé, a bozótosban pedig gazdátlan lovak csörtettek. Az I század parancsnoka, William Ashmead kapitány leparancsolta embereit a nyeregből, és gyalogosan küldte őket a megfutamított ellenség után. Az egyik közlegény a folyópart vízmosta barlangocskáinak egyikében tizenhat szívdobogva rejtőző déli katonára bukkant. A jenkik 42 foglyot ejtettek, de néhány ismét egérutat nyert a nagy zűrzavarban, közöttük Bryan kapitány, az őrség parancsnoka, aki egy fa lombjai és a fátyolmoha között várta ki, amíg a jenkik elvonulnak. Amíg a hetesek befejezték a tábor lerombolását és megszámolták a foglyokat, Grierson parancsot adott a hatosoknak, hogy a folyón átgázolva álljanak az oszlop élére. A menetoszlop ekkor már csak kilenc mérföldre volt Baton Rouge-tól, sikerült tehát áttörni az ellenség utolsó előretolt állásán, amely már az unionista vonalak felé nézett. A dandár most három mérföldet menetelt nyugatnak, majd az útról letérve megállt egy dombtetőn magasodó, pálmákkal övezett, hófehér ültetvényépületnél. A forróság, az állandó menetelés és az élelem hiánya alaposan meglátszott a lovakon. A katonák pedig, abban a hitben, hogy most már elmaradt mögöttük az ellenség, ismét elbóbiskoltak a nyeregben. A tisztek oszoljt parancsoltak, etetést, pihenőt. „Embereim olyan fáradtak voltak – írja Grierson –, hogy meg sem várták, amíg megmelegszik az étel. Egy-kettő kivételével mindenki nyomban mély álomba merült.” Grierson is alig állt a lábán; hogy ébren maradjon, bement a házba. A szalonban meglátta a zongorát. „A háziakat ugyancsak meglepte, hogy leültem a zongorához és ujjaimat végigfuttattam a billentyűkön. Játszottam néhány dalt, csakis így sikerült ébren maradnom, amíg katonáim álomba merülten hevertek, szerteszét a fűben.”

Vajon milyen darabokat játszott Grierson ebben a diadalmas pillanatban? Talán a „Dicsérd az életet” című zsoltárt, amelyet tizenkét éves fővel az ágyban ülve próbálgatott a hosszú, halványsárga fuvolán? Vagy talán – amint azt egyik jacksonville-i barátja később állította a „Bátor katona” című tüzes dalocskát? Grierson csak azt mondja el, mire gondolt zongorázás közben: „Mindössze hat mérföldnyire voltunk Baton Rouge-tól, az Unió vonalaitól pedig négy mérföldnyire. Nagy megkönnyebbülés volt ez pattanásig feszült idegeinknek. Ereztem, hogy becsülettel teljesítettük a feladatot, nem csoda hát, hogy olyan kedvvel zongoráztam. Legszívesebben még daloltam is volna széles jó kedvemben.” De Grierson nem merült el annyira a zenében és gondolataiban, hogy megfeledkezzék lovasairól. Önéletrajzából tudjuk, hogy a zongorától odaszólt parancsőrtisztjének, Woodward hadnagynak, hogy „néhány tisztiszolgát felébresztve, minden oldalon állíttasson őrséget”. Egy órával azután, hogy az őrszemeket felállították, egyikük vágtában sietett az ültetvény felé, jókora porfelhőben. Grierson még mindig zongorázott. A lovas izgatottan jelentette: nyugat felől ellenséges csapatok közelednek hosszú vonalban, élükön felderítőkkel. Grierson egy pillantást vetett a közeledő porfelhőre. Akkor elmosolyodott és a fejét rázta. Illinois-i fiai már olyan régen nem láttak mást, csak konföderációsokat, hogy az Unió lovasait sem ismerték fel! „Bizonyos voltam benne, hogy nyugat felől nem jöhet az ellenség – írja Grierson –, így azután egyedül lovagoltam bajtársaim elé, anélkül, hogy felébresztettem volna katonáimat.”

