A Lucifer-hatás 9789639378902 [PDF]

Zitiervorschau

A Lucifer-hatás Philip Zimbardo Ab Ovo (2012) Címke: Ismeretterjesztő, Szociálpszichológia, Pszichológia Ismeretterjesztőttt Szociálpszichológiattt Pszichológiattt

PHILIP ZIMBARDO nevét a stanfordi börtönkísérlet tette ismertté, s ez a kísérlet késztette őt arra, hogy feltegye azt a kérdést, amelyik tudományos pályája során mindvégig foglalkoztatta: Vajon mitől válnak teljesen normális, hétköznapi emberek egyszerre végtelenül kegyetlenné? Hogyan fordulhat elő, hogy bizonyos körülmények között ezek a teljesen normális, hétköznapi emberek megkínozzák, akár meg is ölik a nekik mit sem ártó, teljesen normális, hétköznapi embertársaikat? Ugye most arra gondolnak, ez képtelenség, én a légynek sem tudnék ártani, nincs az a helyzet, amelyben… Vagy mégis lehetséges lenne? A világhírű szociálpszichológus, Zimbardo professzor a történelemből és saját, úttörő kutatásaiból vett példák hosszú során keresztül bizonyítja be, hogy a helyzeti erőviszonyok és a csoportdinamika hatására miként változhatnak tisztességes, feddhetetlen nők és férfiak szörnyeteggé.

Philip Zimbardo a stanfordi börtönkísérlet megalkotója

A Lucifer-hatás Hogyan és miért válnak a jó emberek gonosszá?

Életem hősnőjének, Christina Maslach Zimbardónak

A SZERZŐ ELŐSZAVA A Lucifer-hatás 2007 márciusában jelent meg. Azóta sok interjút adtam, sok felsőoktatási intézményben és konferencián tartottam előadást, sok kritikát olvastam a könyvemről, és sok olvasói véleményre reagáltam. Ezek kapcsán rá kellett jönnöm, hogy nézeteim olykor félreértelmezhetőek, ezért kísérletet szeretnék tenni álláspontom egyértelmű megfogalmazására. Megkérdőjelezem azt a hagyományos, diszpozíciósnak nevezett felfogást, amely az emberi kisiklások megértésekor elsődlegesen és gyakran kizárólagosan az egyén belső természetére, személyiségvonásaira és jellemére összpontosít. Nézetem szerint az emberek általában és többnyire jók, de könnyen befolyásolhatók, és olyasmit is megtesznek, amit rendes körülmények között személyüktől idegen cselekedetnek, antiszociálisnak vagy ártalmasnak tartanának. Az emberek nem magányos, monologizáló szereplők az élet üres színpadán, hanem általában másokkal együtt lépnek fel, cserélődik a díszlet, a szereplők új ruhába bújnak, változik a szövegkönyv, a rendezői utasítás is. Ezek alkotják a helyzet jellemzőit, melyeket figyelembe kell vennünk, ha meg akarjuk érteni, mitől változhat meg drasztikusan a viselkedés. A Lucifer-hatás három szempontból elemzi az emberi viselkedést: megpróbálja megérteni, mit hoznak magukkal az emberek egy adott helyzetbe, mit hozhat ki valakiből az adott helyzet, és hogyan teremtik meg és éltetik a viselkedést meghatározó helyzetet a rendszerre jellemző tényezők. Noha könyvemben főképp azt tárgyalom, hogy hétköznapi emberek milyen könnyen válhatnak gonosz cselekmények elkövetőivé vagy mások szenvedésének közönyös, tétlen szemlélőjévé, a legfontosabb üzenetem pozitív. Mindannyian nagyobb valószínűséggel látjuk meg a gonoszságot, emeljük fel a szavunkat és teszünk ellene, ha értjük, hogyan és miért jön létre.

*** E könyv megírása két évet vett igénybe. Egyetlen pillanatát sem nevezném élvezetesnek. Először is érzelmileg kimerítő volt újból végignézni a stanfordi börtönkísérletről készült videofelvételeket, újra és újra elolvasni a róluk készült szó szerinti átiratokat. Az idő elhomályosította emlékezetemet, feledésbe merült, milyen leleményes gonoszságokat eszeltek ki egyes őrök, mi mindent kellett elszenvedniük a raboknak, mennyire passzívan viszonyultam a kegyetlenkedésekhez, melyeket megakadályozhattam volna – a tétlenség bűnébe estem.

Arról is megfeledkeztem, hogy harminc évvel ezelőtt egy másik kiadó megbízásából már belevágtam a stanfordi börtönkísérlet megírásába. Akkor túl közelinek éreztem az élményt, nem volt időm feldolgozni, végül nem írtam meg a könyvet. Ma már örülök, hogy így történt, és nem kényszerítettem magam az írásra, mert most jött el az ideje. Idővel bölcsebb lettem, és letisztultabb nézőpontból tudom szemléltetni a történteket. Mi több, az amerikai katonák Irakban, az Abu Ghraib-i börtönben elkövetett kegyetlenkedései és a stanfordi börtönkísérletben lezajlott események közötti párhuzamok megerősítik a kísérlet fokozott érvényességét, és feltárják azokat a lélektani dinamizmusokat, amelyek közrejátszottak a valóságban véghezvitt hátborzongató cselekmények elkövetésében. Az írást nehezítette az érzelmi teher, amit az Abu Ghraibban elkövetett visszaélések és fogolykínzások teljes körű feltárásában játszott aktív szerepvállalásom jelentett. Szakértő tanúként közreműködtem az egyik – végül elítélt – katonai rendőr ügyében, és munkám során szociálpszichológusból oknyomozó újságíróvá vedlettem át. Igyekeztem mindent megtudni a bíróság elé állított Ivan „Chip” Frederick törzsőrmesterről: interjút készítettem vele, leveleztem családtagjaival, ellenőriztem szakmai múltját a büntetés-végrehajtásban és a hadseregben, beszélgettem az Abu Ghraib-i börtönben szolgálatot teljesítő katonatársaival. Szinte belebújtam a bőrébe, tudni akartam, milyen volt délután négytől hajnali négyig az 1A blokkban szolgálatban lenni negyven napon keresztül egyvégtében, pihenőnap nélkül. Szakértő tanúként rendelkezésemre bocsátották a kegyetlenkedésekről készült több száz digitális felvételt – gyomorforgató feladat volt végignézni őket. Megkaptam a különböző katonai és civil vizsgálóbizottságok addig elkészült jelentéseit is. Előre tudatták velem, hogy a tárgyaláson nem támaszkodhatom jegyzetekre, így a jelentésekből minél több kritikus megállapítást és következtetést memorizálnom kellett. A tárgyalás kétszeresen is frusztrált és felháborított. Egyrészt a hadsereg egyetlenegy enyhítő körülményt sem volt hajlandó figyelembe venni, hiába részleteztem, milyen feltételek járulhattak közvetlenül hozzá az elkövetett visszaélésekhez. Az ügyész és a bíró elvetette az elgondolásaimat, melyekkel be kívántam mutatni, hogy az egyéni viselkedést a helyzet nyomása is befolyásolhatja. A kultúránkra többnyire jellemző diszpozíciós felfogás jegyében úgy gondolták, a visszaélések Frederick törzsőrmester szabadon meghozott, racionális döntéséből következtek. Másrészt dühített, hogy a „független” vizsgálatokról készült jelentésekben a visszaélésekért általában egyértelműen a ranglétra alacsonyabb fokán álló katonákat tették felelőssé, az alsóbb vezetési szinteken rosszul működő vagy hiányzó irányítást jelölték meg a hiba forrásaként. Történt mindez annak ellenére, hogy a vizsgálatokkal megbízott tábornokok és magas rangú volt kormányzati tisztségviselők

világosan leírták, hogy a katonai és civil irányítási rendszer hozta létre azt a specifikus helyzetet, amely számos jó katonából a legrosszabbat hozta ki – mondhatni a „rossz hordóban megromlottak az almák”. Ha ezt a könyvet közvetlenül a stanfordi börtönkísérlet után írtam volna meg, megelégedtem volna annyival, hogy részletezzem, mi módon hat a szituációs változó, vagyis a helyzet nyomása, mennyivel erősebben alakítja viselkedésünket egy adott kontextusban, mint azt gondolnánk vagy tudatosulna bennünk. De nem helyeztem volna tágabb összefüggésbe, nem tértem volna ki arra, ami a jót nagyobb erővel alakítja rosszá – a rendszerre, amely a maga összetett erőviszonyaival teremti meg a rosszat előhívó helyzetet. Tekintélyes mennyiségű szociálpszichológiai bizonyítékkal alátámasztható a koncepció, amely szerint adott kontextusokban a helyzet meghatározó ereje győzedelmeskedhet az egyén személyes tulajdonságai, értékei felett. Ennek ellenére a pszichológusok mindeddig nem bizonyultak fogékonynak, nem foglalkoztak a hatalom mélyebb forrásaival, amelyek a helyzeteket meghatározó és legitimáló politikai, vallási, történelmi, kulturális mátrix velejárói. Az emberi viselkedés dinamikájának teljesebb megértésére való törekvés megköveteli tőlünk, hogy megtudjuk, meddig terjed, és hol vannak a korlátai az egyén, a helyzet, a rendszer viselkedést meghatározó erejének. A nemkívánatos viselkedés megváltoztatása, illetve megelőzése nem lehetséges, ha nem értjük meg, milyen erősségekkel, erényekkel és sebezhető pontokkal rendelkeznek az egyének és csoportok egy adott helyzetben. Az adott viselkedési környezetben működésbe lépő szituációs tényezők összetettségének teljesebb felismerésére is törekednünk kell. A helyzetekben ható erők módosításával, tudatos elkerülésével a nemkívánatos egyéni reakciók nagyobb mértékben csökkenthetők, mint terápiás beavatkozással, amely kizárólag az adott helyzetbe került egyén megváltoztatására irányul. Ez azt jelenti, hogy az egyéni bajok orvoslásában a szokásos orvosi modell helyett közegészségügyi megközelítést kell alkalmaznunk. De ha érzéketlenek vagyunk a rendszer valódi, mindig diszkréten leplezett hatása iránt, ha nem értjük meg pontosan a rendszer szabályait és szabályozóit, akkor a viselkedésben bekövetkező változás átmeneti lesz, a helyzetben beálló változás megtévesztő. Könyvemben mantraként ismétlem, hogy az egyén viselkedésében közrejátszó, a helyzetből és a rendszerből fakadó tényezők nem szolgálhatnak mentségül, nem mentik fel a felelősség alól az erkölcstelen, törvénybe ütköző vagy embertelen cselekedetek elkövetőit.

***

Figyelembe kell vennem a helyzetek emberalakító hatásait, amikor annak az okait keresem, hogy szakmai pályafutásom alatt miért foglalkoztam olyan sokat a névtelenség, az erőszak, az agresszió, a vandalizmus, a kínzás lélektanával. Szegénységben nőttem fel New Yorkban, a dél-bronxi gettóban, ami nagyban befolyásolta életszemléletemet és mindazt, amit lényegesnek tartottam. A nagyvárosi gettóban elengedhetetlenül fontosak a túlélési stratégiák, kénytelenek vagyunk valamiféle „dörzsöltségre” szert tenni. Át kell látnunk, kinek van hatalma, kit kell kerülnünk, kinek a bizalmába célszerű beférkőznünk, ki játszik ellenünk, és ki lehet a segítségünkre. Meg kell fejtenünk a helyzet finom jelzéseit, tudnunk kell, mikor lehet emelnünk a tétet, és mikor kell bedobnunk a lapokat. Kölcsönös kötelezettségvállalásra kell törekednünk, és rá kell jönnünk, mi kell ahhoz, hogy valakiből „főnök” legyen. Abban az időben a heroin és a kokain még nem jelent meg Bronxban, a gettóban nincstelen emberek éltek, a gyerekek – játékszerek és technikai eszközök híján – egymás társaságában játszottak, bandáztak. Volt gyerek, aki erőszakos cselekmény áldozata lett, és volt, aki erőszak elkövetőjévé; akadtak olyanok is, akikről azt gondoltam, jó srácok, és a végén igen szégyenletes dolgot műveltek. Olykor nyilvánvaló volt, miért siklott valaki félre. Donny is ilyen srác volt, akit az apja bármilyen csínytevésért azzal büntetett, hogy a fürdőkádba szórt rizsszemeken kellett pucéran térdepelnie. Ez a „gyerekkínzó apa” amúgy mindenkit elbűvölt, különösen a bérházukban lakó hölgyeket. Donny tizenéves korában már rács mögött volt. Egy másik srác macskákat nyúzott meg elevenen, így vezette le a frusztrációját. Soha nem gondoltuk, hogy gonoszság vagy rossz, amit teszünk; pusztán engedelmeskedtünk a bandavezérnek, igazodtunk a banda normáihoz. Nekünk, gyerekeknek a rendszert és a hatalmat az ajtajuk elől minket elkergető utálatos házmesterek és a szívtelen háziurak testesítették meg, akik a bérleti díjjal elmaradó családokat hatósági segédlettel az utcára tették. Legfőbb ellenségeink a rendőrök voltak, akik rendszeresen lecsaptak ránk az 1 utcán, amikor stickballoztunk. Minden indoklás nélkül elkobozták ütőinket, nem engedték, hogy az utcán játszunk. Mivel játszótér nem volt a közelben, az utca maradt nekünk, és rózsaszín gumilabdánkkal valójában nem veszélyeztettünk senkit. Egyszer, amikor a közeledő rendőrök láttán elrejtettük az ütőket, a zsaruk engem pécéztek ki, tőlem akarták megtudni, hol a rejtekhelyünk. Mivel nem árultam el, az egyik megfenyegetett, hogy letartóztat, és miközben a rendőrautóba tuszkolt, csúnyán bevágtam a fejem. Ettől kezdve egyenruhás felnőttben többé nem bíztam meg, kivéve, ha bizalmamra méltónak bizonyult.

***

A Lucifer-hatás sok éven keresztül érlelődött bennem, a gettóban töltött gyerekkoromtól kezdve pszichológiai tanulmányaimon át nagy kérdések felvetésére késztetett, melyekre empirikus bizonyítékkal alátámasztott válaszokat kerestem. Könyvem szerkezete némiképp rendhagyó. A nyitó fejezetben az emberi személyiség-átalakulásának témáját vázolom fel: miképp lehetséges, hogy jó emberek és angyalok rossz, sőt gonosz, ördögi dolgokat képesek véghezvinni. Azt az alapvető kérdést vetem fel, hogy valójában mennyire ismerjük önmagunkat, mennyire lehetünk biztosak abban, mit tennénk, vagy mit nem a számunkra teljesen ismeretlen helyzetben. Lehetséges-e, hogy Isten legkedvesebb angyalához, Luciferhez hasonlóan mi is engednénk a csábításnak, és úgy viselkednénk másokkal, ahogy el sem tudjuk képzelni? A stanfordi börtönkísérletről szóló fejezetekben részletesen leírom, milyen változásokon mentek keresztül a véletlenszerűen rab-, illetve őrszerepbe osztott egyetemisták egy „kísérleti” börtönben – amely túlontúl valóságossá vált. Az időrendben, filmszerűen összeállított fejezetekben jelen időben beszélem el a történetet, a lehető legkevesebb pszichológiai értelmezésnek adva helyet. Csak a kísérlet befejezése – idő előtti lezárása – után térek ki a tanulságokra, a gyűjtött adatok leírására és magyarázatára, a lélektani folyamatok elemzésére. A stanfordi börtönkísérlet egyik hangsúlyos megállapítása szerint egy-egy helyzetben lélektani tényezők sokasága van finoman, de meghatározóan jelen, melyek megtörhetik az egyén akaratát, ellenállását. Ezután a jelenséget vizsgáló tudományos kísérletek hosszú sorával támasztom alá börtönkísérletünk konklúzióját. Megnézzük, hogy a legkülönfélébb kísérleti alanyok – egyetemistáktól kezdve hétköznapi emberekig – hogyan alkalmazkodtak, igazodtak, engedelmeskedtek, hogyan voltak rávehetők olyan cselekedetek végrehajtására, melyeket normális körülmények között, az adott helyzet erőviszonyain kívül képtelenségnek tartottak. Felvázolok egy sor dinamikus lélektani folyamatot, amelyek hatására jó emberek gaztetteket követhetnek el: deindividuáció, tekintélynek való engedelmesség, tétlenség, önigazolás, racionalizáció. A dehumanizáció az egyik legfőbb folyamat, amely szerepet játszik abban, hogy normális, hétköznapi emberek érzéketlenné, fékezhetetlenné, sőt gonosz cselekedetek elkövetőivé válhatnak. A dehumanizáció következtében torzul a gondolkodásunk, és úgy érezhetjük, hogy a másik nem is ember. Hatására az emberek sokszor ellenségként tekintenek a másikra, aki rászolgált a kínzásra, a pusztulásra. Ezután átgondoljuk, milyen okokra vezethetők vissza az Abu Ghraib-i börtönben amerikai katonák által elkövetett kegyetlenkedések és kínzások. Az Abu Ghraib-i börtönben és a mi stanfordi börtönünkben működésbe lendült

meghatározó helyzeti erők és lélektani folyamatok közötti párhuzamok megvizsgálásával kétségbe kívánom vonni az állítást, miszerint néhány „hitvány katona” – egy-két „rossz alma” – szadista tobzódása vezetett a jó erkölcsbe ütköző cselekmények elkövetéséhez. Tüzetesen megvizsgáljuk a helyzet, a személyiség és a viselkedés hármasát, mielőtt levonnánk a következtetéseket, hogy milyen oki tényezők játszottak közre a visszataszító cselekmények megvalósulásában, melyekről maguk a katonák készítettek kegyetlenkedéseiket megörökítő „trófeafotókat”. A magyarázat felfejtésével a személytől eljutunk a helyzetig, és végül a rendszerig. A kegyetlenkedések okainak feltárására elrendelt hivatalos vizsgálatok eredményére és jogvédő szervezetek jelentéseire támaszkodva a rendszert is a vádlottak padjára ültetem. Jogrendszerünk nem teszi lehetővé, hogy helyzeteket vagy rendszereket vonjunk felelősségre az elkövetett törvénysértések miatt, ezért a bűnrészesség vádját először négy magas rangú katonai vezetőre, majd a Bush-kormány vezetési rendszerének civil tisztségviselőire terjesztem ki. Az olvasó feladata eldönteni, vajon a bizonyítékok alátámasztják-e a megfogalmazott vádakat. A sötétség rengetegébe tett komor utazásunk az utolsó előtti fejezetben ér véget. A zárófejezetben megnézzük, mit tehetünk mi magunk a helyzetek és rendszerek hatalma ellen. A nemkívánatos társas befolyásolás ellen küzdeni kívánók számára felvázolok egy sor védekezési módszert. Tanácsaimat saját tapasztalatomból és a befolyásolás, rábeszélés területét behatóan tanulmányozó szociálpszichológus kollégáim kutatásaiból merítem. Amikor a többség behódol, mindig akadnak néhányan, akik fellázadnak. A lázadókra sokszor hősként tekintünk, mert ellen tudnak állni az igazodás, a konformitás kényszerének. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a hősök kivételes emberek, akik bátor tetteikkel, életen át tartó kitartásukkal nem is közénk, földi halandók közé tartoznak. Vannak ilyen rendkívüli személyek, de a hősök sorában ők a kivételek. Ők azok, akik egész életüket az emberiség egy-egy ügyének szolgálatára teszik fel. Mellettük ott sorakoznak a pillanatok, a helyzetek hősei, akik határozottan fellépnek, amikor szolgálatukra szükség van. Könyvem utolsó fejezetében a mindenkiben megbúvó hétköznapi hőst fogjuk ünnepelni. A „gonosz banalitása” alapján feltételezhető, hogy sokszor hétköznapi emberek a felelősek a társaikkal szemben elkövetett aljas kegyetlenkedésekért és megaláztatásokért. A „hősiesség banalitása” alapján azzal a feltételezéssel élek, hogy akárkiből lehet hős, aki az emberek szolgálatára van, amikor eljön a cselekvés ideje. Aki tudja, hogy a harang azért szól, mert védelmezésre szorul az, ami az emberi természetben a legjobb, az, amivel felül tud kerekedni a helyzet és a rendszer nyomásán, az, amivel a gonosz ellenében érvényt szerezhet az emberi méltóságnak.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Könyvem nem jelenhetett volna meg, ha nem kapok mérhetetlenül sok segítséget a végső formájáig tartó hosszú út minden szakaszában. Legelőször is köszönet illeti a börtönkísérletünket önként vállaló egyetemistákat, és ezúton is bocsánatot kérek tőlük az elszenvedett megpróbáltatásokért. Köszönöm William Curtis Banks, Craig Haney és David Jaffe közreműködését rendhagyó kísérletünk előkészítésében, kivitelezésében és utómunkálataiban. Köszönöm a kaliforniai börtönöket bennfentesként ismerő Andrew Carlo Prescott értékes tanácsait és kísérletünkben való részvételét. Köszönöm tanítványaim, Sean Bruich, Scott Thompson, Kieran O’Connor és Matt Estrada közreműködését a háttéranyagok gondozásában. Hálás vagyok Marissa Allen, Tanya és Rose Zimbardo segítségéért a tudományos tanulmányok, jegyzetek és újságcikkek rendezésében, a kézirat átfésülésében. Nagyra értékelem a kollégáimtól és hallgatóimtól kapott visszajelzéseket, javaslatokat, kiegészítéseket. A teljesség igénye nélkül hadd említsem meg Adam Breckenridge, Stephen Behnke, Tom Blass, Rose McDermott, Jason Weaver, Anthony Pratkanis, Cindy Wange, Zeno Franco, Larry James, Adam Zimbardo, Bob Johnson, Sasha Lubomirsky nevét. Az iraki Abu Ghraibban uralkodó katonai viszonyok megértéséhez Doug Bracewell, Marci Drewry és Gary Myers látott el dokumentumokkal és információval. Végül köszönöm Will Murphy, Lynn Anderson, Vincent La Scala és John Brockman, a Random House kiadó munkatársainak a szerkesztéstől a szöveggondozáson át a könyv terjesztéséig végzett munkáját. Gondolataim szavakba, kéziratba és jelen könyvbe foglalásához sokak értékes segítségére támaszkodtam. Őszintén köszönöm a közreműködését minden segítőmnek, családtagomnak, barátomnak, kollégámnak és tanítványomnak. Grazie! Philip Zimbardo

1. FEJEZET A GONOSZ LÉLEKTANA: HELYZETFÜGGŐ SZEMÉLYISÉG-ÁTALAKULÁS

E szív önnön helye, és benne támaszt Pokolból Mennyet és Mennyből Pokolt. 2

John Milton Elveszett paradicsom

Kedves olvasóim, vessenek egy pillantást e nagyszerű fametszet egy részletére! Most hunyják le a szemüket, és próbálják meg felidézni, mit is 3 láttak!

Fekete mennybolton táncoló fehér angyalokat? Esetleg fekete démonokat, ördögöket szarvakkal a Pokol fehér űrjében? Mindkét képzet kialakulásának egyenlő az esélye a holland művész, Maurits Cornelis Escher képét szemlélve. A jó és a gonosz nem választható szét, nem tudjuk csupán az egyiket látni és a másikat nem, ha ezt tudatosítjuk magunkban. Közös vizsgálódásra hívom olvasóimat, de utunk során nem hagyom, hogy a „maguk jó és hibátlan oldalát” kényelmesen különválasszák „mások rossz és gonosz oldalától”. Vajon én is képes vagyok a gonoszra? – szakadatlanul e kérdést kell feltenniük, miközben ismeretlen tájakon vezet közös utunk.

Escher képe három alapvető pszichológiai megállapításra irányítja rá a figyelmet. Egyrészt a világ teli van jóval és gonosszal – így volt, így van, mindig is így lesz. Másrészt a jó és a gonosz között húzódó határ átjárható és képlékeny. Harmadrészt angyalból is lehet ördög, ördögből is lehet angyal, bár ez utóbbit talán nehezebb elképzelni. A kép a jónak gonosszá válására, a végső átalakulásra, Lucifer Sátánná való metamorfózisára is emlékeztetheti olvasóimat. Lucifer, a „fényhozó”, Isten legfőbb angyala fellázad Isten hatalma ellen, és bukott angyalai kíséretében Pokolra vettetik. „Inkább uralkodó a Pokolba’ mint a Mennybe’ szolga”, 4 kérkedik a Sátán John Milton Elveszett paradicsom című művében. A Pokolban Lucifer-Sátán hazug, sekélyes, kevélykedő imposztorrá lesz, aki dárdákkal, harsonákkal és lobogókkal szerelkezik fel, mint korunk egyes nemzeti vezetői. A Pokolban a legfőbb démonok tanácskozásán az a döntés születik, hogy a Sátán ne indítson nyílt harcot a Menny visszavételére. A Sátán helytartója, Belzebub azonban a lehető leggonoszabb indítvánnyal rukkol elő, azt javasolja, hogy Isten legnagyszerűbb teremtménye, az ember megrontásával álljanak bosszút Istenen. A Sátánnak sikerül megkísértenie Ádámot és Évát, akik Istennek nem engedelmeskedve, hallgatnak a gonoszra. Ám Isten úgy rendelkezik, hogy az ember idővel megváltásban részesülhet. A megváltásig azonban a Sátán szabadon garázdálkodhat, boszorkányokat sorakoztatva maga mellé, gonoszra csábítva az embereket. A Sátán közvetítőit ezután nagy igyekezettel üldözni kezdik; az inkvizítorok, akik meg akarják szabadítani a világot a gonosztól, iszonyatos módszereikkel megteremtik a világ előtt mindaddig ismeretlen, szervezett gonosz új formáját. Cupiditas – így nevezték a középkor gondolkodói Lucifer bűnét. Dante úgy vélekedik, hogy az e tőről fakadó bűnök olyan spirituális állapotra utalnak, amikor lelkünk legmélyén fekete üresség tátong, amelyet soha nem képes kitölteni sem hatalom, sem pénz. A cupiditas végzetes kórságában szenvedők számára önmagukon kívül bármi, ami létezik, kizárólag akkor értékes, ha kihasználható, birtokolható. Dante a Pokol kilencedik körében találkozik e bűn jégbe fagyott elkövetőivel. Életükben nem törődtek semmi mással, csak önmagukkal, így örök időre egójuk jégpáncéljába záródtak. A Sátán és követői az emberek figyelmét ily módon térítik el a minden élőlényt egyesítő szeretet összhangjától, arra késztetik őket, hogy kizárólag önmagukra összpontosítsanak. Az infernó kilencedik körében a csillapíthatatlan éhségüktől megszállott bűnösök énük börtönébe fagynak, ahol egocentrikus valóságukban fogoly és őrzője eggyé válnak. Elaine Pagels történész a Sátán eredetét kutató tudományos vizsgálódásában provokatív megállapítást tesz a Sátán – mint az emberiség tükre – lélektani jelentőségével kapcsolatban:

A Sátán azért izgat minket, mert az emberiről alkotott hétköznapi felfogásunktól eltérően jelenít meg tulajdonságokat. A Sátán nem pusztán legrosszabbnak tekintett indulatainkat – mohóságot, irigységet, bujaságot, haragot – ébreszti fel, nem csupán azt, amit brutalitásnak nevezünk, és aminek következtében emberi lények állatokhoz válnak hasonlatossá… Legrosszabb formájában a Gonosz a természetfölöttit is magába foglalja – borzongva ismerjük fel az ördögi fordítottját annak, amit Martin Buber Istenre vonatkoztatva úgy 5 nevez „teljességében Más” Félünk a gonosztól, és megigéz minket. Mítoszokat szövünk gonosz konspirációk köré, végül elhisszük őket, olyannyira, hogy erőinket is mozgósítjuk. Elutasítjuk a másikat, másmilyennek, veszélyesnek látjuk, mert nem ismerjük, ugyanakkor izgatottan szemléljük az erkölcsi normák megszegését, a nemi kicsapongást, ha nem közülünk való az, aki teszi. A valláskutató David Frankfurter a megtestesült gonosz vizsgálatát a társasan konstruált gonosz másikra összpontosító megállapítással zárja: Egyértelmű ellentétpárok készletéből gazdálkodunk, amikor a másikat emberevő vadként, vérszopóként, démonként, gonosz varázslóként vagy ezek kombinációjaként teremtjük meg. Marginalizált csoportokkal kapcsolatos történeteinkben e csoportok civilizálatlanságával, szabadosságával, hátborzongató voltával játszunk. Ugyanakkor ennek a másságnak a végiggondolásából borzalommal vegyes élvezet ered, ami egyéni képzeletünkre is bizonyosan hatással van. Valószínű, hogy a gyarmatosítók, misszionáriusok és a másik területére lépő hadseregek 6 kegyetlenségét is ilyesfajta érzések befolyásolták. Átváltozások – angyalok, ördögök és mi földi halandók A Lucifer-hatásban arra teszek kísérletet, hogy megértsük, milyen folyamatok mennek végbe, amikor hétköznapi „jó emberek” rossz vagy gonosz dolgokat cselekszenek. Mi viszi rossz útra az embert? – ezt az alapvető kérdést fogjuk megvizsgálni. Nem hagyatkozunk a vallás hagyományos kettősségére, a jó és a gonosz, az egészséges természet és a rontó nevelés ellentétére, ehelyett valós emberekkel foglalkozunk, akik végzik a napi teendőjüket, ellátják a munkájukat, túlélik az emberi természet nem ritkán zajos küzdőterében a tűzpróbákat. Célunk az, hogy megértsük jellemük erőteljes szituációs hatásokra bekövetkező átalakulásának természetét.

Kezdjük a gonosz meghatározásával! Lélektani megalapozottságú definícióm egyszerű: Gonoszt tesz, aki ártatlan emberekkel szándékosan úgy viselkedik, hogy azzal árt nekik, méltánytalanságot követ el velük szemben, lealacsonyítja, dehumanizálja vagy elpusztítja őket, illetve ha tekintélyével és a rendszerből fakadó hatalmával biztatást vagy felhatalmazást ad másoknak arra, hogy a nevében így járjanak el. Ahogyan barátom és mentorom, Irving 7 Sarnoff megfogalmazta: „Gonoszt tesz, aki tudásánál rosszabbul cselekszik.” Mi mozgatja az emberi viselkedést? Mi határozza meg az emberi gondolkodást és cselekvést? Mi az, ami miatt egyesek erkölcsös, tisztességes életet élnek, míg mások látszólag könnyen az erkölcstelenség és bűn útjára tévednek? Vajon az, amit az emberi természetről gondolunk, mennyiben épül a feltevésre, hogy a felfelé haladó, jó úton és a lefelé vezető, rossz úton belső meghatározók vezérelnek bennünket? Vajon kellőképpen figyelembe vesszüke a gondolatainkat, érzéseinket és tetteinket befolyásoló külső meghatározókat? Milyen mértékben vagyunk a helyzet, a pillanat vagy a tömeg hatására cselekvő lények? És vajon van-e olyan cselekedet, amelynek megtételére minden kétséget kizáróan mi magunk soha nem kényszerülhetünk? A különlegesség illúzióját teremtve meg magunknak, többnyire önközpontú torzítások mögé bújunk. A magunk köré vont énvédő páncél mögött azt képzeljük, tisztességünk bárhogyan próbára tehető, mi átlagon felül helyt fogunk állni. Mivel személy szerinti kikezdhetetlenségünkről meg vagyunk győződve, túl gyakran tekintünk a csillagokra, noha nem ártana néha a lábunk elé néznünk, és észrevennünk, mennyire csúszós a lejtő, amelyen járunk. Az egyéni útkeresést előtérbe helyező társadalmakra – például az európai és amerikai kultúrára – sokkal jellemzőbb az önközpontú torzítás, mint Ázsia, 8 Afrika vagy a Közel-Kelet inkább kollektivista jellegű társadalmaira. A jó és a gonosz közös vizsgálata közben olvasóimat arra kérem, hogy folyamatosan reflektáljanak három kérdésre: Valójában mennyire ismerjük jól önmagunkat, erősségeinket és gyenge pontjainkat? Honnan ered önismeretünk: abból, hogy tudjuk, hogyan viselkedünk számunkra ismerős helyzetekben, vagy abból, hogy tudjuk, hogyan viselkedünk bevett szokásainkat próbára tevő, teljesen új környezetben? Ugyanezt a nyomvonalat követve, valójában mennyire ismerjük jól a velünk napi kapcsolatban álló embereket: családunkat, barátainkat, munkatársainkat, szerelmünket? Könyvem egyik tézise szerint önismeretünk többnyire behatárolt tapasztalatok alapján, szabályok, törvények, elvek és korlátok által meghatározott, számunkra ismerős helyzetekben alakul ki. Iskolába járunk, dolgozunk, nyaralunk, szórakozunk, befizetjük a csekkeket és az adókat – így van rendjén. De mi történik akkor, ha teljesen új, ismeretlen környezetben találjuk magunkat, ahol a régi rutin nincs hasznunkra? Például munkahelyet változtatunk, először randevúzunk valakivel, akivel internetes társkereső

oldalon ismerkedtünk meg, szektatagok leszünk, rendőrségi őrizetbe kerülünk, belépünk a hadseregbe, kísérleti alanynak jelentkezünk. Régi énünk nem feltétlenül a szokásos módon működik, ha az alapszabályok megváltoznak. Közös utunk során a gonosz legkülönfélébb megnyilvánulásaival találkozunk. Kérem, ne mulasszák el feltenni a kérdést: Vajon én is? A gonosz állandó és belülről fakad, vagy változó és kívülről jön? Legalább két okból megnyugtató a gondolat, hogy a jó és rossz emberek között áthidalhatatlan, tátongó szakadék húzódik. Először is, megteremti azt a bináris logikát, amelyben a gonosz esszenciálisan van jelen. A gonoszt általában entitásként, létező tulajdonságként fogjuk fel, amely egyesekben megvan, másokban nincs. Meghatározásakor korunk elvetemült zsarnokaira mutatunk: Hitlerre, Sztálinra, Pol Potra, Idi Aminra, Szaddám Huszeinre és más politikai vezetőkre, akiknek a kezéhez tömegmészárlások vére tapad. Nem szabad azonban megfeledkeznünk a hétköznapi, csekélyebb horderejű gaztettekről, melyeket kábítószer-kereskedők, nemi erőszakot elkövetők, a szexiparból hasznot húzók, idős embereket rászedő szélhámosok visznek végbe, vagy éppen az iskolai bántalmazások elkövetői, akik gyerekeink életét teszik pokollá. A jó és a gonosz kettős felosztásával a „jó emberek” egyúttal mentesülnek a felelősség alól. El sem kell gondolkodniuk azon, hogy esetleg milyen szerepet játszanak a mulasztások, bűncselekmények, vandál cselekedetek, iskolai bántalmazások, erőszakos nemi közösülések, kínzások, megfélemlítések, erőszakos cselekmények megvalósulásához hozzájáruló feltételek megteremtésében, fenntartásában vagy jóváhagyásában: „A világ már csak ilyen, nem sokat lehet tenni ellene, én meg végképp nem tudok rajta változtatni.” A gonosz inkrementális felfogásában a körülményektől függően mindannyian képesek vagyunk a gonoszra. Egy adott pillanatban kisebbnagyobb mértékben rendelkezünk bizonyos tulajdonságokkal (például éleslátással, büszkeséggel, tisztességgel vagy gonoszsággal). Jellemünk változik, az emberi természet jó vagy rossz oldala felé mozdulhat el. Az inkrementális megközelítés szerint a tulajdonságokat tapasztalati úton, intenzív gyakorlattal vagy külső beavatkozás – például egy felkínált különleges lehetőség – révén sajátítjuk el. Röviden: genetikai, vagyis családi örökségünktől és személyiségünktől függetlenül a jó és a gonosz tanulható. Alternatív értelmezések

Az esszencialista és inkrementális felfogás mellett párhuzamosan létezik a viselkedést diszpozíciós, illetve szituációs okokkal magyarázó megközelítés. Ha szokatlan viselkedéssel, váratlan eseménnyel, érthetetlen rendellenességgel találjuk magunkat szemben, hogyan próbáljuk megérteni? Hagyományos megközelítésben a cselekedethez vezető belső, személyes tulajdonságokat keressük: genetikai felépítés, személyiségjegyek, jellem, szabad akarat és egyéb diszpozíciók. Erőszakos viselkedés esetén szadista személyiségjegy után kutatunk. Hőstettek esetén az áldozatkészségre 9 hajlamosító géneket keressük. Az Amerikai Egyesült Államokban a kertvárosok lakói megrendülten értesülnek egy sor iskolai vérengzésről, diáktársaik és tanáraik életét kioltó 10 középosztálybeli fiatalokról. Angliában egy bevásárlóközpontból két tízéves gyerek elrabolja a kétéves Jamie Bulgert, és hidegvérrel meggyilkolja. Palesztinában és Irakban fiatal férfiak és nők öngyilkos merényleteket hajtanak végre. A második világháború idején Európában sokan zsidókat bújtatnak, noha tudják, ezzel saját maguk és családjuk életét teszik kockára. A személyes következményektől tartva, sok országban a dolgozók nem tárják fel feletteseik törvénytelen és erkölcstelen cselekedeteit. Miért? A hagyományos felfogás értelmében a válasz – patológia vagy hősiesség – az egyénben keresendő (különösen az individualizmust hangsúlyozó kultúrákban). A modern pszichiátria diszpozíciós szemléletű, hasonlóan a klinikai pszichológiához, a személyiség-lélektanhoz és az alkalmazott személyiségvizsgáló pszichológiához. Legtöbb intézményünk szintén ezt a látásmódot veszi át, ideértve a jog- és orvostudományt és a vallást. Ennek alapján a törvényszegés, a betegség, a bűn feltételezhetően az elkövetőben, a beteg emberben, a vétkező személyben keresendő. A válaszkeresés a személyre vonatkozó kérdésekkel kezdődik: Ki a felelős? Ki okozta? Ki hibáztatható? És ki az, akit elismerés illet? Amikor szociálpszichológusok tesznek kísérletet a szokatlan viselkedés okainak megértésére, általában óvakodnak a diszpozíciókra való hivatkozástól. Válaszkeresésüket másképp, nem a személyre vonatkozó kérdésekkel kezdik, hanem azzal, hogy bizonyos reakciók létrejöttéhez milyen körülmények járulhattak hozzá? A viselkedést milyen momentumok válthatták ki? Milyen volt a helyzet a cselekvő személyek szempontjából? Az egyén cselekvése milyen mértékben vezethető vissza az adott helyzet egyedi, a cselekvő személyen kívül álló tényezőire, szituációs változókra és környezeti folyamatokra? A diszpozíciós és a szituatív perspektíva úgy viszonyul egymáshoz, ahogy az egészségügyben az orvosi modell a közegészségügyi modellhez. Az orvosi modellben igyekeznek megtalálni az érintett személy betegségének vagy fogyatékosságának az eredetét. Ezzel szemben a közegészségügyi szakemberek azt feltételezik, hogy a környezetből származnak a betegség

kialakulásának feltételeit megteremtő kórokozó-hordozók. A megbetegedés sokszor a környezetben található kórokozók végterméke, és ha nem lépünk fel ellenük, mások is megbetegszenek, függetlenül az egyén egészségügyi állapotának javítására tett erőfeszítéseinktől. A diszpozíciós felfogás szerint például a tanulási nehézségekkel küzdő gyerekek – hátrányuk ledolgozása érdekében – egy sor orvosi kezelésben és viselkedésterápiában részesíthetők. De sok esetben, különösen szociálisan hátrányos helyzetű családokban, a bajt az is okozhatja, hogy ólom kerül a gyerekek szervezetébe a rossz minőségű bérlakások faláról lepattogzó festékből, és állapotukat a szegénység tovább súlyosbítja. Mindez szituációs megközelítéssel tárható fel. A két megközelítés nem pusztán két eltérő, elvont felfogásként jelenik meg a konceptuális elemzésekben, hanem egyúttal az egyéni és társadalmi problémák lényegesen eltérő kezeléséhez is elvezet. Az efféle elemzéseknek a jelentősége mindenkire kiterjed, aki a napi életben arra keresi a választ, miért cselekszenek az emberek úgy, ahogy cselekszenek, és min kellene változtatni ahhoz, hogy dolgaink jobbra forduljanak. Individualista kultúrákban azonban ritkán akad ember, aki a diszpozíciós torzítást ki tudja védeni, és nem az indítékokat, személyiségjegyeket, géneket és egyéni patológiákat veszi először sorra. Ha mások viselkedésének okait próbáljuk megérteni, általában hajlamosak vagyunk a diszpozíciós sajátságok jelentőségének túlértékelésére és a szituációs sajátosságok jelentőségének alábecsülésére. Boszorkánypöröly és inkvizíció 11

Az inkvizítorok bibliája, a Malleus Maleficarum , vagy elterjedtebb nevén a Boszorkánypöröly az egyik első írott forrás, amely a széles körben alkalmazott diszpozíciós szemlélet példájaként fogható fel a gonosz megértésében és a Földnek a gonosztól való megszabadításában. A boszorkánybírók kézikönyve egy megfejtendő talánnyal kezdődik: Hogyan létezhet a gonosz a világon, amelyet a jóságos, mindenható Isten irányít? Az egyik válasz: Isten próbára teszi az embert. Ha az ember enged a kísértésnek, Pokolra kerül; ha ellenáll, jutalma a Mennyország. Ádám és Éva elcsábítása miatt Isten korlátozta az Ördög közvetlen befolyását, aki így közvetítőket, boszorkányokat fogadott fel gonosz parancsainak a végrehajtására. Ők képezték a kapcsolatot az emberekkel, ők voltak azok, akik „megcsinálták” a rontást. Katolikus országokban a gonosz visszaszorítására javasolt megoldás a boszorkányok felkutatása és elpusztítása volt. Mindehhez eszközök kellettek: a boszorkányokat azonosítani kellett, eretnekségük beismerésére rábírni, és megsemmisíteni. Egyszerű, közvetlen módszereket alkalmaztak: besúgók közreműködésével azonosították a boszorkányokat, boszorkányságukat

bizonyítandó különféle kínzásokkal vallomásra kényszerítő próba alá vetették őket, és ha a próbát elbukták, halál várt rájuk. A gondosan megtervezett, megszámlálhatatlanul sok ezer embert rettegésben tartó, kínzásoknak alávető és elpusztító rendszer fenti leírása komolytalannak tűnhet, de a gonosszal kapcsolatos összetett kérdések ilyesfajta túlzott leegyszerűsítése lobbantotta fel az inkvizíció máglyáit. Azzal, hogy a „boszorkányok” váltak a megvetett diszpozíciós kategóriává, az inkvizítorok kézenfekvő megoldást is kaptak a társadalmi gonosz problémájára: a gonosz ügynökei közül minél többet fel kell kutatni, kínzásnak alávetni, illetve olajban főzve vagy máglyán megégetve el kell pusztítani. Mivel az egyház és a vele szövetséges állam vezetői férfiak voltak, nincs semmi meglepő abban, hogy nőkre sokkal gyakrabban sütötték rá a 12 boszorkányság bélyegét, mint férfiakra. A meggyanúsított személyek vagy a társadalom kivetettjei voltak, vagy olyanok, akiket valamiért ijesztőnek tartottak. Boszorkányként végezhette, aki megözvegyült, szegény, csúf vagy nyomorék volt, olykor a túlzott büszkeség, sőt a meggyőző erő is a boszorkányság jelének számított. Az inkvizíció korának szörnyű ellentmondása, hogy a gonosz elleni buzgó és sokszor őszinte küzdelem addig soha nem tapasztalt mértékű gonoszságot idézett elő. A művészet, a tudomány és a filozófiai területén rendkívüli alkotásokra képes, kivételes emberi elmét az akaratot megtörni szándékozó „alkotó kegyetlenség” kidolgozására használták fel. Az inkvizíciós eszközök a mai napig világszerte jelen vannak a börtönökben, a katonai és polgári kihallgatások színhelyein, ott, ahol a kínzás ma is bevett gyakorlat. Hatalmi rendszerek: a mindent átható hierarchikus uralom Amerikában mind ritkábban összegezzük mondandónk lényegét közmondásokkal, a mezőgazdasággal kapcsolatos népi bölcsességek pedig szinte kivesztek a köznyelvből. Elmegyünk a szupermarketbe, és veszünk pár kiló almát, minek is ennél több otthon, hiszen bármikor vásárolhatunk, amennyit akarunk. Bele sem gondolunk, hányszor válogatták át a gyümölcsöt, hogy mi a boltból szép, egészséges almákat vihessünk haza, hogy egy se legyen rossz, ütődött, amitől esetleg a többi is megromlik. Eszünkbe sem jut, hol tárolják eladás előtt az almát, az meg végképp nem, hogy régen három vékának megfelelő hordókban cseréltek gazdát. Furcsamód mégis egyre gyakrabban hallunk egy almákkal teli hordóra utaló, amúgy Shakespeare idejéből származó mondást, melyet a Dreyfus-ügy egyik újságíró-tudósítója is leírt már 1898-ban. Az utóbbi másfél évtizedben sokszor olvashattuk újságírók tollából, többek közt az Enron-botrány és az Abu-Ghraibi fogolykínzások kapcsán: One bad apple spoils the barrel. Vagyis egy rossz

(rothadt) alma miatt megromlik a hordóban tárolt összes alma. Előszeretettel hivatkoznak illetékes személyek erre a bölcseletre, amikor egyénekről és rendszerekről beszélnek, és ez utóbbit szeretnék tisztára mosni. A rendőrségnél, a büntetés-végrehajtási intézetekben és a katonaságnál a normaszegő, törvénybe ütköző vagy erkölcstelen viselkedést gyakran írják néhány eltévelyedett személy, egy-két „rossz alma” számlájára. Ezzel azt jelzik, hogy ők a nem túl gyakori kivételek kategóriájába tartoznak, a jó és gonosz között húzódó, átjárhatatlan határvonal egyik, de semmiképp sem a többség – a „jó almák” – oldalára sorolandók. Ezt a megkülönböztetést ki dönti el? Általában a rendszer őrei, az ő feladatuk, hogy a problémát körülhatárolják, és eltereljék a figyelmet a vezetőkről, akik a tarthatatlan munkafeltételek, az előrelátás vagy felügyelet hiánya miatt felelősségre vonhatók lennének. A „rossz alma” diszpozíciós felfogásában figyelmen kívül hagyják az almákat tároló hordót, a rendszert és lehetséges erjesztő hatását, amely tönkreteheti a benne tárolt gyümölcsöt. A rendszerekben lakozó hatalom akkor került érdeklődésem homlokterébe, amikor tudatosult bennem, hogy az intézmények miképpen teremtik meg a mechanizmusokat, amelyek az ideológiát (például a gonosz eredetét) gyakorlati műveletekre (boszorkányüldözés) fordítják le. Más szóval, látókörömet jelentősen tágította annak a teljesebb megértése, hogy a szituációs feltételeket hogyan teremtik meg és alakítják a magasabb rendű tényezők – a hatalmi rendszerek. Összetett viselkedési minták megértéséhez nem pusztán a diszpozíciókat és helyzeteket, hanem a rendszereket is számításba kell vennünk. A hordókészítők, a többnyire a színfalak mögött működő hatalmi elit tagjai alakítják életfeltételeink nagy részét, amivel nekünk kell együtt élnünk az általuk teremtett intézményi keretek közt. A szociológus C. Wright Mills így írja le ezt a hatalmi fekete lyukat: A hatalmi elit olyan emberekből áll, akik pozíciójuk révén képesek felülemelkedni a hétköznapi emberek hétköznapi környezetén: abban a helyzetben vannak, hogy döntő súlyú elhatározásokat hozhatnak. Annál azonban, hogy hoznak-e ilyen elhatározásokat vagy sem, sokkal nagyobb jelentőségű az a tény, hogy ténylegesen birtokolják a kulcspozíciókat, és ha nem cselekszenek, nem hoznak döntéseket, az gyakran súlyosabb következményekkel jár, mint maguk a hozott intézkedések. Ők felügyelik a modern társadalom legfontosabb hierarchiáit, szervezeteit. Ők a nagyvállalatok urai. Ők irányítják az államapparátust, igényt tartanak a velük járó kiváltságokra. Ők irányítják a katonai szervezeteket. Ők foglalják el a társadalmi rendszer stratégiai pontjait, parancsnoki állásait, amelyekben ma a

hatalom mindenható 13 összpontosulnak.

eszközei,

a

gazdaság

és

a

presztízs

Amikor a legkülönfélébb hatalmi alkuszok érdeke egybeforr, akkor ők határozzák meg valóságunkat, ahogy azt George Orwell 1984 című művében megjósolta. Manapság összetett katonai–vállalati–egyházi hatalmi együttes mindenható megarendszerének ellenőrzése alatt áll sok amerikai életminősége és vagyonának jó része. Félelmetessé akkor válik a hatalom, amikor krónikus rettegéssel párosul. Eric Hoffer Az ellenségképzés hatalma Ahogy a maffiavezérek is alárendeltjeikre hagyják a „takarítást”, úgy általában a hatalommal rendelkezők sem maguk végzik a piszkos munkát. A rendszerek hatalmi hierarchiákat teremtenek, ahol a befolyásolás és kommunikáció fentről lefelé történik, csak elvétve az ellenkező irányban. Amikor a hatalmi elitnek egy ellenséges nemzet megsemmisítése a célja, propaganda-szakértőkre bízza a gyűlöletprogram kidolgozását. Mi kell ahhoz, hogy egy társadalom polgárai olyan fokú gyűlöletet tápláljanak egy másik társadalom polgárai iránt, hogy elkülönítsék, megkínozzák, sőt elpusztítsák őket? Be kell indítani az emberek fantáziájában az ellenségképzést. Propagandával meg kell teremteni „az ellenséget” a másikból. Ez a – beléjük táplált – képzet a katona legnyomósabb indítéka, ez tölti meg fegyverét a gyűlölet és rettegés muníciójával. A személyes jólétet és a nemzet biztonságát fenyegető, rettegett ellenségről kialakított képzet hatására anyák és apák készek fiaikat háborúba küldeni, a kormányok pedig a prioritások átrendezésére érezhetik felhatalmazva magukat, így kovácsolhatnak kardot az ekevasból. Mindössze szavak és képzetek kellenek hozzá. A szó a kardnál is gyilkosabb fegyver. A folyamat a másik sztereotipizálásával, dehumanizálásával kezdődik: a másik értéktelen, démoni, elvont szörnyeteg, túl nagy hatalom birtokosa, értékrendünket és meggyőződésünket fenyegeti. A felfokozott rettegés és a közelgő veszedelem hatására értelmes emberek értelmetlenül viselkednek, autonóm személyek vakon engedelmeskednek, békeszerető emberek harcos katonákká válnak. A plakátokon, a televízióban, a folyóiratok címlapján, a filmekben és az interneten drámai módon megjelenített ellenség képe a rettegés és gyűlölet érzésével vésődik be limbikus rendszerünk, azaz agyunk primitív dúcaiba.

A társadalomfilozófus Sam Keen zseniálisan írja le, hogy a propaganda segítségével miképp teremti meg minden háborúra készülő nemzet az 14 ellenségre vonatkozó képzeteket, és feltárja az „ellenség arcainak” emberi pszichét átalakító erejét. A veszedelem megszüntetésére való törekvésre felhozott igazolások valójában utólagos elgondolások, a nyilvánosságnak szánt magyarázatok, és semmiképp nem tartalmazzák az okozandó vagy okozott kár kritikai elemzését. A működésbe hozott ellenségképző képzelet legvégletesebb esete a népirtás, amikor egy nép célzottan meg akar semmisíteni mindenkit, akit ellenségnek tart. Nem ismeretlenek a módszerek, melyekkel Hitler propagandagépezete a zsidó származású szomszédokat, munkatársakat, sőt barátokat az állam megvetett ellenségeivé alakította át, akik rászolgáltak a „végső megoldásra”. Már az általános iskolások tankönyveiben is olyan képek és írások szerepeltek, amelyekkel azt sulykolták, hogy minden zsidó megvetendő és méltatlan az emberi együttérzésre. Emberiség elleni bűnök: Népirtás, nemi erőszak, megfélemlítés Nincs ember, aki képtelen lenne a gonoszra, de nincs ilyen állam se – irodalmi példákból ezt legalább háromezer éve tudjuk. Homérosz trójai háborút elbeszélő eposzában Agamemnón, a görög seregek fővezére e szavakat intézi embereihez az ellenség megtámadása előtt: ne kerülje ki szörnyű halálát egy se kezünktől, még kit a méhében visel anyja, még az a magzat sem menekülhet: vesszenek el mind 15 együtt Trójából, mind nyomtalan és temetetlen. E rettenetes szavak a kor egyik legcivilizáltabb államából, a filozófia, a jogtudomány és a klasszikus dráma hazájából származó nemes polgár szájából hangzottak el. A huszadik század a tömeggyilkosságok évszázada volt. 1915 és 1917 között az oszmán-törökök 1,5 millió örményt mészároltak le és telepítettek ki. A nácik mintegy 6 millió zsidót, 3 millió szovjet hadifoglyot, 2 millió lengyelt és több százezer „nemkívánatos” személyt semmisítettek meg. Sztálin szovjet birodalmában 20 millió oroszt gyilkoltak meg, Mao Ce-tung politikájának ennél is több, legalább 30 millió állampolgár esett áldozatául. Kambodzsában a kommunista vörös khmerek 1,7 millió honfitársukat ölték meg. Szaddám Huszein Ba’ath Pártja feltehetőleg 100 000 iraki kurd életét oltotta ki. 2006-ban

a szudáni Dárfúr térségében népirtás folyt, amiről a világ kényelmesen nem 16 vett tudomást. Nem is olyan régen az afrikai Ruandában Agamemnón három évezreddel ezelőtt elhangzott szavait szinte szóról szóra megismételték, amikor a hatalmon lévő hutuk a tuszi kisebbség kiirtására tettek kísérletet. Az egyik áldozat így emlékszik vissza megkínzói szavaira: „Minden tuszit ki fogunk irtani, és egy szép napon a hutu gyerekek azt sem fogják tudni, milyenek voltak a tuszi gyerekek.” Ruanda meggyalázása A közép-afrikai Ruanda békés tuszi lakossága megtanulta, hogy az egyszerű bozótvágó kés, a machete is tömegpusztító fegyver. A hutu–tuszi ellentét 1994 tavaszán az egész országra gyorsan kiterjedő, módszeres népirtásba torkollott. Bozótvágó késsel és szöggel kivert bunkósbottal felfegyverkezett halálosztagok ártatlan tuszi férfiakat, nőket és gyerekeket mészároltak le. Egy ENSZ-jelentés szerint az alig három hónapig tartó öldöklés áldozatainak a száma 800 000 és 1 000 000 közé tehető, és ezzel a legkegyetlenebb mészárlásként jegyzik a történelemben. A teljes tuszi lakosság háromnegyedét elpusztították. A hutuk egykori barátaikat, szomszédjaikat mészárolták le – parancsra. Egy évtizeddel később az egyik hutu gyilkos a következőket mondta a vele készített interjúban: „A vérontásban az volt a legrosszabb, hogy a szomszédomat öltem meg, akivel régen együtt ittunk, akinek a marhái a rétemen legeltek. Szinte a rokonom volt.” Egy hutu anya elbeszélte, hogyan verte agyon a szomszédasszony gyerekeit, akik elképedt, kerek szemekkel meredtek rá, mit tesz velük az, aki egész életükben barátjuk és szomszédjuk volt. Az asszony azt állította, a kormány képviseletében felkereste őket valaki, és azt mondta nekik, hogy a tuszik az ellenségeik, neki bunkósbotot, férjének machetét adott, hogy védekezzenek a veszedelem ellen. Az asszony a véghezvitt öldöklést „szívességnek” nevezte, hiszen azokra a gyerekekre a kiszolgáltatott árvák sorsa várt volna, mert szüleiket már korábban meggyilkolták. Egészen mostanáig keveset lehetett tudni a ruandai asszonyokon módszeresen elkövetett nemi erőszakról, a lelki terror és megsemmisítés módszereiről. Egyes beszámolók szerint a nők megbecstelenítését az egyik hutu vezér, Silvester Cacumbibi polgármester indította el, amikor egykori barátja lányát megerőszakolta, majd más férfiaknak is megparancsolta, hogy tegyenek erőszakot rajta. Az áldozat utóbb elbeszélte, mit mondott neki meggyalázója: „Nem fogunk golyót pazarolni rád, inkább megerőszakolunk, az rosszabb a halálnál.”

A nankingi mészárlás – amelyet a kínai nőket megerőszakoló japán katonák miatt Nanking meggyalázásának is neveznek – lidérces részletei a homályba vesztek, nemcsak a kor hiányos tudósításai, hanem a kínaiak vonakodása miatt is, akik a történtek elbeszélésével a borzalmakat nem akarták újra átélni. Ezzel szemben a ruandai nőkön elkövetett erőszak lélektani dinamikájáról 17 sokat tudunk. Amikor a Butare nevű falu lakói a hutu támadások ellen védték a település határait, az ideiglenes kormány különleges követet küldött a felkelésnek vélt mozgolódások rendezésére. A követ nem más volt, mint Pauline Nyiramasuhuko, család- és nőügyi miniszter, Butare falu legkedvesebb leánya, aki a környéken nőtt fel. Az egykor szociális munkásként dolgozó, a nők jogairól előadásokat tartó hutu Pauline Nyiramasuhuko volt a falu egyetlen reménye. A remény hamar szertefoszlott. Az egykori barát iszonyatos csapda felállításában segédkezett. A falu lakóival elhitette, hogy a Vöröskereszt élelmiszert és szállást biztosít nekik a helyi stadionban, ám a valóságban felfegyverkezett hutu milicisták (interahamwe) vártak rájuk, akik a menedéket keresők többségét legyilkolták. A tömegbe gépfegyverrel lőttek és gránátot dobtak, az életben maradókkal bozótvágó késsel végeztek. Pauline Nyiramasuhuko megparancsolta: „A nőket először megerőszakolni, utána megölni!” Egy másik milicista osztagnak azt a parancsot adta, hogy égessenek meg elevenen mintegy hetven asszonyt és fiatal lányt. A művelethez saját gépjárművéből adott üzemanyagot. A férfiakat ezúttal is utasította, hogy erőszakolják meg a nőket, mielőtt meggyilkolnák őket. Egy fiatalember elmondta, a nőket nem tudták megerőszakolni, mert „egész nap gyilkoltunk, és kimerültek voltunk. A benzint palackokba öntöttük, elhelyeztük a nők között, és meggyújtottuk.” Egy Rose nevű fiatal nőt Pauline Nyiramasuhuko fia, Shalom becstelenített meg. A fiú kijelentette, anyjától kapott „engedélyt” tuszi nők megerőszakolásara. Rose volt az egyetlen életben hagyott tuszi, akinek az életét csak azért kímélték meg, hogy a népirtásról hírt adhasson Istennek. A lánynak végig kellett néznie, amint anyját megerőszakolják, és húsz rokonát lemészárolják. Egy ENSZ-jelentés szerint az iszonyatos rémtettek néhány hónapja alatt 200 000 nőt erőszakoltak meg, sokukat ezután meggyilkolták. „Volt, akit lándzsával, puskacsővel, üvegpalackkal vagy a banánfa termőszárával becstelenítettek meg. A nemi szerveket bozótvágó késsel csonkították meg, forró vízzel és savval öntötték le; a nők mellét levágták.” „A nemi erőszakot, melyet sokszor egymás után, sorozatban követtek el, gyakran további fizikai kínzással tetézték, sőt a rettenetet és megalázást fokozandó, mindezt nyilvánosság előtt vitték véghez.” A nyilvánosságot a hutu gyilkosok közötti társas kötődés erősítésére is felhasználták. A bajtársi közösségvállalás kialakulása a csoportos erőszaktétel gyakori mellékterméke.

Az embertelenségnek semmi nem szabott határt. „Egy 45 éves ruandai asszonyt 12 éves fia erőszakolt meg – interahamwe-milicisták szegeztek machetét a fiú torkának. A férjnek végig kellett néznie, ötéves gyermeküket pedig arra kényszerítették, hogy feszítse szét anyja combját.” Az erőszak áldozatai között pusztít az AIDS. „Ha egy betegséget, kórt, mint apokaliptikus borzalmat a biológiai hadviselés részévé tesznek, megsemmisítik a szülőt, és a halált generációkon át mérik” – állapítja meg Charles Strozier, a New York-i John Jay Büntetőjogi Főiskola történészprofesszora. Hogyan érthető meg egyáltalán, mi váltotta ki Pauline Nyiramasuhuko cselekedeteit? A történelem és a szociálpszichológia megadhatja a hatalmi és státuszbeli különbségekre épülő keretet. Pauline Nyiramasuhukót mindenekelőtt bántotta, hogy a hutu nők általában alacsonyabb státuszúnak érzik magukat a tuszi nők szépsége és kihívó magatartása miatt. A tuszi nők magasabbak, bőrük világosabb, vonásaik inkább európainak tűnnek, emiatt a férfiak szemében kívánatosabbak, mint a hutu nők. A faji különbségtétel a huszadik század elején keletkezett. A német, majd belga gyarmatosítók így akarták önkényesen megkülönböztetni az évszázadokon át egymás közt házasodó, ugyanazt a nyelvet beszélő, a vallásukat közösen gyakoroló két népet. Személyazonosító okmányt vezettek be, amelyen feltüntették, hogy tulajdonosa a hutu többséghez, vagy a képzettebb és államigazgatási posztokat betöltő tuszi kisebbségekhez tartozike. Pauline Nyiramasuhuko elfojtott bosszúvágya többek közt innen fakadt. Ugyanakkor opportunista volt, aki a férfiak uralta államigazgatásban lojalitását, engedelmességét és hazafias buzgalmát példátlan, nő által soha el nem követett bűncselekmények levezénylésével kívánta bizonyítani. A tuszik tömeges lemészárlására és meggyalázására kiadott utasításait megkönnyítette, hogy elvonatkoztatva tekintett rájuk: nem emberek, hanem „csótányok”, tehát „ki kell irtani” őket. Hogy vetemedhet valaki ilyen rémtettekre? Szinte felfoghatatlan. Nicole Bergevin, a népirtás vádjával bíróság elé állított Pauline Nyiramasuhuko ügyvédje óvatosságra int: „Az emberben álmában sem merülne fel, hogy ilyen bűncselekményt végre tudna hajtani. De ha az ember gyilkosok védőügyvédje, kénytelen belátni, hogy bárki képes lehet rá. Senki sem kivétel. Megtörténhet velem, megtörténhet a lányommal. Megtörténhet önnel is.” Még élesebben rávilágít könyvünk egyik fő tézisére Alison Des Forges, a Human Rights Watch emberjogi szervezet egykori munkatársa, aki sok barbár bűncselekmény kivizsgálását vezette: A népirtásról szóló leegyszerűsített beszámolók távolságot teremtenek köztünk és a népirtás elvetemült elkövetői között. El sem tudjuk képzelni, hogy mi magunk ugyanazt tennénk, amit ők. Mégis, ha alaposan belegondolunk, hogy ezek az emberek milyen

iszonyatos nyomás alatt cselekedtek, akkor rögtön emberi mivoltukban látjuk őket – és ez riasztó. Mert kénytelenek vagyunk megvizsgálni a helyzetet, és feltenni a kérdést: „Én mit tettem volna?” Olykor a válasz egyáltalán nem megnyugtató. Jean Hatzfeld francia újságírónő tíz hutu milicistával készített interjút, akiket börtönbüntetésre ítéltek több ezer tuszi polgári személy brutális 18 meggyilkolásáért. A minden képzeletet felülmúló kegyetlenkedésekről hátborzongatóan tényszerű, megbánás nélküli leírást adnak ezek az egyszerű, többnyire földműves, templomba járó emberek, akik közt egy tanító is akad. Szavaik hatására kénytelenek vagyunk újból és újból átgondolni az ésszel fel nem foghatót: értelmetlen ideológia jegyében képesek vagyunk emberi mivoltunkból teljes mértékben kivetkőzni, karizmatikus tekintélyszemélyek parancsait követni, sőt túlteljesíteni, és mindenkit elpusztítani, akire az „ellenség” bélyegét rásütik. Mindaz, amit Truman Capote Hidegvérrel című regényében megírt, szinte elhalványul az alábbiak mellett: Mivelhogy gyakran öltem, kezdtem azt érezni, hogy ez nekem nem jelent semmit. Hangsúlyozom, hogy az elsőtől az utolsóig, senkit sem sajnáltam azok közül, akiket megöltem. Elvégeztük a megrendelt munkát. Fölsorakoztunk a közös akarat mögé. A focipályán baráti bandák szerint gyülekeztünk, és azokkal mentünk együtt a vadászatra, akiket közel éreztünk magunkhoz. Ha valaki habozott, amikor ölni kellett, mert szomorúság szállta meg, mindenképp muszáj volt eltitkolnia, semmit nem árulhatott el arról, miért fogta vissza magát, mert tarthatott attól, hogy cinkossággal vádolják. Mindenkit megöltünk, akit fölzavartunk a papirusznád alól. Nem volt mód válogatni vagy remélni, vagy különösképp félni valakitől. Ismerősök gyilkosai voltunk, szomszédok gyilkosai, gyilkosok, egész egyszerűen. A tuszi szomszédainknak semmiféle gonosztettéről nem tudtunk, de úgy gondoltuk, hogy minden tuszi vétkes a mi örökös bajainkban. Már nem egyenként néztük őket, nem bíbelődtünk azzal, hogy felismerjük, kicsodák, még akkor sem, ha annak idején a munkatársaink voltak. Akkora fenyegetést jelentettek, hogy ez fontosabbá vált minden korábbi, közös élményünknél, túlnőtt a mi kis, helyi elképzeléseinken. Már nem emberi lényeket láttunk, amikor rábukkantunk a tuszikra az ingoványban. Úgy értem, nem hozzánk hasonló embereket, akiknek hasonló gondolataik és érzelmeik vannak. A vadászat vad volt, a

vadászok vadak voltak, az üldözött vad is az volt, a vadság hatalmába kerítette az elméket. Berthe, egy tuszi asszony, a brutális gyilkosságok és a megbecstelenítések egyik túlélője, különösen megindítóan összegzi gondolatait: Régen csak azt tudtam, hogy az ember képes megölni egy másik embert, hiszen állandóan ölt. Ma azt is tudom, hogy még az a személy is, akivel közös tálból ettél, vagy akivel együtt aludtál, az is képes könnyedén megölni. A legközelebbi szomszéd lehet a legrettenetesebb. Egy rossz ember még a fogaival is megölhet téged, ez az, amit megtanultam a népirtás óta, és a szemem már nem úgy tekint a világra, mint azelőtt. Roméo Dallaire, az ENSZ-békefenntartók főparancsnoka ruandai 19 tapasztalatairól vall Shake Hands with the Devil című könyvében. Jóllehet hősies, megfontolt közreműködésével több ezer ember életét mentette meg, a magas rangú katonai vezető valósággal beleroppant abba, hogy a folyamatos atrocitások megelőzésére képtelen volt további segítséget kijárni az Egyesült Nemzeteknél. A mészárlások lelki áldozataként a tábornoknál végül nagyon súlyos poszttraumás stressz-zavar lépett fel. 20

Nanking meggyalázása

A nemi erőszak olyannyira irtózatos – és olyan könnyen elképzelhető –, hogy gyakran használjuk metaforikus értelemben más felfoghatatlan háborús atrocitások leírására. 1937-ben japán katonák néhány vérgőzös hónap leforgása alatt mintegy 260  000–350 000 kínai polgári személyt mészároltak le. Nankingban több ember halt meg, mint a Japán elleni atombombatámadásban. A lemészárolt kínaiak puszta számbeliségén kívül azt is tudnunk kell, milyen „találékonyan gonosz” módszereket eszeltek ki az elkövetők, hogy a halál vonzó legyen számukra. A borzalmakat vizsgáló Iris Chang könyvében feltárja, hogy kínai férfiakon gyakorolták a bajonett használatát, és rajtuk tökéletesítették a lefejezés technikáját. A megerőszakolt nők számát 20 000 és 80 000 közé teszik. Sok katona a nőket nemcsak megerőszakolta, hanem kibelezte, mellüket megcsonkította, és áldozatát elevenen a falra szegezte. Családtagjaik szeme láttára apákat kényszerítettek lányuk, fiúkat anyjuk 21 megerőszakolására. A háború kegyetlenséget és barbár viselkedést szül mindenkivel szemben, aki ellenségnek, nem embernek, hanem démonikus másiknak számít. A

hírhedt nankingi mészárlás áldozatai ártatlan civilek voltak, a „nem harcoló ellenség” tagjai, akiket végtelen kegyetlenséggel megaláztak és elpusztítottak. Akár anomáliának is tarthatnánk, ha egyedi eset lett volna, ám történelmünkben csupán egy a polgári lakosság ellen elkövetett hasonló kegyetlenségek sorában. Polgári személyeket erőszakoltak meg és végeztek ki brit katonák az amerikai függetlenségi háborúban. A Vörös Hadsereg katonái a második világháború vége felé és 1945–48 között mintegy 100 000 berlini nőt erőszakoltak meg. A My Lai-i mészárlásban, 1968-ban több mint 500 civilt erőszakoltak meg és öltek meg. A közelmúltban a Pentagon korábban titkosított bizonyítékokat hozott nyilvánosságra, melyekkel alátámasztható, hogy amerikaiak 320 alkalommal követtek el 22 atrocitásokat vietnami és kambodzsai polgári személyek ellen. Dehumanizáció és morális önfelmentés a laboratóriumban A legtöbb ember feltételezhetően erkölcsösen igyekszik viselkedni. De képzeljük el, hogy az erkölcs olyan, mint a gépkocsi sebességváltója, így néha üresbe tesszük. Amikor ez történik, nincs erkölcsi kötöttség. Ha a gépkocsi történetesen lejtőn áll, a jármű és vezetője megiramodik lefelé. Ilyenkor a körülmények természete határozza meg a végeredményt, nem a sofőr szándéka vagy ügyessége. Véleményem szerint ez az analógia jól megragadja a morális önfelmentés elméletének központi elemét, amelyet stanfordi kollégám, Albert Bandura dolgozott ki, s amelyre később még 23 kitérünk. Kísérletével leleményesen bizonyította a dehumanizáció erejét – egyetlen elejtett megjegyzéssel fokozható a célszemély iránti agresszió. De lássuk magát a kísérletet! Egyetemisták vagyunk, és önként jelentkezünk egy kísérletre, amelynek célja a csoportos problémamegoldás vizsgálata. Hárman vagyunk egy csoportban, mindhárman ugyanarról az egyetemről. A kísérletben egy másik egyetem hallgatóinak kell segítenünk csoportos problémamegoldó képességük fejlesztésében, és feladatunk részeként elektromos áramütéssel kell büntetnünk őket, ha hibáznak. Az áramütés erősségét a hibaaránytól függően növelhetjük. A kutatóasszisztens feljegyzi a nevünket, a másik csoport tagjainak szintén felírja a nevét, átmegy a másik szobába szólni a kutatásvezetőnek, hogy indulhat a kísérlet. A szomszéd szobában tartózkodó csoportnak tíz próbálkozásra van lehetősége, minden egyes hiba után önállóan kell eldöntenünk, hogy növeljük-e a büntetésül adott áramütés erejét. A kísérlet megkezdése előtt „véletlenül” meghalljuk, hogy az asszisztens a házi telefonban elpanaszolja a kísérletvezetőnek, hogy a másik egyetemről érkezett diákok olyanok, akár a „barmok”. Ez a megjegyzés benne van a

kísérlet forgatókönyvében, de mi ezt nem is sejtjük. Azt sem tudjuk, hogy a mi csoportunkban a véletlenszerűen kiválasztott két másik személy közül az egyiknek azt mondták, hogy az idegen egyetem hallgatói „rendes srácok”, illetve a másiknak nem „címkézték” az idegeneket. Vajon a minősítésnek van-e bármiféle hatása? Kezdetben úgy tűnik, nincs. Az első próbálkozásra csoportunk tagjai egyformán reagálnak, ugyanúgy alacsony, 2. fokozatú áramütést adnak. De hamarosan valóban befolyásol minket, hogy mit hallottunk az ismeretlen másik csoportról. Ha semmiféle minősítést nem hallottunk velük kapcsolatban, akkor átlagosan az 5. fokozatnak megfelelő áramütést adunk. Ha azt gondoljuk róluk, hogy „rendes srácok”, akkor emberségesebben bánunk velük, jelentősen gyengébb, körülbelül 3. fokozatú áramütést mérünk rájuk. Ha „baromként” gondolunk rájuk, minden lehetséges együttérzésünk megszűnik irányukban. Ha hibáznak, emeljük az áramütés erősségét, jelentősen nagyobb áramütést adunk, a 8. fokozatig is felmegyünk. Gondoljunk csak bele, milyen lélektani folyamatok indulnak be az elménkben egy egyszerű címkézés miatt. Valaki, akit személy szerint nem is ismerünk, egy tekintélyszemélynek, akit az életben nem láttunk, mellékesen megjegyzi, hogy a másik egyetemről érkezett hallgatók olyanok, akár a „barmok”. Ez az egyetlenegy minősítő megjegyzés megváltoztatja a másikról alkotott mentális konstrukcióinkat. Távolságot teremt köztünk és a másik között, aki nagy valószínűséggel hozzánk hasonló, barátságos egyetemista. Az új mentális beállítódás jelentős hatással van a viselkedésünkre. Erkölcsi normáinkhoz való ragaszkodásunk szelektív fenntartásának, illetve megszakításának a képessége… segít megmagyarázni, hogyan képesek az emberek az egyik pillanatban barbár módjára kegyetlenül, a másik pillanatban együtt érzéssel viselkedni. 24

Albert Bandura

Megrázó képek az Abu Ghraib-i börtönből Hogyan és miért következhetett be, hogy amerikai katonai rendőrök fizikailag és lelkileg bántalmazták a fogvatartottakat az iraki Abu Ghraib-i börtönben? Amikor 2004 májusában világszerte ismertté váltak a kegyetlenkedésekről készült fotók, történelmünk során először kellett annak konkrét bizonyítékával szembesülnünk, hogy fiatal amerikai férfiak és nők elképzelhetetlen kínzásoknak vetettek alá polgári személyeket, akiknek az őrzése lett volna a feladatuk. Digitális felvételek sokasága készült kínzókról és megkínzottakról a legmegalázóbb helyzetekben, amelyeket maguk a katonák teremtettek.

Törvénybe ütköző cselekedeteikről miért készítettek fényképes bizonyítékot, amikor tudhatták, hogy súlyos következményekkel jár, ha a képek napvilágra kerülnek? Férfiak és nők mosolyognak ezeken a „trófeafotókon”, mintha nagyvadat elejtő büszke vadászok volnának, és nem emberi lényeket bántalmaznának. A képeken a foglyokat ütlegelik, pofozzák, rugdossák; lábukra ugranak; meztelenre vetkőztetett foglyokat fejükön csuklyával gúlába és egyéb alakzatokba kényszerítenek; meztelen foglyok fejére női alsóneműt húznak; meztelen férfi foglyokat maszturbálásra vagy orális szexre kényszerítenek, és a fénykép- és videofelvételek készítése közben katonanők mosolyognak és buzdítják őket; a foglyokat huzamosabb ideig lógatják a zárkák mennyezetéről; egy foglyot pórázzal a nyakán vonszolnak; a foglyokat szájkosár nélküli kutyákkal riogatják. Az ikonikus kép, amely a börtönből Irak utcáira és a Föld minden sarkába eljutott, a „háromszög embert” ábrázolja: egy csuklyás fogoly áll vigyázzállásban, oldalt vállmagasságban tartott karral egy kartondoboz tetején, a poncsószerűen viselt takaró alól kilátszanak az ujjaihoz rögzített elektromos vezetékek. A fogollyal elhitették, hogy halálos áramütés éri, ha ereje fogytán összecsuklik, és leesik a dobozról. Az lényegtelen, hogy a vezetékek sehová sem csatlakoztak; az viszont számít, hogy a fogoly elhitte, amit hazudtak neki, és jelentős stresszhatást élt át. Az Egyesült Államok kormánya a legmegrázóbb felvételeket nem hozta nyilvánosságra, mert tartott attól, hogy az amerikai hadsereg és Bush elnök kormányzásának hitelessége és erkölcsi megítélése tovább romlana. Több száz ilyen felvételt láttam. Mélységesen lesújtott ennyi szenvedés látványa, az arrogancia efféle megnyilvánulása, a kiszolgáltatott foglyok cinikus megalázása. Elképedtem attól, hogy az egyik bántalmazó, egy alig huszonegy esztendős katonanő, a visszaélések kapcsán így fogalmazott: „szórakozásból tettük”. Megdöbbentem, de nem lepődtem meg. A médiát és az utca emberét világszerte az foglalkoztatta, hogyan volt képes ennyi gonoszságra az a hét férfi és nő, akiket az amerikai katonai vezetők „hitvány katonának” és „rossz almának” minősítettek. Én azon kezdtem tűnődni, vajon milyen körülmények jöhettek létre a börtönrészlegben, ahol szolgálatot teljesítettek, mi boríthatta fel az egyensúlyt, mi lehetett az, ami talán jó katonákat is gaztettek elkövetésére késztetett. A helyzet elemzésével természetesen eszem ágában sincs felmenteni őket, és semmiképp sem törekszem tettüket erkölcsileg elfogadhatónak beállítani. Mindössze a tébolyra szerettem volna magyarázatot találni. Meg akartam érteni, hogyan következhetett be viszonylag rövid idő alatt az a személyiség-átváltozás, amely elképzelhetetlen tettekre ragadta ezeket a fiatal katonákat. Az Abu Ghraib-i és a stanfordi börtön: párhuzamos világok

Az Abu Ghraib-i börtönből származó képek és történetek nem értek váratlanul. Mintegy három évtizeddel korábban egy kísérletben hasonlóan rettenetes jelenetek kibontakozásának voltam a szemtanúja: meztelen rabok, akik lábukon béklyót, fejükön papírcsuklyát viselnek; őrök, akik a fekvőtámaszozó rabok hátára taposnak; őrök, akik a rabokat szexuálisan megalázzák; rabok, akik kiborulnak. A kísérlet alatt az őrökről és a rabokról készült képek egy része akár az elhíresült iraki börtönből is származhatott volna. A Stanford Egyetemen 1971 nyarán megvalósított börtönkísérletben a rabokat és őröket játszó egyetemisták a valóságos iraki börtön valóságos szereplőinek tükörképei voltak. Nemhogy láttam már hasonló jeleneteket, hanem személyesen engem terhelt a felelősség a túlkapásokat megengedő körülmények létrejötte miatt. Hétköznapi emberek hogyan alkalmazkodnak a zárt jellegű intézményi környezethez? Az őrök és a rabok közötti hatalmi különbség hogyan jelentkezik az egymás közti napi kölcsönhatásban? Ha jó emberek rossz környezetbe kerülnek, ők kerekednek felül, vagy megrontja őket a környezet? Vajon a legtöbb börtönre jellemző erőszak jelen lesz-e rendes, középosztálybeli fiúkkal teli szimulált börtönünkben? Íme, néhány kérdés, amelyre kerestük a választ a börtönlét lélektani dinamikájának vizsgálatára kidolgozott kísérletünkben. Az emberi természet sötét oldalának felfedezése Ahogy a költő John Milton mondaná, utunk során a „látható sötétet” keressük. Olyan helyeken fogunk járni, ahol tombolt a gonosz – a szó bármely meghatározásának értelmében. Olyan emberekkel fogunk találkozni, akik másoknak sokat ártottak, gyakran egy magasabb rendű cél, ideológia vagy erkölcsi parancs nevében. Útikalauzuk lévén hadd kérjem önöktől, hogy bújjanak az ő bőrükbe, lássanak az ő szemükkel. Olykor kétségtelenül visszataszító látványban lesz részük, de csak a gonosz okainak vizsgálata és megértése után vagyunk képesek tenni is ellene. „Az emberek nem sorsuk, hanem csupán a saját elméjük rabjai” – ahogy Franklin Delano Roosevelt mondta. A börtön a szabadság korlátozásának a metaforája, szó szerint és jelképesen is. A stanfordi börtönkísérletben kezdetben jelképes volt a börtön, de a rabok és az őrök elméjében túlságosan valóságossá vált. Alapvető szabadságunkat milyen önmagunkra osztott börtönökkel korlátozzuk? Neurotikus rendellenesség, alacsony önértékelés, félénkség, előítélet, szégyen, a terrorizmustól való rettegés – csak néhány a rémképek közül, amelyek szabadságra, boldogságra való képességünket 25 gúzsba kötik, vakká tesznek a világ teljességére. Utunk végén megfordítom kérdésemet. Nem azt kérdezem, vajon olvasóim képesek lennének-e gaztettekre, hanem azt kérem, gondolják végig, vajon

képesek lennének-e hőstettekre? Meggyőződésem, hogy mindannyian potenciális hősök vagyunk, akik a helyzet adta megfelelő pillanatban minden személyes kockázat és áldozat ellenére úgy döntünk, segítenünk kell másokon. A derűs zárszóig hosszú út vár ránk. Induljunk hát! Ahogy az olaszok mondják: Andiamo! A Hatalom szólt a világhoz: –  Te az enyém vagy. S a világ trónján tartotta foglyát. A Szeretet szólt a világhoz: –  Tied vagyok. S a világ családtagjául fogadta. Rabindranath Tagore 26 Eltévedt madarak

2. FEJEZET VASÁRNAP: A MEGLEPETÉSSZERŰ LETARTÓZTATÁSOK NAPJA

Palo Altóban megkondultak a harangok. Az a néhány fiatalember aligha sejtheti, hogy a harangok értük szólnak, és azt sem, hogy az életük hamarosan váratlan fordulatot vesz. 1971. augusztus 14-ét írunk. Délelőtt 9 óra 55 perckor a levegő hőmérséklete 20 fok körüli, páratartalma alacsony, mint rendesen, a látási viszonyok tökéletesek, az ég azúrkéken ragyog, felhőnek nyoma sincs. Így indul a képeslapra illő nyári nap a kaliforniai Palo Altóban. Mintha csak a turisztikai hivatal rendelte volna meg. Paradicsomi állapotok a nyugati parti kisvárosban, ahol nincs helye a tökéletlenségnek és a szabályszegésnek, ahol nem hagyják szó nélkül, ha valaki szemetel az utcán, és megszólják a szomszédot, ha a kertjét felveri a gaz. Ilyen szép napon, ilyen szép helyen jó dolog az élet. Ez itt az egykori vadnyugat széle, az édenkert, ahol az amerikai álom kiteljesedik. Palo Alto lakossága megközelítőleg 60 000 fő, de legfőbb különlegességét a pálmafák százai által szegélyezett Palm Drive végén, a Stanford Egyetemen tanuló 11000 diák adja. Maga Stanford is olyan, mint egy nyüzsgő város, területe több mint 30 000 négyzetkilométer, saját rendőrséggel, tűzoltósággal és postahivatallal. Ha kocsival északnak vesszük az irányt, egy óra alatt San Franciscóban vagyunk, de a nagyvároshoz képest Palo Alto biztonságosabb, tisztább, csendesebb és fehérebb. A feketék többsége a 101-es autópálya másik oldalán, a város keleti részén, Kelet-Palo Altóban lakik. Mivel én lepusztult, sokemeletes bérházak között nőttem fel, Kelet-Palo Alto családi és ikerházas beépítése szinte azt az érzést kelti bennem, mintha kertvárosban lennék, ahová szívesen költözött volna a középiskolai tanárom, ha másodállásában taxisofőrként elég pénzt tudott volna összekuporgatni. Idilli környezet, de az utóbbi időben van valami baljós a levegőben. Odaát Oaklandben a Fekete Párducok a feketék egyenjogúságát követelik, azt hangoztatva, hogy „minden szükséges eszközzel” harcolni fognak a rasszista bánásmód ellen. Előtérbe került a fekete büszkeség, a fekete erő érzékelhetően jelen van. A börtönök a politikai foglyok új generációjának a gyűjtőhelyei. A foglyokra nagy hatással van George Jackson, aki Soledad Brothers elnevezésű börtönközösségének tagjaival együtt hamarosan bíróság elé fog állni, a vád szerint meggyilkoltak egy börtönőrt. Az emancipáció támogatói elszántan harcolnak a nők egyenjogúságáért, és a nők

szempontjából új lehetőségek megteremtésén fáradoznak. A fiatalok legfőbb ellenségüket a hadiiparban látják. A vietnami háború egyre húzódik, a halottak száma napról napra emelkedik. A Nixon–Kissinger kormány tovább ront az amúgy is tragikus helyzeten, amikor a háborúellenes aktivisták tömegtüntetéseire Vietnam még intenzívebb bombázásával reagál. Közösségi rossz, közösségi jó Én New Yorkban, a nagyvárosok személytelenségében éltem, itt Palo Altóban viszont kialakult bennem egyfajta közösségi érzés és személyes identitás. Foglalkoztatni kezdett a két hely közötti különbség, és elhatároztam, egyszerű terepkísérlet keretében ellenőrzöm megfigyelésem érvényességét. Érdekelt, hogy az anonimitás milyen antiszociális hatással van az emberekre, ha agressziót támogató helyzetbe kerülnek, és úgy gondolhatják, személyazonosságuk rejtve marad. William Golding Nobel-díjas angol író A legyek ura című regényéből ismert maszkkoncepció alapján egy korábbi kísérletben már kimutattam, hogy „deindividualizált” kísérleti alanyok 27 könnyebben okoznak fájdalmat, mint „individualizáltabb” társaik. Ezúttal arra voltam kíváncsi, hogy Palo Alto derék polgárai hogyan viselkednek olyan helyzetben, amelyben rongálásra, fosztogatásra kínálkozik alkalom. Kandi kamera-szerű kísérleti helyzetet dolgoztam ki: szabad prédaként magára hagytunk egy gépkocsit Palo Altóban, és az összehasonlítás kedvéért ugyanezt tettük 3 000 mérfölddel keletebbre, a New York-i Bronxban is. Elhelyeztünk egy-egy szemrevaló gépkocsit a New York-i Egyetem bronxi campusa előtti utcában és a Stanford Egyetem előtt. Mindkét autóról eltávolítottuk a rendszámtáblát, és felnyitottuk a motorháztetőt – ezzel jelezve az arra járóknak, hogy szabad a „pálya”. Munkatársaim jól álcázott megfigyelő állásokból követték az eseményeket, Bronxban fénykép-, Palo Altóban 28 videofelvételekkel dokumentálták. Bronxban még készen sem álltunk a fotózáshoz, amikor megjelentek az első „vandálok”, és elkezdték szétszedni a kocsit: apuka üvöltve instruálta anyukát, hogy ürítse ki a csomagtartót, fiának odakiáltott, nézze meg a kesztyűtartót, míg ő maga kiszerelte az akkumulátort. Az arra járó gyalogosok és autósok meg-megálltak, és vittek mindent, ami mozdítható és számukra értékes volt, de az igazi autóbontó roham csak ezután kezdődött. A New Yorkban magára hagyott járgányt az autóbontó „vandálok” hada módszeresen kibelezte, és darabjaira szedte. A városlakók névtelenségük tudatában elkövetett pusztításának szomorú történetét a Time magazin Diary of an Abandoned Automobile (Egy magára 29 hagyott autó naplója) címmel adta közre. Bronxban néhány nap leforgása

alatt huszonhárom alkalommal dokumentáltuk a szerencsétlen Oldsmobile megrongálását. Az elkövetők egytől egyig hétköznapi emberek voltak, mindannyian fehérek, jól öltözött felnőttek, akik más körülmények között valószínűleg nagyobb rendőri jelenlétet igényelnének, a bűnözők szigorúbb büntetését követelnék, és közvélemény-kutatások alkalmával határozottan azt válaszolnák, hogy a törvényeket hatékonyabban be kell tartatni, és nagyobb rendet kell teremteni. A várakozással ellentétben gyerekek mindössze egy alkalommal estek neki a járgánynak, egyszerűen örömüket lelték a rongálásban. Még meglepőbb, hogy az összes vandál cselekedetre fényes nappal került sor, infravörös felvételek nem is készültek. Az internalizált, belsővé tett személytelenség elrejt, semmi szükség a sötétség leplére. De mi lett a Palo Altóban sorsára hagyott kocsival? Azzal is így elbántak? Egy hét múltán még mindig sértetlenül ott állt, ahová leparkoltuk! A járókelők és az autósok elmentek mellette, megnézték, de egy ujjal sem nyúltak hozzá. Vagyis ez nem teljesen igaz. Egyik nap esett az eső, és egy jóindulatú úriember lecsukta a motorháztetőt. (Jaj, istenem, még beázik a motor!) Amikor a kocsit végül visszavittem az egyetemi campusra, három szomszéd is 30 értesítette a rendőrséget, hogy valószínűleg ellopták a gazdátlan autót. Számomra ez a „közösség” munkadefiníciója: az emberekben van annyi törődés, hogy nem nézik tétlenül, ha szokatlan vagy feltehetőleg törvénybe ütköző eseményt észlelnek a környezetükben. Úgy vélem, ez a proszociális viselkedés abból a feltételezésből fakad, hogy az áldozatkészség kölcsönös, és ők is számíthatnak mások segítségére, ha tulajdonuk vagy személyük védelemre szorul. Ennek a szerény kísérletnek az üzenete nem más, mint hogy antiszociális, önző viselkedést váltanak ki a névtelenséget megengedő körülmények, az olyan helyzetek, amikor azt hisszük, mások nem ismerhetnek fel bennünket, vagy úgy véljük, érdektelen, hogy valójában kik is vagyunk. Korábbi kutatásomban arra mutattam rá, hogy a személyazonosság elrejtése a mások irányában megnyilvánuló agresszív cselekedetek elindítója lehet olyan helyzetekben, amelyekben a személyközi erőszakot tiltó szokásos tabuk jóváhagyottan megszeghetők. A gazdátlan járművekkel végzett kísérletemben ezt az elgondolást továbbvittem és kiterjesztettem, rávilágítva arra, hogy a környezet által teremtett anonimitás, vagyis az embereket övező ismeretlenség, a társadalmi szerződés megszegésének az előfeltétele. Érdekes módon ez a kísérlet az egyetlen empirikus bizonyíték a „betört ablak” elméletének az alátámasztására, amely szerint a közrend hiánya nemcsak a bűnözők számára vonzó körülmény, hanem önmagában is 31 bűnelkövetésre ösztönző helyzeti hívóinger. Minden olyan körülmény, amely lehetővé teszi az embereknek, hogy ismeretlenségbe burkolózzanak, csökkenti személy szerinti elszámoltathatóságuk érzését, és azt sugallja, cselekedetükért az állampolgári felelősségvállalás megkerülhető. A „betört

ablak” elméletének szószólói azzal érvelnek, hogy a fizikai rendezetlenség felszámolásával – a gazdátlan gépkocsik eltávolításával, a graffitik eltüntetésével, a kitört ablakok beüvegezésével – csökkenthető a bűnözés, és megszüntethetők a nagyvárosok utcáira jellemző kaotikus állapotok. Ezek a proaktív, tevőleges intézkedések bizonyos városokban, például New Yorkban, jól működnek, más városokban kevésbé hatásosak. A közösségi szellem jól érzékelhető a Palo Altóhoz hasonló településeken, ahol az emberek törődnek az életterük fizikai és társas minőségével, ráadásul környezetük jobbítására a megfelelő anyagi eszközök is a rendelkezésükre állnak. Az ilyen településekre a korrektség és a bizalom a jellemző, nem a gátlástalanság és a cinizmus, ami másutt szűnni nem akaró torzsalkodáshoz és az ott lakók javíthatatlanul rossz közérzetéhez vezet. A Palo Altóhoz hasonló településeken az emberek bíznak a rendőrségben, tudják, hogy a rendőrség megbízhatóan eleget tesz rendfenntartói és bűnüldözői feladatainak – és joggal, mert a rendőrök tanult, szakmailag kitűnően képzett, rokonszenves, becsületes emberek. Példásan végzik a munkájukat, mindig méltányosan járnak el, és a legtöbbször feledésbe merül, hogy a rendőrök is csak munkavállalók, akiket bármikor szélnek lehet ereszteni, ha a városi költségvetés szűkösnek bizonyul. Elvétve ugyan, de időnként a legjobb rendőrökkel is előfordul, hogy emberségük helyett a hatalmukra hagyatkoznak. A Palo Altóhoz hasonló városkákban az ilyesmi ritkaságszámba megy, furcsamód mégis megesett, ráadásul közvetlenül börtönkísérletünk előtt. Tisztes városi polgárok és az egyetemisták: összetűzések Stanfordban és másutt A Stanford Egyetem radikális diákcsoportjai 1970-ben sztrájkkal tiltakoztak az Egyesült Államok indokínai szerepvállalása ellen. Amikor a háborúellenes radikálisok egyetemi épületeket „támadtak meg”, Palo Alto legderekabb rendfenntartói kezdték megelégelni a dolgot. A radikálisokon kívül több ezer egyetemista más eszközökkel ugyan, de szintén tiltakozott a háború ellen, én abban igyekeztem segíteni nekik, miképpen tudnak szervezetten, konstruktívan fellépni, és radikálisabb társaiknak bebizonyítani, hogy az erőszak és a pusztítás nem célravezető, a háború alakulására nincs hatással, 32 csupán negatív médiavisszhangot vált ki. Amerika-szerte összecsapásokra került sor a rendőrök és a diákok között. A rendfenntartók nem egyszer elveszítették a hidegvérüket, és – a rendőri intézkedést szabályozó előírásokra fittyet hányva – agyba-főbe verték a fiatalokat, akiknek a védelmét korábban kötelességüknek érezték volna. A rendőrség és a Nemzeti Gárda tagjai nem egy alkalommal a tüntetők közé

lőttek, ezzel nemcsak sérüléseket okoztak, hanem több diák életét is kioltották. 33 (A részleteket lásd a jegyzetekben!) A The New York Times 1970. május 2án így számolt be az eseményekről: A kambodzsai fejlemények hatására tegnap az egyetemeken ismét háborúellenes megmozdulásokra került sor; Maryland kormányzója, Marvin Mandel a Nemzeti Gárda két egységét is készültségbe helyezte, miután a marylandi egyetem hallgatói összecsaptak a rendőrökkel… A Princeton Egyetem mintegy 2 300 hallgatója és oktatója úgy határozott, hogy a hétfő délután tartandó tömeggyűlésig sztrájkolni fognak… A Stanford Egyetemen a diákok sztrájkja kődobálással végződött; a rendőrség könnygázzal oszlatta fel a tüntető tömeget… A Stanford Egyetemen történt eseményekről szóló beszámolókban olyan mértékű erőszakról olvashattunk, amilyen korábban elképzelhetetlen lett volna Palo Alto idilli környezetében. A rendőrséget tizenhárom alkalommal hívták az egyetem területére, és több mint negyven személyt letartóztattak. A legjelentősebb tüntetésekre – Kambodzsa amerikai megszállásának hírére – 1970. április 29-én és 30-án került sor. Az egyetem frissen kinevezett vezetője, a kialakult helyzetet „tragikusnak” vélő Kenneth Pitzer kérésére még San Franciscóból is érkeztek rendőri egységek. Az egyetemisták kődobálással fogadták a rendőröket, akik – az egyetem területén első ízben – könnygázt vetettek be. A két napig tartó összecsapásban mintegy hatvanöt diák és rendőr szenvedett sérüléseket. Palo Altóban felbomlott az összhang: a Stanford Egyetem közössége szembekerült a rendőrséggel és a város keményvonalas lakosaival, a „sólymokkal”. A város lakossága és az egyetemi kolónia között soha nem tapasztalt ellentét alakult ki, ami egyébként másutt egyáltalán nem ritka. A keleti parton voltam egyetemista, ahol személyesen tapasztaltam, hogy a Yale Egyetem hallgatói és az egyetemnek otthont adó New Haven város lakói között mennyire feszült a viszony. A diáktüntetéseket követően 1971 februárjában új vezetőt neveztek ki a Palo Altó-i rendőrkapitányság élére. James Zurcher, az új rendőrkapitány minden igyekezetével el kívánta simítani az ellentéteket, melyeket elődje a diáklázongások alatt tett intézkedéseivel idézett elő. Készségesnek mutatkozott, amikor a rendőrség közreműködését kértem egyik programunk megvalósításában, amelynek célja a városi rendőrök és az egyetemisták 34 közötti ellenszenv leküzdése volt. A program keretében a rendőrkapitányság fiatal, jó fellépésű munkatársai bemutatták a diákoknak a kapitányság vadonatúj épületét, az egyetemisták pedig ebédelni hívták a rendőröket az

egyetemi menzára, és bevitték őket az előadásokra. A sikeren felbuzdulva puhatolózni kezdtem, mi lenne, ha egy-egy érdeklődő fiatal rendőr részt vállalna tanszékünk kísérleteiben. Micsoda naivság volt a részemről! A kapitány nyitottnak bizonyult, és azt javasolta, kísérletünkben összpontosítsunk arra, hogy a rendőrséghez kerülő új munkatársak hogyan helyezkednek bele a rendőröktől elvárt szerepbe, és mitől válnak „jó zsaruvá”. Kitűnő ötlet, válaszoltam, csakhogy ehhez rengeteg pénzre lenne szükségem, ami nem áll a rendelkezésemre. A soron következő kutatásomhoz megítélt támogatás viszont elegendő arra, hogy nyomon kövessük, hogyan válik valakiből börtönőr, ami persze a rendőrökénél mindenképp szűkebb szerepkör. Mi lenne, ha szimulált börtönkörülményeket teremtenénk, ahol a börtönőrök és a rabok szerepét rendőrök, illetve egyetemisták játszanák? A rendőrfőnök támogatta az ötletet: függetlenül attól, hogy én milyen eredményre jutok, fiatal munkatársainak kitűnő szakmai tapasztalatszerzési lehetőség a kísérlet. Megígérte, kijelöli a rendőröket, akik részt vehetnek börtönkísérletünkben. Hozzáállásának igen megörültem, mert azt forgattam a fejemben, hogy az ő emberei lesznek azok, akik leendő egyetemista börtönlakóink valósághű letartóztatásában közreműködnek majd. A rendőrkapitány hamarosan visszatáncolt, nem engedélyezte, hogy emberei akár börtönőrként, akár fogvatartottként részt vegyenek börtönkísérletünkben, mondván, senkit sem tud nélkülözni a következő két hétben. A megenyhült viszony fenntartása érdekében azonban vállalta, hogy munkánkat tőle telhetően segíteni fogja. Így azzal a javaslattal álltam elő, hogy kísérletünket valóságszerűbben és meggyőzőbben indíthatnánk, ha börtönünk leendő lakóit valódi rendőrök vennék őrizetbe. Az akció mindössze pár órát venne igénybe vasárnap délelőtt, néhány rendőrre lenne csupán szükségünk, a vizsgálat szempontjából viszont egyáltalán nem elhanyagolható, hogy a kísérleti személyeket váratlanul fosztjuk-e meg a szabadságuktól – ahogy ez a bűnözők esetében történik –, vagy egyszerűen eljönnek az egyetemre, és jelentkeznek, hogy készen állnak alávetni magukat a kísérletnek. A rendőrfőnök ímmel-ámmal beleegyezett, és ígéretet tett, hogy a vasárnap ügyeletes őrmester a rendelkezésünkre bocsát egy rendőrautót. Baj van! Veszélyben a küldetés, noha még munkához sem láttunk… Hibáztam, amikor a rendőrfőnöktől nem kértem, hogy az ügyeletes tisztet írásban utasítsa. Szombaton jöttem rá erre, rögtön fel is hívtam a kapitányságot, az ígéret megerősítését szerettem volna kérni, ám hétvége lévén Zurcher kapitány nem volt elérhető. Rossz előjel!

