A megbélyegzés hatalma 9639484415 [PDF]

Zitiervorschau

A megbélyegzés hatalma Földesi Margit & Szerencsés Károly Kairosz (2003) Címke: történelmi személy történelmi személyttt Egy beszélgetés során – különböző korú, illetve foglalkozású barátaink társaságában – szóba került Pfeiffer Zoltán neve. A többségnek nem volt pontos ismerete arról, ki is ő valójában. Az ismert könyvkiadó cég vezetője – talán a hangzás miatt – összetévesztette Peyer Károllyal. A jogász tudni vélte, hogy 1947-ben az ő pártját „csinálták ki” hamis ajánlásokra hivatkozva, egy petíciós perben. A régi könyveket gyűjtő vízvezetékszerelő olvasta valahol, hogy Pfeiffer nevezte a kisgazdapárt feldarabolását „szalámi taktikának”. A programozó akkor hallotta ezt a nevet, amikor a kommunista diktatúra áldozatainak emléknapján részt vett egy megemlékezésen a kislánya iskolájában. – Nem ő volt az oroszok által elhurcolt képviselő Kovács Béla ügyvédje? -kérdezte. Történelmi nevű, ifjú kollégánk – aki sokat kutatott a Történeti Hivatalban, s az ÁVH által gyártott kihallgatási jegyzőkönyveket olvasta – azt jegyezte meg róla, hogy igen jóképű lehetett fiatal korában, s szeretett feltűnő, szép nőkkel mutatkozni. Mi több a politikai rendőrség pincéjében azt is „bevallották” róla, hogy már a 30-as évektől kapcsolata volt a titkosrendőrséggel, aztán meg az amerikaiaknak „kémkedett”. Rendező barátunk egy korábbi filmjét felidézve elmesélte, milyen kalandos körülmények között menekült el Pfeiffer Budapestről. A híres író, aki foglalkozását tekintve klinikai pszichológus, szomorúan emlékezett arra, hogy bátyja, de még a sógornője is azért kerültek börtönbe, mert kitartottak Pfeiffer pártja, s az aláírásuk mellett. Pfeiffer Zoltán nagyszerű ember volt – jegyezte meg –, kár, hogy ma már alig-alig tudnak róla az emberek. E beszélgetés adta számunkra a végső ösztönzést, hogy megírjuk régen tervezett könyvünket Pfeiffer Zoltán életéről, politikai pályafutásáról. Noha voltak már Pfeifferre vonatkozó irataink, részismereteink, valami mindig eltántorított a könyv megírásától. Az anyaggyűjtés nem volt

egyszerű. Sok szétszórt, nem tematikus fondokban található információt kellett összeszedni. Kutattunk a Magyar Országos Levéltárban, a Történeti Hivatalban, a Politikatörténeti Intézet Levéltárában, a Belügyminisztérium Irattárában, s Budapest Főváros Levéltárában is.

Földesi Margit-Szerencsés Károly A megbélyegzés hatalma Pfeiffer Zoltán (1900-1981)

Tartalom

Előszó Két világháború árnyékában Remények és illúziók Az igazságügyminisztérium államtitkára Küzdelem a törvényességért Koalíciós harcok frontjain Parasztnapok Megrendítő csapás A pártvezér Kék rapszódia – 1947 Az országgyűlésben „Vérpad, börtön vagy emigráció” Válogatott dokumentumok I. A gyömrői gyilkosságokról III. Zolnay Kálmán jelentése Farkas Mihálynak 1946. II. 13. XIV. Pfeiffer Zoltán: Egy kislány születésnapjára45 Névmutató

Előszó Egy beszélgetés során – különböző korú, illetve foglalkozású barátaink társaságában – szóba került Pfeiffer Zoltán neve. A többségnek nem volt pontos ismerete arról, ki is ő valójában. Az ismert könyvkiadó cég vezetője – talán a hangzás miatt – összetévesztette Peyer Károllyal. A jogász tudni vélte, hogy 1947-ben az ő pártját „csinálták ki” hamis ajánlásokra hivatkozva, egy petíciós perben. A régi könyveket gyűjtő vízvezetékszerelő olvasta valahol, hogy Pfeiffer nevezte a kisgazdapárt feldarabolását „szalámi taktikának”. A programozó akkor hallotta ezt a nevet, amikor a kommunista diktatúra áldozatainak emléknapján részt vett egy megemlékezésen a kislánya iskolájában. – Nem ő volt az oroszok által elhurcolt képviselő Kovács Béla ügyvédje? – kérdezte. Történelmi nevű, ifjú kollégánk – aki sokat kutatott a Történeti Hivatalban, s az ÁVH által gyártott kihallgatási jegyzőkönyveket olvasta – azt jegyezte meg róla, hogy igen jóképű lehetett fiatal korában, s szeretett feltűnő, szép nőkkel mutatkozni. Mi több a politikai rendőrség pincéjében azt is „bevallották” róla, hogy már a 30-as évektől kapcsolata volt a titkosrendőrséggel, aztán meg az amerikaiaknak „kémkedett”. Rendező barátunk egy korábbi filmjét felidézve elmesélte, milyen kalandos körülmények között menekült el Pfeiffer Budapestről. A híres író, aki foglalkozását tekintve klinikai pszichológus, szomorúan emlékezett arra, hogy bátyja, de még a sógornője is azért kerültek börtönbe, mert kitartottak Pfeiffer pártja, s az aláírásuk mellett. Pfeiffer Zoltán nagyszerű ember volt – jegyezte meg –, kár, hogy ma már aligalig tudnak róla az emberek. E beszélgetés adta számunkra a végső ösztönzést, hogy megírjuk régen tervezett könyvünket Pfeiffer Zoltán életéről, politikai pályafutásáról. Noha voltak már Pfeifferre vonatkozó irataink, részismereteink, valami mindig eltántorított a könyv megírásától. Az anyaggyűjtés nem volt egyszerű. Sok szétszórt, nem tematikus fondokban található információt kellett összeszedni. Kutattunk a Magyar Országos Levéltárban, a Történeti Hivatalban, a Politikatörténeti Intézet Levéltárában, a Belügyminisztérium Irattárában, s Budapest Főváros Levéltárában is.

Jelentősen megkönnyítette munkánkat, hogy Pfeiffer Zoltán egyetlen gyermeke, Magdolna, aki ötéves kora óta nem tudott, nem volt képes szülőföldjére lépni, San Franciscó-i látogatásunk alkalmával betekintést engedett édesapja hagyatékába. Dokumentumainak egy részét rendelkezésünkre is bocsátotta. Segítettek a Pfeiffer kép kialakításában Molnár Tamás és Deák István professzorok, a New York-i Columbia Egyetem tanárai. Találkozhattunk egy washingtoni idősek otthonában, a még ma is délceg James McCargarral, a „magyar Pimpemellel”. Ő volt az, aki segítette, megszervezte Pfeiffer Zoltán menekülését Magyarországról, s haláláig tartotta vele a kapcsolatot. Elmondta nekünk emlékeit Pfeiffer Zoltánról a régi társak közül Horváth János, Csicsery-Rónay István és Gábor Róbert is. Pfeiffer Zoltán élete átívelte a XX. század több mint kétharmadát. 1900 augusztusában született, s 1981. augusztus 20-án Szent István napján búcsúztatták el. Budapesten jómódban élt, de a történelem viharában mindenét hátrahagyva volt kénytelen elmenekülni hazájából. Csak hite volt a poggyászában. 1947 novemberében indult el, s rámérte a sors az egyik legsúlyosabb büntetést: többé nem térhetett vissza. 34 évig élt magyarként az Egyesült Államokban. Bár megtehette volna, nem vette fel az amerikai állampolgárságot, a magyartól viszont megfosztották. Ő volt az egyik utolsó, aki hitt abban, hogy feltartóztatható Magyarországon a kommunista diktatúra, életben tartható a demokrácia. Tett is ezért! Az 1947-es választásokra megalakította a legmarkánsabb ellenzéki erőt, a Magyar Függetlenségi Pártot. Tette mindezt akkor, amikor már aláírták a békeszerződést, s tudott volt, hogy a szovjet hadsereg Magyarországon marad ezt követően is. Már elhurcolták barátját, Kovács Bélát a GULAG-ra. Nagy Ferenc, Varga Béla, Sulyok Dezső a polgári, nemzeti gondolat vezetői pedig már külföldre kényszerültek. Mi vezette a reménytelennek sugallt úton? Naiv volt, nem számolt a sokat emlegetett realitásokkal, makacssága fölé kerekedett a józan észnek? Fejjel rohant a falnak, nem látva az örök kijelölt magyar „kényszerpályákat”? Sokan vélekednek így. Vagy tettei egy kicsit az utókornak is szóltak, megmutatva, hogy vesztésre ítélve is szembe kell szállni a diktatúrával? Nincs kétségünk afelől, hogy Pfeiffer Zoltán az

utolsó pillanatig hitt a maga erejében, a magyar nemzet akaratában, a demokrácia győzelmében és a győztes nyugati nagyhatalmak kiállásában Magyarország mellett. Nem minden alap nélkül, hiszen 1947 augusztusában négy heti szervezés után hétszázezer szavazó állt mellé, a magyar lakosság többsége pedig újra hitet tett a polgári, nemzeti demokrácia mellett. Budapest egykori polgármestere, Kővágó József így fogalmazott: „Pfeiffer Zoltán carlylei ember volt, aki hitt abban, hogy hősök formálják a történelmet, nem az a nyomás, ami a környezetből ránehezedik az emberekre.” 1944 végén hivatalos irattal is elismerték, hogy Pfeiffer Zoltán a náciellenes ellenállási mozgalom aktív tagja volt, ez azonban nem akadályozta meg politikai ellenfeleit abban, hogy reakciósnak, fasisztának, „fasiszta fősámánnak” minősítsék. Nevét sokáig csak ilyen összefüggésben lehetett olvasni, majd egyáltalán nem. Pfeiffer Zoltán életútja tiszteletet ébreszthet. Ez azonban egy történelmi munka, amely nem kívánja piedesztálra emelni személyét. Számos forrás áttanulmányozása után történészi értékítéletet kívánunk adni, nem hallgatva el Pfeiffer Zoltán hibáit, rossz döntéseit, politikai tévedéseit sem. Végezetül álljanak itt azok a szavak, amelyeket Kővágó József mondott el Pfeiffer Zoltán nemzetiszínű szalaggal letakart koporsója előtt: „Valamikor a jövőben, amikor talán Magyarország újra szabad lesz, egyetemisták majd adatokat gyűjtenek Rólad. Talán még vicceid is életre kelnek. Talán az Úristen kegyelme még azt is megengedi, hogy valahonnan a másvilágról meg is láthatod őket és újra nevethetsz velük. Pihenj békében és bízzál abban, hogy új magyar generációk jönnek, akik között majd lesznek sokan olyanok, akik tovább viszik azt az ügyet, amit mi sajnos nem tudtunk diadalra juttatni: a szabad és független Magyarország megteremtését, ahol a nép dönti el, hogy milyen társadalmi rendszerben kíván élni. Isten veled kedves barátom!” Budapest, 2003. március 8. Földesi Margit – Szerencsés Károly

Két világháború árnyékában Budapest 1900 augusztusában a századforduló misztikus fényében élt. A polgárok elsétáltak a Tudományegyetem nemrég átadott impozáns központi épületéhez, zsúfolt kávéházakban pletykáltak Ferenc Ferdinánd főherceg Chotek Zsófiával kötött morganatikus házasságáról1, és érdeklődve nézték a Margit híd szigetre vezető új szárnyának építkezését. Magyarország gyorsan fejlődő európai állam csaknem 17 millió lakossal. A társállam Horvátországgal együtt az adriai tengerparttól a nagy Alföldön át a Kárpátok csúcsáig terjed. Fővárosa Budapest, rohamosan fejlődő nagyváros, ahol az emberek gondolataiban, érzéseiben együtt lüktetnek a XX. század reményteli vágyai és a bizonytalan félelmek. Egy tizenhárom éves kisfiú, akiből néhány évtized múltán nagy író vált, naplójában rögzítette érzéseit: „Ki tudja mit hoz a jövendő, mi lesz a XX. századról a történelemben. Várom, várom – 12 perc múlva itt lesz a nagy idő.”2 A kezdő lépések

Itt, Budapesten, 1900 augusztusában Pfeiffer Jenő Vilmos és Löwinger Ernesztina már türelmetlenül várta első gyermekük születését. A 27 éves apa ügyvédi pályára készült, s hamarosan egy papíráru feldolgozó üzemet is működtetett, míg a 20 éves édesanya otthon, háztartásbeliként tevékenykedett. „A budapesti tudomány egyetem II. szülészeti és nőgyógyászati korodájának elöljárósága 409 szám alatt” jelentette be, hogy „1900. augusztus 15-én dél utáni fél 11 órakor” megszületett egy kisfiú, akit szülei Zoltánnak neveztek el. A gyermek anyjához és apjához hasonlóan római katolikus vallású lett.” Az ifjú Pfeiffer Zoltán iskoláit jó eredménnyel végezte, hegedülni tanult, s a fizikai sportok mellett, kiválóan sakkozott is. Születési événél fogva a XX. század első nagy traumáját, az Első Világháborút, még diákként élte át. Gimnáziumi3 történelem tanára Pethő Sándor4 volt, akinek egyénisége hamarosan a kisgazda mozgalom felé irányította Pfeiffer figyelmét. Fontos élményévé vált az 1918as összeomlás és a trianoni sokk, bár nem olyan alapvetően meghatározó eseménnyé, mint azoknál, akik végigharcolták a „nagy háborút”. A család anyagi helyzete is megromlott, de Zoltán egyetemre járhatott, apja nyomdokain jogásznak készült. A Királyi Magyar

Pázmány Péter Tudomány Egyetemen jogi diplomát szerzett (Doctor Iuris Universi), amelyet az intézmény rektora és dékánja 1923. június 9-én írt alá.5 Még az egyetemi évei alatt megismerkedett a kisgazda mozgalom kiemelkedő képviselőivel, Nagyatádi Szabó Istvánnal, majd Dessewffy Gyulával. Pfeiffer Zoltán a jogi kar elvégzése után apját, mi több, apai nagyapját követve az ügyvédi pálya felé indult el. Ügyvédjelöltként dr. Vekerdy Géza irodájában dolgozott. Elvégezve a kötelező gyakorlatokat 1927-ben vizsgára jelentkezett a budapesti bírói és ügyvédi vizsgáló bizottságnál.6 A bírói és ügyvédi vizsgát 1928. május 7-én sikeresen „kiállotta”, majd 1928. június 30-án az ügyvédi esküt is letette, s tagja lett a Budapesti Ügyvédi Kamarának.7 Ügyvédként a kisgazdapártban

Pfeiffer Zoltán ügyvédi irodája hamarosan ismertté vált Budapesten, főleg, mert a harmincas évek elejétől választási ügyekre specializálta magát. A korszak választási rendszeréből is fakadóan a választási petíciók az ellenzéki pártok felé orientálták Pfeiffert. Ezek az ügyek nagyobb sajtónyilvánosságot kaptak, s így Pfeiffer szolgálatait is egyre gyakrabban igényelték. 1933-36 között Bock Lajos országgyűlési képviselő, volt igazságügyi államtitkár vette igénybe a fiatal ügyvéd szolgálatait. Pfeiffer mindenekelőtt választási és birtokparcellázási ügyekben járt el.4 A személyes kapcsolatok és a választási petíciók révén Pfeiffer Zoltán egyre közelebb került a Független Kisgazdapárthoz, amelybe 1931-ben be is lépett. Jó kapcsolatok fűztek Gaál Gasztonhoz, a párt vezéréhez és Eckhardt Tiborhoz, aki Gaált követte a kisgazdapárt élén. A pártban megbecsülték az ambiciózus és felkészült ügyvéd szolgálatait, hamarosan a párt ügyésze lett. Ezzel párhuzamosan az irodája egyre divatosabb lett, egyre jövedelmezőbb megbízásokat kapott. Pfeiffer általában sikeresnek bizonyult a vállalt ügyekben. Ismerősei furfangos, rámenős, erőszakos ügyvédnek ismerték. Az 1930-ban alakult Független Kisgazdapárt komoly veszélyt jelentett a kormánypártra a harmincas években, mert a kormánypárt legfőbb bázisát jelentő gazda rétegre kívánt támaszkodni. A párt három választáson indult s mindannyiszor meg kellett küzdenie a kormány közigazgatási és egyéb nyomásával. A választási terror 1931-ben,

1935-ben és 1939-ben is jellemző volt, de a jogorvoslatra a két világháború közötti Magyarországon még volt bizonyos törvényes lehetőség. Országosan ismert üggyé vált a Tildy Zoltán elleni választási csalás 1931-ben a cséffai kerületben, majd 1933-ban az időközi választáson a mezőkeresztesi kerületben. A cséffa-okányi kerületben a kisgazdapárt petícióját Szabó Pál író és társai adták be. A petíció elkészítésében részt vehetett Pfeiffer Zoltán is. Többek közt azt kifogásolták, hogy a hatóságok letartóztatták a választás napján a kisgazdák tíz vezető emberét, és ez döntően befolyásolta a kerület választóit (nyílt szavazás!). Ezzel tömegesen megfélemlítették a kerület lakóit. A bíróság elutasította a petíciót, azt az érdekes következtetést vonva le, hogy a választókat nemhogy megfélemlítették volna a letartóztatások, de még növelték is az ellenzék táborát.8 Tildy Zoltán így is 46%-ot ért el, de mandátumhoz nem jutott. 1933. február 12-én időközi választást tartottak a mezőkeresztesi (Borsod-Gömör-Kishont) kerületben. Az FKGP hatalmas energiákat mozgósított, hogy elhozza a mandátumot. Tildy Zoltánt indították, s támogatására a kerületbe utazott Nagy Ferenc, Ulain Ferenc, gr. Hunyady Ferenc, Klein Antal, Bihari Nagy Lajos, Szabó Pál és mások is. Az Eckhardt Tibor vezette párt alelnökét mindenképpen be akarta vinni a parlamentbe. Ugyanakkor a kormánypárt, s főleg BorbélyMaczky Emil főispán ezt mindenáron meg akarták akadályozni. A választási visszaélések széles tárházát vonultatták fel, a csendőrség bevetésétől kezdve az etetés-itatáson át a hamisításig. Végül a kormánypárti Papp Szabó Károly kapta a legtöbb szavazatot, de csak 48%-ot, Tildy 42%-ot, a szociáldemokrata Rónai Sándor pedig csaknem 10%-ot. Újabb forduló következett, hasonló körülmények között. Ekkor Tildy újra kisebbségben maradt (46,8%). A párt peticionált. A jól előkészített anyag – ennek megfogalmazásában már Pfeiffer Zoltán is részt vett – hatásos volt. Az ítélet kimondása előtt Papp Szabó Károly lemondott, a kisgazdapárt pedig alkut kötött a kormánnyal. Ennek értelmében a kerület a kisgazdáké lehetett, de nem Tildy Zoltáné. Az újabb időközi választáson 1934. január 28-án a kormánypárt nem állított jelöltet a kisgazda-párti Melczer Bélával szemben, így az 55%-kal győzött. Ez a petíció tehát a párt számára