IV. Amikor Grierson hat mérföldre Baton Rouge-tól megállt az ültetvénynél, senki sem vette észre, hogy az ezredes egyik tisztiszolgája továbblovagolt az északiak által megszállt város felé. A tisztiszolga sem vette észre, ugyanis mélyen aludt a nyeregben. A következő három mérföldön néha előrebukott a feje, de ha ilyenkor fel is egyenesedett, a szemét már nem nyitotta ki, pedig akkor kiderült volna, hogy magányosan lovagol. Csak akkor riadt fel, amikor Baton Rouge külső őrvonalánál egy New York-i gyalogos harsányan rákiáltott: „Állj, ki vagy!” Az őrszem és a tisztiszolga egy darabig gyanakodva méregette egymást. A tisztiszolga, szinte még félálomban közölte: Grierson dandárjához tartozik, az illinois-i hatos lovasezredhez. Az őrszem azonban tüzelésre kész fegyverrel váltig állította: ilyen csapatról ő még nem hallott. Baton Rougeban nincsenek illinois-i lovasok. A városban csak New York-i és massachusettsi századok állomásoznak. A tisztiszolga váltig ismételte: a Tennessee állambeli La Grange-ből jön. Az országúton két illinois-i ezred közeledik, bajtársai nem lehetnek pár mérföldnél távolabb. Ő maga elaludt és elszakadt csapatától. Az őrszem még mindig kételkedett, és a legényt odavezette hadnagya elé, aki hasonlóképp görbén nézett rá. Nem tetszett neki az egész história. Talán a lázadók hadicsele ez: a kékmundéros lovassal csapdába akarják csalni katonáit, így azután a tisztiszolgát továbbküldte magához Augur tábornokhoz, a Baton Rouge-i helyőrség parancsnokához. Christopher C. Augur sem tudott róla, hogy a környéken illinois-i lovasezredek portyáznának. Felettese, Banks tábornok, a Mexikói-öböl hadműveleti területének parancsnoka, Augur tudomása szerint semmi hírt nem kapott a tennessee-i parancsnokságtól, hogy lovasdandár lenne útban dél felé. (Valójában sem Grant, sem pedig Hurlbut tábornok, Grierson hadtestparancsnoka nem informálta a Mexikói-öböl hadműveleti területének parancsnokságát a Mississippi állam ellen tervezett lovasportyáról. Grant és Hurlbut egyaránt arra számított, hogy Grierson Mississippi vagy Alabama államon keresztül, észak felé tér vissza tennessee-i táborába.)

De Augur tábornoknak végül eszébe jutott, hogy pár nappal korábban egy Vicksburg elleni lovastámadásról hallott. Mindenesetre úgy határozott, hogy J. Franklin Godfrey kapitányt két lovasszázaddal útnak indítja, hogy óvatosan előrenyomulva győződjön meg az igazságról. Grierson így írja le a nagy találkozást: „Eléjük lovagoltam, de annyira óvatosan közeledtek, hogy meglehetősen nehéz dolgom volt velük; láttam, hogy csatáraik a sövények mellett kúsznak felém.” Godfrey addigra leparancsolta embereit a nyeregből és „láthatóan egyáltalában nem tetszett neki az egész ügy”. Grierson is leszállt a lováról, és zsebkendőjét lobogtatva a nevét kiáltozta. „Amíg közeledtem, a kapitány felült egy kerítés tetejére, majd idegesen leugrott róla. Amikor azután találkoztunk, alaposan megráztuk egymás kezét, katonái pedig fölegyenesedve a sövények mentén, örömükben a kerítésre hágtak és vidáman kurjongattak. A kapitány ismét lóra parancsolta katonáit, és akkor visszamentünk oda, ahol a lovamat hagytam, majd együtt lovagoltunk legényeim táborhelyéhez.” Grierson foglyai mindjárt kötekedni kezdtek Godfrey kapitány csatáraival, akik most már igazán elhihették, hogy északi bajtársaik alusszák az igazak álmát szanaszét a füvön. „A foglyok igazán vidám hangulatban voltak – emlékezik Grierson. – Azzal ugratták a Baton Rouge-i katonákat, hogy bár mindössze tíz mérföldre voltak tőlük, az Unió hadseregének a messzi Tennessee államból kellett lovasokat küldenie, hogy hátbakapják őket.” Amint Godfrey kapitány meggyőződött róla, hogy Grierson és lovasai igazi jenkik, nyomban futárt indított Baton Rouge-ba. „Déltájban – írja a St. Louis-i Republican tudósítója – Baton Rouge lakóit egy futár azzal a hírrel lepte meg, hogy Grant hadseregének egyik lovasdandárja az ellenség területén keresztülvágta magát, és mindössze öt mérföldre táborozik a várostól. A hír elképesztő volt, szinte hihetetlen.” Augur tábornok a hír hallatán azonnal útnak indította Nathan Dudley ezredest és néhány díszegyenruhás tisztjét, hogy Griersont a városba kísérjék. De Grierson azt kérte Augur tábornoktól, hadd kapjon egy kis halasztást a bevonulásra, amíg katonái és lovai valamennyire kipihenik magukat. Augur biztosította Griersont: pihenhetnek nyugodtan, bár hadseregcsoportja alig várja a megtiszteltetést, amikor a Tennessee-ből érkezett ezredek