Ahogy várható volt, vasárnap reggel az ügyeletes őrmester semmiféle hajlandóságot nem mutatott arra, hogy a Palo Altó-i rendőrség meglepetésszerűen letartóztasson egy tucat egyetemistát, mert állítólag bűncselekményt követtek el. Ehhez főnöke írásbeli engedélye kell. Nem ejtették a fejére, nem fog semmiféle kísérletbe belemenni, különösen nem, ha azt én és hozzám hasonló alakok vezetik, akiket Spiro Agnew, az Egyesült Államok akkori alelnöke „nyamvadt, sznob entellektüeleknek” nevezett. Az embereinek van fontosabb teendője is, mint hogy rabló-pandúrt játszanak holmi ostoba kísérletben. Bizonyára úgy vélekedett, hogy pszichológiai kísérleteinkkel mindössze mások dolgaiba ártjuk magunkat, és olyasmire vagyunk kíváncsiak, ami nem tartozik ránk. Valószínűleg azt is gondolhatta, hogy a pszichológusok gondolatolvasók, és ha valakinek a szemébe néznek, rögtön tudják, mi jár az illető fejében, ezért nem is emelte rám a tekintetét, amikor megszólalt: – Igazán sajnálom, professzor úr. Szívesen segítenék, de a szabály az szabály. Nem adhatok embereimnek olyan feladatot, amire nem kaptam írásban utasítást. Még ki sem mondta, hogy „jöjjön vissza hétfőn, amikor bent van a főnököm”, már láttam, amint szépen megtervezett kísérletünk romba dől – pedig még el sem kezdtük. Mindennel készen álltunk: szimulált börtönünket a pszichológia tanszék alagsorában alakítottuk ki; a börtönőrök megkapták az egyenruhájukat, és lelkesen várták a rabok érkezését; megrendeltük aznapra az étkezéseket; leszállították az ágyakat és az ágyneműt; elkészültek a rabruhák, amelyeket a titkárnőm lánya saját kezűleg varrt; a video- és hangfelvételek készítéséhez elhelyeztük a készülékeket a zárkákban; értesítettük az egyetem egészségügyi és jogi tanszékét, az egyetemi tűzoltóságot és rendőrséget. És folytathatnám, mi mindent szerveztünk meg a kísérleti alanyok fogadására, akiknek az egyik fele két héten át éjjel-nappal élvezni fogja vendégszeretetünket, a másik fele nyolcórás szolgálatban váltja majd egymást. Ezt megelőzően soha nem vezettem olyan kísérletet, amely alkalmanként meghaladta volna az egyórás időtartamot. És ha most elhangzik, hogy „nem”, akkor minden gondos előkészület hiábavaló volt. A tudományos munkámból megtanultam, hogy elengedhetetlen a körültekintő eljárás, Bronxban felcseperedett srácként pedig tudtam, nem árt, ha nálam van az utolsó ütőkártya. Amikor kiderült, hogy Zurcher kapitány távozott a színről, sejtettem, milyen helyzettel kell szembesülnöm. Ezért az egyik San Franciscó-i televízióállomás, a KRON programigazgatójával megbeszéltem, hogy stábja felvételt készít a letartóztatásokról, és leadják az esti hírműsorukban. Arra számítottam, hogy a média jelenléte megtöri a rendőrség ellenállását, de ennél is jobban bíztam abban, hogy a médiaszereplés csábítása az én oldalamra fogja állítani a rendőröket – vagy legalábbis a kamerák elé.

–  Én is igazán sajnálom, őrmester úr, hogy a mai nap nem úgy fog alakulni, ahogyan azt a főnöke eltervezte. Itt van a Channel 4 stábja, és az esti hírekben beszámoltak volna a letartóztatásokról. Kiváló lehetőséget szalasztanak el, kedvező képet adhattak volna a kapitányság munkájáról, de gondolom, a főnöke egyet fog érteni a maga döntésével, és nem fog neheztelni, amiért nem a tervnek megfelelően mennek a dolgok. –  Nézze, én nem ellenzem, mindössze arról van szó, hogy szerintem az embereink nem szívesen vállalnak többletmunkát. Amúgy is akad dolguk bőven. A hiúság kísértése: médiaszereplés a neved! –  Kérdezzük meg az érintetteket! Itt van két kollégája, kérdezzük meg őket, mit szólnának, ha a tévések felvételeket készítenének, amint a letartóztatásokat végrehajtják. Ha beleegyeznek, minden mehet úgy, ahogy a főnökével megállapodtam. –  Nem nagy ügy, őrmester úr – mondja az egyik fiatal rendőr, Joe Sparaco, és beletúr hullámos fekete hajába, amint meglátja az operatőrt, vállán a nehéz kamerával. – Vasárnap délelőtt általában nyugi van, ez legalább nem rutinfeladat. –  Nem bánom, a főnök biztosan tudja, mire vállalkozott. De az a kikötésem, hogy azonnal függesszék fel a kísérletet, ha bárhol rendőri intézkedésre van szükség. –  Lebetűznék a nevüket, kérem – vágok közbe –, nehogy rosszul írják ki a híradóban. – Magam mellé kellett állítanom őket, szükségem volt az együttműködésükre, bármi rendkívüli történjen is Palo Altóban, a kísérleti alanyokat le kell tartóztatni, és a kapitányságon el kell végezni a rabosítást. –  Baromi fontos kísérlet lehet, ha kijöttek a tévések – jegyzi meg Bob, a másik ügyeletes rendőr, majd megigazítja a nyakkendőjét, és automatikusan megtapogatja a pisztolyát. –  A tévések szerint az – válaszoltam óvatosan, mert még nem lehettem biztos benne, hogy nyert ügyem van. – Nem túl gyakran hajtanak végre rajtaütésszerű letartóztatásokat egy tudományos kísérlet részeként. Meglehetősen szokatlan kísérletről van szó, nagy horderejű eredményekre számítunk. A főnökük valószínűleg ezért vállalta a közreműködést. Itt a lista a kilenc letartóztatandó személy nevével és címével. Én és kutatóasszisztensem, Craig Haney saját kocsinkkal követjük a rendőrautót. Vezessenek lassan, hogy a tévések felvételeket tudjanak készíteni! A letartóztatásokat az előírásoknak megfelelően hajtsák végre: jogok ismertetése, személyi motozás és bilincs – pont úgy, ahogy eljárnának, ha veszélyes bűnözőkkel lenne dolguk. Az első öt személy esetében a vád

betörés, a másik négy esetében fegyveres rablás. Az őrizetbe vett személyeket hozzák a kapitányságra, vegyék fel az adataikat, vegyenek ujjlenyomatot tőlük, intézkedjenek, ahogy szoktak! –  Ha egy személlyel végeztek, zárják a fogdába, és menjenek a következőért. A fogdából mi fogjuk elszállítani őket. Mindössze annyi szabálytalanságot kérünk, hogy kössék be a letartóztatott személyek szemét, amikor a fogdába viszik, és amikor onnan kivezetik őket. Nem lenne jó, ha meglátnának minket, vagy ha átszállításkor megsejtenék, hová visszük őket. Az átszállítást az asszisztenseim, Craig Haney és Curt Banks, valamint Vandy, az egyik „börtönőr” fogja lebonyolítani. –  Minden rendben lesz, professzor úr. Bob és én mindent elintézünk, nem lesz semmi gond. 35

Az események elkezdődnek

Távozunk az őrmester irodájából, és elindulunk megnézni, merre van a fogda. Öten vagyunk: Joe és Bob, a két ügyeletes rendőr, Craig, az asszisztensem, Bill, az operatőr és jómagam. A fogda vadonatúj, csillog-villog, nemrég építették, össze sem lehet hasonlítani a korábbival. Az volt az elgondolásom, hogy a két rendőrt és az operatőrt tovább ösztönzöm a közös munkára. Az operatőrnek vázlatosan ismertettem már a kísérlet célját, de leginkább arra hegyeztem ki a feladatát, hogy segítsen nekem letörni az ügyeletes őrmester ellenállását. Most úgy éreztem, nem árt, ha alaposabban beavatom külső közreműködőinket, és elmondom, miért végezzük a kísérletet, és milyen módszerekkel fogunk dolgozni. Ez a beszélgetés jó alkalom arra, hogy választ adjunk felmerülő kérdéseikre, és kifejezésre juttassuk, mennyire nagyra értékeljük segítségüket. –  Tudják ezek a gyerekek, hogy le fogják tartóztatni őket? Eláruljuk nekik, hogy ez már a kísérlet része, vagy hogy legyen? –  Újsághirdetés útján toboroztuk a résztvevőket. Olyan egyetemistákat kerestünk, akik szívesen részt vennének egy kéthetes kísérletben, amelynek a célja a börtönlét lélektanának a vizsgálata, és napi tizenöt dollárért vállalják… –  Micsoda!? Ezek a suhancok napi tizenöt dolcsiért két héten át csak ülnek, és lógatják a lábukat!? Ez rengeteg pénz! Én is szívesen lennék rab! Így könnyű pénzt keresni! –  Talán tényleg könnyű pénzkereseti lehetőség. Mindenesetre, ha érdekes eredményeket kapunk, még az is elképzelhető, hogy megismételjük a kísérletet, és akkor újból szükségünk lesz rabokra és börtönőrökre. Ezt már említettük a főnöküknek is. –  Ránk feltétlenül számíthat.

–  Ahogy mondtam, a hirdetésünk a Palo Alto Times és a The Stanford Daily hasábjain jelent meg. A kilenc letartóztatandó személyt mintegy száz jelentkező közül választottuk ki. Első körben kiszűrtük az elvarázsolt fazonokat, és azokat, akiknek korábban meggyűlt a bajuk a rendőrséggel, illetve akiknél egészségügyi vagy pszichés problémák merültek fel. Egyórás pszichológiai állapotfelmérés és mélyinterjúk után választottuk ki azt a huszonnégy személyt, akik kísérletünkben rabként, illetve börtönőrként részt vesznek. –  Huszonnégyszer tizenöt dolcsi szorozva tizennéggyel, az egy rahedli pénz. Nem saját zsebből fizeti, ugye, doki? –  Az annyi, mint 5 040 dollár. A kísérletet állami pénzből finanszírozzuk, a Haditengerészet Kutatási Hivatalától kaptuk a megbízást, vizsgálatunk célja az antiszociális viselkedés tanulmányozása. –  Gondolom, minden jelentkező börtönőr akart lenni. –  Tulajdonképpen nem, senki nem akart börtönőr lenni, szívesebben választotta volna mindenki a rabszerepet. –  Hogyhogy? Börtönőrnek lenni frankóbb, kevesebb zaklatásnak van kitéve az ember, legalábbis szerintem. Másrészt a rabok huszonnégy órát vannak bent, és ahhoz képest a tizenöt dolcsi elég kevés. Az őrök jobban keresnek, ha a szokásos váltásban dolgoznak. –  Pontosan így lesz. Az őrök nyolcórás váltásban fognak dolgozni, műszakonként három-három őr. A kiválasztott személyek azért választották volna szívesebben a rabszerepet, mert úgy gondolják, nem kizárt, hogy esetleg börtönbe kerülnek, mert történetesen megtagadják a katonai szolgálatot, vagy ittasan vezetnek, vagy emberjogi tüntetésen vesznek részt, a háború ellen tiltakoznak. A legtöbben el sem tudják képzelni magukat börtönőri szerepben: nem azért tanulnak, hogy smasszerek legyenek. Elsősorban mindannyian a pénzkereseti lehetőség miatt vállalták a részvételt, másodsorban azért, mert úgy gondolják, hogy a börtönkörnyezetben sok hasznosat tudhatnak meg önmagukról. –  Hogyan választották ki az őröket? Lefogadom, hogy a szép nagydarab srácokra esett a választásuk. –  Nem. Véletlenszerűen osztottuk ki a szerepeket. Mondjuk, fej vagy írás alapon. Ha fej, börtönőr, ha írás, rab. Az „őröket” tegnap értesítettük. Elhívtuk őket a tanszék alagsorába, segítettek nekünk elvégezni az utolsó simításokat, így a helyszínnel is megismerkedtek. Megkapták az egyenruhájukat, és bevetésre készen várakoznak. –  Kaptak kiképzést? –  Célszerű lett volna, de a szűkös időkeret miatt csak rövid eligazítást tartottunk nekik tegnap. Nem kaptak semmiféle speciális kiképzést. A legfőbb feladatuk a rend és fegyelem fenntartása és az esetleges szökések megakadályozása lesz, de fizikai erőszakot nem alkalmazhatnak. Arról viszont

szó esett, hogy börtönkörnyezetben a fogvatartottak milyen lelkiállapotba kerülhetnek, hogy mennyire úrrá lehet rajtuk a tehetetlenség érzése. –  Mit mondott azoknak, akiket le akar tartóztatni? Hogy várjanak szépen otthon, vagy a kollégiumban, vagy egy megadott helyen? Tudják, hogy megyünk értük? –  Számítanak a jelentkezésünkre. Nem okozhatunk csalódást nekik, érti, ugye, Joe? –  Azért egy-két dolog nem egészen világos. –  Nyugodtan kérdezzen csak, Joe. Maga is Bill, ha gondolja, tisztázzunk mindent, a hírszerkesztőt érdekelhetik a részletek. –  Azt nem értem, doki, hogy mire való ez a sok vesződség? Börtönné alakítják a tanszékük alagsorát, letartóztatásokat rendeznek meg, kifizetnek egy rakás pénzt, de miért, amikor vannak igazi börtönök és igazi bűnözők? 36 Miért nem vizsgálódnak a megyei börtönben, vagy a San Quentinben? Valódi börtönben nem lehetne ugyanígy vizsgálódni, és megtudni mindazt, amit az őrök és a rabok viselkedéséről tudni akarnak? Joe fején találta szöget. Rögtön előbújik belőlem az egyetemi oktató, és megkezdem előadásomat. –  Azt szeretnénk megtudni, hogy lélektani szempontból mivel jár a szerep, amelybe a börtönőröknek, illetve a raboknak bele kell helyezkedniük. Milyen változáson mennek keresztül az emberek, amikor új szerepbe kell illeszkedniük? Lehetséges-e, hogy néhány hét leforgása alatt korábbi önmagukhoz képest eltérő, új identitás alakul ki bennük? A tényleges börtönlétet vizsgálták már szociológusok és kriminológusok, de számos komoly nehézséget nem tudtak kiküszöbölni. A kutatóknak soha nem engedélyezik, hogy vizsgálatuk a börtönélet minden részletére kiterjedjen. Megfigyeléseiket korlátozott körülmények közt végezhetik, kevés lehetőségük van arra, hogy közvetlenül nyomon követhessék a fogvatartottak viselkedését, a felügyelőkét még kevésbé. A börtönökben vannak fogvatartottak és büntetés-végrehajtók. Mindenki gyanús, aki rendszeren kívülről jön, elővigyázatosan, bizalmatlanul bánnak vele. A kívülállók – így a kutatók – csak azt láthatják, ami hivatalos intézménylátogatáskor engedélyezett, ezért többnyire a felszínen vizsgálódnak. Mi szeretnénk behatóbban megvizsgálni a fogvatartottak és a börtönőrök között kialakuló viszonyrendszert, ezért van szükségünk a börtön lélektani környezetére. Így lehetőségünk nyílik arra, hogy az elejétől a végéig megfigyeljük és dokumentáljuk a rabokra és őrzőikre jellemző lelki beállítódás kialakulását. –  Igen – vág közbe operatőrünk, Bill –, a magyarázata alapján minden érthető. De egészen másfajta őrök és rabok vannak az igazi börtönökben, mint a maguk stanfordi játék börtönében. A valóságban bűnözőket tartanak fogva a börtönökben, olyan alakokat, akik nagy ívben tesznek a törvényekre, és nyugodt lélekkel rátámadnak az őrökre. És mivel az őröktől elvárható a

kemény fellépés, hát jól odaütnek, ha kell, máskülönben nincs rend és fegyelem. A maga kedves kis egyetemistái nem agresszívak, nem erőszakosak, nem szemétkednek majd az őrökkel, ahogy az elítéltek szoktak. –  Hadd kérdezzek én is egyet! – veszi át a szót Bob. – Miből gondolja, doki, hogy ezek az egyetemisták, akik napi tizenöt dolcsit kapnak a semmiért, nem beszélnek össze, és nem szórakoznak egymással két hétig a maga kontójára? –  Bár stanfordi „börtönünkben” nem tudjuk a szokásos börtönpopulációt reprodukálni, mindent megtettünk, hogy a kísérletbe olyan fiatalembereket vonjunk be, akik az általunk mért pszichológiai szempontok alapján épelméjűnek, egészségesnek és átlagosnak minősíthetők. Jómagam és asszisztenseim – Craig Haney, Curt Banks – végeztük a kiválasztást, az utolsó körbe bekerült jelöltekkel interjút készítettünk, és körültekintően döntöttünk. –  Amikor megfigyeléseinket igazi börtönkörülmények között végezzük, nem tudjuk meghatározni, milyen mértékben felelős egy adott személy, illetve a helyzet azért, hogy történik valami, például késelés a rabok között, vagy brutális fellépés az őrök részéről. Egy börtönben akadhatnak erőszakos pszichopaták és szadista őrök is. Vajon az ő személyiségük idézi-e elő – részben vagy egészben – mindazt, ami egy börtönben történik? Kétlem. A szituációt nem szabad számításon kívül hagynunk – folytatja Craig Haney. Széles mosollyal nyugtázom Craig érvelését, mely az én kételyeimet is tükrözi a diszpozíciós (belső) okok túlhangsúlyozásával kapcsolatban, és megnyugtató, hogy Craig ilyen jól felvezette a témát. Ismét átveszem a szót: –  Vizsgálatunkban arra teszünk kísérletet, hogy szétválasszuk, mi az, amit az emberek magukkal hoznak a börtönlétbe, és mi az, amit maga a börtönlét vált ki az emberekből. A kiválasztott kísérleti alanyok többnyire középosztálybeli, iskolázott fiatalok. Mivel igen sok tekintetben hasonlítanak egymásra, homogénnek mondható csoportot alkotnak. Olyan „őrökkel” és „rabokkal” fogunk dolgozni, akiket össze lehet hasonlítani, sőt szerepet is cserélhetnének. A mi kísérletünkben a rabokra nem jellemző, hogy az őröknél erőszakosabbak, agresszívabbak, lázongásra hajlamosabbak, és az őrökről sem állítható, hogy hatalmukat fitogtatni vágyó, önkényeskedő személyek. Jelen pillanatban az „őrök” és a „rabok” lényegében egyformák. Senki nem akart őr lenni; senki nem követett el bűncselekményt, amelyért elzárás és büntetés járna. A kérdés az: két hét múlva sem lesz különbség a fiatalok között? Az eljátszott szerep hatására megváltozik-e a személyiségük? Tapasztalható lesz-e bármiféle jellembeli változás? Ezekre a kérdésekre keressük a választ. –  Úgy is fogalmazhatnánk, hogy két tucat jó embert összeismertetünk a gonosszal, és megnézzük, ki vagy mi kerekedik felül – teszi hozzá Craig. –  Kösz, Craig, ez jól hangzik – jegyezte meg Bill, az operatőr. – Lehet, hogy felhasználjuk a beharangozóban. Mivel nem sok időnk volt a műsor előkészítésére, nemcsak a forgatás a feladatom, hanem néhány szempontot ki

kell emelnem, amire felfűzhető a letartóztatásokról készülő anyag. Ideje is munkához látnunk, nehogy kifussunk az időből! –  Igaza van, Bill. De még nem válaszoltam Joe első kérdésére. –  Mi is volt az? –  Hogy a fiatalok számítanak-e a letartóztatásra. Nem, nem tudják, mi vár rájuk. Csak annyit kértünk tőlük, hogy ma délelőtt álljanak készenlétben. Felmerülhet bennük, hogy a letartóztatás a kísérlet része, hiszen nem követték el a bűncselekményt, ami miatt őrizetbe veszik őket. Ha rákérdeznének, lehetőleg adjanak kitérő választ. Intézkedjenek úgy, mintha tényleg bűnözőkkel lenne dolguk! Ne válaszoljanak a kérdéseikre, és ne reagáljanak a tiltakozásukra! –  A letartóztatásuk – Craig nem állja meg, hogy ne pontosítson – ugyanazt a célt szolgálja, mint minden más, amit tapasztalni fognak. Össze akarjuk mosni a valóságot a képzelettel, az identitásukat a szerepükkel. Ez túl szépen hangzik, gondoltam magamban, de sebaj. Joe bekapcsolja a rendőrautó szirénáját, és felveszi ezüstösen csillogó, foncsorozott napszemüvegét, ami lehetetlenné teszi a szemkontaktust – az őr is épp ilyet 37 viselt a Bilincs és mosoly című filmben. Cinkos pillantást váltok Craiggel: mi is ilyen napszemüveget szereztünk be az őröknek, ezzel is fokozni kívánjuk a deindividualizáció érzetét. Művészet, élet, tudományos munka – a határvonalak kezdenek összemosódni. 38

Zsaru kopogtat az ajtón

–  Anya, anya, itt a rendőrség, le akarják tartóztatni Hubbie-t! – visította a legkisebb Whittlow lány. Az anya, Mrs. Whittlow nem egészen értette, mit kiabál a kislánya, de visításából arra következtetett, jobb, ha a férje deríti ki, mi a gond. –  Szólj apádnak, majd ő segít! Mrs. Whittlow nemrég jött haza a templomból, és a prédikáción morfondírozott magában. De lelkiismeretét vizsgálgatva folyton Hubbie-ra terelődtek gondolatai. Igyekezett lélekben felkészülni a jövőre, amikor jó, ha évente kétszer látja göndör, szőke hajú, kék szemű hercegét. Kiröppen, elmegy az egyetemre. Csupán az nyújt némi vigaszt, hogy imádott fia középiskolai barátnőjétől is el fog szakadni, akihez egyre szenvedélyesebb szálakkal kötődött. Mrs. Whittlow titokban még imádkozott is, hogy így legyen. Ahogy gyakran mondogatja is a fiának: egy férfi ne gondoljon házasságra, míg meg nem alapozta a karrierjét! Egyetlen hibája ennek a derék gyereknek, hogy baráti társaságban minden bolondságra rávehető. Az iskolában a múlt hónapban kimásztak a tetőre, és

összevissza pingálták a cserepeket, csak a hecc kedvéért. A múltkor pedig szórakozásból jelzőtáblákat forgattak el, sőt néhányat „lekaptak”. Mondta is neki, hogy nagy szamárság az ilyesmi, benőhetne a feje lágya, nem tréfadolog ez, a végén még bajba kerül. –  Anya! Apa nincs itthon, elment golfozni. Hubbie-t letartóztatják! –  Hubbie Whittlow, betöréses lopás vádjával őrizetbe kell vennem, és a rendőrkapitányságra kell szállítanom. Mielőtt megmotozom és megbilincselem, kötelességem ismertetni a jogait. (Joe egy pillanatra sem feledkezik meg arról, hogy szuperzsaru alakítását a kamera megörökíti az utókor számára.) Tehát: jogában áll hallgatni, a feltett kérdésekre megtagadhatja a válaszadást. Bármi, amit mond, felhasználható ön ellen a bíróságon. Mielőtt bármilyen kérdésre válaszol, jogában áll kikérnie ügyvédje tanácsát, és ügyvédje jelen lehet a kihallgatás alatt. Ha anyagi lehetőségei nem teszik lehetővé, hogy ügyvédet fogadjon, kirendelt ügyvédet kaphat, aki az eljárás során mindvégig ellátja képviseletét. Megértette a jogait? Rendben. A központi rendőrkapitányságra fogjuk szállítani, ahol a bűncselekmény alapos gyanúja miatt nyilvántartásba vesszük. Kérem, hogy ellenszegülés nélkül lépjen a rendőrautóhoz. Mrs. Whittlow legnagyobb megdöbbenésére fiát megmotozzák, megbilincselik, úgy bánnak vele, mint egy közönséges bűnözővel. Minden lelkierejét összeszedve, udvariasan felteszi a kérdést: –  Miről van szó, uraim? –  Hölgyem, parancsom van, hogy Hubbie Whittlow-t betöréses lopás vádjával őrizetbe vegyem. A fiatalember… –  Tudtam! Mondtam neki, hogy nagy szamárság volt leszerelni azokat a jelzőtáblákat, de mindig a barátai után megy… –  Anya! Nem értesz semmit. Ez már része a… –  Uraim, Hubbie rendes fiú. Az okozott kárt készek vagyunk megtéríteni. Csak bolondoztak, bele sem gondoltak, mi lehet a vége. A rendkívüli látnivaló az utcára csalogatja a szomszédokat, akik kisebb csoportokba verődve szemlélik az eseményeket. Mrs. Whittlow igyekszik nem tudomásul venni jelenlétüket, és az előtte álló feladatra összpontosít: ha azt akarja, hogy a fiával rendesen bánjanak, meg kell nyernie az intézkedő rendőr kegyeit. „Bárcsak itt lenne George!” – gondolja magában. „Ő tudná, mi a teendő. De hát ez történik, ha vasárnap délelőtt a golf előbbre való a templomnál.” –  Jól van, mozgás! Sűrű napunk van. Nem maga az egyetlen, akit őrizetbe kell vennünk – szól Joe, és a gyanúsítottat beülteti a rendőrautóba. –  Anya, apa mindenről tud, majd elmagyarázza. Nincs semmi baj, ne aggódj, ez már része a… A szirénázás és a villódzó fény egyre több szomszédot csábít az utcára, akik kötelességüknek érzik, hogy szegény Mrs. Whittlow-t megvigasztalják, – pedig milyen rendes gyereknek tűnt a fia!

Anyja aggodalmát látva, Hubbie most először érzi kényelmetlenül magát. Bűntudata támad, amint ott ül hátul egyedül, összebilincselt kézzel a rendőrautóban. „Hát ilyen érzés bűnözőnek lenni!” – gondolja magában, amikor hirtelen zavarba jön, és elvörösödik. Az egyik szomszéd, Mr. Palmer ujjal mutogat rá, és fennhangon megjegyzi a lányának: – Hová lesz a világ! Már a Whittlow gyerek is bűnözésre adta a fejét! A kapitányságon a rabosítás gyorsan, rutinszerűen megy, a gyanúsított nem szegül ellen. Míg Bob Hubbie-val foglalkozik, Joe megkérdezi, mi a véleményünk, hogy ment az első letartóztatás. Szerintem cseppet hosszúra nyúlt, különösen, mert nyolc személy még hátravan. Az operatőr szerint viszont túl gyors volt, jobban tudna helyezkedni, és használhatóbb képsorokat tudna felvenni, ha lassabban intézkednének. Megállapodunk, hogy a következő letartóztatást a jó felvételek érdekében szándékosan elnyújtjuk, de azután akár jó a felvett anyag, akár nem, nagyobb sebességre kapcsolunk, nem filmezünk, első a kísérlet, nem húzódhatnak el a letartóztatások. Hubbie Whittlow őrizetbe vétele harminc percet vett igénybe, ha ilyen tempóban haladunk, estig sem végzünk. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy a rendőrök együttműködése a kamera jelenlétének köszönhető, ezért aggódom, mi lesz, ha felfüggesztjük a forgatást, félek, hogy esetleg nem csinálják végig az összes letartóztatást. A kísérlet szempontjából egyáltalán nem érdektelen ez a munkafázis, de sikeres végrehajtása nem rajtam múlik. Rengeteg minden sülhet el rosszul, bizonyos dolgokkal számoltam, és óvintézkedéseket is tettem, ám mindig történhet valami váratlan, ami a legalaposabban kidolgozott tervet is felboríthatja. A valós világban, vagyis a „terepen”, ahogy mi, társadalomtudósok nevezzük, túl sok a kontrollálhatatlan változó. A laboratóriumi kutatómunka más: ott a kutató irányít. Az események maradéktalanul irányíthatóak. A kísérleti alanyok idegenben, a kísérletezők hazai pályán „játszanak”. A rendőrségi kihallgatások lebonyolításával kapcsolatban is a következőkre hívják fel a figyelmet a szakkönyvekben: „A gyanúsítottak, illetve tanúk kihallgatását soha ne végezzük saját otthonukban, vigyük őket a rendőrségre. A számukra ismeretlen környezet nekünk kedvez, és használjuk ki a társas kötődési lehetőségek hiányát. Ha így járunk el, nem kell aggódnunk, hogy a kihallgatást valami váratlanul megzavarhatja.” Szelíden, de gyorsabb intézkedésre ösztökélem a rendőröket. Az operatőr azonban folyamatosan hátráltatja a munkájukat, ebből a szögből is akar néhány snittet, arról is néhány vágóképet. Joe beköti Hubbie szemét. Az adatfelvétel megtörtént, ujjlenyomatot is vettek, csak a fotózás maradt el, mert nem akartuk húzni az időt, majd a börtönben, amúgy is tervezzük, hogy polaroid felvételeket készítünk, miután a fiúk rabruhába bújtak. Hubbie megjegyzések, érzelmi megnyilvánulások nélkül aláveti magát a rendőrségi eljárásnak, megpróbál ugyan elsütni egy poént, ám Joe belé fojtja a szót: –

Vicces kedvében van, de nem sokáig! – Hubbie immár a zárkában ül, bekötött szemmel, egyedül, tehetetlenül, azon tűnődve, vajon miért ment bele ebbe a zavaros ügybe, és vajon megéri-e végigcsinálnia. Azzal vigasztalja magát, hogy ha a helyzet túlságosan eldurvul, akkor számíthat apja és egyik rokona – aki kirendelt ügyvédként dolgozik – segítségére, és kiszállhat a kísérletből. Mocskos disznók! A következő letartóztatásra egy szűkös Palo Altó-i lakásban kerül sor. –  Doug, ébredj! A francba, itt a rendőrség! Egy pillanat, rögtön jön. Kapd magadra a gatyádat! –  A rendőrség?! Mit akarnak tőlünk? Figyelj, Suzy, ne idegeskedj, nyugi, semmit sem tudnak ránk bizonyítani. Majd én beszélek a mocskos disznókkal. Ismerem a jogaimat. Nem packázhatnak velem ezek a fasiszták! Bob megérzi, hogy bajkeverővel van dolga, és barátságos, lefegyverző hangnemre vált. –  Ön Mr. Doug Karlson? –  Az vagyok, mit akar? –  Elnézést, de betöréses lopás gyanúja miatt be kell vinnem a kapitányságra. Jogában áll hallgatni, jogában… –  Ne fárassza magát, ismerem a jogaimat. Nem szórakozni jártam az egyetemre. Hol az elfogatóparancs? Miközben Bob azon gondolkodik, hogyan vágja ki magát, Doug meghallja, hogy a közeli templomban misére harangoznak. „Hát, persze! Ma vasárnap van!” Teljesen kiment a fejéből! Csak most esett le a tantusz. „Szóval rab vagyok, erről szól a játék” – gondolja magában. „Jobb is, nem azért jártam egyetemre, hogy smasszer legyen belőlem. Viszont nem kizárt, hogy egyszer még meggyűlik a bajom a rendőrséggel, tavaly is majdnem lekapcsoltak azon a háborúellenes tüntetésen. Mondtam is annak, aki az interjút készítette, Haney-nek vagy hogy hívják, hogy nem a pénzért, és nem a tapasztalatszerzés miatt vállalom, mert az egész elgondolás nevetséges, nem hiszem, hogy működni fog, de kíváncsi vagyok, hogyan viselkedem, ha megszorongatnak. Politikai fogoly még lehet belőlem.” „Röhögnöm kell, ha az idióta kérdéseikre gondolok” – folytatja magában. „Kérjük, hogy 0-tól 100-ig terjedő skálán becsülje meg, mekkora az esélye annak, hogy teljes egészében kitölti a két hetet szimulált börtönkörülmények között? Még szép, hogy 100 százalék, gond nélkül. Nem igazi börtön, játék börtön. Ha nem tetszik, otthagyom, és kész. Mit gondol, mivel fog foglalkozni tíz év múlva? Kíváncsi vagyok, hogy tetszett nekik, amikor azt válaszoltam, hogy ideális esetben aktív részt kívánok vállalni a világ jövőjének az alakításában – a forradalomban.”

„Ki vagyok én? Mi a különleges bennem? Kertelés nélkül megmondom. Vallási szempontból ateista, »konvencionális« nézőpontból fanatikus, politikai nézeteim alapján szocialista, mentálisan meg egészséges vagyok. Társadalmi-egzisztencialista szempontból meghasonlott, emberi mivoltomból kivetkőzött, közönyös alak vagyok, aki nemigen szokott sírni.” Amint dacosan ott ül a rendőrautó hátuljában, Doug a szegények elnyomott helyzetére gondol, és arra, hogy vissza kell szerezni a hatalmat az ország kapitalista-militarista uraitól. „Jó, hogy rab vagyok” – morfondírozik. „Minden forradalmi gondolat börtönben születik.” Szinte a testvérének érzi George Jacksont, szereti az írásait, és egyetért vele: az elnyomottakkal való szolidaritás erőt ad, és a forradalmat diadalra viszi. A börtönkísérletet az első testi-lelki edzésként fogja fel, felkészülésként az Amerikát uraló fasiszták elleni harcra. Joe meg sem hallja Doug gunyoros megjegyzéseit, miközben megméri a fiú testmagasságát, testsúlyát, és ujjlenyomatot vesz tőle. Hatékonyan dolgozik, látszik, hogy van rutinja. Az ujjlenyomatvételhez könnyedén kihajlítja Doug ökölbe szorított kezét. Doug kissé meglepődik, hogy milyen erős a disznó. Vagy ő van az éhségtől elgyengülve? Nem is reggelizett. Az eljárás szigorúan hivatalos jellege miatt enyhén paranoid gondolata támad: „Lehet, hogy ezek a rohadt stanfordi besúgók feladtak a zsaruknak? De bolond voltam! Egy csomó személyes dolgot elmondtam nekik! Fel fogják használni ellenem!” –  Hé, kispajtás! Mondja csak még egyszer, mi a vád ellenem? – kérdezi Doug. –  Betörés. Mivel nem visszaeső, egy-két éven belül szabadlábra helyezhetik. Uraim, tartóztassanak le! A következő személyt, Tom Thompsont a megbeszélt helyen, titkárnőm háza előtt vesszük őrizetbe. A sörtehajú, bikaborjú alkatú Tom 170 centiméter magas és vagy 80 kiló, tetőtől-talpig csupa izom. Meglehetősen katonás és határozott fiatalember benyomását kelti. Amikor az interjúnk során feltettük neki a kérdést, hogy mivel szeretne foglalkozni tíz év múlva, meglepő választ adott: „Az lényegtelen, hogy hol és mit fogok csinálni. Olyan tevékenységet szeretnék folytatni, amelynek célja a jobb szervezettség és nagyobb hatékonyság megteremtése olyan területeken, ahol a kormányunk munkája rosszul szervezett és alacsony hatásfokú.” Családalapítási terveiről kijelentette: „Csak akkor kívánok megnősülni, ha már biztos anyagi háttérrel rendelkezem.” Orvosi kezelések, drogok, nyugtatók, bűncselekmény? „Soha semmiféle bűncselekményt nem követtem el. A mai napig emlékszem,

mennyire szégyelltem magam öt- vagy hatéves koromban, amikor bevásárlás közben apám elcsent egy szem cukorkát, és megette.” Takarékossági megfontolásból Tom Thompson vagy a kocsija hátsó ülésén éjszakázott, vagy komfort nélküli, tanulásra alkalmatlan szálláshelyeken. Nemrégiben egy pókkal gyűlt meg a baja: „Kétszer is megcsípett, egyszer a szemhéjamon, egyszer az ajkamon.” Viszontagságai ellenére épp elvégzett egy nyári kurzust, amivel sikerült növelnie kreditpontjai számát. Emellett heti negyvenöt órát dolgozott a legkülönfélébb mellékállásokban, az egyetemi menzán a megmaradt ételt ette, mert a következő szemeszter tandíjára spórolt. Kitartásának és takarékosságának köszönhetően Tom úgy tervezi, egy félévvel hamarabb tudja befejezni egyetemi tanulmányait. Testedzéssel is komolyan foglalkozik, szabad idejébe ez épp belefér, de nincs se barátnője, se baráti társasága. A börtönkísérletben való részvételért járó pénz jól jön Tomnak, hiszen a tanévnek vége, nyári munkája, szállása nincs – ideális pénzkereseti lehetőség. Micsoda luxus! Napi háromszori étkezés, igazi ágy és tisztálkodási lehetőség! Fizetett nyaralásnak tekinti az elkövetkezendő két hetet. Nem kell sokáig várakoznia a megbeszélt helyen, hogy megkezdhesse kísérletünkben a maga penzumát. A rendőrautó megérkezik, és megáll Tom ütött-kopott Chevyje mögött. Asszisztensem kocsijában ott ül a mindenre elszánt operatőr, akinek engedélyeztünk egy utolsó forgatást külső helyszínen. Ezt követően csak a kapitányságon és a börtönünkben készíthet felvételeket. Bill, az operatőr egészen fellelkesült, hogy végre valami színt tud vinni a KRON amúgy meglehetősen unalmas vasárnap esti hírműsorába. –  Uraim, a nevem Tom Thompson. Letartóztatásomra készen állok, ellenállást nem fogok tanúsítani. Bob, az intézkedő rendőr ezt szerfelett gyanúsnak találja. Arra gondol, őrülttel van dolga, aki mindjárt karateállásba helyezkedik, és rátámad. Először is a csuklójára kattintja a bilincset, a jogok ismertetése csak ezután következik. A motozást a szokásosnál sokkal alaposabban végzi, nem igazán bízik meg senkiben, aki önként feladja magát. Túl pimasz, túl elbizakodott viselkedés olyan ember részéről, akit mindjárt rendőrségi őrizetbe vesznek – ez csapda, itt valami nagyon nem stimmel. „Nem vagyok pszichológus, de valami gáz van ezzel a Thompson nevű fickóval. Olyan, mint egy kiképzőtiszt, egy őrmester az ellenség táborából” – mondja nekem később Joe. Nagy szerencsénkre Palo Altóban aznap nem követnek el bűncselekményt, macska sem mászik a fa tetejére, nem rendelik vissza két segítő rendőrünket, így a letartóztatásokat Bob és Joe egyre nagyobb hatékonysággal folytatja. Kora délutánra a kísérleti személyeket őrizetbe veszik, a „rabokat” átszállítjuk börtönünkbe, ahol a leendő „börtönőrök” szinte tárt karokkal fogadják őket. Palo Alto napsütéses, paradicsomi környezetének búcsút mondva, a

fiatalemberek lemennek a betonlépcsőn a Stanford Egyetem pszichológia tanszékének átalakított alagsorába. Pokolraszállás – van, aki így nevezné.

3. FEJEZET VASÁRNAP: A MEGALÁZÓ RITUÁLÉK KEZDETE

A bekötött szemű rabok első transzportját lekísérjük a lépcsőn a mi kis börtönünkbe, a pszichológia tanszéknek otthont adó Jordan Hall alagsorába. Az őrök utasítják őket, hogy vetkőzzenek le, és meztelenül, terpeszállásban, széttárt karokkal támaszkodjanak a falnak. Jó ideig ebben a kényelmetlen testtartásban kell várakozniuk, míg az őrök ellátják sürgős teendőiket: megőrzésre becsomagolják a rabok holmiját, rendbe hozzák az őrök tartózkodási helyét, és megigazítják az ágyakat a három zárkában. Majd mielőtt kiosztják a rabruhákat, a rabokat egyenként valami porral – állítólag tetűirtóval – fertőtlenítik, nehogy élősködőket hurcoljanak a körletbe. Az őrök minden biztatás nélkül élcelődni kezdenek, gúnyolódnak a rabokon, hogy milyen kicsi a péniszük, és jót röhögnek azon, hogy milyen csálén lóg a heréjük. A rabok szeme még mindig bekötve, így kapják meg az öltözéküket, ami egy bő, ingszerű tunika – olyan, mint egy strandruha –, melyet elöl és hátul azonosító számmal láttunk el. Mivel a rabok közül többnek hosszú a haja, női nejlonharisnyát húzunk sapkaként mindegyikük fejére. A katonaságnál és a legtöbb börtönben az újonnan bevonulókat nullásgéppel nyírják kopaszra, mi a harisnyával helyettesítjük a hajvágást. A haj eltakarásával elveszünk a megkülönböztető jegyekből, és erősítjük a személytelenséget. Ezután az őrök a rabok lábára gumipapucsot húznak, és egyik bokájukra lakattal láncot rögzítenek, melyet alváskor is viselniük kell, és ha álmukban forgolódnak, a bokájuknak ütődő láncból azonnal tudni fogják, hol vannak. A raboknak tilos alsóneműt viselniük, így ha lehajolnak, kilátszik a csupasz ülepük. Miután befejezték az öltöztetést, az őrök eltávolítják a rabok szemét takaró kendőt, hadd szemlélhessék meg új külsejüket a falnak támasztott, nagyméretű tükörben. A dokumentációhoz minden rabról polaroid fénykép készül, ez rákerül a hivatalos nyilvántartólapra, amelyen név helyett azonosító számok szerepelnek. A rabok megalázása elkezdődött, ami nem ritkaság sok más intézményben sem, az újoncokat kiképző laktanyáktól kezdve a börtönökig, a kórházaktól az alantasabb munkahelyekig. –  Nem mozog a fej! Nem mozog a kéz! A láb sem mozog! Nem mozgunk! Pofa be, egy helyben maradni! – üvölti az egyik őr, Arnett, első ízben fitogtatva 39 hatalmát.

Ő és a másik két nappalos őr, John Landry és Markus kezdik ügyesen forgatni a gumibotot, fenyegetőn mutogatnak vele, amikor a rabokat vetkőzésre és öltözésre szólítják fel. Az első négy rabot felsorakoztatják, és közlik velük az alapvető szabályok egy részét, amelyeket az őrök és vezetőjük, a körletparancsnok közösen fogalmaztak meg az előző napi megbeszélésen. –  Nem szeretném, ha a parancsnok úr kifogásolnivalót találna a munkámban – mondja Arnett –, és gondoskodom róla, hogy miattatok ne is találjon. Jól figyeljetek a szabályokra! A rabok csak azonosító számmal szólíthatók meg, csakis azonosító számmal! Az őrök megszólítása „felügyelő úr”. Újabb rabok érkeznek, akiket szintén tetvetlenítenek, felöltöztetnek, és a falhoz sorakoztatják őket társaik mellé. Az őrök igyekeznek nagyon komolyan végezni a rabok eligazítását. –  Néhányan már tudjátok a szabályokat, de egyesek még nem úgy viselkednek, mintha tudnák, hát, legfőbb ideje megtanulni őket. – Lassan, komolyan, tekintélyt parancsoló hangon egyesével felolvassák a szabályokat. A rabok fészkelődnek, hanyagul mozgolódnak, körbehordozzák a tekintetüket ebben a furcsa új világban. –  Húzd ki magad, 7258! Kezeket test mellé, mindenkinek! Arnett megkezdi a rabok kikérdezését. Szigorúan számon kérő hangnemet vesz fel, akár egy kiképzőtiszt. Magatartásával mintha arra utalna, hogy csupán a munkáját végzi, senki ne vegye személyeskedésnek, amit csinál. A rabok vihorásznak, nem veszik őt komolyan. Nem megy nekik a rabszerep – egyelőre. –  Nem röhögünk! – adja ki az utasítást a másik őr, a hosszú, bozontos szőke hajú John Landry. A köpcös Landry úgy 15 centivel alacsonyabb a magas, sportos testalkatú, hullámos sötét barna hajú, ajkait szigorúan összeszorító Arnettnél. Hirtelen megjelenik a körletparancsnok, David Jaffe. –  Vigyázzállásban a fal mellett álltok, amíg felolvassuk a házirendet! – utasítja a rabokat Arnett. Jaffe, aki valójában az egyik alapszakos tanítványom a Stanford Egyetemről, alacsony fiú, jó, ha van 150 centi, de most a szokásosnál magasabbnak tűnik, igencsak kihúzza magát, vállát hátrafeszítve, fejét felszegve, peckesen jár. Ő már belehelyezkedett körletparancsnoki szerepébe. A videokamerát egy válaszfal mögött helyeztük el, azon van egy kis ablak, amelyre vékony, áttetsző vetítővásznat feszítettünk, ezen keresztül figyelem az eseményeket. A válaszfallal elrekesztett helyiség az „udvar” délkeleti részén található, itt állítottuk fel a bázisunkat, ahol a felvételek készülnek, és innen végezzük a megfigyeléseket. A színfalak mögött Curt Banks és a kutatócsoport munkatársai rögzítik majd a következő két hét érdekesebb

eseményeit: az étkezéseket, létszámellenőrzéseket, a beszélőket a rokonokkal, barátokkal, a börtönlelkész látogatását és a rendbontásokat. Folyamatos videofelvételek készítéséhez nincs pénzünk, így saját belátásunk szerint vesszük fel a fontosabb eseményeket. A kísérletben közreműködő munkatársak és a külső megfigyelők innen szemlélhetik észrevétlenül, hogy éppen mi zajlik odaát. A börtönünkben senki nem sejti, mikor készítünk felvételeket, vagy mikor végzünk megfigyeléseket. Kizárólag a közvetlenül előttünk, az „udvarban” zajló eseményeket tudjuk videóra venni, illetve megfigyelni. Azt nem látjuk, hogy a cellákban mi történik, viszont halljuk: a zárkákat az álmennyezet alatt bepoloskáztuk, így a rabok beszélgetésébe bele tudunk hallgatni. Ily módon megtudhatjuk, miről beszélgetnek, milyen a közérzetük. Ez arra is lehetőséget nyújt, hogy megállapítsuk, a rabok között esetleg kialakuló túlzott stressz miatt célszerű-e beavatkoznunk. Elképedek azon, ahogyan Jaffe, a körletparancsnok a helyzetet uralja, és meghökkent, hogy először látom „rendesen” felöltözve: sportzakót és nyakkendőt is visel. A hippi-korszakban járunk – egyetemisták elvétve jelennek meg ilyen öltözékben. Jaffe szerepe ízlelgetése közben idegesen pöndörgeti Sonny Bono-bajuszát. Tudja, hogy itt a megfelelő pillanat, most kell a rabok előtt megmutatnia, kivel is van dolguk. Nem egészen testhez álló neki a szerep: ő inkább visszafogott, csendesen szemlélődő típus. Nem volt jelen, amikor a terveinket részletesen megbeszéltük, elutazott a városból, és csak tegnap tért vissza, épphogy ott tudott lenni az őrök eligazításán. Jaffe úgy érezhette, némiképp kilóg a sorból, mert Craig és Curt mesterszakos tanítványaim, ő pedig csak alapszakos. A nyúlánk, legalább 180 centis munkatársak között ő volt a legkisebb, emiatt is kényelmetlenül érezhette magát. Mindenesetre most jól kihúzza magát, komoly, jelentőségteljes ember benyomását kelti. –  Bizonyára tudják, ki vagyok. Én vagyok a körletparancsnok. Maguk azért vannak itt, mert így vagy úgy, de képtelenek voltak a külvilág szabályait betartani. Magukból hiányzik az a felelősségtudat, amely országunkat naggyá teszi. Maguk nem tisztességes polgárai ennek az országnak. Ebben a büntetés-végrehajtási intézményben munkatársaim segíteni fognak, hogy a helyes útra térjenek, és az Egyesült Államok kötelességtudó polgáraivá váljanak. A rendszabályokat már ismerik. A házirendet hamarosan minden zárkában ki fogjuk függeszteni. Elvárjuk, hogy a rendszabályokat sorszám szerint betéve tudják. Ha nem szegik meg a szabályokat, nem keverednek piszkos ügyletekbe, és kellő megbánást tanúsítanak, akkor jól ki fogunk jönni egymással. És remélhetőleg nem túl gyakran fogunk találkozni. Jaffe hihetetlen improvizációt adott elő. Őt követi Markus, az egyik őr, aki mindeddig meg sem szólalt.

–  Köszönjétek meg a körletparancsnok úrnak a tájékoztatást! – A kilenc fogvatartott egyszerre kurjantva megköszöni az előadást, de a köszönetnyilvánítás meglehetősen őszintétlen. A házirend Eljött az idő, hogy formát vigyünk a helyzetbe, és a rabok részletesebben megismerjék a rendszabályokat, mert az elkövetkezendő két hétben ezek betartásával kell élniük. Tegnap, az őrökkel tartott egyeztetés végén Jaffe 40 dolgozta ki a házirendet, az őrök is hozzáfűzték a saját ötleteiket. Arnett és Jaffe gyors megbeszélést tartanak, és úgy döntenek, a házirendet Arnett olvassa fel – ez Arnett első, dominanciára törő lépése a nappalos csapatban. Tizenhét rendszabály hangzik el:

1. A fogvatartottak nem beszélhetnek pihenőidő alatt, lámpaoltás után, étkezések alatt, illetve amikor a börtönudvaron tartózkodnak. 2. A fogvatartottak kötelesek enni étkezéskor, és csakis akkor ehetnek. 3. A fogvatartottaknak minden börtönfoglalkozáson kötelező a részvétel. 4. A fogvatartottak kötelesek a zárkákat mindenkor tisztán tartani. A fekhelyeket kötelező beágyazni, a személyes holmit kötelező rendezetten tárolni. A padló ragyogjon a tisztaságtól! 5. A fogvatartottaknak tilos elmozdítaniuk, megrongálniuk vagy beszennyezniük a börtön berendezési tárgyait, beleértve a falakat, a mennyezetet, az ablakokat és az ajtókat. 6. A fogvatartottaknak tilos a fényforrások működtetése. 7. A fogvatartottak kizárólag azonosító számukon szólíthatják egymást. 8. A fogvatartottak kötelesek a börtönőröket „felügyelő úrnak” szólítani, a körletparancsnokot a „főfelügyelő úr” megszólítás illeti meg. 9. A fogvatartottaknak tilos a jelen körülményekre a „kísérlet”, illetve a „szimuláció” szavakkal utalniuk. –  A felével megvolnánk. Remélem, jól az agyatokba véstétek! Mert időről időre ki fogjuk kérdezni!

10. A fogvatartottak legfeljebb öt percig tartózkodhatnak a mellékhelyiségben. A mellékhelyiségbe az utolsó használat után egy órával lehet visszatérni. A mellékhelyiség kizárólag őrök jelenlétében látogatható.

11. A dohányzás kedvezmény. Dohányozni kizárólag étkezések után szabad, illetve amikor az őrök saját belátásuk szerint engedélyezik. A zárkákban dohányozni tilos. A dohányzás kedvezményének végleges megvonásával jár, ha valaki a kedvezménnyel visszaél. 12. A levelezés útján való kapcsolattartás kedvezmény. Az őrök átolvasnak és cenzúráznak minden beérkező, illetve kimenő levelet. 13. A láthatás kedvezmény. Ha egy fogvatartott láthatásra kap engedélyt, látogatóját az udvar bejáratánál köteles fogadni. A láthatás mindig őr jelenlétében zajlik, aki saját megítélése szerint bármikor elrendelheti a láthatás befejezését. 14. Amennyiben a körletparancsnok, a börtön igazgatója, illetve látogatók érkeznek a körletbe, a fogvatartottak kötelesek zárkájukban vigyázzállásban állni, kizárólag utasításra ülhetnek le. 15. A fogvatartottak mindenkor kötelesek teljesíteni az őrök parancsát. Az őr kiadhat olyan parancsot, amellyel felülbírálja a rendszabályokat. Az őröktől kapott parancsot és minden rendszabályt a körletparancsnok felülbírálhat. A börtön igazgatója mindennemű parancsot és rendszabályt felülbírálhat. 16. A fogvatartottak kötelesek az őröket mindennemű szabályszegésről tájékoztatni. –  A tizenhetedik az utolsó és mindenkor legfontosabb szabály, amiről soha senki nem feledkezhet meg – teszi hozzá vészjóslóan Arnett.

17. Bármelyik rendszabály megszegése büntetést von maga után. A három őr közül az egyik, John Landry kis idő elteltével úgy dönt, nem árt, ha történik valami, és újra felolvassa a házirendet, megtoldva a maga bevezetőjével. –  A fogvatartottak egy javító-nevelő közösség tagjai. A közösség akkor tud zökkenőmentesen működni, ha mindenki betartja a következő rendszabályokat. Jaffe helyeslően bólint: máris szeretné azt hinni, hogy létrejött egy börtönközösség, amelyben értelmes emberek a szabályok betartásával képesek egymással összhangban együtt élni. Az első létszámellenőrzés

Az őrök előző napi megbeszélésükön megállapodtak a tervezett lépésekben, és ennek megfelelően John Landry az őrök tekintélyének megalapozásán kezd munkálkodni, amikor elrendeli az első létszámellenőrzést. –  Akkor most a számokat gyakoroljuk! Balról jobbra mondjátok be hangosan a rabszámotokat! A rabok üvöltve bekiáltják a tunikájukra véletlenszerűen felvarrt három-, illetve négyjegyű azonosító számot. –  Elég jó volt, de szeretném újra hallani, ezúttal vigyázzállásban. A rabok kelletlenül vigyázzállásba helyezkednek. –  A vigyázzállás elég gyatrán megy. Büntetésből tíz fekvőtámasz! – (A fekvőtámasz hamarosan a fegyelmezés és büntetés elsőszámú eszköze lesz.) –  Vigyorogtok?! – érdeklődik Jaffe. – Mi olyan vicces? A helyzet egyáltalán nem mulatságos, jobb, ha tőlem tudjátok! Jaffe távozik az udvarból, hozzánk siet, és kikéri a véleményünket első alakításáról. Craig, Curt és jómagam szinte egyszerre magasztalni kezdjük. –  Remek voltál, Dave, csak így tovább! Mint minden börtönben, a létszámellenőrzésnek nálunk is elsősorban adminisztratív célja van: tudnunk kell, hogy mindenki jelen van-e, nem történte szökés, nem maradt-e valaki a zárkában, mert beteg, vagy valami más baj történt vele. A mi börtönünkben a létszámellenőrzés másodlagos célja az, hogy az azonosító számok ismétlésével a rabok megszokják új identitásukat. Azt akarjuk elérni, hogy önmagukra és társaikra számok és ne nevek szerint gondoljanak. Érdekes végignézni, hogyan alakul át a létszámellenőrzés: már nem csupán az azonosító számok megjegyzése és az új személyazonosság sulykolása a rendeltetése, hanem az őröknek nyújt lehetőséget a rabok fölötti totális hatalmuk demonstrálására. A létszámellenőrzések alatt jól nyomon követhető, amint a kísérleti alanyok két csoportja – amely épp fordítva is összeállhatott volna – beleilleszkedik a kiosztott szerepbe, és kitűnően megfigyelhető az őrök és rabok személyiség-átváltozása. A rabokat végül a zárkáikba irányítják, ahol megismerik cellatársaikat, feladatként a házirend további memorizálását kapják. Valójában kisebb irodahelyiségekből alakítottuk ki a hozzávetőleg tíz négyzetméteres zárkákat, és igyekeztünk hangsúlyozni a börtönökre jellemző személytelen környezetet. Az irodabútorokat három tábori ágyra cseréltük, amelyeket szorosan egymás mellett helyeztünk el. A cellákban semmi más berendezési tárgy nincs, kivéve a 3-as számú zárkát, ahol van mosdó és csap, melyet ugyan elzártunk, de az őrök meg tudják nyitni, ha jutalmazni kívánják a jó magaviseletű rabokat, akiknek ezt a cellát szántuk. Az irodaajtók helyett – kimondottan a kísérlet céljára – fekete ajtókat készíttettünk, középen vasrácsos ablakkal, mindhárom ajtón feltűnő helyen a zárka száma látható. Megfigyelőpontunkból, a detektívtükrön keresztül nézve a cellák az udvar jobb oldali fala mentén helyezkednek el. Az udvar egy keskeny, alig három

méter széles, de több mint tizenegy méter hosszú folyosó. Ablaka nincs, mennyezeti neonvilágítás adja a fényt. A folyosó északi végében, megfigyelőpontunkkal szemben van az egyetlen ki- és bejárat. Mivel csak ezen az ajtón lehet bejönni és kimenni, az egyetem humán kísérleti alanyokat alkalmazó vizsgálatokat felügyelő bizottsága, amely a kísérletünket felülvizsgálta és jóváhagyta, elrendelte, hogy tűz esetére helyezzünk ki megfelelő számú tűzoltó készüléket. (A tűzoltó készülék azonban fegyverként is használható.) Tegnap az őrök egy „Stanfordi Megyei Börtön” feliratú táblát helyeztek el az udvar falán. Egy további tábla tiltja az engedély nélküli dohányzást, míg egy harmadik tábla „Verem” felirattal vészjóslóan a magánzárka helyét jelöli. Ezt a helyiséget egyébként raktározásra használják, az irattartó dobozoktól alig egy négyzetméternyi terület marad szabadon. Ide zárják majd büntetésből az engedetlen rabokat. A szűkös, vaksötét helyen a rabok csak állni, guggolni vagy a padlóra ülni tudnak. A magánzárkában jól hallható, mi zajlik odakinn az udvaron, és túlságosan jól hallható, amikor az ajtaját valaki kívülről megdöngeti. A fogvatartottak elfoglalják a számukra kijelölt cellákat: egyes zárka: 3401, 5704 és 7258; kettes zárka: 819,1037 és 8612; hármas zárka: 2093,4325 és 5486. Bizonyos értelemben a börtönünk inkább hadifogolytáborhoz hasonlítható, ahol az elfogott ellenséges katonákat egy csoportban kezelik, ezzel szemben a börtönökben az elítéltek egy létező börtönközösségbe kerülnek, szocializálódniuk kell, és a közösségbe folyamatosan újak érkeznek, míg mások távoznak. Persze a mi börtönünk a hadifogolytáboroknál összehasonlíthatatlanul emberségesebb intézmény volt. Szereptanulás Jó darabig eltart, míg az őrök beletanulnak a szerepükbe. Napi szolgálatuk végén jelentést írnak, és beszámolójukból kiderül, hogy Vandy nyugtalan, nem tudja, mit kell tennie, hogy jó őr váljék belőle. Örült volna, ha előzetes kiképzésben részesül, de azt hibának tartaná, ha a rabokkal kesztyűs kézzel bánnának. Egy másik őr, Geoff Landry, John Landry öccse, lelkifurdalásról számol be, amiért a rabokat megalázták, amikor meztelenül, kényelmetlen testhelyzetben hosszasan megvárakoztatták őket. Bánja, hogy nem lépett közbe, és nem akadályozott meg egy-két dolgot, amivel nem értett egyet. Tiltakozás helyett, amilyen gyakran lehetett, elhagyta az udvart, nem akart részt venni a rabok egzecíroztatásában. Arnett, aki szociológia szakon végzett, és néhány évvel idősebb a többieknél, kételkedik benne, hogy a rabok fogadásával elértük a kívánt hatást. Véleménye szerint a biztonsági intézkedések nem kielégítőek, és őrtársai túl udvariasak. Arnett már az első

napi rövid találkozás után meg tudja állapítani, kik lesznek a bajkeverő rabok, és kik fognak „elfogadhatóan” viselkedni. Olyasvalamire is rámutat, amire nem fordítottunk figyelmet, amikor a rabok befogadásakor a megfigyeléseinket végeztük, amit az egyik letartóztatást végző rendőr, Joe szintén megemlített: a 2093-as rab aggodalomra ad okot. Arnettnek nem tetszik, hogy Tom-2093 magaviselete „túl jó”, és „szigorúan 41 betart minden utasítást és előírást”. (Rabtársai utóbb a becsmérlő „Őrmester” gúnynevet ragasztják rá, éppen azért, mert olyan katonásan engedelmeskedik minden parancsnak. A fiú értékrendjéhez tántoríthatatlanul ragaszkodik, emiatt később az őrökkel is összeütközésbe kerül.) 42 A 819-es rab viszont az egész helyzetet igen „mulatságosnak” tartja. A létszámellenőrzéseket kezdetben élvezi, „kész vicc”, és szerinte az őrök egy része sem veszi komolyan. A 1037-es rab végignézi, hogy a később érkezők is ugyanolyan megalázó bánásmódban részesülnek, mint ő, de egyáltalán nem veszi komolyan. Sokkal inkább az foglalkoztatja, hogy majd’ éhen hal, alig reggelizett, várja az ebédet, mely sosem érkezik meg. Azt feltételezi, hogy az őrök büntetésből önkényesen megvonják tőlük az étkezést, noha a rabok többnyire jó magaviseletet tanúsítanak. Valójában elfelejtettünk elmenni az ételért, mert az őrizetbe vétel túlságosan elhúzódott, és rengeteg egyéb elintéznivalónk akadt, többek közt az utolsó percben az egyik őr visszalépett, és helyettesítőt kellett találnunk. Szerencsére az előzetes szűrőn átjutott jelentkezők közül egyvalaki, Burdan vállalta, hogy már az éjszaka szolgálatba áll. Jön az éjszakás váltás Az éjszakás őrök este hatkor lépnek szolgálatba, de jóval korábban megérkeznek, felveszik az egyenruhájukat, felpróbálják fényesen csillogó, foncsorozott napszemüvegüket, majd sípokkal, bilincsekkel és botokkal szerelkeznek fel. Jelentkeznek az őrök irodájában, mely néhány lépésnyire van az udvar bejáratától, egy folyosón, ahol a körletparancsnok és a börtönigazgató irodája is található. A nappalos őrök üdvözlik éjszakás társaikat, és beszámolnak arról, hogy minden rendben megy, minden a helyén van, bár némelyik rab még nem veszi egészen komolyan a szerepét. Nem ártana nagyobb nyomást gyakorolni rájuk, hogy beálljanak a sorba. –  Ne aggódjatok, majd mi megoldjuk. Holnap reggelre rendezetten, egyenes sorban fognak állni – közli magabiztosan az egyik éjszakás őr. Az első étkezésre végül este hétkor kerül sor. Az egyszerű menzakosztot az udvarban felállított asztalnál fogyasztják el. Az asztalnál mindössze hatan férnek el, így amikor az első csoport befejezi az evést, a többieknek csak a

maradék jut. A 8612-es rab már az első étkezésnél ülősztrájkra akarja rávenni a többieket tiltakozásul az „elfogadhatatlan” börtönkörülmények miatt, de a többiek túl éhesek és fáradtak ahhoz, hogy a javaslatot komolyan fontolóra vegyék. A 8612-es rab az anarchista Doug Karlson, aki a letartóztatást végző rendőröknek megmondta a magáét. A fogvatartottak visszatérnek a zárkájukba, az őrök csendre utasítják őket, de a 819-es és a 8612-es nem engedelmeskedik, hangosan beszélget, viccelődik – az őrök egyelőre elnézik az engedetlenséget. A társaságban a legmagasabb, eddig meg sem szólaló 5704-es számú rabon mostanra úrrá lett a nikotinéhség, és követeli, adják vissza a cigarettáját. Az őrök közlik vele, hogy jó magaviselettel ki kell érdemelni a dohányzás jogát. A rab megkérdőjelezi az elv jogosságát, a játékszabályok megsértésének nevezi, mindhiába. Előzetes megállapodásunk szerint a résztvevők bármikor otthagyhatják a kísérletet, ám erről mintha megfeledkeznének az elégedetlenkedő fogvatartottak. Körülményeik javítása és az értelmetlen zaklatások csökkentése érdekében fenyegetőzhetnének a kísérlet abbahagyásával, de soha nem alkalmazzák ezt a taktikát, és idővel egyre jobban idomulnak szerepükhöz. Jaffe, a körletparancsnok az első napra megbeszélt utolsó hivatalos feladatának tesz eleget, amikor ismerteti a közelgő beszélő feltételeit. A rabok levélben tájékoztathatják a közelben élő rokonokat, barátokat a láthatásról. Elmondja a levélíráskor betartandó szabályokat, majd azoknak, akik levelet akarnak írni, tollat, a börtön fejlécével ellátott levélpapírt és lepecsételt borítékot oszt ki. A „levélírásra” nem sok idő áll a rabok rendelkezésére, és amikor lejár az engedélyezett idő, mindent vissza kell adniuk. Jaffe közli a rabokkal, hogy az őröknek bármikor jogukban áll a levélírást megtiltani, ha a fogvatartottak nem tartják be a házirendet, nem jegyzik meg azonosító számukat, vagy bármilyen más szabályszegést követnek el. Miután végeztek a levélírással, az éjszakás őrök újabb létszámellenőrzést rendelnek el. Természetesen biztonsági megfontolásból a leveleket elolvassuk, és dokumentációs célból postázás előtt másolatot készítünk róluk. A létszámellenőrzés új jelentése A létszámellenőrzésnek eredetileg két funkciót szántunk: a rabok memorizálhatják az azonosító számokat, mi pedig minden szolgálatváltáskor megbizonyosodhatunk róla, hogy minden fogvatartott a körletben van. Sok börtönben a névsorolvasás a fenyítés eszköze. Bár az első létszámellenőrzésünk még viszonylag kíméletesen zajlik, az éjszakai és hajnali ellenőrzések végül elfajulnak.

–  Jól van, fiúk, létszámellenőrzés következik! Ígérem, szórakoztató lesz – adja ki az utasítást vigyorogva Hellmann. –  Ha flottul megy, hamar végzünk – fűzi hozzá gyorsan Geoff Landry. Az elcsigázott, rosszkedvű foglyok az udvarban felsorakoznak, nem beszélnek, nem néznek egymásra. Hosszú volt a nap, és ki tudja, mit tartogat még a számukra, mire végre ágyba kerülnek. –  Hátra arc! Kezeket a falra! – veszi át az irányítást Geoff Landry. – Nem beszélünk! Egész éjszaka ezt csináljuk?! Addig gyakoroltok, amíg hibátlanul nem megy! –  Gyorsan mondjátok és hangosan! – teszi hozzá a magáét Hellmann. A rabok engedelmesen sorolják azonosító számukat. –  Nem hallottam jól, gyerünk, újra! Fiúk, nagyon vontatottan mondjátok! Na, még egyszer! –  Úgy van, még egyszer! – Landry is bekapcsolódik. Néhány szám bekiáltása után Hellmann üvölteni kezd. –  Állj! Azt mondtam, hangosan! Nem hallottátok? Azt mondtam, hangosan és érthetően! –  Lássuk, tudtok-e hátrafelé számolni? Akkor most mondjátok visszafelé! – adja ki kajánul az utasítást Landry. –  Hé, nem röhögünk! – kiáltja nyersen Hellmann. – Egész éjjel itt maradunk, ha nem fújjátok. Néhány rab kezd ráébredni, hogy a két börtönőr, Hellmann és az ifjabb Landry fivér között hatalmi harc folyik. A 819-es rab, aki eddig sem vett semmit komolyan, hangos nevetésben tör ki, miközben Hellmann és Landry a rabok kontójára versengenek egymással. –  Hé, nem hallottad, hogy nincs röhögés?! Valami baj van a füleddel? – kérdi Hellmann, aki most első ízben kezd dühbe gurulni. Egészen közel lép a rabhoz, szinte összeér az arcuk, majd a gumibottal hátra taszítja. Ekkor Landry félrelöki őrtársát, és megparancsolja a rabnak, hogy csináljon húsz fekvőtámaszt, amit az szó nélkül elvégez. Hellmann igyekszik ismét a középpontba kerülni. –  Most daloljátok el, hányadiknak álltok a sorban! – A rabok számolni kezdenek, de Hellmann leállítja őket: – Azt mondtam, dalolni! Talán túl szoros az urak fején a harisnya, és nem hallották kristálytisztán? – Egyre ügyesebben irányít, megjött a hangja is. Ráförmed a 1037-esre, amiért hamisan énekel, büntetésből húsz felülést szab ki. A rab teljesíti, de Hellmann nem elégedett: – Csinálj még tízet a kedvemért! És ne csörögjön nekem a láncod! A bokára erősített lánccal képtelenség zaj nélkül elvégezni a felülést. Az utasítások mind önkényesebbek, az őrök egyre jobban élvezik, hogy parancsokat osztogathatnak, és teljesítésükre kényszeríthetik a rabokat. Mulatságos, ahogy a rabok a számokat kántálják, az őrök meg felváltva méltatlankodnak, mondván: „nincs ebben semmi vicces”, vagy „iszonyú,

milyen hamis”. –  Na, még egyszer! – utasítja őket Hellmann. – Aztán daloljatok nekem szépen! Fekvőtámaszokat szabnak ki azokra, akik túl lassan, vagy túl csúnyán énekelnek. Amikor a helyettesítőnek beugró őr, Burdan és a körletparancsnok megjelenik, a lendületes duó, Hellmann és Landry megparancsolja a raboknak, hogy az azonosító számukat mondják be, és ne azt sorolják egytől kilencig, hol állnak a sorban – mintha ez változtatna valamit eljárásuk indokoltságán. Hellmann megtiltja a raboknak, hogy az azonosító számukra pillantsanak: mostanra fejből kell tudniuk. Egy tucat fekvőtámaszt kap büntetésből az egész társaság, ha bárki rosszul mondja az azonosítóját. Az őrök között nem hagy alább a hatalmi vetélkedés, és Hellmann egyre kiszámíthatatlanabb. –  Ne akkor mondd a számod, amikor fekszel, hanem felülés közben! Csinálj nekem még tíz fekvőt, kedves 5486, jó!? A rabok láthatóan egyre gyorsabban engedelmeskednek a parancsoknak, az őrök erre egyre többet követelnek tőlük. –  Ez igazán remek! – jegyzi meg Hellmann. – Mi lenne, ha énekelnétek is? Nem vagytok éppen csalogányok, gyakoroljátok csak, hogyan kell szépen dalolni! –  Szerintem baj van a ritmusérzékükkel – teszi hozzá Landry. – Szépen, ütemesen! Ez sérti a fülemet! Két rab, a 819-es és az 5486-os továbbra is bohóckodásnak tartja az egész felhajtást, ám furcsamód mégis engedelmesen teljesíti az őrök által büntetésül kiszabott temérdek felülést. A helyettesítőként beugró őr, Burdan gyorsan beletanul a szerepébe, ő már „helyszíni kiképzésben” részesült, mivel megfigyelhette, hogyan bánik két társa a rabokkal. –  Na, ez végre szépen szól! 3401, lépj ki, és mutasd meg, hogy kell csinálni! Szólózzál egy kicsit! Dalold el a számod! Burdan őrtársainál messzebbre megy, kiállítja a sorból a rabokat, és a többiek előtt énekelteti őket. Az őrök kipécézik maguknak Stew-819-et. Többször kiállítják rabtársai elé, és szólót énekeltetnek vele, de előadása soha nem „elég szép”. Az őrök egymás közt élcelődnek: –  Elég hamisan énekel! –  Hát, nem dalol valami szépen! –  Még tíz fekvőtámasz! Hellmann értékeli Burdan tanulékonyságát, de esze ágában sincs átengedni az irányítást bárkinek. Megparancsolja a raboknak, hogy a sorban az utánuk következő rab azonosító számát mondják be, és további fekvőtámaszokat kapnak büntetésül, ha nem tudják – többnyire tévesztenek.

–  Nagyon fáradt a hangod, 5486! Kapd össze magad! Még öt fekvő! Hellmann új ötlettel áll elő, hogyan véshetné Jerry, az 5486-os rab emlékezetébe azonosító számát: –  Először csinálj öt fekvőtámaszt, aztán négy felülést, aztán nyolc fekvőtámaszt és hat felülést! Így majd nem felejted el, hogy a számod 5486! – Hellmann egyre rafináltabb büntetéseket eszel ki – ez az agyafúrt gonoszkodás első megnyilvánulása. Landry visszahúzódik az udvar távolabbi végébe, látszólag lemond az irányításról. Ezt érzékelve Burdan a helyébe lép, de nem kezd el versengeni Hellmann-nal, hanem támogatja: vagy kiegészíti a parancsokat, vagy finomít rajtuk. Landry azonban még nem szállt ki véglegesen. Újabb számolást rendel el. A kilenc elcsigázott rabnak emelkedő sorrendben kell számolnia először kettesével, majd hármasával, és így tovább. Landry kétségtelenül nem olyan találékony, mint Hellmann, de azért felveszi a versenyt. Jerry-5486 sorozatosan téveszt, és egyre több fekvőtámasszal büntetik. Hellmann nem hagyja magát: – Szívesen hallanám, hogyan szoroztok 7-tel, bár ahhoz nincs elég eszetek. Ágyneműosztás! Landry sem adja fel: – Állj! Megállni! Kezeket a falra! Hellmann ellentmondást nem tűrve, egyszerűen figyelmen kívül hagyja Landry próbálkozását, és kiadja a raboknak a parancsot: menjenek átvenni az ágyneműt, ágyazzanak meg, és további utasításig maradjanak zárkájukban. A készülő zendülés első jele Az udvarból távozóban Hellmann odakurjant a raboknak: –  Nos, uraim, élvezték a fejszámolást?! –  Nem, uram! –  Melyik volt az?! Doug-8612 jelentkezik: őt úgy nevelték, hogy soha nem szabad hazudni. Mind a három őr beront a kettes zárkába, ahol a rab a radikálisok köszöntésével – magasba emelt karral, összeszorított ököllel – és „Minden hatalmat a népnek!” – felkiáltással fogadja őket. Kirángatják a cellájából, a magánzárkába viszik – ezzel ő a „verem” első lakója. Az őrök egységesen demonstrálni kívánják, ellentmondásnak nincs helye, ez az elv sérthetetlen. Landry ismét felteszi a raboknak Hellmann kérdését: –  Hadd halljam, élveztétek a fejszámolást?! –  Igen, uram! –  Mi az, hogy igen, uram?! –  Igen, felügyelő úr! –  Mindjárt más!

Mivel a továbbiakban senki sem kérdőjelezi meg nyíltan a hatalmukat, úgy mennek végig a folyosón, mintha katonai parádén lennének. Mielőtt távoznának az őrök körletébe, Hellmann benéz a kettes zárkába, és emlékezteti a rabokat: –  Aztán feszüljön az a takaró! Jerry-5486 utóbb arról számol be, hogy nagyon lehangolta, amikor Doug8612 magánzárkába került. Lelkifurdalást érzett, amiért nem lépett közbe. „Ez csak egy kísérlet” – nyugtatgatta magát, így racionalizálta viselkedését, azt, hogy nem volt hajlandó feláldozni a kényelmét, és nem akart maga is az 43 elkülönítőbe jutni. Pontban tízkor lámpaoltás. Előtte, az éjszaka során utoljára, a raboknak lehetőségük van a mellékhelyiségbe menni. A vécéhasználat engedélyhez kötött. A rabokat bekötött szemmel, egyesével vagy kettesével vezetik az őrök a mosdóba, amely a börtön területén kívül, a folyosón van, de megtévesztésből a rabokat körbevezetik a kazánházon. Később lifttel mennek néhány emeletet, így a rabok még kevésbé tudják megállapítani, hol vannak, és merre viszik őket. Az első alkalom után Tom-2093 háborog, mondván, ilyen feszült lelkiállapotban nem tudja a rendelkezésére álló rövid idő alatt elvégezni a dolgát. Az őrök hajthatatlanok, mire a rabok összefognak, és követelik, hogy társuknak engedélyezzenek kellő időt. Utóbb Jerry-5486 dacosan így magyarázza kiállásukat: „Egyértelművé kellett tennünk, hogy bizonyos 44 dolgokból nem engedünk.” Ilyen apró epizódokból állhat össze a rabok új identitása, és akkor már nem csupán egyéni túlélésért küzdő személyek gyülekezetével van dolgunk. A lázongó Doug-8612 szerint az őrök nyilvánvalóan szerepet játszanak, viselkedésük teljességgel nevetséges, és kezdenek „túlzásba esni”. Megjegyzi, hogy nem hagy fel a szervezkedéssel, mert társaival minél nagyobb hatalomra kell szert tenniük. Ezzel szemben a szőke hajú ifjú, Hubbie-7258 a következőket írja: „Ahogy telik a nap, egyre 45 inkább szeretném, ha én is őr lehetnék.” Talán nem meglepő, de a börtönőrök közül szinte senki sem kívánkozik igazán a rabok helyébe. Egy másik rebellis rab, Stew-819 nézeteit családjának írt első levelében fejti ki: „Minden hatalmat elnyomott testvéreinknek! A győzelem egyértelmű. Nem 46 tréfálok. Én vagyok a lehető legboldogabb rab!” Az éjszakás őrök és Jaffe a pihenőszobában kártyáznak, közben a másnap hajnali első létszámellenőrzést tervezgetik. Váltás előtt az őrök közvetlenül a zárkaajtókban hangos sípszóval fogják ébreszteni a rabokat. Az álmukból felvert rabok ettől megzavarodnak, ugyanakkor a nappalos őrök kellő lendületet kapnak, és egykettőre felveszik a szerepüket. Landry, Burdan és Hellmann elgondolásukat egyöntetűen kitűnőnek tartják, tovább kártyáznak, és közben arról beszélgetnek, hogyan léphetnének fel hatékonyabban másnap

este. Hellmann szerint „jó buli” az egész. Úgy dönt, mostantól kezdve nem fog „szarozni”, „még inkább hatalmi pozícióba” helyezkedik, ahogy a gólyák beavatásakor szokás, vagy ahogy a Bilincs és mosolyban látta. Döntő fontosságú, hogy az éjszakás őrök közül a „helyettesként beugró” Burdan milyen szerepet készül vállalni. Geoff Landry kezdetben erős emberként lép fel, ám idővel egyre inkább teret enged Hellmann találékonyságának, és végül behódol, elfogadja Hellmann stílusát. Utóbb Landry a „rendes börtönőr” szerepébe helyezkedik, aki barátságosan viselkedik a rabokkal, és megalázásukban nem vesz részt. Ha Burdan Landry mellé áll, ők ketten visszafoghatják Hellmannt. Ha Burdan a kemény fiú mellé áll, akkor Landry lesz, aki kilóg a sorból, és az éjszakás trió tevékenysége baljós irányba tolódik el. A kísérlet után írt beszámolójában Burdan megjegyzi, hogy szorongás fogta el, amikor este hatkor felhívtuk, és kértük, azonnal álljon szolgálatba. Rosszul érzi magát, amikor felveszi az egyenruháját, mert sűrű fekete haja a szemébe lóg, és aggódik, hogy a rabok ki fogják nevetni nem igazán katonás megjelenése miatt. Tudatosan dönt úgy, hogy nem néz a rabok szemébe, nem mosolyog, és a feladatát nem veszi tréfára. Hellmann és Landry magabiztos szerepjátékához képest bizonytalannak érzi magát. Két társára, mint „profi” őrökre gondol, noha ők is mindössze néhány órával korábban kezdték meg fegyőri működésüket. A kellékek közül leginkább a gumibot nyeri el a tetszését, erőt és biztonságot kölcsönöz neki, ide-oda forgatja, a zárkarácsokat csattogtatja, a verem ajtaját döngeti vele, időnként a tenyerét ütögeti a gumibottal, ami hamarosan szokásává válik. A szolgálat végén a közös időtöltés hatására majdnem teljesen visszanyeri régi önmagát, és kevésbé tetszeleg a hatalomittas őr szerepében. Mégis kioktatja Landryt, hogy milyen fontos a csapatmunka, mert különben nem tudnak rendet tartani, és gátat vetni az engedetlenségi kísérleteknek. Fülsiketítő sípszó hajnali háromkor A reggeles őrszemélyzet az éjszaka közepén, hajnali kettőkor kezd, és délelőtt tízkor végez. A reggeles váltásban dolgozik a szintén hosszú hajú, szakállas fiatalember, Andre Ceros, egyik társa Karl Vandy, aki meglehetősen fáradt, mert az előző nap ő segített be a nappalos őröknek, amikor a rabokat átszállították a rendőrségi fogdából a mi börtönünkbe. A harmadik őr, Mike Varnish úgy néz ki, mint egy morc rakodómunkás, tagbaszakadt, erős izomzatú fickó, két őrtársánál kicsit alacsonyabb. Amikor a körletparancsnok közli velük, hogy meglepetésszerű ébresztővel fogják tudatni a rabokkal, hogy itt a váltás, mindannyian örülnek a tervezett lármás kezdésnek.

A rabok az igazak álmát alusszák, a sötét, zsúfolt zárkákból olykor horkantás hallatszik. Az éjszaka csendjét váratlanul fülsiketítő sípszó és üvöltés töri meg. –  Ébresztő, fel! –  Ébresztő! Sorakozó itt kint! Számolni fogunk! –  Na, Csipkerózsikák, tudtok már számolni!? Az alvástól kába rabok felsorakoznak a fal mellett, és engedelmesen számolnak, az őrök egyre cifrázzák a számolási feladatokat. Majdnem egy teljes órán keresztül megy a matekozás és a tévesztésekért járó testedzés. Végül a rabokat visszaparancsolják aludni – van néhány órájuk a következő ébresztőig. A rabok közül többen arról számolnak be, hogy első ízben észlelték az idő torzulását, zavart, kimerültséget és dühöt éreztek. Utólag többen elmondták, azt latolgatták, kiszállnak a kísérletből. Ceros eleinte kényelmetlenül érzi magát egyenruhájában, később örül, hogy foncsorozott napszemüveget kell viselnie, mert „biztonságot nyújt, és tekintélyt parancsol”. A zárkák csendjét felverő, fülsértő sípszót kissé rémisztőnek találja. Úgy érzi, nem alkalmas a börtönőr szerepére, mert nem elég markáns egyéniség. Valahányszor nevethetnékje támad, igyekszik „szadista mosolyt” 47 erőltetni az arcára. Csodálta a körletparancsnokot, amiért egyre újabb javaslatokkal állt elő, hogy miként fokozható a létszámellenőrzések brutalitása. Varnish arról számolt be, tudta, nem lesz könnyű eljátszania a kemény börtönőrt, ezért azt figyelte, miképp viselkednek a többiek a szokatlan helyzetben – mindannyian ezt tesszük, amikor ismeretlen környezetbe kerülünk. Úgy érezte, a börtönőrök legfőbb feladata olyan légkör megteremtése, amelyben a rabok régi identitásukat elveszítik, és új azonosságtudat kialakítására kényszerülnek. Kezdeti megfigyelések és aggodalmak Az első, csonka nap után lejegyeztem, mire kell figyelnünk a következő napokban: Vajon fokozódik-e az őrök önkényeskedése, vagy egy ponton megáll? Amikor az őrök hazamennek, és végiggondolják cselekedeteiket, elképzelhető-e, hogy tetteiket megbánják, hogy túlkapásaik miatt szégyenkezés fogja el őket, és ezért kíméletesebben viselkednek majd? Lehetséges-e, hogy a verbális agresszió fizikai bántalmazásba megy át? A nyolcórás szolgálat unalmas és fárasztó, az őrök máris a rabok gyötrésével múlatják az időt. Hogyan űzik el unalmukat a kísérlet két hete alatt? Hogyan viselik el a rabok a monoton börtönlétet a nap huszonnégy órájában? Képesek lesznek-e a rabok méltóságukat bizonyos fokig megőrizni, jogaikért kiállni, és egységesen ellenszegülni, vagy meghunyászkodnak, és teljesítik az őrök parancsait? Mikor következik be, hogy az egyik rab bedobja a törülközőt,

kiszáll a kísérletből, és döntése vajon a többieket is távozásra készteti-e? A nappalos és éjszakás őrök munkastílusa meglehetősen eltérő. Milyen lesz a reggeles gárda? A kísérletben részt vevő diákoknak időbe telik, míg új szerepükbe beletanulnak, ez sok bizonytalansággal és ügyetlenkedéssel jár. Mindenki tudja, hogy egy kísérlet szereplője, és tisztában van vele, hogy a börtönlét vizsgálata nem valódi börtönkörülmények között zajlik. A valósághű rendőrségi letartóztatások ellenére hogyan várhatunk eredményt olyasmitől, ami nyilvánvalóan kísérlet? Amikor szombaton eligazítást tartottam a leendő őröknek, arra ösztönöztem őket, próbáljanak úgy gondolni erre a helyre, mint a valódi börtönök lélektani utánzatára. Elmondtam, hogy a börtönökben általában milyen viszony alakul ki az őrök és a fogvatartottak között, amit tanácsadónk, a börtönviselt Carlo Prescott elbeszéléséből ismertem, és amit a börtönlét lélektanával foglalkozó nyári kurzusunkon behatóan tanulmányoztunk. Volt bennem némi aggodalom, hogy az eligazítással túllőttem a célon, így az őrök viselkedésükkel csupán az én instrukcióimat követik, és kapott szerepüket nem tapasztalati úton, fokozatosan teszik magukévá. Egyelőre úgy tűnt, a börtönőrök viselkedése nem egységes, nem előre eltervezett forgatókönyv szerint cselekszenek. Az őrök szombati eligazítása Az előkészítés részeként munkatársaimmal megbeszélést tartottunk a tizenkét őrrel, áttekintettük a kísérlet célját, az őrök feladatait, és arra is kitértünk, hogy a rabok közt miként tartható fenn a fegyelem testi fenyítés alkalmazása nélkül. A három váltásba véletlenszerűen választottunk ki és osztottunk be kilenc őrt, a fennmaradó háromtól azt kértük, vészhelyzet esetére tartalékosként álljanak a rendelkezésünkre. Elmondtam, miért érdekel bennünket a börtönélet tanulmányozása, David Jaffe, a leendő körletparancsnok ismertette a börtönőrök feladatait, a követendő eljárásokat, míg Craig Haney és Curt Banks részletesen beszámolt a vasárnapi letartóztatásokról és a rabok befogadásának a menetéről. A kísérlet céljának ismertetésekor elmondtam, hogy különböző okokból és eltérő módon, de mindannyian átéljük szabadságunk elvesztését, és véleményem szerint minden börtön a szabadságunktól való megfosztottság fizikai metaforája. Szociálpszichológusként arra vagyunk kíváncsiak, hogy a börtönökben milyen lélektani korlátok alakulnak ki az emberek között. Természetesen kísérletünk keretében csak szimulált börtönkörülmények teremthetők meg. A rabok tudják, hogy viszonylag rövid ideig, mindössze két hétig lesznek elzárva, ami össze sem hasonlítható a legtöbb fogvatartott sokéves büntetésével. A rabok azzal is tisztában vannak, hogy kísérletünkben

nem kerülhet sor olyan eseményekre, amelyek a valódi börtönökben megtörténhetnek: nem kell verésre vagy elektrosokk-terápiára számítaniuk, nem lehetnek csoportos nemi erőszak vagy akár gyilkosság áldozatai. Hangsúlyoztam, hogy szigorúan tilos a rabok bármifajta fizikai bántalmazása. Ugyanakkor azt is kiemeltem, hogy olyan lélektani környezetet kívánunk kialakítani, amely lényegét tekintve a börtönökre általában jellemző. –  Fizikai bántalmazásról vagy kínzásról szó sem lehet – mondtam. – Az unalom viszont megengedett. Megteremthetjük a kiszolgáltatottság érzetét. Bizonyos fokú félelmet is kelthetünk a rabokban. Megteremthetjük az életüket meghatározó önkényesség képzetét, azt, hogy az életüket teljes mértékben a rendszer irányítja, vagyis mi – maguk, én és Jaffe. Megfosztjuk őket a privátszférájuktól, állandó megfigyelés alatt lesznek, bármit tesznek, látni fogjuk. Nem cselekedhetnek szabad akaratuk szerint. Engedélyünk nélkül semmit sem csinálhatnak, semmit sem mondhatnak. Különféle módszerekkel megfosztjuk őket személyiségüktől. Rabruhát kell viselniük, azonosító számot kapnak, senki sem szólíthatja őket személynevükön. Így ültethetjük el bennük a kiszolgáltatottság érzését. Minden hatalom a mi kezünkben van, ők eszköztelenek. Kutatásunk alapkérdései a következők: Mit tesznek majd annak érdekében, hogy hatalmuk legyen, hogy személyiségüket, szabadságukat, privátszférájukat bizonyos mértékig visszanyerjék? Vajon a rabok lényegében ellenünk dolgoznak-e, így próbálva visszaszerezni mindazt, amivel most rendelkeznek, amikor még szabadon, a börtönön kívül 48 mozognak? Újsütetű börtönőreinknek jeleztem, hogy a rabok minden bizonnyal „szórakozásként” fogják majd fel a helyzetet, és a mi feladatunk, hogy a kísérlet idejére a megfelelő lelkiállapotba hozzuk őket. Azt kell éreztetni velük, hogy börtönben vannak, a helyzetre soha nem utalhatunk tudományos vizsgálatként vagy kísérletként. Miután leendő börtönőreink kérdéseire válaszoltam, elmondtam, hogy háromfős csoportokban, három váltásban kell dolgozniuk, a munkabeosztást megegyezés szerint, a nekik megfelelő módon alakíthatjuk ki. Rámutattam, hogy valószínűleg a látszólag legkevésbé vonzó éjszakai szolgálat lesz a legkönnyebb, mert az idő mintegy felében a rabok alszanak: –  Viszonylag kevés lesz a munka, bár aludni nem lehet. Készenlétben kell lenniük, hátha a rabok valamit forralnak. – De a feltételezésem tévesnek bizonyult: ők végezték a legtöbb munkát, és a rabokkal szemben ők követték el a legtöbb túlkapást. Elsődlegesen tehát arra voltam kíváncsi, hogy a rabok hogyan alkalmazkodnak a börtönszerű helyzethez, az őrök viselkedése kevésbé érdekelt. Az őröket egyszerűen csapatunk játékosainak tartottam, akik abban segítenek, hogy a rabok a börtönbe zárt emberekre jellemző gondolkodási beállítódást kezdjék követni. A rabok iránti érdeklődésem valószínűleg alsó-

középosztálybeli származásomnak tudható be, és bizonyára az is közrejátszott nézőpontom kialakításában, hogy a kísérletet megelőzően baráti kapcsolatba kerültem Carlo Prescott-tal és más börtönviselt személyekkel. Az eligazítással az volt a célom, hogy a börtönőrök ráérezzenek, milyen „hangulat uralkodik a sitten”, ezért vázoltam a börtönökben jellemzően működő, főbb szituációs és lélektani folyamatokat. Idővel kiderült, az őrök viselkedése legalább olyan érdekes, mint a raboké, sőt olykor lényegesen több figyelmet érdemel. Vajon ugyanazt az eredményt kaptuk volna, ha nem tartunk eligazítást, és pusztán a viselkedés kontextusára és a szerepjátékra hagyatkozunk? Az eligazítás ellenére, az őrök kezdetben keveset tettek azért, hogy hozzáállásuk és viselkedésük következtében a rabokban kialakuljon a negatív gondolkodási séma. Időbe telt, míg új szerepükbe beleszoktak, és működésbe léptek a szituációból fakadó erők, amelyek hatására fokozatosan váltak a rabokkal szembeni túlkapások elkövetőivé – gonosszá, amiért végső soron én magam voltam a felelős. Az őrök tehát nem részesültek formális kiképzésben, elsődlegesen a rend és fegyelem megteremtésére és a szökések megakadályozására kértük őket. A körletparancsnok és az őrök által kidolgozott, a rabokkal ismertetett házirenddel és az őröknek adott instrukcióimmal tulajdonképpen a rendszer segítette elő azoknak a kezdeti szituációs feltételeknek a létrejöttét, amelyek a kísérleti alanyok magukkal hozott értékrendjét, attitűdjét és személyiségdiszpozícióját kikezdik. Hamarosan látni fogjuk, hogyan alakul a helyzet meghatározó ereje és a személyiség ereje közötti konfliktus.

4. FEJEZET HÉTFŐ: BÖRTÖNLÁZADÁS

Hétfő, hétfő – a túl hosszúra nyúlt első nap és a szinte véget nem érő éjszaka után sivár és fárasztó nap előtt állunk. Az őrök pontban hatkor harsány sípszóval ébresztik a rabokat, akik álmosan kikecmeregnek a cellákból, igazgatják a fejükön a harisnyát, ingüket húzogatják, a bokájuk köré gabalyodott lánccal bajlódnak. Rosszkedvű egy társaság. Paul-5704 később elmondta, lehangoló volt az új napra ébredni, tudván, hogy „ugyanolyan 49 szarakodás, vagy még rosszabb” elébe néznek, mint előző nap. Ceros a rabokat nógatja, különösen a holdkórosan kóválygó Rich-1037-et veszi gondjaiba. A rabok vállát hátrahúzza, egyenesít a görnyedezők tartásán. Olyan, mint egy édesanya, aki álmos gyerekeit készíti elő az iskola első napjára, csak kicsit durvább. Vandy veszi kézbe az irányítást: 50 –  Jól van! Akkor most addig tanuljuk a házirendet, míg fejből nem fújjátok! Lendülete átragad Cerosra, aki gumibotját lóbálva, elkezd fel-alá járkálni a felsorakozott rabok előtt. –  Gyerünk, tempósabban! – üvölti Ceros, aki hamar elveszíti a türelmét, amikor a rabok kelletlenül a szabályok ismétlésébe fognak. Ceros gumibotjával a tenyerét ütögeti, paff-paff, hangzik a visszafojtott agresszió. Vandy hosszasan ismerteti az illemhely használatának szabályait: hogyan vehető igénybe, mennyi ideig, beszélni tilos és a többi, végül a rabokat alaposan kikérdezi, hogy megjegyezték-e. –  819 viccesnek tartja. Majd elvesszük a kedvét valami különlegességgel! Eközben Varnish, a harmadik őr félrehúzódva, tétlenül ácsorog. Ceros és Vandy szerepet váltanak. Stew-819 tovább mosolyog, sőt, el is neveti magát, annyira abszurdnak találja a helyzetet. –  Ez egyáltalán nem vicces, 819! Ceros és Vandy egymást váltva olvassák fel a házirendbe foglalt szabályokat. Ceros elégedetlen: –  Ezt hangosabban mondjátok! A fogvatartottak kötelesek az őröket a legcsekélyebb szabályszegésről is tájékoztatni. A rabokat utasítják, hogy kántálva mondják vissza a rendszabályokat, melyeket a rengeteg ismétlés után már fejből fújnak. Ezután Vandy az ágyazás katonás rendjére tér ki: –  A törülköző helye, szépen összehajtogatva az ágy végében van. Nem csak úgy odadobva, érthető!?

Stew-819 szabotázsba kezd. Abbahagyja a tornagyakorlatokat, nem hajlandó tovább erőlködni. A többiek megállnak, hogy társuk ismét bekapcsolódhasson. Társai kedvéért teljesíti az őrök utasítását, és folytatja. –  Szép volt, 819, most pedig kipihenheted magad a veremben! – parancsolja Vandy. A rab pimasz hányavetiséggel bevonul a magánzárkába. A folyosón felsorakozott rabok előtt módszeresen fel-alá járkáló Vandy kezd ráérezni a hatalom ízére. –  Jól van! Hogy érzitek magatokat? – kérdi, de csak mormogás a válasz. –  Hangosabban! Mindenki remekül érzi magát? –  Igen, felügyelő úr! Varnish szintén igyekszik akcióba lépni: –  Mindenki remekül érzi magát? Ti ketten, nem hallottam a választ! –  Igen, felügyelő úr! –  Milyen ez a mai nap, 4325? –  Jó napunk van, felügyelő… –  Tévedés! Csodálatos napunk van. –  Igen, felügyelő úr! Csodálatos napunk van, felügyelő úr – kántálják a rabok. –  4325, milyen napunk van? –  Jó napunk van. –  Nem! Csodálatos napunk van! –  Igen, uram. Csodálatos napunk van. –  1037, neked milyen napod van? –  Csodálatos napunk van – válaszol a rab maró gúnnyal a hangjában. –  Egyelőre megteszi – veszi át a szót Vandy. – Mindenki menjen vissza a cellájába! Kaptok három percet, tegyetek szépen rendet! Aztán várakozzatok az ágy lábánál! Ezután Vandy instrukciókat ad Varnishnak, mire figyeljen oda a körletszemlén. Három perc múlva az őrök ellenőrzést tartanak, a rabok katonás rendben az ágyuk lábánál állnak. Lázadás készül A rabok kétségtelenül rossz néven veszik az őrök eljárását. Éhesek és kimerültek, nem aludtak sokat az éjszaka. De nem tiltakoznak, egész tűrhetően elrendezik az ágyukat, ám Vandy elégedetlen. –  Ez neked ágyazás, 8612?! Ez egy szamárfészek! Ágyazz be újra! – Lerántja az ágyról a takarót meg a lepedőt, és a padlóra hajítja. Doug-8612 üvöltve nekiugrik: –  Ezt nem teheted! Rendesen beágyaztam!