sikert hozott, Tildy Zoltán viszont egyelőre nem lehetett a parlament képviselője. Ugyancsak országos botrányt kavart a Bajcsy-Zsilinszky Endre megválasztását megakadályozó csalás a beregszász-tarpai kerületben 1935-ben. Zsilinszky petícióval élt, s bár ekkor még a Nemzeti Radikális Párt jelöltje volt, a kisgazdapárt is nagy figyelemmel és szimpátiával figyelte harcát. Zsilinszky ügyvédje - Gyimessy Béla – többek közt arra hivatkozott, hogy a megválasztott Kenyeres K. Miklósnak nem volt sem aktív, sem passzív választójoga. Ezt arra alapozták, hogy a jelölt önkényesen változtatott nevet (a Kaufmann Mózes helyett), és nem volt meg a törvény által megkövetelt 10 éves magyar állampolgársága. Hosszú jogi eljárás után a bíróság végül igazat adott a peticionálóknak és Kenyeres-Kaufmann Miklós (mint kiderült születése szerint Kahan Mózes Jakab) mandátumát megsemmisítette. Mindenekelőtt arra alapozva, hogy a jelölt nem a trianoni Magyarország területén született, és elmulasztotta a békeszerződésben előírtak szerint igényelni a magyar állampolgárságot.” Bajcsy-Zsilinszky Endre elindult a pótválasztáson is, ezen azonban újabb szoros vereséget szenvedett Konkoly-Thege Kálmán kormánypárti jelölttel szemben.9 A vereség – és a párt egészének kudarca – vezette Bajcsy-Zsilinszky Endrét arra, hogy 1936-ban csatlakozzon a Független Kisgazdapárthoz. Az 1935-ös választáson szintén petícióval végződött a Tildy Zoltán elleni csalás a szeghalmi kerületben. Ez a megmérettetés most már a kisgazdapártnak és személy szerint Tildynek is presztízskérdéssé vált. Sok más támogató mellett a kerületbe utazott Móricz Zsigmond is. A hatalom megint bevetette változatos módszereit – mindenekelőtt a csendőrséget – s ennek következtében Tildy Zoltán el is vesztette a választást (45%). Ellenfele Temesváry Imre azonban korán ünnepelt. A párt petíciót nyújtott be (Albrecht Ferenc nevével) a Közigazgatási Bíróságon, felsorolva a választási visszaéléseket és csalásokat. Az ellenfél megtámadta Tildy magyar állampolgárságát, hiszen ő sem a trianoni magyar területen született és ő is elmulasztotta az állampolgárság igénylését.10 (Ezt az eszközt gyakran használták politikai ellenfeleik ellehetetlenítésére. Sulyok Dezső

például a magyar parlamentben bizonyította okmányokkal 1938-ban Szálasi Ferenc nem magyar állampolgárságát és származását.)11 Mivel ez az akció sikertelen volt és a Közigazgatási Bíróság elrendelte a kisgazdapárt petíciójában foglalt panaszok bizonyítását, Temesváry Imre lemondott. (Kínos lett volna meghallgatni a több mint két és fél ezer tanút.) Így a per elmaradt, új választásokat írtak ki. 1936 decemberében Tildyvel szemben viszont már nem indított jelöltet egyetlen párt sem. Egyhangúlag jutott a mandátumhoz (nem volt szavazás).12 Fontos politikai szerepe volt továbbá a regőce-nagybaracskai kerületben született eredmény megpeticionálásának. Itt 1935. március 31-én gr. Teleki János kormánypárti jelölt győzött kilenc szavazattal! (3012 : 3003) Mojzes János kisgazdapárti jelölt petíciót nyújtott be a párt ügyészeinek segítségével. Pfeiffer ezúttal is részt vett az akcióban, de nem jártak sikerrel. Ugyancsak ezen a választáson a pacsai (Zala vm.) kerületben Huszovszky Lajos kormánypárti jelölt győzött Bosnyák Andor kisgazdapárti kandidátussal szemben. A petíció révén sikerült csökkenteni Huszovszky előnyét, s végül a bíróság helyt adott a petíciónak, annak ellenére, hogy a győztes 63 szavazattöbbsége még mindig maradt.13 A hivatkozás szerint: „a választóknak nagy részét a rend fenntartására kirendelt csendőrség tudatos és célzatos törvényellenes eljárása és a küldöttségi elnököknek a törvény által reájuk rótt kötelesség elmulasztása, de részben a törvénnyel ellenkező, azzal össze nem egyeztethető magatartása akadályozta meg szavazati joguk gyakorlásában.”14 A megismételt választáson viszont Huszovszky Lajos csaknem 55%-ot kapott, és még a Magyar Nemzeti Szocialista Munkás Párt jelöltje, Dücső Jánosné is elvitt 4,8%-ot.15 Az FKGP megint petícióval élt, de nem járt sikerrel. Ugyancsak petícióval végződött a csenged (Szatmár, Bereg, Ugocsa vm.) kerületben a választás 1935-ben. Megint a Független Kisgazdapárt peticionált Mecsér András kormánypárti képviselő ellen. A kisgazda jelölt itt Hegymegi Kiss Pál volt. Pfeiffer Zoltán ismeretsége ide vezethető vissza a nemzeti demokrácia régi harcosával. Később egészen a Függetlenségi Párt megalakításáig azonos politikai program hívei. A petíció szóvá tette a kisgazda gyűlések

akadályozását, s így szavazatok elvesztését. Ez a petíció nem járt sikerrel, mert a bíróság úgy foglalt állást, hogy a „hatóság jogellenes eljárása a választás eredményére döntő befolyással nem volt”.16 Nemcsak egyéni kerületben voltak visszaélések és petíciók, de a listás választásnál is. Debrecenben 1935-ben a választási bizottság megakadályozta a független kisgazdapárt listájának elfogadását. A lista indításához 4065 ajánlásra volt szükség, a bizottság pedig különböző manőverekkel megsemmisített a kisgazdapárt 9000 aláírásából annyi ajánlást, hogy 36 darabbal alatta maradjon a megköveteltnek. Így a párt nem tudott elindulni Debrecenben. (Listáján Eckhardt Tibor, Hegymegi Kiss Pál mögött a korábban kormánypárti, de Bethlen vonalát követő Őry István volt a harmadik, Sarkadi István, Pataky József és Hegymegi Kiss Pálné előtt.) A kisgazdapárt megint peticionált és a bíróság meg is semmisítette a választási eredményt,17 kimondva, hogy „szabályos eljárás esetén a párt ajánlásának eredménye javult, és választási esélyei változtak volna”.18 Az októberre kiírt időközi választásokon már indulhatott a kisgazdapárt is, de nem jutott mandátumhoz (13%). A három képviselői helyen továbbra is a kormánypárt, a szociáldemokraták és a nemzeti szocialisták osztoztak. (A nemzeti szocialisták listáját gr. Festetics Sándor vezette.) Pfeiffer Zoltán a petíciók előkészítésében és képviselésében fontos szerepet vállalt, s hamarosan a párt főügyésze lett. Egyre inkább bekapcsolódott a párt politikai tevékenységébe is, gyűlésekre járt, részt vett a szervezésben. A harmincas évek végére ismert ellenzéki személyiséggé vált, jó budapesti és vidéki kapcsolatokkal. Eljárt a Deák Ferenc Társaság üléseire is. 1936-38-ban a Baranyában szervezett kisgazda vezetőképző tanfolyamokon is megjelent a párt más vezetőivel együtt.19 Pfeiffer ekkoriban újságokba is írt, kritikával illetve a harmincas évek társadalmi, politikai és az ezekkel összefonódó gazdasági folyamatait. A korrupció, a sógor-koma politizálás melegágya, a Marton Béla vezette Nemzeti Munkaközpont volt. Ez ellen számos cikket írt, bírálva a Gömbös Gyula által elképzelt és Marton Béla által megvalósított gazdasági elveket. A nemzeti demokraták szembeállása a gömbösi törekvésekkel 1935-től jól kitapintható, Sulyok Dezső, Vásáry István

vagy Pfeiffer Zoltán írásai, beszédei jól mutatják ezt.203 Pfeiffer erről egy éles politikai vitában a Nemzetgyűlésben így beszélt 1947-ben: „Volt idő, amikor én a Nemzeti Munkaközpont ellen egyedül verekedtem! Milyen jó lett volna akkor, ha azok a demokrata ügyvédek, akik most miniszterek és államtitkárok a munkáspártokban, odajöttek volna!”21 Véleményét a Horthy-rendszerről később így fogalmazta meg: „1919 után a trianoni kalodába szorított magyarságot csak egy modern, demokratikus kormányzat tudta volna az európai fejlődés színvonalára emelni. Míg szomszédainknál pezsgett az élet – nagyobbrészt a magyarság hagyatékából – földhöz, iskolához, hivatalhoz, befolyáshoz jutott a fiatalság, nálunk fordított világ járta: a parasztnak nem volt földje, a fiatal értelmiségnek nem volt kenyere, a munkásnak, polgárnak nem volt szavazati joga, 22 biztonsága.” Későbbi, a börtönben született feljegyzések szerint Pfeiffer ezekben az években a budapesti aranyifjúság életét is élte, bár igyekezett elkülöníteni az ügyvédi tevékenységétől. Ez nem mindig sikerült, de igyekezett a háttérben maradni. Pásztor Tamás feljegyzése szerint a Perl Gyula építési vállalkozó kontra Strausz Margit perben, amelyet „ajándékozási ígéret megszegése” címen indított a hölgy, Pfeiffer volt a jogi tanácsadó, de a nyilvános szereplést nem vállalta a „rosszagú ügyben”.23 Jellemző egy másik feljegyzés is, amely szintén a börtönben születhetett 1952. január 18-án. E szerint Pfeiffer a háború előtt Katona Jenőt24 is képviselte abban az ügyben, amelyet a Jelenkor c. folyóirat titkárnője, Weisz Elly25 indított ellene. Weisz Elly többhónapos letartóztatás után el akarta foglalni régi állását a folyóiratnál, de Katona ezt a fennálló jogszabályokra hivatkozva megakadályozta. A hölgy perelt, Katonát Pfeiffer Zoltán képviselte és meg is nyerte a pert. Az ügy azért érdekes, mert Katona Jenő honoráriumként több kötet Jelenkort és Korunk Szavát adott Pfeiffernek. Viszont a második világháború után, mikor Pfeiffer és Katona politikai ellenfelekké váltak – tekintve, hogy Katona Jenő inkább képviselte a kommunista párt érdekeit – a parlamentben Pfeiffer gyakran idézett az említett lapokból Katonára nézve akkor már „kellemetlen” részleteket.26

Érintette például Katona Jenő szerepét Pfeiffer a békeszerződésről mondott nagy beszédében 1947. június 27-én. A baloldali lapok azzal vádolták Pfeiffert, hogy ő ütötte el Katonát a miniszterségtől. Erre Pfeiffer így reagált: „nem tudtam arról, hogy Katona Jenő odáig avanzsált, hogy az Imrédy-dicsőítés és a nagy orosz hadvezér gyalázása után a koalíció még a tájékoztatásügyi tárcát is nyújtja neki.”27 Katona ilyen értelmű cikkei kiváló lehetőséget biztosítottak ekkor a kommunista pártnak a politikus „kézbentartására”. Közben 1938 áprilisában fontos változás történt magánéletében: házasságot kötött az 1910-ben született Bruller Magdával,28 aki azután egy életen át társa maradt. 1939 tavaszán az előrehozott választásokon fontos szerepe volt a párt kampányának megszervezésében. 1920 óta ez volt az első választás, amikor vidéken is titkosan szavazhattak az arra jogosultak, igaz plurális választójoggal és egyéb eszközökkel gátolták a valódi népakarat kifejezését. A közigazgatási terror ezúttal még fokozottabban irányult a kisgazdapárt ellen. Ennek következtében gyenge eredményt ért el a párt, mindössze 14 képviselőt küldhetett az országgyűlésbe. Pfeiffer nem indult a választásokon, de ekkor megismerte az egész pártot és elismerést váltott ki energikus szervező tevékenységével, bátor magatartásával. A választáson a párt vezérével, Eckhardt Tiborral szemben is megnyilvánult a közigazgatási erőszakosság, csalás. Eckhardt Tibor a csanád-arad-torontáli kerületben indult a választásokon és minimális különbséggel maradt alul a kormánypárti jelölttel szemben. A kisgazdapárt megpeticionálta a választást. A petíció anyagát Futó Dezső gyűjtötte össze, Pfeiffer Zoltán szerkesztette meg és nyújtotta be a Közigazgatási Bíróságnál. Pfeiffer Zoltán Budapest, Báthory utca 8. szám alatti irodája már ekkor fontos „politikai központ” is volt. A petíció lényegében elérte célját, mert a megválasztott kormánypárti jelölt, Várady László meg sem várva a Közigazgatási Bíróság határozatát, lemondott mandátumáról.29 Komoly probléma merült fel Tildy Zoltán békési (Szeghalom) kerületében is. Végül is azonban ez az egyéni kerület volt az, amelyet egyedüliként a csaknem száz jelöltből megnyert a kisgazda jelölt.

Pfeiffer Zoltán képviselte a párt petícióját Szalay Lászlóval (MÉP) szemben a felsőgagyi kerületben, ahol Acsay László volt a kisgazdapárt jelöltje. Szalay 59,38%-ot, Acsay 40,32%-ot kapott. Nem járt sikerrel, inkább visszavonta. Ugyancsak Pfeiffer képviselte a pártot a battonyai kerületben Sármezey Endrével (51,84%) szemben. Itt az FKGP jelöltje Görög László volt és 48,16%-ot szerzett. Ez a kísérlet sem járt sikerrel. Részt vett Pfeiffer a szentlőrinci kerületben Bognár Gyula (MÉP) eredménye ellen beadott petíció képviseletében is. (Másodügyvédként.) Itt a kormánypárt jelöltje 50,11%-ot szerzett, a kisgazdapárté 49,89%-ot. A bíróság ezt a petíciót is visszautasította. A második világháború alatt Pfeiffer Zoltán ügyvédi irodája még inkább fellendült. Köszönhető volt ez annak, hogy egyre többen fordultak hozzá, s most már nemcsak a pártból, vagy ismeretségi köréből. Ahogy nehezedett az ellenzék helyzete, úgy ütközött ki Pfeiffer bátorsága. Érdekes esetet ír le későbbi társa a kisgazda, majd a függetlenségi pártban is. Futó Dezső újságírót két hónapi fogházbüntetésre ítélték, de időközben amnesztiát hirdettek az erdélyi részek visszatértekor, 1940-ben. Futó megemlítette Pfeiffernek az esetet, aki intézkedett. Kérelmet írt, s a felmentés hamarosan meg is jött „Mikor a Pfeiffer által készített beadványt, illetve a felmentést elolvastam, rémülten telefonáltam Pfeiffer Zoltánnak, mert olyan állításokat írt le, amelyek nem feleltek meg a valóságnak. Ennyit mondott: – Ne törődj vele – és már le is tette a kagylót. De ki tudta ezt 1942ben, hogy ezzel valóban nem kell törődni.” Ez a fajta bátorság – nevezhetnénk hazardírozásnak is – jellemző volt az elkövetkező években Pfeiffer Zoltán magatartására. Vannak olyan dokumentumok, amelyek azt tartalmazzák, hogy Pfeiffernek kapcsolatai voltak az akkori rendőrség legfelsőbb vezetőihez. Ezeket az iratokat nagy fenntartással ismertetjük, tekintve, hogy a börtönben született „feljegyzések”, nyilvánvalóan azzal a céllal születtek, hogy Pfeiffer Zoltánt kompromittálják. Andorka Rudolf 1952. januári információja is könnyen lehet e koncepció koholmánya. Egyelőre az állítást se megerősíteni, se cáfolni nem tudjuk. Andorka szerint „Pfeiffer a háború éveiben igen bizalmas, bensőséges viszonyt tartott

fenn Sombor-Schweinitzerrel30, akivel közölte mindazt, ami politikai vonatkozásban a tudomására jutott. Ezzel szemben Sombor megadta neki azt a támogatást, amit a politikai rendőrség nagyhatalmú feje megadhatott neki. Sombor ügyvédi vonalon nyújtott »erkölcsi« támogatása bőven megfizette azokat az információkat, melyeket Pfeiffer Sombornak adott.”31 Pfeiffer „besúgói” tevékenysége akkor került előtérbe a kommunista párt részéről, amikor kivált a kisgazdapártból és az MKP nyílt politikai ellenfelévé vált. A börtönben gyártott „vallomások” információs értéke igen csekély. Ugyanakkor nem kétséges, hogy Pfeiffer is, mint a polgári, nemzeti demokraták egész csoportja, ellentmondásos helyzetben volt. Világosan látta a Horthy-rendszer visszásságait társadalmi és politikai téren egyaránt, és azért politizált, hogy ezen változtasson. Állást foglalt a szabadságjogok teljesebb érvényesülése, az általános, titkos választójog, a földreform mellett stb. Viszont a háború alatt egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a Horthy-rendszer megóvása a szélsőjobboldali (nemzeti szocialista) törekvésekkel szemben eminens érdeke a nemzetnek. A háborús helyzet nehezedésével – ami egyenes arányban volt a III. Birodalom agresszivitásának fokozódásával – a kritikával szemben az összefogás került előtérbe. Ez azt jelentette, hogy volt bizonyos átjárás a rendszer ellenzéke és politikai elitje között. Mindez Pfeiffer Zoltán (valamint a kisgazda, szociáldemokrata, liberális politikai vezetők) részéről korántsem valamiféle „besúgói” tevékenység volt, hanem a nemzeti szocialista és német birodalmi törekvésekkel szembeni összefogás. A Horthy-rendszer politikai elitje (beleértve magát a kormányzót is) – főként a német megszállás után felismerte, hogy ezekre a politikai erőkre támaszkodnia kell. A legális ellenzék és a hatalom közti átjárhatóság legfőbb feladata a társadalom megszervezése és felkészítése lett volna a nemzeti önvédelem érdekében.36 Annyi bizonyos, hogy Pfeiffer Zoltán a világháború alatt is aktív ügyvédi és politikai szerepet játszott. Végig a legszorosabb kapcsolatban volt a párt vezetőivel, így fontos szerepet vállalt a kisgazdapárt és a szociáldemokrata párt történelmi jelentőségű 1943as megegyezésében is. Ennek lényege az volt, hogy a háború utáni

Magyarországot a demokrácia jegyében e két nagy párt politikai vezetésével építik fel. Sokaknak volt fontos a kisgazdapártban, de a szociáldemokrata pártban is, hogy a kommunista pártot távol tartsák a hatalomtól. Pfeiffer Zoltán később is vallott meggyőződése volt, hogy a kommunistákkal nem szabad szorosan „barátkozni”, együttműködni, mert azok kihasználják ezt a helyzetet a „barátok” megsemmisítésére. A politikai és katonai helyzet azonban már 1944-ben parancsoló kényszerként vetette fel az együttműködést a kommunista párttal. Részben, mert a szovjet hadsereg közeledett Magyarország határaihoz, és most már teljesen egyértelművé vált, hogy Magyarországot a kommunista nagyhatalom szállja meg. Részben azért, mert a német megszállás és a nyilasuralommal szembeni ellenállás megszervezésében a konspirációs képességek és hagyományok révén a kommunista párt nagy előnyben volt. S nem utolsó sorban azért is, mert a közvetlen cél azonos volt a magyar demokrata erők és a kommunisták között: felszámolni a nyilasuralmat és a náci megszállást. Illegalitásban