bevonulnak Baton Rouge-ba. Hozzáfűzte: helyénvaló lenne, ha a dandár díszfelvonulás keretében lovagolna be a városba. Grierson udvariasan húzódozott. A lovak fáradtak, lépni is alig tudnak; lovasai pedig inkább rablók, semmint katonák sáros-rongyos uniformisukban. De Augur ragaszkodott a díszfelvonuláshoz. Aznap kora délután tehát a menetoszlop a következő sorrendben állt fel Baton Rouge határában: a hatosok, a négy kétfontos ágyú, a konföderációs foglyok, a hetes ezred, a kötőféken vezetett lovak és öszvérek, végül a felszabadított négerek. A helyi újság beszámolója szerint „újonnan szerzett szabadságát ünnepelve 300 volt rabszolga sorakozott fel a menetoszlop végén. Fehér fogsoruk csillogott, amint nevettek: szemük fehérje is vidáman villant az égre: énekeltek, kiáltoztak, bolondoztak örömükben. El nem képzelhető pompásabb, szívderítőbb látvány.” Talán Balon Rouge-i négerek is csatlakoztak a menethez, Grierson ugyanis nem számlálta meg azokat, akikkel eredetileg a frontvonalhoz érkezett, csupán ennyit ír: „Volt vagy harminc fogat, mindenféle fajta, a pompás hintóktól a hitvány, zörgő szekerekig.” Talán ez a két mérföld hosszú menet volt a legsiralmasabb felvonulás, amelyet az Egyesült Államok hadserege valaha is hivatalosan megrendezett. A felvonulók délután három óra tájban bukkantak fél Baton Rouge utcáin. Grierson lovasait és a szürkemundéros foglyokat alig lehetett megkülönböztetni; mindannyiukat ellepte az országutak sárga pora. A portyázók némelyike zsákmányolt szürke vászonzubbonyra cserélte valaha kék uniformisát. Sokuk fején nem volt sipka, nadrágjuk rongyokban lógott róluk, sáros csizmájuk olyan repedezett, hogy egyik-másik lovasnak kikandikált a lábujja. „A város előtt fél mérföldes szakaszon – írja Grierson –, az út mindkét oldalán tolongott a kandi tömeg. Öreg és fiatal, férfi és asszony, polgár és katona. Fáradt katonáim nagy üdvrivalgás közepette vonultak keresztül a városon, majd a főteret megkerülve lementek a folyóhoz itatni, végül pedig a várostól két mérföldre eső magnólialigetbe vonultak.” Hosszú menet volt és lassú parádé: mire az utolsó század is a magnólialigethez érkezett, megállt, és leszállt a nyeregből, már lemenőben volt a nap. „A pompás fekvésű ligetben – írja az ezredes – zöld lombok koszo-

rúzta gyönyörű fehér virágok ringatóztak az ágakon, édes illatuk betöltötte a levegőt.” Tizenhat nap után Grierson portyázói most alhattak először úgy, hogy nem kellett az ellenségtől tartaniuk. Persze, őrt sem állítottak. Amint lenyergeltek és a lovaikat megabrakoltatták, a katonák pokrócot csavartak maguk köré és ismét csak álomba merültek. Amikor a 48. massachusettsi és a 116. New York-i gyalogezred katonái tűzhelyeket hoztak, hogy kávéval, frissítővel kínálják a La Grange-ből jötteket, már alig volt ébren valaki. „Nemes és derék gesztus volt – emlékezik Grierson egyik lovasa –, de az ennivaló akkor már igazán várhatott másnapig.” A portya eredményeit Grierson a következő szavakkal foglalja össze: „Az expedíció során mintegy száz ellenséges katonát pusztítottunk el vagy sebesítettünk meg. Ötszáz foglyot ejtettünk, közöttük számos tisztet, őket becsületszóra szabadon bocsátottuk. Tönkrettünk 58-60 mérföld vasút- és távíróvonalat, és több mint háromezer lőfegyvert pusztítottunk el, nem beszélve a hadianyagról és az óriási mennyiségű kormánytulajdonról. Zsákmányoltunk végül ezer lovat és öszvért. Az egész akció során három halottat veszítettünk, hét emberünk megsebesült, öt beteget pedig hátra kellett hagynunk. A 7. illinois-i ezred törzsőrmestere és orvosa Blackburn alezredes mellett maradt. Kilenc katonánk eltűnt; ők valószínűleg lemaradtak. Nem egészen tizenhat nap alatt több mint hatszáz mérföldet tettünk meg. Az utolsó 28 órában 76 mérföldet lovagoltunk. Négyszer csaptunk össze az ellenséggel, és átgázoltunk a Comite Riveren, amely annyira megáradt, hogy lovasainknak úsztatniuk kellett. Az utolsó szakaszon ember és állat nem pihenhetett és nem jutott táplálékhoz.”