Vandyt váratlanul éri a támadás, a rabot eltaszítja magától, és ököllel a mellkasába bokszol, miközben erősítésért kiabál: –  Vészhelyzet! Gyertek a kettes zárkába! Az őrök közrefogják a rabot, és durván belökdösik a verembe, ahol Stew819 csendben ücsörög. A sötét, szűkös zárkában a két rebellis rab megkezdi a lázadás előkészítését. Ők kimaradnak, amikor a többiek az őrök kíséretében egyesével vécére mennek. Hamarosan kínzó fájdalommal jár vizelési ingerük leküzdése, de úgy döntenek, egyelőre nem balhéznak. Ceros, az egyik őr utóbb arról számol be, hogy amikor a rabokat a mellékhelyiségbe kísérte, és így megszűnt körülöttük a börtönkörnyezet, igyekeznie kellett, nehogy kizökkenjen az őrszerepből. A legtöbb őrhöz hasonlóan ő is bevallotta, hogy a rabokkal szemben sokkal keményebben és szigorúbban lépett fel, amikor a mosdóba kísérte őket. Nehezebb volt a kérlelhetetlen börtönőr szerepét alakítaniuk, amikor kettesben maradtak egy rabbal. Egyfajta szégyenérzés is eltöltötte őket, hiszen hozzájuk hasonló felnőtt embereket kísérgetnek a 51 dolgukat végezni. A verem két rebellis lakója a pontban nyolckor az udvarban felszolgált reggeliből kimarad. Van, aki a földön ülve, van, aki állva reggelizik. Megszegik a „beszélni tilos” rendszabályt, amikor egymás közt azt latolgatják, hogy szolidaritásból éhségsztrájkba fognak. Megállapodnak, hogy erejük felmérése céljából különféle követelésekkel állnak elő: szemüveget, gyógyszert kérnek, a behozott könyveiket követelik, és megtagadják a tornagyakorlatokat. Ez az összefogás mindeddig szótlan alanyainkat is megnyitja, például az egyetlen ázsiai származású amerikai résztvevőt, a 3401-es rabszámú Glennt. Tervük teszteléseképpen Hubbie-7258 és Jerry-5486 a parancs ellenére sem mennek vissza zárkájukba. Az őrök kénytelenek a rabokat a cellájukba tuszkolni. Rendes körülmények között az efféle szabályszegés magánzárkát vonna maga után, de a verem máris dugig van, két embernél több nem fér el benne. A keletkezett hangzavarban hitetlenkedve hallom, hogy a hármas cellából önként jelentkeznek mosogatásra. A gesztus egybeesik a zárka lakójának, Tom-2093-nak általános együttműködési készségével, de ellentétben áll a rabtársak törekvésével, akik épp zendülést forralnak. A növekvő feszültséget feltehetően így akarták enyhíteni a hármas zárka lakói. A hármas cella kivételével a rabok kezdenek kicsúszni a kontroll alól. Az őrök arra a következtetésre jutnak, hogy a rabok bizonyára túl gyengekezűnek gondolják őket, ezért indult meg ellenük a mesterkedés. Úgy döntenek, ideje bekeményíteniük. Első lépésként bevezetik a reggeli munkavégzést, ami ez esetben a falak és a padló sikálását jelenti. Ezután közös ötletrohamukban az egyes és a kettes zárkában bosszúból letépik az ágyakról a takarót, kiviszik az épületből, és végighúzzák a földön, ahol a növényzetből bogáncsok és tövisek tapadnak rájuk. Eltávolításuk legalább egy órát vesz igénybe, ha a rabok nem akarnak szúrós pokróccal takarózni. Paul-5704 önmagából teljesen kifordulva

üvöltözik, amikor megtudja, milyen értelmetlen időtöltést eszeltek ki nekik. De éppen ez a lényeg. Az őrök hatalmának nélkülözhetetlen eleme, hogy a rabokat önkényesen kényszeríthetik értelmetlen tevékenységek végzésére. Le kell törniük a lázongókat, és feltétlen engedelmességet kell teremteniük. Paul5704 eleinte elutasító, aztán meggondolja magát, és buzgón nekilát kiszedegetni takarójából a gizgazt, mert azt reméli, elszívhat egy szál cigarettát, ha elnyeri Ceros jóindulatát. –  Minden a lehető legjobb ebben a börtönben, ugye, egyetértetek? – teszi fel a kérdést Ceros. A rabok helyeslően, de eleinte érthetetlenül motyognak. –  Minden a legjobb, felügyelő úr – vágja ki a választ valaki a hármas cellából. A magánzárkából frissen kiengedett Doug-8612 a kettes cellában másképp gondolja: –  Szopjon le, felügyelő úr! A rabot rendreutasítják, hogy ne trágárkodjon. Börtönünkben első ízben hangzik el trágárság, bár számítottam rá, de azt hittem, „macsó” szerepük megerősítéseként az őrök fognak szakadatlanul káromkodni, ám mindeddig tartózkodtak tőle. Doug-8612 viszont meglehetősen szabadon megmondja a magáét. Ceros így emlékszik vissza: „Furcsa érzés volt másoknak parancsokat osztogatni. Szívem szerint azt kiabáltam volna, hogy mi mind egyformák vagyunk. Ehelyett kiadtam a raboknak a parancsot: »Seggfejek vagytok!« – ezt üvöltsétek egymásnak! Elképedtem, amikor parancsomra újból és újból 52 kántálni kezdték.” Vandy így számol be: „Azon kaptam magam, hogy fekszik nekem az őr szerepe. Semmi bűntudatom nem volt, sőt élveztem az önkényes parancsolgatást. A rabok egyre komolyabban ellenszegültek, és meg akartam 53 büntetni őket, mert tönkre akarták tenni a rendszerünket.” A készülő lázadás újabb előjele, hogy Stew-819, Paul-5704 és a mindeddig engedelmes Hubbie-7258 letépik ingükről az azonosító számot, és hangosan tiltakoznak az elfogadhatatlan börtönkörülmények ellen. Az őrök megtorlásul az összes rabbal levetetik a ruhát, mondván, vissza kell varratni a számokat, és anyaszült meztelenül hagyják őket. Az őrök felsőbbrendűségük kissé kellemetlen érzetével mennek pihenőhelyükre. Baljós csend ereszkedik az udvarra. Az őrök alig várják a túlságosan hosszúnak tűnő munka végét. Jön a váltás, megy a lázongás

A nappalos trió már szolgálatkezdés – délelőtt tíz – előtt megérkezik. A fiúk átöltöznek, és azt tapasztalják, hogy közel sincs akkora rend és fegyelem, mint este, amikor távoztak. A kettes zárkában a rabok elbarikádozták magukat, és nem hajlandók kijönni. Arnett azonnal kezébe veszi az irányítást, és arra kéri a reggeles őrtársakat, hogy a felfordulás rendezéséig maradjanak szolgálatban. Hanghordozásából érezhető, bizonyos mértékben őket teszi felelőssé, amiért az irányítás kicsúszott a kezükből. A főkolompos Paul-5704 – aki maga mellé állította zárkatársait, Hubbie7258-at és Glenn-3401-et – most együtt tiltakozik velük a hivatalos személlyel (velem) kötött szerződés megszegése miatt. Ágyukkal eltorlaszolják a zárka ajtaját, takarókkal elfedik a kémlelőnyílást, és lekapcsolják a villanyt. Az őrök nem tudják kinyitni az ajtót. Dühüket a kettes zárka lakóin töltik ki, akiktől szintén nem áll távol a balhézás, hiszen Rich-1037 két rabtársa, Doug-8612 és Stew-819 a magánzárkát is megjárt veteránnak számít. Az őrök rajtaütésszerűen berontanak a zárkába, felkapják a tábori ágyakat, és kihajítják az udvarba. Doug-8612 dühödten ellenáll. A cellában dulakodás és ordibálás támad, majd az udvarban folytatódik. –  Falhoz állni! –  Add a bilincset! –  Hozd ki mindet! –  Ne, ne, ne! – üvölti torkaszakadtából Stew-819. – Ez csak egy kísérlet! Hagyjatok békén! A picsába, engedjetek el! A kurva életbe, nem vihetitek el az ágyakat! –  Ez csak egy kibaszott játék! – ordítja Doug-8612. – Egy szaros kísérlet! Nem börtön! Dr. Zimbargo [sic!] pedig le van szarva! Arnett meglepően nyugodt hangon közli: –  Visszakapjátok az ágyakat, ha az egyes cellában úgy viselkednek, ahogy kell. Rátok bízom, hogyan bírjátok őket jobb belátásra. Valamelyik rab rimánkodva kérleli az őröket: –  Az a mi ágyunk. Ne vigyétek el! Teljes zavarodottságában a meztelen Doug-8612 siránkozni kezd: –  Elvették a ruhánkat, elvették az ágyunkat! Nem tudom elhinni! Elvették a ruhánkat, és elvették az ágyunkat! Valódi börtönben soha nem fordulhat elő ilyesmi! 54 –  De igen – jegyzi meg váratlanul valaki. Az őrök felröhögnek. Doug-8612 kidugja a kezét a kémlelőnyílás rácsán, tenyerét kérlelőn kitárja, arckifejezése hitetlenkedő, hanghordozásában van valami új és különös. Az egyik őr, John Landry utasítja, hogy húzza vissza a kezét. Ceros, a másik őr, durvábban reagál, gumibotjával odacsap a rácsra. A suhintás elől Doug-8612 épp időben kapja vissza a kezét. Az őrök jót röhögnek.

Az őrök a hármas zárkába igyekeznek, miközben Doug-8612 és Rich-1037 rabtársaikat a cella elbarikádozására buzdítják: –  Toljátok az ágyakat az ajtóhoz! –  Az egyiket vízszintesen, a másikat függőlegesen állítsátok oda! Ne engedjétek be őket! Elviszik az ágyakat! –  Tőlünk is elvitték az ágyakat! Hogy dögölnének meg! –  Ne hagyjátok magatokat! Küzdjetek! Eljött a forradalom ideje! – üvölti lelkesítőn Rich-1037. Landry magához veszi az egyik tűzoltó készüléket, és a fagyasztó széndioxid-töltetet a kettes cellába ereszti. A rabok a zárka végébe menekülnek. –  Pofa be! És ne álljatok az ajtóba! Az őrök a hármas cellából a folyosóra húzzák az ágyakat. A kettes zárkában úgy érzik, a hármas cella cserbenhagyta őket. –  Mi történt veletek? Mondtuk, hogy torlaszoljátok el az ajtót! –  Hol itt a szolidaritás? Őrmester, ez biztos a te műved! –  Őrmester, tudjuk, hogy lehetetlen alak vagy. Nem haragszunk, ha miattad alakult így a helyzet! –  De ti, az egyes cellában, ne húzzátok el az ágyakat! Ne engedjétek be őket! Az őrök előtt világossá válik, hogy hat ember közösen úgy-ahogy képes a zendülés elfojtására, de ha három őrt veszünk kilenc rab ellen, akkor az események kimenetele igencsak kétséges. Arnett biztosra akar menni, és beveti az „oszd meg és uralkodj” elvét, amikor fennhangon kijelenti, hogy a hármas cella lakói jó magaviseletük miatt mentesülnek a büntetés alól, „az ágyakat épségben visszaadjuk nekik, amennyiben az egyes zárkában helyreáll a rend”. A hármas zárkának kedvezményeket ad: megnyitja a cellában a vizet, a rabok tisztálkodhatnak, fogat moshatnak, visszakapják az ágyakat és az ágyneműt. Az őrök azon vannak, hogy a „jó rabok” vegyék rá társaikat a helyes viselkedésre. –  Könnyebb lenne a dolgunk, ha tudnánk, mi bajotok van velük – fakad ki az egyik rab. –  Az nem érdekes – válaszolja Vandy. – Szedjék össze magukat, és viselkedjenek, ahogy kell! –  Egyes cella! Veletek vagyunk! Mind a hárman! – kiabálja Doug-8612 egy szál törülközőben, és fenyegetőzve hadonászik, miközben az őrök ismét a verembe taszigálják. –  Nehogy azt higgyétek, ti szerencsétlenek, hogy minden kártyánkat kijátszottuk! – figyelmezteti az őröket Doug-8612. Az őrök pihenőre indulnak, jólesne már egy cigi, és nem ártana kifundálni, hogyan törjék meg az egyes cellában magukat elbarikádozó rabokat. Amikor visszatérnek, Rich-1037 nem hajlandó kijönni a kettes zárkából, mire az őrök a

földre teperik, bokáját összebilincselik, és lábánál fogva kivonszolják az udvarba. Rich-1037 és Doug-8612 egymásnak ordibál oda-vissza az udvarból, illetve a veremből, társaikat kitartásra buzdítják. Az őrök úgy döntenek, kell egy másik magánzárka Rich-1037 számára, ezért megpróbálnak helyet kiszabadítani egy dobozokkal teli kis raktárhelyiségben. A még mindig megbilincselt rabot a földön húzva visszavonszolják a zárkájába, majd hozzálátnak a rendrakáshoz a raktárban. Arnett megállapodik Landryvel, hogy bevetik a legegyszerűbb módszert, amellyel véget vethetnek a tébolynak: létszámellenőrzés. Ezzel felszámolható a káosz. Mindössze négy rab sorakoztatható fel, de az őrök vigyázzállásba parancsolják őket. A három „jó fiú” van jelen a hármas zárkából és a renitens kettes cellából Stew-819, derekára csavart törülközőben. –  Azonosító számom 4325, felügyelő úr! –  Azonosító számom 2093, felügyelő úr! A rabok sorra mondják az azonosítójukat, majd kezdik elölről. Doug-8612 is gúnyolódva bemondja a veremből a rabszámát. Ezután az őrök Rich-1037-et a lábánál fogva átvonszolják az ideiglenes magánzárkába. Doug-8612 nem hagyja abba az ordibálást, a börtönigazgatót követeli: –  Hé, Zimbardo, told ide a segged! Úgy döntök, egyelőre nem avatkozom be, inkább tovább követem a konfrontációt és a rendteremtésre tett kísérleteket. Érdekes jelenségről olvashatunk a rabok jegyzeteiben, melyet a kísérlet lezárulása után írtak. Paul-5704 ekkor érzékelte először, hogy felborult az időérzékük, és emiatt mindenki gondolkodása kezdett megváltozni. „Miután reggel elbarikádoztuk magunkat, kis időre elnyomott az álom, kimerült voltam az éjszakai ébrenléttől. Amikor felébredtem, azt hittem, másnap reggel van, pedig még az ebéd ideje se jött el.” Délután ismét elaludt, és amikor felébredt, azt hitte, éjszaka van, de csak délután öt felé járt. Glenn-3401 szintén időérzéke felborulásáról számol be. Farkaséhes volt, és dühös, hogy hol késik a vacsora, mert azt hitte, legalább este kilenc-tíz óra van, pedig délután öt se volt. A zendülést az őrök végül leverték, és arra használták fel, hogy nyomatékosítsák, ők vannak fölényben, ők irányítják az immár potenciálisan „veszélyes rabok” életét. A rabok nagy részét mégis jóleső érzés fogta el, mert volt merszük szembeszállni a rendszerrel. Jerry-5486 így emlékszik: „Jó kedvünk volt, jó volt a fiúkkal közösen balhézni. Az »ágyékkötős lázadás« sikeres volt. Egy időre abbamaradt az élcelődés, a fekvőtámaszozás, a fejszámolás.” Hozzáteszi, hogy a „jó cella” egyik lakójaként korlátozottak voltak a lehetőségei, mert tekintettel kellett lennie zárkatársaira. Ha az egyes vagy kettes cellába lett volna bekvártélyozva, „azt tettem volna, amit ők”, és határozottabban lépett volna fel. A legkisebb termetű, legtörékenyebb alkatú

rabunk, Glenn-3401, az ázsiai származású egyetemista szinte átváltozik a zendülés hatására: „Javasoltam, hogy torlaszoljuk el az ajtót az ágyakkal, nehogy be tudjanak jönni az őrök. Általában visszahúzódó vagyok, de nem volt ínyemre, ahogyan bántak velünk. Fontos volt számomra, hogy a szervezkedésből és a lázadásból kivehettem a részem. Jót tett az egómnak. Valószínűleg ez a legértékesebb tapasztalatom. Az eset után erélyesebben fel 55 tudtam lépni, mert alaposabb önismeretre tettem szert.” Ebéd után: szökési kísérlet Mivel az egyes zárkában továbbra is áll a torlasz, és ketten az elkülönítőben vannak, az ebéd szűk körű. Az őrök különleges ebédet állítanak össze a jó magaviseletű raboknak, ám ők – meglepetésünkre – hozzá sem nyúlnak az ételhez. Az őrök minden igyekezetükkel próbálják rávenni őket, kóstolják meg a finomságokat, de a rabok ellenállnak, pedig éhesek, hiszen reggelire csak zabkását kaptak, és a tegnapi vacsora sem volt kiadós. Nem akarnak árulók, „bedolgozó patkányok” lenni. A következő órában különös csend borul az udvarra. A hármas zárka lakói zokszó nélkül elvégzik a kiadott feladatokat, többek közt a gazzal teli takarók tisztogatását. Az elkülönítőbe zárt Rich-1037nek felajánlják az őrök, hogy kiengedik, ha kész részt venni a munkában, de a rab nem köt egyezséget. Kezdi megszeretni a sötét magánzárka viszonylagos nyugalmát. A szabályok alapján a rabok legfeljebb egy órára zárhatók az elkülönítőbe, de ezúttal Rich-1037 és Doug-8612 egyaránt két órát kap. Eközben az egyes zárkában ketten hozzálátnak szökési tervük megvalósításához. Paul-5704 gitárpengetéstől megerősödött körmével kilazítja a dugaszolóaljzat csavarjait, és kiemeli a falból. Az aljzat élét csavarhúzóként használva az ajtózárat rögzítő csavarokat eltávolítják. A terv szerint egyikük rosszullétet színlel, és amikor az őr az illemhelyre kíséri, a rab nyitva tartja a bejárati ajtót, és füttyjelzéssel tudatja társaival, hogy indulhatnak. Az őrt leütik, és szabad az út! A rabok figyelemre méltó leleményessége nem ritka, az igazi börtönökben bármiből tudnak fegyvert fabrikálni, és ötletesnél ötletesebb szökési terveket eszelnek ki. Balszerencséjükre rendszeres ellenőrző körútján Landry lenyomja az egyes zárka kilincsét, ami csörömpölve a padlóra esik. Baj van! –  Gyertek gyorsan! – üvölti Landry. – Szökni akarnak! Arnett és Markus odarohannak, elállják az ajtónyílást, aztán a felsült szökevényeket a zárka padlóján egymáshoz bilincselik. A fejszámolás megnyugtat

Gondterhes órákat tudhatnak maguk mögött a nappalos őrök. Ideje lecsillapítani a feldühödött vadállatokat, még mielőtt további zűrzavar támad. –  A jó magaviseletért jutalom jár, a rossz magaviseletért nem jár jutalom – mondja Arnett nyugodt, ellentmondást nem tűrő hangon. Ő és Landry ismét összefognak, és a rabokat újabb létszámellenőrzéshez sorakoztatják fel. Arnett vállalja az irányítást, aki egyértelműen a nappalos trió vezetőjévé lépett elő. –  Kezeket a falra! Ide, erre a falra! Halljuk, jól megtanultátok a rabszámotokat!? Mondjátok sorjában, ahogy szoktuk, innen kezdjük! Őrmester az első, gyorsan, hangosan mondja be az azonosítóját, társai is többé-kevésbé felveszik a stílust és a tempót. Jim-4325 és Hubbie-7258 gyorsan és engedelmesen mondják a számukat. Eddig nem sok vizet zavart a nagydarab, több mint 180 centis Jim-4325, aki sok gondot okozhatna az őröknek, ha úgy döntene, kipróbálja rajtuk fizikai erejét. Ezzel szemben Glenn3401 és Stew-819 vontatottabban beszél, kelletlenül engedelmeskedik. Arnett elégedetlen, újabb ötletekkel áll elő. A rabokkal elmondatja a számokat hármas csoportosításban, visszafelé, cifrázza, ahogy tudja, a lényeg, hogy a feladat értelmetlenül nehéz legyen. Így jelzi, ő irányít. Az éjszakások erős emberéhez, Hellmannhoz hasonlóan, Arnett is fitogtatja ötletességét a többiek előtt, de egyáltalán nem leli akkora örömét benne, mint Hellmann. Arnett mindössze a munkáját kívánja hatékonyan végezni. Landry azt javasolja, a rabok énekelve sorolják a számokat. –  Szívesen énekeltek tegnap este? Benne voltak a dalolásban? – kérdi Arnett őrtársától. –  Az volt a benyomásom, hogy szívesen énekelnek – válaszol Landry. Egyik-másik rab zúgolódik, nem akar énekelni. –  Nem árt, ha megtanuljátok, az életben sok mindent meg kell tenni, amihez nem fűlik az ember foga. Különben nem tudtok visszailleszkedni a társadalomba. –  Odakint az embereknek nincs sorszámuk – jegyzi meg Stew-819. –  Odakint az embereknek nem kell sorszám. Nektek azért kell, mert itt vagytok! – vág vissza Arnett. Landry énekórát tart, bemutatja a skálázást: „dó, ré, mi”. A rabok engedelmesen előbb emelkedő, majd ereszkedő hangsorban énekelnek, ki-ki tehetsége szerint. Egyedül Stew-819 nem énekel. –  819 az istennek nem énekel! Gyerünk, még egyszer! Stew-819 szeretné elmondani, miért nem énekel, de Arnett belé fojtja a szót: –  Nem érdekel, miért nem tudsz énekelni, a cél az, hogy megtanulj! Arnett a többi rabot is lehordja a gyatra énekteljesítményért, a kimerült rabok csak vihorásznak, ha elvétik a hangot. Őrtársaihoz képest John Markus meglehetősen közömbös. Ritkán vesz részt az udvaron folyó eseményekben. Önként vállal viszont minden feladatot,

amelynek ürügyén elhagyhatja a körletet, például szívesen elmegy a menzára az ebédért. Testtartásával nem a „macsó” börtönőr benyomását kelti: háta görnyedt, válla előreesik, fejét lógatja. Szólok a körletparancsnoknak, Jaffenek, beszéljen a fejével, és vegye rá, hogy nagyobb beleérzéssel játssza a szerepét, végül is ezért kapja a pénzt. Jaffe az irodájába hívatja. –  Az őröktől alapvető elvárás, hogy „kemény” ember benyomását keltsék. A kísérlet sikere az őrök viselkedésén múlik, az ő feladatuk a lehető legvalóságosabb körülmények megteremtése. –  Saját tapasztalatomból tudom, hogy a kemény, agresszív viselkedés nem célravezető – védekezik Markus. Jaffe offenzívát indít. Elmondja, hogy a kísérlet célja nem a rabok átnevelése, hanem annak megértése, hogy a börtönben milyen változáson mennek keresztül az emberek, milyen az, amikor az őrök helyzetüknél fogva mindenhatók. –  De a helyzet hatása alól mi sem tudjuk kivonni magunkat. Az is nehezemre esik, hogy egyenruhát húzzak magamra. –  Én megértem az aggályaidat – nyugtatja Jaffe. – Mégis szeretnénk, ha másképp viselkednél. Nekünk „kemény” fellépésű őrre van szükségünk, aki úgy viselkedik, mint a „vadállat”. Elvárásaink szerint tipikus börtönőrként kell fellépned, de eddig kicsit gyengekezű voltál. –  Jó, majd igyekszem. 56 –  Helyes. Tudtam, hogy számíthatunk rád. Ezalatt Doug-8612 és Rich-1037 a magánzárkában vannak. Egy ideje összevissza kiabálnak, a szabályok megszegése miatt panaszkodnak. Senki sem figyel rájuk. Egymástól függetlenül orvosi ellátást követelnek. Doug-8612 azt állítja, rosszul van, furcsán érzi magát. Különös érzése van, mintha a harisnyasapka a fején volna, noha tudja, hogy nem viseli. A körletparancsnokkal akar beszélni, erre később sort is kerítünk. Délután négykor a hármas cella visszakapja az ágyakat. Az őrök minden figyelmüket továbbra is a lázongó egyes zárkára összpontosítják. Az éjszakás őröket korábbra rendeljük be. A nappalos gárdával közösen a zárkát megrohamozzák, tűzoltó készülékekkel „lőnek” a rabokra az ajtónyíláson keresztül. Az így sakkban tartott rabokat ruhájuk levetésére kényszerítik, az ágyakat kiviszik a zárkából, és azzal fenyegetőznek, hogy nem kapnak vacsorát, ha nem hagynak fel az ellenszegüléssel. A rabok ebédet sem kaptak. Csendben, rosszkedvűen megadják magukat. Panaszbizottság Mivel a kialakult helyzet nem megnyugtató, azt javaslom a körletparancsnoknak, hogy a hangosbeszélőn szólítsa fel a rabokat,

válasszanak ki maguk közül három személyt, és alakítsanak panaszbizottságot. Gyűjtsék össze, milyen méltánytalanságok érték őket, és állapodjanak meg, milyen javaslataik vannak sérelmeik orvoslására. Ha ezzel megvannak, a börtönigazgató (én) kész fogadni a bizottságot. Paul-5704 barátnőjének írt leveléből utóbb kiderül, a rab nagy megtiszteltetésnek veszi, hogy társai őt választják a bizottság vezetőjének. Ez a kijelentés figyelemre méltó, jól jelzi, hogy a rabok már nem gondolkodnak időtávlatokban, csak a „pillanatban” élnek. A panaszbizottság megválasztott tagjai – Paul-5704, Jim-4325 és Rich-1037 szerint több szempontból is szerződésszegést követtünk el, mégpedig: a börtönőrök mind fizikailag, mind verbálisan bántalmazzák őket; indokolatlan mértékű zaklatásnak vannak kitéve; élelmezésük nem megfelelő; visszakövetelik a tőlük elvett könyveket, szemüveget és gyógyszereket; hetente egynél több beszélőt tartanának méltányosnak; és akadnak, akik hiányolják az istentiszteletet. Úgy gondolják, az említettek miatt tört ki az álló napig tartó lázongás. Foncsorozott napszemüvegem takarásában automatikusan felveszem a börtönigazgató szerepét. Biztosítom őket, hogy a nézeteltéréseket kis jóindulattal mindkét fél megelégedésére rendezni tudjuk. Kiemelem, hogy a panaszbizottság megalakulása a helyes irányba tett első biztató lépés. Kijelentem, mindaddig kész vagyok az együttműködésre, amíg a bizottság az összes rab képviseletében jár el. Ugyanakkor meg kell érteniük, hogy az őrök erőszakos fellépését rossz magaviseletükkel maguk a rabok váltották ki. Lehetetlenné tették a tervezett munka teljesítését, és az őrök emiatt elveszítették a fejüket. Az őrök feladata nehéz, hiszen nincs kellő tapasztalatuk. Azért vontak meg bizonyos jogokat, mert a lázongókkal szemben nem akartak nagyobb fokú erőszakot alkalmazni. A panaszbizottság tagjai egyetértően bólintanak. –  Panaszaikról az őröket még ma este tájékoztatom, és lehetőség szerint igyekszünk az előterjesztett javaslatok alapján a börtönünk körülményein javítani. Első lépésként elintézem, hogy holnap felkeresse önöket egy börtönlelkész, és a héten beiktatunk még egy alkalmat, amikor látogatót fogadhatnak. –  Remek, mindent köszönünk – mondja Paul-5704, a többiek jóváhagyóan bólogatnak, az elért eredménnyel elégedettek. Felállunk, kezet rázunk. Megnyugodva távoznak. Csak reménykedni tudok, hogy társaiktól kérni fogják, hagyjanak fel az ellenszegüléssel, így a további összetűzések elkerülhetők. Doug-8612 az összeomlás határán

Doug-8612 nincs együttműködő hangulatban. Nem vevő a panaszbizottság által közvetített jó szándékú üzenetre. Egyre engedetlenebb, és egyre több időt tölt a magánzárkában, összebilincselt kézzel. Kijelenti, hogy rosszul érzi magát, és a körletparancsnokkal akar beszélni. Jaffe az irodájába hívatja, és végighallgatja a rabot, aki a börtönőrök önkényeskedő, „szadista” eljárására panaszkodik. Jaffe rámutat, hogy Doug-8612 saját maga provokálja ki az őrökből ezeket a reakciókat. Ha nagyobb együttműködést tanúsítana, akkor Jaffe el tudná intézni, hogy az őrök kíméletesebben bánjanak vele. Jaffe aggódik a rab egészségi állapota miatt, orvosi segítséget ajánl, amit a rab egyelőre elutasít. A rabot a zárkájába kísérik, ahonnét rögtön felveszi a kapcsolatot bajtársával, az elkülönítőbe zárt Rich-1037-tel, és egymásnak oda-vissza kiabálva a tűrhetetlen börtönviszonyok ellen tiltakoznak, és ekkor már orvost követelnek. A körletparancsnokkal való találkozás után Doug-8612 látszólag megnyugodva távozik, ám hamarosan tombolni kezd, azt követeli, hogy „az a kurva börtönigazgató, az a dr. Zimbardo” azonnal keresse fel. Nem késlekedem. Szakértő vélemény Aznap délután látogatott el börtönünkbe szakértőnk, Carlo Prescott, aki nagy segítségünkre volt kísérleti börtönünk kialakításában. Carlót a közelmúltban helyezték szabadlábra, tizenhét évet húzott le a hírhedt San Quentinben, Kalifornia állam börtönében, korábban a Folsom és Vacaville börtönben is megfordult, többnyire fegyveres rablásért ítélték szabadságvesztésre. Néhány honapja találkoztam vele először, amikor egy projekt keretében hallgatóim azt vizsgálták, milyen hatással van az egyénekre az intézményesített büntetésvégrehajtási környezet. Az egyik hallgató kérésére Carlo közreműködött egy megbeszélésen, ahol a „bennfentes” szemszögéből mutatta be, milyen az élet rács mögött. Carlo mindössze négy hónapja szabadult, teli sérelmekkel a büntetésvégrehajtási rendszer igazságtalanságai miatt. Heves kirohanásokat intéz az amerikai kapitalizmus és a rasszizmus ellen, sommás véleménye van a testvéreik ellenében a fehéreknek dolgozó fekete „Tamás bátyákról”, gyűlöli a háborút, és még sorolhatnám. A társas interakciók rendkívül érzékeny megfigyelője, e tekintetben kitűnő meglátásai vannak. Zengő bariton hangján választékosan, gördülékenyen fejezi ki magát. Nézeteivel gondolkodóba ejtett, különösen azért, mert egyívásúak voltunk – én harmincnyolc, ő negyvenéves –, mindketten gettóban nőttünk fel, csak egyikünk keleten, másikunk nyugaton. De míg én egyetemre jártam, ő a börtönöket járta. Gyorsan összebarátkoztunk. Bizalmasává fogadott, így az én feladatom lett, hogy

hosszas monológjait végighallgassam, ápoljam a lelkét, és „ügynökeként” munkalehetőséget keressek neki. Első ízben a Stanford Egyetem egyik új, a börtönök lélektanával foglalkozó nyári kurzusán volt segítségemre oktatói munkámban. Carlo nemcsak kínos részletességgel beszélt börtönben szerzett élményeiről, hanem megszervezte, hogy mások – börtönviselt férfiak és nők – is beszámolhassanak tapasztalataikról. A kurzusra börtönőröket, büntetőjogi ügyvédeket és az amerikai börtönviszonyokat jól ismerő szakembereket hívtunk meg. A kurzus tapasztalatai alapján és Carlo odaadó „szakértésével” igyekeztünk a kísérletünket olyan valósághű környezetbe helyezni, ami társadalomtudományi kutatások esetén ritkaságszámba megy. Hét óra felé jár. Carlo és én a monitoron nézzük az éppen soron lévő létszámellenőrzést, melyet videóra rögzítünk. Ezután átmegyünk börtönigazgatói irodámba, ahol megbeszéljük, mire kell odafigyelnünk másnap a beszélő lebonyolításakor. Váratlanul beront a szobába Jaffe, és közli, hogy Doug-8612 igen zaklatott, azt kéri, engedjük szabadon, és velem akar beszélni. Jaffe nem tudja megítélni, hogy a rab színleli-e zaklatottságát, mert így akar kikerülni, és újabb felfordulást előidézni, vagy tényleg rossz idegállapotban van. –  Rendben, vezesd ide, és megnézem, mi van vele – válaszolom. Az irodámba egy rosszkedvű, indulatos, feldúlt fiatalember érkezik. –  Mi a baj, fiatalember? – teszem fel neki a kérdést. –  Nem bírom tovább. Az őrök folyton zaklatnak, pikkelnek rám, állandóan a verembe zárnak, és… –  Hát, számomra az derül ki abból, amit láttam, márpedig én mindent láttam, hogy mindez nem véletlen. Nincs még egy olyan izgága és engedetlen személy a börtönben, mint maga. –  Nem érdekel a véleménye. Megszegték a szerződést. Én nem azt írtam 57 alá, hogy így fognak bánni velem, és… –  Na, állítsd le magad, kisapám! – csattan fel dühösen Carlo. – Mit nem bírsz elviselni? A fekvőtámaszokat, a felüléseket? Azt, hogy az őrök gúnyolódnak és ordítoznak? Ezt nevezed te zaklatásnak? Nehogy félbeszakíts! Vagy az a néhány óra fogda fáj neked? Hát jól figyelj! San Quentinben egy óra alatt kicsinálnának. Mindenki megérezné rajtad, hogy gyáva patkány vagy. Az őrök először is szétütnék a fejed, és mielőtt bevágnának a valóban sivár, puszta beton sötétzárkába, ahol én heteket töltöttem, odadobnának nekünk. Egy buzi vagy egy bandavezér megvenne két, esetleg három pakli cigarettáért, és a segged egykettőre a szivárvány színeiben játszana. Pompás köcsög lenne belőled! Doug-8612 dermedten hallgatja Carlo dühödt kirohanását. Segítségére sietek, mert érzem, Carlo hamarosan tombolni fog. Néhány hónapja szabadult, és úgy tűnik, a börtönszerű környezet sok év kínszenvedését élesztette fel benne.

–  Carlo, köszönjük a betekintést a börtönök világába. De most néhány dolgot tisztázni szeretnék a fiatalemberrel. Ugye tudja, módomban áll az őröknek megparancsolni, hogy ne gyötörjék magát, amennyiben úgy dönt, hogy marad és együttműködik velünk. A pénz miatt vállalta, nem? És ugye tudja, ha kiszáll, nem kapja meg a teljes összeget? –  Igen, persze, de… –  Jó, akkor a következő egyezséget ajánlom: az őrök abbahagyják a zaklatást, maga marad, és pénzt keres, cserében mindössze annyit kérek, hogy időről-időre lásson el információval, legyen a segítségemre a börtön irányításában. –  Hát, nem is tudom… –  Vegye fontolóra az ajánlatomat, és ha később, miután rendesen megvacsorázott, még mindig távozni akar, gond nélkül elengedjük, és időarányosan kifizetjük. Ha a pénzkereseti lehetőség miatt úgy dönt, hogy marad, az őröket leállítom, de számítok az együttműködésére. Az eddigi gondokat elfelejtjük, és tiszta lappal indítunk. Megegyeztünk? –  De szükségem… –  Nem kell most eldöntenie. Az este folyamán gondolja át, amit mondtam, és döntse el, mit tesz! Rendben? –  Hát, jó – mondja Doug-8612 alig hallhatóan. A rabot átkísérem a szomszéd szobába, Jaffe irodájába, ő majd intézkedik, hogy az őrök vigyék vissza az udvarba. Jaffe-et tájékoztatom, hogy a rabnak gondolkodási időt adtam, mert nem tudja eldönteni, elmegy-e, vagy itt marad. A fausti alkut ott helyben rögtönöztem. Gonosz börtönigazgatóként viselkedtem, nem tanítványaira odafigyelő oktatóként, akinek hinni szeretem magam. Börtönigazgatóként szeretném Doug-8612-t maradásra bírni, mert távozása rossz hatással lenne rabtársaira, és úgy gondolom, együttműködésre lehetne bírni, ha az őrök nem zaklatnák folyamatosan. Ám nem másra kértem a zendülések főszervezőjét, mint hogy bizonyos kedvezmények fejében legyen az informátorom, azaz „vamzerkedjen”. Valódi fogvatartottak szemében a vamzer a legalacsonyabb rendű állatfajta. A valódi börtönökben a besúgókat gyakran magánzárkába teszik, ha kitudódik a személyük, máskülönben rabtársaik percek alatt végeznének velük. Később Carlo és én átmegyünk Ricky éttermébe, ahol egy tál lasagne mellett Carlo szórakoztató történeteit hallgatom, és igyekszem elhessegetni börtönigazgató énem ronda képzetét. Nincs kiszállás Eközben az udvarban Arnett és John Landry ismét felsorakoztatják a rabokat, létszámellenőrzéssel kívánják zárni a hosszúra nyúlt napot. Stew-819

továbbra is a gúnyolódásuk célpontja, mert nem hajlandó a többiekkel együtt vezényszóra köszönetet mondani: –  Köszönjük a szép napot, felügyelő úr! A bejárati ajtó csikordulva nyílik, a felsorakozott rabok megpillantják a börtönigazgatóval folytatott megbeszélésről visszatérő Doug-8612-t, aki előzetesen közölte társaival, hogy részéről vége a játéknak, kiszáll, semmivel nem lehet maradásra bírni. Most társai mellett elhaladva bemegy a kettes zárkába, és az ágyra veti magát. –  Kifelé, 8612! Állj a falhoz! – adja ki a parancsot Arnett. –  Szopjál le! – hangzik a válasz. –  Kifelé, 8612! –  Szopjál le! –  Segítsen neki valaki! – utasít Arnett. –  Hol van a bilincs kulcsa, uram? – kérdi John Landry. –  Ha itt kell is maradnom, nem fogom tűrni ezt a basztatást! – kiabálja a zárkából Doug-8612. Amikor kóvályogva kijön a cellából, rabtársait megpróbálja felvilágosítani, mi is a helyzet valójában: –  Értitek, komolyan mondom, nem tudtam kiszállni! Beszéltem orvossal, beszéltem ügyvéddel és… Hangja akadozik, nem világos, mit akar mondani. Rabtársai kinevetik. A parancsnak nem engedelmeskedik, nem áll a falhoz, hanem társai előtt állva hadonászik, és ideges nyihogással szónoklatba fog: –  Nem tudtam kiszállni! Nem engedtek ki! Ti sem mehettek el innen! A rabtársak zavartan vihorásznak. Az őrök figyelemre sem méltatják a szónokló rabot, a bilincs kulcsát keresik, hallgatólagosan azt tervezik, hogy újra a rab csuklójára kattintják, és visszatoloncolják a verembe, ha nem hagyja sürgősen abba. –  Úgy érted, nem lehet szerződést bontani? – kérdi Doug-8612-től egyik társa. –  Hogyhogy nem lehet visszalépni? – kérdezi valaki kétségbeesetten, kérdését senkinek sem címezve. –  Elég volt, nem beszélünk! Rengeteg időtök lesz még a haverotokkal csevegni – utasítja rendre a rabokat Arnett. Doug-8612 a társaság egyik tiszteletben álló vezéregyénisége, közlése lesújtó, a rabok elszántsága és ellenállása megrendül. Glenn-3401 így számol be a kijelentés hatásáról: „Azt mondta, nincs kiszállás. Olyan érzés volt, mintha valóban rabok lennénk. Lehet, hogy csak Zimbardo kísérletében, és igaz, hogy pénzt kapunk érte, de a francba is, mégiscsak rabok voltunk. 58 Tényleg rabok voltunk.” A legrosszabb forgatókönyv is megfordul a fejében: „Különösen rémisztő volt a gondolat, hogy testünket-lelkünket két hétre eladtuk. Komolyan azt hittük, hogy rabok vagyunk, hogy valóban vállalnunk kell a drasztikus fellépést

és annak minden következményét, különben nincs menekvés. Ismét kijönne értünk a Palo Altó-i rendőrség? Vajon megkapjuk a pénzünket? Hogyan 59 szerzem vissza a pénztárcámat?” Egy másik rab, az őrökkel aznap folyamatosan összetűzésben álló Rich1037 számára is megdöbbentő a felismerés. A következőket jegyezte le: „Kiderült, hogy nincs kiszállás. Úgy éreztem, tényleg börtönbe zártak. Leírhatatlan érzés volt. Totálisan tehetetlennek éreztem magam. Teljesen 60 kétségbeestem.” Doug-8612 nyilvánvalóan többszörös csapdahelyzetben találta magát. Egyrészt szeretett volna a kemény fiú, a lázadók vezére szerepében fellépni, másrészt el kívánta kerülni az őrök vegzatúráját, maradni akart, pénzt keresni, de a besúgószerep nem tetszett neki. Valószínűleg kettős játszmára készült, félre akart engem vezetni, csak éppen nem volt biztos benne, hogy valóban képes ekkora átverésre. Ott helyben vissza kellett volna utasítania az ajánlatomat, fontolóra sem venni a lehetőséget, hogy „vamzerolás” fejében kedvezményekhez juthat. De nem ezt tette. Ha akkor határozottan kiáll távozási szándéka mellett, nem lett volna más választásom, mint elengedni. Ugyanakkor elképzelhető, hogy Carlo gunyoros, megszégyenítő kirohanása miatt nem szívesen visszakozott volna a jelenlétében. Minden bizonnyal ezeket a lehetséges dilemmákat akarta feloldani kijelentésével, hogy a hivatalos döntés értelmében nem távozhat, és ezzel a rendszerre hárította a felelősséget. Nagyobb horderejű kijelentést nem is tehetett volna. Sok változás elindítója ez a váratlan hír. A stanfordi börtönkísérlet ebben a pillanatban alakul át – stanfordi börtönné. A kijelentés ráadásul nem föntről, a börtönszemélyzettől, hanem lentről, az egyik rabtól származik. A börtönlázadás hatására az őrök másképp tekintenek a rabokra, veszélyesnek tartják őket. Az állítás, miszerint a kísérletből senki sem szállhat ki, megváltoztatja szimulált börtönünk lakóinak a helyzetét, és kényszerű rabságban kezdik érezni magukat. Az éjszakás őrök visszatérnek Mintha a raboknak nem lenne elég bajuk, ismét munkába áll az éjszakás gárda. Hellmann és Burdan fel-alá járkálnak az udvaron, a nappalos őrök távozására várnak. Gumibotjukat pörgetik, bekiabálnak a kettes cellába, rendre intik Doug-8612-t, az egyik rabot utasítják, hogy álljon el az ajtóból, és tűzoltó készülékkel a kezükben fenyegetőznek, hogy a rabok arcába eresztik a széndioxid-töltetet. Az egyik rab Geoff Landryhez fordul:

–  Felügyelő úr, lenne egy kérésem. Egyik társunknak ma van a születésnapja. Elénekelhetnénk a „Boldog szülinapot”? Landrynek ideje sincs a válaszra, mert a háttérből Hellmann máris utasít: Majd elénekelhetitek a sorakozónál. Most vacsora van, hármasával asztalhoz! A rabok egymás után az udvar közepén megterített asztalhoz ülnek, és elfogyasztják szűken mért vacsorájukat. Beszélni tilos. Az éjszaka eseményeiről készített videofelvételek újranézésekor látom, hogy Burdan behoz valakit. A rabot, aki szökni próbált, vigyázzállásban a folyosó közepére állítja, éppen az étkezőasztal mögé. A rab szeme be van kötve. Geoff Landry faggatni kezdi, hogyan sikerült neki eltávolítania a zárat, de ő nem hajlandó elárulni. Amikor a szemkötőt eltávolítják a szökevény fejéről, Geoff Landry megfenyegeti: –  Megemlegeted, amit kapsz, ha még egyszer hozzá mersz nyúlni a zárhoz, 8612! Doug-8612 volt az, aki szökést kísérelt meg! Landry a zárkájába taszigálja a rabot, aki sűrű káromkodásba kezd, sokkal hangosabban, mint korábban. –  Szopjatok le! – visszhangzik az udvar. Hellmann megelégeli, és unott hangon bekiabál a kettes cellába: –  Ez a lemez nagyon ócska, 8612! Már nevetni sem tudunk rajta! Az őrök az étkezőasztalhoz rontanak, mert Jerry-5486 zárkatársaival beszélget, ami tilos. –  Hé, hé, hé! – üvölti Geoff Landry. – A vacsorát felsőbb utasításra nem vonhatjuk meg tőletek, de úgy látom, eleget ettetek. Éhen már nem haltok! A vacsorát nem vehetjük el, de a maradékot igen! – Majd kijelenti: – Mintha megfeledkeznétek róla, hogy a kedvezményeket mi adjuk, és mi vesszük el! – Ezután emlékezteti a rabokat a másnap esti láthatásra, ami természetesen elmaradhat, ha az őröknek büntetést kell alkalmazniuk. Az evéssel elfoglalt rabok megjegyzik, hogy a beszélőről nem feledkeztek meg, nagyon is készülnek rá. Geoff Landry Doug-8612-t piszkálja, aki az étkezéshez levette a fejéről a harisnyát, és nem hajlandó visszahúzni: –  Nem szeretnénk, ha megbetegednél, mert esetleg a hajadból valami az ételbe hullik. Doug-8612 reakciója különös, mintha kezdene elszakadni a valóságtól: –  Túl szoros, nem tudom felvenni. Megfájdul tőle a fejem. Mi? Tudom, hogy fura. Ezért kell elmennem innen… –  M’ért fájdulna meg a fejed? –  Tudom, hogy megfájdul. Rich-1037-en levertség és egykedvűség vesz erőt. Üveges tekintettel, monoton hangon beszél. A zárka padlóján fekszik, folyamatosan köhög. A börtönigazgatóval akar beszélni. (Beszélek is vele, miután megvacsoráztam. Ellátom köhögéscsillapítóval, és közlöm vele, elmehet, ha úgy érzi, nem bírja

tovább, de hozzáfűzöm, hogy a dolgok jobbra fordulnának, ha ideje és energiája javát nem emésztené fel a lázongás. Ígéretet tesz, hogy visszafogja magát, és jelzi, hogy jobban van.) Az őrök ezután Paul-5704-re összpontosítanak, aki egyre határozottabban lép fel, mintha a korábbi vezér, a lázongó Doug-8612 szerepét kívánná átvenni. –  Nincs kirobbanó jókedved, 5704! – szól Landry, miközben Hellmann végighúzza gumibotját a zárka rácsán, csattogó-kereplő hangot keltve. –  Ez jól szól! Kipróbáljuk lámpaoltás után? – áll elő az ötlettel Burdan. Paul-5704 megpróbál elsütni egy viccet, egyik-másik rabot megnevetteti, de az őrök el sem mosolyodnak. –  Nagyon vicces! Nagyon! – jegyzi meg Landry. – Viccelődj csak! Remekül szórakozunk. Legalább tíz éve nem hallottam ilyen gyermeteg viccet! Az őrök kihúzzák magukat, és az egymagában, komótosan vacsorázó Doug-8612 köré tornyosulnak, egyik kezük a csípőjükön, másik kezükben vészjóslóan pörgetik a gumibotot. –  Nicsak, itt a nagy forradalmár, a hős ellenálló! – kiáltja Geoff Landry. Doug-8612 felugrik az asztaltól, az udvar végében a falhoz fut, és letépi a videokamerát eltakaró fekete vásznat. Az őrök megragadják, és ismét a verembe toloncolják. –  Bocs, fiúk – jegyzi meg gúnyosan Doug-8612. –  Sajnálod, mi!? Majd gondoskodunk róla, hogy igazi megbánást tanúsíts! – vág vissza az egyik őr. Amikor Hellmann és Burdan elkezdik az elkülönítő ajtaját gumibotjukkal döngetni, Doug-8612 ordibál, hogy megsüketül, szétmegy a feje: –  A kurva életbe! Hagyjátok abba! Mindjárt megsüketülök! –  Legközelebb gondolkodj kicsit, mielőtt tombolni kezdesz! – oktatja ki Burdan. –  Na, menj a picsába, haver! Legközelebb az ajtókat is lekapom! Az egyik rab érdeklődik, lesz-e este filmvetítés, az eredeti tervek részletes ismertetésekor ugyanis említést tettünk róla. Az egyik őr megadja a választ: –  Ki tudja! Meglehet, soha nem lesz filmvetítés. Az őrök hangosan megvitatják a berendezési tárgyak megrongálásának következményeit. Hellmann előkeríti a házirendet, és fennhangon felolvassa az idevágó passzust. Az egyes zárka ajtófélfájának támaszkodik, kezében meg-megpördíti a gumibotot. Önbizalma és tekintélye mintha minden lélegzetvétellel erősödne. Hellmann közli társaival, hogy mozi helyett egyes raboknak dolgozniuk kell, mások pihenőt kapnak. –  Kis figyelmet kérek! – szólal meg Hellmann. – Mindenki esti szórakozásáról gondoskodni fogunk. A hármas cella pihenőt kap! Csinálhattok, amit akartok, mert elmosogattatok, és minden munkát rendben elvégeztetek. Kettes cella! Fejezzétek be a kiadott munkát! Egyes cella!

Gyönyörű takaróink vannak a számotokra, csak kicsit szúrósak! Mutassuk meg nekik, hadd lássák! Lesz min dolgoznotok az este, ha nem akartok tövisek közt aludni! Hellmann átveszi Landrytől a gizgazokkal teleszórt takarókat. –  Hát nem csodaszép?! – folytatja a monológját. – Hölgyeim és uraim, tekintsék meg ezt a remek darabot! Nézzék ezt a takarót! Igazi remekmű! Egyesével szedjétek ki a töviseket, mert különben ezeken fogtok aludni. –  Majd elalszunk a földön – jegyzi meg az egyik rab. –  Ahogy tetszik, nekem mindegy – válaszol Landry. Érdekes megfigyelni Geoff Landry ingadozását: hol a kemény, hol a jó szándékú őr szerepét veszi fel. Még nem engedte át teljesen az irányítást Hellmann-nak, szeretne bizonyos mértékű hatalmat, ugyanakkor a rabokkal is együttérez, amire Hellmann szinte képtelen. (Egy későbbi beszélgetésben Jim-4325, akinek kitűnő meglátásai vannak, Hellmannt rosszindulatúnak nevezi, és a „John Wayne” gúnynévvel illeti. Véleménye szerint a Landry fivérek „jó őrök”, és a legtöbb rab úgy ítéli meg, hogy Geoff Landry gyakrabban volt jó őr, mint rossz.) A hármas zárkából valaki megkérdi, kaphatnának-e könyveket. Hellmann javasolja, hogy esti olvasmányként adjanak nekik „egy-egy példányt a házirendből”. Előbb viszont újabb létszámellenőrzés következik: –  Ma nem lehet bakizni, értitek?! 2093 kezdi. Szépen sorjában, csak hogy kicsit gyakoroljunk! Burdan nem hagyja ki a szereplési lehetőséget. A felsorakozott rabokhoz lép, és a képükbe mondja: –  Nem így tanítottuk nektek. Hangosan, érthetően, pattogósan! 5704, nem vagy valami gyors. Kezdheted a fekvőzést! Az őrök egyre kevésbé mérlegelnek, a büntetést kezdik ok nélkül kiróni. Paul-5704 tiltakozik: –  Nem fekvőzök! Burdan erővel kényszeríti. A rab fekvőtámaszba ereszkedik, de nem elég mélyre. –  Lejjebb, mélyebbre! – Burdan gumibotjával böködi a rab hátát. –  Ne lökdöss! –  Hogy érted azt, hogy ne lökdösselek? – értetlenkedik Burdan. –  Úgy, hogy ne lökdöss! –  Ne dumálj, hanem nyomjad! – utasít Burdan. – Elég, állj vissza a sorba! Az előző naphoz képest Burdannek határozottan megjött a hangja, sokkal aktívabban lép fel, de egyértelműen Hellmann az „alfahím”. Valahányszor Burdan és Hellmann lendületes kettőst alkot, Geoff Landry a háttérbe húzódik, vagy egyszerűen távozik az udvarból. Látszólag minden ok nélkül a legjobb magaviseletű rab, Őrmester is fekvőtámaszokat és felüléseket kap büntetésből.

–  Szépen csinálja! Látjátok, hogy kell? Ma tele van energiával! – kommentálja Hellmann, aztán Glenn-3401-hez fordul: – Mosolyogsz? Min mosolyogsz? –  Mosolyogni van kedved? Mi olyan mulatságos, 3401? Akarsz aludni ma éjjel? – tromfol Burdan. –  Ki engedte meg, hogy mosolyogjatok?! Nem bulizni vagytok itt! Még egyszer meglátom, iszonyú sok felülést kaptok! – biztosítja őket Hellmann. Hellmann nem hagyhatja ki a helyzetet, és viccet mesél Burdannek: –  Se keze, se lába, mégis ott van a kocsmában. Ki az?… Törzsvendég! A két őr jót derül, de a rabok nem nevetnek. –  Nem tetszik nekik a vicced – cukkolja Burdan. –  Tetszett a viccem, 5486? –  Nem igazán – vallja be őszintén Jerry-5486. –  Kilépni a sorból! Tíz fekvőtámasz, mert nem tetszett a vicc, és még öt, mert mosolyogtál. Az annyi mint tizenöt. Hellmann nem bír leállni. A rabokat arccal a fal felé állítja, majd hátraarcot vezényel, és megmutatja, milyen az „egykarú cerkaárus”. Egyik kezét a nadrágjába csúsztatja, ujját az ágyékához helyezi, mintha erekciója volna. Nevetni továbbra is tilos. Akadnak, akik mégis elnevetik magukat, büntetésből természetesen fekvőtámaszt és felülést végeztetnek velük. Glenn-3401 közli, hogy egyáltalán nem találta humorosnak. Őt őszinteségéért büntetik fekvőtámasszal. Ezután elénekeltetik a rabokkal az azonosító számokat. Hellmann megkérdi Őrmester-2093-tól, hogy éneklésnek nevezné-e azt, amit produkáltak. –  Nekem úgy hangzott, felügyelő úr. Hellmann tíz fekvőtámaszra ítéli, amiért ellenkezni mert vele. Őrmester nem várt kérdést tesz fel: –  Nem nyomhatnék többet, uram? –  Csinálj még tízet! –  Ne inkább annyit, amennyitől összeesem? – teszi fel a még provokatívabb kérdést Őrmester. –  De, nyugodtan. Hellmann és Burdan nem tudja, hogyan reagáljon a gúnyolódásra. A rabtársak aggódva összenéznek, nem szeretnék, ha az önként vállalt büntetéssel Őrmester tőlük is megkövetelhető új elvárások bevezetésére késztetné az őröket. Nagyon rossz ötletnek tartják Őrmester provokációját. Amikor a raboknak ismét bonyolult matematikai művelettel kell azonosító számukat sorolni, Burdan csúfondárosan megjegyzi: –  Az olyan iskolázott fiúknak, mint ti is vagytok, ez nem okozhat nehézséget. Noha Burdan maga is főiskolai hallgató, megjegyzésével bizonyos értelemben a konzervatívok akkori szóhasználatára hajaz, akik szívesen

alkalmazták a „nyamvadt, sznob entellektüel” fordulatot, valahányszor diplomásokra utaltak. A raboknak felteszik a kérdést, hogy szeretnék-e visszakapni ágyukat és takarójukat. Szeretnék. –  És mivel érdemeltétek ki, hogy visszakapjátok? – érdeklődik Hellmann. –  Kiszedtük a takaróból a toklászokat – feleli az egyik rab. Hellmann közli velük, hogy azok nem „toklászok”, hanem „tövisek”. Egyszerű példa arra, hogyan határozza meg a hatalom a nyelvhasználatot, és az hogyan teremt valóságot. Miután a rabok készek tövisnek nevezni azt, amit eltávolítottak, Burdan elrendeli a takarók és párnák visszaadását. Hozza is őket Hellmann a hóna alatt, és Paul-5704 kivételével mindenkinek kiosztja. A rabtól megkérdi, miért késlekedett a munkával, majd folytatja: –  Szeretnél párnán aludni? M’ért adnám oda, amikor nem akaródzott a munka? –  Mert jó a karmám – válaszolja pimaszkodva Paul-5704. –  Ismét felteszem a kérdést: m’ért adnám vissza a párnád? –  Mert kérem, hogy adja vissza a felügyelő úr. –  A többiekhez képest te tíz perccel később láttál munkához – jegyzi meg Hellmann. – Még egyszer elő ne forduljon, hogy húzod az időt! A rab helyteleníthető viselkedése ellenére Hellmann végül megenyhül, és visszaadja a párnát. Burdan nem akar a háttérbe szorulni, ezért utasítja a rabot: –  Köszönd meg szépen! –  Köszönöm. –  Na, még egyszer! Köszönd meg a felügyelő úr kedvességét! A párnáért való esdekléssel Hellmann ügyesen elhatárolja lázongó társaitól a rabot. A rabok szolidaritásán mintha felülkerekedne az önző egyéni érdek. Boldog születésnapot! Jerry-5486 emlékezteti az őröket, hogy a „Boldog szülinapot!” még nem énekelték el. Különös kérés ez, hiszen a rabok holtfáradtak, és az őrök épp takarodót fújnának. Talán a külvilágban megszokott gesztusokhoz való ragaszkodásuk jele, vagy az abnormálishoz vészesen közelítő állapotok rendezésére tett kísérlet. –  Felügyelő úr, 5486 kéréssel állt elő. El akarja énekelni a „Boldog szülinapot!” – tájékoztatja Burdan Hellmannt. –  Születésnapod van, és nem dolgoztál! – méltatlankodik Hellmann, amikor kiderül, hogy az ünnepelt Paul-5704. –  A születésnapján nem szokott dolgozni az ember – válaszolja a rab. Az őrök egyesével megkérdezik a felsorakozott raboktól, akarnak-e énekelni. A

rabok egytől-egyig úgy gondolják, illendő elénekelni a születésnapi köszöntőt. Hubbie-7258 kapja a parancsot, hogy legyen az előénekes – végre valami, ami nem kellemetlen a fülnek. Először többféleképpen szólítják az ünnepeltet – van, aki a „bajtárs” megszólítással él, van, aki az azonosító számot énekli. Hellmann és Burdan üvölt. –  Az úriember neve 5704! – emlékeztet Burdan. – És magasabban kezdjétek! Hellmann elismerően nyilatkozik Hubbie-7258 énektudásáról. –  Indíts szvingesen, utána folytasd normál ritmussal – fitogtatja zenei műveltségét. Ezután hagyományosabb előadásmódban kéri, de nem elégedett: – Kicsit lelkesebben! Az embernek évente egyszer van születésnapja! A rabok törekvése a rutin felborítására és pozitív érzések kifejezésére a dominancia és alávetettség megismerésének forrása lett. Végső összeomlás és szabadulás Lámpaoltás, és Doug-8612 végre – ki tudja, hányadik alkalommal – kikerül az elkülönítőből. Magánkívül van: –  Jézus Mária! Mindjárt bekrepálok! Értitek? Sérelmeit dühödten, zavarosan üvöltözve adja elő, amikor másodszor fogadja őt Jaffe: –  El akarok menni! Elcseszett egy hely! Nem bírok ki még egy éjszakát! Belepusztulok! Ügyvéddel akarok beszélni! Jogom van ügyvédhez, nem? Anyámmal akarok beszélni! – Tombolva arra hivatkozik, hogy az egész csak kísérlet: – Ne szórakozzatok az én fejemmel! Begolyózok! Ez egy kísérlet! Nem rabszolgának jöttem! Nincs jogotok szétkúrni az agyamat! – Fenyegetőzik, hogy bármire képes, csak kijuthasson, akár az ereit is felvágja. – Bármire képes vagyok! Ki akarok jutni! Szétverem az összes kamerátok! Megtámadom az őröket! Jaffe mindent megtesz a megnyugtatására, de Doug-8612 csak nem csillapodik le, torkaszakadtából üvölt tovább. Jaffe megígéri neki, hogy hívatja egyik szaktanácsadónkat, aki a rab kérését komolyan mérlegelni fogja. Kis idő múlva a kései vacsorájáról visszatérő Craig Haney meghallgatja a jelenetről készült hangfelvételt, elbeszélget a rabbal, mert el akarja dönteni, hogy érzelmi kimerültsége indokolttá teszi-e Doug-8612 haladéktalan szabadon bocsátását. Mindannyian bizonytalanok voltunk, nem tudtuk eldönteni, mennyire hitelesek Doug-8612 reakciói, nem zárhattuk ki, hogy állapotát színleli. Előéletéről a rendelkezésünkre álló háttérinformációból az derült ki, hogy egy évvel korábban az egyetemen a háborúellenes aktivisták

egyik vezetője volt. Lehetséges, hogy alig harminchat óra alatt valóban összeroppan? Ahogy arról utóbb maga is beszámol, Doug-8612 valóban rossz idegállapotban volt: „Nem tudtam eldönteni, hogy valóban a börtön borított-e ki, vagy reakcióimmal saját magamat hergeltem fel [szándékosan].” Craig Haney utólagos elemzésében érzékletesen leírja, milyen nehéz feladat volt egyedül – én éppen vacsoráztam – döntést hoznia: Utólag visszatekintve könnyű feladatnak tűnik, akkor mégis váratlanul szakadt rám. A projekt rengeteg időt, energiát és pénzt emésztett fel, és tudtam, hogy gondosan kidolgozott és felépített kísérletünk kudarcba fulladhat, ha valakit idő előtt elengedünk. Egyikünk sem számolt ilyen eseménnyel, így nem volt tartaléktervünk erre az eshetőségre. De ez a fiatalember rövid fogva tartása ellenére határozottan zavart lelkiállapotba került, rosszabb állapotban volt, mint amilyennel bárki esetében számoltunk, mire a második hét végére ér a börtönkísérlet. A kísérlet szempontjait félretéve, emberbaráti döntést hoztam, amikor úgy határoztam, hogy a 861261 est szabadon kell engednünk. Craig értesítette Doug-8612 barátnőjét, aki azonnal érte jött, és elvitte. Craig meghagyta nekik, hogy ha állapota nem javul, másnap reggel keressék fel a Stanford Egyetem orvosi rendelőjét. Az ott dolgozó munkatársakkal megállapodtunk, hogy a kísérleti személyeket hozzájuk irányítjuk, ha bármi történne. Szerencsére mind emberi, mind jogi szempontból helyes döntést hozott Craig. Azért is helyesen döntött, mert a kísérletben részt vevőket megóvta mindazon negatív hatásoktól, amelyeket Doug-8612 zavart lelkiállapota idézhetett volna elő. Amikor Curt és én tudomást szereztünk Craig döntéséről, szkeptikusan reagáltunk, azt hittük, Doug-8612 színészkedésével átverte. Miután minden rendelkezésünkre álló információt alaposan megvitattunk, beláttuk, helyesen cselekedett, amikor elengedte. Ugyanakkor magyarázatot kellett találnunk arra, hogy ez a szélsőséges reakció miért következett be ilyen váratlanul, a kéthetesre tervezett kaland legelején. Az elvégzett személyiségtesztekben semmi sem utalt lelki labilitásra, Doug-8612 érzelmi kimerülését mégis túlzottan érzékeny személyiségének és a szimulált börtönkörülményekre adott heves reagálásának tudtuk be. Craig, Curt és jómagam közösen arra a következtetésre jutottunk, hogy minden bizonnyal hiba csúszott a kísérleti alanyok kiválasztásának a folyamatába, ha nem akadt fenn a szűrőn valaki, aki ennyire „sérülékeny”. Gondolják csak végig következtetésünk jelentőségét! Kísérletünk célja nem más volt, mint annak bemutatása, miként írhatja felül a helyzet meghatározó ereje a diszpozíciós

adottságokat, és ennek ellenére diszpozíciós okokkal magyaráztuk a történteket. Utólagos elemzésében Craig helyesen mutat rá téves okoskodásunkra: „Csak később ébredtünk a nyilvánvaló ellentmondás tudatára, arra, hogy a helyzet hatalmának legelső, valóban váratlan és rendkívüli megnyilvánulását azonnal »diszpozíciós okokkal« magyaráztuk. Pontosan abból a gondolkodási 62 sémából nem tudtunk kitörni, amelyet kísérletünkkel bírálni kívántunk.” Doug-8612 rejtett motivációjára nem derült fény. Nem tudtuk, valóban elveszítette-e az önkontrollt, s valóban túlzott stresszreakcióban szenvedett-e. Ha igen, akkor szabadon bocsátása természetesen indokolt volt. Ugyanakkor azt sem zárhattuk ki, hogy eleinte „őrültnek” tettette magát, annak tudatában, hogy ha jól színészkedik, kénytelenek leszünk elengedni. Elképzelhető, hogy hatásos színlelésével saját maga számításait húzta keresztül, amikor átmenetileg „megőrült”. Utólagos beszámolójából sem érthető meg jobban a reakciója, sőt megértése tovább bonyolódik: „Eljöttem, pedig maradnom kellett volna. Rosszul tettem. A forradalom sem lesz merő szórakozás, ezt tudatosítanom kell magamban. Maradnom kellett volna, mert ezek a fasiszták még a végén azt képzelik, hogy a vezetők [a forradalom vezetői] megfutamodnak, ha eldurvul a helyzet, hogy csak a manipuláció megy nekik. Harcolnom kellett volna az igazságért, a saját érdekeimre gondolnom sem lett 63 volna szabad.” Nem sokkal Doug távozása után az egyik őr kihallgatta, amint a kettes zárkában arról beszélgetnek, hogy másnap Doug néhány ismerősével visszajön, szétverik a börtönünket, és kiszabadítják a rabokat. Elég alaptalan híresztelésnek tartottam mindaddig, mígnem az egyik őr másnap azt nem jelentette, hogy reggel látták a volt rabot a pszichológia tanszék folyosóján. Az őröknek meghagytam, fogják el, és hozzák vissza a börtönbe, mert valószínűleg indokolatlanul engedtük szabadon: nem beteg, átvert minket. Úgy éreztem, külső támadásra kell számítanunk. Hogyan kerülhető el az erőszakos összetűzés? Hogyan tudjuk börtönünk működését biztosítani – és a kísérletünket folytatni?

5. FEJEZET KEDD: DUPLA GOND

Üveges tekintetű, megviselt rabok. Kicsinyke börtönünk kezd bűzleni, mint a férfi vécé a New York-i metróállomásokon. Úgy tűnik, az őrök megállapodtak, hogy a mellékhelyiség használatát ki kell érdemelni, lámpaoltás után pedig soha nem engedélyezik. Éjszaka a rabok kénytelenek a zárkában elhelyezett vödörbe végezni a dolgukat, az őrök rendszerint reggelig nem adnak engedélyt a kiürítésére. A rabok vehemensen tiltakoznak ez ellen. Doug-8612 előző esti összeomlása mély nyomot hagy, egyesek panaszkodnak, hogy nem bírják tovább – legalábbis ez hallható ki a bepoloskázott zárkákban zajló beszélgetésekből. Ennél szebb képet kell mutatnunk ma este, amikor szülők, barátok és barátnők látogatása várható. Ha én szülő lennék, és a gyerekemen a kimerültség, a stressz nyilvánvaló jeleit venném észre, egy percnél sem hagynám tovább ilyen körülmények között. A hozzátartozók tiltakozása reális lehetőség, ám sokkal égetőbb feladat a híresztelésekből megneszelt külső támadás elhárítása. Doug-8612 és segítői bármikor akcióba léphetnek, akár láthatás alatt is, ami kész katasztrófa lenne. A reggeles gárda hajnali kettőkor munkába áll. Az éjszakás trió még nem ment haza, mind a hat őr az udvarban gyülekezik, miután a körletükben megbeszélték, hogy a további lázongások elfojtására az eddigieknél szigorúbb intézkedéseket vezetnek be. Ahogy így egybegyűlve elnézem őket, világossá válik, hogy a termet igenis számít. Az egyik legmagasabb őr, Hellmann az éjszakások vezéregyénisége, a másik Vandy, aki a reggeles őrök között igyekszik vezető pozícióba kerülni, a harmadik Arnett, a nappalosok főudvarmestere. Burdan és Ceros, a két legalacsonyabb őr egyértelműen a vezéregyéniségek kiszolgálója. Mindketten szeretnek parancsolgatni, élőszóban meglehetősen agresszívak – folyamatosan a rabok arcába üvöltenek –, és a többi őrnél határozottan gyakrabban kerülnek a rabokkal fizikai kontaktusba. A rabokat lökdösik és bökdösik, olykor kiemelnek valakit a sorból, a nehezen kezelhető személyeket ők taszigálják az elkülönítőbe. Alkalomadtán elbuktatják a rabokat a lépcsőn, amikor az illemhelyre kísérik őket, és előfordul, hogy a rabokat túl közel szorítják a piszoárhoz. Egyértelműen élvezik, hogy van náluk gumibot, azt folyamatosan mellkasuk előtt tartják, ajtót, asztalt döngetnek vele, végighúzzák a rácson, jelenlétüket így hozzák zajosan mindenki tudomására. Egyes elemzők valószínűleg azzal állnának elő, hogy a gumibottal alacsony

termetüket igyekeznek kompenzálni. Akármilyen lélektani dinamizmus érhető is tetten, általában ők bánnak a legdurvábban a rabokkal. A szintén alacsonyabb termetű Markus és Varnish viszonylag passzívan viselkedik, a többieknél jóval csendesebbek, nem sokat beszélnek. A körletparancsnoktól kértem, követeljen tőlük határozottabb fellépést. Érdekes páros a két Landry fivér. Geoff Landry kicsit magasabb, mint Hellmann, és versenybe is száll vele az éjszakások irányításáért, ám kevésbé ötletes, nem tud olyan agyafúrt feladatokat kieszelni, mint a bimbódzó „John Wayne”. Geoff Landry időnként előtérbe helyezi magát, irányít, parancsot oszt, ugyanakkor bizonytalankodik, minduntalan visszahúzódik. Hasonló ingadozás más őröknél nem figyelhető meg. Kedd hajnalban nincs nála gumibot, később foncsorozott napszemüvegét is leveszi – ami a kísérlet szabályai értelmében tilos. John, a testvére, aki alacsonyabb nála, durván, de az „előírásoknak megfelelően” kezeli a rabokat. Nem esik túlzásba, nem olyan agresszív, mint Arnett, akit határozott, gyakorlatias utasításaival szinte mindig támogat. A rabok magassága megközelítőleg azonos, 175-180 centi. Kivétel Glenn3401, aki jó, ha van 160 centi, és Paul-5704, aki a maga majdnem 190 centijével a legmagasabb. Érdekes módon a rabok körében Paul-5704 egyre inkább vezető pozíciót vív ki magának. Az utóbbi időben magabiztosabbnak tűnik, az őrökkel szemben határozottabban ellenszegül. Rabtársai észreveszik a változást, amit az is bizonyít, hogy őt választják meg a panaszbizottság vezetőjének, és megbízzák, hogy sérelmeik orvoslása ügyében tárgyaljon velem. Új szabályok, régi módszerek Hajnali fél háromkor az udvar kissé túlzsúfolt. Hat őr és hét rab készülődik az újabb létszámellenőrzésre. Nincs különösebb indoka, miért maradnak az éjszakások, maguk döntöttek úgy, hogy egyelőre nem mennek haza. Talán azt szeretnék ellesni, hogyan végzik munkájukat őrtársaik a reggeli szolgálatban. Doug-8612 távozott, rajta kívül egyvalaki hiányzik. Vandy kiráncigálja az álmos, kelletlen Stew-819-et a kettes zárkából, és beállítja a sorba. Az őröknek szemet szúr, hogy némelyik rab nem visel a fején harisnyát, noha kötelező volna. –  Legfőbb ideje, hogy ismét létszámellenőrzést tartsunk. Mit szóltok hozzá? – kérdi Vandy. –  Remek, felügyelő úr! – válaszolja az egyik rab. –  Mit szólnak hozzá a többiek? –  Csodálatos, felügyelő úr – válaszolja Őrmester. –  Gyerünk! Hadd halljam mindenki véleményét! Ne az orrotok alatt! Hangosabban!

–  Igazán remek, felügyelő úr! –  Hangosabban! Minek van itt az ideje? 64 –  A létszámellenőrzésnek, felügyelő úr – válaszol valaki alig hallhatóan. A rabokat felsorakoztatják, kéz a falon, láb terpeszben. A számolás gyatrán megy hajnalban, alig pár óra alvás után. Nincs is szolgálatban Burdan, aki folyamatosan akadékoskodik, utasításokat ad, és gumibotját pörgetve peckesen lépked fel-alá. Időnkét kiemel egy-egy rabot a sorból. –  Na, fiatalember, nyomj le a kedvemért néhány fekvőtámaszt! –  Jól van, fiúk! Mondjátok egymás után a számotokat! De visszafelé! – adja ki a parancsot Varnish, aki első ízben hallatja a hangját. Mintha magabiztosabbnak érezné magát most, amikor sok őr van jelen. –  Hé, álljunk csak meg! – száll be a játékba Geoff Landry. – Ez a fickó nem tudja visszafelé a rabszámát! Nem így van, 7258?! Vajon miért aktivizálja magát Geoff, amikor nincs is szolgálatban? Zsebre dugott kézzel járkál fel-alá, nem úgy, mint egy börtönőr, inkább, mint egy szenvtelen turista. A hosszú, fárasztó éjszakai szolgálat után minek lófrál még mindig itt az éjszakás gárda teljes létszámban? Jelenlétük zavaró, bizonytalanságot okoz: tulajdonképpen kinek van joga parancsot adni? A létszámellenőrzés a megszokott módon zajlik: azonosító számok kettesével és visszafelé, kántálva és énekelve. Hellmann úgy érzi, mindehhez nincs mit hozzátennie, egy szót sem szól, kicsit nézelődik, aztán kimegy. Elismétlik a házirendet, majd el is énekelik. A szabályok felolvasásakor Vandy a rabokat buzdítja: frissebben, hangosabban, gyorsabban! Az elcsigázott rabok engedelmeskednek, de összevissza kántálnak. A házirendet az őrök új szabályokkal egészítik ki: –  A fogvatartottak kötelesek minden tevékenységben részt venni. Ez különösen érvényes a létszámellenőrzésekre! –  Beágyazni kötelező, a rabok kötelesek minden személyes holmit rendezetten tárolni. –  A padlót ragyogóan tisztán kell tartani. –  Tilos az ajtókat, az ablakokat, a falakat és a mennyezetet, illetve a börtön bármely berendezési tárgyát elmozdítani, megbontani, illetve megrongálni. Varnish gondoskodik róla, hogy a rabok mind stílus, mind tartalom tekintetében tökéletesen elsajátítsák a rendszabályokat. Ha kelletlenül végzik a feladatot, egyszerűen addig tesz fel kérdéseket, míg fásultan nem citálják a szabályt: –  A fogvatartottaknak tilos a fényforrások működtetése! – mondja Varnish. –  A fogvatartottaknak tilos a fényforrások működtetése! – ismétlik a rabok. –  Mikor működtethetik a világítást a rabok? – kérdi Varnish. –  Soha – válaszolják a rabok (immár tökéletes összhangban).

A rabok fáradtak, de az előző napi drillhez képest hangosabban, tempósabban válaszolnak. Ezúttal Varnish lép elő vezetővé, ő irányítja a szabályok biflázását, következetesen sulykolja őket, hatalmi fölényét éreztetve, lekezelően bánik a rabokkal. A következő szabályt nyilvánvalóan a nikotinéhségtől szenvedő Paul-5704-nek címezi. –  A dohányzás kedvezmény – citálja Varnish. –  A dohányzás kedvezmény – ismétlik a rabok. –  Mi a dohányzás? –  Kedvezmény. –  Ki kaphat kedvezményt? –  Aki kiérdemli. –  Dohányozni kizárólag étkezések után szabad, illetve, ha az őrök saját belátásuk szerint engedélyezik – pontosít Varnish, és utasít: – Ne olyan fahangon, magasabban énekeljetek! A rabok engedelmesen magasabb regiszterben ismétlik a szavakat. –  Cseppet mélyebbről indítsatok! Ha túl magasan kezditek, nincs hová felvinni a hangotokat. A raboknak egyre magasabb hangon kell énekelniük. Vandy bemutatja, hogy kell. –  Ez az, csodálatos! – dicséri Varnish. Varnish egyik kezében papír, amelyről a rendszabályokat olvassa föl, másik kezében gumibot. Míg Varnish a házirend betanításával van elfoglalva, Vandy, Ceros és Burdan körülnéznek a zárkákban, a rabok körül jönnek-mennek, keresik a bilincs kulcsát, és ellenőrzik, nem találnak-e valamit, ami fegyverként használható, vagy bármit, ami gyanús. Ceros utasítja Őrmestert, hogy lépjen a szemközti falhoz, kezek a falon, lábak terpeszben, majd beköti a szemét. Ceros a maga és a rab csuklóját összebilincseli, és felszólítja a rabot, hogy hozza a küblit, indulnak a mellékhelyiségbe kiüríteni. –  Kinek áll jogában mindennemű parancsot felülbírálni? – teszi fel az ellenőrző kérdést Varnish. –  A börtön igazgatójának – hangzik a rabok válasza. Az én feladatom a hajnal főbb eseményeiről videofelvételt készíteni, míg Curt és Craig alszik egyet. Különös érzés azt hallani, hogy az én parancsom megfellebbezhetetlen. „Másik életemben” soha nem szoktam másoknak parancsot adni, ha valamire szükségem van, kérés vagy javaslat formájában állok elő vele. Varnish tovább drillezik a rabokkal: mit von maga után, ha bármelyik rendszabályt megszegik? Büntetést – énekelik kényszerűen. Nevetséges és megalázó, amint legmagasabb énekhangjukon kell újra és újra elismételniük a rettegett szót.

Majdnem negyven perce tart az előadás, a rabok egyre nehezebben tartják magukat: begörcsöl a lábuk, fáj a hátuk, de senki sem panaszkodik. Burdan hátraarcot vezényel, az öltözékük ellenőrzése következik. Vandy kérdőre vonja Rich-1037-et, amiért nem viseli a harisnyasapkát. –  Az egyik őr elvette, uram. –  Én nem tudok róla, hogy bármelyik felügyelő úr elvette volna. Azt állítod, hogy a felügyelőknek fogalmuk sincs róla, mi zajlik itt valójában? –  Nem, nem állítom, felügyelő úr. –  Tehát elveszítetted a fejfedőd. –  Igen, elveszítettem, felügyelő úr. –  Tizenöt fekvőtámasz! –  Hangosan számoljam? Vandy bejelenti, hogy Glenn-3401 nem érzi jól magát. –  Nem szeretjük a beteg rabokat – közli Varnish. – Csináljon húsz felülést, attól meggyógyul! – Szimulánsnak nevezi, és elkobozza a párnáját. –  Jól van! Mindenki, akin van sapka, menjen vissza a zárkájába! Leülhettek az ágyra, de lefeküdni tilos. Apropó, ágyazzatok be rendesen, feszüljön a takaró! Ezután Varnish fekvőtámaszra ítéli a három fedetlen fejű rabot. Leugrik az asztalról, ahol eddig ült, és a nagyobb nyomaték kedvéért gumibotjával jól odavág az asztallapra. –  Fel! Le! – vezényli a büntetésüket végző raboknak. Paul-5704 abbahagyja, tiltakozik, nem bírja tovább. Varnish engedékeny hangulatban van, a rabokat felsorakoztatja. –  Jól van! Mindenki az ágya mellett áll addig, amíg nem találtok három tökfödőt! Ha nincs meg, tegyetek törülközőt a fejetekre! –  Milyen napunk van, 819? –  Csodálatos, felügyelő úr! –  Na, ágyazzatok be, szabályosan, ahogy kell, azután leülhettek. Az éjszakások már távoztak, csak a váltás van jelen és Morison, a tartalékos őr, aki mindeddig az önkényeskedés csendes szemlélője volt. Most megengedi a raboknak, hogy lefeküdjenek, akik azonnal le is dőlnek, és szinte azonnal elnyomja őket az álom. Vagy egy óra múlva benéz Jaffe, a körletparancsnok. Nagyon kicsípte magát, tweedzakót és nyakkendőt visel. Mintha minden nappal magasabb lenne, vagy jobban kihúzza magát, egyenesebben jár, mint ahogy emlékeim szerint régen tette. –  Figyelem, figyelem! – adja meg a hangot. – A rabok megfelelő öltözékben sorakozzanak fel az udvarban további ellenőrzés céljából! Az őrök a rabokat felébresztik a kettes és a hármas cellában, és az udvarra tessékelik őket. Ismét rövidre szabott pihenő jutott nekik.

A kettes és a hármas zárka lakói kikászálódnak. Stew-819 megtalálta a sapkáját, Rich-1037 turbánszerűen feltekert törülközőt visel, míg Paul-5704 kendőszerűen kötötte a fejére, kilóg alóla hosszú fekete haja. –  Hogy aludtunk? – érdeklődik Varnish Őrmestertől. –  Csodásan, felügyelő úr! –  Jól – válaszol ugyanerre a kérdésre szűkszavúan Paul-5704. Varnish arccal a fal felé állítja, míg őrtársa az egyik alapvető szabályt citálja: –  A fogvatartottak kötelesek az őröket „felügyelő úrnak” szólítani. Paul-5704 fekvőtámasszal fizet az átlátszó hazugságot tetéző tiszteletlenségért. A körletparancsnok kimért léptekkel elhalad a felsorakozott rabok előtt, akár egy tábornok a katonai szemlén: –  Ennek a fogvatartottnak gondja van a hajával, és úgy tűnik, az azonosító számával is. Azonnal gondoskodjanak a rabszám pótlásáról! – Parancsba adja, hogy az azonosító számot vagy varrják vissza, vagy filctollal írják az ingre. – Ennek a fogvatartottnak kilóg a haja a törülköző alól. – Továbbhalad, sorra szemügyre veszi a problémás rabokat, az őröket intézkedésre szólítja fel. –  Este beszélő. A látogatóknak meg kell mutatnunk, milyen remekül néznek ki intézményünk lakói. Jól mondom? A 819-es fogvatartott tanulja meg, hogyan kell a harisnyát rendesen a hajára húznia. Javaslom továbbá, hogy valamikor a közeljövőben a 3401-es és az 5704-es fogvatartottak tanulják meg úgy a fejükre tenni a törülközőt, ahogyan a 1037-es jelenleg viseli. Most mindenki vonuljon a zárkájába! A rabok visszamennek aludni, de hamarosan kelhetnek újra, itt a reggeli ideje. Új nap indul, munkába áll a nappalos csapat: Arnett, John Landry és Markus. A létszámellenőrzésnél új módszert vezetnek be, a raboknak pomponlány stílusban kell bekiabálniuk a számukat. A rabok egyesével kilépnek a sorból, és buzdítóan, mint a pomponlányok a meccseken, előadják a rabszámukat. Ha a sor végére érnek, a produkció kezdődik elölről… Annak ellenére, hogy csak három napja csöppentek ebbe a bizarr helyzetbe, az őröket alakító fiatalemberek túl komolyan veszik a szerepüket. Szolgálati naplóbejegyzéseikből, a kísérlet után írt jegyzeteikből és személyes reflexiójukból egyértelműen kiderül, hogy az igazi őrök egy részére jellemző ellenséges, negatív hozzáállást és gondolkodásmódot máris magukévá tették. Ceros büszke arra, ahogy az őrök „ma ráéreztek a dologra”, mondván: „Összeszedettebbek voltunk, és kitűnő eredményeket értünk el a rabokkal.” Ennek ellenére aggodalmának is hangot ad: „Hallgatásuk akár megtévesztés 65 is lehet, elképzelhető, hogy szökésre készülnek.” Varnish leírja, hogy eleinte viszolygott az őrszereptől. Ez olyannyira nyilvánvaló volt, hogy a körletparancsnok határozottabb fellépést kért tőle. „A második nap végül elhatároztam, hogy szigorúbb fellépésre kényszerítem

magamat. Szándékosan félreraktam minden érzelmet, együttérzést és tiszteletet, amit a rabok iránt éreztem. Tőlem telhetően igyekeztem verbálisan ridegen és keményen bánni velük, nem mutattam ki velük szemben semmiféle érzést, se haragot, se elkeseredést, így nem találhattak fogást rajtam.” Az őrökkel, mint csoporttal való azonosulása megerősödött: „Az őrökre olyan csoportként kezdtem gondolni, amelyik csupa jó fejből áll, akiket azzal a feladattal bíztak meg, hogy tartsanak rendet bizonyos személyek – a rabok – között, akik mások bizalmára és együttérzésére méltatlanok.” Azt is megjegyzi, hogy a hajnali fél háromkor elrendelt létszámellenőrzés alatt az őrök ma 66 megmutatták, milyen kemények tudnak lenni, ami imponált neki. A reggeli váltásban a meghatározó szerepet Varnish-nak részben átengedő Vandy ma nem valami aktív, holtfáradt a kialvatlanságtól. Viszont örömmel állapítja meg, hogy a rabok maradéktalanul azonosulnak szerepükkel: „Nem kísérletként fogják fel, hanem valóságként, és küzdenek méltóságuk megőrzéséért. De ott vagyunk mi, és megmutatjuk nekik, ki az úr.” Beszámolója szerint egyre gyakrabban kapja magát önkényes parancsolgatáson, és megfeledkezik róla, hogy kísérletről van szó. Azt veszi észre magán, hogy példát akar statuálni: „Meg kell büntetni azokat, akik nem engedelmeskednek, mert meg kell mutatni a többi rabnak, milyen a helyes viselkedés.” A rabok elszemélytelenedése, deperszonalizációja és az egyre nagyobb mértékű dehumanizáció őrá is hatással van: „Minél indulatosabb lettem, annál elfogadhatóbbnak éreztem a viselkedésemet. Ki kellett vonnom magam az érzések hatása alól, ezért egyre inkább a szerepem mögé bújtam. Így védekeztem. Nem hatottak rám az események, és fel sem merült bennem a kiszállás lehetősége.” Az őrök mind gyakrabban hibáztatják az áldozatokat – vagyis a rabokat – szánalmas állapotuk miatt, melyet valójában mi idéztünk elő, mert nem biztosítottunk megfelelő tisztálkodási és higiénés feltételeket. Vandy szintén rájuk hárítja a felelősséget, amikor így panaszkodik: „Elegem volt a rabokból: 67 rongyosak, büdösek, a börtön is bűzlik tőlük.” Börtönöm biztonsága A börtön igazgatójaként az előttünk álló legégetőbb feladatra összpontosítok: milyen intézkedéseket kell tennem a gondjaimra bízott intézmény biztonsága érdekében? A börtönünk elleni lehetséges támadás hírére kutatói szerepemet félrerakom. Hogyan tudom elhárítani Doug-8612 és társai tervezett rajtaütését, mit kell tennem itt és most?

A reggeli megbeszélésen számos lehetőséget sorra veszünk, és megállapodunk, a kísérletet áthelyezzük a városi fogda régi épületébe, amelyet nem használnak, amióta átadták az új rendőrkapitányságot, ahol vasárnap a kísérleti alanyokat nyilvántartásba vették. Eszembe jutott, hogy vasárnap délelőtt az ügyeletes őrmester megkérdezte, miért nem a régi fogdában rendezkedtünk be, hiszen üresen áll, és bőven lenne helyünk. Ha hamarabb tudomást szerzek a lehetőségről, minden bizonnyal élünk vele, ám mire kiderült, a hang- és képfelvevő berendezéseket már felszereltük, megszerveztük az élelmezést, és az egyéb logisztikai feladatokat is könnyebb volt a Jordan Hallból, a pszichológia tanszék épületéből intézni. Most viszont kapóra jönne ez a megoldás. Amíg én lehetséges új elhelyezésünk ügyében intézkedem, Curt Banks újabb tárgyalást tart a panaszbizottsággal, Craig Haney a látogatók fogadását készíti elő, Dave Jaffe az őrök napi tevékenységét felügyeli. Az őrmester készségesen a rendelkezésemre áll, a volt fogdában találkozunk a Ramona Streeten. A kialakult helyzetet úgy állítom be, mintha hasonlóan erőszakos összetűzés megelőzése volna a cél, mint amilyenre tavaly került sor az egyetemen a diákság és a rendőrség között. A rendőrség közreműködését kérem. Közösen megtekintjük az épületet, mintha potenciális ingatlanvásárló lennék. Tökéletes helyszín kísérletünk folytatásához, alagsori börtönünknél sokkal valóságosabb környezet. A rendőrkapitányságon különféle hivatalos űrlapokat töltök ki, kérelmet írok, hogy a volt fogdát aznap este kilenc órától (a láthatás után) használatba vehessük. Ígéretet teszek, hogy a következő tíz napban gondoskodunk a makulátlan tisztaságról – a rabok majd rendben tartják –, és az esetleges károkat megtérítjük. Az őrmester és én határozott kézszorítással búcsúzunk egymástól – ez aztán férfimunka volt! Még egyszer megköszönöm nagyvonalúságát, amivel megmentette kísérletünket. Micsoda megkönnyebbülés! Ment minden, mint a karikacsapás! Miután a tervezett költözésről munkatársaimat ünnepélyesen tájékoztatom, csüggesztő hír érkezik a rendőrkapitányságról: nem adják meg az engedélyt. A polgármester a kérelmet nem hagyja jóvá, mert attól tart, beperelhetik a várost, ha a tulajdonában álló ingatlan területén bárki balesetet szenved. A megalapozatlan letartóztatás kérdése szintén felvetődik. Könyörögve kérem az őrmestert, adjon időt, hadd győzzem meg a polgármestert aggodalmai indokolatlanságáról. Az intézményeink között kialakult együttműködésre hivatkozom, jó kapcsolatomra Zurcher főkapitánnyal. Azt is felhozom érvként, hogy a fiatalok nagyobb valószínűséggel szenvedhetnek sérülést, ha rossz biztonsági színvonalú létesítményt ér támadás. –  Kérem, találjunk valamiféle megoldást! –  Sajnálom, nincs mit tenni. Szívem szerint segítenék, de ez a hivatalos döntés.

Elveszítettem a játszmát, nem költözünk, és úgy tűnik, kezdem elveszíteni józan ítélőképességemet is. Vajon mit gondolhat egy rendőr egy pszichológusról, aki börtönigazgatónak képzeli magát, és attól retteg, hogy a „börtönét” megtámadják? Dilinyós? – valószínűleg. Elmebeteg? – nem kizárt. Klinikai eset? – minden bizonnyal. De ki törődik vele? Úgy döntök, nem érdekel, ki mit gondol. Szorít az idő, cselekednem kell. Felejtsük el az átköltözést, új terv kell! Először is be kell építenünk egy informátort a rabok közé, aki a közelgő támadásról megbízható értesüléseket szerez. Azután úgy rendezzük a dolgokat, mintha a kísérletnek vége szakadt volna, mire a támadók megérkeznek. Lebontjuk a zárkákat, és úgy teszünk, mintha a kísérletet le kellett volna állítanunk, hősködésnek semmi helye, mindenki mehet, ahonnan jött. Miután a betolakodók távoznak, a börtön biztonságát megerősítjük, és további óvintézkedéseket vezetünk be. Az épület legfelső emeletén van egy tágas raktárhelyiség, a beszélő után haladéktalanul odavisszük a rabokat – börtönünket remélhetőleg nem a láthatás alatt éri támadás. Azután éjszaka a rabokat visszavisszük, és a fokozott biztonság jegyében mindent helyreállítunk. Technikusunk máris a bejárati ajtó megerősítésén dolgozik, megfigyelő kamerát szerel az ajtó elé, és a nagyobb biztonság érdekében egyéb módszereket is bevetünk. Ésszerű tervnek hangzik, ugye? Akár egy megszállott, kizárólag a „börtönöm” ellen tervezett képzeletbeli támadásra tudtam gondolni. Informátorunk beépül A közelgő támadásról pontosabb információra van szükségünk, ezért úgy döntök, a szabadon bocsátott rab helyébe informátort teszek be. Az egyik tanítványomra esik a választásom. A kitűnő elemzőkészséggel rendelkező David G. bozontos szakállával és lezser megjelenésével bizonyára nem fog gyanút kelteni. Kísérletünk kezdeti fázisában Curt Banks tehermentesítésére David besegített a videofelvételek készítésébe, így az eseményekre van némi rálátása. Elvállalja a feladatot, és ha sikerrel jár, hasznos információval segítheti a munkánkat. David rögtön megérti az őrök új alapelvét, amelyet egyikük így fogalmaz meg: „A jó raboknak nincs mitől tartaniuk, de a bajkeverőknek nem lesz nyugtuk.” A legtöbb rab azt latolgatja, mennyire van értelme az őrökkel folyamatos összetűzésben állni. Kezdenek beletörődni a sorsukba: „Két hét távlatában túl fárasztó folyamatosan az alvás, az evés, az ágyak meg a takarók miatt viszálykodni.” David bizonyos hangulati változásra is felfigyel. „Súlyosbodó paranoia” – így foglalja össze a támadásra vonatkozó 68 híreszteléseket.

Senki sem tesz fel firtató kérdéseket az újonc rabnak. Ennek ellenére David úgy érzi, az őrök mintha gyanítanák, hogy ő más, mint a többi – nem egészen értik, mi keresnivalója van a rabok között. Ottlétének célja az őrök előtt ismeretlen, ezért úgy bánnak vele, mint a többi rabbal – komiszul. David szinte azonnal kiborul az illemhelyhasználat szabályai miatt: „Öt percem volt a kakálásra. Fejemre húzott papírzacskóval kellett volna vizelnem, miközben az őr irányít, merre van a piszoár. Nem ment. Képtelen voltam a piszoárnál vizelni, be kellett mennem a vécéfülkébe, magamra zártam az ajtót, másképp 69 nem tudtam nyugodtan végezni a dolgom.” A kettes zárkában hamar összebarátkozik Rich-1037-tel. Túl gyorsan. Néhány óra leforgása alatt Doug-8612 régi rabruhájába bújtatott bizalmas informátorunk átváltozik. Így számol be róla: „Remek srácok közé csöppentem, és bűntudatom volt, amiért spionkodni jöttem közéjük. 70 Megkönnyebbültem, amikor kiderült, valójában nincs is miről tudósítanom.” Vajon tényleg semmi érdemleges nem jutott a tudomására? Rich-1037 elmondja Davidnek, hogy a rabok nem szállhatnak ki a kísérletből. Azt tanácsolja neki, ne ellenkezzen az őrökkel, amikor létszámellenőrzés van, ez nem a legcélravezetőbb taktika. Rich-1037 bizalmasan beavatja, csak úgy tudják szökésüket megszervezni, ha „mi rabok belemegyünk az őrök játékába, mert így a leggyengébb ponton támadhatunk”. Davidtől utóbb megtudjuk, hogy Doug-8612 semmiféle menekítő akciót nem szervezett. Ám mi már túl sok időt és energiát pazaroltunk a támadás kivédésére. „Néhányan bizonyára elábrándoztak arról, hogy a beszélőre érkező barátok kiszabadítják őket, vagy a mosdóba menet sikerül meglógniuk, 71 de mindez csak álmodozás volt, semmi több.” A remény utolsó foszlánya. Fokozatosan rá kell ébrednünk, hogy David megszegi a velünk kötött szóbeli megállapodást, és nem szolgáltat nekünk információt. Amikor a nap folyamán valaki elcseni a rendőrségi bilincs kulcsát, azt állítja, fogalma sincs, hol lehet. Nem mondott igazat, mint utóbb, a kísérlet után írt jegyzeteiből kiderül: „Egy idő után tudtam, hol van a bilincs kulcsa, de nem árultam el, vagyis csak akkor, amikor már lényegtelenné vált. El kellett volna mondanom, de nem akartam a fiúkat nyilvánosan elárulni.” Elképesztő átalakulás, erre nem számítottunk. A rabmentalitás átvétele ennél is világosabban kiderül David egyéb visszajelzéséből. A börtönünkben töltött két nap alatt úgy érezte, semmiben sem különbözik a többiektől: „Leszámítva azt, hogy én tudtam, mikor fogok kikerülni, bár ez a tudat egyre gyengült, hiszen szabadulásom kinti embereken múlott. Ez nagyon nem volt az ínyemre.” A „Stanfordi Megyei Börtönben” töltött első éjszakájára informátorunk a következőképp emlékszik: „Aznap este elalváskor úgy éreztem, mocskos vagyok, bűntudatom volt, és féltem.”

Panaszáradat Amíg én a rendőrkapitányságon intézkedem, Curt Banks a panaszbizottság három tagját fogadja, akik hosszú panaszlistával érkeznek. Curt figyelmesen végighallgatja sérelmeiket. Többek közt nehezményezik, hogy tarthatatlan higiénés állapotok alakultak ki, mert az illemhely használatát az őrök korlátozzák; nincs tiszta víz, amiben étkezések előtt kezet moshatnának; félnek, hogy fertőző betegséget kapnak; sérülést és horzsolást okoz a túl szoros kézbilincs és a bokájukra rögzített lánc, melyet váltott lábon szeretnének viselni. Több testmozgásra és szabadidőre tartanak igényt, valamint tiszta ruhát kérnek. A zárkák között ne legyen tilos a beszélgetés. Vasárnap legyen istentisztelet. A vasárnapi munkáért túlóradíjat követelnek, és szeretnék az idejüket nem az ágyon heverészve, hanem valami hasznosabb elfoglaltsággal tölteni. Curt szokásához híven rezzenéstelen arccal, minden érzelmi megnyilvánulás nélkül hallgatja a litániát. William Curtis Banks világos arcbőrű afroamerikai, közel a harminchoz, két gyermek apja. Másodéves mesterhallgató, és rendkívül büszke arra, hogy bekerült a világ egyik legrangosabb pszichológia tanszékére. Nála szorgalmasabb, jobban teljesítő tanítványom talán soha nem volt. Jelentéktelen apróságokra, felesleges dolgokra, gyarlóságokra soha nem fecsérli az idejét, bolondokra pláne nem. Érzelmeit sztoikus külszín mögé rejti. A szintén zárkózott Jim-4325, a panaszbizottság egyik tagja, úgy érzékeli, hogy Curt tárgyilagosságával bosszúságát leplezi. Ezért hozzáteszi, hogy a felsoroltak nem igazán „panaszok”, inkább „csak javaslatok”. Curt a javaslatokat udvariasan megköszöni, és ígéretet tesz, hogy megfontolásra továbbítja feletteseinek. Vajon feltűnt-e a raboknak, hogy Curt egyáltalán nem jegyzetelt, és ők sem hagyták nála emlékeztetőül ceruzával írt listájukat? Rendszerünk szempontjából a legfontosabb az volt, hogy tekintélyelvű környezetünkben fenntartsuk a demokrácia látszatát. Az elégedetlenség rendszeren belüli változtatást igényel. Körültekintően végrehajtott változtatással megelőzhető a nyílt engedetlenség és ellenszegülés. Az engedetlenség csillapítható és az ellenszegülés megszüntethető, ha a rendszer nyitott, és az indulatok levezetésének megvannak a maga csatornái. A panaszbizottság választott tagjai elmulasztottak garanciát kérni, nem kérdeztek rá, milyen ésszerű lépéseket tervez a börtön vezetősége sérelmeik orvoslására. Így csekély a valószínűsége annak, hogy követeléseik közül akár egy is teljesül. A panaszbizottság legfőbb célját nem érte el, a rendszer vértezetén képtelenek voltak áthatolni. Ennek ellenére a bizottság tagjai jó érzéssel távoznak, mert sérelmeiket hivatalos személy előtt tárhatták fel.

Kapcsolat a külvilággal A rabok első levelükben láthatásra hívták hozzátartozóikat, ismerőseiket, akik közül jó néhányan el is jönnek ma este, kísérletünk harmadik napján. A soron következő levélben ismét beszélőre invitálhatnak családtagokat, barátokat, de írhatnak távolabbi lakóhelyen élőknek is, akik nem tudnak látogatóba jönni. A rabok ismét a börtön fejléces papírjára írják levelüket, az őrök postázásra összegyűjtik, előtte persze a szabályoknak megfelelően, biztonsági okokból átolvassuk őket. Az alább következő levélrészletekből érzékletesen kiderül, mit éreztek a rabok. Az egyik levél nem kevés meglepetést okoz a számunkra. A jóképű, színtiszta amerikai Hubbie-7258 azt kéri barátnőjétől: „Hozzál érdekes képeket vagy posztereket, az ágyon ülve unalmamban ne az üres falakat kelljen bámulnom.” A Zapata-bajszú kemény legény, Rich-1037 így dühöng barátjának: „Melónak már nem nevezném. Kicseszés az egész, nem lehet kiszállni.” Az egyre többet panaszkodó Stew-819 összevissza zagyvál mindenfélét a barátjának: „Az étel jó és bőséges, mint Ebenezer második thaiföldi útjának harmadik napján. Nem valami izgalmas itt, alszom, a rabszámomat üvöltözöm, és elviselem a sanyargatást. Jó lesz kikerülni innen.” A kistermetű, ázsiai származású amerikai, Glenn-3401 nyíltan kifejezésre juttatja érzéseit: „Pocsékul érzem magam. Elterelő hadműveletként, légy szíves, dobj egy bombát a Jordan Hallra! A többiekkel együtt én is nagyon ki vagyok bukva. Az első adandó alkalommal megszökünk innen, és útközben egy-két koponyát biztosan kettéhasítok.” Majd leveléhez értelmezhetetlen utóiratot fűz: „Vigyázz, nehogy megtudják az idióták, hogy valóságos vagy…” Valóságos? A meglepetést a nikotinfüggő Paul-5704, a rabok újdonsült vezére okozza. Önjelölt forradalmár létére meggondolatlanul információt ad ki. Bizalmasan megírja barátnőjének, hogy szabadulása után cikket ír tapasztalatairól, amelyet illegális helyi újságokban akar megjelentetni. Tudomására jutott, hogy 72 kísérletünket a haditengerészet és a védelmi minisztérium támogatja. Összeesküvés-elmélettel áll elő, és úgy okoskodik, hogy kísérletünkben azt kívánjuk megvizsgálni, hogyan valósítható meg a leghatékonyabban a vietnami háborút ellenző egyetemisták bebörtönzése. Tapasztalt forradalmárnak hogy juthat eszébe felforgató terveit cenzúrázandó levélben közölni? Nem sejthette, hogy én is a vietnami háborút ellenző radikális aktivisták közé tartozom, és 1966-ban a New York-i Egyetem tanáraként Amerika egyik 73 első éjszakai „teach-in”-jének szervezője voltam. Mi több, az én nevemhez fűződik, hogy ugyanennek az egyetemnek a diplomaosztó ünnepségét nagyszabású kivonulással szabotáltuk, így tiltakoztunk, hogy az egyetem

díszoklevéllel tüntesse ki Robert McNamara védelmi minisztert. Tavaly a háború folytatását ellenző több ezer diák konstruktív tiltakozását szerveztem meg a Stanford Egyetemen. Politikai nézeteink nagyjából egybeestek, de a forrófejű forradalmárkodás tőlem távol állt. Levelét így kezdi: „Elintéztem, hogy a The Tribe és a The Berkeley Barb [alternatív radikális újságok] szabadulásom után lehozzák a sztorit.” Ezután a börtönközösségben vállalt szerepével dicsekszik: „Ma panaszbizottságot szerveztem, én vagyok az elnöke. Holnap bérkövetelésünk teljesítéséért fogok szervezkedni.” Ezután elmondja, milyen hasznosnak találja a tapasztalatszerzést: „Sok minden kiderül, például, hogy milyen taktikák közül választhatnak a forradalmárok, ha börtönben végeznék. Az őrök semmire sem mennek, nem tudják megtörni harci szellemünket. Többségünk harcos csodabogár, és nem hiszem, hogy bárkit bedarálnának, amíg itt vagyunk. Vannak ugyan meghunyászkodók, de ők nem befolyásolják a többséget.” Végül vastagon írt betűkkel így zárja sorait: „A te 5704-es rabod.” Úgy döntök, az értesülést nem osztom meg az őrökkel, nehogy bosszút álljanak a rabon. Mindenesetre rosszul esik a feltételezés, hogy kutatásommal a kormány háborús gépezetét szolgálom. A kutatási támogatást eredetileg azzal a céllal ítélték meg, hogy végezzek empirikus és elméleti kutatásokat az anonimitás és deindividuáció következményei, valamint a személyközi agresszió témájában. Külön kérelmeztem, hogy a kutatási keretből finanszírozhassam a börtönkísérletet is, amelyhez nem igényeltem további támogatást. Bosszant, hogy Paul valótlanságot híresztel, és feltehetőleg ezt teszi a többi srác is a Berkeley-ről. Talán kiszámíthatatlan hangulatváltozásai és nikotinéhsége miatt, talán leleplező újságcikkéhez akar további izgalmas anyagot gyűjteni, de Paul-5704 rengeteg gondot okoz nekünk ma – amikor amúgy is túl sok a bonyodalom. Zárkatársai segítségével szétfeszíti a rácsot az egyes cella ajtaján, ezért a verembe zárják. A veremben szétrúgja az elválasztó paravánt, emiatt megvonják tőle az ebédet, és elkülönítését meghosszabbítják. Vacsoránál is engedetlen, és egyértelműen lesújtja, hogy senki nem jön hozzá beszélőre. Vacsora után a körletparancsnok magához hívatja, és jól leteremti, ezután szerencsére Paul-5704 viselkedésében némi javulás tapasztalható. Képmutató komédiázás Reménykedtem, hogy Carlo el tud jönni Oaklandből, és segít nekünk a szülők áradatára való felkészülésben, ám mint rendesen, ócska tragacsa lerobbant, éppen javítják, jó, ha holnap ideér a szabadlábra helyezési kérelmeket tárgyaló „bíróság” tervezett ülésére.