1944. március 19-e, a náci megszállás Pfeiffer Zoltán életében is fordulópontot jelentett. Így írt erről később: „Még élénken emlékszem arra a jelenetre, amely 1944. március 19-én reggel fél nyolckor játszódott le Budapesten. Egypár sápadt barátommal ültünk együtt a főváros egyik jól ismert kávéházában, a Hangli Kioszkban, ahova kora reggel hívtak bennünket. Itt tudtuk meg, hogy a megszálló német hadsereg pár órán belül Budapestre érkezik és elhatároztuk, hogy egyikünk sem tér vissza lakására, telefonál családjának, szerteszéledünk, föld alá megyünk, és ott folytatjuk a nyíltan már lehetetlenné vált ellenállást a nácizmussal szemben. Voltak, akik a baráti kör határozatához nem tartották magukat. Így hiába telefonált haza Tildy Zoltán, a jelenlegi köztársasági elnök, családja nem elég gyorsan szedelőzködött és a kora délelőtti órákban megjelentek lakásán a Gestapo pribékjei és a távollévő Tildy Zoltán helyett húsz éves fiát fogták el és 32 vetették börtönbe.”33 Érzékletesen írja le a magyar társadalom felkészületlenségét a náci megszállásra Parragi György34 esetén keresztül: „a pedáns Parraghy György kiváló publicista, aki borotválatlanul nem akart útnak indulni. Borotválkozás közben fogták el a lakásán és 1945 májusáig hurcolták egyik

haláltáborból a másikba, borotválatlanul, míg végre Mauthausenben szabadították fel az amerikai csapatok.”35 A Vigadóval szemben álló Hangli Kioszkban azon a márciusi reggelen, amikor elhatározták az illegalitásba vonulást, ott volt Tildy Zoltán, Auer Pál, Balla Antal, Oltványi Imre, Mihályfi Ernő, Dessewffy Gyula és Pfeiffer Zoltán. Szemben a királyi vár nyugodt méltósága most hamisnak tűnt. Minden tapasztalat nélkül a polgári létből az illegalitást, üldöztetést vállalni, családdal, gyerekekkel, nem volt könnyű választás. 1944 nyarán-őszén az ellenállók gyakran találkoztak a Parisette-kávéházban a Vörösmarty téren. Itt cserélték ki a híreket, fogalmaztak állásfoglalásokat, röplapokat stb. Egy 1952-es feljegyzés szerint e társaság tagjai voltak Oltványi Imre, Ortutay Gyula, Büky József, Pásztor Béla, Gulácsy György és Pfeiffer Zoltán is.36 Pfeiffer tartotta a kapcsolatot Dessewffy Gyulával, és Tildy Zoltánnal a kisgazdapártból. Az 1944. március 19-i megszállás után az ellenállás irányítását a május közepén megalakult Magyar Front vezérkara végezte. Dessewffy a kisgazdapárt Magyar Fronthoz való csatlakozását a pártnak egy aktíva értekezletén terjesztette be és hagyatta jóvá 1944 májusában. Ezen a rózsadombi Hollósy-villában tartott illegális értekezleten több országos vezető, így Pfeiffer Zoltán is jelen volt.37 Ezt követően Pfeiffer Zoltán és Oltványi Imre révén rendszeres kapcsolat épült ki az illegalitásban lévő Tildy Zoltánnal, majd tájékoztatási szinten a bebörtönzött Bajcsy-Zsilinszky Endrével is. A Magyar Front „központi bizottsága” az Ilona utcában működött. Azért pont itt, mert ezen a helyen bujkált Szakasits Árpád, aki az egyik legaktívabb tagja volt a Magyar Frontnak. Az Ilona utcai búvóhely lakást, amely a budai vár keleti részén feküdt, Kenessey Pongrác bocsátotta Szakasits rendelkezésére. Az idős Kenessey egyben az egyházat is képviselte a Magyar Front megbeszélésein. Általában jelen volt ezeken az összejöveteleken Kovács Imre (Nemzeti Parasztpárt), Szakasits Árpád (Szociáldemokrta Párt), Kállai Gyula (Magyar Kommunista Párt, akkori nevén „Békepárt”), és Pfeiffer Zoltán. Ő képviselte a kisgazdapártot. Pfeiffer és Dessewffy eleinte tiltakozott az ellen, hogy a Nemzeti Parasztpárt is képviselve legyen, mert a parasztság megbontásának szándékát látták ebben, főként,

miután kiderült, hogy a pártban számos kommunistagyanús elem található. Végül Tildy Zoltán „kompromisszumkészsége” győzött azzal, hogy Kovács Imre képviselheti a pártot. (A parasztpárt hivatalosan csak 1944. augusztus elején csatlakozott a Magyar Fronthoz.) Őbenne garanciát láttak arra, hogy a parasztpárt nem válik a kommunisták és szociáldemokraták segédcsapatává.38 Futó Dezső később ezt így foglalta össze: „Mindenekelőtt el kell mondanom, hogy 1944 nyarán, amikor a Magyar Front megalakult, ahol a németellenes erők gyűltek össze, a kisgazdapártot képviselő Dessewffy Gyula és Pfeiffer Zoltán Szakasitscsal, Kállaival szemben erős harcot vívtak, hogy Kovács Imre, aki később a parasztpártot képviselte a Magyar Frontban, ne kerülhessen be a szervezetbe. Éspedig azért nem, mert nem akarták, hogy két paraszt szervezkedés szerepeljen a Frontban. A kérdést Tildy Zoltán a Kálvin-téri altemplomból38 döntötte el, hogy a parasztpárti Kovács Imrének helye van a Magyar Frontban.”39 Pfeiffer nem Kovács Imre tagságát akarta megakadályozni, hanem azt, hogy a parasztegységet egy új párt megbontsa. Kovács Imréhez a legszorosabb baráti és politikai szálak kötötték. Meglepetésként is hatott, amikor Kovács Imre előállt azzal a szándékával, hogy a Nemzeti Parasztpártot képviselje. Pfeiffer így emlékezett az eseményekre: „A kisgazdapártot itt kezdetben hárman képviseltük: gr. Dessewffy Gyula, a Kis Újság főszerkesztője, Kovács Imre falukutató író és én, a Kisgazdapárt akkori főügyésze. Tildy a túlélés elvének elméletét szigorúan gyakorolta. Ebből az együttműködésből kivált Kovács Imre, aki 1944 októberében a földalatti Magyar Frontnak Horthyhoz intézett memorandumát, mint a Nemzeti Parasztpárt képviselője akarta aláírni. Talán ma sem tudja, hogy Tildyvel tartott megbeszélés után BajcsyZsilinszky Endréné által titokban gépelt memorandumon mégsem szerepelt a Parasztpárt.”40 A szervezkedés során csatlakozott a Magyar Fronthoz Pálffy József gróf, aki főként katolikus szervezeteket képviselt (KALOT, EMSZO, KIOE). Pálffy unokatestvére volt a később mártír halált halt báró Apor Vilmos győri püspöknek. Néha a püspök is ellátogatott a Magyar Front megbeszéléseire. Szélesítette a szervezet bázisát Pallavicini György

gróf csatlakozása, akivel a nem lebecsülendő (Habsburg) Ottó párti legitimisták is érkeztek. Az „ellenállás” ezekben az időkben nem jelentett fegyveres harcot, abban merült ki, hogy létezett egy „másik Magyarország”, amely nem fogadta el sem helyeselve, sem fogcsikorgatva, sem az erőszakra, túlerőre hivatkozva a náci megszállást, s mindazt, ami ezzel 1944 nyarán-őszén járt. A Magyar Front legfontosabb feladata a háborúból történő kiválás politikai előkészítése volt. Mivel ez nem lehetett pusztán „kiugrás” – nem létezett egy légüres tér, ahová ki lehetett volna lépni az átállás előkészítésében is fontos szerepe kellett volna, hogy legyen. Horthy Miklós és a nevével fémjelzett rendszer politikai elitje tudta ezt, mégsem támaszkodott eléggé erre a szervezetre. Az átállás a szövetségesek oldalára egyben átállást jelentett a Szovjetunió oldalára. A kommunisták részvétele így a szervezetben szolgálhatta a nemzeti érdeket is. A Magyar Front kiáltványai, röpiratai és memorandumai, melyeket Horthy kormányzóhoz juttatott el, a nemzeti szocialista Németországgal történő szakítást szorgalmazták. Fegyveres harcra buzdítottak, békekötést szorgalmaztak a szövetségesekkel és a demokratikus, szabad Magyarország megteremtését tűzték ki célul. 1944. július végére kiadtak egy saját lapot is Magyar Front címen.41 Horthy Miklós szerepéről Pfeiffer később így írt: „Horthy későn, a több oldalról érkező felelősségrevonás óriási terhével sújtottan rádöbbent politikájának csődjére. De mint egy derék hajóskapitány, mindent elkövetett, hogy hajóját, illetve az országot a végveszélyből kimentse. A hadsereg, amelyben feltétlenül bízott, csekély kivétellel a döntő pillanatban cserbenhagyta, nagyon egyedül maradt.”42 A Magyar Front intézőbizottsága szeptemberben jött létre, elnöke Szakasits Árpád (SZDP) lett, tagjai: Dessewffy Gyula, Pfeiffer Zoltán, később Tildy Zoltán a kisgazdapárt részéről, Kállai Gyula, valamint a börtönből nemrégen szabadult Rajk László a kommunista párt oldaláról, Pálffy József, Kenessey Pongrác, az egyházi csoportok képviseletében, majd Kovács Imre a Nemzeti Parasztpártból. A Magyar Frontban a kezdetektől politikai szembenállás is volt. Jellemző módon a front megbontását a kommunisták és

szociáldemokraták kezdték, amikor 1944. október 10-én nagyjelentőségű egyezményt kötöttek politikájuk teljes összehangolására a proletár diktatúra és a munkásegység megteremtésének érdekében. E szövetség már ekkor az antifasiszta ellenállásban – később a koalíciós kormányzásban – polgáridemokratikus alapon álló szövetségeseik ellen irányult. A bizalmatlanság a kommunistákkal szemben meg volt a tájékozott polgáriparaszti indíttatású politikusokban is. Van forrás arra, hogy Pfeiffer már 1944 nyarán gyanakvással figyelte a kommunisták tevékenységét. Egy áprilisi megbeszélés után Pfeiffer félrevonta Kovács Imrét és Kállai Gyuláról, valamint a kommunistákkal feltűnően egyező Szakasits Árpádról így nyilatkozott: Te ezekkel jó lesz vigyázni. A Kállai blöfföl, az Árpád azt sem tudja, hogy vannak-e még szervezett munkások, az öreg Kenessey meg elővigyázatlan, mindenkit beereszt.”43 Ezekben az időkben – egészen a kormányzó 1944. október 15-i átállási kísérletéig, a Magyar Frontban Pfeiffer az egyik legaktívabb szervező munkát végezte. Kapcsolatba került Rajk Lászlóval, majd Kádár Jánossal is a kommunista pártból. Eközben illegalitásban élt, feleségével és 1942-ben született kislányával rokonoknál, ismerősöknél lakott, de egy helyen mindig csak rövid ideig. Több mint ötven évvel később Pfeiffer Zoltán lánya, Magdolna, még mindig emlékezett ezekre a hónapokra. „Erről csak nagyon-nagyon halvány emlékeim vannak, de anyám és apám gyakran mesélt róla. Ha jól tudom negyven különböző helyen, de zömében Budapesten bujkáltunk. A bombázásokról, ahogy megütötték a házakat őrzök villanásszerű képeket.”44 Az ellenállás, a bujkálás egyáltalán nem volt veszélytelen, de Pfeiffert hajtotta a meggyőződés, hogy „a Gestapo uralma csak ideig-óráig tart, mert jön a megtorlás és a pribékek a sötét múlt árnyaivá válnak.”45 Személyes hangú, kislányának írt cikkében 1948-ban így emlékezett ezekre a napokra: „1944. március 19-én reggel apád korán elment hazulról. Te még aludtál. Egy fél óra múlva már érthetetlen módon felkeltettek, felöltöztettek és attól kezdve úgyszólván hetenként változtattad lakásodat. A német Gestapo űzőbe vette Szandi bácsi46 barátait. Szandi bácsi még a börtönben se feledkezett meg rólad. A termosz

hézagai között dugott vékony papíron figyelmeztette apádat arra, hogy ne csak a függetlenségi mozgalmat szolgálja, hanem vigyázzon rád is.”47 Rajk Lászlóval szemben is bizalmatlanul viszonyult, hiszen jól tudta, hogy a népes Rajk família nagyobbik része a nyilasokhoz húz. Ez főleg a nyilas puccs után vált veszélyessé, hiszen Rajk Endre akkor államtitkári rangban kormány-biztosi kinevezést kapott.48 Pfeiffer szerint a család más férfi tagjai a rendőrségen és a SS-ben szolgáltak. Az adott helyzetben ez nem tántorította el sem Pfeiffert, sem Kovács Imrét, hogy a sikertelen átállási kísérlet napján, 1944. október 15-én, ne keressék fel Rajk Lászlót. Magyar Nemzeti Felszabadítás Bizottsága

Gyerünk el a Kirgizhez” – javasolta Pfeiffer a kiugrás napján, mert azt hitte, hogy a kommunisták többet tudnak. Horthy sem a Magyar Frontot, sem más antifasiszta szervezetet nem értesített az akcióról. Rajk lakásán, ahová a „Békepárt” vezetői is összegyűltek, kiderült, hogy a kommunisták sem tudnak semmit. Csak feszengtek, általánosságban beszéltek, amiből arra következtettem – írta Kovács Imre hogy vezetőségi ülést akarnak tartani, hogy megfogalmazzák véleményüket. 1944. október 15-ről később így írt Pfeiffer Zoltán: „Október 15-én az országgal együtt elbukott az a földalatti mozgalom is, amelyben az ország demokratikus tényezői, beleértve az egyházak képviselőit, de mint külön test a Kommunista Párt képviselői is részt vettek. Megbukott, míg 1944 nyarán Finnországban Mannerheim, a Horthy-típusú konzervatív katonatiszt megteremtette a nemzeti egységet a munkásság és a katonaság között, úgyhogy amikor az 1944. szeptember 10-én megkötött fegyverszünet után félreállott, biztosította hazája függetlenségét.”49 Saját szerepéről ennyit közölt: „Tildy nagyon csekély reményt fűzött a Kormányzó által előre bejelentett változáshoz. Úgyhogy a kormányzói szózat után a megbeszélés ellenére fel sem ment a Dísztér 10. szám alatti várbeli lakásba áthelyezett főhadiszállásra. Hiába jártuk Kovács Imrével, Makkai Miklóssal egyetemben végig az Athenaeum és a Kis Újság nyomdáit, hogy legyenek készen a várható változásra, nem érkezett meg Vörös János vezérkari főnök üzenete arról, amit

különben Horthy megbízásából a földalatti főhadiszálláson személyesen bejelentett: nyomban értesíti az érdekelteket az átállás katonai részleteiről. A délutáni órákban már csak Szakasits bízott a Horthy-féle koalíció bársonyszékében és hiába hoztam a hírt, hogy Vörös János megbízottja, Felkay Ferenc értesítése szerint nincs érdemleges közölnivalója.”50 Az ellenállás ilyen mederben folyt a nyilas puccsig, majd azt követően igyekeztek megszervezni a fegyveres felkelést is, most már BajcsyZsilinszky Endre vezetésével és magas rangú katonatisztek közreműködésével. Bajcsy-Zsilinszky szoros kapcsolatban volt Pfeiffer Zoltánnal, a náci megszállás után a börtönből is tartotta a kapcsolatot. A kisgazdapárt vezére kis papírlapokon juttatta el üzeneteit Pfeifferhez és a párthoz. Ezek közül néhány megmaradt, Pfeiffer ezeket a Nemzetgyűlés 1947. június 27-i ülésén fel is olvasta, majd később az Ellenzék című lapjában le is közölte. Zsilinszky üzenetei igen tanulságosak: „Szüntelenül a Délvidékkel és Erdéllyel foglalkozom. Nincs percnyi nyugtom miattuk. Ma különben rossz éjszakánk volt, illetve hajnalunk. Elvittek vagy hetven lengyelt. Ezt nem lett volna szabad, hiszen vendégeink. Magyar állampolgár nem volt köztük. Ha mégis történne valami érdekükben, csodálnám, de ne éld bele magad.”51 A következő lapokon Magyarország sorsával foglalkozott: „Az ország sorsa jórészt attól függ, hogy hogyan tud rendet tartani és milyen erőt tud felmutatni. Ezt kell mindenkinek tudnia. És azt üzenem a Kisgazdapártnak, szervezkedjék okosan és erőteljesen. Magyarország a demokrácia, az igazi demokrácia fellegvára kell, hogy legyen Közép-Európában.” Majd egy újabb levélben a diktatúrák szociális programjára reagálva: „Minek a megkötöttség szolgasága, amikor ugyanazokat a szociális reformokat szabad intézmények kereteiben is meg lehet valósítani, jobban, rombolások nélkül. Példának okáért Finnország, Hollandia, Dánia, Svájc, Svédország, Norvégia. A magyar ügyet csak a világ rokonszenve mentheti meg. Ezért is tisztán és elszántan kell demokratának lenni.” Pfeiffer Zoltán ezeket a nézeteket maga is a legkomolyabban vallotta s ezért Bajcsy-Zsilinszky szabadulása után vele tartott a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottságának szervezésében is. Így a

nyilas uralom alatt Pfeiffer Zoltánt is a legveszedelmesebb ellenállók közé sorolták. Szerepét megemlítették a Bajcsy-Zsilinszky Endre és társai elleni perben is. E szerint: „Kovács Imre kérésére Bajcsy-Zsilinszky Endre október 20-a táján Vác melletti lakásáról Budapestre jött lakni és Makkai Miklós V. r. vádlottnál szállt meg. Itt keresték fel őt különböző pártok és szervezetek megbízottai, többek között dr. Pfeiffer Zoltán ügyvéd, aki mint összekötő szerepelt. Pfeiffer Zoltán tájékoztatása szerint a Magyar Front és a különböző ellenállási szervezetek között nem volt meg a politikai egység és célkitűzés és ennek a megteremtése lett volna elsősorban a feladata. Pfeiffer hat különböző című röpiratot adott át Bajcsy-Zsilinszky Endrének, amelyeket főként kommunista szervezetek adtak ki. Ezeknek a kiadását Bajcsy-Zsilinszky Endre letiltotta azzal, hogy majd ő fogja megszövegezni a szerinte helyes tartalmú röpiratot. Ennek folyományaként írta meg három (hosszabb-rövidebb) alakban a nemzethez címzett kiáltványát. Pfeifferrel való tárgyalása során határozta el azt is, hogy a mozgalom katonai vonalának vezetésére egy magas rangú katonára van szükség, minthogy katonai erő és segítség nélkül nem lehet a mozgalom célkitűzéseit elérni. Pfeiffer kijelentette, hogy Nagy Jenő ezredes személyében talált is már egy megfelelő beállítottságú katonát, aki alkalmas is lesz a mozgalom katonai részét addig irányítani, míg egy magasabb rendfokozatú tábornokot nem találnak. Bajcsy-Zsilinszky Endre beleegyező válasza után Pfeiffer elhozta Nagy Jenő ezredest, VI. r. vádlottat, akivel ott Makkai Miklós lakásán a tanácskozásokat azonnal megkezdték. Nagy Jenő ezredes VI. r. vádlotton kívül, aki mint a mozgalom katonai részének vezérkari főnöke működött, Bajcsy-Zsilinszky Endre régi ismerőse, jó barátja és azonos politikai beállítottságú elvbarátja, az akkor Kőszegen lakó vitéz Kiss János nyugalmazott állományú altábornagy II. r. vádlottra gondolt, mint a mozgalom katonai vezetőjére, akinek a beszervezése céljából Makkai Miklóst a gk. útján Kiss János ez irányú felkérésére és a kapcsolatok felvétele céljából Kőszegre el is küldötte. Bajcsy-Zsilinszky Endre e közben Veiszmar Gyula szabadalmi irodatulajdonos Lipót körúti lakásába költözött és ott folytatta szervezői