V. Aznap délben, amikor Grierson portyázói rongyokban parádéztak Baton Rouge utcáin, Stephen Hurlbut tábornok – Grierson hadtestparancsnoka – végre hírt kapott róla, hogy egy északi lovascsapat Jacksontól délre harci cselekményekben vett részt. Hurlbut sejtette: Grierson portyázói lehetnek azok, az első portyázók, akik nagyszabású lovastámadást hajtanak végre az ellenséges hátországban. Hurlbut, aki a portyára parancsot adott, úgy érezte, ez a hír olyan fontos, hogy már nem Grant tábornokra tartozik, nem is Halleck tábornokra, aki a vezérkari főnök tisztét töltötte be Washingtonban. Hurlbut, aki sohasem kedvelte a szolgálati utat, most is váratlan helyre címezte sürgönyét: „ŐEXCELLENCIÁJA ABRAHAM LINCOLN, AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK ELNÖKE: Két, egymástól független forrásból arról értesültem, hogy Grierson ezredes elhaladt a Mississippi állambeli Jackson alatt. Hazlehurstnél elvágta a vasútvonalat, elpusztított 50000 font szalonnát és egy lőszerszállító szerelvényt. A dandár úton van Baton Rouge felé, hogy átlépje Banks tábornok arcvonalát. Úgy hiszem, a hír hiteles, hiszen én magam utasítottam, hogy vonuljon délnek, ha ez biztonságosabb, mintha visszafordulna észak felé. S. A. Hurlbut.”

Lovasportya – egy modern háborúban /UTÓSZÓ/ Huszonkét esztendővel és huszonkét nappal azután, hogy Grierson ezredes ott ült a hófehér ültetvény-kúria szalonjában, verejtéktől-sártól mocskos, valaha kék zubbonyban, álmatlanságtól vörös szemmel, végigfuttatva ujjait a zongora billentyűin; huszonkét esztendővel és huszonkét nappal tehát az idilli zárójelenet után, Ulysses S. Grant, az Egyesült Államok korábban kétszeres elnöke, öreges kézírással rövid ajánlást írt memoárjaihoz. „E köteteket – írta – az amerikai katonának és tengerésznek ajánlom. U. S. Grant. New York City, 1885. május 23.” Két hónappal később Ulysses Simpson Grant eltávozott a világból. Szegényen halt meg egy olyan korszakban, amely a legmohóbb és legkorruptabb az amerikai történelemben. Szegényen halt meg a „második amerikai forradalom” hadvezére. Az 584 oldalas első kötetben meglehetősen sokáig kell lapozgatnunk, amíg végre elénk bukkan Grierson ezredes neve és a lovasdandár dicső haditettének értékelése. Grant – az eredeti műben – tizenhét sort szentel a lovaskalandnak: „Port Gibson előtt hallottam először egy déli újság híradása nyomán Grierson ezredes teljes sikeréről, vagyis arról, hogy az ezredes Mississippi központi területein át portyát vezetett. Április 17-én indult el La Grangeből három ezreddel, mintegy 1700 emberrel. 21-én Hatch ezrede elvált tőle, hogy lerombolja a vasútvonalat Columbus és Macon között. Hatch heves harcot vívott az ellenséggel Columbus előtt, majd a vasútvonal mentén visszavonult, fölszaggatva a síneket Okolonánál és Tupelónál. Április 20-án érkezett vissza La Grange-be. Grierson mintegy ezer emberrel folytatta útját, elvágta a Vicksburg-Meridian és a New Orleans-Jackson vasútvonalat, majd május 2-án megérkezett Baton Rouge-ba. Nagy fontosságú volt ez a portya, mert Grierson elterelte az ellenség figyelmét a Vicksburg elleni fő hadműveletről.” Száraz, katonás értékelés: a nagy lovaskaland végül is epizód a négy évig tartó véres polgárháború történetében. A kortársak mindenesetre uj-