Hosszas telefonbeszélgetés után abban maradunk, a szülők fogadására úgy fogunk felkészülni, ahogy a börtönökben szokás, amikor a visszaélések dokumentálása céljából nemkívánatos látogatók érkeznek: a börtönszemélyzet dísztárgyakkal takarja el a vérfoltokat, a bajkeverőket kivonja a forgalomból, a helyet kicsinosítja. Carlo bölcs tanácsokkal lát el, milyen gyors intézkedéseket tehetünk, hogyan kelthetjük a szülőkben azt a kedvező benyomást, hogy olajozottan működő, barátságos intézményünkben fiaik jó kezekben vannak. Mindenképp meg kell győznünk ezeket a középosztálybeli, fehér szülőket, hogy a kísérlet támogatásával jó ügyet szolgálnak, csak így érhetjük el, hogy fiaikhoz hasonlóan elfogadják a rendszer szabályait. Carlo nevetve hozzáfűzi: „Ti, fehérek, imádtok megfelelni a hatóságok elvárásainak, szeretitek tudni, hogy helyesen jártok el, hogy ugyanazt teszitek, mint a többiek.” A rabok kitakarítják a zárkákat, eltávolítják a „Verem” feliratot, eukaliptuszillatú fertőtlenítőszert permeteznek szét a vizeletszag elfedésére. A fejekről lekerülnek a harisnyák és a törülközők. A rabok megborotválkoznak, szivaccsal lecsutakolják magukat, amennyire lehet, rendezett külsőt öltenek. Végül a körletparancsnok közli velük, amennyiben bárki panaszkodni próbál, a beszélőt az őrök azonnal felfüggeszthetik. A nappalos őrök este kilencig túlóráznak, hátha be kell segíteniük a láthatás alatt, és a rajtaütés lehetősége sem kizárható. Mindenesetre a tartalékos őröket is szolgálatba állítottuk. A rabok ínycsiklandó vacsorát kapnak, a nagyétkűek repetázhatnak, és dupla adag édességet is ehetnek. Étkezés alatt az udvarban halk zene szól. A vacsorát a nappalos trió szolgálja fel, az éjszakás őrök tétlenül szemlélődnek. Az étkezésekre rendszerint jellemző röhögés és élcelődés ezúttal elmarad, a légkör egészen kulturált. Hellmann székén hátradőlve, az asztalfőn ül, gumibotját feltűnően pörgeti: –  Ilyen finomat az életben nem ettél, igaz, 2093? –  Igaz, felügyelő úr. –  Anyád sosem adott repetát, vagy tévedek? –  Nem téved, felügyelő úr – válaszol engedelmesen Őrmester. –  Nagyon jó itt neked, ugye, 2093? –  Igen, felügyelő úr. Hellmann ételt vesz el Őrmester tányérjáról, és vigyorogva odébb sétál. Ez rossz vért fog szülni! Eközben az utolsó simításokat végezzük a börtön bejárata előtti folyosón, ahol a látogatókat fogadjuk, akik várhatóan nem kis felfordulást fognak okozni. Vagy egy tucat összecsukható széket teszünk ki a belépésre várakozóknak a körletparancsnok, a börtönigazgató és az őrök három irodájával átellenes fal mellé. A látogatók minden bizonnyal jókedvűen jönnek majd le az alagsorba, kíváncsian arra, milyen is ez a rendhagyó, de szórakoztatónak tűnő kísérlet. Tervünk szerint viselkedésüket módszeresen szituációs kontroll alá vonjuk.

Tudatosítanunk kell bennük, hogy ők a mi vendégeink, akiket mi részesítünk kiváltságban, amikor láthatják fiukat, testvérüket, barátjukat, szerelmüket. Csinos recepciósunk, Susie Phillips szívélyesen fogadja a látogatókat. Hatalmas íróasztal mögött ül, amelyen egy csokor piros rózsa illatozik. Susie pszichológia szakos tanítványom, kellemes megjelenésű, kiváló tornász, a stanfordi pomponlányok ékessége. A látogatókat egyesével belépteti, lejegyzi, hánykor és hányan érkeznek, kihez jönnek látogatóba – a fogvatartott neve és azonosító száma szerint. Elmondja a látogatás menetét, amelynek betartása kötelező. Először fel kell keresniük a körletparancsnokot, aki rövid tájékoztatást tart nekik, ezután bemehetnek a börtönbe, amennyiben rokonuk, illetve barátjuk már megvacsorázott. Távozáskor fel kell keresniük a börtön igazgatóját, aki szintén elbeszélget velük. Miután a feltételeket elfogadják, Susie leülteti őket, miközben várakoznak, a hangosbeszélőből lágy zene szól. Susie szabadkozik a várakozás miatt, úgy tűnik, a rabok a szokásosnál hosszasabban vacsoráznak, éppen a desszertből repetáznak. Egyik-másik látogató méltatlankodik, türelmetlenkedik, egyéb dolga is akadna, mint ilyen furcsa börtönkörnyezetben várakozni. A körletparancsnokkal való tanácskozás után Susie bejelenti: mivel a fogvatartottak étkezése elhúzódott, a láthatás időtartamát tíz percre vagyunk kénytelenek korlátozni, és egy-egy rabhoz egyszerre legfeljebb két fő mehet be. A látogatók dohognak és bosszankodnak. –  Miért csak ketten? – háborognak. Susie elmagyarázza, hogy igen szűkös a fogadóhelyiség, és tűzvédelmi okokból korlátoznunk kell az egyidejűleg ott-tartózkodók létszámát. Majd mellékesen megkérdi: –  Erről nem írt a rokonuk vagy barátjuk, amikor láthatásra hívta önöket? –  Egy árva szóval sem említette. –  Igazán sajnálom. A feledékenység nagy hiba, de legalább kiderült, és legközelebb már mindenki tudja. A látogatók igyekeznek elfogadni a helyzetet, társalognak, megtárgyalják, milyen érdekes a kísérlet. Egyesek bosszankodnak az önkényes szabályok miatt, de figyelemre méltó jámborsággal tiszteletben tartják őket – ahogy jó vendéghez illik. Sikerült úgy rendeznünk a dolgokat, hogy azt gondolják, minden előírásszerű, ami ebben a kellemes környezetben történik, és így feltehetőleg kétkedve fogadják majd felelőtlen és önző gyerekük, ismerősük panaszkodását. Akaratukon kívül így válnak színjátékunk szereplőivé maguk a látogatók is. Láthatás testközelben, személytelenül

Stew-819 szülei az első látogatók, akik az udvarba belépve kíváncsian körbenéznek, aztán észreveszik fiukat, aki a folyosón elhelyezett hosszú asztal végén ül. –  Kezet foghatok vele? – kérdi az őrtől az apa. –  Persze, hogyne – válaszolja az őr, akit kissé meghökkent a kérdés. Erre az anya szintén kezet fog a fiával! Kezet fog? Hol marad a felszabadult ölelés, amikor szülő és gyerek találkozik? (Ez a fajta ügyetlen közeledés, a minimális testkontaktus az igazi börtönökbe beszélőre érkezőkre jellemző. A mi börtönünkben a távolságtartást nem szabtuk a láthatás feltételeként. A láthatás előtti várakozás közben a látogatók elvárásainak manipulálásával idéztük elő a tisztázatlan helyzetet, amelyben nem tudták eldönteni, mi számít helyénvaló viselkedésnek. Ha bizonytalanok vagyunk, általában a minimumra szorítkozunk.) Burdan a fogvatartott és szülei fölé tornyosul. Hellmann jön-megy, benyomul a személyes terükbe, megzavarja együttlétüket. A családi triumvirátus igyekszik normálisan elbeszélgetni, és figyelmen kívül hagyni Burdan fenyegető jelenlétét. Stew-819 tisztában van vele, hogy a börtönről semmi rosszat nem mondhat, mert az megtorlást von maga után. A szülők rövidre fogják látogatásukat, hagynak öt percet Stew-819 testvéreinek is. Ismét kezet fognak, és elköszönnek egymástól. –  Persze, elég jó itt – mondja testvéreinek Stew-819. A testvérek és a barátok másképp reagálnak, mint a többnyire aggódó, ideges szülők. Lezserebbek, felszabadultabbak, a feszélyező helyzetet könnyebben veszik a szülőknél. Az őrök fenyegető jelenlétét azonban senki sem tudja kizárni. –  Kellemesen elbeszélgetünk a felügyelőkkel – folytatja Stew-819. Majd a veremről beszél, de amikor arrafelé mutat, Burdan félbeszakítja: –  A veremről tilos beszélni, 819! Lánytestvére az azonosító számra tereli a szót, azután megkérdi, mivel töltik az időt nap mint nap. Stew-819 válaszol a kérdésekre, mesél a rendőrségi letartóztatásról is. Amikor az éjszakás őrökre kezd el panaszkodni, Burdan határozottan leállítja. –  Kora hajnalban van ébresztő… a legtöbb őr rendes, igazán kiváló ember. Nem alkalmaznak testi fenyítést. Gumibot van náluk, de… Fivére megkérdi, mit csinálna, ha most elmehetne, de Stew-819 úgy válaszol, ahogy rendes rabtól elvárható: –  Egyelőre nem mehetek el innen, különben is remekül érzem magam idebent. Pontosan öt perc elteltével Burdan a láthatás végét jelzi. Ceros mindvégig az asztalnál ült, Varnish az asztal mögött állt. Több az őr, mint a látogató! Stew-819 arca elkomorul, amint látogatói vidáman búcsút intenek neki.

Rich-1037 anyja és apja következik. Burdan az asztalra telepszik. (Most veszem csak észre, hogy úgy néz ki, mint Che Guevara sötét lelkű hasonmása.) –  A tegnapi nap elég furcsa volt – mondja Rich-1037. – Ma a falakat sikáltuk, és kitakarítottuk a zárkákat… az időérzékünk teljesen felborult. Napot nem láttunk, nem is voltunk kint a szabadban. Apja megkérdi, vajon két héten át ki sem mehetnek a szabad levegőre. Rich-1037 nem tudja biztosan, azt gyanítja, hogy nem. Jól alakul a beszélgetés, bár az anyán látszik, aggódik a fia miatt. John Landry átsétál Burdan oldalára egy kis csevejre, de a látogatókhoz közel, hallótávolságon belül maradnak. Rich-1037 nem említi meg, hogy az őrök elvették az ágyát, és ezért kénytelen a földön aludni. –  Köszönöm, hogy eljöttetek – mondja őszintén. – Gyertek el holnapután is! Az anya visszamegy, amikor fia arra kéri, hívjon fel valakit a nevében. –  Légy jó, és tartsd be a házirendet! – súgja oda fiának. Az apa az ajtóban sürgetően előreengedi az asszonyt, nem húzhatják az időt mások rovására. Az őrök mind felkapják a fejüket, amikor Hubbie-7258 csinos barátnője belép. Egy doboz sütemény van nála, amivel okosan az őröket is megkínálja. Az őrök mohón felfalják a süteményt, Hubbie-7258-nak mindössze egyetlen darab jut. Barátnőjével élénk beszélgetésbe fognak. Igyekeznek nem tudomást venni a tarkójukra lihegő őrökről, noha Burdan egész idő alatt a közelükben van, gumibotjával staccatót játszik az asztallapon. A háttérből, a hangosbeszélőn keresztül egy Rolling Stones-szám, a Time is 74 on My Side szűrődik be. A rövidre szabott láthatás alatt egyetlenegy látogató sem figyel fel az iróniára. Az anya megérzi, de mi férfi módra becsapjuk Látogatóinknak köszönetet mondok, hogy elfoglaltságuk ellenére eljöttek börtönünkbe. A körletparancsnokhoz hasonlóan igyekszem a szolgálatukra lenni, és kedvező benyomást tenni. Kifejezem reményemet, hogy támogatják kísérletünket, amelynek célja a börtönben zajló élet lehető legvalószerűbb körülmények közt történő vizsgálata. Válaszolok a következő láthatásra, csomagküldésre vonatkozó kérdéseikre, és hárítom kérésüket, hogy az ő fiukra különösen figyeljek oda. Minden zökkenőmentesen halad, néhány látogató van csupán hátra, aztán végre-valahára a börtönünket fenyegető veszély megszüntetésére összpontosíthatok. Fejben máris a következő játszma lépéseit latolgatom, ezért Rich édesanyjának mély aggodalma készületlenül ér. Amint férjével az irodámba lép, remegő hangon megszólal:

–  Nem kívánok semmiféle gondot okozni, uram, de aggódom a fiam miatt. Ilyen kimerültnek még az életben nem láttam. Hajaj, baj van! Ebből komoly bonyodalom származhat! Milyen igaza van az asszonynak! Rich-1037 borzasztóan néz ki, és nemcsak fizikailag kimerült, hanem a hangulata is levert. Talán ő az egyik leginkább elgyötört rabunk. –  Mit gondol, mi lehet a fia baja? Azonnal és automatikusan reagálok, mint a hatalmi pozícióban levők, ha az általuk képviselt rendszer működési folyamatait bírálat éri. Az intézményi visszaélések elkövetőihez hasonlóan én is áthárítom a problémát a fiúra, diszpozíciósnak minősítem, azaz vele nincs valami rendben. Elterelő taktikám hatástalan, az asszony egyre azt hajtogatja, mennyire nyúzott a fia, nem tudja végigaludni az éjszakát, és… –  A fia alvászavarban szenved? –  Dehogy! Azt mondja, az őrök felkeltik őket valami „számlálásra”. –  Igen, persze, létszámellenőrzésre. Szolgálatváltáskor az őröknek meg kell bizonyosodniuk róla, hogy mindenki jelen van, ezért kell az azonosító számokat ellenőrizniük. –  Az éjszaka kellős közepén? –  Az őrök nyolcórás váltásban dolgoznak, a reggeles őrszemélyzet hajnali kettőkor áll szolgálatba. Azért ébresztik fel a rabokat, mert kötelesek ellenőrizni, nem hiányzik-e valaki, nem történt-e szökés. Ez ugye érthető? –  Igen, de akkor is… Nem sikerült az asszony aggodalmát eloszlatnom, így hatásosabb taktikához folyamodom, bevonom a mindeddig szótlan apát. Egyenesen a szemébe nézek, és férfiúi büszkeségére építek. –  Elnézést, uram. Mit gondol, kibírja a fia? –  Persze. Igazi vezéregyéniség, tudja, csapatkapitány… és… Csak fél füllel hallom, amit mond, de hanghordozását és gesztusait tökéletesen értem. Ő az én emberem. –  Egyetértek. A fiának minden adottsága megvan, nehéz körülmények között is képes a helyzet kezelésére. – Ezzel az anyához fordulok, és megnyugtatóan hozzáteszem: – Ne aggódjon, figyelni fogok a fiára. Köszönöm, hogy eljöttek, remélem, hamarosan ismét találkozunk. Az apa búcsúzóul keményen megszorítja a kezem, miközben én főnöki magabiztossággal rákacsintok, jelezve, hogy az ő oldalán állok. Hallgatólagosan megegyezünk: „A dolgokat túlreagálja, de elnézzük a gyenge nőnek.” Micsoda disznóságot műveltünk, ráadásul automata üzemmódban! Hamarosan levél érkezik az anyától, sorait közvetlenül találkozásunk után vetette papírra. A börtönben uralkodó helyzetre és fia állapotára vonatkozó megfigyelései és megérzései tökéletesen pontosak: A férjemmel meglátogattuk a fiunkat a „Stanfordi Megyei Börtönben”.

A körülmények igen valóságosnak tűntek. Nem számítottam ilyen kedvezőtlen viszonyokra, és biztosra veszem, a fiam sem, amikor önként jelentkezett kísérleti alanynak. Rossz volt ránézni, nagyon nyúzottnak tűnt, és leginkább arra panaszkodott, hogy napok óta nem volt kint a szabadban. Amikor megkérdeztem, megbánta-e, hogy jelentkezett a kísérletre, azt válaszolta, eleinte bánta, de azóta sokféle kedélyállapoton ment keresztül, és mostanra beletörődött a helyzetébe. Úgy gondolom, soha az életben nem fog ennél keményebben megdolgozni a pénzéért. 1037-es fogvatartott édesanyja Ui. Bízunk a program teljes sikerében. Álcázás és megtévesztés Megkönnyebbülten felsóhajtunk, miután az utolsó látogató is távozik: a támadásra nem akkor került sor, amikor a legvédtelenebbek vagyunk. Ám a veszély nem hárult el! Eljött az óvintézkedések legfőbb ideje. Tervünk szerint néhány őr szétszedi a börtöndíszletet, nagy felfordulás látszatát kell keltenünk. A többi őr a rabokat bokájuknál fogva egymáshoz kötözi, a fejükre papírzacskót húz, és lifttel felviszi őket az ötödik emeletre, a ritkán használt, tágas raktárhelyiségbe. Amikor az összeesküvők a börtön felszabadítására megérkeznek, én majd ott ülök magamban, és közlöm velük, a kísérletnek vége szakadt, idő előtt be kellett fejeznünk, mindenkit hazaküldtünk, elkéstek, hiábavaló volt minden erőfeszítésük. A helyszín átvizsgálása után távoznak, mi visszahozzuk a rabokat, és börtönünkben fokozott óvintézkedéseket vezetünk be. Mi több, azt is kigondoltuk, miképp foghatnánk el és tarthatnánk börtönünkben az indokolatlanul szabadon engedett Doug-8612-t, ha ott van a támadók között. Képzeljék csak el a jelenetet! Ott ülök egyedül az „udvar” névre hallgató, üres folyosón. Az egykori „Stanfordi Megyei Börtön” teljes összevisszaságban: a zárkaajtók leemelve, a feliratok eltávolítva, a bejárati ajtó tárva-nyitva. Lélekben felkészültem zseniális machiavellista ellencselünkre. A lázadók helyett azonban ki más jelenne meg a színen, mint egyik pszichológus kollégám – régi barátom, komoly tudósember, egykori kollégiumi szobatársam. Gordon érdeklődik, hogy min dolgozunk. Felesége és ő találkozott a rabokkal az ötödik emeleten, megesett rajtuk a szívük. Siralmasan állapotuk láttán elugrottak, és vettek nekik egy nagy adag fánkot. Amilyen egyszerűen és gyorsan csak lehet, ismertetem a kísérletet, miközben a támadók rajtaütésétől rettegek. Tudós barátom ekkor egyszerű kérdést szegez nekem: – Mondd csak, mi a kísérleted független változója? –

Azt kellene válaszolnom, hogy előzetesen tesztelt, önként jelentkező kísérleti alanyokra osztottuk ki az őrök, illetve a rabok szerepét, természetesen véletlenszerűen. Ehelyett dühbe gurulok. Itt állok, bármelyik pillanatban megkezdődhet a támadás. Embereim biztonsága, börtönöm léte forog kockán, és akkor itt küzdök ezzel a nyamvadt entellektüellel, okoskodó szobatudóssal, akinek a független változó a legfőbb gondja! A következő kérdése az lesz, hogyan tervezzük az utánkövetést, gondoltam magamban. Micsoda fajankó! Gyorsan lerázom, és feszülten várom a támadás kezdetét. És várok, várok. Végül kénytelen vagyok beismerni, felültem a minden alapot nélkülöző szóbeszédnek. Az elhíresztelt rajtaütés elhárítására jó pár órát és rengeteg energiát fordítottunk. Bolond módjára elmentem a rendőrségre, a segítségükért esedeztem; kitakarítottuk az elhanyagolt raktárhelyiséget az ötödik emeleten, darabokra szedtük a börtönünket, a rabokat ide-oda költöztettük. Értékes időt vesztegettünk el. És kutatóként elkövettük a legnagyobb bűnt: egész nap nem végeztünk módszeres adatgyűjtést. Tette mindezt többek közt az a személy, akinek a szakmai érdeklődésén nem esik kívül a pletykák terjedése és torzulása, aki a jelenséget tanítványainak rendszeresen demonstrálja. Mi földi halandók bolondságokra vagyunk képesek, különösen, ha a rideg tényszerűségen az érzelmek kerekednek felül. Feltámasztjuk börtönünket, a rabokat lehozzuk a fülledt, levegőtlen, ablak nélküli raktárhelyiségből, ahol fölöslegesen töltöttek három órát. Micsoda megalázó helyzetbe hoztam magamat! Craig, Curt, Dave és én alig tudunk egymás szemébe nézni. Hallgatólagosan úgy döntünk, az eset köztünk marad, „dr. Z. balfogását” nem kürtöljük világgá. A bolondját járatták velünk, de ki fizet meg érte? Természetesen roppant csalódottak, frusztráltak vagyunk. A kognitív disszonancia feszítésétől is szenvedünk, hiszen a szóbeszédet készségesen, 75 fenntartások nélkül elhittük, és emiatt sok bonyodalmat vállaltunk. Esetünk a „csoportgondolkodást” is jól példázza. Miután a híresztelést én, a vezető megalapozottnak ítéltem, mindenki más is igaznak hitte. Senkinek sem volt ellenvéleménye, noha erre minden csoportban szükség van, különben az efféle ostoba, sőt olykor végzetesnek bizonyuló döntések kivédhetetlenek. Példa erre John F. Kennedy katasztrofális döntése, a kubai Disznó-öböl elleni 76 támadás elrendelése. Arra is fel kellett volna figyelnem, hogy a kutatásban nélkülözhetetlen tárgyilagosság folyamatosan sérül. Kezdtem kutatásvezetői szerepemből kiesni, és egyre inkább a börtönigazgató bőrébe bújtam. Ezt fel kellett volna

ismernem Rich-1037 anyjával és apjával való találkozásom után, a rendőrségi közreműködést követelő hisztériás kitörésemet is előjelként kellett volna észlelnem. De a pszichológusok is emberek, ugyanazokat a dinamikus folyamatokat élik át személyes szinten, mint amelyeket tudományos szinten vizsgálnak. A börtön udvarára rátelepedett a csalódottság és szégyenkezés érzése. Utólag könnyű azt mondani, hogy be kellett volna ismernünk az elkövetett hibát, és haladni tovább, ám ennél nehezebb dolog talán nincs is a világon. Kimondani: „Hibát követtem el. Elnézést kérek érte.” Ehelyett önkéntelenül a felelősség áthárítására törekedtünk, bűnbakot kerestünk. És nem kellett nagyon keresgélnünk. Ott voltak a rabok, akik kénytelenek lesznek kudarcunk és megszégyenülésünk árát megfizetni.

6. FEJEZET SZERDA: A KONTROLLVESZTÉS NAPJA

Kísérletünk negyedik napja. A keddi, véget nem érő gondokhoz képest – reményeim szerint – kevésbé tébolyult napnak nézünk elébe. A mai programban tervbe vett események elég érdekesnek ígérkeznek, így talán elejét tudjuk venni, hogy börtönünkben ismét elszabaduljanak az indulatok. Délelőtt ellátogat hozzánk egy pap, aki korábban börtönlelkészként dolgozott. Kíváncsi vagyok, szimulált börtönünket mennyire ítéli valóságközelinek. Véleményét mérvadónak, „benchmarknak” tekintjük, amelynek alapján munkánk eredményét mérhetjük. Jóval a kísérlet megkezdése előtt megállapodtunk, hogy eljön hozzánk; látogatásának időzítése jobb nem is lehetne, így részben teljesíteni tudjuk a panaszbizottság egyik kérését: gondoskodunk börtönünkben a lelkészi segítségről. Ezután kerül sor a feltételes szabadlábra helyezésről döntő „bíróság” első ülésére börtönszakértőnk, Carlo Prescott vezetésével. Érdekes lesz megfigyelni, hogyan birkózik meg a totális szerepváltással: az egykori fogvatartott, aki több ízben hiába nyújtott be feltételes szabadlábra helyezés iránti kérelmet, ezúttal mások szabadulásáról dönthet. A rabok levertségén némiképp enyhíthet, hogy vacsora után újabb beszélőre adunk lehetőséget. És terveim szerint 416-os nyilvántartási számmal új rabot fogadunk be. Papi talány McDermott atya szép szál ember, majdnem 190 centi magas, jó karban van, valószínűleg sportol. Közel járhat az ötvenhez, enyhén kopaszodik, de ettől csak hangsúlyosabban érvényesül széles mosolya, nemes vágású orra, pirospozsgás arca. Egyenes tartással jár, kihúzott derékkal ül, és remek humorérzékkel van megáldva. McDermott atya ír katolikus pap, aki a keleti 77 partvidék egyik börtönében teljesített lelkészi szolgálatot. Papi gallérban és gondosan vasalt fekete öltönyben egy jó kedélyű, de szigorú lelkész mozivászonra illő mintaképe. Elképedve figyelem, milyen könnyedén váltogatja szerepeit: egyszer komoly tudós, másszor aggódó pap, majd kapcsolatait ápoló szakember, de végül mindig visszalép legfőbb, „pap és ember” szerepébe.

A börtönigazgatói irodában sorra vesszük a jegyzetekkel ellátott források listáját, melyet én állítottam össze az atyának a személyközi erőszakról készülő írásához. Értékeli, milyen sok időt szánok rá, és a rendelkezésére bocsátott szakirodalomnak rendkívül örül, így felteszi a kérdést: –  Hogyan viszonozhatnám a szívességét? –  Ami azt illeti – válaszolok –, örömömre szolgálna, ha elbeszélgetne a kísérleti alanyokkal, azaz a diákokkal, ahánnyal csak tud. Utána szeretném, ha közléseik és az ön megfigyelései alapján, elmondaná nekem, milyen mértékben tartja börtönbeli élményeiket valóságszerűnek. –  Örömmel segítek. Több évig dolgoztam börtönben, Washingtonban, az ottani rabokkal végzett munkám jó összehasonlítási alap. –  Nagyra értékelem a segítségét. – Ezúttal nekem kell szerepet váltanom: – A körletparancsnok intézkedett, hogy jelentkezzen mindenki, aki lelkésszel kíván beszélni. Egy fogvatartott van, aki nem jelentkezett, a 819-es, ő rosszul érzi magát, és inkább pihenne. Többen azt is kérték, hogy a hét végén tartsunk istentiszteletet. –  Rendben, menjünk, kíváncsivá tett. A körletparancsnok a kettes és a hármas zárka közötti falhoz két széket helyeztet a lelkész és az őt egyenként felkereső rabok részére. Én is fogok egy széket, és a pap széke mellé húzom. Jaffe igen komoly arckifejezéssel mellém áll, miután egy-egy rabot elővezet a beszélgetésre a zárkájából. Egyértelműen élvezi a valóságot utánzó jelenetet, amelyben egy igazi pap lelki segítséget nyújt nem igazi raboknak. Jaffe remekül alakítja a szerepét. Én aggódom a rabok lehetséges panaszai miatt, nyugtalanít, hogyan fog ezekre a lelkész reagálni. Megkérem Jaffe-et, szóljon a videofelvételt készítő Curt Banksnek, hogy amennyire lehet, közelítsen a beszélőkre, bár nem túl kiváló minőségű videokameránk alkalmatlan jó közelképek készítésére. A párbeszéd szinte mindig ugyanúgy zajlik. „McDermott atya vagyok, fiam. Téged hogy hívnak?” „Én vagyok az 5486-os, uram” vagy „én vagyok a 7258-as, atyám” – hangzik a válasz. Kevesen használják személynevüket, csak az azonosító számukat mondják. A rabszereppel való azonosulás egyértelműen bekövetkezett. A papnak arcizma se rándul – ezt igen meglepőnek találom. „Mivel vádolnak?” – kérdi a pap. Azt a választ kapja, hogy „betöréssel” vagy „fegyveres rablással”. Van, aki hozzáteszi: „de ártatlan vagyok”, vagy „ezzel vádolnak, de nem követtem el, uram”. A pap így folytatja: „Örülök, hogy látlak, fiam”, vagy a rabot keresztnevén szólítja. Megtudakolja, hol lakik, családja felől érdeklődik, megkérdi, voltak-e látogatói. –  Miért van lánc a lábadon? – kérdi az egyik rabtól. –  Gondolom, azért, hogy ne tudjunk szabadon mozogni.

A raboktól sorra megkérdi, milyen bánásmódban részesülnek, hogy érzik magukat, kívánnak-e valamilyen panasszal élni, szükségük van-e segítségre. Ezután minden képzeletet felülmúlva, a pap alapvető kérdéseket tesz fel az elzárás gyakorlati részleteiről. –  Van valakid, aki óvadékot tudna letenni? – kérdi az egyik rabtól. Jim-4325-től komolyan azt tudakolja, hogy az ügyvédje szerint milyen esélyei vannak. A változatosság kedvéért másoktól megkérdi, hogy elmondták-e családjuknak, mivel vádolják őket, van-e kirendelt védőjük. 78 Hirtelen mindannyian az Alkonyzónában érezzük magunkat. McDermott atya mélyen beleéli magát a börtönlelkész szerepébe. Úgy tűnik, szimulált börtönünkben sikerült reális helyzetet teremtenünk, amely magával ragadta a lelkészt – de a rabokat, az őröket és engem is. –  Nem engedték meg, hogy telefonáljunk. Ügyünk még nem került a bíróság elé, a tárgyalás napját sem tűzték ki, uram. –  Valakinek foglalkoznia kell az ügyeddel. Úgy értem, egyedül is harcolhatsz, de mire mész azzal, ha te magad képviseled az ügyed? A családodnak fel kell vennie a kapcsolatot egy védőügyvéddel, mert ebben a helyzetben te nem tudod kellőképp mozgósítani a kapcsolataidat. – Rich-1037 kijelenti: „Saját magam védője leszek, mert néhány év múlva, ha elvégezem a jogot, amúgy is ügyvédnek készülök.” –  Általában az a tapasztalatom – mondja a pap keserűen mosolyogva –, hogy nem tud érzelmileg független maradni az, aki a saját ügyét képviseli. Ismered a mondást: olcsó húsnak híg a leve… Szólok Rich-1037-nek, hogy lejárt az ideje, és intek a körletparancsnoknak, hogy vezesse elő a következő rabot. Túlzott fegyelmezettségével Őrmester meghökkenti a papot, de a lelkész még inkább elképed, amikor a rab kijelenti, nem hajlandó jogi segítséget igénybe venni, mert: „Az általam állítólag elkövetett bűncselekményért megérdemlem méltó büntetésemet.” –  Van még hozzá hasonló rab, vagy ő különleges eset? – kérdi McDermott. –  Ő a mi különleges esetünk, atyám. A következő rab, Paul-5704 ügyesen kihasználja a helyzetet, és cigarettát kér a paptól. Tudja, hogy tilos, mégis rágyújt, nagyot slukkol a cigiből, rám vigyorog, hogy „dögölj meg!”, és ujjaival „V” betűt formázva szavak nélkül közli velem: „Én nyertem.” Látom, hogy Arnett figyelmét nem kerüli el a pimaszság, és tudom, a rab drágán megfizet még a cigarettáért és az önelégült mosolyért. Egyre izgatottabb vagyok, és egyre kevésbé értem a dolgokat, ahogy sorra lezajlanak a beszélgetések, elhangzanak a rossz bánásmód és a szabályok felrúgása miatti panaszok. Egyedül Jerry-5486 nem hajlandó belebonyolódni a játékba, nem tesz úgy, mintha igazi börtönben igazi rab lenne, akinek igazi pap segítségére volna igazán szüksége ahhoz, hogy visszanyerje szabadságát. Ő az egyetlen, aki az

egyre inkább kontroll nélküli helyzetet továbbra is a „kísérlet” szóval írja le. Jerry-5486 a társaság leghiggadtabb, de legkevésbé közlékeny tagja. Most jövök rá, hogy mindeddig szinte észrevétlen maradt, az őrök általában nem piszkálták, nem tűnt ki sem a létszámellenőrzések, sem a lázadás és zavargások alatt. Mostantól fogva rajta kell tartanom a szemem. Jerry-5486-tal ellentétben a következő rab minden igyekezetével azon van, hogy a pap segítsen neki védőügyvédet keríteni. Megdöbben, amikor kiderül, milyen költséges a jogi védelem. –  Nos, tegyük fel, az ügyvéd előlegként azonnal ötszáz dollárt kér. Van nálad ötszáz dollár? Ha nincs, akkor a szüleidnek kell letenniük – késedelem nélkül. Hubbie-7258 elfogadja a pap által felajánlott segítséget, és megadja az édesanyja nevét és telefonszámát. Állítása szerint az unokatestvére ügyvédi irodában dolgozik, amelyik kirendelt ügyekkel is foglalkozik, és esetleg el tudja intézni, hogy óvadék ellenében szabadlábra helyezzék. McDermott atya megígéri, hogy kérését teljesíti, mire Hubbie arca felderül, mintha a Mikulástól megkapta volna az áhított kisautót. Az előadás egyre hátborzongatóbb. Miután hét fogvatartottunkkal elbeszélgetett, McDermott atya a legpaposabb fogással rákérdez, mi van az egyetlen távolmaradó rabbal, nem válna-e neki is a javára a lelki segítség. Megkérem az őrt, hogy vegye rá Stew-819-et a beszélgetésre, talán jót tenne neki, ha megoszthatná gondjait a pappal. Miközben a rabra várunk, McDermott atya a következőket közli velem bizalmasan: –  Egytől egyig a naiv rabkategóriába sorolhatók. Semmit sem tudnak a börtönről, fogalmuk sincs, mi a börtön célja. Tapasztalatom szerint ez általában a tanultabb személyekre jellemző. De éppen rájuk kell hatnunk, ha meg kívánjuk változtatni büntetőrendszerünket, mert ők lesznek a közösségi nevelés alakítói – ma még csupán szavazó polgárok, de ők a jövő vezetői. Egyszerűen nem tudják, milyenek a börtönök, és milyen hatással lehetnek az emberekre. Ami itt történik, az a javukat szolgálja, okulni fognak belőle. A mondottakat a bizalom jelének veszem, és egyben lelki fröccsnek, de értetlenségem nem csökken. Stew-819 borzasztó állapotban van, ami nem túlzás: karikás a szeme, nem fésülködött, a haja égnek áll. Stew-819 reggel nem bírta fékezni indulatait: dühében feldúlta a zárkáját, feltépte a párnáját, a tollakat szétszórta. A verembe toloncolták, a zárkát rabtársainak kellett rendbe hozniuk. Előző este, miután a láthatáskor a szüleivel beszélt, levertség lett úrrá rajta. Rabtársai közül valaki elmondta az egyik őrnek, hogy a szülők szerint remekül elbeszélgettek, de fiuk másképp gondolta. Szerinte a szülei tudomást sem vettek az őt ért sérelmekről, állapotával nem törődtek, és bár igyekezett

mindent elmagyarázni nekik, ők csak arról az átkozott színdarabról beszéltek, melyet a minap láttak. –  Megbeszélted a családoddal, hogy jó lenne, ha gondoskodnának ügyvédről? – kérdi a pap. –  Tudják, hogy börtönben vagyok – válaszolja Stew-819. – Elmondtam nekik, mi folyik itt, beszéltem a létszámellenőrzésekről, a szabályokról, a zaklatásokról. –  Most hogy érzed magad? –  Nagyon fáj a fejem, orvoshoz akarok menni. Közbeszólok, ki kell derítenem, mitől fáj a feje. Megkérdezem, szokott-e migrénje lenni, meg kell tudnom, mi okozza fejfájását: kimerültség, éhség, hőség, székrekedés, látási zavarok? –  Egyszerűen mintha kifacsartak volna. És ideges vagyok. Ezután magába roskad, és sírni kezd. Hüppög, potyognak a könnyei. A pap higgadtan odanyújtja a zsebkendőjét. –  Nyugalom, nem lehet ennyire rossz a helyzet. Mióta vagy bent? –  Három napja! –  Meg kell tanulnod, hogyan uralkodj az érzelmeiden. Igyekszem megnyugtatni a rabot, felajánlom neki, vegye igénybe a pihenőszobát az udvar végében, a paraván mögött (ahonnan a videofelvételeket készítjük). Biztosítom, háborítatlanul kipihenheti magát, és megfelelő ételről is gondoskodni fogok. Meglátjuk, elmúlik-e délutánra a fejfájása. Ha nem, akkor elviszem kivizsgálásra. Mivel kevésbé szigorúan biztosított területre kell kivinnem, megígértetem vele, hogy szökésre nem is gondol. Felajánlom neki, hogy szabadon engedjük, ha valóban nagyon rosszul érzi magát. Kijelenti, hogy nem akar kiszállni, és megígéri, nem fog trükközni. –  Az is lehet, hogy nem bírod a hely szagát – mondja a pap Stew-819-nek. – Fullasztó a levegő. Kellemetlen szag terjeng, időbe telik, míg megszokja az ember. Megszokható, de nem múlik el, szinte megmérgezi a levegőt, lehet, hogy ez a baj. A bűz a börtön velejárója. [McDermott a vizelet és ürülék szagát érzi, amihez mi már hozzászoktunk, szinte fel sem tűnik.] Nem szabad kibillenned a lelki egyensúlyodból, sok rab megtanulja, hogyan kezelhető ez a helyzet. Miközben az irodámba tartunk, a pap elmondja, szerinte kísérletünkkel sikerült valóságszerű börtönkörnyezetet teremtenünk, ezt az is bizonyítja, hogy a fogvatartottak körében az ún. „első elkövető szindróma” tapasztalható: zavarodottság, ingerlékenység, düh, rosszkedv és túlzott érzelmi reakció. Biztosít róla, hogy körülbelül egy hét elteltével ezek a reakciók elmúlnak, mert a rabokat a férfiatlan viselkedés nem segíti a túlélésben. Hozzáteszi, hogy szerinte Stew-819 számára a helyzet valóságosabb, mint ahogy azt a fiú önmagának bevallja. Egyetért azzal, hogy nem árt, ha szaktanácsadásban részesül. Megjegyzem, annak ellenére, hogy Stew-819 ajka és keze remegett,

és sírva is fakadt, nem mondta ki, hogy nem bírja tovább, és el akar menni. Véleményem szerint képtelen elfogadni a gyáva megfutamodás gondolatát, úgy érzi, ezzel csorbulna a férfiassága, ezért ránk – pontosabban rám – akarja hárítani a döntést, mert így megőrizheti méltósága látszatát. –  Nem kizárt, hogy így van. Érdekes elképzelés – teszi hozzá McDermott atya. Elbúcsúzom az atyától, és már távozófélben van, amikor mellesleg megkérdem tőle, hogy ugye nem áll szándékában a szülőknek telefonálni. –  Dehogynem. Kötelességem. –  Hogyne, de ostoba vagyok! Kötelessége, hát persze. (Épp az hiányzik, hogy szülőkkel és ügyvédekkel bajlódjak, mert egy pap ígéretet tett, és felesküdött papként be kell tartania, amit papi szerepében vállalt, noha tudja, nem valódi börtönről és nem valódi rabokról van szó. Üsse kő! Folytatódjék a játék!) A pap látogatása ráirányította a figyelmet a valóság és a képzelet, a szerepjáték és az egyéni identitás között egyre inkább elmosódó határokra. McDermott a való világban valódi pap, személyes tapasztalatait valódi börtönökben szerezte. Tökéletesen tisztában van vele, hogy szimulált börtönben van, mégis teljes átéléssel eljátssza a ráosztott szerepet, vagyis segít az illúziót valóságosabbá tenni. Egyenesen ül, kéztartása és gesztusai jellegzetesek, előre hajol, amikor tanácsot ad, a fogvatartottakat vállon veregeti, értően bólint, helytelenítően elkomorul, beszédstílusáról gyerekkorom katolikus vasárnapi iskolája jut eszembe. Keresve sem találhattunk volna nála jobb színészt a szerepre, fellépése közben az volt az érzésem, mintha valami bizarr film forgatásán volnék, és csodálattal figyeltem, milyen kitűnően játssza a szerepét a színész. A pap látogatása szimulációnkat még inkább a valóságos börtönökhöz közelítette, különösen nagy hatással volt azokra, akik mindeddig sikeresen fenntartották annak a tudatát, hogy „csak egy kísérlet”, amit csinálunk. Hozzáállásával a pap új környezetet teremtett. Vajon mostantól fogva ki írja a forgatókönyvünket – Franz Kafka, Luigi Pirandello? Ekkor lárma támad az udvaron. Hangos kántálást hallani. Stew-819-ről üvöltenek valamit. –  819 rosszat tett. Ismételjétek el tízszer, hangosan! – utasít Arnett. –  819 rosszat tett – ismétlik a rabok újra meg újra. –  Mi jár 819-nek azért, amit tett? Mondjad, 3401! – szólítja fel Arnett a rabot. –  Büntetés jár érte – válaszolja Glenn-3401. –  Mi jár érte 819-nek? – kérdi Arnett Rich-1037-et. –  Nem tudom, felügyelő úr! –  Büntetés jár érte. Mondd hangosan, 3401! Glenn-3401 elismétli a mantrát, miközben Rich-1037 torkaszakadtából kiabál: –  Büntetés jár érte, felügyelő úr!

Arnett egyesével felteszi a raboknak ugyanezt a kérdést, akik először egyesével, majd kórusban válaszolnak. –  Nehogy elfelejtsétek! Hadd halljam még ötször! Aztán tízszer! Ismételjétek: szemétdomb a zárkám, mert 819 feldúlta – adja ki a következő utasítást Arnett. A rabok többször elismétlik, de Rich-1037, aki ügyvédnek készül, nem kapcsolódik be a kántálásba. A másik őr, John Landry gumibotjával fenyegetően kántálásra inti a rabot. Arnett leállítja a kórust, és Landryhez fordul, aki közli, hogy 1037 nem engedelmeskedik. Rich-1037 Arnettet provokálja: –  Lenne egy kérdésem, felügyelő úr. Nem úgy van, hogy nem szabad hazudnunk? –  Most nem foglalkozunk a kérdéssel. Megkaptátok a feladatot, gyerünk, mondjátok utánam! Szemétdomb a zárkám, mert 819 feldúlta – válaszol Arnett higgadtan, hangneme hivatalos és tekintélyt parancsoló. A rabok elismétlik a mondatot, de elvétik a számolást, tizenegyszer mondják. –  3401, mit mondtam, hányszor ismételjétek el? – kérdi Arnett. –  Tízszer, felügyelő úr. –  És hányszor ismételtétek el, 3401? –  Tízszer, felügyelő úr – válaszolja a rab. –  Tévedés. Tizenegyszer mondtátok – adja meg a helyes választ Arnett. – Kezdjétek elölről! Tízszer mondjátok, ahogy kell! Ahogy megparancsoltam! Tízszer halljam: szemétdomb a zárkám, mert 819 feldúlta! Ezúttal pontosan tízszer ismétlik el a mondatot. –  Fekvőtámaszba! – utasít ismét Arnett. A rabok minden teketória nélkül a padlóra ereszkednek. –  Fel, le, fel, le! 5486, ne a hasadat ereszd le, ez fekvőtámasz, egyenes a hát! Fel, le, fel, le és maradjatok lent. Forduljatok hanyatt, lábemelés! –  A lábakat tizenöt centire megemelni – folytatja Arnett. – Mindenki tizenöt centire megemeli a lábát, és ott tartja! Mindenki a padlótól tizenöt centire tartja a lábát! John Landry gondosan leméri, hogy mindenkinek pontosan tizenöt centire van-e a lába a padlótól. –  Akkor most kórusban, tízszer mondjátok: 819 hibázott, én nem fogok. Nem fogom elkövetni a hibáját, felügyelő úr. –  Hangosabban, teli torokból! A rabok engedelmeskednek. Rich-1037 nem kiabál, de kántál, míg Őrmester boldogan üvölt, most végre bizonyíthatja engedelmességét. Az őr utolsó parancsa szerint mindannyian igen udvariasan, énekelve köszönetet mondanak: –  Köszönjük szépen a létszámellenőrzést, felügyelő úr!

A rabok maradéktalan összhangját minden karnagy, sőt minden egykori Hitlerjugend-vezető megirigyelné – gondoltam magamban. Hová jutottak – jutottunk – vasárnap óta! Hol vannak a sorakozókat kezdetben kísérő vihogások és bohóckodások? 819 nem létezik: menj haza, Stewart! A pihenőszobába sietek, amikor rájövök, hogy a vékony elválasztó falon keresztül Stew-819 mindennek fültanúja lehet. Stew-819 összekuporodva, hisztérikusan remeg. Átkarolom, próbálom megnyugtatni, biztatom, ha hazamegy, rögtön jobban fogja érezni magát. Legnagyobb meglepetésemre nem hajlandó velem együtt felkeresni az orvost, utána pedig hazamenni. „Nem, nem mehetek el. Itt kell maradnom” – hajtogatja konokul, és sírva fakad. Nem mehet el, mert társai szerint ő „rossz rab”, aki feldúlta a zárkáját, és ezzel a többieket az őrök kénye-kedvének tette ki. Nyomorultul érzi magát, ennek ellenére képes lenne visszamenni, csakhogy bebizonyítsa, alapjában véve ő nem rossz ember. –  Jól figyelj rám! Mostantól nem vagy rab, 819-es rab nem létezik. A te neved Stewart, az én nevem dr. Zimbardo. Én nem börtönigazgató, hanem pszichológus vagyok. Ez a hely pedig nem igazi börtön. Ez csak egy kísérlet, és a srácok egyetemisták, mint ahogy te is. Tehát nyugodtan menj haza, Stewart. Gyere velem! Induljunk! Abbahagyja a szipogást, könnyeit letörli, kiegyenesedik, a szemembe néz. Olyan, mint a rémálmából felriadó kisgyerek, akinek a szülei azt bizonygatják, hogy a valóságban semmiféle szörny nem létezik. –  Jól van, menjünk! (Az ő képzeletbeli világát összezúztam, a magaméhoz még ragaszkodom.) Miközben Stew ruháját visszaadjuk, és a fiút elbocsátjuk, felidézem, milyen sok bonyodalommal indult a napja, ami végül érzelmi összeomlását előidézte. Stew-819 rosszul indít A szolgálati naplóból kiderül, hogy Stew-819 nem hajlandó hat óra tíz perckor felkelni. Emiatt a verembe kerül, és a fürdőszobában feleannyi időt tölthet, mint a többiek. Fél nyolckor kezdődik és negyedórán át tart a létszámellenőrzés, amelyen mindenki – Stew-819 is – jelen van, és a rabok azonosító számukat előre és visszafelé elkántálják. A tornagyakorlatok alatt Stew-819 megmakacsolja magát. Az egyik őr azt a kollektív büntetést eszeli ki,

hogy mindenki előre nyújtott karral álljon, amíg Stew-819 nem hajlandó elvégezni a gyakorlatokat. Stew-819 nem adja meg magát, társai nem bírják erővel, karjukat leejtik. A fiút ismét a verembe zárják, ahol a sötétben elfogyasztja a reggelijét, de tojást nem hajlandó enni. Miután kiengedik a magánzárkából, puszta kézzel kell vécét pucolnia, és társaival együtt azt a vég nélküli, értelmetlen feladatot kapja, hogy dobozokat hordjon ide-oda. Amikor visszaengedik a cellájába, magára zárja az ajtót. Nem hajlandó kiszedni a gizgazt a zárkába behajított takaróból. Az őrök meg akarják törni 819-et, ezért zárkatársai – Jim-4325 és a Doug-8612 helyébe beugró rab – kénytelenek pluszmunkát végezni: dobozokat hordanak egyik helyiségből a másikba. De minden hiába, Stew-819 nem hunyászkodik meg, és orvosi ellátást kér. Konoksága bosszantja társait, mert ők isszák meg a levét. Szolgálati naplójában Ceros megjegyzi: „Az egyik rab magára zárta a cellát. Fogtuk a gumibotot, és követeltük, hogy jöjjön ki, de nem jött. Mindenkinek megparancsoltuk, hogy álljanak a fal mellé, és nyújtsák előre a karjukat. Továbbra sem mozdult, csak nevetett. Erre nem számítottam. Feladtuk. A rabok igencsak nehezteltek ránk. Én csak mosolyogtam, és végeztem a munkámat.” A másik őr, Varnish szolgálati naplójában a rab viselkedésének lélektani jelentőségéről ír: „A rabokat feldühíti, hogy 819-et látszólag nem érdekli, milyen kellemetlenséget okoz nekik.” Jelentésében Varnish arra panaszkodik, hogy nem tudta, mit tehet a rabbal, mert nem kaptak egyértelmű útmutatást. „Bizonytalan voltam, nem tudtam, milyen mértékű kényszerítés alkalmazható, 79 és ez zavart, mert úgy éreztem, nincs világosan meghatározva, hol a határ.” Vandy egészen más jellegű tapasztalatokról számol be: „Sokkal inkább kivettem a részem, mint előző nap. Élveztem a rabok zaklatását hajnali fél háromkor. Kiélhettem szadista ösztöneimet.” Ez meglehetősen figyelemreméltó kijelentés, négy nappal korábban bizonyára nem állított volna ilyet. A szigoráról híres Arnett a következőket írja: „Csak olyan alkalmakkor éreztem úgy, hogy nem alakítom meggyőzően a szerepemet, amikor 819 és 1037 nyilvánvalóan szorult helyzetbe került. Olyankor nem léptem fel annyira 80 keményen, mint ahogy elvárható lett volna.” „Alapjában véve a börtönben az volt a legnyomasztóbb élmény, hogy olyan embereknek vagyunk teljesen kiszolgáltatva, akik minden igyekezetükkel meg akarják nehezíteni a helyzetünket, és mindentől el akarják venni a kedvünket” – meséli később Stew-819. „Egyszerűen nem tudom elviselni, ha rosszul bánnak velem. Mélységesen sértett a fasiszta őrök viselkedése, a jószívű őröket viszont nagyon megkedveltem. Egyes rabok engedetlenségének örültem, míg mások szolgálatkészsége és korlátlan engedelmessége feldühített. Időérzékem felborult, kínlódtam, az idő egyre hosszabbnak tűnt,

lassabban telt. A legrosszabb az volt, amikor a folyamatos zaklatások miatt úrrá lett rajtam a levertség, és az a tudat, hogy nincs kiszállás. A legjobb az 81 volt, amikor végre kiszabadultam.” Informátorunk árulása Emlékeznek Davidre, akit 8612 rabruhájában kémkedni küldtünk a rabok közé? Semmiféle hasznos információval nem szolgál, mert szinte azonnal átáll a rabok oldalára. Reggel, amikor jelentéstételre kihozzuk, nyíltan kifejezésre juttatja az őrök iránti megvetését, és csalódottságát, amiért nem szervezkedhet, nem buzdíthatja a rabokat ellenállásra. Elbeszélése szerint aznap reggel az egyik őr arra utasította, hogy a fürdőszobában töltse fel meleg vízzel a kávéskannát, mire egy másik őr kiöntette vele, ráparancsolt, hogy töltse fel hideggel, és engedetlensége miatt jól lehordta. Gyűlölte ezt a kisstílű szívózást. Ő is időérzéke torzulásáról számol be, aminek következtében az eseményeket a valóságosnál hosszabbnak vagy rövidebbnek érzékeli. A többszöri éjszakai ébresztés és a véget nem érő létszámellenőrzések teljesen megzavarják. Mentális tompaságról ad számot, mintha mindent köd borítana. „Az őrök önkényeskedése és az értelmetlen munka próbára teszi az embert.” Lázongó rabbá avanzsált informátorunk elárulja, hogy a rabtársak mozgósítására készült. „Elhatároztam, hogy balhézni fogok. Fel akartam éleszteni a rabokban az ellenállás szellemét. Ha egy rab megtagadja a munkát, vagy nem hajlandó a zárkáját elhagyni, az őrök a többieket büntetik, többet követelnek tőlük, bár ez csak akkor működik, ha a többiek hajlanak az együttműködésre. Igyekeztem őket rávenni az ellenállásra. De mindenki tiltakozás nélkül tette, amit mondtak neki, még a megalázó feladatokat is elvégezték, például egyik raktárhelyiségből a másikba hordtak mindent, majd vissza, vagy puszta kézzel vécét pucoltak.” David beszámolójából kiderül, senki sem haragszik személy szerint rám, sem a körletparancsnokra, akinek a recsegő hangosbeszélőn keresztül leginkább a hangja ismerős. Megírja, hogy az őrök őt és a többieket is kikészítik. Ma reggel David az egyik őrnek odaszólt: „Ha vége lesz az itteni melónak, mit gondolsz, mennyi idő alatt fogsz újra ember módjára viselkedni, felügyelő úr?” Ezért természetesen magánzárkát kap. Megviseli, hogy nem sikerül a többieket rávenni a kollektív büntetés végrehajtásának megtagadására, amit azért kaptak, mert Stew-819 feldúlta a zárkát. Nem sikerül hatékonyan szervezkednie, és mint beszámolójából megtudni, ez nagyon elcsüggeszti: Amikor mindenki üvöltözik, nem sokat lehet tenni, a kommunikációs lehetőségek meglehetősen beszűkülnek. Amikor végre csend van,

megpróbálok zárkatársaimmal dumálni, de 819 szinte folyamatosan a veremben van, a másik srác, [Jim-4325] meg nagyon hervasztó, nem igen lehet vele beszélgetni. Étkezéskor meg tilos a társalgás, pedig ilyenkor többé-kevésbé együtt vagyunk, és megállapodhatnánk, hogy nem adjuk meg magunkat egykönnyen. Majd’ szétvetett az energia, de a tettek elmaradtak. Teljesen lehangol, amikor az egyik srác azt mondja nekem: „Én szabadlábra akarok kerülni. Ne cseszegess! Balhézzál, ha gondolod! Felőlem azt csinálsz, amit akarsz, de engem 82 hagyj ki belőle!” David nem szolgál „hasznos” információval. Szökési tervekről nem beszél, azt sem árulja el, hová rejtették a bilincs kulcsát. Személyes tapasztalatai alapján azonban feltárja, milyen kényszerítő erő gyakorol hatást a rabok gondolkodására, amikor az önkényeskedés elleni csoportos fellépést elvetik. Önmagukra koncentrálnak, önző módon kizárólag arra gondolnak, mit kell tenniük saját túlélésük és a kilátásba helyezett idő előtti szabadon bocsátásuk érdekében. Új rab érkezik A rabok megfogyatkozott létszámát a 416-os számú újonccal egészítjük ki, aki még figyelemre méltó szerepet fog játszani. A videofelvételen először az udvar sarkában látható. Arnett meztelenre vetkőztette a rabot, a fejébe papírzacskót húzott. Nagyon sovány fiú, messziről meg lehet számolni minden egyes bordáját. Szívszorító látványt nyújt, és nem is sejti, mi vár rá. Arnett a rabot tetőtől talpig lassan, módszeresen befújja az állítólagos tetű elleni porral. A fertőtlenítést az első napon sietősen végezték el az őrök, mert egyszerre több rabot kellett fogadniuk. Most van idő bőven, és Arnett valóságos tisztító rituálét ad elő. Majd ráadja a rabra a szokásos bő tunikát, láncot erősít a bokájára, és a fejébe harisnyából fabrikált sapkát húz. Voilà! Az új rab bevetésre kész. A többi rab fokozatosan szokott hozzá az őrök eszkalálódó, önkényes és ellenséges viselkedéséhez. Az új rabnak nincs ideje az akklimatizációra, rögtön az események kellős közepében találja magát. Hitetlenkedve hallgattam a letartóztatások történetét. A többiekkel ellentétben engem nem tartóztattak le, mivel én tartalék voltam. Felhívott a titkárnőjük, hogy hozzam a papírjaimat, és tizenkettő előtt jelenjek meg a pszichológia tanszék előcsarnokában. Boldog voltam, hogy megkaptam a munkát, örültem a lehetőségnek. [Ne feledjük, az önkénteseknek kétheti fizetés jár!] Ott várakoztam, amikor kijött hozzám egy őr, és miután megmondtam a nevem, azonnal

megbilincselt, papírzacskót húzott a fejembe, levezetett a lépcsőn, majd egy ideig falra tett kézzel, terpeszállásban voltam kénytelen várakozni. Fogalmam sem volt, mi folyik. Sejtettem, hogy rohadtul fogom magam érezni, de ez sokkal rosszabb volt, mint amire számítottam. Nem gondoltam volna, hogy amint megérkezem, meztelenre vetkőztetnek, fertőtlenítenek, és a lábamat gumibottal verik. Úgy döntöttem, lehetőleg nem foglalkozom az őrökkel, gondolatban sem, hanem kifigyelem a többi rabot, és megtudom, hogyan zajlanak a játszmák. Azt hajtogattam magamban, hogy nem szabad beszállnom a játékba, de idővel megfeledkeztem fogadkozásomról. Tudtam, miért vállaltam a feladatot: pénzt akartam keresni. De hirtelen a 416-os 83 rabbá alakultam át – kába és zavarodott voltam. A gúny hangnemében Az új rab épp időben érkezik, végighallgathatja, amint Arnett a következő láthatásra készülő hozzátartozóknak küldendő levelet diktálja. Az őr felolvassa a sablonszöveget, a rabok a börtön fejléces papírjára írják, amit mond. Markus összegyűjti postázásra a leveleket – előtte persze átolvassuk, nehogy tiltott információt vagy indulatokat gerjesztő panaszt tartalmazzanak. A rabok elviselik ezt az ostobaságot, mert fontos számukra a beszélő, bár családjuktól és barátaiktól viszonylag rövid ideje vannak távol. Szükségük van a kapcsolattartásra a külvilággal, tudniuk kell, hogy alagsori világunkon kívül létezik egy másik is. Az egyes cella zárhatatlansága miatt újabb bonyodalmak támadnak. Az ügyeskedő Paul-5704, aki korábban arcátlanul cigarettát kért a paptól, folyton az ajtót nyitogatja, nyomatékosítva, hogy bármikor szabadon ki-be járhat. Arnett kötelet szerez, átfűzi a rácson, és a kettes zárka rácsához erősíti. A feladatot olyan precízen végzi, mintha a cserkészek csomókötőversenyén az aranyérem volna a tét. A Kék Duna keringőt fütyörészi, miközben az egyik, majd a másik zárka rácsán átfűzi a kötelet, így belülről egyik zárka ajtaját sem lehet kinyitni. Arnett szépen fütyül. John Landry is feltűnik a színen, gumibotjával feszesre húzza a kötelet. A két őr elégedetten egymásra mosolyog – szép munkát végeztünk. A két cella lakói maradnak, ahol vannak, se ki, se be, míg az őrök ki nem gondolják, hogyan lehetne megjavítani a zárat, amit Paul-5704 minden bizonnyal megrongált. –  Nem dohányozhatsz, 5704, amíg a zárkában vagy bezárva. Utána pedig mész a verembe. –  Fegyver van nálam! – fenyegetőzik Rich-1037 a kettes zárkából.

–  Hogy lenne már nálad fegyver?! – csattan fel Arnett. – Különben is mi bármikor be tudunk menni hozzátok. –  Tű van nála! – kiáltja valaki. –  Az rá nézve nem túl kedvező. El fogjuk kobozni, és súlyos büntetés jár érte. Landry gumibotjával sorra megdöngeti a zárkaajtókat, nehogy elfelejtsék, ki az úr. Arnett a kettes zárka ajtajára csap, az egyik rab épphogy vissza tudja húzni a kezét. Ezután John Landry a tűzoltó készülékből szén-dioxidot fecskendez a kettes cellába, mint a lázadás reggelén. Landry és Markus gumibotjukat a rács közé tolják, így tartják távol a rabokat a kémlelőnyílástól, de valaki bentről az egyik botot megkaparintja. A rabok gúnyolni kezdik az őröket. A raboknál fegyver van, ebből baj lehet. Arnett nem veszíti el a hidegvérét, megbeszélést tart az őrökkel, úgy döntenek, az egyik használaton kívüli iroda ajtajából kiszerelik a zárat, és átrakják az egyes cella ajtajába. –  Tulajdonképpen, fiúk, ha jól látom a helyzetet, egyirányú utcába tereltük őket. A kérdés az, milyen hosszú az utca – közli tárgyilagosan az őrökkel Arnett. Végül ismét az őrök győzedelmeskednek: behatolnak mindkét zárkába, és a rendbontót, Paul-5704-et átviszik a magánzárkába. Ezúttal biztosra mennek, a rab kezét és lábát a zárkaajtókról eltávolított kötéllel összekötözik, így vonszolják át a verembe. A zendülés miatt a rabok nem kapnak ebédet. Az újonc 416-ot ez érzékenyen érinti, mivel egy csésze kávé és sütemény volt mindössze a reggelije. Éhes, és ő semmi rosszat nem tett, csak elképedve szemlélte a szeme láttára kibontakozó bizarr eseményeket. Jólesne valami meleget enni, gondolja magában. Ebéd helyett a rabok felsorakoznak. 5704-et kihozzák az elkülönítőből, de megkötözve hagyják, tehetetlenül fekszik az udvarban. Így statuálnak példát mindenkinek, akit a lázadás gondolata foglalkoztatna. Markus megparancsolja, hogy felülések közben a rabok énekeljék a Row, 84 Row, Row Your Boat kezdetű dalt. –  Hát fiúk, ha ilyen szépen tudtok énekelni, akkor most következzen a Csodás kegyelem! – zengi Arnett. – Csak egy versszakot kell elénekelnetek, 85 nem akarom Isten türelmét próbára tenni. A rabok a fekvőtámaszhoz a padlóra ereszkednek, amikor az újonc 416-ot első nyilvános szereplésére kipécézik. –  Jól figyelj! Jobb, ha megtanulod, 416. Így szól: „Egy égi hang, egy áldott szó, a lelkünk járja át, ki eltűnt újra megkerült, ki vak volt, újra lát.” A földön fekvő Paul-5704 helyesbítene, szerinte nem így van az első versszak, de Arnettet ez nem érdekli. –  Úgy énekelitek, ahogy mondom. Akkor is így énekelitek, ha nem így van.

Majd megmagyarázhatatlan okból az utolsó sort megváltoztatja: „ki rab volt, újra szabad már”. Arnett tisztában van vele, hogy mesterien fütyül, elő is adja a Csodás kegyelmet, hibátlanul elfütyüli kétszer az elejétől a végéig. A rabok spontán megtapsolják, megfeledkezve ellenséges viszonyukról és az elszenvedett sanyargatásról. John Landry és Markus az asztalra telepszik, miközben a rabok hamisan, minden összhang nélkül énekelnek. –  Honnan szalajtották ezeket, a San Franciscó-i gettóból? Hadd halljam még egyszer! – méltatlankodik Arnett. Az akadékoskodó Paul-5704 újabb kísérletet tesz, hogy kijavítsa az utolsó sort, de Arnett álláspontját világosan, jól hallhatóan kifejti: –  Természetesen nem így ismeritek ezt a sort, mert ez a Csodás kegyelem börtönverziója. Nem számít, hogyan lenne helyesen, mert az őrnek mindig igaza van. 416, felállni! Mindenki más fekvőtámaszba! 416, te fogod elénekelni a Csodás kegyelmet, úgy, ahogy mondtam, míg a többiek fekvőznek. A többi rabtól elkülönítve, értelmetlen éneklésre kényszerítve, 416 a középpontba kerül, noha alig néhány órája van börtönünkben. A csupa csont és bőr újonc magas hangon a lelki szabadságról énekel – a kísérlet egyik legszomorúbb pillanatát rögzítjük videóra. Előre eső válla és lefelé szegeződő tekintete elárulja, hogy roppant kényelmetlenül érzi magát. Helyzete még inkább kínossá válik, amikor kijavítják, és a dalt újból el kell énekelnie, miközben a többiek kénytelenek újból fekvőtámaszozni, fel, le, fel, le… Az újoncot mélyen felkavarja, hogy zsarnoki parancsszóra a szabadságról kell dalolnia, és az ő éneke adja meg az értelmetlen fekvőtámaszok ritmusát. Megfogadja, sem Arnett, sem a többi őr nem tiporhatja el. Nem világos, miért épp az újoncra esett Arnett választása. Valószínűleg egyszerűen a „mélyvízbe dobás” taktikáját választotta. Az sem kizárt, hogy volt valami visszatetsző a vézna, ápolatlan benyomást keltő újoncban, ami idegesítette a mindenkor kínosan pedáns őrt. –  Ha ilyen dalolós kedvetekben vagytok, akkor 416 elénekeli nektek a Rowt, nektek pedig hanyatt fekvés, lábakat megemelni! Hangosan énekeljetek vele, hogy 5704 hőn szeretett vezére, Richard Nixon is jól hallhassa, bárhol a picsában van is. Lábakat megemelni! Fel! Fel! Hadd halljuk még párszor, és legyen hangsúlyos az utolsó sor: olyan az élet, akár egy álom. Hubbie-7258 gúnyolódva megjegyzi, hogy azt is énekelhetnék: „olyan a börtön, akár egy álom”. A rabok szó szerint üvöltve énekelnek, mellkasuk minden szónál megemelkedik. Egyre furcsább itt az élet… Nappalosok mennek, éjszakások jönnek

–  Legfőbb ideje, hogy a vasárnapi istentiszteletre felkészüljetek – közli Arnett a rabokkal, bár ma még csak szerda van. – Álljatok körbe, fogjátok meg egymás kezét, és üdvözöljétek egymást, ahogyan a gyülekezetekben szokás! A rabok sorra üdvözlik a mellettük állót, ám a ceremónia elég gyatrán sikerül. Meglep, hogy Arnett az, akinek eszébe jut ez a közösségépítő aktus. Kedvező véleményemet nem tartom fenn sokáig, mert megparancsolja, táncoljanak a Körben áll egy kislányka dallamára, és az újonc 416-ot állítja a szánalmas körtánc közepébe. Hamarosan lejár a nappalos őrök ideje, Arnett mégis újabb létszámellenőrzést rendel el. John Landry irányítja a kántálást. Az újonc 416os számára ez az első létszámellenőrzés, és hitetlenkedve ingatja a fejét, amikor látja, hogy mindenki zokszó nélkül teljesít minden parancsot. Megalázó bánásmódjával Arnett a legutolsó percig nem hagy fel. –  Elegem van belőletek, nyomás, vissza az ólatokba! Takarítsátok ki a zárkákat, különben a látogatók már a látványtól hányingert kapnak – és fütyörészve távozik. Zárszóként még hozzáteszi: – Holnap találkozunk! Holnap ismét rajongóim elé állok! –  Köszönjétek meg a felügyelő úrnak, hogy ma ennyit foglalkozott veletek – toldja meg a maga mondandójával John Landry. –  Köszönjük, felügyelő úr! – hangzik a nem túl lelkes válasz. John Landry nem elégszik meg ezzel a „kelletlen köszönetnyilvánítással”, felszólítja a rabokat, hogy hangosabban mondjanak köszönetet, miközben ő maga, Markus és Arnett lelép a színről, és buzgó csapata élén belép az éjszakások vezetője, „John Wayne”. Az őrök iránti félelméről így számol be az újonc 416: A szolgálatváltás mindig rettegéssel töltött el. Már az első este tudtam, hogy nagy ostobaságot követtem el, amikor önként jelentkeztem kísérleti alanynak. Elsődleges célként az körvonalazódott bennem, hogy minél hamarabb ki kell kerülnöm innen. Valószínűleg mindenki ugyanerre törekszik, ha a legcsekélyebb esélyt is látja a szabadulásra. Azt képzeltem, valódi börtönben vagyok, amit nem az állam, hanem egy rakás pszichológus működtet. Úgy döntöttem, éhségsztrájkolni fogok, azt reméltem, majd rosszul leszek, akkor kénytelenek lesznek kiengedni. És tekintet nélkül a következményekre, kitartottam az elhatározásom 86 mellett. Rettentő éhes, de vacsorakor, ahogy elhatározta, nem hajlandó enni. –  Hé, fiúk, ma este finom virslit kaptok vacsorára – szól Hellmann. –  Én nem kérek, uram. Nem vagyok hajlandó semmilyen ételből sem enni, amit itt adnak – válaszol terjengősen 416.

–  Ez szabályszegés, amiért büntetés jár – közli vele Hellmann. –  Nem érdekel. Nem fogok virslit enni. Büntetésből Hellmann a verembe zárja a rabot. Burdan megparancsolja neki, hogy mindkét kezébe fogjon egy-egy virslit. Ez a 416-os első, de távolról sem utolsó elzárása a verembe. Miután a többiek befejezték a vacsorát, 416ost asztalhoz ültetik, ám ő csak nézi a kihűlt virslit. Ez az engedetlenség feldühíti az őröket, különösen Hellmannt, aki azt remélte, ma este minden szigorúan kontroll alatt tartható, a tegnap esti problémák megoldódtak. És akkor ez a „seggfej” csinálja a balhét, a végén még a többiek is elkezdenek lázongani, pedig már úgy tűnt, sikerült betörni őket. –  Nem vagy hajlandó megenni a rohadt virslidet? Azt akarod, hogy fogjam és felnyomjam a seggedbe? Ezt akarod? Akarod, hogy fogjam és feldugjam neked? – fenyegetőzik Hellmann. A 416-os sztoikusan, kifejezéstelen arccal bámul a pár virslire. Hellmann jobbnak látja, ha az „oszd meg és uralkodj” taktikájához folyamodik: –  Hát, idefigyelj, 416! Fegyelemsértésnek számít, ha nem eszed meg a virslit, és emiatt ma este egyetlen rab sem fogadhat látogatót. Hallod? –  Sajnálattal veszem tudomásul. A többieknek nem lenne szabad az én személyes ügyem következményeit viselniük – hangzik a választékos felelet. –  Itt nincsenek személyes ügyek, itt rabok vannak, és a következményekről én gondoskodom! – üvölti Hellmann. Burdan kihozza Hubbie-7258-at, hogy társát ő vegye rá az evésre. –  Edd meg a virslit, jó? – szól Hubbie-7258. –  Azt is mondd meg neki, miért! – utasítja Burdan. 7258 kérlelni kezdi, hogy elmarad a beszélő, ha nem eszi meg a vacsoráját. –  Téged nem érdekel? Biztos nincsenek barátaid… Nem az őrök, hanem a társaid miatt kell enned – így igyekszik Burdan a rabtársaival szembefordítani 416-ot. 7258 továbbra is finoman győzködi, hogy egyen végre, mert a barátnőjére gondol, aki megígérte, a mai beszélőre is eljön, és nagy kiszúrás lenne, ha egy pár vacak virsli miatt nem találkozhatna vele. Burdan egyre inkább átveszi Hellmann viselkedését, fennhéjázó stílusát és keménységét: –  416, mi bajod van? Válaszolj nekem, fiacskám! Jó? Mi bajod? A rab azt magyarázza, hogy a méltatlan bánásmód és a szerződés felrúgása miatt éhségsztrájkol. –  Mi a franc köze van ennek a virslihez? Mi? – dühöng Burdan, és botjával hatalmasat csap az asztalra, fenyegetően visszhangzik tőle az udvar. – Válaszolj a kérdésemre! Miért nem eszed meg a virslit? 416-os tiltakozó nyilatkozatot tesz Ghandira hivatkozva, alig hallhatóan, szelíd hangon. Burdan az életben nem hallott Mahatma Ghandiról, és jobb indokot követel. –  Magyarázd el nekem, mi köze a kettőnek egymáshoz! Én nem értem.

Ekkor a rab megtöri az illúziót. A hallótávolságon belül tartózkodókat arra emlékezteti, hogy az őrök megszegik a szerződést, melyet mindenki aláírt, amikor önként vállalta a kísérletet. (Megdöbbent, hogy egyik őr sem figyel fel erre. A szimulált börtönhelyzetet az őrök teljes mértékben magukévá tették.) –  Nem érdekel semmiféle szerződés! – üvölti Burdan. – Megsértetted a törvényt, azért vagy itt. És nem az óvodában vagy! Továbbra sem értem, miért nem vagy hajlandó megenni azt a nyavalyás virslit! Azt képzeled, hogy óvodában vagy? Azt képzeled, büntetlenül megúszhatod? Burdan tirádáját folytatva közli 416-tal, hogy társai nem fogják a szívükbe zárni, ha őmiatta ma éjszaka a puszta földön kell aludniuk. Burdan majdnem nekiront a rabnak, de dühösen megtorpan, és a gumibottal a tenyerébe suhintva, megparancsolja: –  Gyerünk, vissza a verembe! Az újonc 416-os már ismeri a járást. Az őr ököllel döngeti a verem ajtaját, a sötét helyiségben meg lehet süketülni. –  Gyertek sorban, és köszönjétek meg 416-nak, hogy ma este nem lesz láthatás! Gyertek, döngessétek meg az ajtót, és mondjatok köszönetet neki! A rabok jól megdöngetik az ajtót, csak 5486 vonakodik. 7258 a váratlan fordulat miatt szinte tombol dühében. A nyomatékosítás kedvéért Hellmann kiráncigálja a veremből a két virslit folyamatosan a kezében szorongató 416-ot. Ezután újabb kíméletlen létszámellenőrzést vezényel le, Burdannak esélyt sem adva a közreműködésre. Geoff Landrynek a színét sem látni. Hellmann nem szeretné, ha 416 lázadó hősként tűnne fel társai szemében: –  Mindannyian megsínylitek, ha a társatok nem hajlandó arra a rém egyszerű dologra, hogy megegye a vacsoráját. Nem eszik virslit! Még ha vegetáriánus lenne! Mondjátok a szemébe, mit gondoltok róla! Van, aki azt tanácsolja 416-nak, hogy hagyja abba a „hülyéskedést”, mások gyerekes viselkedéssel vádolják. „John Wayne” nem elégszik meg ennyivel: –  Mondjátok a szemébe, hogy „köcsög”! Néhányan engedelmeskednek, de Őrmester nem, aki elvből kerüli az obszcén szavakat. Most, hogy egyszerre ketten mondanak neki ellent, Hellmann dühében Őrmester ellen fordul, könyörtelenül piszkálja, üvöltözik vele, „seggfejnek” nevezi, és megtorlásul ragaszkodik hozzá, hogy Őrmester „gecinek” nevezze 416-ot. Egy teljes órán át rendületlenül folyik a vegzatúra, a látogatók már az ajtóban topognak, amikor végre abbamarad. Az udvarba sietek, és közlöm az őrökkel, hogy a láthatás nem maradhat el. Nem veszik jó néven a hatalmi játszmájukba való beavatkozást, de utasításomba vonakodva belenyugszanak. A beszélő után bőven lesz idejük a rabok ellenállásának letörésére.

Engedelmes raboknak kijár a láthatás Az esti láthatáson két rabhoz, Hubbie-7258-hoz és Őrmesterhez érkeznek látogatók. 7258 őrülten boldog, amikor csinos barátnője megérkezik. A lány beszámol a baráti körükben történt eseményekről, a fiú odaadóan figyel. Burdan mindvégig ott ül mellettük az asztal tetején, rövid fehér gumibotjával módszeresen veri a ritmust. (A helyi rendőrségtől kölcsönkért hosszú fekete gumibotokat vissza kellett adnunk.) Burdan le sem tudja venni a szemét a lányról, és egy-egy közbeszúrt kérdéssel, megjegyzéssel gyakran megzavarja kettejük társalgását. –  Igyekszem tartani magam, nem olyan rossz itt, ha az ember együttműködik velük – magyarázza Hubbie-7258. –  És te együttműködsz? – kérdi Mary Ann. –  Igen, kénytelen vagyok – válaszol nevetve. –  Mert szökni próbáltak – veti közbe Burdan. –  Igen, hallottam róla – válaszol a lány. –  Ezt leszámítva, a mai nap nem volt túl élvezetes. Mindenünket elvették, ágyunk sincs – mondja a fiú. Aztán elmeséli, hogy a múltkor mindenféle gizgazt kellett kiszedniük a takarójukból, és a piszkos munkákról is beszél. Ennek ellenére jókedvű, mosolyog, és a tízperces látogatás alatt mindvégig a barátnője kezét szorongatja. Burdan kikíséri a lányt, a rab visszatér a zárkájába. A másik látogató Őrmester apja. A fiú azzal henceg, hogy betéve tudja a házirendet: –  Tizenhét szabály van… Mindet tudom fejből… A legalapvetőbb szabály, hogy az őröknek engedelmeskednünk kell. –  Bármit parancsba adhatnak? – kérdi az apa. –  Igen, gyakorlatilag bármit. –  De honnan van ehhez joguk? – kérdi az apa a homlokát dörzsölve. Láthatóan nyugtalanítja fia helyzete. Ő a második látogató, aki aggódik, nagyon hasonlóan vélekedik, mint Rich-1037 édesanyja. Őrmestert azonban láthatóan keményebb fából faragták. –  A börtön irányítása a feladatuk – mondja a fiú. Őrmester apja az állampolgári jogok tiszteletben tartását firtatja, mire Burdan nyersen közbevág: –  Itt nincsenek állampolgári jogok! –  Nos, én úgy gondolom, hogy megilleti őket… (Érvelését nem halljuk tisztán, de az látszik, hogy Burdan nem ijed meg egy „civiltől”.) –  Börtönben nincsenek állampolgári jogok – jelenti ki Burdan. –  Hagyjuk! – mondja az apa bosszankodva. – Mennyi ideig beszélgethetünk még? –  Két percük van.

Az apa vitatja, hogy csak ennyi idejük maradt volna, Burdan megenyhül, ad még öt percet. Az apa kettesben szeretne maradni a fiával, mire Burdan közli vele, hogy a börtönszabályok ezt nem teszik lehetővé. Ettől az apa még idegesebb lesz, de figyelemre méltó módon a szabályt tudomásul veszi, és nem tiltakozik jogai korlátozása ellen, noha egy gyerekkel van dolga, aki a börtönőr szerepében tetszeleg! Az apa a házirendről kérdezget, Őrmester a létszámellenőrzésekről, a „gyakorlatozásról”, napi elfoglaltságaikról mesél neki. –  Erre számítottál? – kérdi az apa a fiától. –  Rosszabbra. –  Rosszabbra? Miért? – hitetlenkedik az apa. Burdan megint közbevág. Az apát láthatóan bosszantja az őr nemkívánatos jelenléte. Az őr elmondja a férfinak, hogy eredetileg kilenc rabbal indultak, de most csak öten vannak. Az apa nem érti, miért. –  Ketten szabadlábra kerültek, ketten fokozottan védett helyen 87 tartózkodnak – közli a fia. –  Fokozottan védett helyen? Hol? – képed el a férfi. –  Azt nem tudni – feleli Burdan. Erre az apa azt tudakolja, miért vannak fokozottan védett helyen. –  Fegyelemsértés miatt. Nagyon is hajlamosak rá – válaszol Őrmester. –  Rossz magaviselet miatt – válaszol Burdan, Őrmesterrel szinte egy időben. –  Úgy érzed magad, mint aki börtönben van? – kérdi fiától az apa. –  Hát, még soha nem voltam börtönben – ad kitérő választ nevetve a fiú. Az apa is felnevet. Kettesben maradnak, mert kint nagy lárma támad, mire Burdan kiszalad. Távollétében a lehetséges szabadlábra helyezésről beszélgetnek. Őrmester bizakodó, mert mindeddig ő számít a legengedelmesebb rabnak. Egyvalami azért zavarja: –  Nem tudom, milyen feltételeknek kell eleget tennem ahhoz, hogy szabadlábra helyezzenek. –  Lejárt az idő – jelenti be Geoff Landry. Apa és fia felállnak, majdnem összeölelkeznek, végül határozott, férfias kézszorítással búcsúznak egymástól. A homofóbia felüti ronda fejét Amikor sietős vacsorámról visszatérek az egyetemi menzáról, azt látom, hogy a bajkeverő Paul-5704 a fején egy széket egyensúlyozva áll az udvar közepén. Székkel a fején! Hellmann Őrmesterrel üvöltözik, olykor Burdan is bekapcsolódik. A mindeddig szinte névtelen, jó magaviseletű fogoly, Jerry-

5486 tétlenül ácsorog a fal mellett, miközben Hubbie-7258 fekvőtámaszozik. 416 feltehetőleg a veremben van. Hellmann Paul-5704-et cukkolja, hogy minek van a fején a szék – ő maga adta a parancsot, hogy tegye a fejére, mintha sapka volna. A rab béketűrően közli, ő egyszerűen teszi, amire utasítják. Levertnek tűnik. Burdan utasítja, hogy ne marháskodjon, és tegye le a széket. Aztán megdöngeti a verem ajtaját: –  Mondd csak, jól szórakozol, 416?! Hellmann úgy gondolja, ideje átvennie a ma esti színjáték rendezését. Burdant szó szerint félreállítja. (A láthatás után a jószívű Geoff Landry ismét visszavonul.) –  Ha már amúgy is a levegőben a kezed, játszd el nekünk Frankensteint – utasítja 7258-at Hellmann. – Te pedig, 2093, te leszel Frankenstein menyasszonya, és állj ide! Gyere ide! – instruálja Őrmestert. – Őrmester érdeklődik, mekkora átéléssel kell játszania a szerepet. –  Éld bele magad a szerepbe! Te vagy Frankenstein menyasszonya, te pedig, 7258, Frankensteint játszod. Gyere ide, úgy, ahogy Frankenstein mozog, és vallj szerelmet 2093-nak. Hubbie-7258 elindul a menyasszony felé, de Burdan megállítja. –  Frankenstein nem így mozog. Nem ezt kértük, ne úgy mozogj, ahogy te szoktál. Hellmann karjánál fogva keményen megragadja Hubbie-7258-at, visszahúzza, és újból eljátszatja vele, hogyan mozog Frankenstein. –  Szeretlek, 2093 – mondja a rab. –  Menj közelebb hozzá! Sokkal közelebb! – kiáltja Burdan. Hubbie-7258 alig néhány centire áll Őrmestertől: –  Szeretlek, 2093 – mondja a rab. Hellmann egymás felé nyomja, taszigálja őket, mígnem a testük összeér. –  Szeretlek, 2093 – mondja a Frankensteinné lett Hubbie-7258 Őrmesternek, aki elmosolyogja magát. –  Ki engedte meg, hogy mosolyogj? Ez nem tréfa! Padlóra! Tíz fekvőtámasz! Hubbie-7258 továbbra is maga előtt, a levegőben tartva a kezét, a falnak támaszkodik, felhúzódott tunikája alig takarja el nemi szervét. Őrmesternek megparancsolják, hogy az udvarban tartózkodó másik rabnak, Jerry-5486-nak valljon szerelmet. Őrmester kényszeredetten teljesíti a parancsot. –  Hát, nem édes?! Milyen édes! – gúnyolódik Burdan. Ekkor Hellmann 5486-hoz lép, arcuk szinte összeér. –  Mosolyogsz? Netán viszonzod az érzelmeit? Menj oda hozzá, és vallj neki szerelmet! 5486 minden további nélkül odamegy, és halkan megszólal: –  2093, szeretlek. Hellmann verbális támadásaival veszélyesen navigál a rabok között:

–  7258, karokat test mellé! Ezért vagy te ilyen büdös! Na, büdös népség, bakugrás következik! Elkezdik a bakugrást, ami körülményesen megy, mert amikor egymáson átugranak, minduntalan leesik a papucsuk, vagy felcsúszik a tunikájuk, és kilátszik a nemi szervük. Nem úgy alakul a játék, ahogy kellene, és ez Burdant kissé feszélyezi – feltehetőleg ízléséhez képest szexuálisan túlfűtött, ami folyik. Hellmann úgy egyszerűsíti le a játékot, hogy Hubbie-7258-at félreállítja, és csak a két másik rabot instruálja. Őrmester-2093 és Paul-5704 folytatja a bakugrást, Burdan halkan nemtetszésének ad hangot. A homoerotikus játék perverz hatással van Hellmannra. –  A kutyák is így csinálják, nem? Nem így csinálják a kutyák? Ott áll mögötted, készen áll, mint egy kutya. Csináljatok úgy, mint a kutyák! Amikor Paul-5704 a feltételes szabadlábra helyezésről döntő „bíróság” előtt az őröktől elszenvedett zaklatásokról panaszkodik majd, valószínűleg senkiben sem merül fel – el sem tudják képzelni –, hogy az őrök ilyen fokú aljasságra képesek. 5704 egyértelműen kiborul, és közli „John Wayne”-nel, hogy kérése „kissé obszcén”. Hellmannt felbőszíti a megjegyzés: –  Szerintem a te ábrázatod is kissé obszcén. Megmondtam, hogy bakugrás és pofa be! Megjelenik a színen Geoff Landry, épp 5704 mögött áll meg, és mindent lát. Érdeklődve szemléli az események alakulását, de zsebre dugott kezével semlegességét, közömbös hozzáállását hangsúlyozza. –  Igazán sajnálom, hogy fogvatartottunk érzékeny lelkivilágába gázoltam – közli Hellmann gúnyosan. Burdan véget vet a játéknak, amitől elejétől fogva felfordul a gyomra. –  Elég ebből a bohóckodásból! Eleget nevettünk. Hagyományosabb módszerrel, a létszámellenőrzéssel folytatják. Őrmester új arca Hellmann unatkozik. Fel-alá járkál a felsorakozott, elcsigázott rabok előtt. Hirtelen megperdül, és minden indulatát Őrmesteren vezeti le: –  Miért vagy te ekkora seggnyaló? –  Nem tudom, uram. –  Miért vagy te ennyire engedelmes? Őrmester nem tart Hellmanntól, és belemegy a játékba: –  Természetemből adódóan engedelmes vagyok, felügyelő úr. –  Hazudsz! Hazug, büdös disznó vagy! –  Ha úgy tetszik a felügyelő úrnak.

–  És mit csinálnál, ha azt mondanám, hogy ereszkedj négykézlábra, és baszd meg a padlót? – kérdi Hellmann, akit talán felajzott az előző játszma szexuális töltete, és egyre obszcénabb ötletekkel áll elő. –  Azt mondanám, hogy nem tudom, hogyan kell, felügyelő úr. –  Mi lenne, ha azt mondanám, hogy gyere ide, és a barátodat, 5704-et vágd képen, amilyen erősen csak tudod? –  Sajnos kénytelen lennék azt mondani, hogy nem tudom megtenni – jelenti ki határozottan Őrmester. Hellmann megvetően elfordul, de rögtön új áldozatot talál magának. Kinyitja a verem ajtaját, és mint aki szenzációs hír birtokába jutott, folytatja a játékot: –  Van itt valaki, aki közérdeklődésre tarthat számot. Jól nézzétek meg ezt az embert! 416, nem mész sehova! A sötéthez szokott 416 erősen pislog, alig látja az előtte sereglő rabokat és őröket. Két kezében egy-egy virslit szorongat! –  Te még mindig a virslikbe kapaszkodsz? – kérdi Burdan. –  Bele se nem kóstolta a virslit – mondja Hellmann, aki indulatában helyesen beszélni is elfelejt. – Tudjátok, hogy ez rátok nézve milyen következményekkel jár? –  Nem lesz mivel takaróznunk – válaszolják csüggedten a rabok. –  Ahogy mondjátok! Nem lesz mivel takaróznotok. Gyertek ide egyesével, és vegyétek rá a társatokat, hogy egyen végre! 5486, te kezded! A rab az ajtóhoz megy, és szelíden 416 szemébe néz: –  Edd meg a virslit, ha gondolod! –  Adtál a szarnak egy pofont – jegyzi meg gúnyolódva Burdan. – Azt gyanítom, neked nem kell takaró. Jöhet a következő! Te mit mondasz neki?! Az előtte megszólaló rabbal ellentétben Hubbie-7258 ordibálni kezd: –  Edd meg a virslit, vagy szétrúgom a segged! Hellmann örömmel konstatálja a rabok közötti ellenséges hangulatot, és fülig érő szájjal vigyorog: –  Ezt már szeretem! 5486, gyere ide és gyakorolj! Mondd, hogy szétrúgod a seggét, ha nem eszi meg a virslit! – Jerry-5486 minden meggyőződés nélkül megteszi, amire utasítják. –  Most te gyere ide, 2093! Mondd, hogy szétrúgod a seggét! –  Sajnálom, uram – szól meggyőző őszinteséggel Őrmester –, nem illethetek egy másik embert becsmérlő szavakkal. –  Egészen pontosan, mit kifogásolsz? –  Egyetlen szó ellen van kifogásom. –  Melyik szó van ellenedre? A „szétrúgni”? Ezt nem akarod kimondani? Mi a frászról beszélsz? Hellmann mindenáron ki akarja provokálni belőle a „segg” szót, ám kudarcot vall. Őrmester igyekszik világossá tenni álláspontját, de Hellmann nem hagyja: –  Parancsba adtam!

Hellmannt tehetetlen düh fogja el, amiért Őrmester megmakacsolja magát. Az utasításokat mindeddig automatikusan végrehajtó robotról kiderül, hogy gerince és lelke is van. –  Na, menj oda hozzá, és mondd neki, amit mondtam! –  Sajnálom, felügyelő úr, képtelen vagyok megtenni. –  Hát akkor ma éjszaka nem alszol ágyon! Ezt akarod mondani?! –  Inkább nem alszom ágyon, felügyelő úr, de nem vagyok hajlandó kiejteni a számon azt, amire kér – mondja Őrmester, elvei mellett határozottan kitartva. Hellmann majd’ szétrobban. Úgy közelít Őrmester felé, mintha engedetlensége miatt mindenki szeme láttára fel akarná képelni. Geoff Landry sejti, hogy ebből még nagy zűr lehet, és így szól Őrmesterhez: –  Menj, és mondd neki, hogy fenéken billented! –  Igenis, felügyelő úr – válaszol Őrmester. Odamegy az elkülönített 416-hoz és közli vele: – Edd meg a virslit, különben fenéken billentelek! –  Komolyan mondtad? –  Igen… nem, felügyelő úr. Elnézést, nem mondtam komolyan. Burdan nekitámad, hogy miért hazudik: –  A felügyelő úr mondta, hogy mondjam, amit mondtam, uram. –  Azt nem mondta, hogy hazudj – kel társa védelmére Hellmann. Kezd ráébredni Burdan, hogy Őrmester következetes erkölcsi kiállásával fölébük kerekedhet, és magatartásával befolyásolhatja a többieket. Ügyesen fordít a dolgok állásán: –  Senki sem kérte tőled, hogy hazudj, 2093. Feküdj a padlóra! Őrmester széttárt karral hasra fekszik a padlón. –  Ebből a testhelyzetből indítsd a fekvőtámaszokat! –  5704, menj oda, és ülj a hátára – nehezíti a feladatot Hellmann. Hellmann további utasítást ad, hogyan végezze ilyen pozícióból a fekvőtámaszokat. Őrmester jó erőben van, megcsinálja. –  Ne segíts neki! Na még egyet! 5486, te is ülj a hátára, az ellenkező irányból! Gyerünk, ülj a hátára! – utasítja a tétovázó Jerry-5486-ot, aki végül teljesíti a parancsot. Az őrök arra kényszerítik Őrmestert, hogy két rabtársával a hátán csináljon fekvőtámaszt. Őrmester minden erejét és büszkeségét összeszedi, igyekszik szabályos fekvőtámaszt nyomni. Felemeli magát a padlóról, de összerogyik az élő teher súlya alatt. Az ördögi duó röhögésben tör ki, és Őrmesteren gúnyolódik. Nem végeztek Őrmester megalázásával, de 416 makacs ellenállását is le kell törniük, az őrök tekintélye szempontjából súlyosabb következményei lehetnek, ha a rab megtagadja az étkezést. Hellmann adja meg a hangot: –  Én továbbra sem értem, mi a baj a virslivel, 416. Azt sem értem, mi ez a nagy baszakodás ma este, amikor olyan sok létszámellenőrzésen vagyunk

már túl, olyan szépen megy, olyan jól szoktunk szórakozni. M’ért van ez? Miközben Hellmann a magyarázatot keresi, Burdan a rábeszélés gyöngédebb eszközét veszi elő, és halkan győzködi 416-ot: –  Milyen lehet az íze? Szerintem ízlene, ha megkóstolnád. Eközben Hellmann kérdését sorra felteszi a raboknak, és őszinte választ vár. –  Nem tudom. Talán mert pöcsök vagyunk, felügyelő úr – válaszol 7258. –  Én tényleg nem tudom, felügyelő úr – feleli Őrmester. Hellmann nem hagyja ki a lehetőséget, Őrmester korábbi engedetlensége miatt további elégtételt akar venni: –  Te is pöcs vagy? –  Ha a felügyelő úr mondja. –  Ha én mondom? Tőled akarom hallani. –  Sajnálom, uram, ellenzem az ilyen beszédet. Ilyet nem mondok, uram – feleli Őrmester rendíthetetlenül. –  Az előbb azt mondtad, nem illethetsz egy másik embert becsmérlő szavakkal – szól közbe Burdan. – Most más a helyzet. Rólad van szó. –  Magamat is embernek tartom – válaszol Őrmester. –  Szóval te is egy másik ember vagy? –  A kijelentésem más emberekre vonatkozott. –  És magadat hova sorolod? Őrmester kimérten, szavait gondosan megválasztva felel, mintha az egyetemi vitakörben szólalna fel: –  A kijelentésemet eredetileg önmagamra nem vonatkoztattam, uram. Eszembe sem jutna, önmagamról így beszélni. Ez az oka annak, hogy… – sóhajt, elakad, hebegni kezd, az érzelmeivel küszködik. –  Szóval te egy pöcs vagy, ugye? – vonja le a következtetést Hellmann. –  Nem, felügyelő… –  De igen! – szívózik Hellmann. –  Igen, ha a felügyelő úr mondja. Burdan közbeszólna, kivenné a részét a játszmából, de Hellmann nem hagyja: –  Akkor mi vagy? Akkor mi vagy? Akkor egy pöcs vagy? –  Igen, felügyelő úr. –  Hát akkor, mondjad! A te szádból akarom hallani! –  Sajnálom, uram, ezt a szót én nem tudom kimondani. –  Hogy a fenébe ne tudnád kimondani?! –  Nem szoktam becsmérlő szavakat használni. –  Akkor m’ért veszed magadra? Mi vagy te? –  Az vagyok, amit a felügyelő úr mond. –  Hát akkor, ha kimondod, hogy egy pöcs vagy, akkor egyetértesz velem, hogy egy pöcs vagy. Mondjad! M’ért nem mondod?