munkáját. Itt tárgyalt a magyarországi kommunista párt kiküldöttjével, Kállai Gyula újságíróval, a párt bekapcsolásáról és az ezzel kapcsolatos tennivalókról.”52 Ezekben a napokban az illegális munka feszültségében élt Pfeiffer Zoltán is és Kovács Imre is. November 4-én a budai alsó rakparton a Lánchíd hídfőjénél találkozott a két barát és Hamza Ákos. Kovács Imre kereste a kapcsolatot Bajcsy-Zsilinszky Endréhez, a beszélgetés már a végéhez közeledett, mikor megrázó esemény szemtanúivá váltak. Északról hatalmas robbanást hallottak: „A különös robbanássorozat irányába fordultam és elállt a lélegzetem, a Margit híd pesti szárnya a vízbe zuhant. A műemléknek nyilvánított és Eiffel mérnök tervei szerint épített gyönyörű hídra a németek robbanótölteteket szereltek, a Duna hidakat előkészítették felrobbantásra és a Margit híddal kezdték… Soha nem tisztázott okok miatt a déli órákban, a legnagyobb forgalom idején félhosszúságban a levegőbe röpült. Illetve nem is a levegőbe repült, hanem a Dunába zuhant, a villamosok, autók, autóbuszok, lovas kocsik és gyalogjárók, vagy háromszázan a vízbe estek… A tragikus sorsú híd fölött riadt fehér galambok köröztek, a robbanás zajára szálltak a magasba és éppenséggel nem a békét szimbolizálták…”58 Ez a nap – november 4-e – három év múlva is fontos mérföldkövet jelentett Pfeiffer Zoltán életében, ezen a napon kellett a kommunista terror elől szökve elhagynia Budapestet. Soha többé nem láthatta a Margit hidat. A Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága vezérkarát 1944. november 22-én letartóztatták. A lebukás után az ellenállás lehetőségei is beszűkültek. Kiss János altábornagyot, Nagy Jenő ezredest és Tartsay Vilmos századost december 8-án a Margit körúti fegyház udvarán kivégezték. Bajcsy-Zsilinszky Endre ügyét – mivel parlamenti képviselő volt, és a nyilaspuccs után is kínosan ügyeltek az alkotmányosság látszatának betartására – elkülönítették. Őt az országgyűlés Sopronba távozott része kiadta és 1944. december 23án a Dominich Vilmos őrnagy-hadbíró vezette tanács ítélte halálra. Végül 1944. december 24-én végezték ki Sopronkőhidán – kötél által –, miután Szálasi „nemzetvezető” az ítéletet megerősítette. Tasnády Nagy András elnök 1945. február 27-én az országgyűlés ülésén bejelentette:

„Bemutatom a t. Háznak a nemzet totális mozgósításával és harcba állításával megbízott m. kir. tárca nélküli miniszter mellé beosztott tábornok bíróságának H.2141/44-1. sz. Ítéletét, amely BajcsyZsilinszky Endre képviselő urat az 1930. III. tc. 59. § 4. pontjába ütköző és ugyanezen szakasz utolsó bekezdése szerint minősülő hűtlenség bűntettében bűnösnek mondja ki és ezért őt kötéllel végrehajtandó halálbüntetésre ítélte. Tekintettel arra, hogy a szóban forgó ítélet az arra illetékes parancsnok által megerősítést nyert, ezt az ítéletet végre is hajtották.”53 A Ház a bejelentést tudomásul vette. 1947. június 27-én Pfeiffer ezekkel a szavakkal emlékezett BajcsyZsilinszky Endrére: „Nem a kisgazdapárt, nem a barátai vezérének tekintem őt, hanem az egész magyar demokrácia vezérének. A kommunistáktól egészen a jobboldaliságig mindenkinek a vezére Bajcsy-Zsilinszky Endre, mert nemcsak megmutatta azt az utat, hanem az emberi végső konzekvenciával vállalta a meggyőződést. Nem menekült, nem emigrált, nem bujkált, hanem pisztollyal kezében vállalta a legteljesebb azonosítást politikai elveivel. Amikor a börtönből kikerült, nekem és egypár barátomnak tanácsára sikerült a Magyar Függetlenségi Frontot újból lendületbe hoznia, sikerült a függetlenségi pártok parlamentjéből egy ellenállási mozgalmat megszerveznie. Hogy ez nem érte el teljesen célját, az nem mutatja a szándék helytelenségét, nem teszi kétségessé a politikus józanságát és realitását. Ez azt mutatja, hogy kevesebben voltunk a nagy feladatokhoz, mint amennyit a nemzet igényelt volna.”54 Erre az időre bezárult Budapest körül az ostromgyűrű, Pfeiffer Zoltán a fővárosban maradt. Gyakran kereste fel a Skót Misszió épületében55 bujkáló kisgazda vezetőket, Tildy Zoltánt és Nagy Ferencet, híreket hozott és vitt.56 Egy feljegyzés szerint ekkoriban „Bajcsy-Zsilinszky Endréné istápolásával foglalkozott”.57 Bajcsy-Zsilinszkyről később szép szavakkal emlékezett meg: „Amikor otthonodból nem zökkentél ki – írta kislányának – 1943 őszén meghívott téged egy szép magyar férfi, fajtájának izzó szerelmese, s ha Magyarországról volt szó nem rettent vissza senkitől. Mikor a náci hadak megszállták Magyarországot, nem hagyta magát

elfogni, hanem hőslelkű feleségével, jó barátnőddel, Mickó nénivel fegyverrel védték – óh nem az életüket, hanem Magyarország becsületét.”58 Bajcsy-Zsilinszky Endre kivégzésének negyedik évfordulóján, 1948. december 24-én nagy cikkben emlékezett meg az ellenállás vezetőjéről Pfeiffer. A négy év alatt történelmi események zajlottak Magyarországon, eddigre kiépült a kommunista párt totális uralma, Pfeiffer Zoltán pedig már több mint egy éve emigrációban élt. Érzékletesen mutatta be Pfeiffer 1944 telének sorsdöntő napjait: „A megszálló náci téboly megdermesztette a lelkeket, 1944. március 19-e óta egész Európából és Keletről hozzánk menekült faji üldözötteket elhurcolta és elpusztította, ekkor pedig Moszkva módszerei váltak ismeretessé. Az erdélyi székely falvakból már eltűntek a román és szovjet fogságba a harisnyás székely férfiak. Délvidéken Tito partizánjai ezerszámra pusztították a magyarságot. Felvidékről, Tiszántúlról és az Alföldről menekült a magyar lakosság, féltve fiait és lányait úgy az orosz brutalitástól, mint a német vezérkar galád önzésétől, amely ágyútölteléknek akarta felhasználni a feldúlt ország maroknyi népét. Mindenütt pusztulás, romok, szenvedés, egy kis nép a náci és szovjet hadsereg harapófogójába került.”59 Zsilinszkyről így írt: „Az évek, események távlata ellenére élénken él előttem alakja. Sziklából faragott férfi volt, középtermetű, erőteljes, ötvenen túl is fáradhatatlan. Naphosszat vitorlázott a viharos Balatonon, s ha kellett éjszakákon át a kora reggeli órákig dolgozott könyvein, cikkein, beszédein… Jókedvű, derűs lélek, de megindult és könnybe lábadt a szeme, ha a magyar népről, vagy Édesanyjáról beszélt. Határozott, kemény, elvei védelmében félelmet nem ismert, ha a magyarság érdekeiről volt szó.”60 Pfeiffer sejtetni engedte későbbi írásában azt is, hogy ki és miért árulta el Zsilinszkyt: „Sokáig felderítetlen volt a rejtély, ki árulta el Bajcsy-Zsilinszky Endrét. Az ez irányban folytatott vizsgálatok eredménytelenek maradtak, de kiderült, hogy Rajk László a volt belügyminisztert, a jelenlegi külügyminisztert és Boldizsár Iván tájékoztatási államtitkárt ugyanakkor fogták el, de pár nap múlva kiszabadultak a fogságból. A magyar nép szemében nagyranőtt szabadságharcost kellett Moszkvának ilyen becstelen úton

kirekeszteni, mert féltek attól, hogy terveikben gátolja majd őket a félelmet nem ismerő Bajcsy-Zsilinszky Endre.”61 Az ostrom utolsó napjait családjával óvóhelyen töltötte, mint a főváros egész lakossága. Mint a nyilasok és a Gestapo által halálra keresett „szökésben lévő személy”, aki „a törvényes kormány és az államfő eltávolítására, a harcoló magyar hadsereg és a szövetséges német haderő harci szellemének megtörésére és gyengítésére” törekedett, megkönnyebbüléssel fogadhatta az első szovjet katona megjelenését. Illúziói azonban már a kezdet kezdetén sem voltak. Az eltelt nehéz hónapok és évek alatt Pfeiffer Zoltán a náci és nyilasellenes szembenállás ismert személyisége lett. Érdekesen jellemzi Pfeiffer Zoltánt Szegedy-Maszák Aladár: „Egyszer a Hangliban ültünk, amikor Pfeiffer Zoltán leült az asztalunkhoz. Nevét sikeres petíció-perei óta jól ismertem, de személyesen akkor találkoztunk először. Találó megjegyzései, amelyekkel egy-egy helyzet pontos diagnózisát megadta, gyakran rossznyelvű, de ritkán alaptalan kritikája emberekről, kitűnő humorérzéke rögtön megfogott.”62 Kovács Imre így emlékezett az akkori barátjára: „Pfeiffer Zoltánt gyors felfogóképesség és határozottság jellemezte, s amit 1944-ben nagyon is értékelni kellett, bátor ember volt.”63 Futó Dezső így írt róla: „Villogó eszű, jó humorú, és megbízható barát is.”64 Pásztor Tamás véleménye már korántsem volt ilyen hízelgő, igaz ezt a börtönben írta le (?), s tudta, hogy fogva tartói 1952-ben Pfeiferre nézve dehonesztáló jellemzést várnak. Szerinte 1941-42-ben, a Horthy-rendszerrel szemben polgári demokratikus hatalomátvétel lehetőségéről ábrándozni, vagy Németország gyors vereségét várni politikai naivitás volt.65 Később a belpolitikai viták és harcok idején, amikor az MKP igyekezett kisajátítani a Horthy-rendszerrel szembeni „ellenállást”, Pfeiffer így vágott vissza: „Nem kellett ahhoz priusz, hogy úgy ismerkedve elosszuk magunk között, ki-ki milyen szerephez jut majd. Nem bújtunk a föld alá sem, és nem mentünk ki a határon túlra, ahová a magyar bíróság keze már nem ért. Hanem itt maradtunk

a csendőrök és demokráciáért…”66

főszolgabírák

között

és

itt

harcoltunk

a

Polgári, nemzeti demokrácia

Pfeiffer 1945 előtti politikai szerepvállalása a polgári, nemzeti demokrácia jegyében zajlott, s ennek jegyében politizált 1945 után is. A nemzeti demokrácia kiindulópontja a liberalizmus volt, a tiszta, kizárólagos liberalizmust viszont már károsnak tartotta a magyarság Trianon utáni életében. A kiszolgáltatott gazdasági-, katonai és politikai helyzetbe került magyarság programjában a megmaradás érdekében ezért a nemzeti gondolatnak kiemelt szerepet tulajdonított. Egyensúlyt kívánt a liberalizmus és a nemzeti gondolat között azzal, hogy egyik sem erősödhet meg a másik rovására. Mert akár a demokrácia, akár a nemzeti érdek sérül, az hatalmas károkat okoz a nemzetnek. Márpedig a Horthy-rendszert a nemzeti demokraták olyan politikai rendszernek nevezték, amelyben a demokrácia súlyosan sérült. Ezért éles kritikáját adták már a harmincas évektől. A gondolat vezéregyénisége kétségkívül Sulyok Dezső volt, de már ekkor igen sok híve volt a nemzeti demokráciának. Pfeiffer Zoltánt a polgári demokrata elvek vitték ebbe a táborba. Meggyőződése volt, hogy Magyarország és a magyar nemzet számára ez az egyedüli sikeres politikai kibontakozás. Így mindkét korszakban harcolt a demokratikus parlamentarizmusért, képviseleti rendszerért, választójogért, a szabadságjogok teljességéért. Ugyanakkor azt vallotta, hogy a polgárság és a parasztság összefogása teremtheti meg a demokratikus Magyarországot. Ilyen értelemben, bár nem volt teoretikus, elvetette az osztályharcot, s mint néhányan mások is, nem volt képes úgy elfogadni a politikai életet, mintha az a munkásosztály és a vele szemben álló polgárság, parasztság, értelmiség stb. antagonisztikus küzdelme lenne. Egyáltalán, úgy gondolta, hogy a munkásságnak – miként a parasztságnak is – a polgári életnívó felé kell haladni, azt kell biztosítani. Így azt sem ismerte el – ezért nyilvánvaló idegenkedése a kommunista befolyás növekedésétől 1944 folyamán -, hogy a munkásság képviselője csak marxista párt lehet. A tiszta liberalizmust nemcsak a nemzeti, de szociális szempontból is elégtelennek tartotta a nemzeti demokrácia. Éppen a fent említett cél okán, vagyis a munkásság és parasztság szociális helyzetének

radikális javítási szándéka miatt. A szociális program legfontosabb eleme kétségkívül a földkérdés megoldása volt, a nagybirtokrendszer felszámolása, a magyar parasztság földéhségének kielégítése. De nem idegenkedett a nemzeti demokrácia a tőke bizonyos korlátozásától sem, állást foglalt a „rabló tőke” megrendszabályozása mellett, viszont elvetette a nagymértékű államosítást. A nemzeti demokraták már a század közepén tudták, hogy a demokrácia intézményrendszerének működése akár káros folyamatokat is lehetővé tehet, ha a széles néptömegek szociális helyzete rossz vagy kiegyensúlyozatlan. Ezért a nemzeti demokrácia három alappillére a polgári demokrácia intézményrendszere, a „tiszta demokrácia” és a nemzeti gondolat mellett a néptömegek szociális helyzetének javítása. Pfeiffer Zoltán 1946 őszén így fogalmazta meg politikai hitvallását: „A Független Kisgazdapárt nemzeti demokráciát akar és arról nem térünk le sem világnézeti alapon, sem bármilyen divatos ideológiáért. Ezért van szükség szervezkedésre, hogy csatasorba tudjunk állni. Vannak politikai kilengések is, vannak, akik nem akarják tudomásul venni a tényeket. Ezeknek bele kell nyugodni abba a demokráciába, amit a magyar nép választott magának, mert ez a nemzeti demokrácia, amit a Független Kisgazdapárt 16 éve hirdet. Szabadságot befelé, függetlenséget kifelé!”67 1 Olyan egyházilag érvényes házasság, amelynél a főnemesi család tagjának kivételes jogaiban nem részesülnek sem a feleség, sem a gyermekek. 2 Karinthy Frigyes: Gyermekkori naplók. 1898-1899, 1899 -1900. Sajtó alá rendezte és az utószót írta Szalay Károly. Háttér Kiadó é. n. 72. o. 3 Pfeiffer Zoltán középiskolai tanulmányait a Tavaszmező utcai Gimnáziumban végezte. 4 Pethő Sándor (1885-1940) publicista, történész, iró. A Magyar Nemzet c. napilap alapitó főszerkesztője (1938-tól). 5

Pfeiffer Zoltán eredeti jogi diplomáját lánya Pfeiffer Magdolna bocsátotta rendelkezésünkre. A diplomát Bársony János rektor írta alá. 6 A bírói és ügyvédi vizsgáló bizottság létrehozásáról az 1913. LIII. törvénycikk rendelkezett. 7 Az egységes birói és ügyvédi képesítés megszerzéséről tanúskodó eredeti oklevelet Pfeiffer Magdolna bocsátotta rendelkezésünkre. 8 Ruszoly József: A választási bíráskodás Magyarországon 1848-1948. Közgazdasági és Jogi Kiadó. 1980. 470. oldal. 9 Zsilinszky 49%-ot szerzett. 10 Tildy Losoncon született, ami Csehszlovákiához került 1920-ban. 11 L. erről: Szerencsés Károly: A nemzeti demokráciáért. Sulyok Dezső 1897-1997. Pápa. 1997. 12 A szeghalmi választást Móricz Zsigmond részletesen leírta naplójában. Közölte Szerencsés Károly. Magyarország, 1997. november 6. 13 Ruszoly József i. in. 470. oldal. 14 Ruszoly József i. m. 470. oldal. A bíróság tiszteletreméltó önállóságról és független ítélőképességről tett tanúbizonyságot. 15 Hubai László: Magyarország XX. századi választási atlasza. Napvilág Kiadó 2001. II. kötet 113. oldal. 16 ‘* Ruszoly József i. m. 473. oldal. 17 A három mandátumon megosztozott a Nemzeti Egység Pártja, a Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Magyar Nemzeti

Szocialista Párt. 18 Ruszoly Józsefi, m. 446. o. 19 Nagy Ferenc miniszterelnök. Összeállította és a bevezetőt írta: Csicsery-Rónay István. 1945-ös alapítvány és Occidental Press. Budapest 1995. 24. o. (Vörös Vince tanulmánya.) 20 22 L. erről: Szerencsés Károly: A nemzeti demokráciáért. Sulyok Dezső 1897-1997. Pápa, 1997. Valamint: Veress Géza: Vásáry István politikai pályája. Csokonai Kiadó, 1999. 21 Az 1945. évi november 29-én összeült Nemzetgyűlés Naplói. VI. kötet. 118. ülés. 1947. március 29. 22 Pfeiffer Zoltán: Emlékezés 44 októberére. Magyar Híradó, 1967. november I. 23 Uo. Pásztor Tamás több hasonló ügyet is emlit a váci börtönben írt feljegyzésében, amelynek valóságtartalmát a megfogalmazás körülményei erősen befolyásolták. Pásztor Tamás a Független Kisgazdapártban, majd a Magyar Függetlenségi Pártban is Pfeiffer Zoltán politikai szövetségese volt. Pfeiffer emigrálása után lemondott parlamenti mandátumáról, bízva abban, hogy ha felhagy a politikával, békén hagyják. Tévedett, 1948 októberében letartóztatták és elítélték hat évre. A börtönben vele is feljegyzéseket készíttettek Pfeiffer Zoltánról, akit az emigrációban sem tévesztett szem elől a politikai rendőrség. 24 Katona Jenő: újságíró, a Jelenkor felelős szerkesztője, dolgozott a Magyar Nemzetnél, a Magyarságnál is. 1945 után a kisgazdapártban a kommunista érdekek képviselője. 1949-1953: számos más közéleti funkció mellett az Elnöki Tanács tagja. 25 Weisz Elly: később Tömpe András felesége. Tömpe 1931-től a KMP tagja, partizán, 1945-től a rendőrség ezredese, majd vezérőrnagya.