jonganak: „Hatalmas lovastámadás Mississippi államon keresztül” – hirdetik a New York-i Times címbetűi. Alatta pedig, még nagyobb betűkkel: „Csodálatos lovashőstett.” Észak hírlapjai és képes hetilapjai az Unió hőseinek nevezik Grierson katonáit, sőt William T. Sherman, Grant keménykötésű, szakállas parancsnoka is megenyhül, pedig ő ritkán osztogat dicsérő szavakat, a lovasságról azután különösen rossz véleménye van. Most mégis megjegyzi: „Grierson támadása a polgárháború legnagyszerűbb haditette.” De az események sodrában hamarosan megfakulnak a felső fokú dicséretek. 1863 májusában, röviddel azután, hogy Grierson holtfáradt lovasai elérik az Unió őrvonalait Baton Rouge előtt, Grant fő serege három hét leforgása alatt ötször mér vereséget a lázadók nyugati hadseregére (közben Jacksont, Mississippi fővárosát is birtokba veszi, raktárait pedig felgyújtja), végül Pembertont a sziklaoromra épült Vicksburg sáncai mögé szorítja. Ezek már valóban nem epizódok: ez a fő csapás nyugaton. Május 22-től július 4-ig, hat heti heves ágyúzás és két sikertelen roham után „Dél Gibraltárja” megadja magát; a lázadó déli államszövetséget Grant kettévágta, 30.000 foglyot ejtett, Lincoln elnök pedig büszkén közölheti a nemzettel, hogy a Folyamok Atyja ismét háborítatlanul hömpölyög a tenger felé. A történelem szeszélye folytán Vicksburg bevételének napján szenvedi el a keleti hadszíntéren döntő vereségét Lee tábornok hadserege Gettysburgnél; a lázadók nem is támadnak többé, makacs védekezésre kényszerülnek. Az 1863. július 4-i kettős diadal – Vicksburg és Gettysburg – valóban fordulópont a háború történetében. Fordulópont, de még nem jelenti azt, hogy megtört volna a lázadó seregek gerince. Meddig is húzódik el a vérontás? A kettős diadal után, igen, még huszonkét hónapig! 1865. április 9-én teszi le a fegyvert Lee tábornok az Unió főparancsnoka, U. S. Grant előtt, öt nap múlva egy őrült színész megöli Lincoln elnököt a washingtoni Ford-színházban, de az utolsó déli csapat csak május 26-án kapitulál. A legtöbb háborúnak vannak világosan felismerhető fordulópontjai, ezzel többnyire az érintettek is tisztában vannak, de valami oknál fogva a vesztes makacsul és fanatikusan ellenáll még. Vicksburg és Gettysburg az amerikai polgárháború Sztálingrádja. A kettős vereség után elhúzódik a harc, és csak lassan érvényesül Észak létszámbeli és anyagfölénye. A végelszámoláskor, múlt századi mércével mérten, iszonyúak a veszteségek.

717.000 halott és sebesült; a végeredmény máig borzalmas mementó, hiszen két világháborúban, azután Koreában és Vietnamban, de az Egyesült Államok összes megelőző háborújában együttvéve, nem követelt annyi áldozatot megannyi igazságos és igazságtalan háború Amerikától, mint ebben a testvérharcban. Ugyanez, ha százalékarányban próbáljuk mérni, hasonlóképpen meghökkentő: a két oldalon fegyvert fogott férfiak egyharmada, sőt talán 40 százaléka életét veszítette vagy nyomorékká lett! Két dolgot kell még tisztáznunk: egyfelől az észak-amerikai polgárháború politikai és katonai jellegét, másfelől azt, ami bizonyára érdekli a hőseivel együtt élt olvasót: mi lett Grierson ezredessel és katonáival… Ami napnál világosabb, a konfliktus politikai jellege. A polgárháború esetében egyetlen pillanatig sem kétséges, kivel rokonszenvezzünk: Észak vívott forradalmi háborút, az Unió egységéért vívott harcot nevezte Kari Marx „harci riadónak” az európai munkásosztály számára. A dzsentrit majmoló régi magyar középosztály, meglehet, jobban érezte volna magát egy olyan szalonban és egy olyan zongora hangjainál, amilyennel a záróképben találkozhattunk – innen az „Elfújta a szél” hamis romantikájának sikere és máig érezhető hatása. De aki elolvassa Alex Haley sikerregényének, a „Gyökerek”-nek egymás után sorjázó naturalista epizódjait, vagy megnézi a rabszolgaéletről szóló sorozatot a televízióban, az körülbelül sejti már, mi alapozta meg a hófehér kúriákban felhalmozott gazdagságot és kultúrát; ezt a két képet pontosan egymás fölé kell illesztenünk, hogy kialakuljon a Régi Délnek nevezett társadalmi formáció hű daguerrotípiája. Valóban sajátos jelenség a történelemben: egy államszövetség kereteiben két ennyire különböző formáció: Északon iparosodó nagyvárosok és forgalmas kikötők, vidéken szabad farmerek birtokai, Délen pedig kisszámú mammut-ültetvény mellett néhány százezer rabszolgatartó kisbirtok, mellettük a szegény fehérek nyomorúságos parcelláival. Tűz és víz ekkoriban az északi „szabad” és a déli rabszolgatartó társadalom; tűz és víz ebben az esetben mégis összefonódik, a Függetlenségi Háború (1776-1783) első amerikai forradalmától a második amerikai forradalomnak nevezett 18611865. évi polgárháborúig.