–  Sajnálom, uram. Nem mondhatok ilyet. Hellmann érzi, vesztésre áll, ezért a jól bevált „oszd meg, és uralkodj” módszerhez folyamodik: –  Hé, fiúk, ma éjjel jó lenne rendesen kialudni magatokat, ugye? –  Igen, uram – válaszolják kórusban. –  Hát akkor adjunk neki haladékot, hadd gondolkodjon el 2093 azon, hogy mekkora pöcs. Aztán talán megosztja velünk a véleményét. –  Véleményem szerint a felügyelő úr tökéletes pontossággal ítél meg engem – szól Őrmester. –  Azt én tudom – válaszolja Hellmann. –  De ezt a szót nem ejthetem ki a számon, felügyelő úr. –  Melyik szót? –  Soha nem mondom, és semmilyen értelemben nem szoktam használni a „pöcs” szót. Hurrá! Megvan ma esti győztesünk! –  Kimondta! – üvölt fel féktelen örömében Burdan. –  Éljen! Remek! Kimondta, ugye, 5704? –  Igen, kimondta, felügyelő úr. –  Azt hiszem, érdemes volt – mondja Hellmann. –  Ki tudja, lehet, hogy ma este ágyban alszanak a fiúk? – tűnődik hangosan Burdan. Hellmann nem elégedett részleges győzelmével, hatalmi helyzetét meg kell erősítenie: –  2093, te káromkodtál! Büntetésből nyomj le tíz fekvőtámaszt! –  Köszönöm, felügyelő úr – válaszol Őrmester, és annak ellenére, hogy szemmel láthatóan kimerült, tökéletes fekvőtámaszokat mutat be. Burdan a tökéletes fekvőtámaszokban is hibát talál, mert bosszantja Őrmester teljesítménye: –  Mégis mit gondolsz, hol vagy? Újonckiképzésen? Geoff Landry, aki az elmúlt órában egy széken elterülve szemlélődött, most bekapcsolódik: –  Nyomjál még tízet! – A többi rabtól megkérdezi: – Mi a véleményetek, szépen fekvőzik? –  Igen, szépen. Az ifjabb Landry fivér váratlanul fitogtatni kezdi hatalmát, talán így szeretné bizonyítani önmagának, hogy a rabok szemében továbbra is tekintélyszemélynek számít: –  Tévedés. Csinálj még ötöt, 2093! Őrmester így ad tárgyilagosan számot az eseményről: Az őr megparancsolta, hogy az egyik rabot nevezzem „pöcsnek”, és önmagamat is illessem ezzel a szóval. Az előbbire soha nem lennék

képes, az utóbbit pedig azért nem tehetem meg, mert logikai ellentmondásba keverednék, és ezzel saját állításom érvényességét cáfolnám. Az őr hanghordozásával a tudtomra adta – ahogy a „büntetések” előtt szokta –, hogy ellenszegülésem miatt a többieket fogja büntetni. Nem akartam, hogy a többieket megbüntesse miattam, de engedelmeskedni sem akartam. Mindkét problémát sikerült megoldanom, amikor úgy fogalmaztam, hogy „soha nem mondom, és semmilyen értelemben nem szoktam használni a »pöcs« szót” –, és 88 mind a ketten kikeveredtünk a csapdahelyzetből. Őrmesterről mindenki számára kiderült, hogy elvei mellett rendíthetetlenül kiálló ember, nem vakon engedelmeskedő stréber, akinek kezdetben tűnt. Utóbb feltárta, milyen gondolkodásmódot követett rabként: A börtönbe érkezésemkor elhatároztam, hogy önmagamat fogom adni, a lehető legjobban ahhoz fogok közelíteni, akinek önmagamat ismerem. Az általam vallott börtönfilozófia alapján nem szabad rabtársaim vagy saját magam személyiségének rombolódását előidéznem, vagy ahhoz hozzájárulnom, és kerülnöm kell, hogy cselekedeteimmel másoknak ártsak. A virsli mint hatalmi jelkép Mitől lesz ennyire fontos egy pár nyamvadt virsli? Az újonc 416 számára a pár virsli azt jelképezi, hogy képes valamit kontrollálni: őt nem lehet elhatározása megmásítására kényszeríteni, így utasítja el az ördögi rendszert. Tettével felül tud kerekedni az őrökön. Az őrök szemében 416 hajthatatlansága súlyos fegyelemsértésnek számít, hiszen a fogvatartottak kötelesek étkezési időben enni, és kizárólag étkezési időben ehetnek. A szabály célja, hogy a fogvatartottak az étkezések előírt időpontján kívül ne kérhessenek, és ne kaphassanak ételt. A szabályt azonban az őrök hatalmuk kiterjesztésére használják: étkezések alkalmával a rabokat evésre kényszeríthetik, a táplálkozás megtagadása engedetlenségnek minősül. Az őrök szempontjából 416 viselkedése tűrhetetlen, mert alááshatja a tekintélyüket, és megingathatja rabtársait, akik már felhagytak a lázongással, és meghunyászkodtak. A rabok szemében 416 rendíthetetlen ellenállása akár hősies cselekedetnek is számíthatna. Összefogásra, az őrök folyamatosan eszkalálódó kegyetlen bánásmódja elleni közös fellépésre ösztökélhetne. Az újonc azonban stratégiai hibát követ el, mert társait nem avatja be tervébe, nem érteti meg velük éhségsztrájkja lényegét, így nem tudja őket maga mellé állítani. A táplálkozás elutasításával egyéni döntést hoz, elhatározásával társait nem motiválja. A

börtönbe napokkal később érkező 416 nem esik át annyi megpróbáltatáson, mint társai, ezért börtönbeli pozíciója nem szilárd. Az őrök erre nyomban ráéreznek, és ösztönösen „bajkeverő” személyként állítják be, akinek a makacssága miatt a többiek büntethetők és a kedvezmények megvonhatók. Éhségsztrájkját rabtársai önző cselekedetnek tartják, mert nem érdekli, hogy miatta mások eleshetnek a beszélőtől. A raboknak viszont látniuk kellett volna, hogy az evés és a láthatás közötti önkényes és logikátlan összefüggést az őrök állítják fel. Hellmann Őrmester sikeres megtörése után másik ellenfelét, a vézna 416-ot „veszi gondjaiba”. Kihozza a magánzárkából, és tizenöt fekvőtámaszra ítéli: –  Csak az én kedvemért, szép tempósan! A rab felveszi a pozíciót, és elkezdi kinyomni magát, de olyan erőtlen és zavarodott, hogy mutatványa aligha nevezhető fekvőtámasznak. Hellmann nem hisz a szemének. –  Mit művel ez? – üvölti hitetlenkedve. –  A seggét tologatja – válaszol Burdan. –  Nem azt mondtuk neki, hogy fekvőtámaszozzon? – érdeklődik a megélénkülő Geoff Landry. –  Szerinted ez fekvőtámasz? – kérdi Jerry-5486-tól Hellmann. –  Nekem úgy tűnik, felügyelő úr – válaszol a rab. –  Kizárt dolog. Ez nem fekvőtámasz! –  Ha a felügyelő úr szerint nem az, akkor nem az – jelenti ki 5486. –  Csak a seggét riszálja, vagy nem, 2093? – kérdi Őrmestertől Burdan. –  Ha a felügyelő úr úgy gondolja, akkor igen – válaszolja Őrmester jámbor egyetértésben. –  Mit csinál ez itt? – kérdi Burdan. –  A seggét riszálja – válaszol Jerry-5486. Hellmann utasítja Paul-5704-et, hogy 416 okulására mutassa be, hogyan kell szabályos fekvőtámaszt nyomni. –  Látod, 416? Nem a seggét tologatja. Nem akar lyukat kúrni a padlóba. Rajta, láttad, hogy kell! 416 megpróbál szabályos fekvőtámaszokat kinyomni, de egyszerűen nincs hozzá ereje. Burdan nem hagyja szó nélkül: –  Nem tudnád egyenesen tartani a tested?! A hullámvasút hozzád képest nyílegyenes! Hellmann ritkán alkalmaz fizikai erőszakot. Fölérendeltségét szívesebben érvényesíti szavakkal, gúnyolódással és leleményesen gonosz packázással. Mindig pontosan tudja, meddig mehet el, tisztában van az őrszerep határával: improvizálni szabad, de önkontrollját nem veszítheti el. A ma esti események azonban próbára teszik. A fekvőtámaszhoz elhelyezkedő 416 mellé lép, és utasítja, hogy lassan nyomja ki magát. Hellmann a lábát a rab hátára teszi, és amikor a rab kinyomja magát, a visszaereszkedésnél durván rásegít. A fizikai

erőszak szemmel láthatóan mindenkit meglep. Néhány fekvőtámasz után a keménykedő őr leveszi a lábát a rab hátáról, visszaparancsolja a verembe, rávágja az ajtót, és kulcsra zárja. A látottak eszembe juttatnak egy rajzot, amelyet egy auschwitzi fogoly készített egy náci őrről, aki a lábát erőteljesen rányomja egy fekvőtámaszozó fogoly hátára… „Önelégült, álszent seggfej” –  Legyengülsz, ha nem eszel – kiabálja be az elkülönítőbe Burdan. (Gyanítom, kezdi megsajnálni ezt a szorongatott helyzetbe került vézna srácot.) Hellmann jónak látja tisztázni a viszonyokat. Kisebb szónoklatba kezd: –  Remélem, fiúk, tanultok a példából. Fölösleges az engedetlenség. Ha valakit bántok, annak oka van. Ne feledjétek, ti nem azért vagytok itt, mert derék, becsületes állampolgárként viselkedtetek. Okádnom kell ettől az egész önelégült, álszent huzavonától. Jobb, ha most azonnal felhagytok vele. Hellmann megkérdi Őrmestertől, hogy tetszett neki a rögtönzött beszéd: –  Szerintem jó beszéd volt, felügyelő úr. –  Tehát önelégült, álszent seggfejnek tartod magad? – szegezi Őrmesternek a kérdést az ismét támadásba lendülő őr. –  Ha úgy kívánja – válaszolja Őrmester. –  Hát, gondolkodj el rajta. Önelégült, álszent seggfej vagy. –  Az vagyok, ha úgy kívánja, felügyelő úr – szól Őrmester, bár nem szívesen száll be újból a ringbe. –  Nem kívánom, hanem az vagy. –  Ahogy mondja, felügyelő úr. Hellmann fel-alá jár a rabok előtt, és egyesével Őrmesterre vonatkozó állításának megerősítését kéri tőlük. –  Az, önelégült, álszent seggfej. –  Önelégült, álszent seggfej, felügyelő úr. –  Igen, önelégült, álszent seggfej. –  Sajnálom, ez négy az egyhez. Vesztettél – jelenti ki diadalmasan Hellmann. Őrmester erre közli, neki csak az számít, amit ő maga gondol. –  Hát, ha te valami mást gondolsz magadról, akkor komoly a baj. Mert akkor neked semmi kapcsolatod nincs a valósággal, semmivel, ami valós. Mert akkor a te életed nem egyéb, mint képmutatás. Rosszul vagyok tőled, 2093. –  Sajnálom, felügyelő úr. –  Önelégült, álszent seggfej vagy. Okádnom kell tőled. –  Sajnálom, hogy ilyen kellemetlen érzéseket váltok ki, felügyelő úr.

Burdan megparancsolja Őrmesternek, hogy hajoljon le, és fogja meg a lábfejét, így legalább a többieknek nem kell az ábrázatába bámulniuk. „Köszönjük, 416!” Hellmann részéről nincs vége a játszmának, nem lenne tanácsos, ha a rabok megsajnálnák éhségsztrájkoló társukat. –  Sajnos vannak emberek, akiknek nincs helyén az eszük, és ezzel másoknak sok bajt okoznak. Nekünk is van egy ilyen kedves barátunk [és megdöngeti a verem ajtaját]. Neki köszönhetitek, hogy ma este nem lesz takarótok. Hellmann a rabokkal szövetkezik közös ellenségük letörésére, aki érthetetlen éhségsztrájkjával mindenkinek árt. Burdan és Hellmann a négy rabot felsorakoztatja, és megparancsolja, mondjanak köszönetet a sötét, szűkös zárkában kuporgó 416-nak. A rabok eleget tesznek az utasításnak: –  Köszönjétek meg 416-nak! –  Köszönjük, 416! – mondják a rabok kórusban. Az ördögi duó nem elégszik meg ennyivel, Hellmann újabb utasítást ad: –  Menjetek egyesével az ajtóhoz, és ököllel is köszönjétek meg! Sorban az ajtóhoz mennek, megdöngetik, és bekiabálnak: –  Köszönjük, 416! Az elkülönített rabra rémisztő hatással van a vermet megremegtető dörömbölés. –  Ez az! Minden apait-anyait adjatok bele! – biztatja őket Burdan. (Nehéz megállapítani, hogy a rabok pusztán az utasítást követik-e, vagy a fölösleges tortúra miatt tényleg haragszanak 416-ra, esetleg így vezetik le az őrök bánásmódja miatt felgyülemlett dühüket és frusztrációjukat.) Hellmann megmutatja nekik, hogyan kell jó erősen megdöngetni az ajtót, a példa kedvéért többször odavág. Őrmester zárja a sort, és meglepő módon ellenállás nélkül, jámboran engedelmeskedik. Őrmester épp ellép az ajtótól, amikor Burdan a vállánál fogva megragadja, és a falnak taszítja. Ezután takarodót fúj, és a rabok visszatérnek zárkájukba. Burdan jelentést tesz a szolgálatvezető Hellmann-nak: –  Lámpaoltáshoz készen állnak, felügyelő. Piszkos alku

Idézzék csak fel a Bilincs és mosoly című klasszikus börtönfilmet, amely Amerika mélyén, délen játszódik! A filmből vettem az ezüstösen csillogó, foncsorozott napszemüveg ötletét. Ma este Hellmann olyan forgatókönyvet rögtönöz, amilyen a legkülönb forgatókönyvíróknak is csak ritkán sikerül, amikor a börtönökben uralkodó hatalmi viszonyokat próbálják megjeleníteni. Hellmann agyafúrtan olyan jelenetet visz színre, amelyben a rabok látszólag döntési helyzetbe kerülnek, ők határoznak, hogy társukat megbüntetik-e, vagy sem, ám valójában az őr azt demonstrálja, hogy hatalmával önkényesen ő teremti a valóságot. Lámpaoltás után vagyunk, a rabok a zárkájukban, 416 a veremben. Hellmann az asztalra telepszik, amely a verem és a megfigyelőhelyünk között áll. A kibontakozó eseményeket megfigyelőhelyünkről kitűnően nyomon tudjuk követni, és felvételekkel dokumentáljuk. Az éjszakás őrök főnöke hátát a falnak veti, két lábát Buddha-szerű lótuszülésbe helyezi, egyik keze az ölében, a másik az asztalon nyugszik. Így ültében Hellmann maga a pihenő hatalom. Fejét lassan egyik oldalról a másikra fordítja. Felfigyelünk hosszú pajeszára, álláig érő császárszakállára. Vastag ajkát megnyalja, majd a déliek jellegzetesen nyújtott beszédmodorában gondosan megválasztott szavakkal beszélni kezd. Új machiavellista tervvel áll elő. Közli, milyen feltételek teljesülése esetén engedi ki 416-ot a veremből. Nem tőle függ, nem ő dönti el, hogy a bajkeverő rab hol tölti az éjszakát, a döntés jogát átadja a raboknak: kiengedjék, vagy egész éjszaka a veremben rohadjon? Ekkor tűnik fel az udvaron Geoff Landry, a jóindulatú börtönőr. Egyik kezében – mint rendesen – cigarettát tart, a másik zsebre dugva, napszemüveget nem visel. Az események sűrűjében találja magát, megáll, szemöldökét rosszallóan összevonja, majdnem közbelép, végül mégsem, hanem tétlenül figyeli „John Wayne” előadását. –  Kétféle megoldás létezik, tőletek függ, melyiket választjátok. Ha 416 nem eszi meg a virslit, a takarókat visszaszolgáltatjátok nekem, és a csupasz matracon alszotok. Vagy nálatok marad a takaró, de 416 egész éjszakára a veremben marad. Mi legyen? –  Nekem kell a takaróm, felügyelő úr – vágja rá nyomban Hubbie-7258, aki amúgy se szimpatizál az elkülönített rabbal. –  És te mit szeretnél? –  Szeretném megtartani a takarómat – válaszolja az egykor rebellis, Paul5704. –  És te, 5486?

Jerry-5486 nem hajlandó a helyzet nyomásának engedni, szimpatizál 416-tal, és inkább lemond a takaróról, csak ne kelljen társának egy teljes éjszakát magánzárkában töltenie. –  Nincs szükségünk a takaródra! – üvölti Burdan. – Figyeljetek fiúk, így vagy úgy, de döntenetek kell! Burdan, aki vagy csípőre tett kézzel, vagy gumibotját pörgetve parádézik, elhalad a cellák előtt. A zárkájában tartózkodó Őrmesternek szegezi a kérdést: –  Te hogyan döntesz? Őrmester meglepő módon feladni látszik erkölcsi elveit, mintha azok kizárólag az obszcén szavak használatára vonatkoznának. –  Ha a többi rab közül kettő szeretné a takaróját megtartani, akkor én is. Ez a mindent eldöntő végszó. –  Három az egy ellen! – kiált ekkor fel Burdan. Hellmann mindenki számára jól hallhatóan elismétli a végeredményt: –  Három mellette, egy ellene – és lecsusszan az asztal tetejéről. – 416, maradsz, ahol vagy, jobb, ha megszokod! – kiabálja a főnök a 89 magánzárkába. Hellmann peckesen kimegy az udvarból, Burdan kötelességtudóan lépked a nyomában, a vonakodó Geoff Landry zárja a sort. Az őrök hatalmi fitogtatása és a rabok szervezett ellenállása látszólag az őrök győzelmével végződik. Az őrök nehéz napon vannak túl, de most ízlelgethetik a diadal édes ízét – ők nyerték a csatát, ők győzedelmeskedtek mások akarata és gondolata fölött.

7. FEJEZET SZERDA ÉS CSÜTÖRTÖK: DE JÓ LENNE SZABADLÁBON!

Stanfordi börtönünk leginkább olyan börtönhöz hasonlítható, ahol ügyük bírósági tárgyalásáig a fiatalok előzetes fogva tartásban vannak. Természetesen nincs kitűzve semmiféle időpont „bűnözőink” ügyének tárgyalására, és senkinek sincs jogi képviselője. A feltételes szabadlábra helyezési kérelmeket elbíráló „bíróság” meghallgatása sem szokásos a büntetőeljárás korai szakaszában. A meghallgatás csakúgy, mint a beszélő, a börtönlelkész látogatása és egy kirendelt védő várható látogatása a börtönélmény valóságszerű jellegét erősíti. A meghallgatás jó alkalom, hogy megfigyeljük, hogyan viselkednek a rabok, ha váratlanul megnyílik előttük a szabadulás lehetősége. Ugyanakkor én arra is kíváncsi voltam, hogyan fogja alakítani a „bíróság” vezetőjének szerepét börtönszakértőnk, Carlo Prescott. Az elmúlt tizenhét évben Carlo nem egy alkalommal élt feltételes szabadlábra helyezés iránti kérelemmel, de rendre elutasították, míg végül legutóbb, amikor fegyveres rablásért ítélték el, „jó magaviseletéért” szabadlábra helyezték. Vajon a rabok helyzetét átérezve, kérelmüket támogatni fogja-e, hiszen járt már hasonló cipőben? A „bíróság” ülését a pszichológia tanszék első emeletén, a laboratóriumomban tartjuk, egy tágas, szőnyeggel borított teremben, ahol speciálisan kiképzett, egyirányú megfigyelőablakon keresztül videofelvételeket készíthetünk és megfigyeléseket végezhetünk. A „bíróság” négy tagja egy hatszögletű asztalnál foglal helyet. Carlo ül az asztalfőn, mellette az egyik oldalon Craig Haney, a másik oldalon egy mesterszakos fiatalember és titkárnőnk – e két utóbbi személy alig tud valamit a kísérletünkről, szívességből segítenek nekünk. Curt Banks látja el a „terembiztos” feladatát, a rabokat ő veszi át az őröktől, és vezeti a testület elé. Az eljárásról a videofelvételeket én készítem. Doug-8612 kiengedése után szerda reggel nyolc fogvatartottunk van, jó magaviseletük alapján az őrök négy rab meghallgatását javasolták. Nekik hivatalos, írásban tett kérelemben kellett megindokolniuk, mivel érdemelték ki idő előtti szabadon bocsátásukat. A többiek meghallgatását későbbi időpontban tartjuk meg. A szabadulás esélye

Az őrök az udvaron felsorakoztatják a négy rabot, és – ahogy az esti utolsó mosdóhasználatra történő felvezetéskor szokták – a rabokat lábuknál fogva összeláncolják, fejükre papírzacskót húznak, nehogy meg tudják állapítani, hogy a terem az épületen belül hol található. A tárgyalóterem előtt leültetik őket egy padra, a lábukról leveszik a láncot, de a bilincset és a papírcsuklyát mindaddig nem távolítják el, míg Curt Banks azonosító számukon egyenként nem szólítja őket. Curt felolvassa a rab kérelmét, majd az őrök valamelyikének az indoklását olvassa fel a szabadon bocsátás elutasítására. Curt a rabot az asztalhoz kíséri, és Carlo jobb oldalára ülteti, aki innentől kezdve átveszi az irányítást. A „bíróság” előtt a következő sorrendben jelennek meg a rabok: Jim-4325, Glenn-3401, Rich-1037 és Hubbie-7258. A meghallgatás után a rabot visszaültetik a folyosón a padra, kezét összebilincselik, lábára visszateszik a láncot, a fejére a papírcsuklyát, és így várakozik az ülés végéig, ezután visszakísérik az alagsori börtönbe. Az első rab bevezetése előtt – én épp a videofelvétel minőségét ellenőrzöm – tapasztalt szakértőnk, Carlo „zöldfülű” segítőit megpróbálja beavatni a 90 meghallgatások valóságába. (Monológját lásd a jegyzetekben!) Curt Banks, aki a nyári kurzusunkról már ismerte Carlót, megérzi, szakértőnk a tőle megszokott terjengős eszmefuttatásra készül, ezért határozottan közbeszól: –  Haladjunk, ne vesztegessük az időt! Jim-4325 nem vallja bűnösnek magát Jim-4325-öt bekísérik a terembe: a bilincset leveszik a kezéről, hellyel kínálják. Carlo azonnal kérdez: –  Miért van börtönben? Bűnösnek vallja magát? –  Fegyveres rablással vádolnak, uram. De nem vagyok bűnös – feleli a rab 91 a lehető legkomolyabban. –  Nem bűnös? – kérdez vissza Carlo meglepődést színlelve. – Azt állítja, hogy a rendőrök nem tudták, mit tesznek, amikor letartóztatták, hogy hibáztak, valamit elrontottak? Azt akarja mondani, hogy az igazságszolgáltatás szakemberei, akik feltehetőleg többéves tapasztalattal rendelkeznek, Palo Alto minden lakosa közül éppen magát vették őrizetbe, és nem tudták, mi az ábra, hogy valamit összekevertek, és ezért csukták le? Más szóval: hazudtak. Azt állítja, hogy hazudtak? –  Nem állítom, hogy hazudtak, bizonyára volt ellenem bizonyíték, meg minden. Természetesen tiszteletben tartom szakértelmüket, meg minden… Bizonyítékról én nem tudok, de feltételezem, alapos indokuk lehetett, ha

letartóztattak. (A rab egyre inkább behódol a tekintélyszemélynek; kezdeti határozott kiállása egyre erőtlenebb Carlo rámenős viselkedésének hatására.) –  Azzal, amit mond, azt igazolja, hogy gyanújuk nem teljesen alaptalan – érvel Carlo Prescott. –  Biztos, nem egészen alaptalan, ha letartóztattak – ismeri el Jim-4325. Prescott a rabot múltjáról és jövőbeni terveiről kérdezgeti, de leginkább a bűncselekmény körülményeiről szeretne többet megtudni: –  Kikkel jár össze, mivel szokta tölteni a szabadidejét? Hogyan jutott idáig? Komoly dologgal vádolják… fegyveres rablás során akár embert is ölhet. Mit csinált? Lőtt? Vagy szúrt? Vagy mit? –  Nem tudom, uram. A rendőr, aki letartóztatott… –  Maga mit csinált? – vág közbe Carlo Prescott. – Lelőtt valakit, leszúrt valakit, bombát robbantott? Puskával lőtt? A feszültséget enyhítendő Craig Haney és a testület többi tagja arról kezdi faggatni a rabot, hogyan sikerült a börtönviszonyokhoz alkalmazkodnia. –  Hát, természetemnél fogva magamnak való ember vagyok… egy-két napig gondolkodtam, és arra a következtetésre jutottam, a legjobb az lesz, ha úgy viselkedem… –  A kérdésre válaszoljon! Nem vagyunk kíváncsiak semmiféle értelmiségi nyavalygásra – vág közbe Carlo. Craig azonban nem engedi át a szót, és a börtön nevelő hatásáról kérdezi a rabot, aki így válaszol: –  Hát, eredménytelennek nem mondanám. Én például megtanultam, mi az engedelmesség, bár feszült pillanatokban kissé elkeseredek, de végső soron a nevelők azt teszik, ami a dolguk. –  Mi nem foghatjuk a kezét, ha innen kikerül – mondja Prescott. – Azt mondja, bizonyos fokig megtanult felelősen viselkedni, másokkal együttműködni, de odakint senki sem fog vigyázni magára, egyedül kell boldogulnia. Ilyen priusszal milyen állampolgár lesz magából? Most látom csak, mi mindennel vádolták már! Szép kis lista! – Carlo magabiztos fölénnyel egy teljesen üres papírlapot tanulmányoz, mintha a fogvatartott „bűnlajstromát” olvasná, majd folytatja: – Szóval azt mondja, boldogulni fog odakint, mert mi megtanítottuk fegyelmezetten viselkedni. De mi nem leszünk ott, hogy a kezét fogjuk… Miből gondolja, hogy ezúttal nem fog visszaesni? –  Mert van célom – válaszolja Jim-4325. – Felvettek a Berkeley-re, fizika szakon fogok tanulni. Alig várom, hogy belekóstolhassak az egyetemi létbe. Carlo leállítja, és vallási meggyőződéséről faggatja, majd érdeklődik, miért nem vett részt a börtönben biztosított programokban, csoportterápián, szakmai képzésen. A rab őszinte értetlenséggel fogadja a kérdéseket, mondván, kihasználta volna a lehetőségeket, de nem volt tudomása róluk. Curt Bankstől azt kéri Carlo, ellenőrizze, megfelel-e a valóságnak a rab ez utóbbi állítása, bár ő személy szerint kétli, hogy igazat mondana. (Természetesen tudja, hogy

a kísérlet keretében semmiféle fejlesztőprogramról nem gondoskodtunk, de neki mindig hasonló kérdéseket tettek fel, amikor feltételes szabadlábra helyezési kérelmét elbírálták.) Miután mindenki feltesz néhány kérdést, Carlo Prescott a fogvatartott kivezetését kéri. A rab feláll, és köszönetet mond. Majd automatikusan nyújtja a csuklóját, és az őr rákattintja a bilincset. Jim-4325-öt kivezetik, a folyosón a fejére húzzák a papírzacskót, és csendben várakozik, míg a többieket is meghallgatják. Miután a rab távozik, Carlo Prescott megjegyzi: – Hát, szörnyen simabeszédű ez a fickó… Én a következőket jegyzem fel: Jim-4325 fegyelmezetten, higgadtan jelent meg – eddig is mindig példásan viselkedett. Az elkövetett bűncselekményre vonatkozó agresszív kérdéseivel Carlo összezavarja, kis ráhatással a rabot könnyen rá lehetne venni bűnössége beismerésére, noha kitalált bűncselekménnyel vádolják. A meghallgatáson engedelmesen és barátságosan viselkedik, hozzáállásával viszonylag sikeresen alkalmazkodik a börtönkörnyezethez, valószínűleg továbbra is jól fogja bírni. A tündöklő példa fényét veszti Curt bejelenti, hogy a meghallgatásra váró következő személy Glenn-3401, és kérelmét hangosan felolvassa: Szabadlábra helyezésemet azért kérem, mert új életet vihetek ebbe az elcsüggedt világba, megmutathatom az elkárhozott lelkeknek, hogy a jó hozzáállást mindenütt meleg szívvel fogadják; hogy a pénzhajhász disznóknak semmivel sincs többjük, mint a nyomorba döntött szegényeknek; hogy egy átlagos bűnöző alig egy hét alatt jó útra terelhető – Isten, hit és testvériség még mindig erősen él bennünk. Szabadon bocsátásomat megérdemlem, mert itt-tartózkodásom alatt magatartásommal kapcsolatban semmiféle kifogás nem merült fel. Köszönöm a támogatást, de úgy érzem, ideje továbblépnem egy magasabb rendű, szentebb hely felé. Mivel mindannyian környezetünk teremtményei vagyunk, bizonyos, hogy talpra állásom végleges és teljes. Isten áldását kérve, maradok tisztelettel: 3401. Tündöklő példaként tartsanak meg emlékezetükben! Az őrök jellemzése mindezzel szöges ellentétben áll:

Glenn-3401 pitiáner bajkeverő. Másokat követ, képtelen önmagában megtalálni és fejleszteni a jót. Alázatosan utánoz mindent, ami rossz. Szabadlábra helyezését nem javaslom. Aláírás: Arnett Nem tudom, 3401 mivel érdemelte volna ki szabadlábra helyezését, és azt sem tudom, mi a kapcsolat az általam megismert rab és a kérelemben leírt személy között. Aláírás: Markus 3401 nem érdemli meg, hogy szabadlábra helyezzük, amit szarkasztikus hangvételű kérelme is bizonyít. Aláírás: John Landry A terembe vezetik Glenn-3401-et, a fején van még a papírcsuklya, melyet Carlo eltávolíttat, látni akarja a „kis szemetet”. Mindenki meglepődve pillantja meg az ázsiai származású Glenn-3401-et, börtönkísérletünk egyetlen nem fehér bőrű résztvevőjét. Lázadó, pimasz stílusával Glenn-3401 az ázsiaiakról általában kialakított sztereotípia ellen dolgozik, amelynek fizikai adottságaival amúgy tökéletesen megfelel: a kedves arcú, csillogó fekete hajú srác alig 160 centiméter, vékonydongájú, bár izmos. Craig azt tudakolja, milyen szerepet vállalt a rab a börtönlázadásban, amely a zárkájuk eltorlaszolásával vette kezdetét. Mit tett a lázadás megakadályozására? –  Nem akartam megakadályozni, sőt támogattam – feleli meglepő nyíltsággal Glenn-3401. Amikor a „bíróság” tagjai további kérdéseket tesznek fel neki, Jim-4325 látszólagos alázatával ellentétben Glenn-3401 gúnyos hangnemben válaszol: –  Úgy gondolom, ennek az intézménynek az a feladata, hogy a rabokat a javulás útjára vezesse, nem pedig az, hogy a rabok között ellentétet szítson, és úgy éreztem, cselekedetünk egyik eredménye… A teremben jelen levő, de nem a „bírák” között helyet foglaló körletparancsnok, Jaffe nem állja meg szó nélkül: –  Valószínűleg fogalma sincs, miről szól a javító-nevelő munka. Mi arra próbáljuk megtanítani magukat, hogyan válhatnak a társadalom hasznos tagjává, nem pedig arra, hogyan kell zárkatorlaszt emelni! Carlo megelégeli a mellébeszélést, és átveszi a szót: –  Több szemtanú látta, amint a bűntény helyszínéről távozik. [Ez színtiszta rögtönzés.] Ha több ember szemének nem lehet hinni, akkor azt a következtetést kell levonnunk, hogy az emberiség vak. Maga azt írja: „Isten, hit és testvériség még mindig erősen él bennünk.” A testvériség nevében vetett szemet másnak a tulajdonára? Nagyon kevés ázsiai végzi börtönben – játssza ki tromfját Carlo. – Az ázsiaiak általában kötelességtudó állampolgárok… De maga keresi a bajt, gúnyt űz a börtönből, és a javító-nevelő munkáról úgy beszél, mintha maga jobban tudná a börtönt igazgatni. Itt ül az asztalnál, és félbeszakítja a körletparancsnokot, mert azt képzeli, a maga mondandója

ezerszer fontosabb. Hogy őszinte legyek, akkor sem engedném szabadon, ha maga lenne a földkerekség összes börtönének utolsó lakója. Véleményem szerint esélye sincs a szabadulásra. Na, ehhez mit szól? –  Joga van a saját véleményét hangoztatni, uram – feleli Glenn-3401. –  Az én véleményem itt sokat nyom a latban! – vág vissza Carlo dühösen. Carlo Prescott feltesz még néhány kérdést, de lehetőséget sem hagy a rabnak a válaszadásra. Végül mennydörögve kivezetteti a rabot: –  Fölösleges időpocsékolás többet foglalkozni vele. Véleményem szerint múltja és iménti megnyilvánulása alapján hozzáállása egyértelmű… szorít az idő, ügyének megvitatását indokolatlannak tartom. Mihaszna, rebellis alakkal van dolgunk, aki hangzatos kérelmet tud írni. Távozása előtt a rab közli, hogy nyugtalan, mert bőrkiütéseket észlelt magán. Carlo megkérdezi, látta-e már orvos, volt-e már gyengélkedőn, és egyáltalán tett-e valamit problémája megoldásáért. Miután a rab nemleges választ ad, Carlo felhívja a figyelmét, hogy nem az egészségügyi bizottság, hanem a szabadlábra helyezési kérelmeket tárgyaló „bíróság” előtt áll, majd további kioktatás következik: –  Minden szabadlábra helyezési kérelmet megtárgyalunk. Az ember nem véletlenül jut börtönbe, és rajta múlik, milyen benyomást tesz, tud-e olyan magatartást tanúsítani, amelynek alapján feltételezhetően képes visszailleszkedni a társadalomba… Szeretném, ha átgondolná mindazt, amit zsigerből írt. Maga intelligens ember, ügyesen bánik a szavakkal. Azt hiszem, nem reménytelen eset, igen, képes lesz megjavulni! Carlo az őr felé fordul és int, kísérje ki a rabot. A megtört ifjú lassan felemeli a karját, hogy a bilincset ráilleszthessék, és távozik. Talán épp most tudatosul benne, hogy arcátlanságáért drágán megfizetett. Bizonyára félvállról vette az eljárást, nem számított rá, hogy a „bíróság” ilyen alapos munkát fog végezni. Jegyzeteimben ez áll: Glenn-3401 összetettebb személyiség, mint gondoltam. A tulajdonságok érdekesen keverednek benne. A börtönben az őrökkel általában komolyan és udvariasan viselkedik, de szabadlábra helyezési kérelmében gúnyosan fogalmaz, nem létező javító szándékú nevelésre és saját lelkiségére hivatkozik, példás magaviseletű rabnak állítva be magát. Az őrök ellenszenvvel kezelik, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy szabadlábra helyezési kérelmét egyöntetűen elvetik. Merészen megfogalmazott kérelme éles ellentétben áll viselkedésével – a meghallgatás után egy legyőzött, meghunyászkodó ember benyomását kelti. „Itt tréfának nincs helye.” A „bíróság”, különösen Carlo Prescott, rossz néven veszi a tréfát, és nekiesik, de ő nincs felkészülve a támadások hathatós visszaverésére. A meghallgatás alatt Glenn-3401 rohamosan visszakozik, és egyre visszafogottabb. Vajon az ázsiai fiú kibírja-e a két hetet? A csillapuló lázadó

Rich-1037 következik, akinek az édesanyja tegnap nagyon aggódott fia állapota miatt. Ő az, aki ma reggel a kettes cellában elbarikádozta magát. A veremben is gyakran megfordul. Rich-1037 kérelmét akár érdekesnek is mondhatnánk, ha Curt Banks nem hadarva, érzelmektől mentes, monoton hangon olvasná fel: Szabadlábra helyezésemet azért kérelmezem, mert tizenéves korszakom legutolsó pillanatait régi barátaimmal szeretném együtt tölteni. Hétfőn töltöm be huszadik életévemet. A nevelők számos gyenge pontomra felhívták a figyelmemet. Hétfőn részt vettem a lázadásban, mert úgy gondoltam, igazságtalanul bánnak velünk. Aznap este azonban rájöttem, semmivel sem érdemeltem ki méltányosabb bánásmódot. Azóta minden tőlem telhetőt megteszek az együttműködés érdekében, tudom, hogy a nevelők az én és rabtársaim javát akarják. A börtön dolgozói mindenkor jól bántak és bánnak velem annak ellenére, hogy borzasztó tiszteletlenül viszonyultam személyükhöz és kéréseikhez. Mélységesen tisztelem bennük, hogy képesek a másik orcájukat is odatartani, és hiszem, jóságuk által megjavultam, és jobb emberré váltam. Tisztelettel: 1037 Curt hangosan felolvassa az egyik őr által megfogalmazott közös álláspontot: Bár kezdeti lázongása óta 1037 magaviselete javult, gondoskodnunk kell további fejlődéséről, mielőtt visszatérne a társadalomba. 1037 megítélését illetően osztom őrtársaim véleményét, és a rab önértékelésével is egyetértek, miszerint sokat javult, de úgy gondoljuk, még nem érte el a kívánatos szintet. 1037-nek még sokat kell tennie szabadulásáért, de jó úton halad. Szabadlábra helyezését egyelőre nem támogatom. Amikor Rich-1037 a terembe lép, a fiatalos energia és a lehangoltság különös elegyét árasztja. Azonnal a születésnapjáról beszél, egyszerűen nem vette számításba, amikor a kísérletre jelentkezett, kizárólag ezért fontos neki a szabadulás. Lendületes magyarázkodása közben a körletparancsnok nekiszegezi a kérdést: – Úgy gondolja, itt a börtönben nem tudunk születésnapot ünnepelni? – Rich-1037 bárhogy reagál erre, vagy eddigi érvelését dönti romba, vagy önmagának árt. Prescott nem késlekedik, megragadja az alkalmat: –  Fiatal kora ellenére bizonyára tudja, mit jelent társadalomban élni. Tisztában kell lennie vele, hogy azok kerülnek rács mögé, akik megszegik a törvényt, és maga pontosan ezt tette. Fiam, én nem kétlem, hogy megváltozott, itt is ez áll, kétségtelenül fejlődött. De saját kezűleg azt írja: „borzasztó tiszteletlenül viszonyultam személyükhöz és kéréseikhez”.

Borzasztó tiszteletlenül! Az embereket és tulajdonukat tiszteletben kell tartani. Mi történne, ha ebben az országban senki sem tisztelné a másik tulajdonát. Attól félek, ha magát tetten érnék, még a gyilkosságtól sem rettenne vissza. Carlo úgy tesz, mintha a rab bűnözői múltját tekintené át a továbbra is üres papírlapot olvasgatva. Hirtelen megakad a szeme valami fontos momentumon: –  Itt az áll, hogy meglehetősen agresszívan lépett fel, amikor őrizetbe vették. Magát le kellett fogni, különben komoly sérülést okozott volna a letartóztatást végző rendőröknek. Nagyra értékelem, mekkora fejlődésen ment keresztül, és bizonyára érzi, milyen éretlenül viselkedett, mennyire nem volt másokra tekintettel. Maga tárgyként kezeli az embereket, a saját céljaira használja őket. Maga manipulálja az embereket! Egész életében az embereket manipulálta, és bűnlajstromából kiderül, sem a rendet, sem a törvényt soha nem tisztelte. Persze vannak időszakok, amikor sikerül visszavennie. Miből gondolja, hogy jól fog viselkedni, ha szabadlábra helyezzük? Indokolja meg! Mi segíteni szeretnénk. A rabot készületlenül éri a jelleme elleni kirohanás. Érthetetlenül motyogva magyarázza, hogy egyszerűen „távozik”, ha olyan helyzetbe bonyolódik, ahol az erőszak alkalmazása elkerülhetetlen lenne. Majd azzal folytatja, mit tanult a börtönben: –  Megtanultam, hogy az emberek különféle helyzetekre különféleképpen reagálnak. Láttam, hogyan viselkednek a többiek másokkal, például hogyan beszélgetnek a zárkatársakkal, és tapasztalatból tudom, hogy az emberek egyazon helyzetben más-más módon reagálnak. Felfigyeltem arra, hogy az őrök a három váltásban, kis eltéréssel ugyan, de másképp viselkednek egyegy adott helyzetben. Különös, de ezután Rich-1037 említést tesz „gyenge pontjairól”, nevezetesen a hétfői börtönlázadásban vállalt „agitátori” szerepéről. Teljes mértékben meghunyászkodik, önmagát hibáztatja, amiért nem engedelmeskedett az őröknek, a rossz bánásmód és a folyamatos zaklatás miatt az őröket egyáltalán nem bírálja. (Az agymosás tökéletes gyakorlati megvalósulását látjuk. A koreai háborúban hadifogságba esett amerikaiak is igen hasonló folyamaton mentek keresztül, amikor kínai fogvatartóiknak különböző rémtettek elkövetését, többek közt biológiai fegyverek bevetését vallották be.) Carlo Prescott váratlanul félbeszakítja a rabot, és nekiszegezi a kérdést, hogy szokott-e kábítószert fogyasztani. Rich-1037 nemleges választ ad, és folytatja nem helyénvaló magatartásának taglalását. Carlo kék-fekete zúzódást vesz észre a rab karján, rákérdez, hogyan szerezte a sérülést. A zúzódást az őrökkel való dulakodás közben szerezte, de nem hibáztatja őket, amiért lefogták, az elkülönítőbe taszigálták, mert az őrök a körülményekhez képest kíméletesen bántak vele. Saját magának okozta a sérülést azzal, hogy az őrök

utasításának teljesítését folyamatosan megtagadta. Carlónak kedvére való ez a mea culpa. Rich-1037 azt állítja, akkor is a szabadlábra helyezést választaná, ha fizetéséről le kell mondania. (Túlzásnak tűnik, hogy ennyi megpróbáltatásért nem kér ellentételezést.) A kérdésekre értelmesen válaszol, de lerí róla a depresszió, amint azt Carlo Prescott is megjegyzi a meghallgatásról írt beszámolójában. Láthatáskor édesanyja rögtön felfigyelt fia lelkiállapotára, aggodalmát velem is megosztotta, amikor az irodámban beszélgettünk. Úgy tűnt, mintha Rich-1037 férfias helytállását kívánná bizonyítani – talán az apja előtt – azzal, hogy a végsőkig kitart. A börtönben szerzett tapasztalatait firtató kérdésekre érdekes, de többnyire őszintétlen válaszokat ad, mintha csak a „bíróság” megnyerésére törekedne. A szépfiút helyben hagyják Az utolsó rab, a jóképű Hubbie-7258, akinek a kérelmét Curt szemernyi gúnnyal olvassa fel: Szabadlábra helyezésemet elsősorban azért kérem, mert a barátnőm hamarosan nyaralni megy, és előtte szeretnék kicsit vele lenni, mert mire visszajön, nekem szinte azonnal el kell utaznom, kezdődik az egyetem. Ha letöltöm a teljes két hetet, akkor mindössze félórát tudunk együtt lenni. Itt nem tudunk úgy beszélgetni, és elbúcsúzni egymástól, ahogyan szeretnénk, mert mindig jelen van egy börtönőr vagy akárki. Másrészt azért, mert úgy gondolom, mostanra kiismertek, és tudom, nem fogok jobban megváltozni. Úgy értem, nem fogom megszegni a szabályokat, és szabadon bocsátásommal én időt nyerek, Önök pedig spórolnak a kiadásokon. Való igaz, hogy volt zárkatársammal, 8612-vel szökést kíséreltem meg, de amióta ruhátlanul kellett az üres cellában kuporognom, tudom, nem fogok többet szembeszegülni az őrökkel. Szóval, azóta szinte mindig pontosan betartom a szabályokat. Azt is vegyék figyelembe, hogy a börtönben az én zárkám a legkiválóbb. Arnett ismét épp ellenkező véleményen van, összegzésében megállapítja: „7258 izgága, okoskodó alak”. Majd cinikus megvetéssel hozzáteszi: „Töltse le az idejét, vagy rohadjon meg itt, helyben.” Markus kicsit derűlátóbb: „7258-at kedvelem, nem rossz rab, de úgy érzem, szabadlábra helyezését a többi rabnál semmivel sem érdemli meg jobban. Biztos vagyok benne, a börtönben szerzett tapasztalata jótékony hatással lesz igencsak zabolátlan viselkedésére.”

John Landry a következőket írja: „7258-at én is kedvelem, majdnem annyira, mint 8612 [David, a beépített emberünk], de véleményem szerint nem érdemli meg a szabadulást. Nem fogalmaznék olyan durván, mint Arnett, de szabadon bocsátását nem támogatom.” Miután a fejéről eltávolítják a papírzacskót, a rab szokásához híven teljes fogsorát kivillantó mosolyt ereszt meg, amire Carlo rögtön ugrik: –  Úgy veszem észre, az egészet nagyon mulatságosnak találja. Pontos jellemzést adott magáról az őr, amikor azt írta, hogy maga „izgága, okoskodó alak”. Maga az életben semmit sem vesz komolyan? A rab válaszolna, de Carlo Prescott irányt vált, és a tanulmányai iránt érdeklődik. –  Ősszel az Oregoni Állami Egyetemre megyek. –  Hát erről van szó – fordul Prescott a testület tagjaihoz. – Egyeseknek kár iskolába járniuk. Csak az idejüket pazarolják az egyetemen, semmi keresnivalójuk ott. Valószínűleg sokkal boldogabbak lennének, ha autószerelőként vagy bolti eladóként dolgoznának – int megvetően a rab felé. – Na, jó, haladjunk! Mit követett el? –  Semmit, uram, egy kísérletre jelentkeztem. A valós helyzetre való hivatkozással akár borulhatna is az eljárás menete, de nem, ha Prescott kapitány van a kormánykeréknél: –  Okostojás, azt képzeli, ez egy kísérlet? És úgy tesz, mintha a rab aktáját tanulmányozná, majd tényszerűen megállapítja: – Betörés. Carlo Curt Bankshez fordulva megkérdezi, fegyverrel, vagy fegyver nélkül. Curt bólint, fegyverrel. –  Persze, mindjárt gondoltam! Legfőbb ideje, hogy a fiatalember megtanulja az élet néhány leckéjét, kezdve azzal, hogy mi jár azért, ha valaki a börtönből szökni próbál, és rajtakapják. Tizennyolc éves, és mit kezdett az életével? Ide áll elénk, és kijelenti, szívesen lemond a fizetéséről, ha kiengedjük. Akármerre lapozok az aktájában, mindenütt azt olvasom, hogy okoskodik, akadékoskodik, nem tiszteli a hatóságot. Hol csúszott félre az élete? Majd megkérdezi, mivel foglalkoznak a szülei, vallásos-e, jár-e rendszeresen templomba. Carlo dühösen reagál, amikor a fiú azt válaszolja, hogy hívő, de nem tartozik egyik vallási felekezethez sem: –  Még egy ilyen fontos dolgot sem képes eldönteni! A feldühödött Carlo Prescott felugrik, és kiviharzik a teremből. A „bíróság” néhány percre vezető nélkül marad, távollétében arról faggatják a rabot, mit vár magától, hogyan fog viselkedni a kísérlet második hetében, ha szabadlábra helyezési kérelmét elutasítják. Pénzért szabadság

A feszült események közé iktatott szünetben jövök rá, milyen fontos kijelentést tett Rich-1037, amikor szabadulása fejében fizetéséről lemondott. Ezt utolsó, döntő kérdésként minden rabnak fel kell tennünk. Szólok Carlónak, hogy minden rabtól kérdezze meg: eddig megkeresett pénzéről hajlandó-e lemondani, ha úgy döntünk, hogy szabadlábra helyezzük? Carlo azonban először másképp fogalmazza meg a kérdést: –  Mennyit hajlandó fizetni, ha kiengedjük? Hubbie-7258 nem érti a kérdést, és azt válaszolja, szabadulásáért semmiképp sem fizetne. Carlo átfogalmazza a kérdést: hajlandó-e lemondani eddig megkeresett pénzéről. –  Igen, uram. Lemondanék róla. Hubbie-7258 nem tűnik különösebben gyors felfogásúnak, se különösebben öntudatosnak. Láthatóan a helyzetet sem veszi olyan komolyan, mint egyikmásik rab. Ő a legfiatalabb, alig tizennyolc éves, hozzáállása, reagálása meglehetősen éretlen. Szenvtelensége és humorérzéke mindenesetre nem lesz hátrányára a második hét átvészelésében. Végül az összes rabot visszahívjuk, és feltesszük nekik a kérdést, hogy hajlandóak-e fizetségükről lemondani, ha szabadon engedjük őket. A születésnapját ünnepelni akaró Rich-1037 lemondana a pénzről, az együttműködő Jim-4325 szintén. Egyedül Glenn-3401, az ázsiai származású amerikai jelenti ki, hogy szabadulása fejében nem mondana le a neki járó fizetségről, mert égető szüksége van a pénzre. Tehát négy rab közül három annyira ki szeretne kerülni a börtönből, hogy napi huszonnégy órás munkával, keservesen megkeresett pénzéről szívesen lemondana. Különösen figyelemre méltónak tartom annak a retorikai keretnek az erejét, amelyben ez a kérdés felvetődött. Ne felejtsük el, gyakorlatilag minden alanyunk azt mondta, a kísérletben való részvételének elsődlegesen anyagi oka van, motivációjának legfőbb alapja, hogy két héten át napi 15 dollárt kereshet, ami nem kevés, különösen jól jön az őszi tanévkezdés előtt, ha az embernek nincs egyéb bevételi forrása. És akkor most a rabok többsége szabadsága fejében hajlandó volna fizetéséről lemondani, noha megdolgozott érte. Annak ellenére, hogy mennyi megpróbáltatást, testi és lelki bántalmazást kellett eltűrnie érte: a véget nem érő létszámellenőrzéseket, az éjszakai ébresztőket, egyik-másik őr gonosz önkényeskedését, a magánszféra hiányát, a magánzárkában töltött időt, a meztelenséget, a bilincselést, a papírcsuklyát, a pocsék ételt, a vacak fekhelyet. Még inkább figyelemreméltó az a tény, hogy miután kijelentik, a szabadságuk fontosabb, mint a pénz, egytől egyig ellenkezés nélkül alávetik magukat a rendszernek, engedelmesen hagyják, hogy a kezüket összebilincseljék, a fejükre visszategyék a papírzacskót, a lábukra a láncot, és mint a birkák, jámboran követik az őrt, aki visszavezeti őket az alagsori börtönbe. A rabok fizikailag nem tartózkodtak a börtönben a meghallgatás

alatt, a „bíróság” tagjai közt „civilek” is voltak, akik közvetlenül nem érintkeztek az alagsori személyzettel. Akkor miért nem jelentette ki egyik rab sem: mivel nem tartok igényt a pénzre, jogomban áll a kísérletből kilépni, ezért követelem, azonnal engedjenek el! Kérésüknek kénytelenek lettünk volna nyomban eleget tenni. De ez a követelés nem hangzott el. Utólag sem számolt be egyetlen rab sem arról, hogy megfordult a fejében a kísérlet abbahagyása, mert már nem egy kísérlet részeként gondoltak az átéltekre. Úgy érezték, csapdába kerültek, börtönben vannak, melyet nem az állami hatóságok, hanem pszichológusok irányítanak – ahogy ezt 416 megfogalmazta. Ők abba egyeztek bele, hogy rabként megkeresett pénzükről lemondanak – ha mi szabadon engedjük őket. Úgy gondolták, kizárólag a „bíróságnak” áll jogában a rabok szabadulásáról vagy benn-tartásáról dönteni, a raboknak semmiféle személyes döntési lehetőségük nincs. Ha ők rabok, a „bíróság” dönt; ha ők kísérleti alanyok, ami a valóság, akkor van döntési joguk, maradhatnak, de bármikor abba is hagyhatják a kísérletet. Gondolkodásmódjukat kétségtelenül átállították: nem arra gondoltak, hogy „jogaim teljes birtokában, fizetett kísérleti alany vagyok”, hanem arra, hogy „tehetetlen rab vagyok, egy igazságtalan, önkényes rendszer kiszolgáltatottja”. A meghallgatások után az egyes eseteket és a rabok reakcióját a „bíróság” tagjai megvitatták. Általában egyetértettek abban, hogy a rabok idegesnek, ingerlékenynek tűntek, és láthatóan teljes mértékben felemészti őket a rabszerep. Carlo Prescott elárulja, hogy őszintén aggódik Rich-1037 miatt. A nem is olyan rég a börtönlázadás rettenthetetlen főkolomposának számító fiún pontosan látja a kialakuló mély depresszió jeleit: –  Ez egy megérzés, sokat voltam összezárva olyanokkal, akik egyszer csak levetik magukat az emeleti folyosóról, vagy felvágják az ereiket. A srác rendesen összeszedte magát, amikor előttünk megjelent, de nem válaszolt rögtön. A legutolsó srác logikusan gondolkodik, tudja, mi történik, kísérletként utal a helyzetre, ugyanakkor hajlandó az apjáról, az érzéseiről beszélni velünk. Mintha nem is volna igazi ember, de ezt az egészet csak a benyomásaim alapján mondom. A második rab, a keleti srác nagyon kemény. Nekem kőkeménynek tűnt. Mindent egybevetve Carlo a következőt javasolja: –  Eltérő időpontokban, de engedjünk szabadon két rabot. Így talán elgondolkodik a többi azon, hogy mivel érdemelhetik ki a szabadulást. Ezenkívül, ha kiengedjük őket, a többiek reménykedni kezdenek, és kevésbé gondolják kétségbeejtőnek a helyzetüket. Arra a megállapodásra jutunk, hogy elsőként Jim-4325-öt engedjük ki, azután pedig Rich-1037-et, és a helyükre esetleg behívunk két készenlétben várakozó „rabot”. Abban azonban nem tudunk megegyezni, hogy ki legyen a

következő, Glenn-3401 vagy Hubbie-7258, ha egyáltalán még valakit szabadon engedünk. Minek voltunk a tanúi? A szabadlábra helyezést kérelmezők meghallgatása után három dolog vetődik fel: a szimuláció és valóság közötti határok kezdenek összemosódni; az őrök megerősödött fölérendeltségi helyzetét a rabok egyre komolyabban veszik, és egyre nagyobb szolgai alázattal elfogadják; a „bíróság” vezetőjeként Carlo Prescott drámai személyiségátalakuláson ment keresztül. A börtönkísérlet és a valódi bebörtönzés közötti határvonal elmosódása Az előzményeket nem ismerő, pártatlan megfigyelő azt is gondolhatta volna, hogy a helyi börtönben tényleges meghallgatásnak volt a tanúja. A bebörtönzöttek és a társadalom által kijelölt felügyelőik között működő dialektika ereje és manifeszt valósága többféleképpen tükröződött. Többek közt ezt jelezte a helyzet komolysága, a rabok által írt kérelmek hivatalos hangvétele, az őrök véleményezése, a „bíróság” vegyes összetétele, a rabok magánéletére vonatkozó kérdések jellege és az ellenük felhozott vádak – vagyis az egész eljárás fokozott érzelmi felfűtöttsége. A személyek közötti interakció alapja egyértelműen megnyilvánult a „bíróság” tagjai által feltett kérdésekben és a rabok válaszaiban, amelyekben kitértek a „múltban elkövetett bűncselekményekre”, a javító-nevelő munkára, tanulásra, terápiára, jogi képviseletre, tárgyalásuk állására, jövőbeni elképzeléseikre. A kísérleti alanyok életében alig négy napról van szó, ami legalább olyan felfoghatatlan, mint az, hogy a börtönünkben letöltendő idejükből több mint egy hét van hátra. Nincsenek hosszú hónapok, évek óta bebörtönözve, mint ahogy azt a szimulált meghallgatások alapján feltételezni lehetne. A szerepjátszás a szerep beépüléséhez vezetett: a színészek átvették a kitalált szereplő személyiségét és identitását. Szolgai alázat Először vonakodva, de végül önmagát megadva, a legtöbb rab beleilleszkedett a börtön által nagymértékben strukturált szerepbe. A foglyok azonosító számukat használják önmaguk megnevezésére, és névtelen személyüknek feltett kérdésekre azonnal reagálnak. Teljes komolysággal válaszolnak nevetséges kérdésekre, például az állítólagosan elkövetett bűncselekmények természetére vagy szabadulásuk utáni terveikre vonatkozóan. Szinte kivétel nélkül meghunyászkodnak a „bíróság” hatalma előtt, maradéktalanul

behódolnak az őrök és általában a rendszer dominanciájának. Egyedül Hubbie-7258 annyira merész, hogy kimondja, azért van börtönben, mert egy „kísérletre” önként jelentkezett, de Prescott verbális támadása miatt gyorsan meghátrál. Egyes szabadlábra helyezési kérelmek tiszteletlen hangvétele – különösen az ázsiai származású amerikai egyetemista, Glenn-3401 stílusa – célját téveszti, hiszen kiderül, a „bíróság” negatívan ítéli meg: kifogásolható viselkedéssel nem lehet a szabadulást kiérdemelni. Úgy tűnik, a helyzet alapelveit a rabok többnyire tudomásul veszik. Már nem tiltakoznak, nem lázadoznak, ha utasítást, parancsot kapnak. Mintha Sztanyiszlavszkij módszerével formálták volna meg szerepüket, melyet színpadon kívül, kamerák jelenléte nélkül is tovább játszanak, és mintha identitásukat felemésztette volna a szerep. A velünk született belső méltóság mellett érvelők bizonyára csüggedten veszik tudomásul a volt felkelők, a lázadások hőseinek behódolását, alázatos meghunyászkodását. A csoportból senki sem válik hőssé. Meghallgatása után néhány órával Glenn-3401-et el kell engednünk, mert egész testét kiütések lepik el. A diák-egészségügyi szolgálat megfelelő ellátásban részesíti, ezután hazaküldjük, és meghagyjuk neki, keresse fel saját orvosát is. Szervezete bőrkiütéssel gondoskodott szabadulásáról, ahogy Doug-8612-é az érzelmi kontroll elvesztésével. Carlo Prescott drámai átalakulása A kísérlet időpontjában már több mint három hónapja ismertem Carlo Prescottot, sokszor találkoztam vele személyesen, még többször folytattunk hosszas telefonbeszélgetéseket. Közösen vezettünk egy hathetes tanfolyamot, amelyen a bebörtönzés lélektanával foglalkoztunk. Láttam őt munka közben, amint választékos stílusban, vehemensen bírálja a börtönrendszert, amely véleménye szerint a színes bőrűek elnyomására létrehozott fasiszta eszköz. Figyelemre méltó érzékenységgel tudta leírni, hogyan változtatja meg a börtön és minden önkényes hatalmi rendszer a hatókörébe kerülőket – fogvatartottakat és fogvatartókat egyaránt. A helyi rádióállomás, a KGO szombat esti beszélgető műsorában Carlo több ízben felhívta hallgatói figyelmét arra, hogy adódollárjaikat fölöslegesen pazarolják ennek a rosszul működő, elavult és költséges intézménynek a fenntartására. Megosztotta velem, milyen rémálmok gyötörték a feltételes szabadlábra helyezési kérelmek éves elbírálásának közeledtével, amelynek során néhány perc alatt kellett kérelmét megindokolnia „bírái” előtt, akik láthatólag oda sem figyeltek rá, miközben vaskos aktákat lapozgattak. Feltehetően nem is az ő aktáját tanulmányozták, hanem időtakarékosságból az utána következő fogvatartottakét. Azonnal tudni lehetett, hogy a fogvatartottat még legalább egy évig nem bocsátják feltételes szabadlábra, ha a kérdések az ítéletére,

vagy előélete negatív részleteire vonatkoztak, mert ha valakinek a múlt miatt kellett magyarázkodnia, nem maradt ideje pozitív jövőbeni tervei felvázolására. Carlo történeteivel világossá tette számomra, hogy a zsarnoki közöny hatására micsoda indulat gyülemlik fel a fogvatartottak nagy többségében, 92 akiknek a kérelmét – ahogy Carlóét is – évről évre elutasítják. És milyen mélyebb tanulságok vonhatók le az ilyen helyzetekből? Csodáld a hatalmat, vesd meg a gyengeséget! Uralkodj, ne egyezkedj! Te üss elsőként, amikor a másik orcájukat odatartják! Az aranyszabály rájuk vonatkozik, nem rád! Az uralkodik, akié a hatalom. A hatalom a szabályokból fakad. Apjuk bántalmazását elszenvedő fiúk is hasonló leckéket tanulnak meg, akiknek mintegy fele – gyereket, házastársat, szülőt – bántalmazó felnőtt lesz. Feltehetőleg a bántalmazottak mintegy fele a bántalmazóval azonosul, és így az erőszak átöröklődik, míg az érintettek másik fele az áldozattal tanul meg azonosulni, és az agressziót elutasító, együtt érző felnőtté válik. A kutatások azonban nem sok támpontot nyújtanak annak előrejelzésére, hogy a bántalmazott gyerekek közül kik válnak maguk is bántalmazóvá, és kikből lesznek mások érzéseit megértő felnőttek. A részvét nélküli hatalom szemléltetése – nem mellékesen Eszembe jut az általános iskolai tanítónő, Jane Elliott, az Iowa állambeli Ricelville-ből, aki klasszikusnak számító kísérletében arra vállalkozott, hogy harmadik osztályos diákjainak bemutatja az előítélet és a diszkrimináció természetét. Osztályában a diákok szemük színétől függően magas, illetve alacsony státuszú csoportba kerültek. Amikor a kék szeműek voltak kiváltságos helyzetben, azonnal barna szemű társaik fölé kerekedve domináns szerepet vettek fel, mi több, a verbális és fizikai bántalmazástól sem rettentek vissza. Frissen kapott státuszuk hatására kognitív funkcióik javultak. A kék szeműek jobb teljesítményt nyújtottak számtanból és helyesírásból, amikor ők voltak felül (statisztikailag is szignifikánsan jobb volt a teljesítményük, ahogy ezt Elliott eredeti kísérletének adatai is bizonyítják). Ugyanakkor az „alsóbbrendű” barna szemű diákok teljesítménye ugyanilyen drámai mértékben visszaesett. Jane Elliott kísérletében az volt a legbriliánsabb, hogy másnap a diákok státuszát megfordította. A tanítónő azt mondta osztályának, hogy tévedett, valójában épp fordítva van, mint állította, nem a kék szeműek, hanem a barna szeműek a kiváltságosak! Ezzel a diszkrimináció negatív hatását megtapasztaló barna szeműek lehetőséget kaptak arra, hogy megmutassák, ők empátiával viseltetnek mások iránt, amikor ők a kiváltságosak. A tanulmányi eredmények ismét azt támasztották alá, hogy a kedvezményezett helyzetben levők társaiknál jobban teljesítenek. De kialakult-e bennük a részvét, az együttérzés? Vajon a hirtelen kiváltságos helyzetbe kerülő barna

szeműek átérzik-e az elesettek, a kevésbé szerencsések, az „alsóbbrendűek” helyzetét, melyet személyesen átéltek az előző nap? Semmiféle transzfer nem következett be! A barna szeműek nem viselkedtek kíméletesebben. Dominanciára törtek, diszkriminációt alkalmaztak, korábbi 93 kék szemű bántalmazóikkal szemben erőszakosan léptek fel. A történelem is bővelkedik ilyen esetekben, például a vallási üldöztetés elől megmenekülők is intoleránsan viselkednek más vallású emberekkel szemben, mihelyt biztonságban érzik magukat új hatalmi szférájukban. A barna szemű Carlo Kitérőnk után beszéljünk Carlo Prescott drámai átalakulásáról, lássuk, mit váltott ki belőle a szabadlábra helyező „bíróság” vezetőjének hatalmi pozíciója! Kezdetben igazán kitűnően improvizált, mintha Charlie Parker szólózott volna. Ott helyben, minden előkészület nélkül találta ki a fogvatartottak bűncselekményeit és előéletük részleteit. Nem tétovázott, határozatlanságnak nyoma sem volt. Idővel azonban mintha egyre erősödő beleéléssel és meggyőződéssel alakította volna a tekintélyszemély szerepét. Ő volt a „Stanfordi Megyei Börtön” szabadlábra helyező „bíróságának” a feje, a hatalom embere, akitől a rabok rettegnek, akire a „bíróság” tagjai hagyatkoznak. Hirtelen feledésbe merült minden kínszenvedés, melyet barna szemű fogvatartottként el kellett viselnie, most ő volt kiváltságos helyzetben, és a világot a „bíróság” mindenható elnökének szemével látta. A meghallgatások végén a kollégái előtt tett megjegyzésével Carlo azt is elárulta, átalakulása lelki vívódást és undort váltott ki belőle, mert átállt az elnyomók oldalára. Később vacsora közben bizalmasan megvallotta, rosszullét környékezte, amikor saját magát hallotta, pocsékul érezte magát új szerepében. Vajon pozitív hatással lesz-e rá a frissen szerzett önismereti tapasztalat a „bíróság” következő, csütörtöki meghallgatásán? Vajon nagyobb megértéssel és részvéttel kezeli-e majd a szabadulásukban reménykedő rabokat? Vagy a szerep ismét átalakítja az embert? A „bíróság” csütörtöki ülése Másnap további négy szabadulást kérelmező rab járul az új összetételű „bíróság” színe elé. Carlo kivételével a testület csupa új tagból áll. Craig Haney-nek halaszthatatlan családi ügyben Philadelphiába kell mennie, helyét a szintén szociálpszichológus Christina Maslach veszi át, aki az eljárást némán figyeli, szemmel láthatóan óvakodik a közvetlen beavatkozástól – egyelőre. Az öttagú „bíróság” egy titkárnővel és két mesterhallgatóval egészül ki.

Az őrök határozott kérésére a „bíróság” nemcsak szabadlábra helyezési kérelmeket, hanem a bajkeverők megfékezése érdekében fegyelmi ügyeket is tárgyal. A terembiztos feladatát ismét Curt Banks látja el, megfigyelőként Dave Jaffe, a körletparancsnok is jelen van, aki szükség esetén megteheti a maga észrevételeit. Én ismét a megfigyelőállásból követem az eseményeket, és Ampex típusú videokameránkkal felvételeket készítek, amelyeket utólag elemezni fogunk. A tegnapi meghallgatáshoz képest további változás, hogy a rabok nem a „bíróság” tagjaival egy asztalnál foglalnak helyet, hanem elkülönítve, egy emelvényen – így jól láthatóak, olyan, mintha rendőrségi kihallgatáson lennének. Az éhségsztrájkoló játszmája Az első megtárgyalandó ügy a nemrégiben bekerült 416-os éhségsztrájkja. Curt Banks felolvassa az őrök által összeállított fegyelmi vétségek sorát. Arnett különösen dühös a rabra, sem ő, sem a többi őr nem tudja hova tenni az újoncot: „Rövid ideje van fogva tartva, teljes mértékben kezelhetetlen, nem tartja be a házirendet.” A rab minden további nélkül igazat ad az őröknek, a vádakat nem vitatja. Viszont kijelenti, hogy börtönünkben mindaddig nem vesz magához semmiféle táplálékot, amíg nem gondoskodunk jogi képviseletéről. Carlo Prescott lecsap rá, a „jogi segítség” igényének az indokoltságát firtatja. A rab különös hangnemben válaszol: –  Börtönben vagyok, mert aláírtam egy szerződést, amire életkoromnál fogva nem vagyok törvényesen jogosult. Másképp fogalmazva, vagy megbízunk egy ügyvédet jogi képviseletével, aki el fogja érni szabadon bocsátását, vagy folytatja éhségsztrájkját, megbetegszik, és mi magunk leszünk kénytelenek elengedni. Ez a csupa csont és bőr fiatalember ugyanazt az arcát mutatja a „bíróságnak”, mint az őröknek: értelmes, határozott, véleménye mellett tántoríthatatlanul kitart. Fogva tartásának jogosságát vitató érvelése – azaz, hogy a törvény szerint nem írhatta volna alá a kísérletben való részvételéhez nélkülözhetetlen beleegyezési nyilatkozatot – furcsamód jogászkodós és körülményeskedő olyasvalakitől, aki mindeddig ideológiai elvek alapján lépett fel. Soványsága és törékeny külseje ellenére van valami 416 viselkedésében, ami semmiféle együttérzést nem vált ki azokból, akik kapcsolatba kerülnek vele – sem az őrökből, sem a rabtársakból, sem a „bíróság” tagjaiból. Külsőre egy hajléktalanra emlékeztet, aki a járókelőkben inkább lelkifurdalást, semmint részvétet kelt. Amikor Carlo rákérdez, hogy milyen vád alapján került börtönbe, a rab így válaszol:

–  Nincs semmiféle vád, nem vádolnak semmivel. Engem nem a Palo Altó-i rendőrség tartóztatott le. –  Akkor talán tévedésből zárták börtönbe? – kérdi felbőszülten Carlo a rabtól. –  Tartalékos voltam… Carlo értetlenkedve dühöng. Most jövök rá, hogy elmulasztottam tájékoztatni: a 416-os rab tartalékosként állt be, nemrég került börtönünkbe. –  Különben is, mit akar maga, filozófiából doktorálni? – Carlo hosszadalmasan cigarettára gyújt, valószínűleg eközben gondolja ki az új csapásirányt. – Amióta itt van, egyfolytában csak filozofál. A „bíróság” tagjai közül a titkárnőnk fegyelmezési célból testedzést javasol, de 416 rögtön a túl sok kényszerű tornagyakorlatra panaszkodik. –  Erős fickónak látszik. A testedzés a javára válik – reagál kurtán Carlo, és egyben jelzi, hogy Curt és Jaffe ezt jegyezze fel. Végül 416-tól is megkérdezi, hajlandó-e szabadulása fejében fizetségéről lemondani? –  Igen, természetesen. Mert úgy érzem, pénzzel nem váltható meg az idő – válaszolja dacosan. –  Vezessék el! – Carlónak elege van a rabból. Mindezek után a rab ugyanúgy viselkedik, mint a többiek: automatikusan előre nyújtja a karját, hadd tegyék rá a bilincset, fejét a papírcsuklyába dugja, és engedelmesen követi az őröket. Különös, de ő sem követeli azonnali szabadon bocsátását. Ha nem tart igényt a pénzre, miért nem jelenti ki egyszerűen, hogy: „Kiszállok a kísérletből. Adják vissza a ruhámat, minden holmimat, és már itt sem vagyok.” 94 A rab a Clay keresztnévre hallgat. Neve ellenére nem könnyen alakítható; elvei mellett szilárdan kitart, elgondolt stratégiájához makacsul ragaszkodik. Rabidentitását mégis túlzottan magáévá tette, nem képes a helyzetelemzésre, így nem derül ki a számára, hogy nála van a szabadság kulcsa, szabadon bocsátásához csak ragaszkodnia kell, itt és most, amikor fizikailag nem tartózkodik a börtönben. A börtön már ott van a fejében. Könnyű játszma függővel A soron következő rab Paul-5704, aki rögtön panaszkodásba fog, nehezményezi, hogy a jó magaviseletért járó cigarettaszüneteket megtagadják tőle. Az őrök a következő fegyelmi vétségeket hozzák fel ellene: „Folyamatosan nagyfokú engedetlenséget tanúsít, időnként az erőszaktól sem retten vissza, kedélyállapota kibírhatatlan. Rabtársait szakadatlanul engedetlenségre és mindennemű együttműködés megtagadására ösztökéli.”

Carlo Prescott 5704 állítólagos jó magaviseletére tereli a szót, amivel soha az életben egyetlenegy szál cigarettát sem fog kiérdemelni. A rab alig hallható hangon reagál, a „bíróság” tagjai kénytelenek felszólítani, beszéljen hangosabban. Amikor a fejére olvassák, hogy olyankor is rossz magaviseletet tanúsít, amikor tudja, hogy miatta a többieket megbüntetik, ismét alig hallhatóan az orra alatt motyog. –  Megbeszéltük egymás közt… a végsőkig kitartunk, bármi történjen is… ha valaki más elkövet valamit, én is vállalom a büntetést… –  Volt már rá példa, hogy más rab miatt büntetésben részesült? – kérdi a testület egyik tagja. Paul-5704 igenlő választ ad, elvbarátai miatt volt már megpróbáltatásban része. –  Szóval egy mártírral van dolgunk – jegyzi meg gúnyosan Carlo Prescott. –  Hát, azt hiszem, mindannyian azok vagyunk… – válaszolja Paul-5704. –  Mit tud felhozni a mentségére? – kérdi Prescott, de Paul-5704 válasza ismét érthetetlen. Ne feledjük, hogy Paul-5704, a legmagasabb rab, az őrökkel többször nyíltan szembeszállt, részt vett a szökési kísérletekben, az álhírek terjesztésében, a zárkatorlaszolásban. Ő volt az, aki barátnőjének írt levelében azzal hencegett, hogy a panaszbizottság vezetőjének választották meg. Ugyancsak ő volt az, aki félrevezetett minket, a kísérletre azzal a szándékkal jelentkezett, hogy vizsgálatunkról nem is egy, hanem több alternatív, liberális, „underground” lapba cikket ír. Feltételezése szerint ugyanis a kormány által pénzelt kísérletünk célja, hogy megtudjuk, hogyan lehet a politikai másként gondolkodókkal elbánni. Hová tűnt korábbi harcias kiállása? Mitől roppant össze? A teremben egy lesújtott, levert fiatalember ül előttünk. Paul-5704 maga elé mered, a feltett kérdésekre bólintással válaszol, kerüli a szemkontaktust. –  Igen, uram, ha most szabadon engednek, lemondok az eddig megkeresett pénzemről – válaszol minden erejét összeszedve hangosan a rab. [Eddig hatból öten válaszoltak igennel.] Vajon ilyen rövid idő alatt hogyan múlhatott el nyomtalanul az a lendület, az a szenvedélyes, mások csodálatát kiváltó forradalmi hevület? Egy rab rejtélyes ereje A következő kérelmező Jerry-5486, aki minden eddig megjelent rabnál rejtélyesebb. Derűs hangulatot áraszt, azt a benyomást kelti, mintha képes lenne gond nélkül megbirkózni bármivel, ami az útjába akad. Semmi kétség: a két hetet zokszó nélkül kibírja. Kijelentései azonban őszintétlenek, és tartózkodik szorult helyzetbe került társai nyílt támogatásától. A többi rabhoz

hasonlóan ő is perceken belül kiváltja Prescott ellenszenvét. Habozás nélkül kijelenti, hogy szabadlábra helyezéséért cserébe nem hajlandó eddigi keresetéről lemondani. Az őrök értékelése szerint Jerry-5486 nem érdemli meg szabadon bocsátását, mert „gúnyt űzött a levélírásból, és általában nem tanúsít együttműködést”. Amikor cselekedetére magyarázatot kérnek tőle, Jerry-5486 így indokolja: „Tudtam, hogy nem szabályos levél… nekem legalábbis nem tűnt annak…” A falnál félrehúzódva, csendben figyelő Arnett nem állja meg szó nélkül: –  Levélírásra adtak parancsot a felügyelők, ugye? – kérdi Arnett, majd a rab igenlő válaszára folytatja. – És azt állítod, hogy a felügyelők olyan levél megírására adtak parancsot, amelyik nem szabályos? –  Lehet, hogy rosszul választottam meg a szót… – visszakozik a rab. Arnett nem hagyja annyiban, és felolvassa, mit írt a rabról: „5486 magaviselete folyamatosan romlik… humorizál és poénkodik.” –  Viccesnek találja? – vonja kérdőre Carlo. –  Mindenki elmosolyodott [a jelenlévők közül]. Én csak akkor mosolyogtam, amikor már mások is – védekezik a rab. –  Magán kívül itt mindenki mosolyoghat – vág közbe Carlo. – Ma este mi innen hazamegyünk. – Majd egy sor provokatív kérdéssel folytatja, de a tegnapi alakításához képest talán kevésbé ellenséges modorban: – Maga mit tenne az én helyemben, ha a maga kezében lennének a bizonyítékok, az őrök értékelése? Mit tenne? Mit gondol, mi lenne a helyes döntés? A rab nem ad egyenes választ, kitérő magyarázkodásba fog. Miután a testületből mások is felteszik neki kérdéseiket, a felbőszült Carlo a meghallgatást lezárja: –  Véleményem szerint eleget láttunk, azt hiszem, tudjuk, mit kell tennünk. Ne pazaroljuk tovább az időnket! A rabot meglepi a hirtelen elbocsátás. Tisztában van vele, hogy nem tett kedvező benyomást azokra, akik ügyét támogatnák, sőt, akik a „bíróság” következő ülésén esetleg szabadlábra helyezése mellett dönthetnének. Ezúttal nem legfőbb érdekeit szem előtt tartva járt el. Csuklójára visszakerül a bilincs, lábára a lánc, fejére a papírcsuklya, az őr kivezeti a folyosóra, leülteti a padra, meg kell várni a következő és egyben utolsó meghallgatás végét, azután irány vissza az alagsorba. Feszes felszín Őrmester-2093 az utolsó fogvatartott, akit a „bíróság” meghallgat. A rab önmagához híven egyenes derékkal, feszesen, emelt fővel ül a széken – nála katonásabb tartású embert talán az életben nem láttam. Szabadlábra

helyezését azért kérelmezte, mert az időt „hasznosabban kívánom eltölteni”, és hozzáfűzi, hogy „az első naptól fogva minden szabályt betartottam”. Legtöbb társával ellentétben szabadulása fejében megkeresett pénzéről semmiképp nem mondana le. –  Ha lemondanék eddigi keresetemről, életem öt napjának elfecsérlésével még nagyobb veszteséget könyvelhetnék el, mint egyébként – közli, és megjegyzi, a keresetük amúgy sem arányos a ráfordított idővel. Carlo Prescott igyekszik megszorongatni, mondván, nem beszél őszintén, mindent előre kigondolt, megnyilvánulása nem spontán, szavaival valódi érzéseit kívánja leplezni. Őrmester sajnálkozik, nem ilyen benyomást akart kelteni, mert ő mindig komolyan gondolja, amit mond, mondandóját mindenkor igyekszik világosan megfogalmazni. Ettől Carlo megenyhül, és biztosítja, hogy a testület érdemben fontolóra veszi a kérelmét, és elismerően szól a börtönben tanúsított magatartásáról. A meghallgatás végén Carlo megkérdezi a rabtól, miért nem élt az előző felkínált alkalommal, szabadlábra helyezését miért nem kérte már akkor. –  Szabadlábra helyezésemet csak akkor kértem volna korábban, ha az első alkalommal nem jelentkezik elegendő számú rab – magyarázza Őrmester. Úgy érezte, folytatja a rab, hogy vannak, akik nála sokkal nehezebben viselik a börtönt, és kérelmével nem akarta elvenni mások elől a szabadulás lehetőségét. Nagyvonalúságának fitogtatása miatt Carlo nem túl durván rendre utasítja a rabot, mert úgy véli, a „bíróság” döntését akarja méltatlan módszerrel befolyásolni. Őrmester őszinte megrökönyödéséből egyértelműen kiderül, hogy komolyan gondolta, amit mondott, és esze ágában sem volt bárkit befolyásolni. Ez gondolkodóba ejti Carlót, aki szeretne többet megtudni a fiatalember magánéletéről. Faggatni kezdi a családjáról, barátnőjéről, megkérdi, milyen filmeket szeret, szokott-e fagylaltot enni – csupa apróság érdekli, ami az egyik embert megkülönbözteti a másiktól. Őrmester tényszerűen válaszol: nincs barátnője, ritkán jár moziba, szereti a fagylaltot, de mostanában anyagilag nem engedheti meg magának. –  Mindössze annyit mondhatok, hogy a stanfordi nyári kurzus után, amikor is a kocsim hátsó ülésén éjszakáztam, első este a börtönben kicsit nehezen tudtam elaludni, mert szokatlanul puha volt az ágy. Itt a börtönben a koszt is jobb, mint amit az utóbbi időben ettem, és több szabad időm van, mint az elmúlt két hónapban. Köszönöm, uram. Te jó ég! Ez a fiatalember minden képzeletet felülmúl. Mindannyian elképedünk, hogy az embertelen viszonyok ellenére akad valaki, akinek börtönünkben jobb az életminősége, mint odakint. Bizonyos értelemben a rabok közül Őrmester a leginkább egysíkú, a leginkább automatikusan engedelmeskedő rab, a csoportban mégis ő a legészszerűbben gondolkodó, a legmegfontoltabb és erkölcsileg a

legkövetkezetesebb személy. Az ötlik fel bennem, hogy a fiatalembernek még gondjai adódhatnak abból, hogy elvont elvek szerint él, és nem tudja, hogyan lehet másokkal hatékonyan együtt élni, hogyan lehet másoktól segítséget kérni, ha anyagi vagy érzelmi támogatásra van szüksége. Belső tartása és katonás külseje feszessé teszi, érzései kifürkészhetetlenek. Nem kizárt, hogy társainál jóval kíméletlenebb élet vár rá. A bűnbánat nem húz ki a pácból A „bírói” testület épp az ülés berekesztéséhez készülődik, amikor Curt bejelenti, Jerry-5486 – a mókamester – szeretne kiegészítéssel élni. Carlo engedélyt ad rá. Jerry-5486 töredelmesen azzal kezdi, hogy a meghallgatáson nem sikerült elmondania mindazt, amit akart, mert mondandóját nem volt alkalma teljes egészében átgondolni. Amióta börtönben van, érzi, hogy egyre inkább leépül. A rab mögött helyet foglaló Arnett felidézi az aznapi ebédnél folytatott párbeszédet és Jerry-5486 kijelentését, miszerint bizonyára azért érzi rosszul magát, mert „rossz társaságba keveredett”. Az elhangzottakat Carlo Prescott és a „bíróság” többi tagja értetlenül fogadja. Hogyan viszi előbbre az ügyet ez a kijelentés? A megnyilatkozás Carlót szemmel láthatóan bosszantja. Közli Jerry-5486tal, hogy ha a testület kérelmi ügyében bármiféle javaslatot kíván tenni, az ő mondandója a következő: –  Személyesen fogok gondoskodni róla, hogy az utolsó napig bent tartsák. Személy szerint semmi bajom nincs magával, de mi a társadalom érdekeit képviseljük. És úgy vélem, nem engedhetjük ki, mert képtelen az együttműködésre, semmivel nem tudja a közösség javát szolgálni. Amint kilépett az ajtón, rögtön rájött, hogy úgy beszélt velünk, mintha gyengeelméjűek volnánk, pedig zsarukkal és hivatalos személyekkel volt dolga. Nem tud kijönni velük, ugye? A családjával ki tud jönni? De valójában azt kívánom mondani, hogy miután kiment az ajtón, volt némi ideje a gondolkodásra, most pedig megint itt van, és arra szeretne rábírni bennünket, hogy más szemmel tekintsünk magára. Valóban képes a társadalom érdekében felelősséget vállalni? Mit gondol, mivel tartozik a társadalomnak? Szeretnék végre valami igazán őszintét hallani magától. (Carlo előző napi formáját hozza.) A jellemét érő nyílt támadás kivédésére nincs felkészülve a rab, de sietősen megjegyzi: –  Új állásom van, tanítani fogok. Megtisztelő feladatnak érzem. Carlónak nem tetszik a történet:

–  Ez már önmagában is gyanús. Nem örülnék neki, ha fiataljainkat a maga gondjaira bíznák. Így nem lehet viselkedni! Maga még éretlen, képtelen a felelősségvállalásra. Maga képtelen néhány nap börtönt balhézás nélkül elviselni. És akkor azzal hozakodik elő, hogy tanítani akar, hogy megtisztelő feladatot akar ellátni. Vegye megtiszteltetésnek, hogy itt és most tisztességes emberekkel van dolga, és mondjon valami érdemlegest! Engem nem győzött meg. Az imént tanulmányoztam az előéletét, és eddigi életében semmit nem tudott felmutatni. Felügyelő úr, vezesse el! Bilincs, lánc, papírcsuklya, és a rabot levezetik a börtönbe, ahol kigondolhatja, mivel áll elő a legközelebbi meghallgatáson – feltéve, hogy ismét ebben a kiváltságban részesül. Amikor egy szabadult a szabadulásról dönt Mielőtt visszatérnénk az alagsorba, és megnéznénk, hogy távollétünkben mi történt az udvarban, érdemes egy kis kitérőt tennünk, és megvizsgálnunk, milyen hatással volt a szerepjáték a „bíróság” harcedzett vezetőjére. Mindannyiunkat meglepett – a börtönkísérlet után egy hónappal – Carlo Prescott érzékeny és pontos beszámolója arról, milyen hatással volt rá mindaz, amit a kísérlet alatt átélt: Valahányszor a kísérlet helyszínén jártam, mindig lesújtva távoztam – olyannyira hiteles volt. A kísérlet megszűnt kísérletnek lenni attól a pillanattól fogva, hogy az emberek elkezdtek reagálni arra, ami körülöttük történik. Amikor börtönben voltam, megfigyeltem, hogy a börtönőröknek egy bizonyos módon kellett viselkedniük. Bizonyos benyomásokat kellett tenniük, bizonyos magatartási formákat kellett tanúsítaniuk. A fogvatartottak másképp, de ők is bizonyos magatartásformák követésére, bizonyos benyomások keltésére törekedtek – ugyanez történt itt is. Alig tudom elhinni, hogy a kísérletben – a „bíróság” egyik tagjaként és egyben vezetőjeként – én magam voltam az, aki az egyik tiszteletlenül és arrogánsan viselkedő fogvatartott személyt így faggatta: „Hogy van ez? Ázsiaiak ritkán végzik börtönben, szinte sosem keverednek ilyen helyzetbe. Maga hogy csinálta?” Az illetőnek ebben a pillanatban megváltozott a viszonyulása. Egyénként reagált, személyes érzéseiről kezdett beszélni. Másvalaki annyira belebonyolódott a dologba, hogy visszajött a terembe, bizonyára azt képzelte, hamarabb szabadulhat, ha még egyszer kifejtheti mondandóját.

…Mivel én már megfordultam néhány börtönben, minden egyes alkalommal, amikor idejöttem, a súrlódások, a gyanakvás, a szerepükhöz idomuló emberek ellentmondásos megnyilvánulásai [hatására]… felismertem az elzárás miatt kialakuló beszűkült állapotot. Pontosan ettől éreztem magam mélységesen lesújtva, mintha megint börtönben lennék. Teljes mértékben hiteles volt, nem hatott színjátéknak. …[a rabok] emberi lényként egy helyzetre – hiába, hogy kitalált helyzetre – reagáltak, de ez része volt annak, amit akkor éppen átéltek. Úgy képzelem, ez a rabok gondolkodásában végbemenő átalakulást tükrözte. Hiszen a rabok tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy mi történik a külvilágban – hidak épülnek, gyerekek születnek –, de nekik mindehhez semmi közük. Életükben először teljes mértékben elkülönülnek a társadalomtól – és az emberiségtől, ha már itt tartunk. Bajtársakká lesznek, még akkor is, ha rettegnek, büdösek és megkeseredettek, mert a beszélőket és egyéb alkalmakat, például a feltételes szabadlábra helyezési kérelmek tárgyalását leszámítva, semmi értelme nincs annak, hogy azonosulni próbáljanak régi önmagukkal. Csak az idő, csak az az egy pillanat létezik. …Nem lepett meg, de nem is repestem az örömtől, amikor igazolva láttam elképzelésemet: az emberek eggyé válnak a szerepükkel; az őrök a megkérdőjelezhetetlen hatalmat hivatottak jelképezni; nincs az a szabály, nincs az a jog, amelyet a rabok érdekében kötelesek lennének betartani. Ez történik a börtönőrökkel, és pontosan ugyanez történik a börtönőr szerepét játszó egyetemistákkal. Ezzel szemben a rabok a helyzetet saját ellenszegülésük tükrében értékelik, azon az alapon, hogy az élményt milyen hatékonyan képesek távol tartaniuk maguktól. Így nap mint nap saját tehetetlenségükkel kell szembesülniük. A gyűlöletet és az ellenszegülés hatékonyságát a valósággal kell megfeleltetniük, tekintet nélkül arra, hogy adott pillanatban mennyire gondolják magukat hősiesnek vagy bátornak – a létszámellenőrzés nem marad 95 el, és a börtönszabályok alól sem fognak mentesülni. A fenti megfigyeléseket hasonlóan velős idézettel szeretném zárni. A politikai nézetei miatt bebörtönzött George Jackson leveléből fogok idézni, amely Carlo eszmefuttatásánál valamivel korábban keletkezett. Olvasóim talán még emlékeznek rá (a második fejezetben tettem erről említést), George Jackson ügyvédje felkért, hogy a védelem oldalán szakértő tanúként vegyek részt a Soledad Brothers tárgyalásán. A felkérésnek nem tudtam eleget tenni, mert kísérletünk befejezése előtt egy nappal Jackson életét vesztette.

Különös, de az emberek még itt is tudnak nevetni. Huszonnégy órán át össze vannak zárva. Nincs múlt, nincs jövő, nincs cél, legfeljebb a soron következő étkezés van. Mindenki fél, mindenki meg van zavarodva, mindenki megtébolyodik a világtól, amelyről tudják, nem ők alakították olyanná, amilyen, és érzik, nem képesek megváltoztatni. Ezért hangoskodnak. Mert így nem kell meghallaniuk, mit súg az eszük. Nevetnek és lármáznak, mert önmagukkal és másokkal is el akarják hitetni, hogy 96 ők nem félnek.

8. FEJEZET CSÜTÖRTÖK: SZEMBESÜLÉS A VALÓSÁGGAL

Az éjszaka kellős közepén lidérces álomból riadok fel. Egy ismeretlen városban gépkocsimmal balesetet szenvedek, és kórházba szállítanak. Az ápolónőnek próbálom elmondani, hogy mindenképp vissza kell jutnom a munkahelyemre, de szavaimat nem érti. Mintha idegen nyelven beszélnék. Kiabálni kezdek. „Engedjenek el! Bocsássanak szabadon!” De ő kikötöz, és tapasszal leragasztja a számat. Amolyan „éber álom” ez, amikor az ember tudja, hogy álmodik, és álmában 97 szerepet játszik. Elképzelem, hogy a baleset híre az őrök fülébe jut. Örömmel fogadják, hogy nincs többé az útjukban a „vérző szívű liberális” börtönigazgató, így a rend és fegyelem fenntartása érdekében a „veszélyes rabokat” bármilyen eszközzel megfékezhetik. Meglehetősen riasztó gondolat. Képzeljük csak el, mi történne, ha az őrök ott az alagsorban szabad kezet kapnának, és bármit megtehetnének a rabokkal. Képzeljük el, mit művelnének, ha úgy tudnák, senki sem felügyeli őket, senki sem avatkozik be az általuk kieszelt „kísérletezésbe”, amit így kényük-kedvük szerint folytathatnak. Emeleti irodámban felugrom a kinyitható kanapéról, megmosakszom, felöltözöm, és indulok az alagsorba, megkönnyebbülve, hogy a rémálomnak vége. Hajnali fél háromkor gőzerővel folyik a létszámellenőrzés. A sivár, egyre fullasztóbb levegőjű zárkákban a hét elgyötört rab ismét éles sípszóra és a kémlelőablak rácsán végighúzott gumibotok csattogására riad fel. Az őrök felsorakoztatják őket a fal mellett. Vandy a házirendet citálja, a rabok memóriáját teszi próbára, és válogatott büntetéseket szab ki, ha az emlékezetük kihagy. Ceros szeretné, ha a rabok katonai fogdában éreznék magukat, ezért újból és újból katonás helybenjárásra ad parancsot. Rövid megbeszélés után a két őr úgy dönt, nem ártana a rabokat nagyobb fegyelemre nevelni, és megértetni velük a katonás beágyazás lényegét. A rabok azt az ukázt kapják, hogy csupaszítsák le az ágyakat, utána gondosan ágyazzanak be, és vigyázzállásban várják a szemlét. Ahogy a katonaságnál a körletszemlén, úgy természetesen börtönünkben is mindig akad kifogásolnivaló, a rabok kezdhetik elölről, megint fennakadnak valamin, ágyazhatnak újra, és mindaddig ismétlik az értelmetlen feladatot,

mígnem az őrök elunják a játékot. Varnish megenged magának egy utolsó poént: –  Rendben fiúk, most, hogy szépen beágyaztatok, fekvés és alvás – a következő létszámellenőrzésig! Ne feledjük, csütörtök van, kísérletünk ötödik napjánál tartunk! Elszabaduló indulatok A rabokat tulajdonképpen üdítő feladatra, éneklésre kényszerítik a hétórás létszámellenőrzéskor, amikor váratlanul elszabadulnak az indulatok. A kialvatlanságban szenvedő Paul-5704, akit szinte minden napszakban zaklatás ér, megelégeli a dolgot. A büntetésből kiadott felüléseket nem teljesíti. Ceros a többieket kényszeríti felülésre, a gyakorlatot mindaddig folytatniuk kell, amíg Paul-5704 nem adja be a derekát, vagyis csak úgy segíthet társain, ha behódol. De Paul-5704 nem hunyászkodik meg. Paul-5704 a saját szemszögéből így számol be az esetről és a benne felgyülemlett ellenséges indulatokról: Nem bírja a combizmom, nem szabad megfeszítenem. Ezt közöltem is velük, de azt mondták: „Pofa be, és csináld!” Mire én: „Menjetek a picsába, kis bunkók!” És csak feküdtem a földön. Ismét a verembe parancsoltak, és amikor feltápászkodtam, az őr [Ceros] a falnak lökött. Egymásnak estünk, taszigáltuk egymást és ordibáltunk. Neki akartam rontani, és jól képen vágni, de az verekedés lett volna… én pedig pacifista vagyok, nem tudtam volna megtenni. Dulakodás közben megsérült a lábam, és orvoshoz akartam menni, de a verembe zártak. Megfenyegettem, hogy „szétlapítom”, amint a veremből kiengednek, így aztán bent tartottak, míg a többiek megreggeliztek. Amikor végül kiengedtek, már annyira felhergeltem magam, hogy azt az őrt [Cerost] tényleg meg akartam ütni. A két másik őr fogott le. Elpanaszoltam nekik, hogy fáj a lábam, és orvoshoz akarok menni, mire elvezettek egy külön szobába, ahol megkaptam a reggelimet. Nem hagytam, hogy megnézzék a lábam, mert úgysem értenek hozzá. Megreggeliztem, és bocsánatot kértem a velem szemben legkevésbé ellenséges őrtől [Varnishtól]. De azt az atlantai srácot, azt a „John Wayne”-t tényleg a legszívesebben laposra verném. Én buddhista vagyok, ő meg folyton provokál, kommunistának nevez, elegem van belőle. Visszagondolva, úgy vélem, az a néhány őr, aki jól bánt velünk, például a magasabbik [Geoff] Landry, pusztán 98 utasításra volt rendes.

A szolgálati naplóban John Landry megjegyzi, hogy 5704 volt az, akivel a leginkább meggyűlt a bajuk, „legalábbis ő kapta a legtöbb büntetést”: Minden eset után súlyosan depressziósnak tűnik [5704], de aztán egyre jobb kedvre derül, ezt ő maga „szeszélyes lelkiállapotnak” nevezi. A rabok közül ő a legerősebb akaratú. Az ebéd utáni mosogatást megtagadta, így azt javasoltam, vonjuk meg tőle a rendes vacsorát és a dohányzás kedvezményét – nehezen van meg cigi nélkül. Most nézzük meg, mit tudhatunk meg a kritikus eseményről, és általában a börtönlét lélektanáról Ceros meglátásai alapján: Az egyik rab, 5704 megtagadta az együttműködést, ezért úgy döntöttem, a veremben a helye. Ez már megszokott dolog volt nála. Agresszívan lépett fel, és védekeznem kellett, nem a magam személyét védtem, hanem önmagamat, mint őrt. Az őrt gyűlölte bennem. Az egyenruhámat. Ez volt a benyomásom, ezt a képet ragasztotta rám. Nem volt más választásom, meg kellett védenem önmagamat, meg kellett védenem az őrt. Nem értem, hogy a többi őr miért nem sietett a segítségemre. Az eset mindenkit megdöbbentett. Ekkor ébredtem rá, hogy én legalább annyira rab vagyok, mint ők: az vagyok, ahogyan reagálnak rám. Nekik nagyobb cselekvési lehetőségük volt. Nekünk szerintem semennyi. A nyomasztó helyzetben mindannyian megroppantunk, de az őröknek ott volt a szabadság illúziója. Ha ezt akkor látom, biztosan kiszálltam volna. A pénz miatt rabszolgák lettünk. Csak később jöttem rá, hogy volt valami a helyzetben, amitől mindannyian rabszolgaként viselkedtünk. A valóság nem sérült, mert azt gondolhattuk, ez „csak egy kísérlet”. Ez adta a szabadság illúzióját. Tudtam, kiszállhatnék, mégsem tettem 99 meg, mert szolgai módon ragaszkodtam valamihez. Jim-4325 egyetért a helyzet szolgai jellegével: „Az egészben az agyonszervezett élet és az őröknek kijáró feltétel nélküli engedelmesség volt a legrosszabb. Az őrök szinte rabszolgaként bántak velünk, ez a megalázó 100 helyzet volt a legelviselhetetlenebb.” Ugyanakkor cseppet sem gátolta Cerost hatalmi pozíciója kihasználásában a sejtés, hogy szerepjátékával egyúttal csapdahelyzetbe kerül. Mint írja: „Élveztem, hogy piszkálhatom őket. Birkaviselkedésével az Őrmestert különösen irritálónak találtam. Hétszer is kisuvickoltattam vele a cipőmet, és ő 101 egyetlenegyszer sem tiltakozott.”

Visszaemlékezésében Vandy feltárja, miképpen férkőzött a gondolkodásába a rabok dehumanizálása: „Csütörtökön már úgy viselkedtek, mint a birkák, leszámítva a Ceros és 5704 közötti rövid csetepatét. Nem volt különösebben agresszív összetűzés, de cseppet sem volt az ínyemre. Birkáknak tartottam 102 őket, és nem érdekelt, mi van velük.” Ceros más nézőpontból számol be a dehumanizáció folyamatáról: Időnként megfeledkeztem róla, hogy a rabok is emberek, de mindig észbe kaptam, és igyekeztem emberként gondolni rájuk. Egyszerűn azt gondoltam, hogy ők „rabok”, akik mindinkább kivetkőznek emberi mivoltukból. Csak rövid ideig gondoltam ezt, és főként akkor, amikor parancsot osztottam. Kimerült vagyok, és undorodom, általában ilyen lelkiállapotban vagyok. Tulajdonképpen össze kell szednem az akaraterőmet ahhoz, hogy ne emberként lássam őket, 103 de csak így tudom megkönnyíteni a magam dolgát. Munkatársaimmal egyetértünk abban, hogy az őrök közül Varnish a leginkább „szabálykövető”. Ő az egyik legidősebb őr, huszonnégy éves, mint Arnett. Mind a ketten mesterhallgatók, talán kicsit érettebbek a többieknél, akik közül a legfiatalabbak, Ceros, Vandy és John Landry még csak tizennyolc évesek. Varnish írja a legrészletesebb bejegyzéseket a szolgálati naplóba, rendre kitér a rabok aktuális fegyelemsértéseire. Az őrök viselkedését viszont ritkán kommentálja, a lelki tényezőket szóba sem hozza. A rabokat sohasem önkényesen, hanem következetesen, a szabályok megsértéséért bünteti meg. Varnish esetében a szerep teljes mértékben belsővé vált: a börtönkörnyezetben ő börtönőr. Nem játssza túl a szerepét, nem él vissza a hatalmával, mint például Arnett és Hellmann. Ugyanakkor másokhoz, például Geoff Landryhez képest a rabok rokonszenvének elnyerésére sem törekszik. Módszeresen és hatékonyan végzi a munkáját. A róla készült háttéranyagból kiderül, Varnish olykor egoisztikusnak tartja magát, ami némi dogmatizmussal, merev gondolkodással párosul. Varnish azt is megjegyzi, hogy „esetenként a lehető legkisebb erőbedobásra törekedtünk, ezért a rabokat nem zaklattuk olyan mértékben, mint megtehettük volna.” A kísérlet lezárása után írt önvizsgáló elemzésében Varnish figyelemre méltó módon tárja fel, hogyan uralkodik el a szerep nemcsak az ember érzésein, hanem az értelmén is: Eleinte elképzelhetőnek tartottam, hogy képes leszek a kísérlet követelményeinek megfelelően fellépni, de a vizsgálat előrehaladtával igencsak meglepődtem, amikor észrevettem, hogy az önmagamra erőltetett érzések eluralkodnak rajtam. Kezdtem úgy érezni magam, mintha valóban börtönőr lennék, bár azt hittem,

képtelen lennék így viselkedni. Meglepődtem – nem is, inkább megijedtem –, amikor kiderült, mégis képes vagyok úgy viselkedni, olyan szokatlanul, ahogy álmomban sem képzeltem volna. És semmiféle sajnálatot nem éreztem, amikor benne voltam. Semmiféle bűntudatom nem volt. Csak utána, amikor kezdtem megérteni, mit tettem, amikor kezdtem tisztába jönni a viselkedésemmel, amikor rájöttem, hogy az énem egy része korábban előttem is ismeretlen 104 volt. Elszakad a cérna Délelőtt tízkor, váltáskor az őrök szobájában a legfőbb beszédtéma a Cerost ért támadás volt. Miközben az őrök átöltöztek, megbeszélték, hogy Paul-5407et móresre kell tanítani, mert tűrhetetlen, amit tett. Paul-5407 nem volt jelen a 11.30-as létszámellenőrzésen, mert az őrök a zárkájában az ágyához láncolták. A rab engedetlensége miatt Arnett kollektív büntetésként hetven fekvőtámaszt osztott ki a többiekre. Annak ellenére, hogy a szűken mért étkezések és a kialvatlanság miatt kezdtek kimerülni és legyengülni, derekasan kinyomták. Ha nem is önszántukból, és nem is élvezetből, de mintha erősödnének a fiúk. A tegnapi ironikus zenei téma folytatásaként a rabokra ismét éneklés vár. Az utolsó dalnál már ott van a kórusban Paul-5407, de folyton beszél, és újból a verembe toloncolják. A rab torkaszakadtából üvölt, káromkodik, és ismét lerúgja a vermet két részre osztó, fából készült válaszfalat. (A veremben már két különálló egységre van szükség, mert esetenként egyszerre két rabot kell megbüntetni.) Az őrök kivonszolják, két csuklóját összebilincselik, két bokáját lánccal összekötik, és a kettes zárkába viszik. Igazi rabhoz méltó leleményességgel Paul-5407 valahogy magára zárja cellájuk ajtaját, és gúnyos megjegyzéseket tesz az őrökre. Az őrök rátörik az ajtót, átviszik a helyreállított verembe. Később innen viszik meghallgatásra. Paul-5407 zavart keltő cselekedetei miatt Arnett végül kizökken gondosan őrzött lelki nyugalmából. Arnett szociológiát tanul, három különböző fiatalkorúak börtönében tanított már, egy polgárjogi tüntetésen való részvétele miatt „engedély nélküli gyülekezés” vádjával bíróság elé állították (és felmentették). Saját tapasztalatából ő tudja a leginkább, milyen a lelkiismeretes börtönönőr. És ő az. A rabok iránt semmiféle részvétet nem mutat, de a lehető legszakszerűbben jár el. Utasításai világosak, mozdulatai kiszámítottak. Nehéz elképzelni, hogy lelki egyensúlyából bármivel kibillenthető lenne, ahogy az is valószínűtlen, hogy bárki szembe szállna vele.