Fontos szerepe volt a kommunista vezetésű politikai rendőrség megszervezésében. 26 2,1 TH K-1433 Halándy Péter feljegyzése, 1952. jan. 19. 27 10 Nemzetgyűlés Naplója. (N.N.) 1947. június 27. 179. hasáb. 28 21 Az ifjú pár a svájci Davosba ment nászútra, mind kelten nagyon szerettek síelni. 29 Futó Dezső kéziratos emlékirata a szerzők birtokában. A történet vége az lett, hogy 1940-ben időközi választásokat tartottak a kerületben, de akkor már kisgazda jelölt a háború miatt nem indult, Várady „egyhangúlag” lett képviselő. (Vagyis nem volt választás.) 30 Sombor-Schweinitzer József. 1935-1944: a politikai rendőrség helyettes vezetője, majd vezetője. 31 TH K.-1433. 32 A társadalom ilyen irányú szerveződéseiről, a hatalom és a legális ellenzék kapcsolatairól lásd: M. Kiss Sándor-Vitányi Iván: A magyar diákok szabadság frontja. Kiadja az Antifasiszta Ifjúsági Emlék-mii szervezőbizottsága, Budapest, 1983.. valamint M. Kiss Sándor: A szárszói beszéd és a népi mozgalom néhány összefüggése. Piiski, New York, 1987. Itt érdemes megjegyezni, hogy 1945 után a hazai ellenállás részvevőit a Rákosi Mátyás vezette moszkovita kommunisták módszeresen kiiktatták a politikai életből, nem kímélve saját pártjuk tagjait sem. 33 M Pfeiffer Zolién: Az NKVD. az orosz titkos rendőrség Magyarország ura. Amerikai Magyar Népszava, 1947. dee. 17. 34 M Parraghy (Parragi) György 1944. március 25-től 1945. május 5-ig a mauthauseni koncentrációs tábor foglya volt. Kisgazdapárti, majd

Független Magyar Demokratapárti politikus. 1951. decemberétől 1958. novemberéig az Elnöki Tanács tagja. 35 v> Amerikai Magyar Népszava, 1947. dee. 17. 36 TH K-1433. 37 ■ ” Korom Mihály: A Magyar Frontban részt vett politikai erők és tevékenységük fő jellemzői. In: Magyarország 1944. Fejezetek az ellenállás történetéből (Szerkesztette: M. Kiss Sándor) Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1994. 167. o. 38 Mini később kiderült ez az első „kompromisszum” is hibás lépés volt, mert a két marxista párt segítségével a parasztpártban Kovács Imrét kiszorították a vezetésből. 39 Futó Dezső kéziratos feljegyzése a szerzők birtokában. 40 Pfeiffer Zoltán: Emlékezés 44 októberére. Magyar Híradó, 1967. november I. 41 4 Saláta Kálmán i. m. 66. o. 26 PIL 39.f. 103/B. A „megállapodás” pontos számai csak visszaemlékezésekben maradtak fenn, ezért az eltérések 46%-tól 49%-ig a kisgazda részesedést illetően. Mindez a lényeget nem érintette: a cél a kisgazdapárt kisebbségbe szorítása volt. 27 Rákosi Mátyás: Visszaemlékezések i. in. 195. o. Barankovics István nem a kisgazdapárt, hanem a Demokrata Néppárt nevében lépett fel. Igaz, a párt képviselőit a kisgazdapárt vitte be a parlamentbe saját listáin 1945-ben. 28 Ebből aztán sok bonyodalom származott, mert a „hivatásos forradalmárok”-nak meg kellett teremteni a megfelelő számlázást. 29 PIL 39.f. 103/B. 30 103 Kis Újság, 1946. augusztus 11.

Az igazságügyminisztérium államtitkára Pártharcok a minisztériumban

A választások után Pfeiffer Zoltán neve felmerült a kormányalakításnál. A kisgazdapárt kompromisszumos politikája jegyében fennmaradt a négy párti koalíció, s abban ráadásul nem érvényesültek a választási eredmények. A formálódó „baloldali blokk” megkapta a miniszteri helyeknek pontosan a felét – hét tárcát + két államminiszteri posztot. Ráadásul a kisgazda államminiszter Dobi István lett. Ezzel újabb „szövetségest” nyert az MKP a kormányban. Tildy miniszterelnök Pfeiffer Zoltánnak az igazságügyminisztériumi államtitkárságot ajánlotta fel, s ezt Pfeiffer el is fogadta. Az igazságügyi minisztérium a választások utáni koalíciós megállapodás szerint szociáldemokrata-kisgazda vezetés alá került. Ennek értelmében lett a miniszter a régi szociáldemokrata Ries István, aki 1885. november 17-én született Ries Béla István József néven. Már az első világháború előtt politizált, többek közt a Galilei-körben, majd a frontra került. Számos kitüntetést érdemelt ki és 1915-ben már előléptették főhadnaggyá, még Ries Bélaként. Három év hadifogság után 1919-ben már itthon propagandista a Tanácsköztársaság alatt, majd vöröskatona. A két világháború között ügyvédként dolgozott és a szociáldemokrata párt tagjaként politizált. Védett kommunistákat is, főleg a Második Világháború alatt, mivel katonai ügyekben is vállalhatta a védelmet. A német megszállás alatt illegalitásban élt. 1945. július 7-én nevezték ki miniszterré. Valentiny Ágostont váltotta, aki több kérdésben szembekerült a kommunista törekvésekkel.1 Tisztségét Ries a választások után is megtartotta. Az új kormány megalakulása utáni napokban az igazságügyminisztérium Markó utcai épületében nem volt fűtés, „még az akták is reszketnek”, jellemezte a helyzetet a „Haladás” című lap tudósítója. Ries érzékelte a bizonytalanságot a jogrendben is: „Ember és jogász legyen a talpán, aki meg tudja mondani, hogy mi van érvényben és mi nincs, a tenger egymással ellentétes rendelet, sőt törvény közül.”2 „Programjáról” a következőket mondta: „Legelső, hogy kitakarítsuk a magyar jogból mindazt, ami feudális maradvány, vagy korszerűtlen” – mondta, és ezek közül kiemelte a főudvarnagyi bíróság eltörlését, a két

cselédtörvény megszüntetését. Figyelemre méltó, hogy néhány héttel a nagy hazai és nemzetközi elismerést kiváltott szabad választások után Ries kijelentette, hogy új választójogi törvényt kell alkotni. „A mostani napok alatt készült, hiányos és helyenként logikátlan – mondta az 1945: VIII. tc.-ről. – Nincs és nem lehetett megfelelő alapja, mert hiszen amikor meghozták, nem volt mód még a szükséges statisztikai adatok összegyűjtésére és feldolgozására sem.”3 Ries ugyanakkor kiemelt fontosságúnak tartotta, hogy a készülő demokrácia védelméről szóló büntetőjogi törvénybe be kívánja venni az antiszemitizmus megnyilvánulásainak üldözését is. „A zsidózást és az antiszemitizmusból fakadó bűncselekményeket – akár Franciaországban és Oroszországban – fogház, súlyos esetben börtön fogja büntetni.”4 Ries híres volt egyébként hatalmas magánkönyvtáráról és arról is, hogy a Magyar Labdarúgó Szövetség elnöki tisztségét is elvállalta. Ez a tisztség is „politikai préda” volt. A szövetségi kapitányt az MKP adta. Az FKGP alig rúghatott labdába…”110 Már a népbírósági eljárások során nyilvánvalóvá vált, hogy Ries nemhogy beengedte, de egyenesen megkövetelte a politika jelenlétét a jogi eljárásokban. Bár ettől kezdettől fogva idegenkedtek a kisgazdapártban, a nácizmus és hazai kiszolgálóik elleni leszámolás érdekében együttműködtek a marxista pártokkal. Ries marxista volt, aki az igazságszolgáltatás apparátusát fel kívánta használni a polgári erők elleni politikai küzdelemben is. Belevitte az „osztályszempontot” is az igazságszolgáltatásba, utasításba adva, hogy „amennyiben a tettes kétkezi munkás stb. és ha a nyilas mozgalommal a kapcsolata csak alkalomszerű, azok ellen, akik revidiálták népellenes nézeteiket, a nyomozást meg kell szüntetni.”5 Pfeiffer Zoltán államtitkári kinevezése viszont Ries Istvánra is hatott, hiszen Pfeiffer jogászi kvalitásai, ügyvédi múltja, felkészültsége kordában tartotta a politikai szándékok nyílt és leplezetlen érvényesítését. A kommunista párt emberei észlelték is Ries átmeneti megingását. Zolnay Kálmán miniszteri tanácsos, a minisztérium büntetőjogi osztályának vezetője, aki heti jelentésekben számolt be a kommunista párt vezetőinek a minisztérium tevékenységéről, így jellemzi a Pfeiffer kinevezése utáni helyzetet:

„Ries igazságügyminiszter jobbrafordulása kétségtelenül észlelhető annak következtében, hogy Kovács Kálmán elvtárs helyébe politikai államtitkárnak a kisgazdapárti Pfeiffer Zoltán jött.”6 Zolnay ezt többek közt azzal támasztotta alá, hogy Ries vonakodott kinevezni hat kommunistát a minisztériumban. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy Ries „minden alkalmat megragad arra, hogy kellemetlenségeket okozzon nekünk.”7 Zolnay azt is jelentette, hogy mindig igyekezett büntetlenséget biztosítani azoknak az elvtársaknak, akik vagy rendőrként, vagy pártszervezőként „fasisztákat” pofoztak, vagy „fasiszta” elhagyott vagyonokat párt vagy rendőrségi célokra” felhasználtak.8 A Pfeiffer érkezése utáni helyzetet így jellemezte Zolnay: „Mindezek felett mind ez ideig sikeresen őrködni tudtam és igen nagyszámú elvtársunk köszönheti ennek szabadságát vagy büntetlenségét. Pfeiffer Zoltán kisgazda államtitkár bevonulásával világosan megváltozott Ries magatartása e téren is. A napokban a nyíregyházi vezető párttitkár elvtársunk ellen indított reakciós bűnügyi hajsza ügyét referáltam Riesnek, aki szobájában rendszeresen Pfeiffer Zoltán jelenlétében fogad. Pfeifferrel együtt Ries valósággal gúnyolta nyíregyházi elvtársainkat és nem volt hajlandó a pártszempontokból kívánatos és jogilag is helytálló előterjesztésemhez hozzájárulni, Pfeiffer pedig erre felbátorodva epés megjegyzést tett Ries jelenlétében a bűnöző kommunistákról.” A Pfeiffer államtitkári kinevezése utáni első hónapokban valóban megfigyelhető bizonyos kölcsönös lojalitás a miniszter és államtitkára között. Ries is örülhetett, hogy kikerült a Kovács Kálmán és Zolnay Kálmán által képviselt kommunista nyomás alól, és talán az az illúzió is megfordulhatott a két ügyvéd fejében, hogy az 1943-as szociáldemokrata-kisgazda megegyezés értelmében kiépíthetik a demokratikus igazságszolgáltatást Magyarországon. De sajnos a kommunista párt emberei ezt megakadályozták. Zolnay a Pfeiffer belépése utáni héten már Farkas Mihályhoz fordul: „Kérem Pártunk súlyos támogatását, máskülönben nem sikerül pártérdekeinket olyan mértékben megvédenem, amint azt eddig tehettem és a reakció megerősödésével egyre nagyobb mértékű háttérbe szorulásunk igazságügyi vonalon elkerülhetetlenné válik.” Az

MKP „súlyos” támogatása nyilván meg is érkezett, bár a tekintélyes baloldali múlttal rendelkező Ries-szel gyakran voltak elégedetlenek a kommunista párt székházában. Rákosi Mátyás emlékirataiban sejtelmes gyanút is megfogalmazott: „Legtöbbünk nem ismerte őt, de Kovács István elmondta, hogy ő volt az egyetlen szociáldemokrata védő, aki katonai vádlottakat is védhetett. (A katonai védők kémkedési ügyekbe is betekinthettek, emiatt csak olyanoknak engedélyezték azt a funkciót, akik 100%-ig megbízhatóak voltak Horthyék szemében.) így Kovács Kálmánt is védte, amikor a katonai törvényszék előtt állott, de Ries ott inkább vád-, mint védőbeszédet tartott.” Rákosi véleményébe persze már bele kell értenünk Ries 1947. szeptemberi magatartását a kékcédulás csalással szemben, illetve megölését a politikai rendőrségen, 1950ben. Ries ingadozását más források is alátámasztják. Domokos József legfőbb államügyész így írt erről Rákosi Mátyásnak 1946 szeptemberében: „Nem akarok hosszadalmas lenni, ezért csak sejtetni szeretném, milyen súlyos helyzetben voltam másfél éven át. Ries hol titkon, hol nyíltan velem szemben Pfeiffer mellé állt. Immoralitásuk lelki rokonná tette őket, engem az én kommunista erkölcsi felfogásom távoli idegenné. Kicsiny és nagy dolgokban éreznem kellett az ő összetartozásukat és velem szembenállásukat. Pfeifferrel egy-kettőre rendben voltam, de Riessel szemben – a Pártunk általam is egyedül helyesnek ismert vonalán kívánván maradni – meg kellett kötözni kezeimet. Nem tudom elmondani, milyen belső vesszőfutáson kellett végig mennem napnap után. Hang nélkül kellett tűrnöm egy embernek minden szennyes és gennyes ténykedését, gyakran önérzetemet is sértő magatartását, egy emberét, aki sem múltjánál, sem szellemi és erkölcsi magatartásánál, sem jellembeli képességeinél fogva bokámig fel nem ér.” Domokos egyenesen úgy fogalmaz, hogy kinevezésével két csirkefogó közé küldi a párt, s Rákosi kérdésére, hogy ki a másik, feleli, hogy Pfeiffer. Ries szapulásában egyetértett Domokos és Zolnay. Utóbbi 1946 februárjában így jellemzi főnökét: „Hetek óta mindenütt a legnyíltabban beszélnek alantasai is Riesnek korrupt ügyvédi ügyeiről, amelyeknek

sikeres elintézésére a legszemérmetlenebbül használja fel miniszteri hatalmát. Hivatalában hetenként alig 6-8 órát tartózkodik összesen és ez idő legnagyobb részét is kijáróknak, valamint állandó ügyvédtársainak fogadásával tölti, akik hivatali szobájába az oldalajtón keresztül bármikor azonnal bemehetnek, kedvükért minden hivatalos tárgyalást azonnal megszakít. Ries István működése szégyene a demokráciának és a munkáspártoktól teljesen eltaszította azokat a konzervatív, de fejlődésre alkalmas jogászi rétegeket, amelyek kezdetben rokonszenvvel voltak és közeledésre hajlamosak voltak mifelénk.” Riest állandó megfigyelés alatt tartotta az MKP. A heti jelentésekben olyan ügyek is szerepeltek, amelyeket később fel lehetett használni Ries „meggyőzésére”. (Például a „kékcédulás” választások után.) Ilyen eset volt, hogy Ries és Balogh István miniszterelnökségi államtitkár közös akcióval intézték Wilhelm Károly valutaüzér kegyelmezési ügyét. A jelentés így folytatja: „alaposan gyanítható, hogy a dúsgazdag valutás Balogh és Ries megvesztegetésével akarja magát mentesíteni bűnének következményei alól… Megjegyzem, hogy már a múltban is hallottam arról suttogni, hogy Ries Balogh páterrel is üzleti összeköttetésben áll, de az első közvetlen bizonyíték számomra a Wilhelm ügy.”9 Ha volt is bizalmatlanság a kommunista pártban Ries Istvánnal szemben, és ha volt is bizonyos lojalitás Ries és Pfeiffer között, a szociáldemokrata igazságügyminiszter 1946-ban is inkább a párt- és politikai szempontok érvényesülését szolgálta, semmint a jogszerűséget. 1946 késő tavaszán-nyarán Ries már egyértelműbben áll a kommunista politika mellé. Igaz, ahhoz, hogy a kommunista párt, sőt a Vörös Hadsereg és a SZEB határozott követelése ellenére Pfeiffer 1946 december végéig államtitkár maradhatott, kellett Ries valamiféle támogatása is. Ries Istvánt Saláta Kálmán így jellemezte: „egy hitvány és gyáva, de feltétlenül művelt és jól képzett pesti ügyvéd, nem minden humorérzék nélkül. Mindig kész eszköze az erősebbnek.”10 Ries visszatekintve tevékenységére saját munkájának is tulajdonította, hogy „az egész korszakot felváltó új rendszerhez vezető átmenet nagyobb zökkenők, társadalmi megrázkódtatások nélkül,

forradalmi reformok útján következhetett be, a társadalom fokozatosan juthatott el az átfogó szocialista átalakuláshoz, s a forradalmi erők, magukkal ragadva a demokratikus tömegeket tűzhették végre napirendre a szocializmust, a szocialista jogrendszer kiépítését.”11 Az 1945 és 1948 közötti átalakulást „nagyobb zökkenők, társadalmi megrázkódtatások nélküli” folyamatnak ábrázolni igen téves felfogás volt, mint ahogy a „szocialista jogrendszer” megalkotását dicsérni is. Erről hamarosan maga is meggyőződhetett, amikor az a szervezet, amelynek 1945 és 1950 között maga is egyik legfontosabb eleme volt, koholt vádak alapján letartóztatta. E szervezet működésének lett áldozata is, hiszen 1950. szeptember 15-én „belehalt sérüléseibe”. Ries István és Pfeiffer Zoltán egymás közti viszonya csak egy része az 1945 és 1947 közötti politikai küzdelemnek. 1945-től a politikai harc nagyon fontos eszközévé vált az igazságszolgáltatás, főleg úgy, hogy a nyomozati munka szinte teljes kizárólagossággal a kommunista rendőrség kezébe került. Érvényesült a marxista pártok dominanciája az ügyészségeken is. Pfeiffer Zoltánnak az igazságügyi minisztériumban éppen az volt a feladata, hogy megakadályozza az igazságszolgáltatás pártpolitikai felhasználását a belpolitikai küzdelmekben, hogy biztosítsa a bíróságok, ügyészségek elfogulatlan működését. Saját felfogása szerint ez azt is jelentette, hogy segíti a véleménye szerint ártatlanul, vagy politikai okokból megvádolt, letartóztatott, perbefogott embereket. Az adott körülmények közepette ez roppant nehéz feladatnak látszott. Pfeiffer egészen 1946 végéig képes volt visszatartani az igazságügyi szervezetet attól, hogy a politikai küzdelmet gyökeresen befolyásoló tényezővé váljon. Ebben segítségére volt a kisgazda többségű Nemzetgyűlés és számos képviselő is, akik a Nemzetgyűlés előtt főleg interpellációkban fedtek fel súlyos törvénytelenségeket. Ez nem jelenti azt, hogy nem folytattak törvénytelen eljárásokat, nem hoztak a törvényességet súlyosan sértő ítéleteket már ebben az időszakban is. A Népbíróságokon, a rögtönítélő bíráskodás keretében már ekkor sok esetben dominált a politikai szempont, nem beszélve az igazságügyi minisztérium hatáskörén kívül eső internálásokról. Pfeiffer is – mint aktív ellenálló – fontosnak tartotta a leszámolást a hazai szélsőjobbal, de csak velük.