Mert heves politikai csatározások és szókimondó hírlapi viták ellenére érdekes szimbiózist, érdekes együttélést tapasztalunk a nagy konfliktus küszöbéig. Az acsarkodó ellenfelek – egymásra utaltak. Az ültetvények gyapot-monokultúráját angliai exportra alapozták a múlt század első öt évtizedében (ez a hófehér, vattaszerű anyag táplálja Anglia textilgyárait), de a tőkeszegény Dél északi pénzintézetektől kapja a bankhitelt, a gyapotot északi vállalkozók vásárolják fel és északi hajótulajdonosok gőzösein és vitorlásain kerülnek a bálák Liverpoolba, így azután, ha kissé egyszerűsített formában is, Észak és Dél halálos birkózásának okát így foglalhatjuk össze: a Lincoln megválasztása miatt felbőszült, létszámához képest az államapparátusban „felülképviselt” déli ültetvényes arisztokrácia egyszerűen önállósulni kívánt, elszakadva az öntelt jenki tőkésektől, akik, ez látnivaló, még hipokriták is, mert maguk is tartanak fehér rabszolgákat tízezerszám, füstös gyáraikban. A nagy konfliktus első két évében egyébként nemigen vetődik fel a rabszolgák felszabadításának kérdése a két táborban. Délen természetszerűleg szóba sem kerülhet, hiszen ez a gazdasági lét alapja. Északon viszont taktikai okokból nem beszélnek róla, nehogy még jobban felbőszítsék az ellenséget. Lincoln célja: az Unió egységének helyreállítása mindenekelőtt. Ha ezt elérheti a négerek fölszabadítása árán – mondja egy alkalommal nem csekély cinizmussal –, akkor megteszi: fölszabadítja őket. Ha csak úgy érheti el ismét az osztatlan Uniót, hogy csak egy részüket szabadítja föl, akkor ezt a megoldást választja, akkor beéri ezzel a félmegoldással. Ha pedig az Unió egységének ára, hogy egyetlen négert sem tesznek szabaddá, akkor a rabszolgák mindörökre, de legalábbis bizonytalan ideig, két lábon járó termelőeszközök maradnak. A polgárháború fókuszában tehát nem a négerek felszabadítása áll, Lincoln csak taktikai okokból, 1863. január elsejével nyilvánítja őket szabaddá; mondják is belpolitikai ellenfelei, hogy a felszabadítás – papírszelet, hiszen az a néger, aki az Unió frontvonalai mögé került, többé úgysem rabszolga már, aki viszont a szakadárok területén rekedt, annak számára üres szó a híres kiáltvány. Amíg az angol és a francia hivatalos körök és az uralkodó osztályok a Déllel rokonszenveznek (nem csekély kárörömmel látva egy kettészakadt konkurens nagyhatalmat), a haladó emberiség és a kibontakozó nemzetkö-