Engem is kissé meglepett, mennyire higgadt voltam mindvégig. Egyetlenegy pillanat volt, amikor elvesztettem a kontrollt. Akkor történt, amikor 5704 leszerelte a zárkaajtóról a zárat, és a gumibotomat a hasamba nyomta (bosszúból, mert korábban én böktem meg a bottal). Ezt leszámítva önuralmamat mindig sikerült megőriznem. Sohasem éreztem a hatalom ízét, soha nem mámorosodtam meg attól, hogy másokat ugráltathatok, vagy 105 másoknak parancsolhatok. Társadalomtudományi ismeretei Arnett hasznára voltak a börtönkörnyezetben: Olvasmányaimból tudtam, az unalom és a börtönélet egyéb velejárói felhasználhatók az emberek összezavarására; személytelenség, unalmas munkavégzés, kollektív büntetés egyéni „rossz” magaviselet miatt, jelentéktelen feladatok tökéletes kivitelezésének a megkövetelése… Én magam is érzékenyen viszonyulok a társas környezetet irányítók hatalmához, és egy-egy módszer alkalmazásával igyekeztem fokozni a rabok elidegenülését. Ezzel csupán korlátozott mértékben éltem, nem akartam túl brutálisan 106 fellépni. Arnett a következő kérelméhez:

értékelést

írta

Paul-5407

szabadlábra

helyezési

Képtelenség 5704 összes kihágását felsorolni. Folyamatosan súlyos engedetlenség jellemző rá, időnként agresszív, hangulata kiszámíthatatlanul hullámzó, rabtársait engedetlenségre, az együttműködés megtagadására buzdítja. Akkor is rossz magaviseletet tanúsít, ha tudja, miatta a többieket megbüntetjük. Járjanak el szigorúan vele szemben. Éhségsztrájkkal a rendszer ellen Paul-5407 nem az egyetlen, akivel fegyelmi gondok vannak. A múlt vasárnap óta eltelt néhány nap alatt már hozzászoktunk a börtönünkben uralkodó tébolyhoz, ami készületlenül érte a tegnap [szerdán] újoncként befogadott rabot, Clay-416-ot, aki az elsőként elengedett Doug-8612 helyére érkezett. Alig hisz a szemének, a kísérletből azonnal ki akar szállni. Zárkatársai közlik vele, hogy nem engednénk el. Rabtársai továbbadják Doug-8612 téves állítását, miszerint idő előtt senki nem távozhat. A Hotel California című dal

híres sora jut az eszembe: „You can check out any time you like, but you can 107 never leave.” Clay-416 meg sem kérdőjelezi az állítás valóságtartalmát, hanem a menekülés passzív eszközét választja. Utóbb így beszél erről: „Kigondoltam egy tervet. Sebtében elkészített szerződésembe hiba csúszott. Hivatkozhattam volna erre, de ezen kívül mivel tudtam volna hatni a rendszerre? Lázadhattam volna, mint Paul-5407. Ehelyett úgy döntöttem, hogy lehetetlen viselkedésemmel, minden kedvezmény elutasításával és a büntetések elfogadásával kimerítem a rendszer tartalékait.” (Nehezen képzelhető el, hogy Clay-416 tudatosan választotta a [szakszervezetbe] szervezett munkások egyik stratégiáját, az előírások betű szerinti betartását, vagyis a „szándékos munkalassítást”, amivel általában a rendszer gyenge 108 pontjaira kívánják felhívni a figyelmet.) A rab azért kezd el koplalni, mert a táplálék visszautasításával meg tudja szüntetni az őrök hatalmának egyik forrását. Pedig a csupa csont és bőr, több mint százhetven centi magas fiú a maga alig negyven kilójával amúgy is leginkább éhínség áldozatára emlékeztet. Bizonyos szempontból Clay-416-ra jóval nagyobb hatással van a börtönünkben töltött első nap, mint bárki másra. Így számol be erről: Úgy éreztem, kezdem elveszíteni az identitásomat. Azt a személyt, akit Claynek hívnak, aki miatt idekerültem, aki önként vállalta, hogy börtönbe megy – mert nekem börtön volt, és most is úgy gondolok rá. Nem kísérletként vagy szimulációként, hanem börtönként, amelyet nem az állam, hanem pszichológusok működtetnek. Úgy éreztem, az a személy, aki voltam, az, aki elhatározta, hogy börtönbe vonul, egyre távolodik tőlem, és végül már nem is én vagyok. Az lettem, amit a 416-os szám takar, és 416-nak el kellett döntenie, mit akar tenni. Ekkor határoztam el, hogy megtagadom az evést. Az őrök az ételt egyfajta jutalomként fogták fel, ezért döntöttem úgy, hogy nem kérek belőle. Folyton azzal fenyegetőztek, hogy megvonják a kaját, de nem tehették meg. Így hát nem ettem. Ezzel valamiféle hatalomra tettem szert, mert találtam valamit, amivel nem zsarolhattak meg. Ha nem tudnak megetetni, akkor ők lesznek slamasztikában. Az evés 109 megtagadásával tulajdonképpen megaláztam őket. Legelőször is nem nyúlt az ebédjéhez. Arnett állítólag hallotta, amint Clay-416 zárkatársaival közli, nem hajlandó enni mindaddig, míg nem biztosítják neki a kért jogi segítséget. Majd hozzátette: „Tizenkét óra éhezés után összeesem, és akkor mit tudnak tenni? Engedniük kell.” Arnett „feleselő, nagypofájú” rabnak tartja. Éhségsztrájkjában semmi tiszteletreméltót nem talál. Az újonc rab tehát merész engedetlenségi akcióba fog, amellyel nyíltan megkérdőjelezi

az őrök hatalmát. Erőszakmentes akciójával akár hőssé is válhatna – mint Mahatma Gandhi –, aki összefoghatná rabtársait, és felrázhatná őket kábulatukból. Az egyértelműen kiderült, hogy Paul-5407 agresszív viselkedése sehová sem vezet, mert a hatalom forrása igencsak kiegyensúlyozatlanul a rendszernek kedvez. Én abban reménykedem, hogy Clay-416 újabb tervvel áll elő, amelybe rabtársait is bevonja, és a kegyetlen bánásmód elleni tiltakozásul kollektív engedetlenségre buzdít, tömeges éhségsztrájkot kezdeményez. Ugyanakkor aggódom is, mert leginkább önmagára összpontosít, szinte nincs is tudatában, mennyire fontos lenne az erőteljesebb csoportos ellenállás. Még két rab összeroppan A két rab, Paul-5704 és Clay-416 engedetlensége a konfrontációk dominóelvszerű kibontakozásának elejét jelezte. Rich-1037 édesanyjának igaza volt. Úgy gondolta, fia nincs jó bőrben, és most már nekem sem tetszett, ahogy kinéz. A beszélő után még levertebbnek tűnt; valószínűleg sajnálta, hogy szülei nem ragaszkodtak azonnali szabadon bocsátásához. Láthatáskor Rich-1037 elutasította anyja pontosnak bizonyuló megállapítását, mert minden bizonnyal azt képzelte, ezzel megfutamodna, nem tanúsítana férfias helytállást. Be akarta bizonyítani, hogy „férfihoz méltóan” képes állni a sarat, de kudarcot vallott. A kettes zárkabeli, eleinte rebellis rabtársaihoz, Doug8612-hez és Stew-819-hez hasonlóan nála is az erőteljes stresszreakció tünetei jelentkeztek. Ezért az udvaron kívül található pihenőszobára vittem, és közöltem vele, hogy ezúttal az lesz a legjobb, ha kiengedjük. A jó hírt meglepődve, de örömmel fogadta. Még akkor is reszketett, amikor civil ruháját rásegítettem. Megígértem neki, hogy járandóságát megkapja, és a többiekhez hasonlóan vele is felvesszük a kapcsolatot, amikor a kísérlet eredményeit ismertetjük, és a záróértékelést elvégezzük. Utóbb Rich-1037 elmondta, a kísérletben számára az volt a legrosszabb, „amikor az őrökön azt éreztem, hogy valódi érzéseiket fejezik ki irántam, és nem a szerepüket játsszák. Például a tornagyakorlatok alkalmával, amikor a rabokat addig lökdösték, hogy az már tényleg fájt. Egyik-másik őr láthatóan 110 élvezettel gyötört minket.” Rich a láthatás alatt távozott, a szülei vitték haza. A rab azonnali szabadulásának híre nagyon rossz hatással volt Jim-4325-re, akin eddig senki sem vette észre, hogy mennyire levert. A kutatócsoportunkban „Nagy Jim”ként emlegetett 4325 magabiztos fiatalember benyomását keltette, az előzetes szűrések alkalmával végzett tesztek eredményei a normál értékeken belül mozogtak. Mindenesetre aznap délután váratlanul összeroppant.

Rögtön szabadon bocsátásomban kezdtem reménykedni, amint a szabadlábra helyező „bíróság” meghallgatása felvetődött. Teljesen magam alatt voltam, amikor Rich [-1037] elmehetett, én meg nem. Ez volt az egyetlen esemény, amelyik igazán megviselt, és végtelenül elkeserített. Emiatt „omlottam össze”. Rá kellett jönnöm, hogy az érzelmeim sokkal erőteljesebben érvényesülnek, mint gondoltam, és az is tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen nagyszerű életem van odakint. Ha a börtön kicsit is hasonlít arra, amin én keresztülmentem, 111 akkor el sem tudom képzelni, hogyan válhat bárkinek a javára. Ugyanazt mondom neki is, mint Rich-1037-nek: jó magaviseletéért amúgy is hamarosan elengednénk, akár azonnal távozhat, ha akar. Megköszönöm a részvételét, elnézést kérek kíméletlen bánásmódunk miatt, és kérem, jöjjön vissza a vizsgálati eredmények megbeszélésére. Terveink szerint a kísérlet lezárása után nem sokkal, amikor a börtönünkben szerzett különös élmények kissé leülepedtek, minden résztvevőt visszahívunk az élmények megbeszélésére. Jim-4325 összeszedegeti a holmiját, és csendben távozik, miután jelezte, nem érzi szükségesnek, hogy igénybe vegye a diákegészségügyi szolgálat pszichológiai tanácsadását. A körletparancsnok a szolgálati naplóba a következőket jegyzi be: „4325 rosszul érezte magát, és du. 5.30-kor elengedtük, mert ugyanolyan súlyos tünetek jelentkeztek nála, mint 819-nél és 8612-nél.” Egy későbbi naplóbejegyzésben az a furcsa tény is szerepel, hogy 4325 szabadulásáról sem a rabok, sem az őrök nem tesznek említést. Elment, kész, vége. Nyugodjék békében. Úgy látszik, ebben a kimerítő erőpróbában csak az számít, aki jelen van, akinek továbbra is helyt kell állnia. Elment, nincs többé. Levélírási nehézségek „Ma, amikor a korábbiakhoz hasonlóan a rabok levélben tudatták hozzátartozóikkal, hogy idejüket milyen remekül töltik, 5486 csak a harmadik kísérletre volt képes levelét rendesen megírni” – áll Markus jelentésében. „A rab magaviselete rohamosan romlik, nem hajlandó megadni a börtön személyzetének kijáró tiszteletet, ami annál inkább feltűnő, mert kezdetben példásan viselkedett, ahogy a hármas zárka minden lakója. A cellák átszervezése óta új zárkatársai kedvezőtlen hatással vannak a rabra, aki most folyton humorizál, beszólásaival megzavarja a létszámellenőrzéseket. Viselkedésének egyetlen célja a börtönszemélyzet tekintélyének aláásása.” Jelentésében Arnett is újsütetű bajkeverőként írja le az eleinte példás rabot: „Amióta a hármas zárkában nem 4325 és 2093 társaságában van, 5486 magaviselete folyamatosan romlik. Egyre többet humorizál és poénkodik.

Elfogadhatatlan magatartásán javítanunk kell, mielőtt súlyosabb vétséget követne el.” A harmadik nappalos őr, John Landry hasonlóképpen vélekedik: „Az együttműködés elutasításának jeleként 5486 gúnyt űzött a levélírásból. Javaslom, büntetésként írassunk vele 15 hasonló levelet.” Christina belépője a bolondok báljába Miután csütörtökön a szabadlábra helyezési kérelmeket és a fegyelmi ügyeket tárgyaló „bíróság” befejezte a munkáját, sürgős elintéznivalója miatt Carlo kénytelen volt távozni. Örültem, hogy elmarad tervezett vacsoránk, mert jelen kívántam lenni a láthatás kezdetén. Bocsánatot akartam kérni Rich-1037 édesanyjától előző esti kíméletlen fellépésemért. Aznap este nyugodtabb vacsorára és kellemesebb beszélgetésre vágytam a kísérletünkbe új munkatársként bekapcsolódó Christina Maslach társaságában. Christina a közelmúltban szerezte meg a Stanford Egyetemen a PhDfokozatot szociálpszichológiából, és hamarosan – évtizedek óta a pszichológia szakirány egyik első női munkatársaként – tanársegédként fog dolgozni a Berkeley Egyetemen. Christina valóságos drágakő – okos, higgadt, talpraesett. Kutató pszichológusnak és egyetemi oktatónak készül. Nem először dolgozunk együtt, értékes közreműködésével oktatói és kutatói munkámban egyaránt a segítségemre volt, sőt több könyvem nem hivatalos szerkesztőjeként is köszönet illeti. Úgy gondolom, akkor is rabul ejtett volna, ha nem lélegzetelállítóan gyönyörű nő. Egy magamfajta csóró bronxi srácnak olyan volt ez, mint amikor az álom valóra válik. De tisztes távolságot kellett tartanom, mert álláspályázatához én írtam az ajánlólevelet, és nem lett volna szerencsés, ha személyes elfogultsággal vádolnak. Most, hogy saját érdemei alapján elnyerte az ország egyik legjobb állását, kapcsolatunkat nyilvánosságra hozhatjuk. Börtönkísérletünkről eddig nem sokat beszéltem neki, mert a tervek szerint Christina, néhány kollégával és mesterhallgatóval együtt, kéthetes vizsgálatunknak nagyjából a felénél, vagyis holnap, pénteken, átfogó felmérést készít a rabok, őrök és közreműködő munkatársak körében. Úgy éreztem, Christinának nem tetszett, amit a „bírósági” ülésen látott és hallott. Nem mintha mondott volna valamit, épp ellenkezőleg – szótlansága aggasztott. Késő esti vacsoránknál megbeszéljük, mi a véleménye Carlóról és a meghallgatásról, én meg elmondom neki, milyen információt remélek a pénteken készítendő interjúktól. A lelkész ígéretét megtartja

A lelkész, aki tisztában van vele, hogy börtönünk pusztán szimuláció, minapi szerepjátékával nagyban hozzájárult játék börtönünk valószerűségének megerősítéséhez. Most kénytelen lelkészi ígéretét megtartani, és segíteni azoknak, akik megkérték rá. Ahogy ígérte, McDermott atya felhívja Hubbie7285 édesanyját, és elmondja neki, hogy a fia ügyvédi segítség nélkül nem juthat ki a „Stanfordi Megyei Börtönből”. Az asszony erre nem úgy reagál, hogy ha a fia annyira el akar jönni, akkor a következő látogatása alkalmával egyszerűen fogja és hazahozza, hanem a tanácsot megfogadja. Felhívja unokaöccsét, Timet, aki jogász, és egy ügyvédi irodában dolgozik, ahol kirendelés alapján is ellátnak ügyeket. Tim felhív engem, megállapodunk, hogy hivatalos minőségében péntek délelőtt ellátogat börtönünkbe. Újabb valóságszerű elem egyre valószerűtlenebb történetünkben! Mintha színdarabunkat A per szürrealista kiegészítéseként Franz Kafka írná át, de akár az is megeshet, hogy Luigi Pirandello fogott bele a Mattia Pascal két élete, vagy az ismertebb Hat szereplő szerzőt keres aktualizált átdolgozásába. Hős a visszapillantó tükörben Néha időbe telik, míg az eseménytől eltávolodva ráébredünk, milyen értékes volt az élet egy-egy leckéje. „Bajnok lehettem volna” – hangzik Marlon Brando klasszikus kijelentése A rakparton című filmben. „Hős lehettem volna” – mondhatta volna Clay-416 némiképp átfogalmazva. A pillanat hevében azonban „bajkeverőnek”, öntörvényű lázadónak tartották. A hősiesség általában nem nélkülözheti a társadalmi támogatottságot. Bátor egyének hősies tetteit szívesen ünnepeljük, de nem akkor, ha indokaikat nem ismerjük, és cselekedeteik miatt nekünk, többieknek is nyilvánvalóan áldozatot kell hoznunk. A hősies ellenállás magvait akkor érdemes elültetni, ha a közös értékek és célok érdekében a közösség minden tagja kész az áldozatvállalásra. Vannak ilyen esetek. Gondoljunk csak a Dél-Afrikában bebörtönzött Nelson Mandela apartheid elleni küzdelmére. Vagy azokra, akik Európa számos országában zsidókat rejtegettek, szökésükben segédkeztek, így menekítve meg őket az üldözések elől a holokauszt idején. A belfasti Long Kesh börtönben politikai célokat szolgált az éhségsztrájk, amelybe az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) több vezetője belehalt. Az éhségsztrájkkal az IRA és az Ír Nemzeti Felszabadító Hadsereg bebörtönzött tagjai arra kívánták felhívni a figyelmet, hogy ők nem köztörvényes bűnözők, hanem politikai 112 foglyok. A közelmúltban az amerikai hadsereg által a kubai Guantánamóiöbölben működtetett fogolytáborban a rabok törvénytelen és embertelen fogva tartásuk elleni tiltakozásul fogtak éhségsztrájkba, amivel ügyüknek megnyerték a médiát.

Ami Clay-416-ot illeti, megvolt a maga egyéni elgondolása a hatékony ellenállás kifejtésére, de sem zárkatársait, sem a többieket nem avatta be, tehát nem is dönthettek úgy, hogy összefognak vele. Akár egyesítő erőként is hathatott volna, ha megosztja tervét a többiekkel, akkor nem úgy tekintenek rá társai, mint aki egyéni sérelme orvoslásáért küzd. Az ördögi rendszer ellen tanúsított ellenállás közös üggyé válhatott volna, így viszont különcködésnek tudták be. Talán azért történt mindez, mert Clay-416 a többieknél később érkezett börtönünkbe, rabtársai nem ismerhették kellőképpen, és a többiek akár úgy is vélekedhettek, ő még nem szenvedett eleget, nem volt része az első nappalok és éjszakák sínylődésében. Mindenesetre a Doug-8612 helyébe lépő informátorunkhoz, Davidhez hasonlóan ő is „kívülálló” volt. Míg azonban David gyorsan a rabok oldalára állt, és ügyüket támogatva az őt spionként alkalmazó rendszer ellen fordult, addig Clay-416 nem így tett. Azt hiszem, Clay-416 introvertált személyisége is közrejátszott társai távolságtartásában. Ő maga megszokta, hogy egyedül járja az útját, az életét saját összetett gondolatvilágában és nem a személyközi kapcsolatok szövevényében élte. Ellenállásával mégis nagy hatással volt legalább egy rab gondolkodására – bár erre csak kísérletünk után derült fény. A kíméletlen bánásmód ellen tiltakozó Clay-416 hősies helytállásával mély benyomást tett a szabadlábra helyező „bíróság” által „mókamesternek” titulált Jerry-5486-ra: „Szimpatizáltam Clay sztoikus elszántságával, kár, hogy nem volt velünk az elejétől fogva. Bizonyára másképp alakultak volna a dolgok.” Jerry-5486 később így emlékszik vissza: Clay-416 volt az első, aki makacsul kitartott elgondolása mellett, és érdekes, hogy a srácok ellene fordultak, amikor egyértelműen megtagadta a táplálkozást. Ha ez korábban történik, mindenki példaképként tekintett volna rá. Kezdetben sokan mondogatták, hogy kemények lesznek, megtagadják az evést, sztrájkolni fognak, de amikor végül akadt valaki, akinek volt elég mersze, és meg is tette, mind ellene fordultak. Saját kényelmük fontosabb volt nekik, mint Clay-416 tiszteletre méltó kiállása. A továbbiakban Jerry-5486 arról számol be, mennyire kellemetlen volt „a virsli és a barátnő miatt a Hubbie és Clay között” kialakuló konfliktus szemtanújának lenni. Idővel jobban megértette, mi húzódik az összetűzés mögött, de az incidens valódi okát akkor nem ismerte fel, így nem lépett közbe, pedig a két fiú közötti ellentétet feloldhatta volna: Rájöttem, hogy mindenki túlzottan beleélte magát a helyzetbe, és mert szenvedtek, azt akarták, szenvedjen a másik is. Szomorú volt ezt látni, különösen azért, mert [Hubbie] nem látta át, hogy nem Clay,

hanem „John Wayne” hibáztatható azért, ha nem találkozhat a 113 barátnőjével. [Hubbie] bekapta a horgot, nem volt menekvése. Ez idő alatt a magánzárkában Clay-416 zen buddhista módszerekkel tartja magában a lelket. Ha ezt Paul-5704 tudja, büszke lett volna Clay-re, amiért ezt a taktikát választotta. Folyamatosan meditáltam. Például, amikor megtagadtam a vacsorázást, és [Burdan] mindenkit kiparancsolt a zárkájából, hogy vegyenek rá az evésre, mert különben elmarad miattam a láthatás. Számításaim szerint a láthatást nem merték volna megvonni, de azért nem voltam biztos benne, csak valószínűnek tartottam. Ekkor folyamatosan a virsliről lecsordult csillogó vízcseppet néztem a fémtányéron. Néztem azt a vízcseppet, és önmagamra koncentráltam, először vízszintes, aztán függőleges irányban. Lelki 114 élményben volt részem a veremben. Ez a cingár fiú passzív ellenállásával belső békére lelt, a testére való koncentrálással elterelte figyelmét az őrökről. Clay-416 megindítóan számol be arról, hogy meglátása szerint hogyan került ki győztesen az egyéni akaraterő és az intézményi hatalom összecsapásából: Ittlétem alatt első ízben akkor voltam elégedett, amikor megtagadtam az evést, hiába szívózott velem az éjszakás őr. Örültem, hogy sikerült felbőszítenem [Hellmannt]. Szinte ujjongtam, amikor éjszakára a verembe zárt. Ujjongtam, mert tudtam, nincs több eszköze. Magam is megrökönyödve jöttem rá, hogy a magánzárkában van személyes terem – tiszta luxus! Nem érdekelt, hogy a többieket megbünteti. A helyzet korlátaival hazardíroztam. Tudtam, úgy kalkuláltam, hogy a láthatás nem vonható meg a többiektől. Felkészültem rá, hogy valószínűleg másnap délelőtt tízig a veremben maradok. A veremben kerültem önmagamtól, „Clay-től” a legtávolabbra. „416” voltam, ráadásul szívesen és büszkén voltam „416”. Azonosságtudatomat a szám nyújtotta, mert 416 képes volt megtalálni a helyzetre adandó választ. Egyáltalán nem éreztem lényegesnek, hogy a régi nevemhez köthető emberhez ragaszkodjak. Az ajtó melletti résen át tízcentis fénysáv vetődik a verembe, a plafontól a padlóig. Ennél szebbet nem látni a börtönben. Komolyan mondom, érdemes megnézni. Amikor este tizenegy felé kiengedtek, és lefeküdtem, tudtam, hogy győztem, mert az akaratom segítségével felülkerekedtem az egész helyzeten, legalábbis abban a menetben. Aznap éjjel jól aludtam.

A csatlós lelke Curt Banks elárulja nekem, hogy az őrök közül Burdan az, akit a legkevésbé kedvel, a legkevésbé tisztel, mert olyan, mint egy kis varangy, ahogy felfuvalkodottan jár-kel Hellmann nyomában. Én hasonlóképp érzek, bár a rabok testi-lelki épsége szempontjából vannak nála veszélyesebb őrök is. Egyik munkatársunk véletlenül meghallotta, amint Burdan azzal henceg, hogy előző este elcsábította barátja feleségét. Ők hárman minden héten összejárnak bridzselni, és bár Burdannak mindig is tetszett a huszonnyolc éves, kétgyermekes családanya, soha nem volt mersze kikezdeni vele – eddig. Talán az utóbbi időben élvezett tekintély hatására bátorodott fel annyira, hogy régi barátját elárulja és felszarvazza. Ha ez így történt, eggyel több ok az ellenszenvünkre. Később a róla készült háttéranyagból kiderül, édesanyja a náci Németországból menekültként érkezett, és ez némiképp pozitív irányba tolja el a kiismerhetetlen fiatalemberről alkotott véleményünket. A szolgálati naplóban Burdan elképesztő pontossággal, szinte a hivatásos nevelők szakszerűségével írja le a helyzetet: Hatalmi válság alakult ki, ellenszegülő magatartásával [416 az éhségsztrájkkal] valósággal aláássa a többiek fölött gyakorolt teljes kontrollunkat. Már kiismertem magam, tudom, milyen mentalitást takarnak a számok [igen figyelemre méltó, hogy a rabokra így utal: „számok” – a dehumanizáció kirívó példája]; ezt a tudásomat igyekszem kihasználni, amikor a körletben beindul a packázás. Arra is rámutat, hogy sem ő, sem a többi őr nem kapott segítséget a munkatársaimtól: „Az igazi gondok a vacsoránál kezdődtek. Keresni akartunk valakit, aki eligazít minket, mert nem tudtuk, hogy az újabb engedetlenséget hogyan kezeljük, és aggódtunk, mi lesz, ha nem eszik… De nem találtunk senkit.” (Igaza van, bűnösnek vallom magamat, mert nem gondoskodtam állandó felügyeletről és megfelelő felkészítésről.) Burdanról alkotott negatív képünkön következő lépése szintén javít. Naplójában a következőket írja: Nem tudom megemészteni a gondolatot, hogy éjszakára is a veremben hagyjuk [Clay-416-ot]. Kockázatosnak tűnik [a szabályok alapján egy órán át tartható valaki magánzárkában]. Összevitatkozom Dave-vel, majd csendben visszavezetem 416-ot a zárkájába… de szemernyi rosszindulattal megparancsolom neki, 115 hogy a pár virslit vigye magával az ágyba.

Burdan pozitív lépését egy megjegyzésével Jerry-5486 igazolja, aki a rabok közül önként lemondott takarójáról, hogy Clay-416-ot kiengedjék éjszakára a veremből: Az idegeimre ment „John Wayne” az ordibálásával és tombolásával. Burdan viszont egyszer csak odajött hozzám a zárkában, mert tudta, hogy szimpatizálok Clay-jel, és megsúgta nekem, nem lesz egész éjszaka a veremben: „Kihozzuk, ha mindenki elaludt” – súgta oda nekem, majd távozott, és játszotta tovább a kemény legényt. Úgy tűnt, mintha a vihar közepette szüksége lett volna valakire, akivel 116 nyíltan és őszintén beszélhet. Jerry-5486 nemcsak szimpatizált Clay-416-tal, hanem úgy érezte, az egész kísérletben az volt a legjobb, hogy megismerkedhetett vele: „Ez a srác tudta, mit akar, és célja érdekében kész volt bármit megtenni. Ő volt az egyetlen, akinek volt vesztenivalója, de nem adta meg magát, nem könyörgött, nem 117 roppant össze.” Aznap az éjszakás őrök szolgálati naplójába Burdan a következőt jegyzi be: „Nincs szolidaritás a megmaradt rabok közt, ez alól csak 5486 kivétel, aki folyamatosan egyenlő bánásmódot követel mindenkinek.” (Felteszem, ezért tisztelte jobban a többi rabnál Jerry-5486-ot.) Az emberi természet összetettségét és kifürkészhetetlenségét jól jellemzi ez a mélyreható tapasztalat: amikor azt képzeljük, hogy értünk valakit, rá kell jönnünk, hogy korlátozott mértékű közvetlen és közvetett kapcsolatunk révén csak belső világuk legkisebb részletét ismerjük. Heves ellenállás közepette tanúsított akaraterejével Clay-416 az én tiszteletemet is kivívja, de rá kell jönnöm, ő sem szent. A vele készített záróinterjúban felfedi, mit is gondolt valójában az éhségsztrájkjával másoknak okozott szenvedésről: „Ha én ki akarok jutni, és miattam az őrök mások helyzetét megnehezítik, hát leszarom.” Barátja, Jerry-5486 elképesztő meglátásokkal szolgál, amikor leírja, hogy börtönünkben milyen elmejátékok résztvevője – és vesztese – volt: „Ez csak játék, tisztában vagyok vele, és könnyedén átvészelem. Helyén van az eszem, mindent kibírok” – a kísérlet előrehaladtával egyre gyakrabban ezt hajtogattam magamban, és ezzel indokoltam cselekedeteimet. És ment is minden. Nem éreztem rosszul magam, számolgattam, mennyit keresek, és a szökés gondolatával kacérkodtam. Úgy éreztem, a fejemben minden rendben van, nem tudnak megkavarni, mert mindenen kívül állok, szenvtelenül figyelem az eseményeket. Már tudom, hogy nem számít, mit gondolok, mekkora rend van a fejemben, börtönbeli viselkedésemet gyakran sokkal kevésbé tudtam

kontrollálni, mint hittem. Hiába voltam rabtársaimmal barátságos és segítőkész, másoktól elkülönülve, önző emberként cselekedtem, akit sokkal inkább a racionalitás, semmint a szolidaritás vezérelt. Jól megvoltam a magam távolságtartó módján, de ma már tudom, cselekedeteimmel másokat nem egyszer megbántottam. Nem úgy reagáltam, ahogy várták, hanem azt feltételeztem, hogy ők ugyanolyan szenvtelenek, mint én, és önző hozzáállásomat ezzel racionalizáltam. Erre a legjobb példa, amikor Clay-t a pár virslivel a verembe zárták… Clay és én barátok voltunk, tudta, hogy támogatom az akcióját, és úgy érzem, a segítségére voltam a vacsoránál, amikor a többiek rá akarták venni az evésre. De miután a verembe zárták, és megparancsolták nekünk, hogy üvöltözzünk mindenfélét, és döngessük az ajtót, a többiekhez hasonlóan én is megtettem. Tettemet könnyedén igazoltam: „Ez csak játék. Clay tudja, hogy az ő oldalán állok. Igazából nem számít, mit teszek, akár az őrök kedvében is járhatok.” Csak később jöttem rá, hogy az üvöltözésünk és ajtódöngetésünk átkozottul rosszulesett Clay-nek. Ráadásul azt a rabot bántottam meg, akit a legjobban kedveltem. És ezt azzal igazoltam magamnak, hogy megteszem, amire utasítanak, de a gondolataimnak nem parancsolhatnak. Pedig ebben a pillanatban az ő gondolatai lettek volna valóban fontosak. Az, hogy ő mit gondol! Hogyan hat rá az, amit én teszek? Nem voltam tisztában cselekedeteim következményével, és nem tudatosan ugyan, de az őrökre hárítottam a felelősséget. Tetteimet és gondolataimat külön kezeltem. A fizikai bántalmazáson kívül valószínűleg bármit megtettem volna, ha a felelősséget egyértelműen átháríthatom az őrökre. Most úgy vélem, nem biztos, hogy a gondolatok és a tettek olyan egyértelműen szétválaszthatók, ahogy a kísérlet alatt hittem. Büszke voltam elmém sérthetetlenségére – nem borultam ki, nem hagytam, hogy gondolataimat mások irányítsák. De most, amikor visszatekintek, mégis úgy tűnik, hogy gondolkodásomat finoman, de 118 határozottan kontrollálták. Borzasztó, mit műveltek azokkal a fiúkkal! Csütörtök este a rabokat tíz órakor vezették utoljára az illemhelyre. Christina a könyvtár magányában dolgozott. Első alkalommal jött le a börtönbe.

Megbeszéltük, hogy értem jön, és az ő kocsijával megyünk a közeli bevásárlóközpont egyik éttermébe, a Stickney’sbe kései vacsoránkra. Börtönigazgatói irodámban dolgoztam, a másnapi interjúk technikai lebonyolítását készítettem elő. Láttam, hogy Christina beszédbe elegyedik az egyik őrrel, és amikor befejezték, intettem neki, hogy jöjjön, üljön le az íróasztalom melletti székre. Később így írja le szokatlan találkozását az őrrel: 1971 augusztusában épp befejeztem a doktorimat a Stanford Egyetemen, ahol Craig Haney-vel dolgoztam egy szobában. Új munkahelyre, a Berkeley Egyetem pszichológia tanszékére készültem, ahol tanársegédi állást kaptam. Lényeges háttérinformációként még említést kell tennem bensőséges kapcsolatomról Phil Zimbardóval, akivel házasságkötésre készültünk. Philtől és munkatársaitól értesültem a tervezett börtönszimulációról, de nem vettem részt sem az előkészületekben, sem a tényleges kísérlet első szakaszában. Rendes körülmények között jobban odafigyeltem volna, és valószínűleg közreműködtem volna a vizsgálatban, ha nem a költözködéssel és az oktatói munkámra való felkészüléssel lettem volna elfoglalva. De nem mondtam nemet, amikor Phil megkért, hogy segítsek nekik interjút készíteni a vizsgálat résztvevőivel… Lementem az alagsorba, a börtön helyszínére… elmentem a folyosó végéig, ahonnét az őrök az udvarba lépnek; az udvar bejárata előtt volt egy szoba, ahol az őrök átöltöztek, vagy lepihentek, ha nem voltak szolgálatban. Elbeszélgettem az egyik szolgálatkezdésre váró őrrel. Nagyon kedves, udvarias, barátságos volt, megnyerő fiatalembernek tartaná bárki. Később az egyik kolléga szólt, hogy vessek egy pillantást az udvarra, mert szolgálatba álltak az éjszakás őrök, köztük a hírhedt „John Wayne”. Ez volt a gúnyneve annak az őrnek, aki a legaljasabb és legkíméletlenebb volt: a híre megelőzte, a nevét már többször is hallottam. Természetesen kíváncsi voltam, kiről van szó, és mit tesz, amivel ennyire magára vonja a figyelmet. Amikor a megfigyelőponton kinéztem, a legnagyobb megrökönyödésemre azt kellett látnom, hogy „John Wayne” nem más, mint az a „megnyerő fiatalember”, akivel az imént társalogtam. Mintha kicserélték volna! Nemcsak másképp mozgott, hanem másképp is beszélt – déli akcentussal… Üvöltözve, káromkodva vezényelte a rabokat „létszámellenőrzésre”, gorombáskodott és kötekedett. Elképesztő átalakuláson ment keresztül az a személy, akivel én beszédbe elegyedtem – átlépte a külvilág és a börtönudvar közötti

határvonalat, és néhány perc alatt átváltozott. Katonás egyenruhában, kezében gumibottal, sötét, foncsorozott napszemüvegben… ez a fickó nem tréfált, komolyan gondolt 119 mindent, lerítt róla a kegyetlenség. Ekkor haladt el irodám nyitott ajtaja előtt a menet az illemhely felé. Mint rendesen, a bokájuknál egymáshoz láncolt, fejükön papírzacskót viselő rabok az előttük álló vállába kapaszkodva, libasorban lépkedtek. A menet élén Geoff Landry. –  Te jó ég, odanézz! – kiáltottam fel. Christina felnézett, ám rögtön le is szegte a tekintetét. –  Látod ezt? Mi a véleményed? –  Már láttam. De oda se néz. Érdektelenségén elcsodálkozom. –  Mit szólsz hozzá? Hát nem érted? Ez itt az emberi viselkedés boszorkánykonyhája. Amit most látunk, annak ilyen helyzetben még soha senki nem volt a tanúja. Mi ütött beléd? Curt és Jaffe a pártomra áll. Christina az érzéseivel küszködve hallgat. Majd sírva fakad: –  Felejtsük el a ma esti vacsorát. Én inkább hazamegyek. Utánarohanok, és a pszichológia tanszék épülete, a Jordan Hall előtti lépcsőn összevitatkozunk. A fejéhez vágom, hogy soha nem lesz belőle jó kutató, ha egy kísérleti eljárás miatt képtelen az érzésein uralkodni. Közlöm vele, hogy több tucat ember megfordult a börtönünkben, és a látottakra senki nem reagált úgy, mint ő. Christina tombol, őt nem érdekli, ha rajta kívül a földkerekségen mindenki úgy gondolja, hogy helyénvaló, ami itt folyik, de ő látni sem bírja. És a kutatás vezetőjeként személyesen engem terhel a felelősség. Ők nem rabok, nem kísérleti alanyok, hanem fiatalemberek, és a társaik, akik a kialakított helyzetben elveszítették erkölcsi ítélőképességüket, nem veszik őket emberszámba, megalázzák valamennyiüket. Heves szóváltásunkat rekonstruáló visszaemlékezését aggodalom hatja át, de ott és akkor vitánkat arculcsapásként éltem meg. Ám ezzel térített magamhoz a lidércnyomásból, amelyben majd’ egy hete éjjel-nappal éltem. Christina így emlékszik vissza: Tizenegy óra tájban, lefekvés előtt a rabokat az illemhelyre kísérték. A mosdó a börtönudvaron kívül volt, ami gondot okozott a kutatóknak, mert a nap huszonnégy órájában „börtönben” akarták tudni a rabokat (mint a valódi börtönökben). Nem lett volna célszerű, ha a megteremtett totális börtönkörnyezetből kiszakadnak a rabok, és érintkezésbe kerülnek a külvilággal. Így gyakorlattá vált, hogy amikor az őrök a rabokat az illemhelyre vitték, egyesével egymáshoz

láncolták őket, és papírzacskót húztak a fejükre, nehogy tájékozódni tudjanak. A menetet végigvezették a folyosón, szándékosan körbevitték a kazánházban, és így jutottak el a mosdóba, majd hasonlóképpen vissza. Így keltették a rabokban azt az érzetet, hogy a mosdó nem egy közeli folyosón, hanem valahol távolabb van. A valósággal való szembesülés összegzését Christina így folytatja: Amikor azon a csütörtöki estén az illemhely felé haladt a menet, Phil izgatottan rám szólt, hogy ne olvassak, hanem figyeljek: „Gyorsan, gyorsan! Nézd, mi történik!” Felnéztem, és láttam a papírcsuklyás, egymáshoz láncolt, vánszorgó rabokat, meg a parancsokat ordibáló őröket, és gyorsan elfordítottam a tekintetemet. Kirázott a hideg, a rosszullét kerülgetett. „Nem látod? Nézd! Egészen elképesztő!” – nógatott Phil. Képtelen voltam újból odanézni, ezért kurtán odavetettem: „Már láttam.” Erre Phil tirádába kezdett (és munkatársai csatlakoztak hozzá), hogy mi bajom van. Lenyűgöző emberi viselkedés kibontakozásának lehetünk szemtanúi, és én oda se tudok nézni? Milyen pszichológus vagyok? Reakciómat hitetlenkedve fogadták, akár érdektelenségnek is betudhatták. Nem elég, hogy a dehumanizált fiatalemberek szomorú látványától háborgott a gyomrom, megjegyzéseik és csipkelődésük hatására gyengének, ostobának is éreztem magam – egy nő, aki nem illik a férfiak világába. Vitánkra és megállapodásunkra így emlékszik: Nem sokkal ezután eljöttünk a börtön helyszínéről, és Phil megkérdezte, mi a véleményem a munkájukról. Bizonyára a kutatás és az imént látott események magas röptű megvitatására számított, de nem tudtam az érzelmeimen uralkodni (noha általában higgadtan reagálok). Feldúlt voltam, elfogott a rémület, nem tudtam visszafojtani a könnyeimet. Valami ilyesmit mondtam: Borzasztó, mit műveltek azokkal a fiúkkal! Kijelentésemet heves szóváltás követte. Ez különösen rémisztő volt, mert Phil mintha teljesen kivetkőzött volna önmagából, mintha nem az lenne, akit én ismerek, akiről az egész egyetemen tudják, hogy a szívén viseli tanítványai sorsát. Más ember lett, nem az, akibe beleszerettem, aki mások igényére, de az enyémre mindenképp, jóindulattal és érzékenyen reagál. Ilyen heves összetűzésre eddig soha nem került sor kettőnk közt. Mintha a szakadék két ellenkező oldalán álltunk volna, egymástól távol, kibékíthetetlenül. Váratlan és megdöbbentő volt a kapcsolatunkat is fenyegető változás, mely Philben (és

bennem is) végbement. Nem emlékszem, meddig veszekedtünk, de hosszú, fájdalmas vita volt. Azt tudom, hogy Phil végül megértette mondandóm lényegét, és viselkedéséért bocsánatot kért tőlem. Tudatára ébredt, hogy lassan, fokozatosan mi történt vele és a kísérlet minden résztvevőjével: mindannyian internalizálták (belsővé tették) a börtön destruktív értékrendjét, és ezzel eltávolodtak a maguk humánus értékrendjétől. Ekkor elismerte, hogy a börtönkísérlet megalkotójaként őt terheli a felelősség, és a kísérlet leállítása mellett döntött. Jócskán elmúlt éjfél, ezért úgy határozott, döntését másnap reggel jelenti be, miután behívták az összes hazaengedett rabot és az összes őrt, hogy először külön-külön csoportokban, majd az összes résztvevővel közösen csoportos élményfeldolgozást tartsanak. Nagy nyomás alól szabadult 120 fel ő is, én is, és a kapcsolatunk is. Hím tevék, hágjatok! Döntöttem: a kísérletet leállítom. Megkönnyebbülve, szinte jókedvűen mentem vissza börtönünkbe. Azonnal tájékoztatni akartam Curt Bankset, aki felbecsülhetetlen szolgálatot tett a nap és az éjszaka eseményeinek videóra rögzítésével, bár családos ember lévén otthon lett volna a helye. Igen megörült a hírnek. Ezután Curt elmondta, hogy távollétemben olyasminek volt a szemtanúja, aminek az alapján ő maga is kísérletünk lehető leghamarabbi befejezését javasolta volna. Sajnos Craig nem volt jelen, így nem osztozhatott a kísérlet közelgő lezárása felett érzett örömünkben. Hellmann dühbe gurul, amiért a feltehetőleg nagy lelki megterhelést jelentő magánzárka után Clay-416 továbbra is higgadtan viselkedik. Hajnali egykor létszámellenőrzést rendel el – részéről az utolsót. A rabok megfogyatkozott létszámban (öten maradtak: 416, 2093, 5486, 5704 és 7258), holtfáradtan felsorakoznak a fal mellett, sorolják az azonosító számukat, felmondják a házirendet, dalokat énekelnek. Akármennyire igyekeznek a kiadott feladatokat jól végrehajtani, valakit mindig megbüntetnek. Az őrök üvöltöznek, szitkozódnak, a rabokat egymás gyalázására kényszerítik: –  Mondd neki, hogy egy fasz! – üvölti Hellmann, mire az egyik rab a másikhoz fordul, és teljesíti a parancsot. A tegnap esti szexuális megalázás folytatódik, a tesztoszteronszint az egekbe szökik. Hellmann az, aki a raboknak odakiált: –  Látjátok a padlóban azt a lyukat? Csináljatok huszonöt fekvőtámaszt, és basszátok meg azt a lyukat! Hallottátok? A rabok – egyik a másik után – teljesítik a feladatot, miközben Burdan taszigálja őket.

Rövid megbeszélés után „John Wayne” és csatlósa új szexuális játékot eszel ki: –  Jól van, figyeljetek! Ti hárman nőstény tevék lesztek. Álljatok ide, hajoljatok le, tenyeret a földre! (Kilátszik a csupasz ülepük, amikor lehajolnak, mert a tunikaszerű ruha alatt nem viselnek alsóneműt.) Hellmann kétségkívül élvezi a helyzetet: –  Na, ti ketten! Ti vagytok a hím tevék! Álljatok a nőstények mögé, és hágjátok meg őket! Burdan vihorászik. A szerencsétlen rabok lökő mozdulatokkal szodómiát imitálnak, de nem érnek egymáshoz. Ezután visszaparancsolják őket a zárkájukba, és az őrök büszkén kivonulnak a körletükbe: ma este igazán megdolgoztak a pénzükért. Mintha a tegnapi lidérces álmom válna valóra. Szívből örülök, hogy a kísérlet holnapi befejezésével a megpróbáltatások véget érnek. Nehéz elképzelni, hogy öt nap után ilyen megalázó szexuális játékra kerülhetett sor, hiszen a fiúk tudják, hogy egy börtönkísérlet résztvevői. A kísérletbe mindannyian feltehetően jó emberként vágtak bele. Néhány őr mégis gonoszságra vetemedett, mások pedig tétlenségükkel passzívan járultak hozzá a megpróbáltatásokhoz. Ugyanakkor a helyzet nyomása alatt a rabok szerepét játszó normális, egészséges fiatalemberek közül többen összeroppantak, míg azok, akik a megpróbáltatásokat kiállták, élőhalottként 121 engedelmeskedtek. A kialakult körülmények között börtönkísérletünk leállítása volt az egyetlen helyes döntés. Kevesen tudtak ellenállni a helyzet csábításának, nem átadni magukat a hatalomnak és a hatalmaskodásnak, megtartani a tisztesség és a jó erkölcs normáit. Én egyértelműen nem voltam közöttük.

9. FEJEZET PÉNTEK: FÉNY AZ ALAGSORBAN

Rengeteg a tennivalónk, ha börtönünket néhány órán belül fel kívánjuk számolni. Curt, Jaffe és én amúgy is kimerültek vagyunk a mögöttünk álló zaklatott nap és éjszaka után. Ráadásul az éjszaka kellős közepén kellett döntenünk a teendőkről: az élményfeldolgozó csoportok és a záróértékelés megtartása, a járandóságok kifizetése, személyes holmi kiadása, étkezések lemondása, az egyetemi rendőrségtől kölcsönkapott tábori ágyak és bilincsek visszajuttatása stb. Előzetes terveink szerint délután kollégáink közreműködésével a börtönkísérlet összes résztvevőjével interjút készítettünk volna, az ő látogatásukat is le kell mondanunk. Mindenkire dupla feladat hárul: egyszerre kell nyomon követnünk az udvarban zajló eseményeket, és megszervezni a zárónap technikai részleteit, közben nem ártana aludni egyet. A kísérlet lezárását rögtön az ügyvéd látogatása után fogjuk kihirdetni. Tim B., a kirendeléseket ellátó ügyvéd ma reggelre jelentkezett be, és látogatását megfelelő alkalomnak tartjuk kísérletünk befejezésére. Úgy határozunk, az őröket nem tájékoztatjuk előzetesen, először a rabokkal fogjuk közölni a jó hírt. Arra számítok, hogy az őrök rossz néven fogják venni a kísérlet idő előtti befejezését, különösen most, amikor úgy gondolják, mindent teljes egészében az irányításuk alá vontak, és a következő héten könnyű dolguk lesz, csak néhány újoncot kell betörniük. Beletanultak a szerepükbe. Tanulási görbéjük egyértelműen felívelt. Az öt elengedett rabbal Jaffe veszi fel a kapcsolatot, és megkéri őket, hogy déltájban jöjjenek be a fizetségükért és a tapasztalatok megbeszélésére. A szolgálaton kívüli őröket én értesítem, hogy legyenek jelen a „különleges eseményen”. Mivel minden őr tudja, hogy pénteken külső szakértők fognak interjút készíteni velük, új feladatokra számítanak, munkájuk befejezése váratlanul fogja érni őket. Ha minden a tervnek megfelelően megy, akkor egy órakor hatvanperces élményfeldolgozást tartunk a rabokkal, majd egy órán át az őrökkel foglalkozunk, végül a rabokkal és az őrökkel közösen is elemezzük a tapasztalatokat. Amíg az egyik csoport megbeszélése tart, addig a másik csoport a záróértékelésen dolgozik. Ezután megkapják a pénzüket, és eldönthetik, hogy egyenruhájukat emlékül hazaviszik-e, vagy visszaadják. Ha akarják, elvihetik emlékbe az udvarban és a veremben található feliratokat is. Végül mindenki részvételével búcsúebédet tartunk, és megállapodunk, mikor

jönnek vissza a kiválasztott videofelvételek közös megtekintésére és elemzésére. Mielőtt felmennék az emeleti irodámba, hogy ledőljek kicsit a kinyitható díványon, ahol az elmúlt héten a legtöbbször aludtam, szólok az őröknek, hogy a rabokat hagyják egész éjjel aludni, és lehetőleg tartózkodjanak a gorombáskodástól. A vállukat vonogatva bólogatnak, mintha az apukájuk intené őket, hogy ne rosszalkodjanak a játszótéren. Az utolsó létszámellenőrzés A héten első alkalommal majdnem hat órát egyvégtében, zavartalanul alhatnak a rabok. Bőségesen van mit bepótolniuk. Nehéz megállapítani, de minden bizonnyal jelentős mértékben hatott a kedélyállapotukra és gondolkodásukra a gyakorta megszakított éjszakai alvás. Az alvásmegvonás valószínűleg nagyban hozzájárulhatott az elengedett rabok lelki összeomlásához. A létszámellenőrzés 7.05-kor kezdődik, és mindössze tíz percig tart. Elhangzanak az azonosító számok, és néhány ártalmatlan rituálé következik. Az öt „túlélő” meleg reggelit kap. Ahogy várható, rabtársai gyengéd ösztökélése ellenére Clay-416 nem hajlandó reggelizni. Hiába utasítottam az őröket, hogy fékezzék magukat, Clay-416 kitartó engedetlenségétől indulatba jönnek. Mindenkire ötven fekvőtámasz vár, ha 416 nem eszi meg a reggelit. Clay-416 meg sem moccan, rendíthetetlenül a tányérján levő ételre mered. Vandy és Ceros megpróbálják erőszakkal megetetni, ételt tömnek a szájába, de kiköpi. Megparancsolják Paul-5704-nek és Őrmesternek, hogy segítsenek, ám továbbra sem mennek semmire. Clay416-ot visszatoloncolják a zárkájába, kényszerítik, hogy az esti vacsorából megmaradt pár virslit „szeretgesse”. Ceros megparancsolja neki, hogy simogassa, ölelgesse és csókolgassa. Clay-416 megteszi. Állja a szavát, soha egy falatot le nem nyel. Vandyt aggasztja Clay-416 ellenszegülése és őrtársai aljassága. Jegyzeteiben ezt írja: „Mérges lettem, amikor 416 makacsul megtagadta az evést, sehogyan se tudtuk az ételt lenyomni a torkán, pedig rabtársait is segítségül hívtuk. Andre [Ceros] arra kényszerítette, hogy ölelgesse, csókolgassa, simogassa az előző napi virslit, amivel ráadásul éjszaka együtt kellett aludnia. Ezt indokolatlannak tartottam. Én soha nem kényszerítenék 122 ilyesmire egy rabot.” Mit mond saját viselkedéséről Ceros? Utólag írt jegyzeteiből ez derül ki: „Elhatározom, hogy erőszakkal megetetem, de nem eszik. Hagyom, hadd csorogjon végig az arcán az étel. Mintha nem is én művelném mindezt.

Gyűlölöm magam, amiért evésre kényszerítem. És gyűlölöm őt is, mert nem 123 eszik. Gyűlölöm, ahogy viselkedünk.” Délelőtt tízkor megérkezik a nappalos váltás. Szólok az őrök vezérének, Arnettnek, hogy legyenek higgadtak és kíméletesek, mert hamarosan megérkezik a kirendelt ügyvéd. A rendkívüli események naplójába Arnett lejegyzi, hogy zen buddhista meditálása és korábbi látszólagos nyugalma ellenére Clay-416 különös változáson megy keresztül. A következőket írja: 416 idegileg kivan. Összerándult, amikor a mosdóban levettem a fejéről a papírzacskót. Odafelé és visszafelé is magam mögött kellett vonszolnom, pedig megígértem neki, hogy nem vezetem neki semminek [amit amúgy az őrök heccből rendszeresen megtettek a rabokkal]. Nagyon ideges volt a büntetése miatt. Én fogtam meg a pár virslit, amíg ő a dolgát végezte. A virsliket rögtön visszakövetelte, mert az egyik őr megparancsolta neki, hogy folyamatosan tartsa a kezében. Az ügyvéd látogatása Rövid megbeszélést tartottam Tim B.-vel, a kirendeléseket ellátó ügyvéddel. Az egész ügyet furcsállva és szkeptikusan fogadja. Értékes idejéből kizárólag azért áldoz a látogatásra, mert a nagynénje személyes szívességként kérte tőle, hogy nézzen rá az unokaöccsére. Ismertetem a vizsgálat főbb vonalait, és elmondom neki, mennyire komolyra fordultak a dolgok. Megkérem, az üggyel foglalkozzon pontosan úgy, mintha valódi fogvatartottak képviseletére kérték volna fel. Beleegyezik. Először az unokaöccsével, Hubbie-7258-cal találkozik négyszemközt, azután a többi rabbal. Engedélyével titokban videóra vehetjük az eljárást, melyre ugyanabban a teremben kerül sor, ahol a meghallgatások zajlottak. A két rokon távolságtartását meglepőnek találom. Mintha korábbról nem is ismernék egymást. Nem ölelkeznek össze, csak formális kézfogásra szorítkoznak, és kölcsönösen közlik egymással, milyen „nagyszerű ismét látni téged” bár ez a visszafogottság angolszászoknál rendjén való lehet. Az ügyvéd szakszerűen betartja az előírásokat. Papírlapról felolvassa a vizsgálata körébe tartozó kérdéseket, mindegyik után megáll, hogy a rab válaszát kifejthesse, közben jegyzetel, általában nem tesz semmilyen megjegyzést, hanem rátér a következő kérdésre: Jogok ismertetése őrizetbe vételkor? Börtönőröktől elszenvedett zaklatások? Az őrök zaklatásának természete? Nyomásgyakorlás, lelki terror? Zárka mérete és körülmények? Elutasított kérések? Elfogadhatatlan magatartás a körletparancsnok részéről? Óvadék?

Hubbie-7258 kedélyesen válaszol a kérdésekre. Gondolom, azt feltételezi, hogy az unokatestvére eleget tesz a szokásos formaságoknak, azután kiviszi a börtönből. A rab elmondja, hogy tudomása szerint nincs mód a kísérletből való kiszállásra, a szerződést nem lehet felbontani. Az ügyvéd emlékezteti, hogy a szerződés pénzbeli juttatás fejében teljesítendő feladatokra vonatkozik, és amennyiben javadalmazásáról lemond, a szerződés semmisnek tekintendő. „Igen, a pénzről lemondtam a meghallgatáson, de semmire nem mentem vele, 124 most is itt vagyok.” Panaszai felsorolásakor Hubbie-7258 megemlíti, hogy a 416-os rab engedetlen viselkedésével mindenkit magára haragított. Az őrök bevezetik a többi rabot, fejüket a szokáshoz híven papírzacskó borítja. Az őrök viccelődnek, miközben a papírcsuklyákat eltávolítják, majd távoznak, én ott maradok a háttérben. Az ügyvéd ugyanazon a kérdéssoron megy végig a többiekkel is, mint Hubbie-val, és kéri a rabokat, panaszukat az odavágó témakörnél tegyék meg. A sort Clay-416 kezdi, aki először azt hozza fel, hogy a szabadlábra helyezési kérelmeket tárgyaló „bíróság” nyomást gyakorolt rá, amikor arra akarta rávenni, vallja magát bűnösnek az ellene felhozott vádakban, de ő ezt megtagadta, mert hivatalos vádemelés nem volt. Részben azért tagadja meg az evést, mert ezzel fel kívánja hívni a figyelmet arra, hogy vádemelés nélkül, törvénytelenül tartják fogva. Úgy tűnik, Clay elkeseredetten szeretne valakivel beszélni, aki mondandóját meghallgatja. „Egyes őrök, akiket nem fogok megnevezni, méltatlan viselkedést tanúsítottak velem szemben, viselkedésükkel ártanak a raboknak” – jelenti ki. Ha szükséges, kész ellenük hivatalos panasszal élni. „A meg nem nevezett őrök úgy állították be a helyzetet, hogy rabtársaim azért nem fogadhattak látogatót, mert én nem veszek magamhoz táplálékot” – és ezzel Hubbie-7258 felé bólint, aki zavarában az ellenkező irányba néz. „Rettenetes érzés vett erőt rajtam a veremben, amikor a többiek az ajtót döngették. Az erőszaknak megszabták ugyan a határát, de én attól féltem, hogy ezt a határt egyszer csak átlépik.” Őrmester a következő, aki arról ad számot, hány ízben volt kitéve az őrök zaklatásának, ám büszkén kijelenti, hogy minden kísérletük kudarcba fulladt. Aprólékos pontossággal leírja és bemutatja, hogy az egyik őr hány fekvőtámaszra adott neki parancsot, melyet a hátára ültetett két rabtársa súlya alatt kellett elvégeznie. Az ügyvéd meghökkenve fogadja a beszámolót, és homlokát ráncolva jegyzetel. Ezután a langaléta Paul-5704 panaszkodik, amiért az őrök a nikotinéhségét kijátsszák ellene. Jerry-5486 kevésbé személyes, inkább általános jellegű panasszal élve az étel minőségét kifogásolja, és szóvá teszi az elmaradt étkezéseket, az éjszakai pihenést megszakító létszámellenőrzéseket, az őrök féktelen viselkedését és a börtönvezetés

hiányosságait. Összerezzenek, amikor egyenesen rám néz, mert igaza van – bűnös vagyok. Az ügyvéd befejezi a jegyzetelést, megköszöni a rabok közreműködését, tájékoztatja őket, hogy hétfőn benyújtja hivatalos jelentését, és az óvadék ügyében intézkedni fog. Távozni készül, amikor Hubbie-7258 kifakad: –  Nem mehetsz el, ne hagyj itt bennünket! Vigyél ki innen minket! Nem bírjuk ki a jövő hetet, de még a hét végét sem. Azt hittem, elintézed nekem, nekünk, hogy kikerüljünk innen. Segíts! Tim B. a váratlan érzelmi kitörésen meghökken. A leghivatalosabb modorban elmagyarázza, mire van felhatalmazása, és hogyan tud segíteni, de azt is közli, hogy itt és most nem tehet az érdekükben semmit. Tim B. röviddel látogatása után sokatmondó levélben összegezte tapasztalatait: Miért nem éltek a fogvatartottak törvényes jogaikkal? …Egy másik lehetséges magyarázat arra, hogy a fogvatartottak miért nem kértek jogi képviseletet, onnan vezethető le, hogy középosztálybeli, fehér amerikai állampolgár létükre valószínűleg fel sem merült bennük, hogy valaha is büntetés-végrehajtási környezetbe kerülhetnek, ahol a jogok ismerete kiemelkedő fontosságú. Amikor mégis ilyen viszonyok közé kerültek, képtelenek voltak helyzetük tárgyilagos felmérésére, és nem úgy léptek fel, ahogy tudásuk alapján elvárható lett volna. A helyzet valóságtorzító ereje A szabadsághoz és a szabad mozgáshoz képest a pénz (a hallottak alapján) egyértelműen leértékelődött, ami nem rendkívüli jelenség. A szabadulás reménye töltötte el őket, amikor ismertettem az óvadék ellenében történő ideiglenes szabadlábra helyezés ügymenetét. Elzárásuk láthatóan valóságosként hatott rájuk, noha mindannyian tisztában voltak vele, hogy mindössze egy kísérlet résztvevői. Ebből egyértelműen arra lehet következtetni, hogy az elzárás önmagában is lesújtó állapot, tekintet nélkül arra, hogy büntetőjogi megalapozottsággal vagy egyéb indokkal valósul-e 125 meg. Jól figyeljenek: a kísérletnek vége! Az ügyvéd tájékoztatásától a rabok elcsüggednek. Gyászos hangulat vesz erőt rajtuk. Erőtlenül kezet fognak az ügyvéddel, aki távozik a teremből. Megkérem, várjon meg kint a folyosón. Ezután az asztalfőhöz lépek, és a rabok figyelmét kérem. Szinte képtelenek bármire is odafigyelni, most hogy az ügyvéd ismertette a hivatalos ügymenetet, és szertefoszlott a gyors szabadulás reménye.

–  Fontos bejelentésem van, kérem, jól figyeljenek. A kísérletnek vége. A mai napon mindenki hazamehet. Először egyáltalán nem reagálnak rá, arckifejezésük, testbeszédük mit sem változik. Az a benyomásom, mintha nem fognák fel, mintha szkeptikusan, sőt gyanakvással fogadnák a hallottakat – biztosan a reakciójukat tesztelem. Lassan, tagoltan folytatom a mondandómat: –  Én és munkatársaim úgy döntöttünk, a kísérletet ezennel lezárjuk. A kísérletnek vége, a „Stanfordi Megyei Börtön” bezár. Mindenkinek köszönjük értékes közreműködését, és… A mélabút üdvrivalgás váltja fel. Összeölelkeznek, egymás hátát lapogatják, arcukra széles mosoly ül ki. A Jordan Hallban eluralkodik az eufória. Örömteljes pillanat ez nekem is, a „túlélőket” szabadon engedhetem, és börtönigazgatói szerepemtől egyszer s mindenkorra megválhatok. Hatalmi kudarcok, új remények Kevés pillanat volt az életemben, amely nagyobb örömet okozott volna, mint az a néhány szabadító szó és az azt követő önfeledt üdvrivalgás. Eluralkodott rajtam a pozitív hatalom afrodiziákuma, az, hogy képes voltam tenni valamit, mondani valamit, aminek fenntartás nélkül tudtak mások örülni. Ott és akkor megfogadtam, bármilyen hatalommal rendelkezzek is, a rossz ellenében, a jó érdekében fogok vele élni, az emberekből a legjobbat fogom kihozni, azért fogok dolgozni, hogy az emberek kiszabadulhassanak az önmaguk által teremtett börtönből, és tevékenységemmel minden olyan rendszerrel szembe fogok szállni, amely az emberi boldogság és igazságosság ígéretét jelentéséből kiforgatja. Szimulált börtönünk igazgatójaként az elmúlt héten negatív hatalom vezérelt, amelytől elvakultam, és nem láttam az irányításom alatt fenntartott rendszer destruktív hatásának valóságosságát. Mi több, a kutatásvezető tudós rövidlátása miatt ítélőképességem torzult, nem jöttem rá, hogy a kísérletet jóval hamarabb be kellett volna fejezni, valószínűleg már a második egészséges résztvevő érzelmi összeomlása után. Nem vettem észre a segédletemmel teremtett és fenntartott rendszer mindent meghatározó hatalmát, mert elvont, konceptuális kérdésekkel, a viselkedést kiváltó helyzet és az egyéni diszpozíció erőviszonyaival voltam elfoglalva. Christina Maslach jól ítélte meg a helyzetet: én tehettem róla, hogy ártatlan fiatalokkal borzasztó dolgokat művelnek. Nem én voltam a közvetlen elkövető, de a zaklatásokat nem akadályoztam meg, olyan rendszert támogattam, amely önkényes szabályaival, előírásaival és eljárásaival megkönnyítette a túlkapásokat.

A rendszer magában foglalja a helyzetet, de annál tartósabb és kiterjedtebb, emberi hálózatok széles körére, elvárásokra, normákra, elvekre, talán még a törvényekre is hatással van. Idővel a rendszerek történelmi alapokra támaszkodnak, olykor politikai-gazdasági hatalmi struktúrákra is, amelyek a befolyási körükbe tartozó emberek viselkedését irányítják. A rendszer működteti a helyzeteket, amelyek a viselkedési kontextusok megteremtésével az emberek cselekvését befolyásolják. Olykor a rendszer autonóm entitássá, függetlenné válhat mindazoktól, akik eredetileg elindították, sőt azoktól is, akik hatalmi struktúrájában egyértelműen befolyással rendelkeznek. Minden rendszer kialakítja a maga kultúráját, ugyanakkor a rendszerek együttesen hozzájárulnak a társadalom kultúrájához. A kísérletre önként jelentkező egyetemistákból a helyzet többnyire valóban a legrosszabbat hozta ki, egyesek ártalmas cselekedetek elkövetőivé, mások patologikus áldozatokká váltak, én pedig még teljesebb átalakuláson mentem keresztül az uralmi rendszer hatására. A résztvevők szinte gyerekek voltak, nem túl sok élettapasztalattal rendelkező fiatalemberek. Én tapasztalt kutató, érett felnőtt voltam, akit bronxi srácként megedzett az utca, a gettóban való túléléshez rákényszerültem a gyors helyzetfelismerésre és a cselekvési lehetőségek mérlegelésére. Az elmúlt héten azonban fokozatosan tekintélyszeméllyé változtam át. Úgy jártam és beszéltem, mint egy tekintélyszemély. Körülöttem mindenki úgy reagált, mintha az is lennék. Tehát azzá lettem. Egész életemben szembehelyezkedtem a tekintélyszemélyek – a magas státuszú, autoriter, hatalmaskodó gőték – viszonyrendszerével, sőt megvetettem őket. Mégis ezt az absztrakciót testesítettem meg. A lelkiismeretemet megnyugtathattam volna azzal, hogy a jó és nemes lelkű börtönigazgató egyik fő cselekedete a fizikai erőszak alkalmazásának megakadályozása, a túlbuzgó őrök féken tartása volt. A korlátozással azonban pusztán azt értem el, hogy az őrök minden energiájukat a sínylődő rabok minél leleményesebb lelki bántalmazásába ölték. A kutató és börtönigazgató kettős szerepének vállalása mindenképp hiba volt, mert a két eltérő, olykor egymásnak ellentmondó feladatkör identitászavart idézett elő bennem. Ugyanakkor a kettős szerep miatt összetettebb és nagyobb hatalommal rendelkeztem, ami a környezetünkkel kapcsolatba kerülő „kívülállók” többségét – szülőket, barátokat, kollégákat, rendőröket, a lelkészt, a médiát és az ügyvédet – arra késztette, ne vonja kétségbe a rendszert. A helyzet szorításában az ember nyilvánvalóan nem tudja felmérni a gondolkodását, érzéseit és cselekedeteit átalakító helyzet meghatározó erejét. Egyszerűen halad a rendszer gépezetében, teszi, ami adódik, ott és akkor ez a reagálás természetes módja. Ha az olvasó egy erős rendszerben szokatlan, újszerű, kegyetlen helyzetben találná magát, nagy valószínűséggel megváltozna, nem ugyanaz

az ember lenne. Rá sem ismerne korábbi képére, ha annak a tükörképe mellé helyeznénk, akivé lett. Mindannyian hinni szeretnénk belső erőnkben, amelynek segítségével ellen tudunk állni az olyan külső erőknek, mint amilyenek működésbe léptek a stanfordi börtönkísérletben. Egyesek hite megalapozott. Általában ők alkotják a kisebbséget, ők a ritka kivételek, akiket utunk későbbi szakaszában a hősies jelzővel illetek. Az emberek személyes erejükbe vetett hite, amely alapján úgy gondolják, felül tudnak kerekedni a helyzeten és a rendszeren, a többség esetében csupán a sebezhetetlenség megnyugtató illúziója. Ráadásul az illúzió fenntartásával sebezhetőbbé, manipulálhatóbbá válnak, mert nem kellőképpen éberek, nem veszik észre a finoman rájuk ható nemkívánatos befolyásolási kísérleteket. Mindenki a fedélzetre! A tapasztalatok feldolgozására szánt rövid, de fontos időt több célra is fel kell használnunk. Mindenekelőtt a kísérlet összes résztvevőjének lehetővé kell tennünk, hogy oldott légkörben, nyíltan beszélhessen érzéseiről és 126 élményeiről. Rám hárul az a feladat, hogy világosan elmagyarázzam mind a raboknak, mind az őröknek, hogy a kísérlet alatt tanúsított bármiféle szélsőséges viselkedés a helyzet meghatározó erejének a bizonyítéka, és semmiféleképpen nem egyéni patológia jele. Emlékeztetnem kell őket, hogy éppen azért esett rájuk a választásunk, mert testileg és lelkileg egészségesek. A börtönkörnyezetbe semmiféle egyéni fogyatékosságot nem hoztak magukkal, a környezet hozta ki belőlük az észlelt szélsőségeket. Nem a közmondásból ismert „rossz alma” jelenségéről van szó, hanem éppen fordítva, a stanfordi börtön volt a „rossz hordó”, amelyik miatt „az almák romlani kezdtek”, ez idézte elő a feltűnően érzékelhető átalakulást. Végül döntő fontosságú az alkalmat az erkölcsi kérdések tisztázására is felhasználni. Az esetmegbeszélő jellegű élményfeldolgozás az erkölcsi választások feltárásának az egyik eszköze; meg kell vizsgálnunk, milyen döntési lehetőségek álltak a résztvevők rendelkezésére, és hogyan éltek velük. Meg kell beszélnünk, mit tehettek volna az őrök másképp, hogy a rabokkal szemben kevésbé bántóan lépjenek fel, és mit tehettek volna a rabok a zaklatások kivédésére. Mindenki jelenlétében nyomatékosan hangsúlyoznom kell, hogy személyes felelősség terhel engem, mert nem léptem közbe, nem akadályoztam meg a túlkapásokat. A fizikai agressziónak megpróbáltam gátat vetni, de a megalázás egyéb formáinak mérséklésére vagy elfojtására elmulasztottam megtenni a szükséges intézkedéseket. Mulasztást – a tétlenség bűnét – követtem el azzal, hogy nem gondoskodtam megfelelő felügyeletről.

A volt rabok fellélegeznek A volt rabokon a megkönnyebbülés és a neheztelés különös keveréke figyelhető meg. Mindannyian örülnek, hogy vége a lidércnyomásnak. A teljes időt börtönünkben letöltő rabok nem mutatnak ki nyíltan semmiféle büszkeséget korábban kiengedett társaikkal szemben. Tudják, hogy néha úgy viselkedtek, akár az élőhalottak, feltétel nélkül engedelmeskedtek, teljesítették az abszurd parancsokat, kántálva gúnyolták Stew-819-et, ellenségesen viselkedtek Clay-416-tal, Őrmestert, a legszilárdabb értékrendű rabunkat nevetség tárgyává tették. A korábban kiengedett öt rab közül egyiknél sem tapasztaljuk az elszenvedett érzelmi túlterheltség negatív jeleinek meglétét. Ez részben annak köszönhető, hogy lelki stabilitásuk és egészségük eleve jó bázisszintjére vissza tudtak állni, részben pedig annak, hogy lelki szenvedésük forrását a rendkívüli környezet, az alagsori börtön és a szokatlan események táplálták. Miután a rabruhától és a börtön egyéb kellékeitől megváltak, a hitvány helyzettől is el tudtak távolodni. A raboknak az alárendeltségükből fakadó szégyenérzet feldolgozása okozza a legnagyobb problémát. Helyre kell állítaniuk egyéni méltóságukat, felül kell kerekedniük a kívülről rájuk kényszerített alárendelt helyzet korlátain. Az elsők között letartóztatott és romló lelkiállapota miatt elsőként szabadon engedett Doug-8612 neheztel rám, mert olyan helyzetet teremtettem, amelyben elveszítette a viselkedése és gondolkodása fölötti kontrollt. Valóban megfordult a fejében, hogy a rabok kiszabadítására barátaival közösen megtámadja a börtönt, ezt előkészítendő a kiengedése utáni napon vissza is jött a Jordan Hallba. Szerencsére az akciót végül elvetette. Jót derül, amikor megtudja, milyen komolyan vettük a készülő rajtaütésről szóló híreszteléseket, és még jobban mulat, amikor megtudja, mi mindent megmozgattunk intézményünk védelméért. Ahogy várható volt, a frissen szabadult rabok hevesen panaszkodnak az őrökre, akik véleményük szerint szerepüket messze túljátszották, amikor újabb és újabb zaklatásokat eszeltek ki, vagy amikor valakit kipécéztek maguknak, és folyamatosan piszkálták. Hellmann, Arnett és Burdan vezeti a legnegatívabban megítélt őrök sorát, majd két kevésbé „gonosz” őr, Varnish és Ceros következik. Megnevezik a megítélésük szerint „jó őröket” is, akik sohasem játszották túl a szerepüket, nem feledkeztek meg róla, hogy a rabok is emberek. Ebben a kategóriában Geoff Landry és Markus magasan vezet. Geoff kisebb szívességeket tett, a két őrtársa által elkövetett zaklatásoktól jobbára távol tartotta magát, sőt idővel nem viselte sem foncsorozott napszemüvegét, sem katonaingét. Geoff utóbb elmondta nekünk, még az is megfordult a fejében,

hogy kérni fogja, hadd legyen inkább rab, mert nem akar egy olyan rendszer része lenni, amely másokat kíméletlenül maga alá gyűr. Markus nem ennyire „fogékony” a rabok szenvedésére, de kiderül, eleinte többször is friss gyümölcsöt hoz nekik ajándékba, így egészítve ki a szűkös börtönkosztot. Miután Jaffe, a körletparancsnok meginti, amiért nem veszi ki a részét a munkából, a börtönlázadáskor passzívan viselkedő Markus üvöltözni kezd a rabokkal, és lesújtó értékelést ír róluk a szabadlábra helyező „bíróság” részére. Mellesleg Markus kézírása kimondottan szép, szinte kalligrafikus, ezt némiképp fitogtatja is, amikor a rabok kérelméhez megírja a véleményét. Imád a szabadban tartózkodni, túrázni, sátorozni, jógázni, ezért különösen nehezen viselte a bezártságot. A „rossz” és a „jó” őrök között foglalnak helyet azok, akik mindent „az előírásoknak megfelelően” tettek, eljátszották a szerepüket, a fegyelmi vétségekért büntettek, de ritkán léptek fel bántóan a rabokkal szemben. Ide tartozik Varnish, a két tartalékos őr, és többé-kevésbé a fiatalabbik fivér, John Landry is. Varnish eleinte közömbösnek tűnik, az udvarban folyó eseményektől távol tartja magát. Távolságtartása feltehetőleg részben félénkségének tulajdonítható: „kevés bizalmas barátja” van, ahogy a személyére vonatkozó háttéranyagból kiderül. John Landry ide-oda ingadozott a szerepében, olykor Arnett keménykedő segédjeként lépett fel, és mindig ő volt az, aki a lázongó rabokat a tűzoltó készülékből kifecskendezett szén-dioxiddal hűtötte le. Máskor mindent előírásszerűen végzett, a rabok nagy része kedvelte. A tizennyolc éves, markáns arcú, de jóképű John azt tervezi, író lesz, a kaliforniai tengerparton fog élni, és továbbra is sokat randevúzik. A „jó őrökre” leginkább a be nem avatkozás volt a jellemző, a „rossz őrök” ártalmas cselekedeteit sohasem bírálták. Őrtársaikkal nemcsak az udvarban nem szálltak nyíltan szembe, hanem egymás közt, az őrök körletében sem – már amennyire ezt meg tudtuk állapítani. A későbbiekben meg fogjuk vizsgálni, hogy a zaklatások külső szemlélőjeként a közbelépés elmulasztásával elkövették-e a „tétlenség bűnét”. Az egyik következetesen lázongó rab, Paul-5704 így reagált, amikor tudatosult benne, hogy vége a kísérletnek: Amikor tudatták velünk, hogy a kísérletnek vége, egyszerre a megkönnyebbülés és a csalódottság hullámai csaptak össze bennem. Nagyon örültem, hogy vége, mégis jobban örültem volna, ha két hétig tart. Kizárólag a pénz miatt vállaltam a részvételt. De végül az öröm és a szabadság érzése kerekedett felül. Egyfolytában vigyorogtam, még akkor is, amikor már úton voltam, és mentem

vissza a Berkeley-re. Pár óra múlva az egészet elfelejtettem, és 127 senkinek sem beszéltem róla. Emlékeznek még? Paul volt az a rab, aki azzal dicsekedett, hogy a „Stanfordi Megyei Börtön” panaszbizottságának a tagja, és aki kísérletünkről leleplező cikket akart írni alternatív újságokba. Sosem jelent meg a cikke. A volt őrök neheztelnek Egészen más a kép a csoportos élményfeldolgozás második órájában, melyet az őröknek tartunk. Míg néhányan, a rabok értékelésében „jó őrnek” minősített személyek örülnek, hogy a megpróbáltatásnak vége, a többség csalódott a kísérlet idő előtti befejeződése miatt. Egyeseknek csak a könnyű pénzkereseti lehetőség jár a fejében, a következő heti munkájukban nem számítottak nehézségekre, most, hogy mindent egyértelműen az irányításuk alá vontak. (Megfeledkeznek a problémákról: Clay-416 éhségsztrájkjáról és Őrmester erősödő erkölcsi fölényéről a Hellmann-nal való konfrontáció után.) Néhányan készek nyilvánosan bocsánatot kérni, amiért túl messzire mentek, és átengedték magukat a hatalom élvezetének. Mások indokoltnak vélik, amit tettek, máskülönben nem tudták volna teljesíteni a rájuk osztott feladatot. Az őrökkel való beszélgetésben az a legnehezebb, miként forgassam úgy a dolgokat, hogy némi bűntudatot érezzenek, amiért másoknak szenvedést okoztak, függetlenül attól, hogy értelmezésük szerint mit követelt meg tőlük az eljátszandó szerep. Világossá teszem, én magam erős bűntudatot érzek, mert nem léptem közbe gyakrabban, és ezzel hallgatólagosan jóváhagytam, hogy elmenjenek addig, ameddig végül is elmentek. A túlkapások megelőzhetők lehettek volna, ha odafentről több figyelmet kapnak. A rabok megítélésében a legtöbb őr egyértelműen a második napon kibontakozó börtönlázadást jelöli meg fordulópontként, ettől fogva válnak a rabok „veszélyessé”, akiket meg kell törni. Nehezményezik, hogy a lázadás alatt némelyik rab személyeskedett, szitkozódott, megalázónak tartják az ellenük intézett kirohanásokat; ezzel indokolják, miért folyamodtak a megtorlás eszközeihez. A megbeszélést nehéz úgy irányítani, hogy az őrök szabadon mondhassák el, mit miért tettek, ugyanakkor érvelésüket ne hagyjuk jóvá, hiszen a bántó, ellenséges, sőt olykor szadista cselekedetek igazolására felhozott indokok csupán ürügyül szolgáltak. A kísérlet lezárása számukra egyben azt is jelenti, le kell mondaniuk őrként szerzett hatalmukról. Jegyzeteiben így ír erről Burdan: „Pokolian örülök neki, amikor bejelentik a kísérlet végét, de megdöbbenve látom, hogy az őrök között akadnak, akik kissé csalódottak, 128 egyrészt, mert elestek a pénz felétől, másrészt, mert élvezték a helyzetet…”

Újra civilben Az élményfeldolgozás harmadik órájában ideges nevetés tölti be a termet, amikor megérkeznek a volt rabok, és találkoznak a volt őrökkel. Civil ruhában szinte felismerhetetlenek. Egyenruha, azonosító szám és egyéb kellékek nélkül összetéveszthetőek, én is nehezen azonosítom a fiúkat, annyira megszoktam, hogy a börtönünkben viselt öltözékükben látom őket. (Ne feledjék, 1971-ben járunk: vállig érő haj, dús pajesz, bozontos szakáll és bajusz, mindent elborító szőrzet, akár őrök, akár rabok.) Az egyik volt rab szavaival élve, a közös megbeszélés a rabok nyugodt és barátságos megbeszéléséhez képest „mereven udvarias”. Egymást méregetik. Vajon egyesek azért kapták az őr szerepét, mert magasabbak? Jerry-5486 megjegyzi: „A kísérlet alatt mindig az volt az érzésem, hogy az őrök magasabbak, mint a rabok. Nem tudom, így van-e, vagy csak az egyenruhájuk miatt ez a benyomásom.” Nem válaszolok, hanem megkérem, álljanak egymás mögé tornasorban, elöl a legmagasabb, hátul a legalacsonyabb. Őrök és rabok szinte tökéletesen azonos testmagasságúak. A rabok nyilvánvalóan a ténylegesnél magasabbnak látták az őröket, mintha a hatalmuk öt centivel megemelte volna őket. A megpróbáltatásokat elszenvedő rabok és a kegyetlenkedő őrök között nem kerül sor közvetlen összetűzésre, bár számoltam az eshetőséggel. Egyrészt kínos volna az efféle személyeskedés több mint húsz ember jelenlétében, másrészt a hatalmi mátrix megszűnésével a rabok feltehetően tudatosan elnyomják maradék rossz érzéseiket. A helyzeten sokat lendít, hogy néhány őr nyilvánosan bocsánatot kér, amiért túlságosan beleélték magukat a szerepükbe, és feladatukat túl komolyan vették. Bocsánatkérésükkel enyhítenek a feszültségen, és szabadkozásuk a durvább őrök, például Hellmann nevében is elhangzik, akik nem kérnek nyíltan elnézést. A volt őrök közül Arnett, a kemény fiú két érdekes momentumra tér ki: Az egyik az, hogy a rabok mennyire magukévá tették a szerepüket…, amit az is jelez, hogy szabadulásuk fejében pénzükről lemondtak ugyan, ám továbbra is fogolynak tekintették magukat. A másik az, hogy a megbeszélésen a volt „rabok” láthatóan képtelenek voltak elhinni, hogy „John Wayne” és én, meg talán a többi őr is (úgy érzem, kettőnket kedveltek a legkevésbé) pusztán a szerepünket játszottuk. Nekem úgy tűnt, mintha jó néhányan azt gondolnák rólunk, hogy mi tényleg szadista vagy szélsőségesen önkényeskedő emberek vagyunk, és csak azért hivatkozunk az őrszerepre, mert viselkedésünk valódi természetét így akarjuk takargatni előttük, vagy

önmagunk előtt, vagy mindenki előtt. Abban abszolút biztos vagyok, 129 az én esetemben ez kizárható. Végül megosztom velük egyik megfigyelésemet: börtönünkből hiányzott a humor, senki sem próbálta humorral feloldani a feszültséget, vagy viccelődéssel némi valóságszerűséget vinni a valószerűtlen helyzetbe. Például a társaik szélsőséges viselkedését helytelenítő őrök élcelődhettek volna azzal, hogy buzgóságukért dupla gázsi járna. Humorral a rabok is kiszakíthatták volna magukat az alagsori börtön valószerűtlenségéből. Megkérdezhették volna az őröktől, hogy korábban, mielőtt börtönné alakították, mire használták ezt a helyet: disznóólnak? Netán klubhelyiségnek? Humorral a személy korlátozása és a hely beszűkülése egyaránt áttörhető. Az elmúlt héten azonban nem dobták fel viccelődéssel ezt a nyomasztó helyet. A megbeszélés lezárása előtt mindenkit megkérek, töltse ki a záróértékelést és egyéb űrlapokat. Továbbá azt kérem, hogy a következő egy hónapban írjanak rövid naplószerű jegyzeteket a számukra valamilyen okból emlékezetes eseményekről. A visszaemlékezések megírásáért természetesen fizetség jár. Végül kérem őket, pár hét múlva jöjjenek vissza, tartsunk „osztálytalálkozót”, tekintsük át együtt a gyűjtött adatok egy részét, és nézzük meg a kísérletről készült felvételeket. Mit jelent rabnak vagy őrnek lenni? Néhány fontos gondolatot idézek a kísérleti alanyoktól: A rabszerepről Clay-416: A jó rab tudja, hogyan köthet rabtársaival stratégiai szövetséget anélkül, hogy saját maga cselekvőképességét korlátozná. Zárkatársam, Jerry [5486] jó rab. Mindig várható, hogy a rabok egy része a szabadulásért küzd, míg mások erre nem vállalkoznak. Nekik meg kell tanulniuk saját érdekeiket úgy védelmezni, hogy ténylegesen ne gátolják a szabadulásukért küzdőket. A 130 rossz rab képtelen erre, csak önmagáért tud kiállni. Jerry-5486: Nekem az volt a legfeltűnőbb, hogy a kísérleti alanyok identitása és jó közérzete többnyire nem belülről fakadt, hanem közvetlen környezetükből. Ezért omlottak össze, nem bírták a nyomást, üresek voltak 131 belül, nem volt semmi tartalékuk, amivel az egészet kibírhatták volna. Paul-5704: Nagyon lehangolt, mennyire meg kellett hunyászkodnunk, és ezért engedelmeskedtünk mindannyian olyan készségesen a kísérlet vége

felé. Azért hagytam fel a felforgató tevékenységgel, mert láttam, hogy törekvésemmel és viselkedésemmel semmin sem változtatok. Miután Stew és Rich [819 és 1037] távozott, azon gondolkodtam, hogy nem tudok mindent megváltoztatni, mert ahhoz nekem is meg kellene változnom… ez a másik oka annak, hogy távozásuk után lenyugodtam. Mások közreműködésére lett volna szükségem ahhoz, hogy megvalósítsam, amit akartam. Próbáltam rávenni a többieket, hogy sztrájkoljunk, vagy tegyünk valamit, de az első lázadás után 132 kapott büntetés miatt nem akartak semmiben sem részt venni. Arnett: A rabok reakciói a kísérleti környezetben mélységesen megleptek és nagy hatással voltak rám… különösen a bekövetkezett összeroppanások és a várható összeomlások, mert biztosan lettek volna még, ha a kísérlet nem zárul 133 le idő előtt. Doug-8612: A tárgyi feltételek, az őrök, a cellák meg ilyesmik egyáltalán nem érdekeltek – például sosem zavart, hogy meztelen vagyok, lánccal a bokámon. A legrosszabb a lélektani rész volt, ami a fejben zajlott. Azt tudni, hogy nem mehetek el, amikor csak tetszik… Nem mehetek a fürdőszobába, 134 amikor akarok… Attól borul ki az ember, hogy nincs választási lehetősége. David esetéből – akit Doug-8612 helyébe küldtünk kémkedni, és aki tudta, hogy csak addig lesz a börtönben, amíg kideríti a szökési terv részleteit – kiderül, milyen gyorsan bele lehet bújni a rabszerepbe: „Mindenkit megfertőzött a szerepe, a legalázatosabb rabtól kezdve a körletparancsnokig.” Ő maga is pillanatok alatt azonosul a rabokkal, és szimulált börtönünkben már az első nap óriási hatással van rá: Időnként furdalt a lelkiismeret, hogy ezeket a nagyszerű srácokat kell beköpnöm, és kissé megkönnyebbültem, amikor kiderült, a szökéssel kapcsolatban valóban nincs mit megsúgnom nekik… És amikor feldobhattam volna őket – egy idő után tudtam, hol van a bilincs hiányzó kulcsa –, egy szót sem szóltam… Aznap este, amikor elaludtam, úgy éreztem, mocskos vagyok, bűntudatom volt, és féltem. Amikor a kazánházba vittek minket (a várható külső támadás miatt), levettem a lábamról a láncot, és komolyan fontolóra vettem a szökést (egyedül), de féltem, hogy elkapnak… Én nem voltam egy hétig rab, de az élmény annyira nyomasztott, hogy a hét hátralevő részében vissza sem tértem a börtönbe. Rendkívül nyugtalan voltam akkor is, amikor az élményfeldolgozásra visszamentem – alig bírtam enni, enyhe hányinger környékezett, soha az életben nem voltam ennyire ideges. Nagyon felkavart az élmény, képtelen voltam 135 bárkinek is részletesen mesélni róla – még a feleségemnek sem. Hozzáteszem, utóbb kiderült, hogy az egyik rab csente el a bilincs kulcsát az őröktől. Ha még emlékeznek, szerda este az összes rabot átköltöztettük az

ötödik emeleten található raktárhelyiségbe, ahonnét a foglyokat egymáshoz bilincselve, nehogy megszökjenek, éjjel fél egykor vittük vissza az udvarba. Kulcs nélkül nem tudtuk az egyik bilincset kinyitni, és a helyszínre kellett hívnom az egyetemi rendőrséget – mit ne mondjak, kínos volt. Mint később megtudtuk, a kulcsot a rab a szellőzőnyílásba hajította. David tudott erről, mégsem osztotta meg velünk az információt. Az őrszerepről és a hatalomról Geoff Landry: Majdnem olyan, mint a börtön, amit te teremtesz magadnak. Bemész, és az történik, hogy az önmagadra vonatkoztatott meghatározásaid mintha falakká válnának, és te ki akarsz törni. Mindenkinek el akarod mondani, hogy ez egyáltalán nem én vagyok, én az vagyok, aki ki akar törni, én meg akarom mutatni, hogy van saját akaratom, szabad vagyok, és én nem az a 136 szadista típus, aki az ilyesmit élvezi. Varnish: Mindent megért ez a tapasztalat. Hátborzongató a gondolat, hogy egyetemisták megközelítőleg két azonos csoportja alig egy hét alatt két teljes mértékben eltérő csoporttá alakul át, sőt az egyik csoport totális hatalom birtokába kerül, és azt a másik csoport sérelmére használja fel. Magamon is meglepődtem… Egymás becsmérlésére kényszerítettem őket, puszta kézzel tisztíttattam velük a vécékagylót. A rabokat gyakorlatilag barmoknak tekintettem, és csak arra tudtam gondolni, hogy vigyázni kell velük, 137 nehogy forraljanak valamit. Vandy: Nekem teljesen természetellenes volt a rabok zaklatása és büntetése, mert azt gondolom magamról, hogy általában gondjaimba veszem az elesetteket, különösen az állatokat. Azt hiszem, azért éltem mégis vissza a 138 hatalmammal, mert a rabok fölött teljes mértékben szabadon uralkodhattam. (Szolgálati naplójában Jaffe, a körletparancsnok a frissen szerzett hatalom érdekes transzferéről, azaz más helyzetekre történő átviteléről számol be Vandy-vel kapcsolatban, aki őrtársainak egyszer azt mondta: „azon kapta magát, hogy otthon az anyjának is parancsolgat.”) Arnett: A felszínes durvaság nem ment nehezen. Először is azért, mert bizonyos szempontból ellentmondást nem tűrő személy vagyok (bár ezt a vonást magamban és másokban is gyűlölöm). Másodsorban azért, mert a kísérletet fontosnak tartottam, és azzal, hogy én úgy viselkedem, mint egy őr, megtudható, hogyan reagálnak az emberek az önkényre… Viselkedésemet leginkább az a meglehetősen homályos elgondolás befolyásolta, hogy a valódi börtönök az embertelenségük miatt brutálisak. A szenvtelenség és bizonyos fokú elkötelezettség korlátai között ilyen próbáltam lenni… Kerültem a személyes vagy barátságos megnyilvánulásokat… Igyekeztem semleges

maradni, mint aki csak a feladatát végzi. Olvasmányaimból tudtam, az unalom és a börtönélet egyéb velejárói felhasználhatók az emberek összezavarására: személytelenség, unalmas munkavégzés, kollektív büntetés egyéni „rossz” magaviselet miatt, jelentéktelen feladatok tökéletes kivitelezésének a megkövetelése, durva, gépies beszédmód testedzéskor… Én magam is érzékenyen viszonyulok a társas környezetet irányítók hatalmához, és egyikmásik módszer alkalmazásával igyekeztem fokozni a rabok elidegenülését. 139 Ezzel csak korlátozott mértékben éltem, mert nem akartam túl brutális lenni. A jó és rossz őrökről Paul-5704: John és Geoff Landryt rokonszenvesnek találtam. Nem élték bele magukat a szerepükbe úgy, mint a többi őr. Mindig emberségesek maradtak, akkor is, ha valakit megbüntettek. Azt nem értettem, hogyan voltak képesek az őrök nap mint nap, miután eljöttek otthonról, mindig újból felvenni a 140 szerepüket. John Landry: Beszélgettem a rabokkal, és azt mondták nekem, jó őr vagyok, és ezt köszönik nekem. De én tudtam, hogy szar alak vagyok. Curt Banks rám nézett, és tudtam, hogy ő is tudja. Azt is tudtam, hogy miközben a rabokkal rendes és igazságos vagyok, önmagam elvárásait nem teljesítem. Hagytam, hogy kegyetlenségek történjenek, nem tettem semmit, csak bűntudatot éreztem, és igyekeztem másokkal rendesen bánni. Komolyan úgy gondolom, hogy nem volt mit tennem. Meg se próbáltam. Csináltam, amit a többiek. 141 Ültem az őrök szobájában, és igyekeztem nem gondolni a rabokra. Ennél is figyelemreméltóbb vallomást tesz szimulált börtönünk erejéről és az őrökre gyakorolt hatásáról az egyik legjobb és legigazságosabb őrnek tartott Geoff Landry (John Landry bátyja). Hangszalag őrzi a kísérlet végén elhangzó beszélgetést. A volt őr azzal lep meg bennünket, hogy kijelenti, a legszívesebben helyet cserélt volna valamelyik rabbal. Geoff Landry: Tapasztalatszerzésnél többről van szó. Úgy értem, az eredménye és kimenetele szinte túl valóságszerű, noha szimuláció volt. Amikor egy rab üveges tekintettel bámul rád, és érthetetlenül motyog, akkor szinte a legrosszabbra kell számítani. Mert te magad félsz attól, hogy bekövetkezik a legrosszabb. Szinte olyan, mintha elfogadnád, hogy meg fog történni. Amikor 1037 kezdett úgy viselkedni, mint aki mindjárt összeroppan, akkor jöttem rá, ez sokkal több egy kísérletnél. És arra gondoltam, kérni fogom, hadd legyek inkább rab. Úgy éreztem, nem akarok olyan gépezetnek a része lenni, amely megtöri az embereket, megalkuvásra kényszeríti, és folyamatos kegyetlenkedésnek teszi ki őket. Majdhogynem azt kívántam, 142 bárcsak engem bántanának, és ne nekem kellene másokat bántanom.