1945-ben még kevesen látták, hogy a magyar demokrácia sorsa nagyrészt az igazságszolgáltatási szervezeten múlik. Talán még Pfeiffer Zoltán sem tudta. Az igazságügyi szervezet, miként maga az igazságügyminisztérium is, már Pfeiffer kinevezése idején és azt követően is a politikai csatározások színtere lett. Mint minden intézményt, ezt is ellepte a koalíciós küzdelem füstje, amelynek lényege az volt, hogy a kommunista párt minél több pozíciót foglalt el, a választásokon neki megszavazott alig 17%-os részesedésen túl is. A kisgazdapárt védekezése és „arányosítási” törekvése rendre zátonyra futott a Baloldali Blokk ellenállásán, amelyet – ha kellett – megerősített a megszálló szovjet hatóság beavatkozása. Az igazságügyi minisztérium vezetése, tizenkét osztálya (ebből kettőt a háború után alakítottak ki: a népbírósági osztályt és a sajtóosztályt), a bíróságok, mind ki lettek szolgáltatva a politikai harcnak. Ebben az időben a Kúria, az öt Ítélőtábla, a 25 Törvényszék, a 144 Járásbíróság, a 24 Népbíróság és magának a Népbíróságok Országos Tanácsának azon bírái, akik a szakmai szempontokat igyekeztek a politikai szempontok fölé helyezni hamar megkapták a „reakciós” jelzőt. Ugyanígy érvényesült ez a folyamat a vádhatóságokban is. A legfőbb államügyész, Domokos József, a kommunista párt megbízottja volt és Pfeiffer egész államtitkársága alatt ellentét feszült a legfőbb államügyész és az államtitkár között. Domokos 1945. augusztus 30-tól 1953. július 2-ig töltötte be a legfőbb államügyész, illetve a Legfelsőbb Ügyészség vezetőjének tisztségét, nagy szerepet vállalva nemcsak a demokratikus erők felszámolásában, de a szocializmus korszakának törvénytelenségeiben is. Felerősödött és mindennapi összeütközésekben nyilvánult meg ez az ellentét, amikor Domokost 1946 áprilisában, Pfeiffer tudta nélkül, államtitkárnak nevezték ki az igazságügyi minisztériumba. De Pfeiffer a főállamügyészségek és az államügyészségek vezetői között is alig talált szövetségesre.12 Pfeiffer Zoltán 1945. november 23-án lépett be a minisztériumba politikai államtitkárként. Ez a tisztség az Ideiglenes Kormány alatt a kommunistáké volt, és Kovács Kálmán töltötte be. A döntő fontosságú 1945. február-novemberi időszakban a minisztérium tehát szinte

kizárólag a marxista pártok kezében volt. Ekkor történt például a népbírósági rendelet, majd törvény kidolgozása és többszöri módosítása. A választások utáni csere persze korántsem jelenti azt, hogy a kommunista párt kiengedte volna ezt a területet a kezéből. Egyrészt a szociáldemokrata pártot – így Riest is – kötötte az MKP és az SZDP szoros politikai szövetségéről kötött egyezmény, másrészt a Baloldali Blokkban mindvégig érvényesült a kommunista párt dominanciája. Riest kötötte a pártfegyelem, márpedig a pártvezetés Szakasits Árpád révén a kommunistákkal az önfeladásig együttműködő csoport kezébe került. Arra nézve – a kommunista párt néhány tagjának panaszain kívül – aligha van bizonyíték, hogy Ries eltért volna a pártvezetés irányvonalától. A minisztériumban már 1945-ben népes kommunista sereg dolgozott, jól megfontolt stratégia alapján beépítve a tárca szervezetébe. A sort Zolnay Kálmán miniszteri tanácsos, a kulcsfontosságú büntetőjogi osztály vezetője nyitotta, és folytatta Bajor László táblabíró, a népbírósági osztály vezetője, Benkő Gyula az osztály helyettes vezetője. Szabó Imre a törvényelőkészítő osztály előadója, Csánk Béla az elnöki osztály helyettes vezetője. Ugyanakkor titkárnők, irodafőtisztek, irodatisztek, altisztek, számtisztek, számvizsgálók sokasága biztosította a párt jelenlétét az ügymenet minden szintjén. Szintén a párt befolyását mutatta a bírák – főként a Népbíróságokon – nagy számának leginkább újkeletű elkötelezettsége a kommunista eszme mellett. A régi – 1919-es kommunista Simándi Tamás viszont, aki a NOT első elnöke lett, hamarosan megkapta „a kissé soviniszta és kissé antiszemita” bélyeget, nem mástól, mint a Rákosinak folyton jelentgető Domokos József főügyésztől. E két „vád” a 19-es kommunistát sem védte meg, a NOT elnöki székéből egyenesen a börtönbe került. Közeli munkatársa így jellemezte Simándi tragédiáját: „Végigfutott előttem Simándi Tamás életpályája. Mint öt holdas székely paraszt gyermeke, nehéz körülmények között küzdötte fel magát a legmagasabb bírói székig és kezdettől fogva következetesen harcolt a kommunista eszmékért. A múltban nem vonták felelősségre.

Most, mikor a kommunistáknak egyre növekvő szava van az állami életben, mint egy közönséges tolvajt vagy útonállót a börtön mélyébe süllyesztik.”13 Közjogi és Alkotmányjogi Bizottság

Pfeiffer már a kinevezése előtt is aktívan részt vett a törvényelőkészítő munkában. A Nemzetgyűlés összehívása után tagja lett a Nemzetgyűlés Közjogi és Alkotmányjogi Bizottságának, az Igazságügyi Bizottságnak, a Külügyi Bizottságnak és a Pénzügyi Bizottságnak. A Nemzetgyűlés első ülésén, 1945. november 29-én Pfeiffert beválasztották abba a kilenc tagú bizottságba, amelynek feladata a házszabály megalkotása volt. A bizottság tagjai Pfeifferen kívül: Bartha László (NPP), Dulin Jenő (FKGP), Erdei Ferenc (NPP), Faragó László (SZDP), Horváth Márton (MKP), Orbán László (MKP), Peyer Károly (SZDP), Szent-Iványi Sándor (PDP) voltak.14 A házszabályok kérdése egyáltalán nem volt elhanyagolható, mivel a parlament volt szinte az egyetlen, teljes egészében a népakaraton nyugvó intézmény 1945 után. A parlament jelentőségének korlátozása – például a kormánynak adandó felhatalmazás, vagy a „sürgősség” kimondása révén – gyengítette a demokrácia erőinek pozícióit. A házszabály-előkészítő bizottság megbízásából Pfeiffer Zoltán készítette el a házszabály tervezetet és azt december elején be is nyújtotta a bizottságnak.15 Az egyelőre ideiglenes házszabály javaslat előadója Dulin Jenő lett, aki a javaslatot december 6-án a Ház elé is terjesztette. A Ház a javaslatot december 7-i ülésén elfogadta. Ezt a házszabályt azonban mindössze egyetlen alkalommal használták, a Nemzetgyűlés 1946. január 24-i ülésén. A végleges házszabályt – amely elveiben azonos volt az ideiglenessel – a Nemzetgyűlés 1946. január 25-i ülésén fogadta el. A bizottság javaslatában viszont voltak eltérések is. A legnagyobb vitát az váltotta ki, hogy a bizottság – Pfeiffer javaslatára is – meg akarta tiltani a beszédek olvasását. Az olvasási tilalom ellen a kommunista párt szólalt fel a leghatározottabban. Az MKP vezetői arra hivatkoztak, hogy ez sérti a munkás és parasztképviselőket, mert „akik az eke szarva mellett vagy az esztergapad mellett nem értek rá kicsiszolt szónoki formulákat betanulni” így hátrányba kerülnek. A vita látszólag részletkérdésről

szólt, valójában arról volt szó, hogy a kommunista párt parlamenti frakciója teljesen kézben tartható legyen a párt és frakció vezetése által. Az előre megírt és engedélyezett beszédek minden részlete egybe kellett, hogy vágjon a pártvezetés elképzeléseivel, az MKP vezetői nem engedtek semmiféle rögtönzést a nyilvános parlamenti ülésen.16 Komoly vita alakult, az ellentétet végül jellemző kompromisszummal hidalták át, ami szerint a felszólalást tartósan nem lett volna szabad olvasni. Ezzel lényegében megengedte az olvasást a házszabály, hiszen ha csak felpillantott a szövegéből, már megszakította az olvasást. Legaktívabb tevékenységet Pfeiffer Zoltán a Nemzetgyűlés Közjogi és Alkotmányjogi bizottságában fejtett ki.17 Mint államtitkár gyakran ő képviselte a tárcát és a kormányt az egyes törvényjavaslatok bizottsági vitájában. Megállapítható erről az időszakról, hogy az államtitkár fegyelmezetten képviselte a kormány – leggyakrabban kompromisszum útján létrejött – véleményét. A bizottságban gyakran került szembe emiatt olyan álláspontokkal, amelyek tulajdonképpen közelebb álltak saját nézeteihez, mint a kormány javaslatai. Így későbbi párttársával Zsedényi Bélával, Nagy Vincével, Bencze Imrével, utódjával az FKGP pártfőügyészi tisztségében. Ugyanakkor Pfeiffer gyakran lépett fel pragmatikus javaslatokkal, gyorsítandó a vitát. A nagyon hiányosan megmaradt jegyzőkönyvek tanulmányozásakor az olvasónak olyan érzése támad, hogy gyakran bosszantották is Zsedényiék javaslatai. A vitákban Pfeiffer röviden érvelt és csak ritkán. A bizottság meghatározó tagjai sokkal inkább Sulyok Dezső, Zsedényi Béla voltak. December 5-én az államhatalom ideiglenes gyakorlásáról szóló törvényjavaslatot tárgyalták. Ebben a kérdésben mutatkoztak éles ellentétek a kisgazdapárton belül is. Kritika érte a tervezetet – főleg Nagy Vince és Dessewffy Gyula, valamint Zsedényi Béla részéről – három alapvető kérdésben. Kifogásolták, hogy a Nemzetgyűlés Politikai Bizottsága közjogi funkciókat kap. Ilyen volt a már említett nemzetközi szerződések jóváhagyásánál a Nemzeti Főtanácsnak adandó előzetes hozzájárulási jog.18 Vagy az, hogy a Politikai Bizottságnak kétharmados támogatottság esetén joga volt javaslatot

tenni a miniszterelnök személyére az államfői testületnek. Az MKP követelésére azt is tartalmazta a javaslat, hogy a Politikai Bizottságnak joga legyen „fontos politikai döntések előkészítésére”. Révai József ezen túlmenően is kérte a bizottság hatáskörének pontos körülírását, amivel már túlment a pártközi megállapodáson. (Ez bevett taktikája volt a formálódó „baloldali blokknak”, vagyis túlmenni a megállapodásokon, s így a „renitens” kisgazdákban azt az érzést kelteni, hogy az eredeti pártközi megállapodás még a „kisebbik rossz”.)19 Pfeiffer így az eredeti szövegjavaslatot védte, amikor azt mondta, hogy ez a hatályos jogszabályokban és a javaslatban is „kielégítően megtörtént”.20 Ugyancsak szembehelyezkedett Dessewffy Gyulával és Nagy Vincével, akik azt kifogásolták, hogy a Politikai Bizottságban nagyszámú kormánytag foglal helyet, s ez így összeférhetetlen. Nagy Vincééknek igazuk volt, de Pfeiffert jobban kötötte a koalíciós megállapodás, így igyekezett csökkenteni ennek a jelentőségét: „A bizottságnak eddig nyolc miniszter tagja van és egyetlen államtitkár.”21 (A Politikai Bizottságnak 36 tagja volt.) Ugyancsak vita alakult ki a kormánynak adandó felhatalmazás ügyében, amelyet a javaslat 15. §-a tartalmazott. Mint kiderült ebből a későbbiekben fontos elvi jelentőségű összeütközés alakult ki a bizottságban és a Nemzetgyűlésben is. A javaslat szinte korlátlan felhatalmazást adott a kormánynak bármely magánjogi, büntetőjogi, közigazgatási és a törvényhozás hatáskörébe tartozó egyéb rendelkezés meghozatalában. Akár a fennálló törvényekkel ellentétes rendelkezések meghozatalában is (utólagos bemutatási kötelezettséggel). (Kivéve a Nemzetgyűlés által alkotott törvényeket.) A bizottságban Nagy Vince, Zsedényi Béla kifogásolta a túl széles felhatalmazást. Pfeiffer Zoltán „békítő” javaslata szerint be kellene venni a szövegbe, hogy a „felhatalmazás alapján közjogi rendelkezéseket kibocsátani nem lehet”. Faragó László (SZDP), a javaslat előadója közölte, hogy ő Ries István minisztertől ellenkező intenciót kapott. Pfeiffer viszont kitartott nézete mellett. A kérdésben szavazásra került sor, amelyen 8 : 6 arányban Pfeiffer változata győzedelmeskedett, így e mondatnak be kellett kerülnie a szövegbe. Másnap viszont igen kellemetlen közjáték zavarta meg a Nemzetgyűlés plenáris ülését. Kiderült, hogy a napirend

szerint előbb az államhatalom ideiglenes rendezéséről szóló törvényjavaslatot terjeszti a Ház elé Nagy Ferenc elnök, s csak utána az ideiglenes házszabályt (ügyrendet). Faragó László pedig egy olyan szöveget terjesztett be, amelyből a Közjogi és Alkotmányjogi bizottság által megszavazott módosítás hiányzott! Házszabály nem lévén, Nagy Ferenc elnök egy pártközi megállapodásra hivatkozva kijelentette, hogy a “javaslatot a Nemzetgyűlés vita nélkül fogja megszavazni”. Nagy Vince szót kért, de Nagy Ferenc azt nem adta meg. Nagy Vincét felháborította a mesterkedés, amely félresöpörte a Nemzetgyűlés bizottságának többségi véleményét és ügyeskedéssel kívánta elhallgattatni az ezt kifogásoló véleményt. A szólásszabadság nevében újra szót kért, figyelmeztetve Nagy Ferencet, hogy maga is a szólásszabadság őre kívánt lenni a programbeszédében. A kommunista képviselők viszont ízelítőt adtak abból, mi várhat azokra a képviselőkre, akik szembehelyezkednek a törvénytelenséggel. Farkas Mihály adta meg az alaphangot, visszaéléssel vádolva meg Nagy Vincét (és a kisgazdapártot), Ratkó Anna már továbbment: „Maga akar diktatúrát!”, Vas Zoltán már konkrét követeléssel állt elő: „Ki a parlamentből, aki megsérti a parlamentet!” Nagy Vince még egyszer leszögezte: „A közjogi bizottság többségi módosítását nem hozták ide!” Vas Zoltán most már emberi méltóságában kezdte sértegetni az 1918-as belügyminisztert: „Kis Vince maga!” Nagy Vince még válaszolt: „Szívesen vagyok Kis Vince ott, ahol maga egy nagy Vas!” Nagy Ferenc viszont elfogadásra tette fel a kérdést, dörgő „igen” volt a válasz. Nagy Vince még mindig felháborodottan jegyezte meg: „Közjogi kérdésekben fognak rendeletekkel kormányozni!”22 Az eset megint csak azt mutatta, hogy a kisgazda vezetés – Tildy, Nagy Ferenc – a vélt helyes taktika érdekében hajlandó volt megsérteni a törvényességet és a koalíciós megállapodások érdekében saját párttagjainak igazát is feláldozta.23 Pfeiffer Zoltán nem szólalt meg a „vitában”, holott övé volt az „áthidaló” javaslat. A pártfegyelem még erősebb volt, vagy úgy ítélte meg, elegendő a szövegben az a megszorítás, hogy „E felhatalmazás alapján az állam főhatalmi szervezetét vagy annak működését érintő rendelkezéseket kibocsátani nem lehet.”24

Pfeiffer későbbiekben mint államtitkár a Nemzetgyűlés Közjogi és Alkotmányjogi bizottságában 1946. augusztus 6-án találkozott ezzel a problémával. Szerette volna elérni, hogy közeledjenek a viszonyok a valóságos parlamentarizmus felé. Ugyan a felhatalmazást ő sem kívánta megszüntetni, de korlátozni igen, mégpedig egy felállítandó bizottság által. Ez a „kormány rendeleti jogalkotását bizonyos irányban korlátok közé szorítaná”.25 Itt Pfeiffer már azt is célszerűnek tartaná, ha ebben a bizottságban nagyobb mértékben érvényesülne a szakszerűség. Ugyanakkor azt is kívánalomként hozta fel, hogy a rendeleteket ne utólag, hanem előzőleg kelljen bemutatni a kormánynak. „Az előzetes bejelentés még nem igényel hozzájárulást – mondta –, csak annyit jelent, hogy a bizottság megtárgyalja a kérdést és ha szükségesnek látja, akkor összehívhatja a Házat.”26 Mindebből semmi se lett, a felhatalmazást szinte automatikusan hosszabbították meg. Révai József azonban ezúttal is éber volt: „Pfeiffer államtitkár úr bennünket arra akar csalogatni, hogy mi közeledni akarunk a parlamentarizmushoz, tehát egy ilyen bizottságot beiktatandónak tartunk. Mi nem nyilatkozunk, amíg a kormány nem fejti ki világosan álláspontját. Meg akarjuk előbb hallgatni saját koalíciós kormányunk nézetét.”27 Ilyen bizottságot később sem állítottak fel. Még az 1945. december 7-i ülésen tárgyalta a Közjogi és Alkotmányjogi bizottság azt a javaslatot, amely a Kúrián honvédbírósági fellebbviteli tanács szervezéséről szólt. Pfeiffer e kérdésben is a tárca álláspontját védte, szembekerülve Zsedényi Bélával. A bizottság Pfeiffer álláspontját fogadta el. Jóval nagyobb horderejű kérdés volt az államformaváltás és az ezt megalapozó jogszabályok elfogadása. Köztársaság