zi munkásmozgalom szimpátiája Lincoln felé fordul. De keserű szemlélője a haladó világ a sok éves küzdelemnek; kezdetben sorra szenvednek megalázó vereséget az erősebb északi ármádiák. Ennek katonai magyarázata van. A polgárháború első két esztendejében hiába áll szemben 23 északi és határállam tizenegy szakadár állammal, az északi lakosság milliói mindhiába aránylanak úgy a déliekéhez, mint huszonkettő a kilenchez (és ebből a kilenc millióból is három és fél millió a rabszolga!), Dél tábornokai egyik sikert a másik után aratják. Mindhiába sűrűbb Észak vasúthálózata, hiába óriási az iparfölény az agrárjellegű Dél néhány gyárával szemben, a déli katonák gyakorlottabb harcosok. Az egykor egységes Unió hivatásos tisztjeinek zöme a konfliktus kirobbanásakor saját déli államát választja, a rabszolgafelkelések rémétől rettegő fegyveres rabszolgatartók jobb lövészek és jobb lovasok, mint Észak szabad farmerlegényei, kisvárosi boltosai, jogfosztott munkásai. Hiába vannak kétszeres erőfölényben az északiak a harcmezőn, a sortüzek lekaszálják őket; a hírhedt fredericksburgi kőfal elleni támadásnál 1284 halott és 9600 sebesült marad a véres domboldalon. Mert a háborúnak ebben az első szakaszában még napóleoni harcmód van szokásban: a gyalogság tömör sorokban, váll a váll mellett indul rohamra, s ha egyáltalán eléri az ellenséges vonalat, a harcot kézitusa dönti el. Mégis, ez a történelem első modern háborúja, bármilyen relatív értékű is ez a jelző. Idővel megváltozik a taktika, a gyalogság árkokban rejtőzik el vagy lövészteknőkben, a csapatokat vasúton, tehát órák alatt lehet átcsoportosítani, a lovas futárok szerepét átveszi a távírász. Amikor a poroszfrancia háború mesteri hadvezérét, Moltke tábornagyot később megkérdezik, miért nem oktatják a német katonai akadémiákon az amerikai polgárháború nagy csatáit, az öreg tábornok gúnyosan legyint: nem érdemes két csőcselék mozgását követni, amelyek egymást kergetik a vadonban. Pedig Moltke ezúttal téved: az 1861-1865. évi amerikai polgárháború éppen az említett tényezők miatt modernebb, korszerűbb, mint az 1870-1871. évi porosz „Blitzkrieg”. A chancellorsville-i csata egyik szemtanúja írja, hogy nem látott többé zeneszóval, vörös nadrágban felvonuló hadoszlopokat a csatatéren, „csupán lángnyelveket, füstgomolyokat és fölbukó embereink tömegét”. Ebben

a tekintetben Grierson dandárjának nagy kalandja kivételes és kissé régimódi esemény, bár – amint a legilletékesebb, Grant tábornok értékelte – nagy fontosságú elterelő hadművelet, idegen szóval diverzió. Fűzzük hozzá: a polgárháború legkritikusabb időszakában, a keleti és a nyugati hadszíntér kettős fordulópontja, Vicksburg bevétele és a gettysburgi csata küszöbén morális hatása is rendkívüli. * Túlélte-e hősünk, a zenészből lovasparancsnokká lett Benjamin Grierson a véres harcokat? Hiszen, ha hihetünk az adatoknak, harminc-negyven százalékos esélye volt a hősi halálra vagy a súlyos sebesülésre. Nos, túlélte, sőt megélt még negyvennyolc hosszú esztendőt. Az amerikai lovasság hivatásos dandártábornokaként, 1890-ben vonult nyugdíjba, miután hosszú éveket töltött a Vadnyugaton, megírta emlékiratait, melyeken ez a könyv alapul, hogy végül 85 éves korában hunyja le a szemét a Michigan állambeli Omena városkában. Pedig véres harcok álltak előtte, amikor néhány napos pihenés után New Orleansban kikötött a gőzhajója (Banks tábornoknál, a hadszíntér parancsnokánál jelentkezett szolgálatra). Lelkes üdvözlőbeszédek, hurrázás és rezesbandák kísérték mindenhová a vidám kreol városban. A következő hónapban már „elkéri” a dandárt Grant tábornok: szüksége van rá a Port Hudson elleni hadműveletekben. A júniusi harcokban, amelyek során Griersont dandártábornokká léptetik elő, kiújulnak keserű vetélkedései Prince ezredessel, aki élete végéig úgy érzi: Grierson aratta le a lovastámadás egész dicsőségét. Az egyik fontos Mississippi-erőd, Port Hudson parancsnoka személyesen Grierson előtt kapitulál, beismerve, hogy miatta kellett feladnia az erődöt: a Grierson-lovasok ugyanis elvágták a hírközlési és utánpótlási vonalait. Grierson ezúttal tehát támadóként is kitűnően vizsgázik: sikerrel méri össze erejét Miles lovasaival és a romantikus Wirt Adams vad harcosaival. 1863 júliusában, Grant ismételt kérésére, Griersont egy egész lovashadtest élére állítják, de a merész parancsnok nemhiába ódzkodott gyermekkora óta a lovaktól: most lórúgás sebesíti meg a térdén; ez a legsúlyosabb sérülés, amelyet az egész háború idején el kellett szenvednie. A híres lovastiszt, miután felépül, végigharcolja a háborút az utolsó napig. Nincs rá ada-