Itt érdemes megjegyeznünk, hogy szerda este az őr jelentette a körletparancsnoknak, hogy túl szoros az inge, kidörzsöli a bőrét, ezért leveszi. Az inget ő maga választotta, a kezdés előtti nap felpróbálta, méretre jónak találta, négy napon keresztül viselte, és nem volt vele semmi baja. Nyilvánvaló, hogy nem az ing anyagával volt gondja, hanem a saját lelkével. Beszereztünk neki egy számmal nagyobb inget, melyet nem túl lelkesen öltött magára. A napszemüvegét folyamatosan levette, azt mondta, nem emlékszik, hol hagyta, amikor a munkatársak felhívták a figyelmét, hogy öltözete nem előírásszerű. Ceros: Gyűlöltem az egész kibaszott kísérletet. Amikor vége lett, azonnal 143 leléptem. Túlontúl valóságos volt. 144

Az őrök szadizmusáról és a néma dühről

Doug-8612 a kísérletünket évekkel később feldolgozó filmben alagsori börtönünket a valódi börtönökhöz hasonlítja: A stanfordi börtönben nagyon emberséges körülmények voltak, az őrök mégis hajlottak a szadizmusra, egyes rabok hisztérikussá váltak, míg mások csapatostul szökni próbáltak. Emberséges környezet volt, mégsem működött. Mindent előhozott, ami egy rendes börtönben is előjön. Az őrszerep a szadizmust, a rabszerep a zavarodottság és szégyen érzetét hívja elő. Börtönőr bárkiből lehet. A szadista indulatok kivédése már nehezebb dolog. A néma düh, a rosszindulat visszafogható, de nem vezethető le: szadizmus formájában valahol kitör. Úgy gondolom, a rabnak nagyobb az önkontrollja. Mindenkinek át kellene élnie, milyen rabnak lenni. Valódi börtönben többször is találkoztam olyan fogvatartottakkal, akik kivételes méltósággal viselkedtek, az őröket nem ingerelték, hanem tisztelettel viseltettek irántuk, az őrökből nem hozták ki a szadista indulatokat, képesek voltak a saját megszégyenülésük fölé emelkedni. Tudták, hogyan 145 őrizhetik meg a méltóságukat az adott helyzetben. A börtönök természetéről Clay-416: A börtönőrök ugyanúgy be vannak zárva, mint a rabok. Mozoghatnak ugyan a körletben, de az ajtó mögöttük is zárva van, nem nyithatják ki, így együtt kell élniük azzal, amit közösen teremtenek. A raboknak

nincs saját társaságuk, de az őröknek sincs. Egy közös dolguk van, és ez 146 rettenetes. Ceros: Amikor az egyik rab nekem támadt, úgy éreztem, védekeznem kell, nem magamat, hanem az őrt kell megvédenem… Gyűlölte az őrt, aki én voltam. Az egyenruhára reagált. Nem tehettem mást, meg kellett védenem magamat, az őrt. Megrázó volt… Ráébredtem, én ugyanolyan fogoly vagyok, mint ők. Az voltam, amit irántam éreztek… Mindannyian elnyomottak voltunk, de nekünk, őröknek ott volt a szabadság illúziója. Mert nem volt más, mint illúzió… Mindannyian rabszolgák voltunk, a pénz rabszolgái. A rabok pedig a 147 mi rabszolgáink… Ahogy Bob Dylan George Jackson című dalában énekeli, a világ sokszor olyan, mint egyetlen nagy börtönudvar: Some of us are prisoners, 148 The rest of us are guards. Személyiség-átváltozás hat nap alatt Az őrök gondolkodásmódjában alapvető változások következtek be, melyek jól nyomon követhetők, ha áttekintjük a kísérlet előtt tett kijelentéseiket és naponta készített jegyzeteiket. Példaként idézzünk az egyik őrtől, Chuck Burdantől néhány gondolatot, amelyeket a kísérlet előtt, alatt és után osztott meg velünk. A kísérlet előtt: Mivel pacifista vagyok, és az erőszak alkalmazását elvetem, el sem tudom képzelni, milyen őrnek lenni, és/vagy élőlényekkel rosszul bánni. Remélem, rab leszek, és nem őr. A fennálló hatalmi rendszerrel szembehelyezkedő emberként, aki politikai és társadalmi szempontból folyamatosan nonkonformista viselkedést tanúsít, nem tartom kizártnak, hogy egyszer börtönben végzem – érdekel, mire vagyok képes, ha ilyen helyzetbe kerülök. Az öröknek tartott eligazítás után: A megbeszélés után elmentünk egyenruhát venni, ami a dolog játékszerűségét erősíti meg. Kétlem, hogy olyan „komolyan” vennénk a feladatot, mint ahogy azt a kísérletvezetők gondolják. Némi megkönnyebbülést érzek, hogy csak tartalékos őr vagyok. Első nap: A kísérlet elején attól féltem, hogy a rabok igazi balféknek tartanak majd engem mint őrt, mert egyáltalán nem az vagyok, aki, és nem is az, akinek látom magam… Részben azért hosszú a hajam, mert nem szeretném, ha az emberek olyannak képzelnének engem, amilyen nem vagyok… Biztos vagyok benne, a rabok gúnyt űznek majd a külsőmből. Ezért a következő alapvető stratégiát gondolom ki: bármit mondanak vagy tesznek, nem fogok

mosolyogni, mert ezzel beismerném, hogy az egész csak játék. A körleten kívül maradok, míg Hellmann és az a magas szőke őr a vacsorát kiadja. Hozzám képest látszólag sokkal magabiztosabban alakítják a szerepüket. Össze kell szednem a bátorságomat, hogy belépjek. Megigazítom a napszemüvegemet, magamhoz veszem a gumibotot – ez bizonyos fokú hatalmat és biztonságot kölcsönöz –, csak ezután indulok el. Ajkamat szigorúan összeszorítom, mondhatnak bármit, arckifejezésem nem fog megenyhülni. A hármas zárkánál megállok, és halkan, de keményen 5486-nak szegezem a kérdést: „Min vigyorogsz?” „Semmin, felügyelő úr.” „Majd gondoskodunk róla, hogy ne is legyen kedved vigyorogni.” Hülyén érzem magam, amint odébb lépek. Második nap: Amikor kiszállok a kocsimból, hirtelen szeretném, ha az emberek felfigyelnének az egyenruhámra: „Hé, idenézzetek, mit csinálok!” 5704 dohányozni szeretne, de nem adok engedélyt rá – én nem dohányzom, és nem szimpatizálok a sráccal… Ugyanakkor 1037-tel szimpatizálok, ezért elhatároztam, NEM állok szóba vele. Később azon kapom magam, hogy hatalmam fitogtatva a falakat, székeket, rácsokat ütögetem a gumibottal… Létszámellenőrzés és lámpaoltás után Hellmann meg én (a rabok bosszantására) hangosan megbeszéljük, mit fogunk csinálni a barátnőnkkel, miután hazamentünk. Harmadik nap: (a láthatás előkészítése): Beengedjük az első látogatókat, miután még egyszer emlékeztetjük a rabokat, hogy eszükbe ne jusson panaszkodni, különben azonnal megszakítjuk a láthatást. Önként jelentkeztem az egyik őrnek, aki a beszélő alatt jelen van az udvarban, mert első alkalommal próbálhattam ki azt a fajta manipulátori hatalmat, amit igazán élvezek: én vagyok az a megkerülhetetlen valaki, aki szinte teljes mértékben meghatározza, miről szabad beszélni, és miről nem. A szülők és a rabok széken ültek, míg én az asztal tetején, a lábamat lóbálva, és kedvem szerint bármikor közbeszólhattam. Ez az első alkalom, hogy a kísérletet valóban élvezem. 819 kellemetlen alak, képtelenség megzavarni… Hellmann és én egyszerre csodáljuk, és ki nem állhatjuk egymást. Hellmann fantasztikus őr, de szadista dolgaival felbosszant. Negyedik nap: A pszichológus [Craig Haney] leszid, mert az egyik rab kezét összebilincselem, és a szemét bekötöm, amikor elvezetem a szobájából, mire én háborogva megjegyzem, ez biztonsági intézkedés, és különben sincs semmi köze hozzá… Otthon egyre kevésbé vagyok képes a valóságos helyzetről beszélni. Ötödik nap: Őrmestert zaklatom, aki folyamatosan, makacsul minden parancsot túlteljesít. Azért szemeltem ki magamnak, mert szinte kihívja önmaga ellen a sorsot, és mert egyszerűen ellenszenvesnek találom. Vacsoránál jönnek az igazi gondok. Az új rab [416] nem hajlandó megenni a pár virslit. A verembe toloncoljuk, és megparancsoljuk, hogy egy-egy virslit

szorongasson a kezében. A tekintélyünk forog kockán: lázongásával a többi rab felett gyakorolt totális hatalmunkat valósággal aláássa. Úgy döntünk, a rabtársakkal való szolidaritást játsszuk ki ellene, azt mondjuk az újoncnak, senki sem fogadhat látogatót, ha ő nem eszi meg a vacsoráját. A gumibottal püfölöm a verem ajtaját… Nagyon dühös vagyok a rabra, mert gondot és kényelmetlenséget okoz másoknak. Elhatározom, erőszakkal megetetem, de nem eszik. Hagyom, hadd csorogjon végig az arcán az étel. Mintha nem is én művelném mindezt. Gyűlölöm magam, amiért evésre kényszerítem. És gyűlölöm őt is, mert nem eszik. Hatodik nap: A kísérletnek vége. Pokolian örülök neki, amikor bejelentik a kísérlet végét, de megdöbbenve látom, hogy az őrök között akadnak, akik kissé csalódottak, egyrészt, mert elestek a pénz felétől, másrészt, mert élvezték a helyzetet… Nehezemre esik a beszéd a „kijózanító” beszélgetés alatt: minden olyan feszült és kellemetlen. Felpattanok a bringámra, hazatekerek, süt a nap. Átkozottul jó kint lenni. Hetekkel később: Csak hetekkel később ébredek rá az esemény mérhetetlen kegyetlenségére (hogy Hellmann úgy dönt, 416-nak egész éjszakára a veremben kell maradnia), és Philt [Zimbardo] többek közt bizonyára ez is rosszul érinthette [és döntött részben ezért a kísérlet lezárása 149 mellett]. Hellmann és az ő „kísérletezése” Elképedve látom, hogy Hellmann az egyik legfiatalabb résztvevőnk, másodéves hallgató, alig múlt tizennyolc éves. Az őrök közül ő az egyik legmarkánsabb egyéniség, Arnett (aki majdnem a legidősebb) pedig a másik. Hellmann középosztálybeli, értelmiségi családból származik, testvérei közül ő a legfiatalabb, négy nővére, egy bátyja van. Külseje imponáló: 185 centi magas, 65 kiló, zöld szemű, szőke hajú. Saját elmondása alapján zenész és a „szíve mélyén tudós”. Önmaga jellemzésében ez áll: „Szeretek természetesen élni, szeretem a zenét, az evést, az embereket.” A kérdésre, hogy az emberek mit szeretnek benne a leginkább, Hellmann sugárzó magabiztossággal ezt mondja: „Először is azért csodálnak, mert tehetséges vagyok, és szeretem mások társaságát. Csak kevesen tudják, mire vagyok képes személyes kapcsolataimban.” A kérdés negatív változatára adott válaszában, vagyis hogy mit szeretnek benne a legkevésbé, Hellmann némi rálátást nyújt összetett jellemére, ami akár arra is vonatkozhat, hogy mi várható tőle, ha abszolút hatalom van a kezében. A következőket írta: „Azt, hogy nehezen viselem a hülyeséget, és hogy semmibe veszem az embereket, akiknek az életvitelével nem tudok egyetérteni. Hajlamos vagyok mások kihasználására, olykor érzéketlen és

öntelt vagyok.” Végül érdemes megemlíteni, hogy a fiatalember szívesebben lett volna rab mint őr, mert „az emberek nem szimpatizálnak a börtönőrökkel”. Saját szerepéről ezt gondolta a kísérlet lezárását követően: „Igen, több volt egy kísérletnél. Alkalmam nyílt arra, hogy mások tűrőképességét próbára tegyem, a börtönőri álca mögött a végsőkig elmentem. Nem volt kellemes, de hajtott a kíváncsiság, tudni akartam, miképpen reagálnak. Sok esetben a saját 150 szakállamra kísérleteztem.” „A kísérletben számomra az volt a legjobb, hogy valamiféle katalizátorként meglepő dolgokat hoztam ki másokból, ami felkeltette a tévé és a sajtó 151 érdeklődését. Sajnálom, ha túlzásba vittem a magam kísérletezését.” „A kísérletben az volt a legrosszabb, hogy sokan komolyan vettek, és emiatt az ellenségemmé váltak. Hatott rájuk [a rabokra], amit mondtam, úgy tűnt, 152 szem elől tévesztik, hogy kísérletről van szó.” A kísérlet után egy hónappal Hellmann és Clay-416 az NBC Chronolog című műsorában szerepelt. „819 rosszat tett” volt a televíziós összeállítás címe. Miután Hellmann elmondja, milyen átalakuláson ment keresztül, és hogyan helyezkedett bele a börtönőr szerepébe, Clay támadóan lép fel vele szemben. Hellmann: Felveszed az egyenruhát, és megkapod a szerepet, jobban mondva a feladatot, hogy tarts rendet és fegyelmet. Persze hogy nem ugyanaz az ember vagy, mint utcai ruhában, más szerepkörben. Miután beöltözöl a khaki egyenruhába, orrodon a foncsorozott napszemüveg, és magadhoz veszed a gumibotot, átváltozol, szerepet kezdesz játszani. Jelmezt viselsz, és annak megfelelően viselkedsz. Clay: Ez nekem fáj, komolyan fáj, és jelen időben mondom, hogy fáj. Hellmann: Miért fájt akkor? Miért fáj most is? Azért, mert az emberek ilyenek tudnak lenni? Clay: Igen. Olyasmit tudtam meg, amit én magam közvetlenül soha nem tapasztaltam. Olvastam róla. Sokat olvastam róla. De a saját bőrömön soha nem tapasztaltam. Ilyen átváltozást soha senkinél nem láttam. Ráadásul tudom, hogy rendes srác vagy. Érted? Hellmann (mosolyog, a fejét rázza): Azt te nem tudhatod. Clay: De tudom, tudom, hogy rendes srác vagy. Nem szoktam… Hellmann: Akkor miért gyűlölsz? Clay: Mert tudom, hogy mivé tudsz átalakulni. Tudom, mire vagy képes, ha azzal nyugtatod magad, hogy: „Ezzel igazán nem ártok másoknak. Most adott a helyzet, de két hét múlva vége.” Hellmann: És te mit tettél volna az én helyemben? Clay (lassan, tagoltan mond minden egyes szót): Nem tudom. Nem állíthatom, hogy tudom, mit tettem volna. Hellmann: Te az én helyemben… Clay (nem hagyja Hellmannt szóhoz jutni): Nem hiszem, nem gondolom, hogy olyan leleményes lettem volna, mint te. Nem hiszem, hogy annyi

fantáziát vittem volna a cselekedeteimbe, mint te. Érted, mit mondok? Hellmann: Igen… Clay (közbevág, úgy tűnik, élvezi újsütetű hatalmát): Azt hiszem, egyszerűen börtönőr lettem volna, nem hiszem, hogy a tökéletességre törekedtem volna! Hellmann: Nem gondoltam, hogy másoknak ártok. Megalázó volt, de része volt a kísérletezésnek, amit én gondoltam ki, mert kíváncsi voltam… Clay (hitetlenkedve): A kísérletezésnek, amit te gondoltál ki? Mesélj nekem erről! Hellmann: Elterveztem, mivel fogok kísérletezni. Clay: Mesélj a kísérletezésedről! Érdekel. Hellmann: Rendben. Ki akartam deríteni, hogy az adott körülmények között az emberek milyen mértékű verbális bántalmazást tűrnek el, és mikor kezdenek tiltakozni. Magam is meglepődtem, hogy senki sem mondta meg nekem a magáét. Senki nem mondta, hogy: „Ilyet aztán nekem ne mondj, okádnom kell tőled!” Senki sem tiltakozott, mindenki teljesítette, amit mondtam. Zokszó nélkül megtették, ha azt mondtam: „Menj oda hozzá, és mondd a szemébe, te vagy a legnagyobb szemét a világon!” Szó nélkül lenyomták a fekvőtámaszokat, bevonultak a verembe, bántották egymást. A börtönben elvileg össze kéne tartaniuk, mégis bántották egymást, mert én úgy rendelkeztem, és a hatalmamat senki sem vonta kétségbe. Ez nekem nagyon megrázó volt. [Könnybe lábad a szeme.] Miért nem tette valaki szóvá, hogy tűrhetetlen, ahogy az emberekkel bánok? A végén nagyon megalázó dolgokat követeltem, de senki sem tiltakozott. Miért nem? Tényleg, miért nem?

10. FEJEZET A STANFORDI BÖRTÖNKÍSÉRLET JELENTŐSÉGE ÉS TANULSÁGA: A SZEMÉLYISÉG-ÁTALAKULÁS ALKÍMIÁJA

Kísérleti nyulak vagyunk Isten laboratóriumában… Az emberiség csupán elnagyolt alkotás. Tennessee Williams Camino Real A stanfordi kísérlettel egyszerűen azt próbáltuk bemutatni, hogy szimulált börtönkörnyezetben a rabokat, illetve őröket alakító személyek viselkedésére összetett szituációs tényezők hatnak. Feltáró vizsgálatunkkal nem hipotéziseket teszteltünk, hanem azt kívántuk felmérni, milyen mértékben nyomják el az adott környezetben ténykedők belső diszpozícióit (személyiségjegyeit) az intézményi körülmények külső jellemzői. Jó személyiségjellemzőkkel bíró kísérleti alanyokat vetettünk rossz helyzetek tűzpróbája alá. A kísérlet idővel azt illusztrálta, hogy a rossz rendszerek és rossz helyzetek potenciálisan mételyező hatására jó emberek alaptermészetüktől idegen, patologikus módon viselkednek. A jó és a gonosz között átjárhatatlannak hitt határvonal nagyon is átléphetőnek bizonyult. Mielőtt az adatok mélyére ásnánk Mint láthatták, a megteremtett lélektani börtönkörnyezet sok résztvevőből intenzív, valószerű, sokszor patologikus reakciót váltott ki. Meglepett bennünket az őrök erőteljes dominanciája, valamint fölérendeltségük gyors kialakulása a börtönlázadás után. Azt is meglepőnek találtuk – például Doug8612 esetében –, hogy normális, egészséges fiatalemberek a helyzet nyomására milyen gyorsan és szélsőségesen adták meg magukat. Identitásvesztésük, viselkedésük tartós, önkényes kontrollálása, a privátszféra és az alvás megvonása következtében a rabokban kialakult a passzivitás, a függőség és a depresszió tünetcsoportja, amely nagyban 153 hasonlít arra, amit a „tanult tehetetlenség” kifejezéssel szoktak leírni. (A tanult tehetetlenség ismétlődő kudarc vagy büntetés – különösen az önkényesnek és az ember cselekvésétől függetlennek tűnő büntetés – hatására kialakuló passzív belenyugvás és depresszió állapota.)

A rabok felét idő előtt el kellett engednünk, mert súlyos érzelmi és kognitív zavarok léptek fel náluk, amelyek múlékonyak voltak ugyan, ám jelentkezésük idején igen intenzívek. Azok, akik tovább bírták, általában egykedvűen engedelmeskedtek az őrök parancsainak, úgy mozogtak, akár az élőholtak, beletörődtek az őrök szeszélyeibe és egyre erősödő hatalmába. Ahogy az őrök közt is akadtak „jók”, úgy a rabok közt is voltak, akik nem hódoltak be az őrök uralmának. Clay-416 hősies passzív ellenállását a rabok támogathatták volna, ehelyett „bajkeverő” társukat ők maguk is gyötörték. Az őrök beszűkült diszpozíciós perspektíváját vették át, nem alakították ki a maguk metaperspektíváját: Clay éhségsztrájkját a tekintélynek való vak engedelmesség alternatívájaként a közös ellenállás jelképes útjaként is felfoghatták volna. Időről időre Őrmester is hősiesen viselkedett, például amikor a parancs ellenére sem volt hajlandó káromkodni vagy rabtársait verbálisan bántalmazni. Többnyire mégis őt tekinthetjük az engedelmes rab mintaképének. A leginkább kiegyensúlyozott rabnak Jerry-5486 bizonyult, a túlélés érdekében azonban ő a befelé fordulást választotta, nem segítette a többieket, noha támogatása a hasznukra lett volna. Kísérletünk kezdetekor volt egy mintánk, amelyben az alanyok az átlagos műveltségi szinttel rendelkező népességhez képest semmiféle eltérést nem mutattak egyik előzetesen mért dimenzióban sem. A véletlenszerűen „rab”, illetve „börtönőr” szerepbe osztott alanyok akár helyet is cserélhettek volna egymással. A rabokat az őröktől és a rabokat a társadalom egészétől általában megkülönböztető szempontok alapján semmiféle eltérést nem mutattak: egyik csoportban sem akadt senki, aki bűncselekményt követett volna el, aki testileg vagy lelkileg nem lett volna egészséges, aki intellektuálisan vagy társadalmi szempontból hátrányos helyzetben lett volna. A szerepek véletlenszerű kiosztása és az előzetesen felvett, összehasonlítható mérések alapján kijelenthető, hogy börtönünkbe egyik fiatalember sem hozhatott magával olyan egyéni patológiákat, amelyek utóbb, szerepük alakítása közben előálltak. A kísérlet elején a két csoport között nem volt kimutatható különbség; alig egy héttel később már nem hasonlítottak egymásra. Ezért elfogadható az a következtetés, miszerint a börtönszerű környezetben patologikus viselkedésüket a hirtelen rájuk ható helyzeti tényezők ereje váltotta ki. Ráadásul a helyzetet a háttérből egy rendszer hagyta jóvá és tartotta fenn, amely az én közreműködésemmel jött létre. Először is én voltam az, aki a leendő börtönőröknek lélektani eligazítást tartott, majd én és munkatársaim voltak azok, akiknek a támogatásával a menet közben kialakuló alapelvek és eljárások működésbe léphettek. Mit tudtunk meg az adatokból?

A rabok és az őrök között zajló interakciókról és a különleges eseményekről készült közvetlen megfigyeléseket mintegy tizenkét órányi videofelvétel, harmincórányi rejtett mikrofonnal készült hangfelvétel, kérdőívek, a személyiségben bekövetkező változást önbevallásos módszerrel követő mérések és interjúk egészítik ki. A kapott méréseket kvantitatív analízisnek vetettük alá, és az eredmények korreláltak a méréseinkkel. Az adatok értelmezésekor több probléma is felmerült: a viszonylag kisméretű minta; a rendelkezésre álló költségvetés és emberi erőforrás miatt nem készíthettünk folyamatosan felvételeket, ezért azt a stratégiai döntést hoztuk, hogy elsősorban az érdekesebb napi eseményekre fogunk összpontosítani (létszámellenőrzések, étkezések, láthatások, „bírósági” meghallgatások). Továbbá az ok-okozati összefüggések bizonytalanok a műszakon belüli és a műszakokon áthúzódó rab–őr kölcsönhatások miatt. Az egyéni viselkedés kvantitatív adatainak az elemzését egyértelműen megnehezítik a személyek és csoportok közötti összetett interakciók és az időalapú hatások. A hagyományos kísérletekkel ellentétben nem állt a rendelkezésünkre kontrollcsoport, amelynek tagjai sem rab-, sem őrszerepben nem részesültek kísérleti bánásmódban, akiknél az előzetes és utólagos felméréseket elvégeztük volna. Vizsgálatunkat szándékosan nem így terveztük meg, mert kísérletünknek – Stanley Milgram eredeti, engedelmességet vizsgáló kísérletéhez hasonlóan – inkább egy jelenség demonstrálása volt a célja, semmint ok-okozati kapcsolatok megállapítása. Úgy gondoltuk, ha első, feltáró vizsgálatunkkal érdekes megállapításokra jutunk, egy későbbi kutatás keretében kontrollcsoportot is alkalmazunk. 154 Az International Journal of Criminology and Penology című szakfolyóiratban és a www.prisonex.org honlapon megtalálható a mérések részletes leírása és elemzése. Személyiségfelmérések A kísérlet előtt néhány nappal az alanyokkal háromféle mérést végeztünk el az egyéni különbözőségek előzetes meghatározására: az F-skálával a tekintélyelvűséget, a Mach-skálával a személyközi manipulációs stratégiákat mértük, és a Comrey-féle személyiségskálát is használtuk. 155 F-skála – a konvencionális értékrendhez való merev ragaszkodás és az autoritás előtti behódolás, illetve az irányában való kritikátlan attitűd mérése az őr-, illetve rabszerepek kiosztása előtt nem mutatott ki statisztikailag szignifikáns különbséget az őrök és a rabok átlagértéke között (4,8, illetve 4,4). Figyelemre méltó megállapítást tehetünk viszont, ha összehasonlítjuk a kísérlet végéig bennmaradó öt rabnak és az öt korábban elengedett rabnak F-

skálán mért értékeit. A konvencializmus és tekintélyelvűség szempontjából több mint kétszer magasabb pontszáma (átlagérték  =  7,8) volt a börtönkísérlet tekintélyelvű környezetét a lezárulásig elviselő öt rabnak, mint korábban szabadon engedett társaiknak (átlagérték  =  3,2). Elképesztő, de amikor a rabok F-skálán kapott értékeit a legalacsonyabbtól a legmagasabb felé haladva emelkedő sorrendbe állítjuk, nagyon erős korreláció mutatható ki a kísérletben töltött napok számával (korrelációs koefficiens  =  0,90). Egy rab általában annál tovább kitartott, és a tekintélyelvű börtönkörnyezethez annál hatékonyabban alkalmazkodott, minél magasabb pontszámot ért el a rugalmatlanság, a konvencionális értékrendhez való ragaszkodás és az autoritás elfogadása – vagyis börtönünk jellegzetességeinek – tekintetében. Ezzel ellentétben a nyomást azok a rabok bírták a legkevésbé, akiknek az értéke a fenti vonások szempontjából az F-skálán a legalacsonyabb volt – amit van, aki bizonyára a javukra ír. 156 Machiavellizmus-skála – ahogy elnevezése is sugallja, a skálával az mérhető, hogy az egyén személyközi kapcsolataiban mennyire helyesli a hathatós előnyszerzésre irányuló manipulatív stratégiákat. Az őrök átlagértéke (7,7) és a rabok valamivel kissé magasabb átlagértéke (8,8) között azonban nem volt szignifikáns különbség, és az értékek alapján az sem volt megjósolható, mennyi ideig képesek a börtönkörülményeket elviselni. Arra számítottunk, hogy a mások manipulálásában magas értéket elérők készsége lényeges lehet a börtönkörnyezetben kialakuló napi kapcsolatokban, ám kiderült, hogy a megítélésünk szerint a börtönhöz legjobban alkalmazkodó rabok közül ketten a legmagasabb értéket érték el a Mach-skálán, míg ketten a szintén jól alkalmazkodó rabok közül a legalacsonyabb értéket. 157 Comrey-féle személyiségskála – ez az önkitöltős személyiségleltár nyolc alskálából áll, melyeket az őrök és rabok közötti diszpozíciós (személyiségjegyek terén mutatkozó) eltérés előrejelzésére használtunk. Az alskálák a következők: hitelesség, rendszeretet, konformitás, aktivitás, érzelmi stabilitás, extrovertáltság, férfiasság, empátia. A mérés alapján az őrök és a rabok átlagértékei gyakorlatilag felcserélhetők lehettek volna: a statisztikailag szignifikáns eltérést meg sem közelítették. Mi több, minden egyes alskála alapján a csoport átlaga a negyven–hatvan százalékos tartományba esett, amely Comrey szerint férfinépesség esetén normatívnak tekinthető. Ez az adat azt az állítást támasztja alá, miszerint a két különböző csoportba osztott egyetemisták személyisége „normálisnak” vagy „átlagosnak” mondható. Craig Haney és Curt Banks tehát jól megszűrték a jelentkezőket, olyan önkéntesekre esett a választásuk, akik „hétköznapi emberek”. Előzetesen semmiféle diszpozíciós tendencia alapján nem lehetett megkülönböztetni a később őr-, illetve rabszerepbe bújtatott kísérleti alanyokat. Néhány érdekes – de semmiképp nem szignifikáns – eltérés kimutatható volt az idő előtt elengedett és a megpróbáltatásokat átvészelő rabok között. Az

„átvészelők” magasabb pontszámot értek el a konformitás („a társadalom elfogadása olyannak, amilyen”), az extrovertáltság és empátia (segítőkészség, együttérzés, nagyvonalúság) szempontjából, mint azok, akiket fokozott stresszreakció miatt szabadon kellett engednünk. Érdekes mintázatok rajzolódnak ki, ha egyénileg vizsgáljuk meg azokat az őröket és rabokat, akik csoportjuk átlagához képest (1,5 vagy annál nagyobb szórású) eltérést mutatnak. Először is nézzük meg néhány rab személyes jellemvonását! Benyomásom szerint leginkább Jerry-5486 „van egyben”, amit egyértelműen alátámaszt, hogy lelki stabilitás tekintetében az összes többi rabnál magasabb pontszámot ért el, és szinte az összes többi pontszámával a népesség átlagértékeihez közelít. A többiektől mindig pozitív irányban tért el. Férfiasság szempontjából („nem sírja el magát könnyen, szerelmes történetek nem érdeklik”) is a legmagasabb pontszámot érte el. Rendszeretet (mennyire pedáns valaki, mennyi figyelmet fordít a tisztaságra, rendezettségre) tekintetében a legalacsonyabb pontszámot a celláját feldúló Stew-819 érte el. Nem érdekelték a szabályok, nem foglalkozott a renddel. Az aktivitás (fizikai tevékenység, kemény munka, testedzés szeretete) szempontjából, mit gondolnak, ki érte el a legmagasabb pontszámot? Igen, persze, Őrmester. A hitelesség kategóriájába tartozik a mások alapvető becsületességébe és jó szándékába vetett hit, és ebben a dimenzióban Clay-416 viszi a pálmát. És végül a konformitás (törvények betartása, társadalom elfogadása, ahogy van, mások nonkonformizmusának elutasítása) szempontjából mit gondolnak, ki érte el a legmagasabb pontszámot? Ki volt az, aki a leghevesebben reagált arra, hogy Clay-416 megtagadta az őrök utasításainak a végrehajtását? Igen, a jóképű szívtipró, Hubbie-7258 volt az illető! Az őrök esetében csupán néhány elért pontszám minősül érdekesnek, a társakhoz képest „atipikusnak”. Empátia tekintetében a legmagasabb pontszámot a „jó őr”, Geoff Landry kapta. Empátia és hitelesség szempontjából Varnish érte el a legalacsonyabb pontszámot, ugyanakkor a rend és tisztaság tekintetében az övé volt a legmagasabb. A Mach-skálán minden őr közül neki volt a legmagasabb pontszáma. Mindent egybevetve, a kísérletünk alatt tanúsított ridegen hatékony, gépies és közömbös viselkedését ez a tünetcsoport jellemzi. Míg megállapításaink azt sugallják, hogy személyiségméréssel egyes esetekben megjósolhatók a viselkedési különbségek, hasznossága tekintetében óvakodnunk kell a túlzott általánosítástól, amikor újszerű környezetben jelentkező egyéni viselkedési minták értelmezésére törekszünk. Például az összes általunk végzett mérés alapján Jerry-5486 volt a rabok között a „csúcs normális”. A személyiségleltár eredményei alapján Jerry után másodikként Doug-8612 minősülne a „legnormálisabb” személynek. A kísérlet előtti második „legnormálisabb” státuszából aligha lehetett volna megsejteni

„megőrülésének” bonyolult történetét. Az őrök esetében személyiségükben semmi előjelét nem láttuk annak a viselkedésbeli különbségnek, amely a négy legkegyetlenebb őr és kevésbé durva társaik között mutatkozott. Ez a szélsőséges viselkedésbeli különbség egyetlenegy prediszpozícióval sem magyarázható. Ha a rabokkal egyértelműen a legkegyetlenebbül, legszadistábban bánó két őr, Hellmann és Arnett mérési eredményeit nézzük, az derül ki, hogy minden személyiségdimenzióban hétköznapinak, átlagosnak mondhatók – kivéve egyet. Eltérést a férfiasság dimenziójában mutattak. Intuitív elméleti szakemberek rögtön igazoltnak vélnék feltételezésüket, hogy a férfiassági skála tetején Hellmann, vagyis az agresszív „John Wayne” található. Pedig épp az ellenkezője az igaz: az őrök közül ő érte el a legalacsonyabb pontszámot, sőt a rabokkal összehasonlítva is. A férfiasság dimenziójában az őrök közül Arnett kapta a legmagasabb pontszámot. Pszichodinamikus elemzők minden bizonnyal feltételeznék, hogy Hellmann kegyetlen, dominanciára törő viselkedése és az általa kieszelt homofób gyakorlatok mögött motivációként férfiatlanságának, esetleges látens homoszexualitásának elfojtása állhat. Mielőtt az elemzés lírába csapna át, sietek megjegyezni, hogy a kísérlet óta eltelt harmincöt évben az egykori kísérleti alany életvitelében nyomokban sem lelhető fel semmiféle különlegesség: férjként, apaként, üzletemberként és felelős állampolgárként egyaránt átlagos ember. Hangulati önjellemző melléknévlista – a kísérlet alatt kétszer és az élmények megbeszélése után közvetlenül még egyszer a kísérleti alanyok melléknévlistából választották ki az aktuális kedélyállapotukat leginkább leíró mellékneveket. A hangulati mellékneveket aszerint osztályoztuk, hogy negatív vagy pozitív hangulati állapotot tükröznek-e, és elkülönítettük azokat, amelyek aktivitást, illetve passzivitást jeleztek. Ahogy a raboknál megfigyelt állapot alapján várható volt, a rabok háromszor annyi negatív affektusról, érzelmi reakcióról számoltak be, mint pozitívról, és összességében sokkal negatívabban foglaltak állást, mint az őrök. Az őrök kicsivel több negatív, mint pozitív affektusról számoltak be. A két csoport között érdekes különbség a rabok hangulatának nagyobb mértékű ingadozása. A kísérlet alatt hangulati állapotukban kétszer vagy háromszor annyi eltérés mutatkozott, mint az érzelmileg viszonylag stabil őrökében. Az aktivitás-passzivitás dimenziójában a rabok általában kétszer magasabb pontszámot értek el, ami azt jelzi, kétszer annyira voltak nyugtalanok, mint az őrök. A börtönélmény érzelmileg mind a rabokat, mind az őröket negatívan befolyásolta, de a rabokra gyakorolt ártalmas hatása mélyebb volt, és nagyobb érzelmi labilitást váltott ki. Ha összehasonlítjuk a rabokat, akik végig börtönünkben maradtak azokkal, akiket idő előtt el kellett engednünk, azt látjuk, hogy az „átvészelők” hangulata határozottan negatívabb színezetű: csüggedt és szomorú. A rabok

hangulatának harmadik mérésekor, miután megtudták, hogy kísérletünknek vége, hangulatukban egyértelműen nagyfokú pozitív elmozdulás volt tapasztalható (a korábban elengedett személyek is részt vettek a megbeszélésen). Az immár „volt rabok” hangulatuk leírására olyan mellékneveket választottak, amelyek kevésbé negatívak, sokkal inkább pozitívak voltak – a negatív kedélyállapot foka a kezdeti 15,0 pontról 5,0 pontra csökkent, míg pozitív érzéseik a kezdeti alacsony szintről, 6,0 pontról hirtelen 17,0 pontra ugrott. Sokkal kevésbé érezték magukat passzívnak, mint korábban. Általánosságban elmondható, hogy a hangulati alskálák alapján a korábban elengedett rabok és a hat napot letöltők között már nem volt kimutatható különbség. Őszinte örömmel adok számot arról a lényeges konklúzióról, hogy a kísérlet lezárulásakor mindkét csoport visszaállt a kísérletet megelőző normális érzelmi válaszadás bázisszintjére. A normál szintre való visszaállás alanyaink szokatlan szerepjátékuk alatt tapasztalt lehangoltságának és stresszreakciójának „helyzetspecifikus” voltát jelzi. Ez utóbbi megállapítást többféleképpen értelmezhetjük. A börtönélmény hatása múlékony volt, mert a rabok a kísérlet lezárása után azonnal visszaálltak megszokott hangulati bázisszintjükre. Ez azt támasztja alá, hogy a gondosan kiválasztott résztvevők „lelkileg egészségesek” voltak, gyors visszaállásuk rugalmas ellenálló képességükről tanúskodik. A rabok összességében azonos reakciója azonban eltérő forrásból fakadhatott. A kísérlet lezárásáig kitartók örömmámorban úsztak, mert szabadságukat visszakapták, és a megpróbáltatást átvészelték. Ugyanakkor a kísérlet lezárása előtt elengedett személyek a negatív hatású helyzettől megszabadulva korábbi levertségükön ekkor már felülkerekedtek. Újonnan jelzett pozitív reakcióik annak is tulajdoníthatóak, hogy örültek egykori társaik szabadulásának, és egyben megkönnyebbültek, nem éreztek többé bűntudatot, amiért rabtársaikat magukra hagyták. Jóllehet volt őr, aki azt jelezte, örült volna, ha a kísérlet a tervnek megfelelően még egy hétig tart, összességében az őrök is örültek, hogy vége. Pozitivitásuk átlaga több mint megkétszereződött (4,0-ről 10,2-re emelkedett), míg negativitásuk alacsony értéke (6,0) még alacsonyabbra süllyedt (2,0). Csoportként tehát ők is visszanyerték lelki nyugalmukat és kiegyensúlyozottságukat, annak ellenére, hogy az iszonyatos börtönviszonyok kialakulásában maguk is szerepet játszottak. Hangulatuk helyreállt, de volt, akit a történtek megviseltek, és bánta, hogy a zaklatásokat nem akadályozta meg. Videofelvételek elemzése – Az őrök és a rabok közt zajló interakciókról készült felvételeken huszonöt esemény volt viszonylag jól elkülöníthető. A jeleneteket tíz viselkedési (és verbális) kategória szerint osztályozta két külső munkatárs, akik a kísérletben nem vettek részt. A felvételek besorolását

egymástól függetlenül végezték, értékelésük egyezőségi szintje kielégítő volt. A kategóriák a következők voltak: kérdésfeltevés, parancsosztás, információnyújtás, individuáció (pozitív), deindividuáció (negatív), fenyegetés, ellenállás, mások segítése, eszközök alkalmazása (valamilyen céllal) és agresszív megnyilvánulás. Amint az eredményeket összegző grafikonon látható, az őrök és a rabok közt túlnyomó részt negatív, ellenséges interakciókra került sor. Az asszertív viselkedés elsősorban az őrökre volt jellemző, míg a rabok többnyire viszonylag passzív hozzáállást tanúsítottak. A felvételeken vizsgált helyzetekben az őrökre a következők voltak a leginkább jellemzők: parancsosztás, rabok deindividuációja, agresszív megnyilvánulás a rabokkal szemben, fenyegetőzés és eszközök alkalmazása a rabok ellen. 158

ŐRÖK ÉS RABOK VISELKEDÉSE

Eleinte a rabok ellenállást tanúsítottak az őrökkel szemben, különösen a kísérlet első napjaiban, majd akkor, amikor Clay-416 éhségsztrájkba fogott. A

rabok általában pozitívan individualizáltak, kérdéseket tettek fel, és információt nyújtottak, mások irányában ritkán tanúsítottak negatív viselkedést, ami az önkényeskedő őrökre lett jellemző. Mindez csupán a kísérlet első napjaiban volt így. A másik individuációja és segítése volt az a két viselkedési kategória, amely kísérletünk hat napja alatt a legritkábban fordult elő. Segítségnyújtást mindössze egy ízben rögzítettünk – a másik iránti törődés egyetlen megnyilvánulását két rab között figyelhettük meg. A felvételek számszerűleg is alátámasztották a kísérlet alatt végzett megfigyeléseinket: a rabokat az őrök egyre fokozódó mértékben zaklatták. Ha összehasonlítjuk az első két, illetve az utolsó két létszámellenőrzés alatt az őrök és a rabok közt lezajlott interakciókat, akkor láthatjuk, hogy azonos időegység alatt kezdetben egyáltalán nem fordult elő deindividuáció, míg az utolsó létszámellenőrzések alkalmával átlagosan 5,4 ilyen megnyilvánulásra került sor. Ugyanígy kezdetben az őrök részéről kevés, átlagosan 0,3 sértő megjegyzés hangzott el, míg az utolsó nap azonos időegysége alatt átlagosan 5,7 alkalommal becsmérelték a rabokat. A videofelvételek adatainak időbeli elemzése azt mutatja, a rabok egyre inkább felhagytak a cselekvéssel. Idővel minden viselkedési kategóriában visszaesés volt megfigyelhető. Szinte soha nem kezdeményeztek semmit, a lehangoló nappalok és éjszakák múltával mind passzívabbá váltak. A videofelvételekből az is kiderül, hogy a rabokkal a „John Wayne” vezette éjszakás trió bánt a legkíméletlenebbül. Viselkedésük jelentősen eltért a reggeles és nappalos őrökétől: több parancsot adtak ki (egységnyi idő alatt átlagosan 9,3 parancs, míg a másik két váltásban 4,0); kétszer több sértő megjegyzést tettek a rabokra (5,2, illetve 2,3). A másik két gárdához képest a rabokat gyakrabban büntették meg. Az Arnett vezette triótól elhangzó finomabb verbális sértéseket az elemzések nem mutatták ki. Hangfelvételek elemzése – Időről időre rejtett mikrofon segítségével hangfelvétel készült a rabokkal, illetve őrökkel készített interjúkról, valamint a zárkákban a rabok közt elhangzó beszélgetésekről. A verbális megnyilvánulások általános természetét leírandó, kilenc kategória alapján ismét két független szakember végezte a besorolást. A kategóriák egyrészt kérdésfeltevésekre, információnyújtásra, kérések, követelések, parancsok közlésére vonatkoztak, másrészt a következőkre terjedtek ki: kritizálás, pozitív/negatív hozzáállás, pozitív/negatív önértékelés, individuáció/deindividuáció, a kísérletben való részvétel folytatása/befejezése, tervezett jövőbeni pozitív/negatív fellépés. Meglepő, de az őröknél majdnem ugyanolyan negatív hozzáállás és negatív önbecsülés volt kimutatható, mint a legtöbb rabnál. Sőt, Geoff Landry, a „jó őr” önértékelése az összes rabénál negatívabb volt, és általában negatívabb affektusok jellemezték, mint az összes résztvevőt, az egyetlen Doug-8612 kivételével. A rabokkal készített interjúkból kiderült, a rabok érzelmi állapotára,

önértékelésére és szándékaira (elsősorban az erőszakos fellépés és helyzetük megítélése szempontjából) az általános negatív hozzáállás volt a jellemző. Az élmény érzelmi hatása szempontjából az interjúk egyértelmű különbséget tártak fel a mindvégig bent maradó és az idő előtt elengedett rabok között. Interjúnként összehasonlítottuk a negatív hozzáállás, negatív érzelmi állapot, alacsony önbecsülés és erőszakos fellépésre való szándék megnyilvánulásának átlagos számát mind a bent tartott, mind az elengedett rabok esetében. A korábban szabadon engedett rabok negatívabb várakozásoknak adtak hangot, megnyilvánulásaik negatívabb affektusokról, alacsonyabb önértékelésről tanúskodtak, négyszer gyakrabban számoltak be támadó, erőszakos fellépést célzó szándékukról, mint rabtársaik, akik kiállták a próbát. Ezek figyelemre méltó trendek, közelítenek a statisztikailag szignifikánshoz. Mivel a zárkákat bepoloskáztuk, többé-kevésbé tudtuk, miről beszélgetnek a rabok egymás közt az alantas elfoglaltságok, a létszámellenőrzések és egyéb nyilvánosan zajló események közötti pihenőidőben. Ne feledjük, a cellák lakói nem ismerték egymást. Kizárólag zárkájukban nyílt lehetőségük az ismerkedésre, mivel a közös tevékenységek ideje alatt tilos volt a „csevegés”. Azt feltételeztük, hogy keresni fogják a közös pontokat, hiszen össze vannak zárva, és két hétig kénytelenek egymás társaságát élvezni. Arra számítottunk, hogy egyetemista létükről, tantárgyakról, barátnőkről, kedvenc csapatukról, zenéről, hobbiról fognak társalogni, megosztják egymással, mit terveznek a nyár hátra levő részére, elmondják, mire szánják a kísérletben megkeresett pénzüket. Egyáltalán nem így történt! Szinte az összes feltételezésünk tévesnek bizonyult. A beszélgetések pontosan 90%-ában a rabok a börtönnel kapcsolatos dolgokat tárgyalták meg. Mindössze a beszélgetések 10%-át tették ki személyes jellegű, nem a börtönünkkel kapcsolatos témák. A rabok leginkább az étellel és az őröktől elszenvedett sérelmekkel foglalkoztak, panaszbizottság felállítását fontolgatták, szökési kísérletet tervezgettek, szóba kerültek a látogatók, kibeszélték a többi zárka lakóit és az éppen magánzárkában elkülönített rabot. Nem éltek a lehetőséggel, hogy az őrök zaklatásaitól, az unalmas napirendtől egy kicsit is elszakadjanak, rabszerepüktől megszabaduljanak, és személyes identitásukat társas érintkezéssel megerősítsék. Az egyéniség bármiféle megnyilvánulását elnyomta a rabszerep. Szemléletmódjukat, aktuális érdeklődésüket a börtönkörnyezet határozta meg – időbeli orientációjuk a kitágult jelenre szorítkozott. Lényegtelen volt, hogy önmaguk bemutatására – a szelf-prezentációra – felügyelet alatt vagy attól megszabadulva kerítenek sort. Miután sem múltjukat, sem jövőbeni terveiket nem osztották meg társaikkal, mindössze annyit tudtak egymásról, amennyi a másik viselkedésének jelenben

tett megfigyelése alapján kikövetkeztethető volt. Azt pedig láttuk, hogy a létszámellenőrzések és más alantas tevékenységek kapcsán általában negatív képet alkottak egymásról. Társaik személyiségét az így kialakított kép alapján építették fel. A közvetlen helyzetre összpontosítottak, és ezzel ők maguk is hozzájárultak az élményeik negatív jellegét felerősítő mentalitás kialakulásához. Egy-egy rossz helyzettel úgy tudunk megbirkózni, ha átmeneti kategóriába zárjuk, képzeletben egy másfajta és jobb jövő perspektívájába helyezzük, amivel egyben felidézzük a megnyugtató múltat is. Az önmagukban felerősített rabmentalitásnak ártalmasabb következménye is volt: a rabok kezdték átvenni és elfogadni az őrök róluk kialakított negatív képét. A rabok között megfigyelt érintkezések felét a támogatás és az együttműködés hiánya jellemezte. Ennél is rosszabb, hogy amikor rabtársaikkal kapcsolatban állást foglaltak, vagy társaikra jobban odafigyeltek, az esetek 85%-ában a rabok kedvezőtlen, illetve degradáló véleményt alkottak a másikról! Ennek előfordulása statisztikailag szignifikáns: száz véletlenszerűen kiválasztott eset közül mindössze egyszer fordult elő, hogy egy-egy börtöntémánál nagyobb hangsúlyt kap valami, ami a börtönön kívül van. Száz véletlenszerűen kiválasztott esetből mindössze ötször fordult elő, hogy társaikat nem negatív, hanem pozitív vagy semleges jellemzőkkel illették. Ez azt jelzi, hogy a viselkedésükben megmutatkozó hatások „valósak”, és valószínűsíthetően nem annak tulajdoníthatók, hogy zárkájuk magányában beszélgetéseikben a témák közt szertelenül csapongtak. A nyomasztó börtönkörnyezet ilyen módon történő internalizációja (belsővé tétele) miatt a rabok társaikról akkor szereztek benyomásokat, amikor a másik kedvezőtlen helyzetben volt, birkamód viselkedett, vagy megalázó parancsokat gondolkodás nélkül teljesített. Ha börtönünkben nem alakult ki bennük a másik iránti tisztelet, hogyan alakulhatott volna ki önmaguk tisztelete? Ez a váratlan megállapítás az „agresszorral való azonosulás” jelenségére emlékeztet. 159 A kifejezést a pszichológus Bruno Bettelheim alkalmazta annak leírására, hogy a náci koncentrációs táborokban a foglyok hogyan tették belsővé, azaz internalizálták elnyomóik hatalmát (a kifejezést elsőként Anna Freud használta). Bettelheim megfigyelte, hogy néha egy-egy fogoly a náci őrökhöz hasonlóan viselkedik, fogolytársait bántalmazza, mi több, az SS-egyenruha egy-egy levetett darabját is magára ölti. Ellenséges, kiszámíthatatlan környezetben az elkeseredett élni akarástól vezérelve az áldozat ösztönösen megérzi, mit akar az agresszor, de az ellenállás helyett átveszi az agresszor szerepét, és maga is agresszorrá válik. A hatalommal rendelkező őrök és a kiszolgáltatott foglyok közötti rémisztő hatalmi egyenlőtlenség efféle mentális akrobatika segítségével csökkenthető lélektanilag a lehető legkisebbre. Eggyé válunk az ellenségünkkel – mentálisan. Az önbecsapás lehetetlenné teszi helyzetünk reális felmérését,

nem tudunk hatékonyan fellépni, megküzdési stratégiáink nem működnek, képtelenek vagyunk a lázadásra, és nem érzünk empátiát szenvedő társaink 160 iránt. Az élet a megtévesztés művészete; önmagunk és mások becsapása akkor eredményes, ha szokássá válik és zavartalanul fenntartható. William Hazlitt „On Pedantry”, The Round Table Börtönkísérletünk tanulsága és üzenete A tudomány erénye Bizonyos szempontból börtönkísérletünk semmit nem tárt fel, amit a börtönlét árnyoldalairól ne tudnánk amúgy is szociológusoktól, kriminológusoktól, fogvatartottak elbeszéléseiből. A börtön kegyetlen hely, az emberi természetből gyakran a legrosszabbat hozza elő. Többször szül erőszakot, többször eredményez újabb bűncselekményt, mint ahányszor pártfogoltjait konstruktívan jó útra vezetné. A hatvanszázalékos vagy ennél magasabb arányú visszaesés azt jelzi, hogy a börtön pusztán forgóajtóként működik, amelyen a bűnelkövetők ki-be járnak. A börtön, mint a bűnüldözés eszköze a társadalom kudarcot vallott kísérlete. Vizsgálatunkkal mit tudunk hozzátenni ennek megértéséhez? A válasz, úgy gondolom, a kísérlet alapvető protokolljában rejlik. Valódi börtönben a börtönhelyzet és a börtönlakók fogyatékosságai összekeverednek, kibogozhatatlanul összegabalyodnak. Emlékeznek még magyarázatomra, amelyet a Palo Altó-i rendőrkapitányságon adtam az őrmesternek, aki azt firtatta, minek nekünk saját börtön, miért nem végezzük el megfigyeléseinket az egyik helyi börtönben. Kísérletünkkel fel kívántuk mérni, milyen hatással van a szimulált börtönkörnyezet az ott-tartózkodókra, őrökre és rabokra egyaránt. Valódi környezetben nem tudtunk volna olyan dolgokat megvalósítani, és azok alapján következtetéseket levonni, mint így, ellenőrzött kísérleti keretek közt. Szisztematikus kiválasztási eljárásunknak köszönhetően a börtönünkbe bekerülő személyek hétköznapi, testileg-lelkileg egészséges fiatalok voltak, soha egyikük sem tanúsított antiszociális viselkedést, nem követett el sem bűncselekményt, sem erőszakos cselekedetet. Egyetemistákkal dolgoztunk, akiknek az értelmi képessége az átlagosnál jobb volt, alacsonyabb iskolai végzettségű kortársaiknál kevésbé voltak előítéletesek, jobban bíztak a jövőben. A kísérleti alanyok véletlenszerűen – a kísérleti kutatómunka záloga a véletlen beosztás –, kapták a rab, illetve az őr szerepét, nem vettük figyelembe, melyik szerepet vállalták volna szívesebben. Az ellenőrzött

kísérleti körülmények magukban foglalták a módszeres megfigyeléseket, különféle adatok gyűjtését és statisztikai elemzését. Mindezek együttes alkalmazásával a kutatás paraméterein belül lehetséges volt az élmény hatásának meghatározása. Börtönkísérletünk protokolljának a segítségével különválasztottuk a személyt a helytől, a diszpozíciót a helyzettől, a „jó almákat” kivettük a „rossz hordóból”. Ugyanakkor el kell fogadnunk, hogy minden kísérlet „mesterséges”, hiszen pusztán utánzata annak, ami a valós világban fellelhető. Mesterséges voltuk ellenére a stanfordi börtönkísérlethez hasonló ellenőrzött kutatások vagy más, a későbbi fejezetekben leírt szociálpszichológiai vizsgálatok révén jelentős mértékben általánosítható eredményekre juthatunk, ha kellő érzékenységgel 161 végezzük ezeket, és megragadjuk az „e világi realizmus” lényegi vonásait. Egy sor fizikai adottsága miatt börtönünk egyértelműen nem nevezhető „igazi börtönnek”, de a bebörtönzés meghatározó lélektani vonásait magában hordozta, ami véleményem szerint a „börtönélmény” szempontjából alapvető. Minden megállapítás, amelyre egy kísérlet alapján jutunk, két kérdést vet fel: Mihez képest? Mekkora a külső validitása, érvényessége, azaz a kísérleti körülményeken túl, a valós világban milyen párhuzamok magyarázatát segítheti elő? Az ilyen kutatások értéke jellemzően abban rejlik, hogy rajtuk keresztül alapvető folyamatokra tudunk rávilágítani, okozati sorrendiséget tudunk felállítani, és meg tudjuk határozni a megfigyelt hatást jelző változókat. A kísérletek segítségével ok-okozati összefüggések is megállapíthatók, és ha statisztikailag szignifikánsak, akkor nem lehet őket véletlen egybeesésnek minősíteni, és figyelmen kívül hagyni. A szociálpszichológia egyik úttörője, az elmélet és a kutatás terén egyaránt jeleskedő Kurt Lewin évtizedekkel ezelőtt a kísérleti szociálpszichológia, mint tudomány létjogosultsága mellett érvelt. Lewin szerint a valós világból konceptuálisan és gyakorlatilag is jelentős kérdések emelhetők ki, és kísérleti laboratóriumi körülmények között tesztelhetők. Úgy vélte, jól megtervezett vizsgálatokkal és a független változók (a korábbi faktorokat a viselkedés prediktoraiként használva) körültekintő manipulációjával terepen vagy megfigyeléses vizsgálatok keretében nem azonosítható, konkrét ok-okozati összefüggések állapíthatók meg. Lewin még továbbment, és azt hirdette, hogy az így nyert tudással társadalmi változás idézhető elő, a kutatásokon alapuló bizonyítékok segítségével a társadalmat és az emberi viselkedést nemcsak 162 megérthetjük, hanem a változtatásra és jobbításra is kísérletet tehetünk. Igyekeztem inspiráló útmutatása szerint eljárni. Őrök – hatalmi átalakulás

Erőteljesebben érezzük hatalmunkat, ha valaki lelkét megtörjük, mint ha a szívét elnyerjük. Eric Hoffer The Passionate State of Mind A véletlenszerűen börtönőrszerepbe bújtatott önkéntes kísérleti alanyok közül néhányan újsütetű hatalmukkal szinte azonnal visszaéltek – szadista viselkedésük a rabok számára lealacsonyító, megalázó, bántó volt. Cselekedeteik megfelelnek a gonosz első fejezetben javasolt definíciójának. Mások kemény, kíméletlen őröket alakítottak, hatalmukkal nem különösebben éltek vissza, de a sanyargatott rabokkal nem éreztek együtt. A néhány „jó őrnek” minősíthető börtönőr ellenállt a hatalom csábításának, és a rabokkal olykor megértő volt, apróságokkal, egy-egy almával vagy cigarettával kedvezett nekik. A rendszert újrateremtő és fenntartó borzalom és annak szövevényessége börtönkísérletünkben messze meg sem közelítette a náci koncentrációs táborok viszonyait, mégis elképesztő párhuzamok vonhatók az auschwitzi haláltáborokban működő náci orvosok és a kísérletünkben szerepüket játszó őrök között. A náci orvosok ugyanúgy három kategóriába sorolhatók, mint kísérletünk börtönőrei. Robert Jay Lifton Náci orvosok című könyvében a következő három kategória szerint osztályozza őket: „ügybuzgók, akik szenvedélyesen vették ki a részüket a megsemmisítés folyamatából és a gyilkolás érdekében »különmunkát« is végeztek; olyanok, akik többé-kevésbé metodikusan végezték az eljárást, és nem tettek se többet, se kevesebbet, mint amennyit érzésük szerint tenniük kellett; és azok, akik csak vonakodva vettek részt a 163 megsemmisítési folyamatban.” Vizsgálatunkban az alapértelmezés szerint „jó” őrnek minősültek a feladatukat vonakodva végző börtönőrök. Apró figyelmességeik ellentétben álltak társaik gonoszságával. Mint már említettem, soha egyikük sem lépett közbe, nem akadályozta meg a „rossz” őrök ördögi játékait; soha senki nem tett panaszt a kutatást végző munkatársaknál; munkájukat soha nem hagyták abba idő előtt, és soha nem késtek el, rendkívüli események idején soha nem tagadták meg a túlórázást. A tétlenség bűnét valósították meg. Geoff Landry számított a leginkább jó szándékú őrnek. Éjszakás őr volt, a leginkább rossz szándékú őr, Hellmann mellett szolgált, ám Geoff egyetlenegyszer sem tett kísérletet őrtársa „lehűtésére”, soha nem emlékeztette, hogy csupán „kísérletről” van szó, hogy teljesen fölösleges a rabokat játszó srácok folyamatos sanyargatása. Beszámolójából kiderül, hogy Geoff némán, magában gyötrődött – mint a rabok. Ez a jóravaló őr valószínűleg képes lett volna a rabok sérelmére elkövetett, egyre eszkalálódó túlkapások visszaszorítására, ha lelkiismerete konstruktív fellépésre ösztökéli.

Jómagam hosszú pályafutásom alatt több egyetemen is tanítottam, és tapasztalatom szerint a diákok többnyire nem foglalkoznak a hatalom kérdésével, általában rendelkeznek annyival, amennyivel saját világukban elboldogulnak, ahol értelmes, kemény munkával képesek céljaik megvalósítására. A hatalom kérdése akkor válik aktuálissá, amikor valakinek nagy hatalma van, és meg akarja tartani, vagy amikor valaki csekély hatalommal rendelkezik, és nagyobbra tör. Sokak számára azonban a hatalom megszerzése az egyetlen cél, hiszen az erőforrások mind a hatalmasságok kezében vannak. Henry Kissinger, a Nixon-kormány külügyminisztere ezt a fajta csábítást a „hatalom afrodiziákuma” kifejezéssel írta le. Ezért vonzódnak gyönyörű fiatal nők ronda, de befolyásos vénemberekhez. Rabok – patológiák Börtön az, ahol az ember akarata ellenére van. Epiktétosz, Elmélkedések 2. sz. Érdeklődésünk kezdetben nem az őrökre, hanem elsősorban a rabokra irányult, kíváncsiak voltunk, hogyan alkalmazkodnak új, alárendelt, hatalom nélküli státuszukhoz. Azon a nyáron teljes egészében lekötött a bebörtönzés lélektanát feldolgozó stanfordi kurzus, amelynek egyik oktatója voltam, és szerettem volna azt hinni magamról, hogy az elnyomottak oldalán állok. A nyári kurzuson a börtönőrök visszaéléseiről, a fogvatartottak megalázásáról Carlo Prescott látott el bennünket érzékletes beszámolókkal. Más börtönviselt személyek a rabok közötti szexuális zaklatásokról és a bandaháborúkról osztották meg velünk egyéni tapasztalatukat. Így hát Craig, Curt és én a raboknak szorítottunk, reménykedtünk, hogy a rabok képesek lesznek az őrök nyomásgyakorlásának ellenállni, és az alsóbbrendűség rájuk kényszerített külső jegyei ellenére meg tudják őrizni személyes méltóságukat. Okosan ellenszegülő rabként – mint akit Paul Newman alakított a Bilincs és mosolyban – el tudtam képzelni magam, de börtönőrként nem. Örültünk, hogy a rabok szinte azonnal fellázadtak, hogy rossz néven, zaklatásnak vették az őrök által kitalált megalázó feladatokat, hogy tiltakoztak az önkényesen alkalmazott rendszabályok és a fárasztó létszámellenőrzések ellen. A „börtönlét tanulmányozása” nem a rabok előzetes várakozásai, az önkéntes kísérleti alanyokat toborzó újsághirdetésben vázoltak szerint alakult. Arra számítottak, hogy letudják azt a néhány órányi munkát, utána pedig olvashatnak, pihenhetnek, szórakozhatnak, beszélgethetnek egymással. Tulajdonképpen eleinte mi is így képzeltük, még esti filmvetítés is szerepelt a tervezett programban. Aztán jött a fogolylázadás, és az őrök a kezükbe vették

az irányítást. Az őröktől elszenvedett folyamatos zaklatás különösen feldúlta a rabokat, és megviselte őket a magánszféra hiánya, az összezsúfoltság a szűkös zárkákban, az állandó felügyelet, a szabályok önkényes érvényesítése, a kiszámíthatatlan büntetésosztás. Amikor a zendülés kezdetén az őrök hozzánk fordultak segítségért, mi kihátráltunk, és egyértelművé tettük, hogy tartózkodunk a beavatkozástól, nekik kell döntést hozniuk, mi csupán megfigyelők vagyunk. Ekkor még nem uralkodott el rajtam a börtönigazgatói mentalitás, úgy viselkedtem, mint a kutatás vezetője, aki arra kíváncsi, hogy rendkívüli helyzetben hogyan viselkednek az őrök. Doug-8612 oroszlánrészt vállalt a börtönlázadás megszervezésében, hirtelen összeomlása mindenkit váratlanul ért. Megrázó volt, ahogy eszeveszetten tiltakozott minden ellen, ami véleménye szerint azt bizonyította, hogy rosszul bánunk a rabokkal. Önkéntelenül is csodáltam merészségéért, amikor így üvöltözött: „Ez csak egy kibaszott játék! Egy szaros kísérlet! Nem börtön! Dr. Zimbargo [sic!] meg le van szarva!” Nem hittük el, hogy valóban annyira rosszul érzi magát, mint amennyire mutatta. Ha még emlékeznek rá, amikor először fordult hozzám azzal, hogy el akar menni, megpróbáltam rávenni, hogy „vamzerkedjen” nekünk, cserébe megígértem, nem fogják az őrök zaklatni. Azt is említettem, milyen nehéz döntést volt kénytelen Craig Haney egyedül meghozni, amikor a kísérlet megkezdése után harminchat órával szabadon engedte a rabot: Egyikünk sem számolt ilyen eseménnyel, így nem volt tartaléktervünk sem. Ugyanakkor ez a fiatalember rövid fogva tartása ellenére határozottan zavart lelkiállapotba került, rosszabb állapotban volt, mint amilyennel bárkinél számoltunk, mire a második hét végére ér a börtönkísérlet. A kísérlet szempontjait félretéve, erkölcsi/humanitárius döntést hoztam, amikor úgy határoztam, hogy a 8612-es rabot szabadon kell engednünk. Mivel magyaráztuk, hogy minden szakmai feltételezésünket keresztülhúzva, valaki ilyen hamar, ilyen súlyos stresszreakcióban szenved? Craig így emlékszik magyarázatunkra, amely mellett csökönyösen kitartottunk: Azonnal arra a kézenfekvő és megnyugtató következtetésre jutottunk, hogy bizonyára azért roppant össze, mert gyenge volt, vagy valamiféle személyiséghibából adódott, hogy a szimulált börtönkörnyezetre túlérzékenyen és szélsőségesen reagált. Valójában aggódtunk, úgy véltük, minden bizonnyal hiba csúszott a kísérleti alanyok kiválasztásába, ha nem akadt fenn a szűrőn egy erősen „sérült” egyén. Csupán később ébredtünk a nyilvánvaló ellentmondás tudatára, arra, hogy a helyzet hatására bekövetkező,

valóban váratlan és rendkívüli eseményt azonnal „diszpozíciós okokkal” magyaráztuk. Pontosan abból a gondolkodási sémából nem 164 tudtunk kitörni, amelyet kísérletünkkel bírálni kívántunk. Végül Doug zavart állapotának megítélésére álljon itt az ő visszaemlékezése: Elhatároztam, hogy ki akarok jutni, és akkor beszéltem magukkal, meg minden, és mindenre nemet mondtak, és szarakodtak velem, meg minden, és akkor visszaküldtek, és rájöttem, hogy csak szarakodnak velem, és ez nagyon felbőszített, ezért úgy döntöttem, mindenképp kijutok, bármi áron, és több tervet is kieszeltem, hogyan juthatnék ki. Az tűnt a legkönnyebb megoldásnak, amivel nem ártok senkinek, és nem okozok kárt semmiben, ha eljátszom, hogy bediliztem, és így is tettem. Amikor a veremben voltam, szándékosan hergeltem magam, ezzel akkor is tisztában voltam, amikor Jaffe magához hívatott. Nem akartam a veremben tombolni, Jaffe előtt akartam kiborulni, hogy biztosan kiszabaduljak, és akkor még így, feldúlt állapotban is ügyeskedtem, ki voltam borulva, érti, hogyan játszhatná el az ember, hogy ki van borulva, ha nincs kiborulva… az őrült nem tudja eljátszani, hogy őrült, csak ha tényleg kicsit őrült, érti? Nem tudom, hogy tényleg becsavarodtam-e, vagy csak felhergeltem magam… Pipás lettem a fekete fickóra, mi a neve, Carter? Valahogy így, és magára is dr. Zimbardo, mert rabszolgamunkára szerződtetett… és ahogy utána játszott velem, de mi mást tehetett 165 volna, ezt kellett tennie, a maga kísérletéről volt szó. Miért számít a helyzet? Erőteljes társas környezet hatására bizonyos esetekben az emberi természet akár olyan drasztikus átalakuláson is átmehet, mint az elixír hatására Robert Louis Stevenson Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete című lenyűgöző történetében. A stanfordi börtönkísérlet iránti lankadatlan érdeklődés véleményem szerint a bekövetkezett megdöbbentő „személyiségátalakulásnak” köszönhető: a szituációban rejlő erő hatására jó emberek börtönőrszerepben hirtelen gonoszságokat művelnek, rabszerepben patologikusan passzív áldozatokká válnak. A jó emberek befolyásolhatók, megronthatók, rávehetők a gonosz viselkedésre. Elérhető, hogy irracionális, ostoba, önpusztító, antiszociális és értelmetlen módon nyilvánuljanak meg. Mindez bekövetkezik, ha „totális helyzetbe” kerülnek, amely azzal hat az emberi természetre, hogy megingatja

a személyiség, a jellem, az erkölcsi elvek stabilitásának és 166 kikezdhetetlenségének képzetét. Hinni akarunk az emberek alapvető, rendíthetetlen jóságában, abban, hogy képesek a külső nyomásnak ellenállni, hogy képesek a helyzetekben rejlő kísértést racionálisan felmérni, és nem engedni. Az emberi természetet istenéhez hasonlatos tulajdonságokkal ruházzuk fel, olyan erkölcsi és értelmi adottságokkal, amelyek révén igazságosnak és bölcsnek tudhatjuk magunkat. Leegyszerűsítjük az emberi tapasztalás összetettségét, amikor látszólag átjárhatatlan határvonalat húzunk a jó és a gonosz között. Az egyik oldalon vagyunk mi, a hozzánk hasonlók, a mi fajtánk; a vonal másik oldalára helyezzük őket, az őhozzájuk hasonlókat, az ő fajtájukat. Annak a mítoszát teremtjük meg, hogy a szituációkban működő erők ránk nem hatnak, és ezzel épp az ellenkezőjét érjük el: bukásunkat készítjük elő, mert nem vagyunk kellőképp a tudatában a szituációs tényezők nyomásának. A stanfordi börtönkísérlet és sok más társadalomtudományi kutatás (melyeket a 12. és 13. fejezetben mutatunk be) olyan üzenetet hordoz, melyet nem szívesen veszünk tudomásul: többnyire mi is jelentős személyiségátalakuláson esünk át, ha a küzdőtéren találjuk magunkat, ahol a társas erők kíméletlen tűzpróbáját kell kiállnunk. A küzdőtéren kívül szépen elképzeljük, mit tennénk, ám ennek semmi köze nincs ahhoz, amivé lehetünk, és amire képessé válhatunk, ha odakerülünk. A stanfordi börtönkísérlet félreérthetetlenül tudatja velünk, emberekkel, ideje leszámolnunk a túlzottan leegyszerűsített képzettel, miszerint a rossz helyzetek jó énünk segítségével legyűrhetők. A különféle helyzetekben ható negatív erőket a legjobb esetben is csak elkerülni, hárítani, esetleg kissé megváltoztatni vagyunk képesek, ha tisztában vagyunk potenciális „fertőző” hatásukkal, amelyre hasonló helyzetben mások fogékonynak bizonyultak. Nem árt, ha magunkévá tesszük a római vígjátékíró, Terentius felismerését: „Semmi sem idegen tőlem, ami emberi.” Ezt a leckét már többszörösen meg kellett volna tanulnunk a náci koncentrációs táborok őreinek személyiség-átalakulásából, vagy destruktív szekták, például a Jim Jones tiszteletes vezette Népek Temploma vagy a japán Aum Shinrikyo okozta tragédiákból. A Boszniában, Koszovóban, Ruandában, Burundiban és a szudáni Dárfúr térségében elkövetett népirtások és kegyetlenkedések szintén azt bizonyítják, hogy a területszerzést és a nemzet biztonságát hangoztató elvont ideológiák hatására semmivé lesz a mások iránti emberség és együttérzés. Amire ember valaha képes volt, legyen az bármilyen borzalom, a körülményektől függően mi magunk is képesek vagyunk rá. Ez a tudás nem menti a gonoszságot, hanem demokratizálja, a felelősséget a hétköznapi emberek közt osztja meg, nem hárítja kizárólag deviáns személyekre vagy zsarnokokra – őrájuk, de nem miránk.

A stanfordi börtönkísérlet elsődleges tanulsága egyszerű: számít a helyzet. A társas helyzetek sokkal mélyebb hatással lehetnek az egyének, csoportok, nemzeti vezetők viselkedésére és gondolkodására, mint hisszük. Bizonyos helyzetekben olyan erőteljes hatásoknak lehetünk kitéve, hogy úgy 167 viselkedünk, ahogy el sem tudnánk képzelni magunkról. A szituációs tényezők nyomása leginkább új környezetben érzékelhető, amelyben az emberek új viselkedésük megválasztásakor nem tudnak korábbi irányvonalakhoz igazodni. Következésképpen a helyzet elemzésével kell kezdenünk, amikor valaki – saját magunk vagy mások – érthetetlen, szokatlan viselkedésének az okát szeretnénk megérteni. A diszpozíciós elemzés (gének, személyiségvonások, egyéni patológiák stb.) kizárólag akkor indokolt, ha a helyzetet feltáró nyomozómunka ellenére a rejtély megoldatlan marad. Kollégám, Lee Ross kifejezésével élve, ez a megközelítés az „attribúciós irgalom” gyakorlatát igényli. Ez azt jelenti, hogy a cselekedetért nem tesszük azonnal felelőssé az elkövetőt, hanem irgalmat gyakorlunk, és legelőször a körülményeket, a meghatározó szituációs tényezőket vizsgáljuk meg. Attribúciós irgalomról beszélni könnyű, ám betartani nehéz, mert a legtöbbször elménk erőteljesen torzít – „alapvető attribúciós hibát” követünk el 168 –, ami ésszerű gondolkodásunkat gátolhatja. Az individualizmust támogató társadalmakban, például nálunk az Egyesült Államokban és sok nyugateurópai országban az emberek azt hiszik, a diszpozíció fontosabb, mint a helyzet. Túlhangsúlyozzuk a személyiséget, és alábecsüljük a helyzet nyomását, amikor mások viselkedésére keresünk magyarázatot. Remélem, könyvem elolvasása után felfigyelnek majd arra, hogy ez a kettős elv milyen gyakran lép működésbe saját gondolkodásukban és mások megítélésében. Ahogy börtönkísérletünk is igazolja, a szituáció igenis számít; az elkövetkezőkben a helyzetek néhány jellegzetességét fogjuk megvizsgálni. A szabályok hatalma a valóság alakításában Börtönkísérletünkben a helyzet hatóereje számos tényezőből tevődött össze, amelyek közül önmagában egyik sem volt jelentős, ám halmozódva már számottevőnek bizonyultak. A helyzet egyik fő jellegzetessége a szabályozottság volt. A szabályok a viselkedés ellenőrzésének egyszerűsített módját szolgálják. Bennük nyilvánul meg, mi szükséges, elfogadható és jutalmazandó, mi elfogadhatatlan és ezért büntetendő. A szabályok idővel a maguk önálló életét élik, és akkor is kényszerítő erővel hatnak, amikor lényegtelennek, pontatlannak mondhatók, vagy a végrehajtók szeszélyei szerint változnak.

A „rendszabályok” betartására hivatkozva kísérleti börtönőreink többnyire igazolni tudták a rabok háborgatását. Emlékezzenek csak, micsoda megpróbáltatás volt a raboknak az őrök és a körletparancsnok által kitalált tizenhét önkényes szabály memorizálása! A társas viselkedés hatékony összehangolásában a szabályok elengedhetetlenek: a közönség hallgassa végig az előadót, a sofőrök álljanak meg, ha a közlekedési lámpa pirosra vált, az emberek ne furakodjanak mások elé a sorban. Vannak viszont szabályok, amelyek egyszerűen hatalmi védőernyőt nyújtanak megalkotóinak vagy végrehajtatóinak. Természetesen az utolsó, legfőbb szabály – a stanfordi börtön házirendjében is – mindig arról rendelkezik, hogy a felsorolt szabályok megszegéséért büntetés jár. Ebből következik, hogy valakinek vagy valamilyen hivatalos szervnek késztetéssel és felhatalmazással kell rendelkeznie, hogy a büntetést végrehajtsa, lehetőleg nyilvánosan, ami egyben a potenciális szabálysértők elrettentéséül is szolgál. Az amerikai komikus, Lenny Bruce igen találóan részletezi, hogyan alakulnak ki a szabályok, amelyek azt rendezik, kinek áll jogában a szomszéd kertjébe átdobni a szart a kerítésen, és kinek nem. Azt is elbeszéli, hogyan szerveződik az a rendőri alakulat, amelynek feladata a „ne dobj szart a hátsó udvaromba” szabály érvényesítése. A szabályokat és végrehajtóit a helyzet hozza létre, de a rendőrséget a rendszer alkalmazza, és a szabálysértők megbüntetésére a börtönöket is a rendszer építi fel. Amikor a szerep valósággá válik Felveszed az egyenruhát, megkapod a szerepet, jobban mondva a feladatot, hogy tarts rendet és fegyelmet. Persze hogy nem ugyanaz a személy vagy, mint utcai ruhában, más szerepkörben. Miután felveszed a khaki egyenruhát, a foncsorozott napszemüveget és megfogod a gumibotot, átváltozol, szerepet játszol. Magadra öltötted a jelmezt, és ennek megfelelően viselkedsz. (Hellmann) Amikor a színészek egy kitalált figurát alakítanak, gyakran olyan szerepbe kell bújniuk, amelyik személyes identitásuktól igencsak eltér. Megtanulják, hogy úgy beszéljenek, úgy mozogjanak, úgy egyenek, sőt úgy gondolkodjanak, ahogy a szerep ezt tőlük megkívánja. Megvan a szakmai tudásuk ahhoz, hogy az eljátszott figura és személyes identitásuk ne mosódjon össze, a valóságban tőlük mégoly távol álló szerep alakítása közben is képesek arra, hogy önmagukat a háttérbe szorítsák. Olykor azonban jól képzett színészekkel is előfordul, hogy a határok összemosódnak, a függöny lemegy, de ők tovább

élik a szerepet. Többé már nincs szükség a közönségre, mert a szerep a színész fejében van. Érdekes példával szolgál a brit televíziós sorozat, a The Edwardian Country House arra a jelenségre, amelyben az eljátszott szerep „túl valóságossá” válik. Több mint nyolcezer jelentkezőből választották ki azt a tizenkilenc személyt, aki ebben a brit reality-sorozatban egy elegáns vidéki birtok kiszolgáló személyzetét alakította. A személyzetet irányító főkomornyik szerepét játszó személynek a kor szigorú hierarchiáján alapuló viselkedési normáit kellett követnie, az illető mégis „megrettent” attól, milyen könnyedén alakult át zsarnoki főnökké. A főkomornyikot játszó hatvanöt éves építészt meglepte, milyen gyorsan bele tudott bújni a többi szolga felett abszolút hatalmat biztosító szerepébe: „Hirtelen rájöttem, meg se kell szólalnom. Elég, ha felemelem az ujjam, és mindenki elhallgat. Rettenetes volt ez a felismerés – megdöbbentő.” Az egyik szobalány szerepét játszó fiatal nő, aki a valóságban üzletkötőként dolgozott egy utazási irodában, hirtelen láthatatlannak érezte magát. Így számol be arról, hogy a többiekkel együtt hogyan alkalmazkodott szolgai alázatot követelő szerepéhez: „Először meglepődtem, aztán megijedtem, hogy milyen könnyen belénk fojtják a szót. Egykettőre megtanultuk, nincs helye a feleselésnek, és alárendelt szerepünket 169 elfogadtuk.” Szerepeink általában helyzethez, munkához, funkcióhoz kötődnek – legyünk bár professzorok, portások, papok, szociális munkások vagy éppen pornószínészek. Szerepünket az adott helyzetben alakítjuk – otthon, az iskolában, a templomban, a gyárban vagy a színpadon. Szerepünket rendszerint félre tudjuk tenni, amikor visszatérünk másik, „normális” életünkbe. Vannak azonban alattomos szerepek, amelyeket nemcsak időről időre, a forgatókönyv szerint játszunk el, hanem jobbára a magunkévá is tesszük. Internalizáljuk akkor is, ha tudjuk, mesterséges, időleges, szituációkhoz kötött szerepekről van szó: szülő, gyermek, szomszéd, főnök, beosztott, segítő, gyógyító, kurva, katona, koldus, tolvaj és sorolhatnánk még. A dolgokat tovább bonyolítja, hogy egyszerre többféle szerepet kell eljátszanunk, amelyek közül egyik-másik alapvető értékrendünkkel és meggyőződésünkkel nehezen egyeztethető össze, olykor azzal ellentétes is lehet. Ahogy börtönkísérletünkben is történt, a szerepjátszás, mint elhatárolódás, a valódi egyéntől való elkülönülés jelentős átalakulást okozhat, ha a szerep által megkívánt viselkedés kifizetődő. Az „osztály bohóca” kivívja magának azt a figyelmet, melyet tehetsége és tanulmányi eredménye alapján képtelen lenne, ám emiatt soha nem is veszik komolyan. Kezdetben a félénkség is lehet felvett szerep, mert ezzel kivédhetők a kínos társas érintkezések, a helyzetekből adódó sutaságok, mígnem a szerep gyakorlásával az emberben kialakul a félénkség.

Legalább ennyire nyugtalanító, hogy az emberek iszonyatos dolgokat képesek művelni, ha az eljátszott szerepnek engedve merev határokat vonnak, és így határozzák meg, mi az, ami adott körülmények között helyénvaló, az elvárásoknak megfelel és elfogadott. Az efféle merev szerephűség hatására az emberek életét „normál üzemmódban” irányító erkölcs és értékrend különválik. A kategorizálás énvédő mechanizmusa segít nekünk, amikor meggyőződéseink és tapasztalataink egymásnak ellentmondó részleteit külön rekeszekbe zárjuk, és így lehetetlenné válik értelmezésük és egymásra hatásuk. Így lesz a jó férjből házasságtörő, a jámbor papból egy életre pederaszta, a jólelkű farmerből szívtelen rabszolgatartó. Tudatában kell lennünk annak, hogy a szerepjátszás szemléletünket átformálhatja. Szerepváltás: gyógyítóból gyilkos A legrosszabb forgatókönyvből a náci orvosok dolgoztak, akik azt kapták feladatul, hogy a koncentrációs táborokban a foglyok közül válasszák ki azokat, akikre megsemmisítés vár, és azokat, akiken „kísérletet” lehet végezni. Szokásos gyógyító szerepük helyett újat kaptak – emberölésben kellett segédkezniük. Mivel a csoportkonszenzus alapján a közjó érdekében ténykedtek, a legvégletesebb lélektani védekezési formákat választották, hogy ne kelljen szembesülniük a zsidók tömeges elpusztításában való bűnrészességük tényével. A folyamatok részletesebb megismerése céljából ismét a szociálpszichológus Robert Jay Liftonhoz fordulunk. Az újonnan érkező orvosokat kezdetben elborzasztotta, amit láttak: Azt szokták kérdezni, hogy „hogyan lehet ezt itt megtenni?” Erre aztán volt egyfajta sablonos válasz… ami mindent tisztába tett. Mi a jobb neki [a fogolynak] – ha szarban döglik meg [verreckt] vagy ha a gázban [gázfelhőn] megy a mennybe? Vagyis, a tömeggyilkosság az élet megváltoztathatatlan ténye, és mindenkitől elvárták, hogy alkalmazkodjon hozzá. A „végső megoldás” (Endlösung) kifejezés a zsidók tömeges kiirtásának megjelölésére kettős lélektani célt szolgált: „tömeggyilkosságot jelentett anélkül, hogy úgy hangzana, vagy ilyen érzést keltene, a fókuszpontot pedig a problémamegoldásra helyezte.” Így egy bonyolult probléma megoldása lett a feladat, és egy-egy pragmatikus cél eléréséhez bármilyen szükséges eszköz igénybe vehető volt. Ezzel a szellemi csavarral az orvosok napi gyakorlatából kiiktatható lett az érzelem és a könyörület. A megsemmisítésre ítélt foglyok szelektálása ennek ellenére „oly terhes volt, hogy a náci orvosok minden lehetséges mechanizmust megmozgattak annak

elhárítása érdekében, hogy tetteiket pszichológiailag felfogják”, így kerülhették meg a gyilkosságokban való bűnrészességük tényét. Egyesek számára a „pszichikai zsibbasztás”, az érzelmek és az észlelés különválasztása lett az íratlan szabály, míg mások a „megkettőződés” tudathasadásos megoldását választották. A kegyetlenség és tisztesség polaritása miatt „minden SS-orvos két, radikálisan különböző pszichológiai konstellációra támaszkodhatott az Énjén belül: az egyik az »általánosan elfogadott értékeken«, valamint a »normális személy« iskolázottságán és hátterén alapult, a másik pedig „ezen a [náci-auschwitzi] ideológián, amelynek értékei egészen különböztek az 170 általában elfogadottaktól.” Napról napra e kettősség között ingadoztak. Egymást feltételező szerepek és forgatókönyvek Bizonyos szerepek egymást feltételező társas viszonyokon alapulnak; a börtönőrszerep értelmetlen, ha nincs, aki eljátssza a rabszerepet. Rab sem lehet senkiből, ha nincs, aki vállalja a fogva tartó szerepét. Börtönkísérletünkben a szerepek eljátszása nem igényelt előzetes felkészítést. Emlékezzenek csak az első napra, az őrök feszélyezettségére és a rabok komolytalankodására új szerepük próbálgatásakor! A kísérleti alanyok azonban gyorsan a szerepükbe illeszkedtek, amint az őr–rab szimbiózisban az alapvető hatalmi különbség természete egyértelművé vált. Az őröknek és a raboknak szerepjátszásukhoz kezdetben a hatalommal és a hatalom hiányával kapcsolatos egyéni tapasztalataik szolgáltatták a forgatókönyvet. A saját megfigyeléseikre hagyatkoztak, a szüleik közötti interakciókat (hagyományosan az apa a fogva tartó és az anya a fogoly), önmaguk reakcióit tekintélyszemélyekkel, orvosokkal, tanárokkal, felettesekkel szemben és végül a kulturális bevésődéseket, a filmekben látott börtönéletet használták fel alapul. A felkészítést elvégezte helyettünk a társadalom. Nekünk mindössze a szerepükben nyújtott rögtönzés mértékét kellett dokumentálnunk – adatok formájában. Bőségesen van bizonyítékunk arra, hogy a kísérlet alatt időről időre gyakorlatilag minden alanyunk úgy érezte, túlment a szerepjátszás felszíni követelményein, és a bebörtönzés lélektanának mélystruktúrájába hatolt. Eleinte az őrök reakcióit valószínűleg befolyásolta a nekik tartott orientációs megbeszélés, amelyen vázoltuk, milyen hangulat megteremtésével szeretnénk a bebörtönzés valóságát szimulálni. Vázoltuk ugyan, milyen követelményeknek megfelelve lehetnek „jó színészek”, ám indokolatlannak tűnik, hogy instrukcióinkat akkor is betartották, amikor egymás közt voltak, vagy úgy gondolták, nem figyeljük őket. A kísérlet után készült jegyzetekből kiderül, néhány őr különösen durván viselkedett, amikor egy-egy rabbal kettesben maradt, például amikor a

börtönünkön kívül eső illemhelyre kísérte a rabot, akit a falnak lökött vagy a piszoárhoz szorított. Megfigyeléseink alapján az őrök késő éjjel és hajnalban bántak a legdurvábban a rabokkal, amikor – mint utóbb megtudtuk – arra számítottak, nem végzünk megfigyeléseket, és nem készítünk videofelvételt. Ráadásul az őrök egyre kíméletlenebből léptek fel, noha a rabok nem tanúsítottak ellenállást, és állapotuk romlásának nyilvánvaló jelei is megmutatkoztak. Egy hangszalagra rögzített interjúban az egyik őr nevetve felidézi, hogy az első nap bocsánatot kért, amiért egy rabot meglökött, de a negyedik nap már cseppet sem nyugtalanította a rabok taszigálása és megalázása. Craig Haney mélyreható elemzése feltárja, milyen átalakulást idézett elő a hatalom az őrökben: A kísérlet megkezdése előtt nemcsak a rabokkal, hanem minden leendő őrrel elbeszélgettem, és úgy éreztem, valamennyire megismertem őket. Talán ez lehet az egyik oka annak, hogy a kísérlet előrehaladtával az egyre szélsőségesebb és durvább viselkedésük ellenére sem éreztem semmiféle ellenszenvet irántuk. De minden bizonnyal idővel árulónak tartottak, amiért a rabokkal mindig négyszemközt beszéltem – feltehetően „tanácsadást” tartottam –, és olykor utasítottam az őröket, tartózkodjanak az indokolatlanul kíméletlen fellépéstől. Szóváltásunkról az egyik őr így írt naplójában: „A pszichológus letol, amiért az egyik rab kezét összebilincselem, és a szemét bekötöm, amikor elvezetem a szobájából, mire én felháborodva megjegyzem, hogy ez biztonsági intézkedés, és különben sincs semmi köze hozzá.” Gyakorlatilag jól kiosztott. Bizarr fordulat! Helyre rakott, mert nem igazodom a segédletemmel megteremtett, szimulált környezetben kialakuló normáikhoz. Tette mindezt egy olyan személy, aki szerepét 171 véletlenszerűen kapta. Normaszegések: szerepjáték és felelősségvállalás Mindaddig, amíg egy szerepbe belebújhatunk, ugyanakkor szükség esetén a szereptől el is határolódhatunk, lehetőségünk van a „kimagyarázkodásra”, a személyes felelősségvállalás alól való kibújásra, hiszen a bajok a szerep miatt keletkeznek. Cselekedeteinkért elhárítjuk a felelősséget, a szerepet okoljuk, amely meggyőződésünk szerint valódi természetünktől merőben idegen. Érdekes párhuzam vonható a náci SS-vezérek védekezésével a nürnbergi perben: „Parancsot teljesítettem.” A mi esetünkben a védekezés így hangzik:

„Nem én tehetek róla, én csak a szerepemet játszottam ott és akkor – valójában nem is én voltam az.” Idézzék csak fel, hogy a televíziós műsorban mivel indokolta Hellmann a megaláztatást, amit Clay-416 kénytelen volt elszenvedni tőle. Arra hivatkozik, hogy a saját szakállára kísérletezett, azt akarta megtudni, meddig mehet el a rabokkal, mikor fognak fellázadni, és kiállni a jogaikért. Valójában azt igyekezett bizonyítani, hogy azért viselkedett kíméletlenül, mert ezzel a rabokat jóra akarta ösztönözni; mintha az általa elkövetett kegyetlenségért a rabok jutalma a lázadás lett volna. Hol a hiba utólag rögtönzött érvelésében? Egyértelműen kiderül, ha végiggondoljuk, hogyan reagált arra, hogy Clay-416 megtagadta az evést, Őrmester pedig mások becsmérlését. Jogaik és elveik mellett való kiállásukat nem nyugtázta elismeréssel, hanem dühében még veszettebbül bánt velük. Hellmann őrként a kapott hatalmával élt vissza, amikor a szerep követelményeit túlteljesítve saját kíváncsisága és szórakozása kedvéért „kísérletezett”. A stanfordi börtönkísérlet utóéletéről a Los Angeles Times egyik újságírója 2004-ben cikket írt. A riportban mind Hellmann, mind Doug-8612 ugyanúgy érvelt, amikor az egyik „kegyetlenségére”, illetve a másik „kiborulására” terelődött a szó: csupán a szerepüket játszották, Zimbardo kívánsága 172 szerint. Tényleg így lett volna? Mintha Kuroszava A vihar kapujában című filmjének újabb részeit játszották volna el, amikor a történteket a saját verziójuk szerint adták elő. Névtelenség és egyéniségvesztés A szabályok és szerepek ereje mellett az emberek szokásos külsejét elrejtő, a névtelenséget erősítő és a személyes elszámoltathatóság esélyét csökkentő egyenruhák, kosztümök, álarcok is hatalmi elemekké válhatnak egy adott helyzetben. Az emberek könnyebben hajlanak az antiszociális viselkedésre, ha névtelennek hiszik magukat, amikor valódi személyazonosságukat senki sem ismeri (vagy senkit sem érdekel). Ez különösen így van, ha a környezet lehetővé teszi, hogy valaki indulatait kiélje, illetve arra hivatkozhasson, hogy parancsot teljesít, irányelvet követ, amellyel amúgy általában nem ért egyet. Az őrök, a körletparancsnok és jómagam esetében a foncsorozott napszemüveg szolgálta ezt a célt, viselésével könnyebben távolságot tudtunk tartani, és személytelenné váltunk. Az egyenruha közös azonosságtudatot adott az őröknek, amit a személytelen „felügyelő úr” megszólításuk is megerősített. Vizsgálatok sora (amelyekre a későbbiekben térünk ki) bizonyítja, hogy a deindividuáció, az egyéniségvesztés könnyebbé teszi az erőszakos vagy vandál cselekmények, illetve lopások elkövetését – legyen szó felnőttekről

vagy gyerekekről, az ilyen helyzetek kedveznek az antiszociális viselkedésnek. A folyamat ismerősnek tűnhet William Golding A legyek ura című regényéből. Ha egy csoport minden egyes tagja deindividualizált állapotban van, mentális működése megváltozik: a múlt és a jövő távolivá és lényegtelenné válik, mert a jelen egy kitágult pillanatában él. Az elmét az érzelmek uralják, az elmélkedést a cselekvés. Ebben az állapotban az embereket nem segítik a szokásos kognitív és motivációs folyamatok, amelyek viselkedésüket általában a társadalmilag kívánatos irányba terelik. Apollói racionalitásuk és kiegyensúlyozottságuk helyét átengedik a dionüszoszi tobzódásnak, sőt akár a káosznak is. Így a következmények figyelmen kívül hagyásával háborúzni épp olyan könnyű, mint szeretkezni. Kognitív disszonancia: a gonosz racionalizálása A saját meggyőződésünkkel ellentétes szerep nyilvános eljátszása érdekes következménnyel jár: kognitív disszonancia áll elő. A kognitív disszonancia állapota akkor következik be, amikor viselkedésünk és meggyőződésünk között ellentmondás keletkezik, amikor cselekedeteink nem helyénvaló attitűdökből következnek. A disszonancia feszélyező érzés, erőteljesen arra ösztökél, hogy vagy nyilvános viselkedésünkön, vagy belső meggyőződésünkön változtassunk, különben a disszonanciát nem tudjuk feloldani. Az emberek figyelemre méltó erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy a meggyőződésük és a viselkedésük közötti ellentmondás helyett valamiféle funkcionális következetességet teremtsenek. Minél nagyobb az ellentmondás, annál nagyobb a motiváció az összhang helyreállítására, és annál nagyobb mértékű változásokra számíthatunk. A disszonancia mértéke nem jelentős, ha jó okunk volt arra, hogy másoknak ártsunk – életünk forgott kockán, katonaként ez volt a feladatunk, tekintélyt parancsoló személytől kaptunk utasítást, pacifista meggyőződésünkkel ellentétesen cselekedtünk, de kifizetődő volt. A disszonancia hatása annál nagyobb, minél kevesebb indokot tudunk felhozni viselkedésünk igazolására, például, ha csekély összegért, fenyegetettség hiányában teszünk valami elítélendőt, és tettünk alátámasztására alig áll rendelkezésünkre elégséges igazolás, ésszerű magyarázat. A disszonancia erősödik, és a csillapítására tett kísérletek akkor a legerőteljesebbek, ha az ember szabad akaratának tudatában van, vagy ha egy adott helyzetben nem veszi észre, illetve helytelenül méri fel az ellentmondásos cselekedet végrehajtására késztető nyomást. Az ellentmondásos cselekedetet képtelenség letagadni vagy megszépíteni, ha nyilvánosan történt. Ezért a változtatás kényszere a disszonancia egyenletének képlékenyebb, belső elemeire irányul – az értékrendre,

attitűdökre, meggyőződésekre, sőt akár az észlelésre is. Ezeket a 173 megállapításokat jelentős kutatások támasztják alá. Hogyan idézhette elő a disszonancia a stanfordi börtönkísérletben az őrök viselkedésében megfigyelt változásokat? Szabad akaratukból, önként jelentkeztek a feladatra, vállalták a többműszakos kemény munkát, amiért óránként két dollár fizetség járt. Egyáltalán nem egyszerű szerepük eljátszásához kevés eligazítást kaptak. Naponta nyolc órán át következetes alakítást kellett nyújtaniuk. Egyenruhájukkal együtt a szerepüket is magukra öltötték, játszaniuk kellett az udvarban, játszaniuk kellett mások – rabok, szülők és látogatók – jelenlétében. Tizenhat órányi megszakítás, szolgálaton kívüli idő után ismét a szerepükbe kellett helyezkedniük. Ettől jelentős disszonancia keletkezett bennük. Szerepviselkedésük internalizálását (belsővé tételét) és idővel egyre határozottabb, durvább fellépésüket támogató kognitív és indulati válaszképzésük stílusát valószínűleg a jelentős mértékű disszonancia váltotta ki. De még többről van szó. Mivel az őrök egyéni meggyőződésükkel nehezen összeegyeztethető cselekedetek mellett kötelezték el magukat, magyarázatot kellett keresniük, meg kellett indokolniuk, miért tesznek olyasmit, ami ellentétes azzal, amiben hisznek, ami mellett erkölcsileg kiállnak. A legkülönféleképpen álcázott, disszonanciát teremtő körülmények közepette értelmes emberek rávehetők az irracionális cselekvésre. A szociálpszichológia nincs híján a bizonyító példáknak, hogy amikor ez bekövetkezik, okos emberek ostobaságot művelnek, épelméjű emberek őrültséget visznek véghez, erkölcsös emberek becstelenséget követnek el. A történtek után „jó” érvekkel racionalizálják, miért tették azt, amit képtelenség letagadni. Az emberek nem annyira racionálisak, mint amennyire ügyesen racionalizálnak – kimagyarázzák az egyéni erkölcsrendjük és az általuk véghezvitt cselekedet között feszülő ellentmondást. Eközben önmagukat és másokat is meggyőznek arról, hogy döntésüket ésszerű megfontolások alapján hozták meg. A disszonancia olyan iszonyatos erővel hat, hogy érzéketlenné válnak következetességük fenntartását erőteljesen ösztönző belső késztetésükre. A társas jóváhagyás ereje Az emberek általában nincsenek tudatában, hogy viselkedési repertoárjukra ennél is erősebb hatást gyakorol a társas jóváhagyás igénye. Olyan erőteljes az igényünk arra, hogy elfogadjanak, kedveljenek, tiszteljenek bennünket – hogy rendes, normális embernek tűnjünk, aki nem lóg ki a sorból –, hogy készek vagyunk akár a legőrültebb, a legképtelenebb viselkedést is vállalni, ha idegenek azt mondják, így a helyes. Mindannyian jót derülünk a Kandi kamera

igazságot leleplező epizódjain, mégis ritkán figyelünk fel azokra a pillanatokra, amikor saját életünkben mi magunk vagyunk a kandi kamera „sztárja”. A disszonancia érzésén kívül az őrökre a konformitás kényszere is nyomást gyakorolt. A csoportnyomás hatására fontos volt „csapatjátékosként” fellépni, a kialakuló normához igazodni, amely megkövetelte a rabok legkülönfélébb módon történő dehumanizálását. A kíméletlen őrt minden műszakban legalább egy másik őr is utánozta. A jó őr deviánsnak számított, és némán kínlódott a társas elismerést biztosító körön kívül. A valóság társas felépítése Valahányszor az őrök felvették katonai jellegű uniformisukat, hatalmat is vettek magukhoz, míg a rabok azonosító számmal ellátott, gyűrött tunikájukban kiszolgáltatottnak érezték magukat. Az őrök gumibottal, síppal szerelkeztek fel, szemüket napszemüveggel takarták el; a rabok bokáján lánc volt, hosszú hajukat nejlonharisnyából készített sapka szorította le. A helyzeti különbségek nem a ruhából vagy a felszerelésből adódtak; a hatalom forrása sokkal inkább keresendő a lélektani elemekben, amelyekből mindkét csoport szubjektív módon felépítette az egyenruhák jelentését. Úgy érthetjük meg, milyen sokat számít a helyzet, ha feltárjuk, hogyan érzékelnek és értelmeznek egy adott viselkedési környezetet a benne cselekvő emberek. A társas valóságot a helyzet különböző összetevőinek tulajdonított jelentés teremti meg. A társas valóság egy helyzet fizikai jellegzetességeinél több elemből áll össze. Különféle lélektani folyamatokat indít el az, ahogyan a szereplők helyzetükre, az aktuális viselkedési színtérre reflektálnak. Az ilyen gondolati képzetek a helyzet érzékelését befolyásoló meggyőződések, és általában azért szükségesek, mert így illeszthető vagy igazítható a helyzet a benne résztvevő elvárásaihoz és egyéni értékrendjéhez. Elvárásaink meggyőződéseinkből fakadnak, amelyek megerősödnek, ha önbeteljesítő jóslattá válnak. Példa erre Robert Rosenthal pszichológus és Lenore Jacobson iskolaigazgató híres kísérlete. Miután általános iskolai tanárokkal elhitették, hogy osztályukban egyes gyerekek a „későn érő, de tehetséges” kategóriába tartoznak, a tanulók tanulmányi teljesítménye javult – 174 jóllehet a neveket a kutatók véletlenszerűen sorsolták ki. Tanulóik lappangó tehetségének a tudata a tanárokból pozitív hozzáállást váltott ki, és a gyerekek ténylegesen jobb teljesítményre voltak képesek a velük szemben tanúsított megváltozott magatartásuk következtében. A Pygmalion-hatással van dolgunk: azzá lettek, amit elvártak tőlük – jó tanulók. Sajnálatos módon ennek az ellenkezője sokkal gyakoribb, vagyis amikor a tanárok bizonyos tanulócsoportoktól gyengébb teljesítményt várnak el, például kisebbségi csoportokhoz tartozóktól, esetenként fiúktól. A tanárok negatív sztereotípiáját

megerősíti, ahogyan akaratlanul is bánnak velük, és ennek következtében a tanulók képességeikhez viszonyítva rosszabbul teljesítenek. Börtönkísérletünkben a résztvevők bármikor bedobhatták volna a törülközőt. Nem lehetett volna őket maradásra kényszeríteni sem fegyverrel, sem a törvény eszközével: mindössze egy hivatalos nyomtatványt írtak alá, amivel vállalták, hogy két héten keresztül a kísérlet érdekében minden tőlük telhetőt megtesznek. A szerződő felek (önkéntes kísérleti alanyok, kutatók, humán kísérleteket jóváhagyó bizottság) azt feltételezték, hogy szabad akaratuk nincs korlátozva, a kísérletből bármikor ki lehet lépni. A kísérlet második napján kibontakozó események hatására azonban a rabokban az a képzet alakult ki, hogy szabad akaratából senki sem távozhat. Soha senkitől nem hangzott el, hogy „a kísérletből ki akarok szállni”. Ehelyett sokan passzív stratégiát választottak, a szorongás fokozott tüneteit mutatták, szabadon bocsátásukat így csikarva ki. Beleragadtak az őrök kiszámíthatatlan és ellenséges fellépésével létrehozott megalázó helyzetbe, és az új társas valóságot ennek megfelelően teremtették meg. A rabok önmaguk börtönőreként viselkedtek. A társas valóság megteremtésének egy másik aspektusára világít rá a szabadlábra helyezési kérelmeket elbíráló „bíróság” raboknak felajánlott „egyezsége”. Mindenkit szabadon kellett volna engednünk, amennyiben kész volt lemondani „rabként” megkeresett pénzéről. A legtöbb rab elfogadta az alkut, szabadon bocsátása fejében lemondott a keresetéről, ugyanakkor semmiféle jelét nem mutatta, hogy a kísérletből valóban ki akar szállni. Minden rab hagyta, hogy csuklójára bilincs, fejére papírcsuklya kerüljön, és a szabadulás esélyét feladva, visszament az alagsori börtönbe. Dehumanizáció: az a hitvány másik Isten nevében irtsd a sárgákat! Felirat egy Vietnamban szolgáló amerikai katona sisakján. Embertársainkkal rosszabbat ritkán tehetünk, mint ha megfosztjuk őket emberi mivoltuktól, ha a dehumanizáció lélektani folyamatának következtében értéktelennek tartjuk őket. Ez akkor következik be, ha a „másikra” úgy gondolunk, mint akinek nem ugyanolyan érzései, értékei és szándékai vannak, mint nekünk. Kisebbítünk, a tudatunkból kitörlünk minden emberi tulajdonságot, amely közös bennünk és „azokban”. Mindez az intellektualizálás, a tagadás és az izoláció énvédő lélektani mechanizmusai révén jön létre. A szubjektív, személyes, érzelmi alapú emberi kapcsolatokkal ellentétben a dehumanizált kapcsolatokra a tárgyiasítás, az elemzés és az érzelmi, empátiás tartalom hiánya a jellemző.