Pfeiffer híve volt a köztársasági államforma megteremtésének, és tagja a párt törvény előkészítő bizottságának, Sulyok Dezső, Vásáry István, Auer Pál, Erőss János mellett. A tervezetet viszont nagy valószínűséggel Sulyok Dezső és Auer Pál készítették.28 Hosszas egyeztetések következtek, majd ezek eredményeképpen kezdett kialakulni az összes párt számára elfogadható megoldás. 1946. január közepén megbízták Ries István igazságügyi minisztert, hogy a

koalíciós pártok szakértőivel – mindenekelőtt a törvényjavaslat előadójával és kiszemelt miniszterelnökkel, Sulyok Dezsővel – öntsék végleges formába a javaslatot. Ugyanakkor Pfeiffer Zoltán vezetésével létrejött egy szakértői bizottság is, melynek tagja volt Moór Gyula, Bölöny József, Bibó István (NPP), Faragó László (SZDP), Szabó Imre (MKP). A bizottságban érdekes ellentét alakult ki. Moór Gyula, az egyik legnagyobb jogi szaktekintély – a Pázmány Péter Tudományegyetem rektora, akit a Nemzetgyűlés, mint az ország szellemi és közéleti vezető személyiségét kooptált saját soraiba – aggályainak adott hangot. Azt mondta, hogy a legmegfelelőbb megoldás az államforma kérdésében dönteni az lenne, ha megvárnák a szuverenitás helyreállását. Álláspontja nagyon közel járt Mindszenty József véleményéhez, aki népszavazást javasolt. Afelől sem lehet kétségünk, hogy maga Sulyok Dezső is így gondolkozott, mint ahogy a kisgazdapárt többsége és talán az ország többsége is.29 De a kisgazdapártban is meghajoltak a számos érv előtt, amely a kérdés gyors rendezését sürgette. Ezek között mindenekelőtt külpolitikai érvek szerepeltek, főként abból az illúzióból táplálkozva, hogy a királyság eltörlése és a köztársaság megteremtése kedvezőbb elbírálást eredményezhet Magyarország számára a párizsi békekonferencián. Mint később kiderült ez nem volt igaz. De ezt ekkor még nem lehetett tudni. Másrészt a marxista pártok által sürgetett, a parasztpárt, a polgári demokrata párt és a radikálisok által is kívánt államformaváltás elutasítása könnyen politikai elszigeteltségbe juttathatta volna a kisgazdapártot, főleg úgy, hogy a megszálló hatalom egyértelműen támogatta a királyság eltörlését. A várható propaganda hadjáratban a kisgazdák hamar a „feudalizmus védelmezőivé”, a „Habsburg-reakció kiszolgálóivá”, a „demokrácia ellenségeivé” válhattak. Ugyanakkor – az MKP egyik célja is ez volt – a kisgazdapárt megosztottsága e kérdésben elvezethetett volna akár a szakításhoz is. Mindezt átlátva, érzékelve a gyakorlati nehézségeket és az új államforma számos előnyét is a kisgazdapárt egyhangúan a köztársaság mellé állt. Ezért van az, hogy Pfeiffer szembehelyezkedett Moór Gyulával a szakértői bizottságban és állást foglalt a köztársaság

megteremtése mellett még a szovjet megszállás és a békeszerződés előtt. A Pfeiffer-bizottság által elkészített tervezetet 1946. január 23-án tárgyalta a kormány, másnap közölte a Kis Újság és Tildy miniszterelnök beterjesztette a Nemzetgyűlés elé. Még egy szakmai fórum volt, ahol a javaslatnak meg kellett mérettetnie: a Nemzetgyűlés Közjogi és Alkotmányjogi Bizottsága. Itt 1946. január 28-án tárgyalták a szöveget. Az előadó Sulyok Dezső volt, eddigre ugyanis már végleg eldőlt, hogy a köztársasági elnök Tildy Zoltán lesz, őt pedig Sulyok követi a miniszterelnöki székben. Sulyok a bizottságban nem adta részletes indoklását a javaslatnak, ezt Zsedényi Béla kifogásolta is. Ugyanakkor ragaszkodott hozzá, hogy az elnököt titkos szavazással válasszák. Ehhez csatlakozott Bencze Imre is. E jogos igény azonban elfogadhatatlan volt a marxista pártoknak.30 A nyílt szavazást akkor tette volna lehetővé a javaslat, amennyiben a Nemzet-gyűlés tagjai közül legalább száz fő ezt kéri. A szociáldemokrata pártban volt vita e kérdésben, de a kommunistákéval azonos álláspont győzedelmeskedett. Érdemes idézni Ries István véleményét: „a mai állapotok nem nyújtanak elég lehetőséget a titkos szavazásra. A kisgazdapárt tele van reakciós elemekkel, nem tehetjük ki magunkat meglepetéseknek.”31 Ries álszent módon arra hivatkozott, hogy a külföld előtt igen kellemetlen helyzetbe kerülne az ország, ha nemkívánatos nevek kerülnének a szavazócédulákra.32 Rákosi Mátyás szavai egyenesen 1922-őt idézték, amikor vidéken visszaállították a nyílt szavazást. Akkor sokan hivatkoztak arra, hogy gerinces magyar emberhez nem illik a titkolózás, az nyíltan vállalja véleményét. Most Rákosi így érvelt: „Nekünk kötelességünk a demokrácia rendjének megvédése szempontjából nyitva hagyni ezt a lehetőséget, hogy a képviselők ilyen fontos kérdésekben nyíltan és bátran megmondják a véleményüket pro és kontra, ne bújjanak a titkos szavazás adta lehetőségek mögé.”33 Révai József is megindokolta miért kell a nyílt szavazást fenntartani: „Először is azért, mert vannak esetek, amikor politikai okokból a demokrácia érdekében fontos, hogy a képviselőket nemcsak saját

meggyőződésük kontrolljának vessük alá, hanem a nemzet kontrolljának is.”145 Pfeiffer a titkosság mellett foglalt állást. Mindkét álláspontban voltak tiszteletre méltó megfontolások: a titkosság elemi demokratikus jog minden választásnál, kiküszöbölheti a nyomásgyakorlásra vagy esetleg szervilizmusból meghozott „döntéseket”. Ugyanakkor a választott képviselők nyílt szavazás útján történő kontrolljára joggal tarthat igényt a szavazópolgár. Az egész kérdést megnyugtatóan csak az oldhatta volna meg, ha magáról az államforma-váltásról és a Köztársasági Elnök személyéről is a nép dönthetett volna. Természetesen titkos szavazással. Végül is a szavazás kérdésében a bizottságban is szavazás döntött. Kilencen szavaztak a nyílt szavazás lehetősége mellett, hatan ellene. Révai József kisebbségi véleményt jelentett be, de ez később elsikkadt, mint ahogy az sem világos, hogyan került végül a törvénybe az a megoldás, hogy: „Ha a szükséges ajánlást csak egy jelölt nyerte el, az a Nemzetgyűlés tagjai legalább kétharmad részének jelenlétében közfelkiáltással köztársasági elnökké 34 választható.” Ez ugyanis nem azonos a bizottságban elfogadott többségi állásponttal, vagyis újra megsértették a parlamentarizmus szabályait. Ez úgy vált lehetségessé, hogy a formálódó „baloldali blokk” érdekei egybeestek Tildy Zoltán és a kisgazda pártvezetés, sőt a javaslatot felvállaló és képviselő nemzeti demokraták érdekeivel is. Sulyok kiállása a nyílt szavazás lehetősége mellett azzal a politikai alkuval is magyarázható, amely létrejött közte és Tildy között a kisgazdapártban, és amelyet támogatott a kommunista párt is. Ez az alku biztosította Tildy köztársasági elnöki megválasztását és Sulyok miniszterelnöki kinevezését. De úgy látszik Tildy és Sulyok is tartott a pártjukon belüli Tildy-ellenességtől, ezért fogadták el a marxista pártok nyílt szavazásra lehetőséget biztosító javaslatát. Miután ezt leszavazták, újabb megoldásként maradt a „közfelkiáltás”. Ez nyilván olyan valakinek jutott eszébe, aki jól ismerte a magyar parlament korábbi működését, esetleg ott is ült a padsorokban, amikor Horthy Istvánt hasonló rafinériával választották meg „közfelkiáltással” kormányzó helyettessé.

A bizottsági ülésen Nagy Vince megpróbálta ezt a lehetőséget is kihagyatni a javaslatból, Sulyok azonban elhárította ezt a kísérletet. Ő nyilván tudta már, hogy a kisgazdapárt Tildyt fogja jelölni, más jelölt pedig nem lesz. Így a „közfelkiáltás” a legmegfelelőbb megoldássá vált, hiszen lényegében mindenfajta – titkos és nyílt – választást lehetetlenné tett. A Nemzetgyűlés plenáris ülésén Révai József utalásából tudhatjuk, hogy valami hasonló történt. Ő visszavonta kisebbségi javaslatát azzal, hogy: „A kisebbségi javaslat benyújtásával az volt a célunk, hogy biztosítsuk a demokrácia szempontjainak érvényesülését. Minthogy ezt sikerült időközben más úton elérnünk, tisztelettel bejelentem, hogy kisebbségi véleményünktől elállunk.”35 A köztársasági törvényjavaslat bizottsági vitájában Pfeiffer Zoltán más esetekben is állást foglalt, többek közt kifogásolta azt a passzust, amely azt tartalmazta, hogy az lehet köztársasági elnök, akinek van választójoga. Aligha tartható érvekkel magyarázta, mi lesz, ha megint vagyoni cenzust vezetnek be és a megfelelő jelölt nem éri azt el, vagy a jelölt esetleg büntetett előéletű stb. Faragó László (SZDP) elég epésen intette le Pfeiffert: „Igen tisztelt Bizottság! Pfeiffer államtitkár úr felszólalása megerősített engem abban, hogy indítványomat minden körülmények közt fenntartsam! (Derültség).”36 A kínos helyzetet Sulyok Dezső oldotta fel szellemes megjegyzésével: „Faragó László most előadott érvelése ellenére is elfogadom az ő javaslatát. (Derültség)”37 Vita bontakozott ki a köztársasági elnök személyére történő ajánlás kérdéséről is. Bencze Imre, Zsedényi Béla, Nagy Vince az ellen foglalt állást, hogy csak az lehessen jelölt akit 50 képviselő írásban ajánlott. Sulyok, Pfeiffer, Tildy és Rákosi az ajánlási rendszer fenntartását akarták. Pfeiffer gyorsítandó a tárgyalást hozzászólt: „Méltóztassék figyelembe venni, hogy a jelölés technikai kérdése ennek az ügynek, úgyhogy semmiféle szervilizmust nem vethetünk fel. Az eljárás komolysága is indokolja, hogy legalább ötven aláírást kívánunk a jelölés érvényességéhez.”38 Pfeiffer ezt követően kisebb jelentőségű ügyekhez szólt hozzá, gyakran elhamarkodottan, nem elég megfontoltan. Például javasolta,

hogy egészítsék ki azt a paragrafust, amely arról rendelkezik, hogy a köztársasági elnök megválasztásáról és eskütételéről szóló jegyzőkönyvet a miniszterelnök ellenjegyzi. Azt javasolta, hogy „a miniszterelnök, vagy helyettese” szöveg szerepeljen. Sulyok, s ezúttal Zsedényi és mindenki más is joggal ellenezte a javaslatot, hisz ez a kormányfő félreállítását is lehetővé tette volna. Későbbiekben Pfeiffer javasolta, hogy a köztársasági elnök által kinevezett kormány nyolc napon belül köteles legyen bemutatkozni a Nemzetgyűlésben, s eddig a dátumig az elnök ne oszlathassa fel a parlamentet. A javaslat bekerült a törvénybe (13. § 3. bek.). A vitában Pfeiffer kifejtette nézeteit a kormány, államfő és parlament viszonyáról is, annak kapcsán, hogy az előadói javaslat és a kommunista párt többszöri próbálkozása szerint is a végrehajtó hatalmat a Nemzetgyűlésnek felelős minisztérium gyakorolná: „Addig is, amíg a szövegezés megtörténik, a 13. § (1) pontjához hozzászólnék, mert jogi abszurdum, hogy a végrehajtó hatalmat a felelős minisztérium gyakorolja… A felelős minisztérium mindenkor a nemzetgyűlés bizalmának van alárendelve. Azonban az államfő is egy szerve a nemzeti szuverenitásnak, amit magából kibocsát, mint ahogy a felelős minisztériumot. Tehát a felelős minisztérium mellett külön szervként jelentkezik az államfő. Ha az államfőt kiütjük ebből a hármasságból, akkor megszűnt az államfői jogkör és minőség, akkor csak kertészeti kiállításokat nyithat meg. Ez pedig nem szolgálja a demokráciát, ha létesítünk egy államfőt minden jogkör, minden tekintély nélkül. Kívánjuk, hogy az államfő is belefolyjék a fiatal demokrácia kiépítésébe. Ugyanakkor kivesszük kezéből mindazokat a jogait, amelyekkel tényleg befolyást gyakorolhat a politikai életre. Ez nem is igaz, nem is helyes és nem is demokratikus. Ugyanakkor, amikor hivatkozunk a parlamentáris rendszerre, akkor nem lehet az államfői jogokat kikapcsolni. [Zsedényi Béla (pk): kiszolgált miniszterelnököket nyugdíjba küldünk.] Inkább méltóztassék megengedni, hogy az indoklásban erre kitérjünk és megmagyarázzuk úgy, ahogy Rákosi képviselő úr kívánta, hogy mit jelent az államfőnek az a joga, hogy a végrehajtó hatalmat gyakorolja a felelős minisztérium útján. Azt, hogy valójában a minisztérium fungál, cselekszik, de az államfő ellenőrzése alatt és az államfő

hozzájárulásával. Sem az államfő nem ténykedhetik a minisztérium nélkül, sem a minisztérium az államfő nélkül. Ha pedig azt mondanánk, hogy a felelős minisztérium gyakorolja a végrehajtó hatalmat, akkor ez azt jelenti, hogy az államfő megkérdezése nélkül egy diktatúrát akarunk létesíteni a parlamentarizmus ellen, mert esetleg nincsen összehíva a Nemzetgyűlés, és akkor a felelős minisztérium ilyen fogalmazás mellett azt teszi és azt csinálja, azt rendeli el, amit akar. Méltóztassék még figyelembe venni a következőt. A jelenlegi állapotok mellett van egy felhatalmazási törvény. A kormánynak joga van olyan rendeleteket is hozni, amelyeket különben a Nemzetgyűlés jogosult csak elhatározni. Tehát annyira megerősítjük a felelős kormányt, hogy ha félünk ettől a lehetőségtől az államfőnél, még fokozottabban kell félni a felelős minisztériumnál, hogy az a puccsra valósággal szerkezetileg elő van készítve.”39 Végül a törvény szövegébe így került: „A végrehajtó hatalmat a köztársasági elnök a Nemzetgyűlésnek felelős minisztérium útján gyakorolja.” A köztársaság megteremtéséről szóló 1946:1. tc.-be bekerültek az emberi jogok is, így a jog a személyes szabadsághoz, jog az elnyomatástól, félelemtől és nélkülözéstől mentes emberi élethez, a gondolat és vélemény szabad nyilvánítása, a vallás szabad gyakorlása, az egyesülési és gyülekezési jog, a tulajdonhoz, a személyi biztonsághoz, a munkához és méltó emberi megélhetéshez, a szabad művelődéshez való jog és a részvétel joga az állam és önkormányzatok életének irányításában. Hogy ezek bekerülhettek a jogszabályba, abban Pfeiffer Zoltánnak, Sulyok Dezsőnek, Zsedényi Bélának oroszlánrésze volt. Kővágó József úgy emlékezett, hogy „Pfeiffer Zoltán és barátai kiharcolták az emberi jogok kodifikálását a születendő köztársasági törvényben”.40 A „hóhértörvény”

A köztársaság megteremtésében még kialakítható volt a közmegegyezés. A köztársaság védelméről szóló törvényjavaslat azonban már végzetesen megosztotta a magyar politikai életet. A demokrácia hívei közül sokan úgy vélték, hogy ez a törvényjavaslat túlmegy az elfogadhatóság határán és hozzá fog járulni a magyar demokrácia-kísérlet eltaposásához. A törvényjavaslatban ugyanis nem csak a köztársaság ellenes szervezkedést ítélték

büntetendőnek, de például azt is, ha valaki „a demokratikus államrend vagy annak alapintézményei ellen gyűlöletre izgat”, vagy „egyes személyek vagy csoportok ellen azok demokratikus vagy köztársasági meggyőződése miatt gyűlöletre izgat”. Ezek a megfogalmazások különösen 1946-ban visszaélésekre adtak lehetőséget, hiszen a szovjet megszállás alatt például a kommunisták „demokratikus meggyőződését” kétségbe vonni, vagy éppenséggel a „demokratikus rendőrség” tevékenységét (alapintézmény) bírálni a bíróság gyakorlatában „izgatássá” válhatott. Főként azért, mert a belpolitikai vitakérdésekben is pártbíróság döntött: a felállított ötös tanácsban a kormánypártok képviseltették magukat egy-egy fővel egy bíró elnöklete alatt. Ez nemcsak bármiféle ellenzéki kritikát tett ki a jogi szankcióknak, de az erőviszonyok miatt biztosította a Baloldali Blokknak érdekeinek teljes érvényesülését. Egy politikai kisebbség kezébe így a politikai rendőrséggel, az ügyészségekkel, a népbíróságokkal és a most felállított öttagú külön tanáccsal olyan jogi hatalom összpontosult, amely csábítóan jelentkezett a politikai küzdelem eldöntésére is.41 A törvényjavaslatot elkészítői eleve azzal a szándékkal dolgozták ki, hogy adott esetben felhasználhassák politikai ellenfeleik likvidálására. A javaslat vitájára 1946. február 20-án került sor a Nemzetgyűlés Közjogi és Alkotmányjogi Bizottságában. Az éles vitában Zsedényi Béla és Sulyok Dezső képviselte azok véleményét, akik a magyar demokrácia likvidálására alkalmas eszköznek nyilvánították a javaslatot. Mindenekelőtt arra hivatkozva, hogy a javaslatban olyan „elasztikus fogalmak” szerepelnek, amelyek értelmezése teljesen önkényes lehet. A pontos megfogalmazását kérték annak, mit értenek „demokratikus intézményeken”, „demokratikus államrendszeren”. Sulyokék persze tudták, hogy Rákosi Mátyás „népi demokráciája” mit jelent. Ezért javasolta Zsedényi, hogy vegyék bele például azt hogy „legyen büntethető az, aki a parlamentáris demokrácia állami rendszerének megbontására, vagy megdöntésére parancsuralmi vagy egypártrendszeren alapuló kormányzat létesítésére… törekszik.” Ez majdhogynem törvényen kívüli helyzetbe juttatta volna a kommunista pártot, hiszen ennek – most palástolt, de nem titkolt – célja a „proletár diktatúra” megteremtése volt.