tunk, miért választja végül a hivatásos tiszti pályát; feltehetően anyagi okokból. Többi hősünk is karcolás nélkül éli meg a győzelem napját. A derék Surby őrmester, a mogyoróbarna gerillák ravasz parancsnoka a kórházból fogolytáborba, majd a richmondi Libby-börtönbe kerül, de szerencséjére kicserélik egy déli fogollyal, s ő a háború végéig a „hatosokkal” és a „hetesekkel” küzd. A két ezred a Tennessee állambeli La Grange-ben éli meg a háború végét. A Forbes-fivérek közül Henry alezredesként ünnepli a győzelem napját, az ifjú Stephen kapitányként. Ez az elmélázó, mégis bátor szívű fiatal katona született író. Amikor a fegyverszünet után csapatával kilovagol La Grange faházai közül, még visszapillant a csaták utáni tájra, így jegyzi fel benyomásait: „Mindent magunkkal vittünk. A városka borzasztóan sivár képet mutatott. Mindenki elment már, amikor végiglovagoltam az utcákon. Hosszú, fekete sorban álltak az üres házak, nyitott ajtóikkal és ablakaikkal mintha tátongó szájak lettek volna; látni lehetett, milyen sötétség és felfordulás van odabenn. Az utcákon alig láttam valakit, csak egy magányos, elcsigázott, szomorú asszony üldögélt egy ablaktalan ház bejáratánál; mereven bámulta az utcát, mintha semmi sem érdekelné. A járdán két néger gyerek csendesen játszadozott. La Grange olyan kísérteties hatást tett rám, mintha egy óriási hulla ereiben mozognék, betekintve a két üregbe, melyben valaha a szempár világított. Azután barlangnak láttam a várost, ahol egykor az agy munkálkodott, végül sötét odúnak, ahol egykor a szív dobogott: mindenütt sötétség, csend és halál. Lovamat sarkantyúzva végül elmenekültem a kihalt helyről. Egy darabig még hallották talán a lódobogást ők hárman: a szomorú asszony és a két kis néger.” Persze, nem sejtheti még ez idő tájt a huszonegy éves Stephen Forbes, hogy egykor a zoológia tudós professzora lesz az Illinois-i Egyetemen, ötszáz biológiai tárgyú értekezés szerzője, az első amerikai, aki fölveti a környezetvédelem ma annyira aktuális kérdését. Szinte kortársunk: 1930-ban hal meg, 86 éves korában. Fivére és Surby sorsáról nem tudunk többet. Be kell érnünk azzal, hogy túlélték a második amerikai forradalmat, amely, bár szédítő perspektívákat nyitott az amerikai világhatalom felé vezető

úton, a társadalom és a humánum problémáit kevéssé közelítette a megoldáshoz.

TARTALOM Déli szellő fújdogált /AZ ELSŐ NAP, PÉNTEK, ÁPRILIS 17./ I. II. III. IV. Az első csatározások /MÁSODIK NAP, SZOMBAT, ÁPRILIS 18./ I. II. III. IV. V. Üldözők és üldözöttek /HARMADIK NAP, VASÁRNAP, ÁPRILIS 19./ I. II. III. IV. A hajsza /NEGYEDIK NAP, HÉTFŐ, ÁPRILIS 20./ I. II. Mogyorószínű gerillák /ÖTÖDIK NAP, KEDD, ÁPRILIS 21./ I. II. III. IV. V. Forbes kapitány küldetése /HATODIK NAP, SZERDA, ÁPRILIS 22./ I. II. III. IV. V.

Harc a hídon /HETEDIK NAP, CSÜTÖRTÖK, ÁPRILIS 23./ I. II. III. Egy csöndes állomás… /NYOLCADIK NAP, PÉNTEK, ÁPRILIS 24./ I. II. III. IV. V. VI. Piney Woods /KILENCEDIK NAP, SZOMBAT, ÁPRILIS 25./ I. II. III. IV. V. „Forbes kapitány üdvözletét küldi” /TIZEDIK NAP, VASÁRNAP, ÁPRILIS 26. / I. II. III. IV. A Pearl Riveren is túl /TIZENEGYEDIK NAP, HÉTFŐ, ÁPRILIS 27./ I. II. III. IV. V. VI. Adams ezredes csapdája /TIZENKETTEDIK NAP, KEDD, ÁPRILIS 28./ I. II.

III. IV. Rókavadászat /TIZENHARMADIK NAP, SZERDA, ÁPRILIS 29./ I. II. III. IV. Bezárul a csapda? /TIZENNEGYEDIK NAP, CSÜTÖRTÖK, ÁPRILIS 30./ I. II. III. IV. A Wall’s Bridge-i csata /TIZENÖTÖDIK NAP, PÉNTEK, MÁJUS 1./ I. II. III. IV. V. VI. Az út vége /TIZENHATODIK NAP, SZOMBAT, MÁJUS 2./ I. II. III. IV. V. Lovasportya – egy modern háborúban /UTÓSZÓ/