A vita a magyar demokrácia jövőjéről szólt. Nagy Ferenc, Tildy Zoltán és a kisgazdapárt rájuk hallgató vezetői elfogadták a javaslatot, talán abban bízva, hogy a nemzetgyűlési többség, esetleg a belső és külső nyilvánosság lehetetlenné teszi a visszaélést. Talán abban is bíztak, hogy az antidemokratikus erőket féken lehet tartani a törvény segítségével: értve ezalatt nemcsak a tőlük jobbra állókat, de a kommunistákat is. A nemzeti demokraták és Nagy Ferencék között a követendő taktikában itt már szakadásra került sor. Sulyok Dezső, Vásáry István, Nagy Vince és a párt vezető jogászai szembe kerültek a pártvezetéssel is, amely a hatalmas baloldali nyomás és szovjet fenyegetés hatására elfogadta a javaslatot. Pfeiffer Zoltán habozott. Nem kétséges, hogy meggyőződése Sulyok és társai véleményéhez állt közelebb. Ezt Nagy Ferencről, Kovács Béláról és a kisgazda vezetésről is feltételezhetjük. A koalíciós szakítás, a várható szovjet retorziók, a polgárháborúval fenyegetőző kommunista és szociáldemokrata politikusok magatartása azonban arra késztette a felelős pozíciókban lévő kisgazdákat, hogy „kompromisszumot” kössenek. Sulyokék tudták, hogy ez korántsem kompromisszum, hanem kapituláció, ezért újabb pártközi tanácskozást javasoltak. Ebben már gyökeresen eltértek a vélemények. Pfeiffer habozó magatartására jellemző a bizottságban elmondott felszólalása. Mint a minisztérium államtitkára tető alá akarta hozni a javaslatot, ezért „békéltető”-ként lépett fel: „Nekem nem az a véleményem, hogy a szembenálló felek között az űrt csak egy pártközi értekezlettel lehetne áthidalni. Sajnos ez a tárgyalási módszer vezetett oda, hogy lényegtelen módosítások olyan nagy távolságot teremtettek köztünk, hogy mindenki másról beszél és másra gondol. Ez a kérdés pártközi megbeszélés nélkül is tisztázható, ha lépésről-lépésre megyünk a fogalom terén. Mindnyájan egyek vagyunk abban, hogy a demokráciát védelmezni kell, az eredeti javaslat szerint erősebb eszközökkel. Az egyik álláspont szerint drasztikus eszközök sohasem teremtették meg a demokrácia számára azt a tekintélyt és biztonságot, amelyet különben mindnyájan kívánunk. Ezt is át tudjuk hidalni.” Ugyanakkor Pfeiffer kimondta a kisgazda vezetés álláspontját, amely inkább reménynek nevezhető:

„Ami a demokrácia egyes intézményeit illeti, miért nem beszélünk őszintén és nyíltan? Mindnyájan tudjuk, miről van szó. Orbán képviselőtársam a földbirtokrendező tanácsra, a rendőrségre és a Gazdasági Főtanácsra gondol. Mindnyájan tudjuk, hogy most ezek az intézmények a belpolitikai vita elsőrendű céltáblái. Vannak, akik lövik, és vannak, akik védik. Hogy melyik intézményt akarjuk védeni az nem lehet világnézeti kérdés. Nem kell e tekintetben idegesnek lenni, mert nekünk is az az álláspontunk, hogy nem tönkretenni, hanem javítani kell ezeket az intézményeket. Aki a demokrácia intézményeit igyekszik elfogadhatóvá, időtállóvá tenni, az nem a demokrácia ellensége. Akinek tehát más az álláspontja, az még nem a demokrácia ellensége és különösen nem fasiszta, nem a Horthy-rezsim híve és nem a náci rendszer kiszolgálója.”42 Pfeiffer jól érzékelhetően az ellentétek elsimítására törekedett, valamiféle megállapodás, kompromisszum érdekében. Pedig ebben a kérdésben sem a kommunisták, sem a nemzeti demokraták nem akartak kompromisszumot. A vitában megint fellángolt a „ki a fasiszta?” vita. Orbán László (MKP) és mások is Zsedényi Bélát kvázi fasisztának, a Horthy-rendszer hívének stb. nevezte, mert ellenezte a törvényjavaslat egyes „gumiparagrafusait”. Sulyok Dezső sem volt rest és a fasiszta állam módszereihez hasonlította a javaslatban szereplő egyes kitételeket. Pfeiffer megint békíteni akart, de Rajk László semmiféle ilyen „békülésre” nem hajlott: „Tisztázni kell még valamit – folytatta Pfeiffer –, ami szintén nagyon fontos. Metódusokban is különbség van köztünk. Orbán képviselőtársam ezt mondja: ugyanolyan határozottsággal és drasztikusan kell védeni a demokrácia intézményeit, mint ahogy azt a fasizmus tette. Egyes képviselőtársainknak az az álláspontjuk, hogy a fasizmus nemcsak elvekben jelentkezik, hanem eszközökben is.43 A közöttünk fennálló differencia tehát nem azt jelenti, hogy ugyanazt gondoljuk és ugyanazt mondjuk, mert a fasizmust nemcsak az elvei, nemcsak a formái jellemzik, hanem az is, hogy milyen eszközöket talál alkalmasnak a saját módszerének érvényesítésére.” Itt Rajk László közbeszólt: „Bocsásson meg képviselőtársam, az indulat kicsit józanul megszólalt bennem: nem tartom méltónak az alkotmányjogi bizottsághoz azt, amit először Sulyok Dezső képviselőtársam, most

pedig Pfeiffer Zoltán képviselőtársam tett, amikor a munkáspártok és a fasiszta módszerek között párhuzamokat vonnak és célzásokat tesznek. Ezt vissza kell utasítanom!” Pfeiffer tovább folytatta: „Itt konkrét kérdésről van szó, ne nagyítsuk fel ezt a kis differenciát, amely köztünk a gyakorlati kérdések terén fennáll, ne vigyük át a politikai ellentéteket… (Rajk László: Ne vigye át a fasiszta hasonlatokat a mi demokráciánkra!) Éppen ezért indítványozom, hogy tárgyaljuk le, ahol van közöttünk differencia.” A vita végül is szakításhoz vezetett a kisgazdapártban. A kommunista párt éles támadást indított a javaslatot elvető kisgazda képviselőkkel szemben, így elsősorban a bizottságban a pártot képviselő Sulyok Dezsővel és Pfeiffer Zoltánnal szemben. De „célkeresztbe” került Fillér László, Dessewffy Gyula, Vásáry István, Nagy Vince, Drózdy Győző, Futó Dezső, Gyulai László, Saláta Kálmán és Stühmerné Oberschall Ilma is. A névsor később bővült Hám Tiborral, Bencze Imrével, Felvinczy Lászlóval, Halter Bélával, Harmathy Lajossal, Kovács Antallal, Rőth Pállal. (Utóbbiak mint „vezérigazgatók” kerültek a képbe.) És természetesen a „fő ellenség” már ekkor is Mindszenty József esztergomi érsek volt. „Méltóságteljesen és határozottan üt vissza a nép a demokrácia ellenségeinek kihívására” – közölte az MKP pártlapja, válaszolva a Mindszenty melletti tömegtüntetésre február elején. Az esetből a parlamentben is éles szócsata alakult ki. A tömegben ugyanis – minden valószínűség szerint beépített provokátorok – Szálasit is éltették. Farkas Mihály kiabált: – „Szálasit éltették!” Sulyok Dezső válaszolt: – „Mennyi napidíjat kaptak maguktól, akik éltették Szálasit?”44 Losonczy Géza, az MKP szónoka összemosta a Szálasit éltetőkkel Mindszenty Józsefet, Sulyok Dezsőt és a kisgazdapárt egy részét. Sőt azzal fenyegetőzött, hogy „a felháborodott dolgozók” bevonulnak a templomokba. Losonczy szavai éles ellenállást váltottak ki, de az MKP frakció hangosabb volt mindenkinél, s végül kibukott a cél is az esztergomi érseket illetően: – „Le kell tartóztatni!” – kiabálta Döbrentei Károlyné. (MKP) – „Kolostorba küldjük” – engedett Szabó Piroska. (MKP)45

A kommunista lapokban éles kirohanásokat intéztek Pfeiffer ellen is: „Pfeiffer államtitkár még a törvénytelenségtől sem riad vissza, ha fasiszták segítségére siethet… a Független Kisgazdapárt a fasiszta szabadító Pfeiffer Zoltánt küldte ki a demokrácia védelméről szóló törvényjavaslat előkészítő tárgyalásaira. Pfeiffer délelőtt fasisztákat szabadított, délután pedig a demokrácia védelmének 46 ügyét halasztgatta.” Az 1946. február 28-i kormány ülésen Rákosi Mátyás Nagy Ferencnek támadt: „Nem lehet azt sem tűrni, hogy a köztársaság védelmének olyan három őre legyen, mint Vásáry, Sulyok és Pfeiffer. Ha a kisgazdapárt nem tud jobb garnitúrát felállítani, akkor magára vegye a politikai felelősséget.”47 Nagy Ferenc nem reagált Rákosi durva kirohanására. Szakasits Árpád tágabb összefüggésbe helyezte a válságot: „itt folyik egy hintapolitika s az ország Kállay-kettőst jár. Az ország nagy része nyugat felé tekint. Onnan várnak valami csodát és közben persze megfeledkeznek a kötelezettségeinkről” – mondta a kormányülésen.48 Rajk László Salgótarjánban a bányászokat mozgósította: „Csak akkor folytathatjuk az együttműködést a koalícióban a Kisgazdapárttal – mondta –, ha tervünket maradéktalanul elfogadják.”49 „Ott leszünk! Már élesítjük a csákányokat!” – kiabálta vissza a felhergelt tömeg. A kisgazda pártvezetés március 5-én megvonta a bizalmat a kérdésben a kisgazda véleményt képviselő Sulyok Dezsőtől, és Nagy Ferencre bízta a további tárgyalást. Ezt követően Tildy „közvetítésével” ugyanezen a napon a pártvezetők elfogadták a javaslatot. A frakcióknak – mindenekelőtt a kisgazda frakciónak – maradt a fegyelmezett szavazás. Erre 1946. március 12-én sor is került a Nemzetgyűlésben. Előző napon a Független Kisgazdapárt Országos Elnöksége kizárta azokat a képviselőket, akik a párt törekvéseit nehezítik. Mindez már egy nagyobb arányú politikai harc része volt, amelyben gyakorlatilag ketté szakadt a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front, mivel megalakult a Baloldali Blokk. Március 5-én a kommunista, szociáldemokrata, parasztpárti és szakszervezeti vezetők most már formailag is létrehozták politikai szövetségüket, melynek célja kimondatlanul a kisgazdapárt likvidálása, legalábbis teljes átformálása

volt. Március 7-én százezres gyűlést tartottak a Baloldali Blokk pártjai a Hősök terén. „Rohamra elvtársak!” – ez volt a fő jelszó. A hatalmas tüntetésekkel, a kisgazdapártba beépített kommunisták mozgósításával és „támogatásával”, nyílt szovjet fenyegetéssel, a SZEB és a Vörös Hadsereg újabb követeléseivel a Baloldali Blokk elérte, hogy a kisgazdapárt vezetői újra meghátráltak. Sulyok Dezső, Vásáry István, Nagy Vince és társaik kizárása a pártból azt jelentette, hogy a kisgazdapárt végérvényesen rálépett arra az útra, amely saját megsemmisüléséhez, s ezzel a magyar demokrácia-kísérlet kudarcához vezetett.50 Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Nagy Ferenc és Tildy Zoltán által most keresztülvitt törvény (1946:VII. tc.) segítségével ítéltek el számos kisgazda képviselőt 1947-ben, buktatták meg puccsal Nagy Ferencet, sőt Rajk László ellen is részben e törvény alapján jártak el és végezték ki. Az 1946:VII. tc. alapján 10 878 embert állítottak bíróság elé. Pfeiffer Zoltán nem került a kizárt húsz képviselő sorsára,51 ő megmaradt a kisgazdapártban, sőt megtartotta államtitkári tisztségét is. Ez csak úgy válhatott lehetségessé, hogy Nagy Ferenc, s valószínűleg Tildy Zoltán is teljes egészében megbízott Pfeifferben, és ugyanakkor egyikük sem akarta a nemzeti demokráciát teljes egészében kiszorítani a pártból. Sulyok Dezső, Vásáry István, Nagy Vince távozásával Pfeiffer Zoltán pozíciói így megerősödtek a pártban, Pfeiffer Sulyokék csoportjában nemcsak szövetségeseket, de riválisokat is „elvesztett”. Többen úgy emlékeznek viszont, hogy 1946 tavaszától Pfeiffer nyílt ellenzékbe ment át Tildyvel szemben.52 Ugyanakkor valószínűsíthetjük, hogy Ries István támogatása is kellett ahhoz, hogy Pfeiffer államtitkár maradhasson. A kisgazda és szociáldemokrata ügyvéd közti lojalitás is szerepet játszhatott. A kizárt képviselők egy csoportja hamarosan megalakította a Magyar Szabadság Pártját. E párt működése 1946 legvégéig korántsem a kisgazdákkal történő konfrontáció jegyében zajlik, sokkal inkább kiegészíti a két párt egymást az élesedő politikai harcban. A koalíciós béklyókba vert kisgazdapárt véleményét is gyakran a felszabadult szabadságpárt mondta ki. Igen nagy tragédia volt, hogy 1946

legvégétől, amikor a szabadságpárt már riválissá lépett elő, Nagy Ferenc is szembefordult a párttal, „reakciósnak” bélyegezve azt. 1946. március 15-e nemcsak az új rendszer első szabad márciusi ünnepéről szólt, s nem is csak arról, hogy a kizárt képviselők elhatározták a szabadságpárt megalakítását. Sokkal inkább arról, hogy Sztálin határozott lépést tett a hidegháború felé: „A népek nem azért ontották vérüket, hogy a Hitlerek uralmát a Churchillek uralma váltsa fel”53 – mondta. S ennek a nemzetközi életre nézve komoly következményei lettek. 1 Ries István életrajzát lásd: Strassenreiter Erzsébet: Ries István (1885-1950) In.: Párttörténeti Közlemények 1986.1. 129. o. 2 Haladás, 1945. december 7. 3 Haladás, 1945. december 7. 4 I0I) Haladás, 1945. december 7. Az 1946:V1I. tc.-be végül az került, hogy bűntettet követ el aki „nemzetiségi, faji vagy felekezeti gyűlölködésre izgat”. 5 Zinner Tibor: Árpád-sávos kommunisták. Rubicon, 1992. 10. sz. 6 1,2 PIL. 274.f. 15/199. 7 Uo. 8 Sajnos ezekben az esetekben nemcsak „pofonokról” volt szó, hanem „népítéletek címén gyilkos’ Ságokról, rablásokról” stb. 9 PIL 274.f. 15/199. 1946. IV. 25. 10 Saláta Kálmán i. tn. 50. oldal. 11 Strassenreiter Erzsébet: Ries István (1885-1950) In.: Párttörténeti Közlemények, 1986. I. 162. oldal.

12 I2:‘ Főállamügyészségek az ítélőtáblák mellett Budapesten (vezetője: Auer György), Debrecenben (Fejes István), Szegeden (Illyés Tivadar), Győrben (Baktay Miklós) és Pécsett (Varga Károly) működtek. A 24 Államügyészség székhelye: Budapest (Kertész Jenő), Pestvidék (Dezső Sándor), Balassagyarmat (Niemtschik Ferenc), Eger (Körösy Zoltán), Kalocsa (Kurdi János), Kecskemét (Dékány Pál), Székesfehérvár (Mathey Béla), Szolnok (Puskás József), Baja (Szabolcska Károly), Miskolc (Asbóth Frigyes), Debrecen (Böszörményi Imre), Nyíregyháza (Bodonyi Márton). Bodonyi Mártont a nyíregyházi politikai rendőrség letartóztatta, az államügyészséget Szoboszlay-Papp Imre vette át. Sátoraljaújhely (Csillaghy György). Csillaghy Györgyöt szintén letartóztatta a politikai rendőrség. Helyettese-Schuller Frigyes lett. Szeged (Mecsér József), Gyula (Gárdon László), Győr (Pénzes Béla), Veszprém (Vissi Endre), Szombathely (Simon Mihály), Sopron (Bertalan Endre), Zalaegerszeg (Barthodeiszky Emil), Pécs (Felber Arlhúr), Nagykanizsa (Lengyel Károly), Szekszárd (Gaál Dezső), Kaposvár (Szökendi János) MÓL XlX-I-j-Ka- 14683-1946 (12. doboz). 13 m Bemátli Zoltán: Justitia tudathasadása. Püski Kiadó, 1993. 105 106. o. 14 Az 1945. november 29-re összehívón Nemzetgyűlés Naplója. (N.N.) I. ülés. 1947. nov. 29. 9. hasáb. 15 Szabad Szó, 1945. december 4. 16 A házszabály létrehozásáról I.: Földesi Margit: Házszabályok és összeférhetetlenség. In.: A magyar parlament 1944-1949. Szerk.: Hubai László és Tombor László. Gulliver Kiadó, 1991. 143-173. oldal. 17 A bizottságban a formálódó „baloldali blokkot” 10 képviselő, míg a kisgazdapártot ugyancsak tíz honatya képviselte. A demokraták többségét Zsedényi Béla pártonkívüli bizottsági tagsága biztosította. A

szociáldemokraták közül Valentiny Ágoston gyakran inkább a demokratákhoz húzott. 18 1945:111. tc. A Nemzeti Főtanácsról. 19 1.0 A pártközi értekezletek szerepéről lásd: Szerencsés Károly: A parlamentarizmus korlátái. In.: A hosszú tizenkilencedik és rövid huszadik század. Tanulmányok Pölöskei Ferenc köszöntésére. ELTIE, 2000. 553-563. o. 20 1.1 MÓL XVIII-1 -b (8. doboz). 21 152 Uo. 22 Az 1945. november 29-re összehívott Nemzetgyűlés naplója (N.N.) 196. o. 1945. december 7. 23 Nagy Vince nem volt „régi kisgazda”, csak 1945. április 13-án csatlakozott az FKGP-hez, mint a Kossuth Párt vezetője. 24 I945:XI. tc. Magyar Törvénytár 1943-45. Franklin Társulat Kiadása. 134-136. o. 25 MÓL XVIII-l-b-Ill/l. (1946. VIII. 6.) 26 Uo. 27 ,3‘ Uo. 28 IM Föglein Gizella i. m. 78. o. Az egyes pártok törvényjavaslatairól lásd ugyanebben a műben. 29 Erre nézve nincsenek értékelhető támpontok. Legfeljebb, hogy ebben az időszakban Olaszországban a köztársaság, Görögországban a monarchia mellett foglalt állást a többség a népszavazáson. 30

Nem egészen világos, hogyan kerüli a nyílt szavazás lehetősége a törvénytervezetbe, hiszen mindegyik párt és az Igazságügyi minisztérium tervezete is a titkos szavazást tartalmazta. A választ a pártközi tárgyalásoknál kell keresnünk, amelyek jegyzőkönyvei nem állnak rendelkezésre. 31 Közli: Balogh Sándor: Parlamenti és pártharcok Magyarországon 1945-1947. Kossuth Kiadó, 1975. 553.0. 32 145 Ries „aggodalma” teljesen alaptalan volt. Ugyanakkor a köztársasági államformáról szóló törvényjavaslat vitájában az is felmerült, hogy titkosan szavazzanak a javaslatról. Nagy Ferenc házelnök ezt azzal hárította el, hogy ellenkezik a házszabállyal. 33 MÓL XVIII-l-b. (8. doboz). 34 1946:1. tc. Magyar Törvénytár 1946. évi törvénycikkek. 3-12. o. 35 Nemzetgyűlés Naplója 1946. január 30. 265. hasáb. 36 NS MÓL XVIII-l-b. (8. doboz). 37 I4,> Uo. 38 Uo. 39 MÓL xvm-l-b-lll/l. (1946. I. 28.) 40 Nagy Ferenc miniszterelnök i. m. 66. o. 41 Lásd erről: Államvédelem a Rákosi-korszakban. Szerk.: Gyarmati György. Történeti Hivatal. 2000. A legteljesebben a kommunista befolyás a politikai rendőrségen érvényesült. A BRFK Politikai Rendészeti Osztályainak, majd a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztályának vezetői és állománya döntően az MKP pártérdekeit szolgálta. Többek közt ezt a célt szolgálta a HM

Katonapolitikai Osztálya is. Erről lásd: Okváth Imre: „Sziget egy reakciós tenger közepén”. Adalékok a Katpol történetéhez 1945-1949. In.: Államvédelem a Rákosi-korszakban i. m. 57. o. 42 1,6 Utalás Sulyok Dezső és Zsedényi Béla véleményére, miszerint a demokrácia védelmének jelszavával, más ideológiával valójában a fasiszta – pontosabban nemzeti szocialista – eszközök bukkannak 43 fel a magyar közéletben. Az utalás félreérthetetlenül a kommunista párt módszereire vonatkozott. 44 lís N.N. 1. kötet. 453. hasáb. (1946. február 12.) 45 N.N . 1. kötet. 455. hasáb. 46 Szabad Nép, 1946. március 7. Pfeiffert ekkor többek közt azzal vádolták, hogy kiszabadította Nagy Jenő rendőr alezredest, Harsányi Pált, Móricz Lászlót, akiket mind fasisztának minősítettek. 47 MÓL XIX-A-83-a (9. doboz). 48 MÓL XIX-A-83-a (9. doboz). 49 103 Szabad Nép, 1946. március 5. 50 I