Martin Buber kifejezésével élve, a humanizált kapcsolatok „Én–Te” kapcsolatok, míg a dehumanizált kapcsolatok „Én–Az” kapcsolatok. Idővel gyakran a dehumanizáló személyt is áthatja a tapasztalat negatívsága, ekkor az „Én” megváltozik, és tárgyak közötti, vagy közvetítő és áldozat közötti „Az– Az” kapcsolat jön létre. A címkék, sztereotípiák, jelszavak és propagandaképek megkönnyítik mások rossz emberként, alsóbbrendűként, 175 nem egészen emberi lényként, „állatként” való hamis beállítását. A dehumanizáció az alkalmazkodást is szolgálhatja, ha kényszerhelyzetben, válsághelyzetben, esetenként munkánkból adódóan mások privátszférájába kell tolakodnunk, és emiatt szokásos érzelmi reakcióinkat ki kell iktatnunk. Előfordulhat ez sebészeknél, amikor egy másik személy testén drasztikus beavatkozást kell végrehajtaniuk, vagy egy szerencsétlenség első szemtanúinál. Ugyanez gyakran megesik, ha munkánkban nagy az esetterhelés, ha nap mint nap sok emberrel kell foglalkoznunk. Egyes gondozói szakmákban, például a klinikai pszichológiában, a szociális munkában és a gyógyításban ezt a folyamatot az együtt érző távolságtartás kifejezéssel írják le. Ez paradox helyzet, hiszen a klienseket azért dehumanizáljuk, mert így jobban tudunk segíteni nekik, felépülésüket jobban 176 tudjuk szolgálni. A dehumanizáció általában megkönnyíti a tárgyiasított személyek elleni erőszakot és ártalmas cselekményeket. Nehéz elképzelni, hogy az őrök alábbi megjegyzései a rabok ellen irányultak, egyetemista társaik ellen, akik kizárólag a véletlennek köszönhetően nem viseltek egyenruhát: „Egymás becsmérlésére kényszerítettem őket, puszta kézzel tisztíttattam velük a vécékagylót. A rabokat gyakorlatilag barmoknak tekintettem, és csak arra tudtam gondolni, hogy vigyázni kell velük, nehogy forraljanak valamit.” Egy másik őr ezt mondja: „Elegem volt a rabokból: rongyosak, büdösek, a börtön is bűzlik tőlük. Meg akartam győződni róla, hogy egymásnak esnek-e, ha úgy parancsoljuk.” Egy sor közvetlen, folyamatosan sulykolt üzenet segítségével a stanfordi börtönkísérletben, akár a valódi börtönökben, létrejött az elembertelenítő, azaz dehumanizáló környezet. A szabadság elvesztésével kezdődött, a privátszféra megvonásával folytatódott, majd a személyes azonosságtudat megsemmisülésével zárult. A rabok eltávolodtak múltjuktól, közösségüktől, családjuktól, a megszokott valóságot felváltotta az aktuális valóság, amelyben arra kényszerültek, hogy másokkal egy cellába zárva éljenek, ahol személyes tér gyakorlatilag nem létezett. Viselkedésüket külső, kényszerítő szabályok és az őrök önkényes döntései irányították. Vagyis az érzelmek az általam ismert összes börtönhöz hasonlóan a mi börtönünkben is rejtve maradtak, elfojtódtak, eltorzultak. Néhány nap múltán sem az őrök, sem a rabok nem mutattak semmiféle gyöngédséget vagy törődést. Intézményi környezetben, ahol az egységes tömegreakció az elfogadott norma, az emberi érzelmek megnyilvánulása indulati, gyakran

kiszámíthatatlan egyéni reakciókra korlátozódik. A rabok dehumanizációja sokféleképpen történt az őrök bánásmódján és a megalázó intézményi eljárásokon keresztül. Az „összeroppanásokat” leszámítva, érzelmeik elfojtásával a rabok is hozzájárultak önmaguk dehumanizációjához. Érzelem nélkül nincs emberség. Reflektorfényben a stanfordi börtönkísérlet Nem sokkal lezárulása után kísérletünk egy sor váratlan, drámai esemény következtében – mészárlás a kaliforniai San Quentin börtönben és a New York állambeli Attica büntetés-végrehajtási intézetben – reflektorfénybe került. A két esemény miatt hirtelen országos jelentőséget tulajdonítottak a szituációs tényezők hatását vizsgáló, nem túl nagyszabású tudományos kísérletünknek. A stanfordi börtönkísérlet befejezése után egy nappal a Kalifornia állambeli San Quentin börtönben több börtönőr és fogvatartott meghalt, amikor a bebörtönzött politikai aktivista, a fekete bőrű George Jackson feltehetően szökést kísérelt meg. Három héttel később az ország másik felében, a New York állambeli Attica börtönben fogolylázadás tört ki. Az elítéltek hatalmukba kerítették az intézményt, negyven személyt – börtönőrt és civil személyzetet – öt napon át túszként tartottak fogva. A börtönben uralkodó embertelen, dehumanizáló viszonyokon változtatni akaró lázadókkal New York állam kormányzója, Nelson Rockefeller nem egyezkedett, hanem kivezényelte a katonaságot, hogy bármi áron tegyen rendet. A börtön udvarában több mint negyven fogvatartottat és túszt öltek meg, sokan megsebesültek. A két esemény időbeni közelsége a közfigyelmet a börtönviszonyokra irányította. Több kongresszusi bizottság is felkért, ismertessem stanfordi börtönkísérletünk általánosan hasznosítható tanulságait. Szakértőként tanúskodtam a San Quentin börtönben történt lázadás hat gyanúsítottja közül az egyik fogvatartott bírósági tárgyalásán. A San Quentin börtön igazgatóhelyettesével televíziós vitaműsorban vettem részt, ennek hatására az országos tévécsatorna dokumentumfilmet készíttetett a stanfordi 177 börtönkísérletről. Kutatásunkról a Life magazin is cikket közölt – a stanfordi börtönkísérlet berobbant a köztudatba. A stanfordi börtönkísérlet és a kor szelleme A játék börtönünkben szerzett élmények hatására a kísérleti alanyokban előidézett személyiség-átalakulás mértékét sokkal pontosabban meghatározhatjuk, ha belegondolunk, milyen időket éltünk a hatvanas évek

végén, a hetvenes évek elején. A tekintély elvetése, a „katonai-ipari hatalmi rendszer” ellenzése, háborúellenes nagygyűlések szervezése, a polgárjogi és nőmozgalmak ügyének támogatása volt napirenden. „Harminc fölött senkiben sem lehet bízni” – vallották a szüleiket kritizáló, a merev társadalmi konvenciók ellen lázadó fiatalok. A kísérletezés ideje volt – szex, kábítószer, rock and roll. A hosszú haj ideje. A „hippik”, a hajukba virágot tűző kaliforniai „virággyermekek” ideje volt, a civil kurázsi ideje, a békeszeretet és az individualizmus ideje. A harvardi pszichológus, Timothy Leary ennek a generációnak a pszichedelikus szellemi guruja, hármas igét hirdetett: „kiugrani” (a hagyományos társadalomból), „beindulni” (tudatmódosító szerekkel), „ráhangolódni” (belső világunkra). Az igazságtalanság és elnyomás ellen lázadó fiatalok ellenkultúrájukkal elítélték a vietnami háború erkölcstelenségét, az értelmetlen öldöklést, és támadták a hibája beismerésére képtelen kormányzatot, amely hét megveszekedett évig nem volt hajlandó engedni, és Vietnamból kivonulni. Hasonló értékek hatották át az európai és ázsiai diákmozgalmakat is. Amerikai kortársaikhoz képest az európai fiatalok sokkal harciasabban támadták a fennálló hatalmi rendszert. Fellázadtak a politikai ortodoxia és az egyetemek szellemiségében uralkodó maradiság ellen. A párizsi, berlini és milánói diákok „kiálltak a barikádokra”, nyíltan szembeszálltak a véleményük szerint reakciós, elnyomó rendszerrel. A diákok jobbára szocialistának vallották magukat, támadták a fasiszta és kommunista totalitarizmust, és helytelenítették a sok fiatal továbbtanulását ellehetetlenítő pénzügyi korlátokat. Ha csoportként gondolunk a börtönkísérletben részt vevő fiatalokra, akkor ők ebből az ellenkultúrából érkeztek, amelyet a lázadás, az egyéni útkeresés, a tekintélyelvűség és a konformitás elvetése jellemzett. Arra számítottunk, hogy kísérleti alanyaink nagyobb ellenállást tanúsítanak az intézményi hatalommal szemben, nem engednek a rájuk kényszerített „rendszer” nyomásának. Nem sejtettük előre, hogy a börtönőr szerepbe bújtatott srácok készségesen magukévá teszik a hatalommal élés mentalitását, hiszen, ha megadtuk volna a választás lehetőségét, egyikük sem lett volna börtönőr. Még a kemény legény Hellmann is inkább rab lett volna, mert mint elárulta: „Az emberek nem szimpatizálnak a börtönőrökkel.” A kísérletben részt vevő fiatalok gyakorlatilag egytől egyig úgy gondolták, kisebb törvénysértésért esetleg börtönbe juthatnak a jövőben, azt viszont kizárták, hogy börtönőrként vállaljanak munkát, nem ezért iratkoztak be az egyetemre. Ez úgy is értelmezhető, hogy a börtönőrszerepet feladatul kapó személyekre nem volt jellemző a későbbiekben tanúsított erőszakos vagy önkényeskedő viselkedés. Nem úgy érkeztek stanfordi börtönünkbe, hogy hajlamosak lettek volna arra, hogy másoknak ártsanak, másokat zaklassanak, másokon uralkodjanak. Ha egyáltalán valamire hajlamosnak voltak tekinthetők, akkor inkább generációjuk szocializációjának megfelelően a

másokkal való törődésre hajlottak. Azt sem volt okunk feltételezni, hogy a rabok szerepét játszó fiatalok ilyen gyorsan összeomolhatnak, hiszen mentálisan és lelkileg egészségesen jöttek börtönünkbe. Ezt az időbeli és kulturális kontextust érdemes észben tartanunk, amikor kísérletünk későbbi időpontban, más kutatók által végzett megismétlését vizsgáljuk. Miért a rendszer a legfőbb tényező? A helyzeteket a rendszer teremti – ez a stanfordi börtönkísérlet alapvető tanulsága. Ahhoz, hogy a helyzetek így vagy úgy működjenek, a szükséges intézményi támogatást, tekintélyt és erőforrást a rendszer biztosítja. A stanfordi börtönkísérlet minden jellegzetességét vázoltuk már, de alig merült fel egy kulcsfontosságú kérdés: Ki vagy mi miatt történt mindaz úgy, ahogy történt? Kinek volt módja a résztvevők viselkedését meghatározó körülményeket megtervezni, és adott módon működésben tartani? A sikerekért kit illet elismerés, és ki okolható a kudarcokért? A stanfordi börtönkísérlet esetében a válasz egyszerű – én vagyok az! A válaszadás mégsem ilyen kézenfekvő, ha bonyolultan összetett szervezetekkel van dolgunk: rosszul működő oktatási, büntetés-végrehajtási rendszerekkel, korrupt óriásvállalatokkal, vagy az iraki Abu Ghraibban teremtett börtönrezsimmel. A rendszer felhatalmazást vagy intézményesített engedélyt ad az előírásnak megfelelő viselkedésre, és az ezzel ellentétes cselekedeteket megbünteti. „Magasabb szintű felhatalmazása” révén megerősíti az új szerepeket, az új szabályok betartását és a megfelelő fellépést, amit rendes körülmények között a létező törvények, normák, erkölcsi és etikai szabályok megakadályoznának. A megerősítés általában az ideológia köntösében jelenik meg. 178 A megkérdőjelezhetetlen ideológia a „tuti seft” , mert adott helyen és időben a többség számára nyilvánvalóan „helyes”. A hatalmi helyzetben levők programjukat jónak és erkölcsösnek mondják, értékes kategorikus imperatívuszként adják elő. Az ideológia alátámasztásául kidolgozott programok, irányelvek, standardizált működési eljárások a rendszer lényeges összetevői lesznek. Amint az ideológia kétségbevonhatatlanul elfogadottá válik, a rendszer által megkövetelt eljárások ésszerűsége és helyessége megkérdőjelezhetetlen. A hatvanas-hetvenes években, amikor a világban a mediterrán térségtől Latin-Amerikáig fasiszta katonai junták voltak hatalmon, a diktátorok a „nemzet biztonságát fenyegető veszély” jelszavával szólították fegyverbe híveiket a szocialisták és kommunisták ellen. A veszély elhárítása érdekében a katonaság és a rendőrség állami jóváhagyásra tartott igényt a kínzások igazolására. Ezzel egyben a halálbrigádok is felhatalmazást kaptak mindazok megsemmisítésére, akik gyaníthatóan az „államhatalom ellenségei”.

Az Egyesült Államokban [a Bush-adminisztráció idején] ugyancsak nemzetbiztonsági kockázatokra hivatkozva a megrettent állampolgárokat arra késztették, hogy a biztonság fejében mondjanak le alapvető jogaikról. Ez az ideológia ugyanakkor központi fontosságúvá vált az Irak elleni agresszió, a megelőző csapás igazolására is. Az ideológiát a hatalmon levő rendszer kreálta, és a rendszer alakította ki a maga új háborús, nemzetbiztonsági és katonai büntetés-végrehajtási alrendszereit – a háború utáni időszakra vonatkozó komoly tervezési előkészületek helyett. George Orwell klasszikus regényében, az 1984-ben, a felvázolt gondolatellenőrzési stratégiák és taktikák mindig is izgatták tudományos fantáziámat, ezért valószínűleg meglepő, de a rendszer hatalma szakmai 179 pályafutásom során csupán utóbb tudatosult bennem. A „Nagy Testvér” a Rendszer, amely minden egyéni kezdeményezést és a személyes létbe való beavatkozás kivédésére tett minden erőfeszítést véglegesen megsemmisít. A stanfordi börtönkísérletről folyó vitákban sok éven keresztül fel sem merült a rendszerszintű elemzés, mert a diskurzus eredetileg az emberi viselkedés diszpozíciós, illetve szituációs értelmezése körül forgott. Az én figyelmemet is elkerülte a sokkal jelentősebb probléma: a rendszer által létrehozott keretek vizsgálata. A rendszerszintű elemzés szükségessége valójában csak az iraki, afganisztáni és kubai katonai börtönökben tapasztalt visszaélések dinamikájának megértésére tett kísérletem után vált számomra is egyértelművé. A Nobel-díjas fizikus, Richard Feynman rámutatott, hogy a Challenger űrsikló tragédiája nem emberi tévedés, hanem a rendszer, „a hivatalos ügymenet” hibájából következett be. A mérnökök kételyei és a kritikus alkatrész (a katasztrófát előidéző tömítőgyűrű) gyártójának kifejezett aggodalma ellenére a NASA nagyágyúi ragaszkodtak az űrsikló fellövéséhez. Feynman szerint a NASA motivációja minden bizonnyal az lehetett, hogy „a további pénzügyi támogatás biztosítása érdekében a kormánynak 180 bebizonyítsa, a NASA kifogástalan munkát végez, és sikeres.” Kudarcot vallott rendszerével a NASA nem teljesítette politikai indíttatású jelszavát: „gyorsabban, jobban, olcsóbban”. Ezzel ellentétben a nácik népirtó rendszere iszonytatóan jól működött a maga szigorúan integrált, hierarchikus rendszerével. Hitler kabinetjének tagjai, nemzetiszocialista politikusok, bankárok, Gestapo-tisztek, SS-katonák, mérnökök, orvosok, tanárok, vasúti kalauzok és sorolhatnánk, mind összehangolt kísérletet tettek az európai zsidóság és az állam más ellenségeinek kiirtására. Koncentrációs táborok kellettek, megsemmisítő táborok a célnak megfelelően megtervezett krematóriumokkal, és tökéletesíteni kellett a halált okozó mérges gázok új fajtáit. Propaganda-szakértőknek meg kellett tervezniük a zsidókat becsmérlő és lealacsonyító kampányokat, filmekben,

újságokban, folyóiratokban és plakátokon intettek a zsidó veszedelem ellen. A fiatalságot tanárok és papok készítették fel a „zsidó kérdés végleges 181 megoldását” hirdető náciknak való vak engedelmességre. Új nyelvet kellett alkotni, ártalmatlanul hangzó szavakat az emberi kegyetlenség és pusztítás valóságának leplezésére: Sonderbehandlung (különleges bánásmód), Sonderaktion (különleges akció), Umsiedlung (áttelepítés), Evakuierung (evakuálás). A hatékonyság kedvéért gyakran SB rövidítéssel használt Sonderbehandlung, „különleges bánásmód”, emberek fizikai megsemmisítését jelölte. Reinhard Heydrich SS-vezér 1939-ben, a második világháború kitörése után így vázolta az alapvető biztonsági elveket: Különbséget kell tenni azok közt, akikkel szemben a szokásos bánásmód alkalmazható, és azok közt, akikkel szemben a különleges bánásmód [Sonderbehandlung] alkalmazandó. Ez utóbbi eset vonatkozik azokra az alanyokra, akik igen visszataszító természetük vagy veszélyességük miatt, illetve az ellenség propagandájában eszközként való felhasználhatóságuk miatt, megsemmisítésre alkalmasak, akikkel szemben kíméletlen bánásmód (többnyire kivégzés) alkalmazandó, tekintet nélkül 182 személyükre. A foglyok megsemmisítéséről vagy kísérleti alanyként való alkalmasságukról döntő náci orvosok esetében sokszor felmerült a „megosztott lojalitás” kérdése: „az egymással összeütközésbe került eskük, a gyilkos kegyetlenség és a pillanatnyi kedvesség közötti ellentmondás kérdése, mely utóbbiról úgy tűnik, az SS orvosok folyamatosan tanúsítottak ilyesmit Auschwitzban. „A hasadás ugyanis nem akart megoldódni. Fennmaradása annak az általános pszichológiai ekvilibriumnak a részét képezte, amely lehetővé tette, hogy az SS orvos halálos munkáját elvégezhesse. Nagy, brutális, erősen funkcionális 183 rendszerbe integrálódtak… Auschwitz kollektív erőfeszítés volt.”

11. FEJEZET ETIKAI KÉRDÉSEK ÉS A STANFORDI BÖRTÖNKÍSÉRLET VÁLTOZATAI

Túl messzire utaztunk, a kezdősebességünk lendületével; tehetetlenül futunk az örökkévalóság felé, a haladék lehetősége és a magyarázat reménye nélkül. 184

Tom Stoppard Rosencrantz és Guildenstern halott

A korábbiakban láthattuk, hogyan hatott – többnyire károsan – a kísérleti helyzet a stanfordi börtön falai közé zárt kísérleti alanyokra. Nem az történt, hogy „rossz alma” keveredett az amúgy jó almákkal teli hordóba, hanem inkább kísérletünk felépítéséből fakadóan az eredendően jó almákat a rossz hordó, a börtön alattomos erejénél fogva megrohasztotta. Szimulált börtönünk természetesen viszonylag emberséges helynek volt mondható a mételyező, gyilkos légkörű valódi büntetés-végrehajtási intézetekhez képest. A környezet hatására alanyaink érzéseiben, gondolkodásában, viselkedésében végbemenő változások ismert lélektani folyamatok következményei, hasonló hatásoknak különféle szituációkban mindannyian ki vagyunk téve, jóllehet nem ilyen intenzíven, folyamatosan és kíméletlenül. A kísérleti személyek „totális helyzetbe” kényszerültek, ez nagyobb hatással volt rájuk, mint a legtöbb 185 megszokott helyzet, amelybe az ember szabad akaratából kerül. Gondoljuk végig annak a lehetőségét, hogy mindannyian magunkban hordozzuk az összes lehetséges adottságot vagy mentális sémát: lehet belőlünk szent vagy bűnös, önzetlen vagy önző, kegyes vagy kegyetlen, szolgalelkű vagy hatalmaskodó, épelméjű vagy őrült, jó vagy gonosz ember. Tételezzük fel, hogy a képességek teljes skálájával születünk, és adottságaink az életünket befolyásoló társas és kulturális tényezőktől függően aktiválódnak és fejlődnek. Véleményem szerint a folyamatok, amelyek révén mi, emberi lények csodálatos dolgokra vagyunk képesek, magukban hordozzák a félresiklás eshetőségét is. Az emberi tökéletesedés buktatói Vajon elképzelhető-e, hogy a világban tapasztalt gonoszságot részben hétköznapi emberek idézik elő, akik olyan körülmények közé kerülnek, melyek kimondottan természetük rossz oldalát hozzák ki? A kérdésre először néhány

általános példával válaszolunk, majd a normális emberi folyamatokra összpontosítunk, amelyek börtönkísérletünkben megbomlottak. Emlékezőképességünk segít okulni a hibákból, és a tanultak alapján jobb jövőt tudunk teremteni. Az emlékezettel együtt azonban előjön a neheztelés, a bosszú, a tanult lehetetlenség és a depressziót erősítő traumákon való rágódás is. Hasonlóképpen vagyunk a nyelv és jelképek használatának rendkívüli képességével is, amely térben és időben lehetővé teszi számunkra a személyes és absztrakt kommunikációt. A nyelv az alapja a történelemnek, ügyeink megtervezésének és a társadalmi irányításnak. Ugyanakkor a híresztelés, hazugság, propaganda, sztereotipizálás és a kényszerítő szabályok alapja is a nyelv. Az alkotó ember géniuszának köszönhető az irodalom, a zene, a tudomány és számtalan találmány, például a számítógép és az internet. De a kínzókamrák és kínzási módszerek, a paranoiás ideológiák és a nácik hatékony tömeggyilkos rendszere is az emberi kreativitás terméke. Minden különleges tulajdonságunk önmagában hordozza negatív ellenpárját: szeretet-gyűlölet, önérzet-önhittség, önbecsülés186 önbecsmérlés. A valahová tartozás alapvető emberi igénye a társszerzés, az együttműködés és a csoportnormáknak való megfelelés vágyából fakad. De ahogy ezt börtönkísérletünkben is láthattuk, az összetartozás igénye torzulhat, a kötődésnek olykor a konformitás és túlzott alkalmazkodás, a „mi” és „ők”, a belső csoport és a külső csoport közötti ellenségeskedés az ára. Az önmagunk irányítása és a tudatos tervezés felé hajtó önrendelkezés és kontroll igénye is torzulhat, akár mások fölötti túlzott hatalomgyakorlás, akár tanult tehetetlenség lehet a végeredménye. Vegyünk sorra további háromféle igényt, amelyek mindkét előjellel teljesülhetnek. Életünknek értelmes és átgondolt irányt szabhat a következetesség és a racionalitás igénye. Ugyanakkor a disszonáns kötelezettségvállalás az önfejűen hozott döntések tiszteletben tartására és racionalizálására kényszerít; erre példa a rabok börtönben maradása annak ellenére, hogy módjuk lett volna a távozásra, vagy az őrök önigazolása a túlkapásokra. Környezetünk és a hozzá fűződő kapcsolatunk megismerésének és megértésének az igénye élteti kíváncsiságunkat, nélküle nincs tudományos felfedezés, sem filozófia, nincs bölcsészet, sem művészet. Ugyanakkor frusztrációhoz és elkülönüléshez (izolációhoz, mint rabjaink esetében is) vezethet az olyan környezet, amely kiszámíthatatlanságával és értelmezhetetlenségével eltorzítja ezt az alapvető igényt. Végül a stimuláció iránti igény ösztönzi az ismeretlen felfedezését és a vállalkozó szellemű kockázatvállalást, de az unalomra is hajlamosít, ha statikus, állandósult környezetbe kerülünk. Az unalom viszont erőteljesen cselekvésre sarkall, mint láthattuk a rabokkal „szórakozó” éjszakás börtönőreink esetében is.

Egy kritikus pontot azonban nem árt tisztázni: a történtek „miért”-jének megértése nem ad felmentést az alól, hogy „mi” történt. A pszichológiai elemzés nem mentségek kereséséről szól. Erkölcstelenséget, törvénytelenséget elkövető egyének és csoportok bűnrészességükért és tetteikért nem kerülhetik el a felelősségvállalást és a törvény előtti elszámoltatást. Büntetésük súlyosságának eldöntésekor azonban a viselkedésüket kiváltó helyzeti és rendszereredetű tényezőket figyelembe kell 187 venni. A stanfordi börtönkísérleten túl a következő két fejezetben számos pszichológiai kutatást áttekintünk, amelyek kiegészítik és elmélyítik az emberi gondolkodást és cselekvést alakító szituációs tényezők hatására vonatkozó érvelésünket. Most azonban a börtönkísérlet által felvetett kritikus kérdésekre kell választ keresnünk. Az első és legfontosabb kérdés: vajon megérte-e vállalni a szenvedést? Mert nem kérdéses, a kísérlet emberi szenvedést okozott. A szenvedés okozóinak is meg kellett birkózniuk a felismeréssel, hogy szerepüket túllépve másokat folyamatosan gyötörtek és megaláztak. Az etikai szempontokat tehát alaposan meg kell vizsgálnunk. A kísérleti személyek megpróbáltatásait vajon ellensúlyozza-e a kísérlet tudományos és társadalmi haszna? Vizsgálatunk egy sor pozitív eredménnyel járt, de végső soron az olvasónak kell eldöntenie, hogy kísérletünket érdemes volt-e megvalósítanunk, vagy sem. Etikai mérlegelések a börtönkísérlet kapcsán Vajon etikátlan volt-e a stanfordi börtönkísérlet? „Igen”, sok szempontból bizonyára ez a válasz adható. „Nem”, hangzik a másik válasz, ha kísérleti kutatásunkat más szemszögből vizsgáljuk. Mielőtt az alternatív nézőpontokra kitérnék, el kell mondanom, miért érzem szükségesnek, hogy börtönkísérletünk után több mint három évtizeddel etikai kérdéseket feszegessek. Mivel igen behatóan foglalkoztam az etikai felvetésekkel, remélem, a mérlegelést a szokásosnál tágabb perspektívába tudom helyezni. A tanulságok kutatótársaim hasznára válhatnak, így elkerülhetik a hasonló buktatókat, ha odafigyelnek néhány apró intő jelre, és nagyobb gondot fordítanak az etikai biztosítékokra, amelyek a börtönkísérlet kapcsán kerültek a gondolkodás homlokterébe. A kísérletben játszott szerepemet nem kívánom se védeni, se racionalizálni, kutatásunkat eszközként fogom használni, amelynek segítségével vázolható, milyen összetett etikai megfontolásokat kell figyelembe vennünk, ha az ember működésébe történő beavatkozással járó vizsgálatot végzünk.

A beavatkozás etikája Legyen szó egyénről, csoportról vagy környezetről, az életbe való beavatkozás mindig etikai ügy (R. D. Laing radikális terapeuta szerint „politikai döntés”). Terapeuták, sebészek, tanácsadók, kutatók, oktatók, várostervezők, építészek, társadalomújítók, közegészségügyi szakemberek, szektavezetők, használtautó-kereskedők és szüleink eltérő csoportot képviselnek, de számos közös célban osztoznak. Gyógyítani akarnak, építeni, emberi viselkedést és gondolkodásmódot megváltoztatni, cselekvési pályákat megszabni, oktatni, irányítani, fegyelmezni – különféle beavatkozásokat akarnak végrehajtani, amelyek közvetlen hatással vannak életünkre, vagy amelyek a megváltoztatott emberi környezeten keresztül közvetett módon hatnak ránk. A beavatkozások közvetítői eredendően a változás alanyainak és/vagy az egész társadalomnak a javát kívánják szolgálni. A ráfordítás és megtérülés arányát szubjektív értékeik határozzák meg, és ennek kritikus etikai vetületei vannak. Senki nem kérdőjelezi meg az értékét annak a meghatározó szocializációs hatásnak, amelyet a szülők gyakorolnak, amikor gyerekeiket saját képükre és a társadalmi, politikai és vallási elvárásoknak megfelelő példaképek mintájára igyekeznek formálni. Számít-e valamit, ha a szülők minderről előzetesen nem tájékoztatják gyermekeiket, és nem kérik a hozzájárulásukat? Fölösleges kérdésnek tűnik mindaddig, míg nem olyan szülőkről van szó, akik gyerekeiket gyűlöletcsoportok, például a Ku-Klux-Klan, szekták, terroristasejtek tanaiba avatják be, vagy prostitúcióra kényszerítik. Árnyaltabban fogalmazva, a „szülői jogkört” általában nem kérdőjelezzük meg, ha a szülők nem szélsőségesen drasztikus eszközökkel érvényesítik akaratukat, akkor sem, ha intoleranciára és előítéletekre nevelnek. De mit kezdjünk azzal az apával, aki fiát nagyobb hazaszeretetre kívánta nevelni, ami feltehetően támogatandó célkitűzésnek számít szinte minden társadalomban. Az apa az egyik Amerika-szerte terjesztett folyóiratban kérdéssel fordult az egészségügyi tanácsadórovat vezetőjéhez: „Szeretem a hazámat, és szeretném a fiamat is hazaszeretetre nevelni. Helyesen cselekszem-e, ha álmában lelkesítő szavakkal buzdítom, a hazafiasságról beszélek neki?” Az apa egyrészt azt a kérdést teszi fel, vajon elképzelése célravezető-e: alvás állapotában történő tanulással fia be tudja-e fogadni a tudatküszöb alatt bevésni kívánt meggyőző üzenetet. (A válasz: nincs semmiféle tudományos bizonyíték, amely ezt alátámasztaná.) Másrészt az apa egy etikai kérdést is feszeget: etikus-e védtelen gyermekét ilyen eszközzel hazafiságra nevelni. Etikusnak tekinthetnénk-e, ha a kétes módszer mellőzésével nevelő munkáját fia ébrenlétében fejtené ki, ha nevelését anyagi ellentételezéssel erősítené meg, ha társadalmi elvárásokra hivatkozna? Vajon a cél vagy az eszköz váltjae ki etikai fenntartásainkat? Vajon az aggódó apa törekvése becsülendő lennee, ha kifinomultabb nevelési eszközökhöz nyúlna, olyanokhoz, amelyeket

„oktatás” gyanánt a tantermekben is alkalmaznak: nemzeti lobogó, a nemzet vezetőinek arcképe, nemzeti himnusz, imádkozás? Ha fiát történelmi beszámolók, földrajzi és állampolgári ismeretekre oktató tankönyvek olvasására kényszerítené, amelyek gyakran elfogult szempontból tárgyalják a történelmet, sőt, amelyeket a status quo fenntartása érdekében minden társadalom a maga szájíze szerint használ propagandacélokra? Mindössze arra kívánom ráirányítani a figyelmet, hogy kollektív kötelességünk érzékenyebben reagálni a legkülönfélébb hétköznapi helyzetekre, amelyek a társadalmi élet folyamatainak „természetes” részeként beavatkozásra adnak lehetőséget, ugyanakkor az etikai szabályok megsértése észrevétlen marad a beavatkozás alattomosan általános jellege miatt. Abszolút etika A rövidség kedvéért az etikát osszuk két kategóriába: „abszolút” és „relatív” etika. Akkor vehető egy magasabb rendű, az alkalmazhatósági feltételek szempontjából változatlan erkölcsi elv alapul, ha a viselkedést abszolút etikai normarendszer irányítja – időtől, helyzettől, személytől és célszerűségtől függetlenül. Az abszolút etika a közösség viselkedési normarendszereiben ölt testet. Ezek általában egyértelmű elvek – tízparancsolat, alapvető emberi jogok – betartásán alapulnak. Az abszolút etika nem hagy mozgásteret, az eszközt nem szentesíthetik sem a célok, sem a körülmények, amelyek alkalmanként indokolttá tennék az elv felfüggesztését, alkalmazásának módosított, felhígított formáját. Végső fokon az etikai normától való eltérést semmiféle enyhítő körülmény nem indokolhatja. Az abszolút etika normái szerint az emberi élet szent, tilos bármiféle lealacsonyítása, még ha akaratlanul történik is. Tudományos kutatások esetében semmivel sem igazolhatók az emberi szenvedést okozó kísérletek. Ebből az alapállásból akár az is ésszerűen következhet, hogy tilos olyan pszichológiai vagy orvosi kísérletet végezni, amellyel bárkinek a biológiai vagy lelki épségét veszélyeztetjük, függetlenül attól, milyen haszonnal járhat a kísérlet az egész társadalom számára. Az álláspont képviselőinek érvelése szerint az ilyen jellegű kísérlet akkor is etikátlan, ha a tudomány nevében, a tudás érdekében, „nemzetbiztonsági” vagy bármilyen más magasztos célból valósul meg. A pszichológia területén a humanista hagyományokat magukénak vallók adtak leginkább hangot alapvető aggodalmuknak, mondván, az emberi méltóság előbbre való, mint a tudományág által megfogalmazott célkitűzések, nevezetesen a viselkedés előrejelzése és irányítása.

A stanfordi börtönkísérlet abszolút etikátlan volt Az abszolút etika alapján a stanfordi börtönkísérlet minden bizonnyal etikátlannak számít, mert jelentős emberi szenvedést okozott. A kísérleti alanyok sokkal nagyobb megpróbáltatásnak voltak kitéve, mint azt ésszerűen feltételezték, amikor önként vállalkoztak, hogy egy nagynevű egyetem „börtönéletet” vizsgáló tudományos kísérletében közreműködnek. Ráadásul idővel a megpróbáltatások súlyosbodtak, és túlzott stressz- és érzelmi reakciót eredményeztek, aminek következtében öt rabot idő előtt szabadon kellett engednünk. Az őrök is szenvedtek a felismeréstől, hogy valójában mit is cselekedtek szerepük leple alatt. Látták és hallották társaik reakcióit, akik a brutális bánásmódra semmivel sem szolgáltak rá. Stanley Milgram engedelmességi 188 kísérletének alanyaihoz képest az őrök sokkal erősebb lelki szenvedést éltek át, miután felismerték, hogy a rabokat tagadhatatlanul túlzott mértékben zaklatták. A Milgram-kísérlet (a kísérletről részletesebben a következő fejezetben) etikusságát azért kérdőjelezték meg, mert a kísérleti alanyok el tudták képzelni, hogy az áramütéssel mekkora fájdalmat okoztak 189 „áldozatuknak”. De amint a kísérlet lezárult, az alanyokkal tudatták, hogy áldozatuk a kísérletvezető beépített embere volt, aki csak színlelte a fájdalmat. Lelki vívódásuk abból a felismerésből fakadt, hogy mire lettek volna képesek, ha az áramütések valóságosak lettek volna. Ezzel szemben a mi kísérletünkben a börtönőrök lelki nyugtalanságának a forrása az a tudat volt, hogy a raboknak valóban fájdalmat okoztak, méghozzá közvetlenül és sorozatosan. A börtönkísérlet egy másik mozzanat miatt is etikátlannak minősíthető: a rabszerepbe osztott alanyokkal nem közöltük előre letartóztatásuk és rabosításuk tervét, sőt erről a szülőket sem tájékoztattuk, akiket így készületlenül ért az életükbe való durva beavatkozás. Bűnlajstromunk azzal is kiegészíthető, hogy a láthatások alkalmából a szülőket megtévesztettük, fiaik helyzetét a valóságosnál jobbnak tüntettük fel. Harmadrészt börtönkísérletünk azért tekinthető etikátlannak, mert nem állítottuk le hamarabb. A kísérletet a harmadik napon le kellett volna fújnom, amikor a második rabnál mutatkozott súlyos stresszreakció. Elégséges intő jelként kellett volna értelmeznünk, és rá kellett volna jönnünk, hogy az előző nap Doug-8612 nem színlelte érzelmi összeroppanását. A kísérletet abba kellett volna hagynunk, mégis folytattuk. Valószínűnek tartom azonban, hogy vasárnap, egy teljes hét után, mintegy „természetes befejezésként” vizsgálatunkat leállítottam volna akkor is, ha Christina Maslach nem lép közbe. Azért latolgattam az egy héttel korábbi lezárás gondolatát, mert a nap huszonnégy órájában hárman – Curt Banks, Dave Jaffe és jómagam –

foglalkoztunk a napi ügyek bonyolításával, kezdtünk kimerülni, és az őrök eszkalálódó agressziójának is véget kellett vetnünk. Utólag visszatekintve úgy gondolom, kutatásvezetői és börtönigazgatói kettős szerepem miatt nem döntöttem hamarabb – mihelyt az irányítás kezdett kicsúszni a kezemből – a kísérlet leállításáról. Kutatásvezetőként én feleltem a kísérlet etikus megvalósításáért, börtönigazgatóként az én feladatom volt a börtön épségének és működésének mindenáron való fenntartása. Szeretném azt hinni, hogy hamarabb megláttam volna a baljós előjeleket, és megkongattam volna a vészharangot, ha helyettem valaki más töltötte volna be a börtönigazgató szerepét. Utólag úgy vélem, helyes lett volna, ha a kísérletet teljes egészében külső szakértő felügyeli. Sem az egyetem humán alanyokon végzendő kísérleteket jóváhagyó bizottsága, sem én nem gondoltunk előre arra, hogy célszerű lenne, ha külső szakértő felügyelne egy olyan kísérletet, amelyben az alanyok szabad akaratukból vállalták a közreműködést, és bármikor a távozás mellett dönthetnek, ha nem bírják a fokozott megterhelést. A kísérlet megkezdése előtt azt gondoltuk, „rabló-pandúr”-játékról lesz szó, el sem tudtuk elképzelni azt, ami a valóságban történt. Utólag persze okosabb az ember. Úgy gondolom, ha a börtönkísérletet a közelmúltban valósítottuk volna meg, mind a kísérleti alanyok, mind a szülők a bíróságra mentek volna, beperelték volna az egyetemet és engem is. A múlt század hetvenes éveiben azonban sokkal kevesebbet pereskedtek Amerikában. Soha senki nem indított pert a 190 kísérlet miatt, és a szakmabeliek részéről is kevés etikai támadás érte. Valójában 1973 júliusában én magam kértem az Amerikai Pszichológiai Társaságtól (APA) a kísérlet utólagos etikai vizsgálatát, és szakvéleményük szerint nem történt etikai vétség. Ennek ellenére felelősnek érzem magam, mert olyan intézményt hoztunk létre, amely a „bebörtönzés lélektanát” vizsgálva túlkapásoknak engedett teret. A szimuláció túl jól sikerült: emberi szenvedés árán a valódi börtönviszonyok legrosszabb jellegzetességeit teremtettük meg. Az embertelenségben való közreműködésemet a mai napig sajnálom és bánom. Relatív etika A legtöbb kutatásban haszonelvű etikai modellt alkalmaznak. Ha az etikai elv a hasznosíthatóság lehetőségét, mint szempontot nem zárja ki, akkor normarendszere relatív, és pragmatikus kritériumok alapján a hasznosság mérlegelésével alkalmazandó. A legtöbb pszichológiai kísérlethez hasonlóan a börtönkísérletünk is egyértelműen ilyen etikai modellre épült. De milyen elemeket mérlegeljünk a ráfordítás és megtérülés összevetésekor? Hogyan lehet a veszteséget és a nyereséget arányosítani? Ki dönti el, hogy a haszon

ellensúlyozza-e a veszteséget? Ez csupán néhány példa arra, milyen kérdésekkel kell szembesülnünk, ha a relatív etika szemléletmódja egyáltalán etikusnak tekinthető. A kérdésekre részben választ adhatunk a józan ész, vagyis meglévő tudásunk, hasonló precedensek és a társadalmi közmegegyezés alapján, de az adott kutató egyéni értékrendje és érzékenysége, valamint a társadalom aktuális tudatossági szintje is közrejátszik. Az orvosi célú és nem orvosi célú humán kísérleteket a kutatóintézetek, a finanszírozó szervezetek és az állami hatóságok is szigorú irányelvekkel és megkötésekkel szabályozzák. A társadalomtudós számára az etikai dilemma lényege a következő: képese a kutató egyensúlyt teremteni aközött, ami egy társadalmi vagy elméleti szempontból hasznos kísérlet elvégzéséhez szükséges, és aközött, ami a kísérleti személyek szempontjából egészségük és méltóságuk megőrzése érdekében elengedhetetlen. Mivel a kutatók az énvédő torzítások miatt kissé inkább az előbbi, mint az utóbbi felé hajlanak, külső szakértői felügyeletre, különösen finanszírozói és intézményi felügyeleti bizottságok közreműködésére is szükség van, hogy mintegy ombudsmanként képviseljék a viszonylag kiszolgáltatott kísérleti alanyok érdekeit. Ugyanakkor a külső szakértőknek is a „tudomány” és a „társadalom” érdekeit kell szem előtt tartaniuk, amikor meghatározzák, hogy egy adott kísérletben a félrevezetés, az érzelmi izgalom vagy bármiféle kedvezőtlen állapot megengedhető-e, és ha igen, milyen mértékben. Az etikai érvelés relativista oldaláról közelítve kijelenthető, hogy a stanfordi börtönkísérlet a következők miatt nem minősül etikátlannak: konzultáltunk a Stanford Egyetem jogtanácsosaival, akik megfogalmazták a kísérleti alanyok által – szóbeli felvilágosítás után – aláírandó hivatalos beleegyező nyilatkozatot, és a jogi szakértők arról is tájékoztattak bennünket, hogy a kísérlet jóváhagyásához milyen munkaügyi, biztonsági és biztosítási követelményeket kell teljesítenünk. A minden kísérleti személy által aláírt beleegyező nyilatkozat tartalmazta, hogy a kísérlet alatt a magánélethez való joguk csorbulni fog; a rabok minimálisan kielégítő étkezésekben részesülnek, állampolgári jogaikat részben elveszítik, és rossz bánásmódban lehet részük. Elvárásként megfogalmaztuk, hogy a kéthetes időtartamra szóló szerződést a kísérleti alanyok kötelesek legjobb képességeik szerint teljesíteni. A diákegészségügyi központtal előzetesen megállapodtunk, hogy szükség esetén orvosi ellátást biztosítanak. Hivatalos írásbeli engedélyt kértünk és kaptunk a kutatás finanszírozójától, a Tengerészeti Kutatóhivatal Csoporthatékonyságkutató Központjától, a Stanford Egyetem pszichológia tanszékétől és a 191 Stanford Egyetem intézményi felügyeleti bizottságától. A kísérleti személyek rendőrségi letartóztatásától eltekintve nem történt megtévesztés. Az őröket munkatársaim és én magam is több ízben

utasítottuk, hogy tartózkodjanak a rabokkal szemben a fizikai erőszaktól. Utasításaink azonban nem terjedtek ki a lelki zaklatásra. Vizsgálatunk etikai megítélését tovább bonyolítja a tény, hogy börtönünkben kívülállók is megfordultak, akik kiállhattak volna a kísérleti alanyok jogaiért. Ha az olvasó börtönünkben lett volna fogva tartva, kitől számított volna segítségre? Ha önálló cselekvésre képtelen lett volna, kitől várta volna, hogy vezesse a „kijárathoz”? A katolikus paptól, a börtönlelkésztől, aki látta, amint sírva fakad? A szüleitől, barátaitól, hozzátartozóitól, akik felfigyeltek egyre romló állapotára? Pszichológus kollégáimtól, tanítványaimtól, a pszichológia tanszék munkatársaitól, akik közül nem egy belenézett a videofelvételekbe, részt vett a „bírósági” meghallgatásokon, interjút készített az alanyokkal, vagy beszélt a rabokkal, amikor a rajtaütéstől tartva átköltöztettük őket a raktárhelyiségbe? A segítség elmaradt. Mint már megjegyeztük, a kívülállók egytől egyig passzív szerepet játszottak. Mindannyian elfogadták a helyzetet úgy, ahogy én keretbe foglaltam, és emiatt nem látták a valós képet. Érzelmileg távol tartották magukat, intellektualizáltak, mert a szimuláció valóságosnak hatott; mert a szerepjáték valószerű volt; mert kizárólag a kísérlet részletkérdéseire összpontosítottak. A kívülállók a súlyosabb túlkapásokat a maguk valójában nem látták, a kísérleti alanyok pedig nem voltak hajlandóak nyíltan beszélni róluk, még szüleiknek, barátaiknak sem. Talán szégyellték a történteket, de az is lehet, hogy büszkeségből vagy férfias önérzetből nem számoltak be róluk. Tehát sokan jöttek, néztek, de nem láttak, és távoztak. Végül helyesen tettük, hogy a megélt élményeket részletesen megbeszéltük, nemcsak közvetlenül a kísérlet után, de a későbbiekben is számos alkalommal, amikor a legtöbb alany visszatért megtekinteni a kísérletről készült videó- és diafelvételeket. A kísérlet lezárása után éveken át sok egykori kísérleti alannyal tartottam a kapcsolatot, szakmai cikkek másolatát, kongresszusi meghallgatásom anyagát, újságkivágásokat továbbítottam nekik, és értesítettem őket a börtönkísérletet feldolgozó tévéműsorokról is. Az évek során az alanyok mintegy felével szerepeltem országosan sugárzott tévéadásokban. Több mint három évtized elteltével ma is kapcsolatban állok jó néhányukkal. Az élmények feldolgozásakor az volt a legfontosabb, hogy az alanyok felgyülemlett érzéseiket nyíltan kifejezhették, megtudhattak valami újat önmagukról és a számukra idegen környezetben tanúsított viselkedésükről. 192 Módszerünk egyfajta „folyamatmegbeszélés” volt, amelynek részeként elmondtuk, hogy azok a hatások és képzetek, amelyek általában egy kísérlet során kialakulnak, olykor a kísérlet után is fennmaradhatnak, de annak okát is elmagyaráztuk, hogy a mi esetünkben ez miért nem fordulhat elő. Hangsúlyoztam, hogy mindaz, amit tettek, nem a személyiségükből, hanem az általunk teremtett helyzetből fakadt. Emlékeztettem őket a szigorú kiválasztási

eljárásra, és arra, hogy éppen azért esett rájuk a választásunk, mert testileglelkileg egészségesek, és az átlagtól semmiben sem tértek el, valamint arra is, hogy az őr-, illetve rabszerepbe véletlenszerűen osztottuk be őket. Tehát semmiféle patológiát nem hoztak magukkal, sőt fordítva, a helyzet hozta ki belőlük a patológiás reakciók különféle formáit. Az esetmegbeszélést „erkölcsi nevelés” céljára is felhasználtuk, amikor nyíltan megvitattuk a vizsgálat során felmerülő morális konfliktusokat. A morális fejlődés egyik úttörő elméleti szakértője, Larry Kohlberg szerint az egyéni erkölcsi érzék fejlesztésének a legfőbb, ha nem egyetlen módja a 193 morális konfliktusok kontextusban való megbeszélése. Ne feledjék, a hangulati önjellemző jelzők azt mutatták, hogy az élmények „kibeszélése” után mind a rabok, mind az őrök kiegyensúlyozottabb érzelmi állapotba kerültek, szinte elérték a vizsgálat elején mért érzelmi szintjüket. Három tényezőnek tulajdonítható, hogy az intenzív élmények negatív hatása viszonylag rövid ideig volt kimutatható az alanyoknál. Először is: a fiatalemberek egészséges lelki alappal rendelkeztek, a kísérlet után vissza tudtak állni korábbi szintre. Másodszor: az átélt élmények egyediek voltak, adott időintervallumhoz, környezethez, öltözékhez és forgatókönyvhöz voltak köthetőek, a „kaland” után le lehetett tenni mindent, akár egy batyut. Harmadrészt: az átélt élmények megbeszélésekor az őröket és a rabokat kizökkentettük a rossz viselkedési folyamatokból, és rámutattunk a helyzet vonásaira, amelyek hatást gyakoroltak rájuk. Pozitív következmények a közreműködők szempontjából Nemcsak a relatív etika alapján folytatott kutatások hagyományos egyenlegmegvonásában, hanem minden kutatás esetében mérlegelni kell, mit nyert a tudomány, az orvosi gyógyászat és/vagy a társadalom, és ennek érdekében milyen áldozatot hoztak a közreműködők. Ésszerűnek tűnik a ráfordításmegtérülés elemzése, én mégis kétségbe vonom indokoltságát. A kísérleti személyek valóságos, közvetlen és érzékelhető áldozatot hoztak. Ezzel ellentétben pusztán valószínűsíthető, távoli és esetleg soha nem hasznosuló eredményekre számíthattunk, amikor a kísérletünket megterveztük és jóváhagyattuk. Ígéretesnek tűnő kutatásokban sokszor nem jutnak jelentős eredményre, így nem is publikálják, még a szakma sem ismerheti meg. Publikációban közreadott, jelentős eredményekről is kiderülhet, hogy nem ültethetők át a gyakorlatba, és az is előfordulhat, hogy a társadalmi hasznosítás mégsem valósítható meg vagy nem célravezető. Ugyanakkor van olyan alapkutatás, amely kidolgozásakor semmiféle nyilvánvaló hasznosulással nem kecsegtet, mégis fontos gyakorlati felhasználáshoz vezet. Ezenkívül a kutatók többnyire kevés érdeklődést, fogékonyságot mutatnak

eredményeik „társadalom-átalakító” felhasználása iránt az egyéni és társadalmi problémák megoldása terén, vagy ennek nem sok esélyét látják. Mindent összeadva, a bírálók szerint a kutatások etikai egyenletében a magasztos „megtérülési” oldal olykor sem elvben, sem a valóságban nem teljesül, míg a ráfordítás úgy a közreműködők, mint a társadalom vesztesége. Az etikai egyenletből ugyanígy hiányzik a megtérülés a kísérleti alanyok szempontjából. Vajon hasznukra válik-e bármi módon, ha közreműködnek valamilyen kísérleti programban? Például az anyagi ellentételezés mértéke megfelel-e annak, amit elszenvednek, ha olyan kutatásban vesznek részt, amelyben a fájdalom aspektusait vizsgálják? Vajon az emberek értékesnek tartják-e a tudást, amelyre egy kísérlet alanyaiként tesznek szert? Vajon egy kísérletben szerzett tapasztalataikból megtudnak-e valamit önmagukról? A megfelelő, részletekbe menő élményfeldolgozás elengedhetetlen, ha a humán alanyokon végzett kísérletekben a személyek szempontjait alapul véve az 194 ilyen jellegű másodlagos célkitűzéseket teljesíteni szeretnénk. A megtérülést nem elég azonban feltételezni vagy remélni; a „vitatható etika” előzetes számbavételével lebonyolított kísérlet végeredményét empirikusan is ki kell mutatni. A kutatások etikai kérdéseinek mérlegelésekor általában figyelmen kívül hagyjuk a kutatókra háruló társadalmi kötelezettségvállalást is, azaz, hogy aktív társadalompolitikai részvételünk nélkül kutatásunk nem hasznosul, nem szolgálja sem a szakmai tudás gyarapítását, sem a társadalom jobbítását. Előre nem látott hasznosulás Kísérletünk egy sor hosszú távú, előre nem látott pozitív hatással volt a kísérleti alanyok és a közreműködő munkatársak életére. Utólagos értékelésükben (amelyet különböző időpontban, otthonról küldtek meg) a legtöbb alanyunk úgy vélte, értékes személyes tanulási tapasztalattal gyarapodott. A pozitívumok némiképp ellensúlyozzák a mindenképp negatív börtönélményeket, ennek ellenére meg kell jegyezni, hogy alanyaink közül senki nem működne közre újból hasonló kísérletben. Lássuk, értékelésükben milyen pozitívumokról számoltak be. Doug-8612: a börtönlázadás vezéralakja, és az első fogvatartott, aki érzelmileg összeroppant. A nála fellépő túlzott stresszreakció miatt harminchat óra elteltével szabadon bocsátottuk. A kísérlet mélyen felkavarta, ahogy erről a Quiet Rage: The Stanford Prison Experiment (Néma düh: a stanfordi börtönkísérlet) című video-dokumentumfilmhez felvett interjúban beszámolt: „Élményként rendkívüli volt: soha az életben nem üvöltöttem ennyire veszettül, soha az életben nem voltam ennyire zaklatott. A kontrollvesztés élménye volt: elveszítettem a helyzet és az érzéseim fölötti kontrollt. Elképzelhető, hogy ez

mindig is gondot okozott nekem. Később [a börtönkísérlet után] pszichológiát tanultam, mert meg akartam érteni önmagamat. Azért döntöttem a pszichológia mellett, mert meg akartam tudni, mitől kattan be az ember, azt 195 remélve, ettől majd kevésbé lesz félelmetes az ismeretlen.” A kísérlet után öt évvel, az egyik utókövetéses értékelésben, Doug elárulja, túlzott nyugtalanságát kezdetben szimulálta, de később a színlelés komolyra fordult: „Rájöttem, csak úgy kerülhetek ki, ha betegnek tettetem magam, fizikailag betegnek. Mivel ez nem vált be, eljátszottam, hogy érzelmileg kimerültem. Végül attól borultam ki teljesen, hogy mekkora energia kell ahhoz, hogy feldúlt lelkiállapotba kerüljek, és magától a ténytől, hogy ennyire zaklatott állapotba kerülhetek.” Mennyire zaklatott állapotba? Elmondása szerint a barátnője hívta fel rá a figyelmét, milyen feldúlt és ideges volt, és hogy két hónapig egyfolytában csak a kísérletről beszélt. Doug klinikai pszichológiából szerzett PhD-fokozatot, részben azért, mert meg akarta tudni, hogyan képes érzelmeit és viselkedését jobban irányítani. Disszertációját a szégyenről (fogvatartotti státusz) és a bűnről (börtönőri státusz) írta, szakmai gyakorlatát nem a szokásos orvosi/klinikai környezetben, hanem a San Quentin börtönben, Kalifornia állam hírhedt büntetés-végrehajtási intézetében végezte, és immár több mint húsz éve dolgozik törvényszéki pszichológusként San Francisco és Kalifornia büntetőnevelő intézményeiben. Videofilmünk címét – Néma düh – megindító vallomásából vettük, amelyben az őrök szadista ösztönimpulzusairól beszélt, amelyekre mindenkor oda kell figyelni, mert egyenlőtlen hatalmi helyzetekben mindig jelen vannak: kicsúszhatnak a kontroll alól, kirobbanhatnak, akár a néma düh. Szakmai pályafutása során Doug részben arra összpontosított, hogyan lehet a környezet ellenére segíteni a fogvatartottaknak méltóságuk megőrzésében, és hogyan alakítható ki kedvezőbb viszony rabok és őrzőik között. Doug esete példa arra, hogy a stanfordi börtönkísérlet erőteljesen negatív hatása miképp alakult át olyan tapasztalattá, amely mind az egyén, mind a társadalom szempontjából tartós következményekkel járt. Nagy áldozat, nagy haszon. Hellmann: avagy „John Wayne”, a kíméletlen őr domináns szerepe és az általa kieszelt „leleményesen gonosz” feladatok és játszmák miatt a börtönkísérletünkről szóló tévéműsorok állandó szereplője. A közelmúltban egyik előadásom után találkoztam vele, és bizalmasan elmondta, hogy tizenöt perc hírnév helyett – ami Andy Warhol szerint mindenki életében bekövetkezik – a stanfordi börtönkísérlet „tartósan tizenöt perc hírhedtséget” hozott neki. A következőket írta, amikor megkértem, gondolja végig, milyen esetleges pozitív hatással lehetett életére a börtönkísérlet: Az élet több évtizede rám nehezülő terhe meglágyította azt az arrogáns és érzéketlen tizenévest, aki egykor, 1971-ben voltam. Ha

akkor valaki azt mondja nekem, hogy mindazzal, amit tettem, ártottam a raboknak, valószínűleg azt válaszolom, „nyámnyila alakok” voltak egytől egyig. Azonban ma is intő jel a számomra, hogy mennyire mélyen éltem bele magam a szerepbe, és milyen érzéketlen voltam mások szenvedése iránt. Ma már alaposan megfontolom, hogyan bánok az emberekkel. Talán még az is elmondható rólam, hogy egy üzleti vállalkozás tulajdonosaként túlságosan is érzékeny vagyok, túl sokat tétovázom, amikor például rosszul teljesítő dolgozók elbocsátásáról kell döntenem, mert nem 196 akarok gondot okozni nekik. Vandy: a reggeles őrök vezéregyénisége a következőket osztja meg velünk a kísérlet után néhány hónappal megküldött értékelésében: Természetellenes volt, ahogy élveztem a rabok zaklatását és fenyítését, mert szeretem azt gondolni magamról, hogy együttérzek az elesettekkel, különösképp a védtelen állatokkal. Azt hiszem, viselkedésemet a rabok feletti teljhatalom váltotta ki; visszaéltem a rám bízott hatalommal. Ennek tudatában igyekszem észrevenni, és viselkedésemen változtatni, ha rámenős vagy önkényeskedő vagyok. Sokkal könnyebb számomra az önvizsgálat és annak felismerése, hogy mikor viselkedem zsarnokként. Úgy érzem, megértőbb lettem, kevésbé vagyok parancsolgató és ellentmondást nem tűrő, mint a kísérlet előtt. Carlo Prescott: börtönszakértőnk a stanfordi börtönkísérlet megkezdése előtt hat hónappal szabadult San Quentinből. Életéből több mint tizenhét évet töltött Kalifornia állam büntetés-végrehajtási intézeteiben. A Stanford Egyetemen együtt tartottunk előadást a bebörtönzés lélektanáról, ami pályafutásában fordulatot jelentett, önértékelését megerősítette. A börtönkísérletben való részvételével kedvező fordulatot vett az élete. A San Franciscó-i KGO rádióállomásnál jó állást talált magának, Carlo’s Corner című műsorában a hallgatók társadalmi érzékenységét tette próbára, és mélyreható meglátásaival az egyesült államokbeli rasszista, fasisztoid megnyilvánulásokra irányította a figyelmet. Főiskolákon tanított, előadásokat tartott, közösségi munkát végzett, velem együtt kongresszusi meghallgatásokon vett részt. Példás állampolgárként él. Craig Haney: elvégezte a jogot a Stanford Egyetemen, és tanszékünkön PhD-fokozatot szerzett pszichológiából. A kaliforniai egyetem tanára Santa Cruzban, ahol a szervezeti lélektan témájában népszerű pszichológiai és jogi kurzusokat tart. A börtönviszonyok kiváló ismerője, és azon maroknyi pszichológus szakértők egyike az Egyesült Államokban, akik összedolgoznak

fogvatartottak által indított pereket képviselő ügyvédekkel. Sok kitűnő írást publikált a bűnelkövetésről, büntetésről és a büntető-nevelő munkáról. 197 Számos szakmai tárgyú cikket és könyvet jegyzünk közösen. Személyes beszámolója egyértelműen azt támasztja alá, hogy börtönkísérletünk nem volt hiábavaló: A stanfordi börtönkísérlet pályámat nagyban befolyásoló, megváltoztató élmény volt. A Stanfordon tanultam, másodéves mesterhallgató voltam pszichológiából, amikor Phil Zimbardóval és Curtis Banksszel közösen hozzáfogtunk a kísérlet megtervezéséhez. Phil Zimbardo hatására és ösztönzésére akkoriban kezdett érdeklődésem kikristályosodni a bűnelkövetés és büntetés kérdései és a szociálpszichológia ez irányú hasznosítása iránt… A börtönkísérlet lezárulása után nem sokkal valódi börtönöket kezdtem tanulmányozni, és érdeklődésem végül a bebörtönzött emberek életét alakító társadalomtörténet felé fordult. A hat napig működő szimulált börtön megfigyelése és az eredmények értékelése olyan rálátást nyújtott, amelyet intézmények vizsgálatakor mindig hasznosítani 198 tudtam. Christina Maslach: jelenleg a Berkeley Egyetemen pszichológiát tanít, egyetemi alapképzésért felelős igazgatóhelyettes, a bölcsészettudományi kar dékánja, kiváló oktatói munkájáért a Carnegie Alapítvány kitüntetésben részesítette. A börtönkísérletben való rövid, ám annál jelentősebb közreműködése az ő pályafutására is pozitív hatással volt, amint azt 199 visszatekintésében elénk tárja : A börtönkísérlet legfontosabb hozadéka a számomra a személyesen szerzett tapasztalat volt, amely utóbb szakmai fejlődésemet is alakította. Közvetlen közelről figyelhettem meg a dehumanizáció lélektanát, azt, hogy alapvetően jó szándékú emberek miként képesek másokat rosszul megítélni, és rossz bánásmódban részesíteni; hogy a segítségre és jóakaratra szorulókat milyen könnyű nem emberként, hanem állatként, alsóbbrendűként kezelni, akik sem tiszteletet, sem egyenlő jogokat nem érdemelnek meg. Ez a tapasztalat vezérelt, amikor kutatni kezdtem a kiégés témáját, azt vizsgálva, milyen lélektani kockázatokkal kell számolniuk az érzelmi megterhelés alatt dolgozóknak, főként a segítőszakmákban. Azt kutattam, mi okozza, hogy odaadó, gondoskodó személyek idővel a segítségükre szoruló embereket dehumanizálják és rossz bánásmódban részesítik. Kutatómunkámban megpróbáltam rávilágítani, hogy különféle foglalkozási körökben, milyen okokra

vezethető vissza, és milyen következményekkel járhat a kiégés; az eredményeket igyekeztem gyakorlati megoldásokba átültetni. Munkámban elsősorban a kiégés kialakulását befolyásoló szituációs tényezők elemzésére és megváltoztatására összpontosítok, nem pedig az egyének személyiségére. A stanfordi börtönkísérlet nem pusztán azért fontos az életemben, mert valamiképp az én hatásomra fejeződött be a tervezettnél korábban, hanem azért is, mert új kutatási irányba tereltek azok a személyes tapasztalatok, melyekkel abban az egyedülálló kísérletben 200 gyarapodtam. Mindehhez érdemes azt is hozzátennem, hogy Christina a kísérletünkben oly feltűnően jelenlévő deindividuációs folyamatok ellenkezője, az individualizáció, 201 az egyéniesedés témájában is úttörő kutatómunkát végzett. 202 (Curtis Banks és David Jaffe pályafutásáról lásd a jegyzeteket! ) Phil Zimbardo: és ott voltam én. A börtönkísérlet egy hete szakmai pályafutásomon és magánéletemen egyaránt sokféleképpen változtatott. Hatással volt kutatói és oktatói munkámra, késztetést adott, hogy a börtönviszonyok jobbítása és az intézmények hatalmi túlkapásainak a feltárása érdekében társadalmi változások előmozdítója legyek. A börtönszimulációból merített elgondolásaim több mint három évtizedre elegendő kutatási témával láttak el, ösztönzést adtak a félénkség, az időperspektíva és az elmebetegségek területén végzett kutatásaimhoz. Engedjék meg, hogy az alábbiakban e három, egymástól nem független kutatási irányra részletesebben kitérjek. Félénkség: az önmagunkra osztott börtön Van-e sötétebb börtön, mint az ember önnön szíve! Van-e könyörtelenebb bíró, mint az ember maga! 203

Nathaniel Hawthorne A hétormú ház

Alagsori börtönünkben a rabok behódoltak, a börtönőrök nyomására szabadságukat kényszerűen feladták. A való életben vannak, akik a börtönőrök külső kényszerítő fellépése nélkül, önként lemondanak a beszédről, a cselekvésről, a társas kapcsolatokról. A parancsot osztó börtönőrt énképük részeként magukévá teszik; az őr szabja meg a szabadság, spontaneitás és életöröm határait. Paradox módon az önmaguk cselekvési

lehetőségeinek korlátozásába kelletlenül belenyugvó passzív rab képét is internalizálják. Bármiféle cselekvés, amely felkeltheti mások figyelmét, kockázatos lehet, a megalázás, megszégyenítés és a társas elutasítás lehetőségét hordozza magában, ezért kerülendő. A belső őr intésére a fogvatartott én visszahúzódik az élettől, páncélt ölt magára, és a félénkség néma börtönének biztonságát választja. Ez a börtönkísérlet által inspirált metafora késztetett gondolkodásra a félénkségről, mint társas fóbiáról, amely a társas érintkezés öröme helyett a veszélyekre összpontosít, és végső soron az emberi kapcsolatok megszakításához vezet. Börtönvizsgálatunk lezárulása után egy évvel újabb jelentős kutatási kezdeményezést, a Stanfordi Félénkség Projektet indítottam el, melynek célja a serdülőkori és felnőttkori félénkség okainak, összefüggéseinek és következményeinek a vizsgálata volt. A felnőttkori félénkséget ez a kutatás vette elsőként módszeres vizsgálat alá; amint a félénkségről eleget tudtunk, programot dolgoztunk ki a kezelésére, amellyel az 1977-ben alapított, a maga nemében egyedülálló Félénkség Szakklinika azóta is foglalkozik. Létrehozása óta a klinika folyamatosan Palo Alto városában működik, jelenlegi igazgatója dr. Lynne Henderson. A félénkség kezelése és megelőzése terén elsődleges célom a gyakorlati segítségnyújtás, a félénkségtől szenvedők támogatása volt, hogy az önmaguk által teremtett néma börtönből kiszabadulhassanak. A nem szakmai közönség számára számos felvilágosító könyvet írtam a felnőttkori és gyermekkori 204 félénkség leküzdéséről. Az időperspektíva torzulásai Odakint az emberek a jövőbe tekintve élnek. Az elítélt számára a jövő homályos és bizonytalan. Eltűnik a múlt; senkitől nem jön levél. Felnagyítódik a jelen. 205

Ken Whalen, egykori elítélt, színműíró

Börtönkísérletünkben az időérzék többféleképpen torzult. A kényszerű éjszakai létszámellenőrzések miatt a rabok alvásritmusa felborult; folyamatosan fáradtak voltak, kimerültségüket tovább fokozták a megerőltető tornagyakorlatok és az alantas tevékenységek. Időérzéküket a természetes fény és az időjelzők hiánya is befolyásolta. (Az időmérők, órák hiánya a

játékkaszinók stratégiájának a része, az idő múlásának követhetetlensége a kitágult jelenben tartja a játékosokat.) Az előző fejezetben már szó volt róla, hogy a rabok a jelenre összpontosítottak, beszédtémájuk a közvetlen helyzetre vonatkozott, és csupán elvétve beszéltek múltjukról vagy jövőbeni terveikről. Érdekes módon az idő előtt kiengedett rabok távozása után, a benn maradó rabok gyakorlatilag semmiféle utalást nem tettek volt társaikra. Elmentek, és kiestek a memória közvetlen fókuszából. A kutatást végző munkatársak esetében a hosszú munkaórák okozták az időperspektíva torzulását. Rengeteget dolgoztunk, keveset aludtunk, tömérdek logisztikai feladat és taktikai kérdés megoldása hárult ránk éjjel-nappal. Úgy gondolom, rossz helyzetfelismerésünk és határozatlanságunk részben felborult időérzékünknek volt betudható. Így szerzett tapasztalataim arra késztettek, hogy megértsem, időperspektívánk hogyan befolyásolja viselkedésünket, tapasztalataink áradatát hogyan választjuk szét és soroljuk a múlt, jelen és jövő kategóriáiba. Felmérések, interjúk, kísérletek és eltérő kultúrákat összehasonlító tanulmányok segítségével sok újat tudtam meg az időperspektíváról, ami lehetővé tette egy érvényes, megbízható mérőrendszer 206 kidolgozását az időperspektívában jelentkező egyéni eltérések felmérésére. A kidolgozott mérőrendszert (Zimbardo Time Perspective Inventory – röviden ZTPI) világszerte alkalmazzák a kutatók egy sor fontos, az idővel „címkézhető” jelenség – döntéshozatal torzulása, egészségi állapot, stressz, függőség, problémamegoldás, fenntartható környezet – vizsgálatára. A legtöbb emberre jellemző, hogy életében túlzottan egyetlen időkeretre – múlt, jelen, jövő – hagyatkozik, és elhanyagol más időkereteket, amelyeket az adott helyzet követelményei szerint kellene rugalmasabban, kiegyensúlyozottabban alkalmaznia. Feladatok teljesítéséhez a jövőbeni orientációval társítható fegyelemre van szükségünk. A gyökeret eresztett pozitív múlt támaszára van szükségünk, ha családtagjainkkal és barátainkkal való kapcsolódásunkról van szó. Az élet érzéki örömeihez és új kalandok kereséséhez leginkább a jelenben való orientációra van szükségünk. Számos tényező közrehatására áll elő a helyzet, amelyben az emberek túlzottan – hedonista vagy fatalista módon – a jelenhez igazodnak, túlzottan a jövőre hivatkoznak, túlzottan – pozitív vagy negatív előjellel – a múlthoz nyúlnak vissza. Egy sor kulturális hatás, iskolai végzettség, vallás, társadalmi helyzet, családi minta és egyéni tapasztalat tartozik a közreható tényezők közé. A börtönkísérlet nyilvánvalóvá tette, hogy az időperspektíva nem pusztán egyéni vonás, nem pusztán a kísérlet produktuma, hanem olyasvalami, amit megváltoztatnak, kitágítanak vagy összeszűkítenek különféle helyzetekben szerzett tapasztalataink. Intézmények vizsgálatakor nyilvánvalóvá válik, hogy az időperspektívának jelentős, rejtett szerepe van az „intézményesített” emberek gondolkodásában, legyen az adott intézmény börtön, idősek otthona vagy krónikus betegeket

gondozó intézet. A „rendes kerékvágás”, a változatlan napi tevékenységek sora az idő látszólagos körforgásának érzetét kelti – az idő csak múlik, nincs felosztva értelmes lineáris egységekre, kúszik előre, mintha hangyaként igyekeznénk az élet Möbius-szalagján. Soledad Brother címmel összegyűjtött írásaiban George Jackson így gondolkodik az időről és az idő torzulásáról: Szökik tőlem az Idő… Éjjel sincs nyugtom tőle… Napok, sőt hetek enyésznek el, végtelenül egymásba folyva. Az egyik nap éppen úgy 207 érkezik és múlik el, mint a másik. Épelméjű emberek és az elmebaj Tudja, mit tett? [Teszi fel a kérdést Sherlock Holmes Sigmund Freudnak.] Átvette a módszeremet. Megfigyel és következtet – de fejen belülre vonatkoztat. Nicholas Meyer The Seven Percent Solution Számos egészséges, épelméjű fiatalember rövid időn belül patológiás viselkedést mutatott – ez volt a börtönkísérlet egyik legmegrázóbb eredménye. Mivel a kiválasztási eljárásunk a pszichiátriai problémákra való hajlamot, mint okot kizárta, meg akartam érteni a folyamatokat, amelyek hatására hétköznapi emberekben kialakulnak az első pszichopatológiás tünetek. Tehát a félénkség és az időperspektíva tanulmányozása mellett a börtönkísérlet új irányú elméleti és kísérleti kutatómunkára ösztökélt, azt vizsgáltam, épelméjű emberek hogyan „őrülnek meg”. A rendellenességekről általában a legtöbbet az utólag végzett elemzésekből tudjuk meg, amelyekben megpróbáljuk kideríteni, hogy a fennálló lelki zavart milyen tényezők okozhatták – Sherlock Holmes módszeréhez hasonlóan az okozatokból következtetjük ki az okokat. Ehelyett én olyan modell kidolgozására tettem kísérletet, amely a mentális zavar, például a fóbia, a paranoia tüneteinek kialakulásában közrejátszó folyamatokra összpontosít. Az emberek többnyire magyarázatot keresnek maguknak, amikor azt érzékelik, hogy valami nem az elvárható módon történik. Attól függően, hogy integritásukat milyen mértékben veszélyezteti a rendellenesség, tudni akarják, mit rontottak el, ha a tanulásban vagy a sportban nem sikerült jól teljesíteniük, ha a társadalmi, az üzleti vagy a szexuális életben kudarcot vallottak. Az okok keresését kognitív torzulások befolyásolják, és olyan magyarázatokra irányítják a figyelmet, amelyek az aktuális elemzésben nem helytállóak. Adott reakciók okainak túlzottan „emberekre” vonatkoztatott magyarázata eltérítheti a figyelmünket a paranoiás gondolkodásra jellemző, kialakulófélben lévő

tünetekről. Ugyanígy adott reakciók okainak „környezetre” összpontosító magyarázata eltérítheti a figyelmünket a fóbiás gondolkodásra jellemző tünetek kialakulásáról. Az épelméjű, egészséges emberek „elmebajának” kognitív és társas bázisait leképező új modellemet ellenőrzött laboratóriumi kísérletekkel támasztottuk alá. Többek közt azt tapasztaltuk, hogy egészséges kísérleti alanyok akár egyharmadánál is patológiás tünetek alakulhatnak ki, ha 208 tisztázatlan okból keletkező állapotukra ésszerű magyarázatot keresnek. Például ép hallású egyetemistákban hipnózissal részleges, átmeneti süketséget idéztünk elő. A kísérleti alanyok hamarosan paranoiásan kezdtek gondolkodni és viselkedni, azt feltételezve, hogy mindenki ellenségesen viszonyul hozzájuk. Idősebb emberek esetében a ki nem mutatott halláscsökkenés paranoiás rendellenességek kialakulásához vezethet. Ennek megfelelően hallásjavító eszközök segítségével a rendellenességek megelőzhetők vagy kezelhetők, ami kívánatosabb, mint a pszichoterápia vagy az idős személyek intézményben való elhelyezése. Véleményem szerint az elmebaj magvai bárkinek a kertjében elhinthetők, és életünk folyamán a mindennapi tapasztalatszerzésben bekövetkező átmeneti pszichés zavarra adott válaszként indulnak fejlődésnek. A mentális zavarok restriktív orvosi modelljétől a közegészségügyi modell felé való elmozdulás arra ösztönözhet, hogy az egyéni és társadalmi zavarok feltárásakor inkább a közreható, a helyzet által meghatározott vektorok azonosítására törekedjünk, semmint hogy vizsgálódásunkban kizárólag a bajba került egyén elméjére összpontosítsunk. Az elmebaj és pszichopatológia megelőzése és kezelése szempontjából jóval kedvezőbb helyzetben lehetünk, ha a normális viselkedést diszfunkcionális viselkedéssé alakító mechanizmusok teljesebb megértésében a kognitív, társadalmi és kulturális folyamatok alapvető ismeretére támaszkodunk. Hatalomelosztás oktatói munkámban A börtönkísérlet után tudatosult bennem, milyen könnyedén változtam át zsarnok tekintélyszeméllyé. Ez a tapasztalat oktatási módszereim megváltoztatására késztetett, hallgatóimnak nagyobb hatalmat biztosítottam, tanári szerepemet a társas folyamatok irányítása helyett sokkal inkább szakterületemre korlátoztam. Nagy létszámú előadássorozatok alkalmával bevezettem a „szabad a mikrofon” módszerét, így hallgatóimnak lehetőséget adtam arra, hogy a kurzust bírálják, vagy bármilyen személyes észrevételüket másokkal megosszák. Idővel az online üzenőfal lett az a fórum, ahol a hallgatók egy-egy szemeszter alatt bármikor szabadon megvitathatják a kurzus negatív és pozitív aspektusait. A legjobb érdemjegyekért való

versengést igyekeztem csökkenteni, bevezettem, hogy egyes teszteket tanulópárok oldjanak meg, és bizonyos kurzusokon egyáltalán nem adok 209 érdemjegyeket. Magánjellegű változások A stanfordi börtönkísérlet lezárulása után egy évvel, 1972. augusztus 10-én a Stanford Memorial Church oltáránál Christina Maslach és Philip Zimbardo összeházasodott. Huszonöt évvel később ugyanitt, gyerekeink jelenlétében házassági eskünket megerősítettük. Christina meghatározó, a lehető legjobb hatással van mindenre, amit teszek. Az egyhetes kísérlet másik személyes jellegű hatásának tekintem azt is, hogy kutatásokon alapuló eredményekre támaszkodva társadalmi változások előmozdítójává léptem elő, kiálltam a börtönök megreformálása mellett, és a stanfordi börtönkísérlet súlyos üzeneteit minden erőmmel igyekeztem a legszélesebb körben közzétenni. A hasznosíthatóság maximalizálása A börtönkísérlet rengeteg szempontból megváltoztatta az életemet, de a legváratlanabb fordulatot talán az Amerikai Egyesült Államok egyik kongresszusi albizottságának felkérése hozta: az elméleti kutató a társadalmi változás tevékeny előmozdítója lett. Az albizottság 1971 októberében meghallgatásokat tartott a börtönök megreformálásáról, de nem pusztán 210 helyzetelemzést, hanem reformjavaslatokat is kért. A Congressional Record közölte nyilatkozatomat, amelyben határozottan kongresszusi beavatkozást kértem a büntetés-végrehajtási intézetek szerkezeti átalakítása érdekében, mert kizárólag így teremthetők jobb körülmények mind a fogvatartottak, mind 211 az ott dolgozók számára. Jobbára a figyelemfelhívás eszközeivel éltem. Követeltem, hogy vessünk véget a börtönökben folyó „társadalmi kísérletnek”, mert kudarcot vallottunk vele, amit mi sem bizonyít jobban, mint a visszaeső bűnelkövetők magas száma. Rámutattam, hogy alaposabb rendszerelemzéssel meg kell állapítanunk ennek okait, és a bebörtönzés helyett alternatív megoldásokat kell találnunk. Hangsúlyoztam, hogy a börtönök ésszerű megreformálásával szemben tanúsított ellenállást meg kell törnünk. Még erőteljesebben az ügy társadalmi szószólójává váltam, amikor 1973 szeptemberében a fiatalkorúak fogva tartását vizsgáló kongresszusi albizottság meghallgatásán jelentem meg. Tizenkilenc önálló javaslatot terjesztettem elő a fiatalkorú fogvatartottak

212

helyzetének javítása érdekében. Örömömre szolgált, hogy részben szakértői állásfoglalásom hatására új szövetségi törvényt fogadtak el. A vizsgálatot vezető Birch Bayh szenátor közreműködésével bekerült a törvénybe a szabályozás, miszerint a fiatalkorúak sérelmére elkövetett visszaélések megelőzése érdekében a szövetségi börtönökben előzetes fogva tartásban fiatalkorúakat tilos felnőtt korú fogvatartottakkal összezárni. A stanfordi börtönkísérletből következett az is, hogy szakértői közreműködésemet kérték a „San Quentin-i hatok” szövetségi bírósági 213 tárgyalásán. A hat rabot több mint három éven keresztül magánzárkában különítették el, mert 1971. augusztus 21-én George Jackson szökési kísérlete során állítólag részt vettek több börtönőr és informátor rabtársuk meggyilkolásában. Szakértő tanúként ellátogattam a San Quentin börtönkomplexum létesítményeibe, és több alkalommal, külön-külön elbeszélgettem a hat fogvatartott személlyel. Az általam írt szakértői állásfoglalás és a bírósági tárgyaláson szakértő tanúként való kétnapos meghallgatásom azzal a következtetéssel zárult, hogy a kényszerű, huzamos és határozatlan ideig tartó, dehumanizáló körülmények között történő elzárás „kegyetlen és aránytalan mértékű büntetés”, amelyen változtatni kell. A bíróság is hasonló végkövetkeztetésre jutott. A börtönkísérlet után egyfajta etikai küldetéstudattal tettem eleget az ilyen jellegű felkéréseknek. Úgy éreztem, a relatív etika egyenlege akkor válik pozitívvá, ha a kísérleti alanyok által elszenvedett megpróbáltatások ellensúlyozásaképpen a kutatási eredményeket a tudomány és társadalom érdekében maximálisan hasznosítom. Kezdeti erőfeszítéseim összegzését 214 1983-ban adtam közre. A média és a képi megjelenítés ereje Mivel a stanfordi börtönkísérlet képekkel jól dokumentált vizsgálat volt, a képanyagot arra is felhasználtuk, hogy a szituációs tényezők kényszerítő nyomására felhívjuk a figyelmet. Gregory White közreműködésével 1972-ben először nyolcvan képből álló diabemutató készült hangszalagra rögzített kísérő magyarázatokkal; előadások kiegészítő anyagaként elsősorban egyetemi tanárokhoz juttattuk el. A videotechnika fejlődésével lehetővé vált, hogy a kísérletről készült képekből és archív videofelvételekből frissen videóra vett interjúkkal és hangalámondásos magyarázattal kiegészítve Quiet Rage: The Stanford Prison Experiment (Néma düh: a stanfordi börtönkísérlet) címmel videofilmet készítsünk (1985). A munkálatokat stanfordi egyetemisták egy csoportja végezte Ken Musen vezetésével, aki egyben a videofilm rendezője is volt. Scott Plous közreműködésével 2004-ben elkészült a film DVD-változata

is. Ez az ötvenperces, jó minőségű összeállítás világszerte hozzáférhető. Az összeállításban szereplő álló- és mozgóképek lehetővé tették, hogy a stanfordi börtönkísérlet a szélesebb közönséghez is eljusson, néhány részletet bemutatott belőle a közszolgálati televízió is a közreműködésemmel készült Discovering Psychology című sorozatában. A börtönkísérlet képei az általam jegyzett Psychology and Life, valamint Psychology: Core Concepts című tankönyvekbe is bekerültek. A képeket a gonosz lélektanát feldolgozó előadásaimban is rendre bemutatom a legkülönfélébb – egyetemista, szakmabeli, laikus – közönség előtt. A stanfordi börtönkísérletről az első jelentős publikáció a „The Mind Is a Formidable Jailer: A Pirandellian Prison” címmel a The New York Times Magazine-ban jelent meg (1973. április 8.). A Life magazin is beszámolt róla „I Almost Considered the Prisoners as Cattle” címmel (1971. október 15.). Vizuális jellege miatt a börtönkísérlet bekerült a televízióba is. Foglalkozott 215 vele az NBC Chronolog című műsora, adásba került a 60 Minutesben és a 216 National Geographic tévésorozatában is. A The Human Behavior 217 Experiments című tévéprogram is feldolgozta a kísérletet. Emellett jómagam is igyekeztem vizsgálatunk eredményeit bemutatni. Tájékoztató előadásokat tartottam különféle szakmai – közigazgatási, bírósági, katonai, jogász és pszichológus – csoportoknak, amelyekben felhívtam a figyelmet az aggasztó börtönviszonyokra. Közreműködtem konferenciák megszervezésében az amerikai katonai büntetés-végrehajtás tárgykörében (1972, 1973, 1974). Céljuk a kutatási programok és szakmapolitikai döntések közötti kapcsolat vizsgálata, illetve ezek hatásának felmérése a katonai büntetés-végrehajtás területén, továbbá a szervezeti problémák, például a faji diszkrimináció, a toborzók által 218 hangoztatott szakmai előmenetelt meghiúsító tényezők feltárása volt. Egy helyi közösség felkérésére közreműködtem a település új börtönének és a frissen felvett személyzetnek a tesztelésében. Szimulált börtönt hoztunk létre, ahol 132 önként jelentkező állampolgár vállalta, hogy három napon át a fogvatartottak életét fogja élni. A börtönőrök tisztában voltak vele, hogy a közfigyelem középpontjában állnak, és a rabokkal kíméletesen bántak, ennek ellenére a stanfordi börtönkísérlethez képest valós börtönkörnyezetben sokkal drámaibb végkifejlete lett a szerepjátéknak. Egy újságíró feljegyezte a legvégletesebb reakciókat: „Egy háziasszonyt el kellett engedni, mert az idegösszeroppanás tünetei jelentkeztek nála.” „Az egyik fogvatartott hölgy túszul ejtett egy másikat, társa torkának kést szegezett, bőrét felsértette, és megtagadta a további szerepjátékot. Az őröknek kellett lefegyverezniük.” „Sokan megjegyezték, hogy egy nap alatt elméjük eltompult, és képtelenek voltak az összpontosításra. Rendkívül zavarta őket a privátszféra hiánya, és különösen kellemetlen volt a nyitott illemhely. Volt, akin a magárahagyottság

érzése vett erőt, és nem is érezte magát embernek. Volt, aki a visszalépés vagy a lázadás gondolatát latolgatta. Egyesek időérzéke teljesen felborult.” Az egyik önkéntes rab, egy ügyvéd megállapította, hogy a börtön kellemes külszíne és az udvarias személyzet ellenére mégiscsak „nyomorúságos 219 tartózkodási hely.” A szimuláció számos szakmai és működtetési problémára hívta fel a leendő börtönszemélyzet figyelmét, amelyeket megoldottak, mire a börtön megnyílt és készen állt a helyi bűnelkövetők befogadására. A leendő fogvatartottak hasonlóan szélsőséges reakciójának megelőzése érdekében az illetékesek korrekciós intézkedéseket tettek. Kiterjedt levelezést folytattam több mint kétszáz fogvatartott személlyel (kézzel írt levelekről, a számítógép előtti korszakról van szó!), egy tucatnyival rendszeresek voltak a levélváltások. A mai napig sok e-mailben feltett kérdésre válaszolok, különösen emelt szinten pszichológiát tanuló brit középiskolások érdeklődnek, mivel a stanfordi börtönkísérlet a tananyag része. (Lásd www.revision-notes.co.uk) A stanfordi börtönkísérlet kapcsán két figyelemre méltó levelet kaptam, az egyiket a közelmúltban egy pszichológus kollégától, a másikat közvetlenül a kísérlet után egy elítélttől. Szeretném ezeket megosztani az olvasóval, mielőtt áttérnék a börtönkísérlet eltérő területeken való megismétlésére. Pszichológus kollégám a stanfordi börtönkísérlet és a katonai kiképzés közötti párhuzamokat boncolgatja: Az Egyesült Államok légierejének kadétja voltam, amikor érdekelni kezdett a szociálpszichológia, és pszichológiai tanulmányaim bevezető tananyagaként olvastam a stanfordi börtönkísérletről (a videót is megnéztem). Számomra arról szólt, amit magam körül látok: ígéretes, épelméjű fiatalembereket arra képeznek ki, hogy gyilkoljanak, mint a gép, hatalmukkal éljenek vissza, és ne lássák az embert. Elemzése abszolút helytálló: nem az a kérdés, hogyan lehet szilárdabb erkölcsű katonákat toborozni. A kérdés az, hogy a háborús helyzet (és a katonaság háborús helyzetre „felkészítő” szocializációs 220 rendszere/gyakorlata) hogyan változtat mindenkit szörnyeteggé. Ohio állam egyik börtönéből egy fogvatartott így írja le az általa tapasztalt visszaéléseket, és érzékelteti a benne felgyülemlő haragot: Nemrég eresztettek ki a magánzárkából, 37 hónapig (!) voltam elkülönítve. Nem volt szabad beszélnem, még „suttogni” is tilos volt a szomszédos zárkában elzárt rabbal. Ha mégis megpróbáltam, az őrök azonnal megvertek, gázspray-vel lefújtak, megtapostak, és meztelenül a „pucér zárkába” toloncoltak, ahol a csupasz betonpadlón kellett aludnom, és nem volt sem mosdó, sem WC. A

betonpadló volt az illemhely és a fekvőhely, és még itt is érvényesítették a „némaság szabályát”. Azonnali verést eredményezett, ha egy nyögés elhagyta a számat fájdalmaim és az átélt megpróbáltatások miatt. Nem napokat, 37 hónapot töltöttem magánzárkában! A börtönőrök brutalitása ellen minden lehetséges helyen keresetet nyújtottam be. Az állami bíróság az összes keresetemet elutasította. Mivel nem hagyom a 37 hónap alatt történt dolgokat „elcsitulni”, és „felejteni” sem akarok, az őrök szemében én vagyok a leggyűlöletesebb fogvatartott, akit „javíthatatlanul elvetemültnek” neveznek. Professzor úr, lehet, hogy javíthatatlan vagyok, és ha így is van, inkább meghalok, de nem fogadom el, hogy nem kezelnek emberi lényként. Börtönbüntetésem ellen soha nem tiltakoztam, kizárólag a fellebbezés jogi eszközeit vettem igénybe. Szabadon bocsátásomat követelve soha nem szegeztem kést börtönőr torkának. A tolvajok megérdemlik a büntetést, és bár magam is tolvaj vagyok, meg sem próbálom a lopást igazolni. Úgy gondolom, soha többé nem lopok, ha innen kiengednek. Nem, nem azért, mert jó útra tértem. Lopásra nem is gondolok, abból nem lehet meggazdagodni, most már tudom. A „gyilkoláson” kívül semmi más nem foglalkoztat. Megölök mindenkit, aki engem megvert, aki rosszabbul bánt velem, mint egy kutyával. Reménykedem, lelkem üdvéért és jövőbeni szabadságomért imádkozom, és azért, hogy képes legyek felülkerekedni a lelkemet nap mint nap emésztő keserűségen és gyűlöleten, bár tudom, nem fog könnyen menni. A kísérlet változatai A stanfordi börtönkísérlet mint társas jelenség vizsgálatát a kísérlet megismétlésének, illetve adaptációjának rövid áttekintésével zárjuk. Hasznosíthatóság szempontjából a társadalomtudományok körén túllépve, a börtönkísérletet a televíziós showműsorok, a reklámfilmek, sőt a művészi produkciók világában is felkapták. Hasonló végkifejlet megelőzése érdekében katonai és társadalmi célból is hasznosították alapvető megállapításunkat, miszerint jó emberek könnyen gaztettek elkövetőivé válhatnak, ha intézményi hatalmukat nem korlátozzuk. Alább felvázolunk néhány példát a börtönkísérlet megismétlésére és adaptációjára, ezek részletes leírása megtalálható a www.lucifereffect.com honlapon.

Megismétlés más kultúrában A rabok és az őrök közötti kapcsolatot befolyásoló társas szerveződés vizsgálatára az ausztráliai Új-Dél-Walesi Egyetem kutatócsoportja úgy terjesztette ki stanfordi börtönkísérletünket, hogy egy feltétel hasonló volt a 221 miénkhez, de számos további kísérleti változót is beiktattak. A kutatók legfőbb következtetése, ahogy azt a szigorú kísérleti protokoll alapján lejegyezték, a következő: „Eredményeink alátámasztják Zimbardo és munkatársai legjelentősebb következtetését, miszerint a börtönökben tapasztalható ellenséges, összetűzésektől terhes viszony elsősorban a börtönrezsimből fakad és nem a fogvatartottak és a börtönszemélyzet tagjainak a személyiségéből.” Az ilyen felépítésű kísérletek eredményei egyben segítenek a szimulációs kísérletek érvényességére vonatkozó szkepticizmus eloszlatásában is, mivel a viselkedésben bekövetkező változásokhoz viszonyítási alapot biztosítanak, amelyhez valódi börtönök 222 objektíven meghatározott szerkezeti jellegzetességeit veszik számításba. Szimulált pszichiátriai osztály A stanfordi börtönkísérlet inspirálta azt a kísérletet, amelynek keretében az Egyesült Államokban az illinois-i Elgin Állami Kórház huszonkilenc munkatársa három napra betegként befeküdt egy pszichiátriai osztályra – a sajátjukra. Huszonkét munkatársuk a megszokott módon látta el teendőit, az eseményeket kiképzett megfigyelők és videokamerák segítségével rögzítették. „Hihetetlen dolgok történtek” – összegzi Norma Jean Orlando kutatásvezető. Rövid időn belül a színlelt betegek éppen úgy viselkedtek, mint az igazi betegek: hatan szökést kíséreltek meg, ketten magukba fordultak, ketten csillapíthatatlanul zokogtak, egy személy az idegösszeroppanás szélére került. A színlelt betegek többsége arról számolt be, hogy feszültség, nyugtalanság, frusztráció és csüggedés vett erőt rajtuk. A munkatárs-betegek döntő többsége (több mint 75%-a) a következő érzelmi állapotokról is beszámolt: „bebörtönzés” érzete és névtelenség, mintha érzéseik nem lennének fontosak, mintha senki sem figyelne oda rájuk, és senki nem kezelné őket egyénként, mintha senki nem törődne velük, mintha nem is kísérletről volna szó, hanem ténylegesen gondozottak volnának. A három nap megpróbáltatásai után a színlelt betegek (gondozók) közül valaki kijelentette: „Korábban kutyába se 223 vettem a betegeket. Fogalmam sem volt róla, min mennek keresztül.” A kísérlet pozitív eredményeként a kórház munkatársai csoportba szerveződtek, egykori és aktuálisan beutalt betegekkel közös munkába fogtak.

Egyrészt fel kívánták hívni a kórházi személyzet figyelmét arra, hogy a betegekkel milyen rosszul bánnak, másrészt személy szerint is a kórházi dolgozók és a betegek közötti kapcsolat javítására törekedtek. Miután felismerték a betegekre és a munkatársakra egyaránt kedvezőtlenül ható „totális helyzet” erejét, igyekeztek azt konstruktívabb módon kihasználni. Pszeudokísérlet a tévében A BBC egyik tévéműsorában szimulált börtönünk mintájára megismételték a kísérletet. Az eredmények rácáfoltak stanfordi kutatásunkra: az őrök fellépése cseppet sem volt erőszakos, sem kegyetlen. Ugorjunk rögtön a kísérlet figyelemre méltó végkifejletére – a rabok uralkodtak az őrök fölött! Az őröknél „egyre fokozódó paranoia, depresszió és stressz lépett fel, és leginkább az 224 elszenvedett zaklatásokra panaszkodtak.” Hangsúlyozom, a televíziós valóságműsorban nem a rabok, hanem az őrök húzták a rövidebbet. Az őrök közül többen is kiszálltak, a rabok közül senki. A rabok gyorsan fölénybe kerültek, mert csoportként léptek fel az őrökkel szemben; végül a rabok és az őrök egybeszerveződtek, és úgy döntöttek, egymással békében élő „kommunát” fognak alkotni – tették mindezt egy szakszervezeti aktivista segédletével! A pszeudokísérlet kritikai elemzése a www.lucifereffect.com honlapon található meg. A stanfordi börtönkísérlet mint intő példa Kutatásunkat két előre nem látott területen is hasznosították: eredményeinket bántalmazott nőket segítő szervezetekben és a haditengerészet egyik kiképző programjában is felhasználták. Bántalmazott nők részére fenntartott krízisotthonok vezetői több ízben tájékoztattak arról, hogy a Quiet Rage (Néma düh) videónkat rendszeresen levetítik annak érzékeltetésére, hogy a férfiak milyen könnyen ártó és destruktív módon élhetnek vissza a hatalmukkal. A film megtekintése és megbeszélése abban segít a bántalmazott nőknek, hogy ne saját magukat okolják az elszenvedett bántalmazásokért, hanem jobban megértsék azokat a helyzeti tényezőket, amelyek hatására egykor szerető társukból agresszív bűnöző lett. A nemek közötti hatalmi viszonyokkal foglalkozó feminista elméletek egyes leágazásaira is hatással volt kutatásunk. A haditengerészetnél, ahogy az amerikai hadsereg minden 225 haderőnemében, speciális háborús túlélő kiképzésen, az ún. SERE programban is részt vesznek a katonák. A kiképző programot a koreai háború

után dolgozták ki az ellenség fogságába esett katonák fizikai és lélektani felkészítésére, arra az esetre, ha kényszervallatásnak, bántalmazásnak vetnék alá őket. A kiképzés központi eleme egy szimulált hadifogolytábor, ahol a katonák több napon át lélektani és fizikai megpróbáltatásokon mennek keresztül. A haditengerészettől több forrásból is értesültem róla, hogy a kiképzések keretében videónk és honlapunk segítségével nyomatékosan felhívják a figyelmet, milyen könnyen túlkapásba válthat át a parancsnoki hatalom. Így intik elővigyázatosságra a SERE-program kiképző fogva tartóit, nehogy „átbillenjenek”, és „foglyaikat” bántalmazzák. Börtönkísérletünk segítségével tehát önuralomra is kiképzik az olyan környezetben tevékenykedő „őröket”, amely jóváhagyja, hogy a foglyok „jól felfogott érdekére” hivatkozva visszaéléseket kövessenek el. Ugyanakkor az Észak-Karolina állambeli Fort Braggben megvalósuló SEREprogram nem egyszer állt a bírálók kereszttüzében, mondván: a Pentagon nem az eredeti célokra használja fel a kiképzést. A bírálók azzal vádolják a Pentagont, hogy „átállította a kapcsolót”: a kiképzés célja nem a fogságba esett amerikai katonák ellenálló képességének erősítése, hanem hatékony technikák kifejlesztése az „ellenség harcosai” és Amerika más feltételezett ellenségei fogságban történő kihallgatására. Egyes beszámolók szerint a technikák a katonai célú SERE-programból átvándoroltak Guantánamóra, vagy ahogy az amerikai köznyelvben mondják: „Gitmóra”. Lehetséges, hogy a stanfordi börtönkísérlet legfőbb üzenetét a helyzet meghatározó erejéről magáévá tette a Pentagon, és beépítette kínzásra kiképző programjaiba? Én szeretném hinni, hogy nem így van, de a közelmúltban megjelent egy bírálat, amelyben a szerzők meglehetősen határozattan ezt állítják. „Úgy tűnik, ez a kísérlet ad sugallatot Irakban… Létrehoznak egy helyzetet – létszámhiánnyal, veszélyeztetettséggel és a független ellenőrzés hiányával súlyosbítva –, és az őrök némi ráhatás eredményeképp (soha nem kifejezett utasításra) embereket kínoznak. Az amerikaiak által Irakban fenntartott börtönökben tapasztalható viszonyok és a kínzások széles körben ismertek… A helyzet a stanfordi kísérlet mása, de az Egyesült Államok kormánya lépéselőnyben van, mert minden cáfolható – kínzásra soha senki nem adott 226 utasítást. Ám kiszámítható, milyen helyzet hívja elő a kínzást.” A fenti álláspontot képviselő szerzők kifejtik, hogy nem merő feltételezésről van szó, mert az Abu Ghraib-i börtönben történt visszaéléseket kivizsgáló Schlesinger-bizottság jelentésében külön kiemeli a stanfordi börtönkísérletet. Érvelésük szerint „a [stanfordi] kísérlettel kapcsolatos információ hivatalos dokumentumban való közzététele, és kapcsolatba hozása az Egyesült Államok által fenntartott katonai börtönök viszonyaival még élesebben rávilágít az irányelveket kialakító vezetési-irányítási rendszer felelősségére.” A Schlesinger-jelentésben a vizsgálatot vezetők a kísérlet említésével

lényegében a kísérleti börtönünkben létrehozott patologikus helyzet meghatározó erejét kívánták hangsúlyozni. „A megfigyelt negatív, antiszociális válaszreakciókat nem olyan környezet váltotta ki, ahová deviáns személyeket gyűjtöttek egybe, hanem inkább egy eredendően patologikus helyzet hozta elő, amely valójában lelkileg egészséges emberek viselkedését eltorzítja, és a normálistól eltéríti. A rendellenesség a helyzet lélektani természetéből és nem a helyzetet átélők 227 személyiségéből fakadt.” A stanfordi börtönkísérlet és a népszerű kultúra Az elefántcsonttoronyból kísérletünk kikerült a zene, a színház és a képzőművészet világába is. Mindössze három példára szorítkozom: Stanford 228 Prison Experiment névvel lépett fel Los Angelesben egy rock-punk együttes ; kísérletünk inspirálta egy lengyel képzőművész munkáját, amelyet 2005-ben a Velencei Biennálén mutatott be; A kísérlet címmel pedig film készült belőle, amelyet világszerte vetítettek. A börtönkísérletünk által ihletett német film legitimálja, és valós jelleggel ruházza fel a „kitalációt”, ahogy a forgatókönyvíró fogalmaz. A film szándékosan összezavarja a nézőt, nem tudni, mi történt valójában a kísérletben, és szenzációkeltésképpen mit adtak hozzá a művészi szabadság jogán. A film indokolatlanul, öncélúan összpontosít a szexizmus, a nemi élet és az erőszak vulgáris bemutatására. Bár a filmet egyesek izgalmasnak tartották, a kritikákban levágták, mint például a következő két közismert brit filmkritikus. A The Observer kritikusának végkövetkeztetése: „A kísérlet nem túl eredeti, valószerűtlen thriller, amely mese formájában a tekintélyelvű fasizmusra való nemzeti (valószínűleg 229 egyetemes) hajlamról szól.” A The Guardian kritikusa nem ennyire kíméletes: „A Nagy Testvér bármelyik 230 epizódja tanulságosabb, mint ez az ostoba bárgyúság.” Az amerikai filmkritikus, Roger Ebert, egyetlen értékes tanulságot szűrt le a filmből, amely a börtönkísérletünkre is vonatkoztatható: „Meglehet, az egyenruha miatt falkába verődünk, és a vezérkutya uralkodik. Magányosan kóborló kutya kevés 231 akad.” Artur Żmijewski lengyel képzőművész Ismétlés címmel negyvenhat perces filmet készített, amelyben az általa kialakított álbörtönben fizetett önkéntesek hét napjának főbb eseményeit rögzíti. A képzőművészet egyik legrangosabb nemzetközi seregszemléjén, a Velencei Biennálén 2005 júniusában a filmvetítés minden órában újraindult. Egy műkritikus szerint Żmijewski filmje „azt sugallja, hogy Zimbardo intuícióval és szigorú tudományossággal megtervezett kísérlete egy műalkotás

adottságaival rendelkezett… A szimulált börtönben azonban a művészi méltóság hamar elenyészik. A »játék« önmagát hozza mozgásba, dinamikája körülveszi a szereplőket, és végül teljesen áthatja őket. Az őrök hatalmaskodnak, és egyre brutálisabbak. Az engedetleneket magánzárkába teszik; mindenkit kopaszra nyírnak. Ezen a ponton a foglyok egy része már nem pusztán bosszantó játékként fogja fel a szituációt, amely bármeddig kibírható (napi 40 dollárért), hanem 232 alapvetően gonosz helyzetként, és a »kísérletből« kiszáll.” A stanfordi börtönkísérlet és az internet hatalma A kísérlet hat napjáról készült archív képanyag és negyvenkét diából álló bemutató kalauzolja az érdeklődőket, ha ellátogatnak a www.prisonexp.org címen található honlapra. A honlapot Scott Plous és Mike Lestik hozzáértő közreműködésével 1999 decemberében indítottuk. Átlagos napon a honlapnak huszonötezer látogatója van, elindítása óta könyvünk megjelenéséig mintegy harmincnyolc millió alkalommal keresték fel. Az iraki Abu Ghraib börtönében történt visszaélések napvilágra kerülése idején, 2004 májusában és júniusában a stanfordi börtönkísérlet honlapjának (és a kapcsolódó www.socialpsychology.org oldalnak) az internetes forgalma meghaladta a napi negyedmilliós látogatottságot. A látogatottsági szint nemcsak a pszichológiai kutatások iránti közérdeklődést igazolja, hanem azt is, hogy sokan szeretnék megérteni a bebörtönzés, vagy általánosabban fogalmazva, a hatalom és elnyomás dinamikáját. Az adatok egyben arra is utalhatnak, a kísérlet mára sok országban bekerült a köztudatba. Egy tizenkilenc éves pszichológia szakos egyetemista értékes, személyes vonatkozású meglátásokról számol be, miután a börtönkísérlet honlapját áttanulmányozta. Sikerült alaposabban megértenie egy újonckiképző táborban átélt szörnyű élményét: Alig valamit láttam belőle [a stanfordi börtönkísérlet dokumentációjából], de már majdnem zokogtam. Gyermekkori álmom vált valóra, amikor 2001 novemberében beléphettem az Egyesült Államok haditengerészeti állományába. A történetet rövidre zárva, fizikai és mentális zaklatások áldozata lettem. Egy vizsgálat során bizonyítottá vált, hogy több mint negyvenszer vertek meg, és egyik verést sem én provokáltam. Hadakoztam a gondolattal, de végül öngyilkosságot követtem el, emiatt leszereltek. Mintegy három hónapot töltöttem a haditengerészet kiképzőtáborában. Oda szeretnék kilyukadni, hogy a kísérletében szereplő őrök és a kiképzőtisztek feladataikat hihetetlenül hasonló módon hajtották

végre. Rájöttem, elképesztő a párhuzam az őrök és egy bizonyos kiképzőtiszt viselkedése között. Nekem sem jutott különb bánásmód, esetenként még rosszabbul is bántak velem. A kiképzőtiszt egy alkalommal az egész szakasz összetartását meg akarta törni. Arra kényszerített, hogy a körletünk közepén ülve a többi újoncnak azt üvöltsem: „Ha gyorsabban mozognátok, nem kellene órákon át gyakorlatoznunk.” Eközben minden egyes újonctársamnak a katonaládáját a feje fölé emelve kellett tartania. A helyzet nagyon hasonlított ahhoz, amikor a rabok azt kántálták, hogy „819 rosszat tett”. Még hónapokkal később is, amikor már otthon voltam, csak arra tudtam gondolni, hogy vissza kell mennem, és be kell bizonyítanom, nem vagyok rossz katona, ahogy ezt a kiképzőtiszt állította. [Épp ahogy Stew-819 érzett.] Eszembe jut még a fekvőtámasz is, mint fenyítés, a kopaszra nyírás, a névtelenség, hogy másokat nem lehetett a nevükön szólítani, mint a kísérletében. Lényegében azt kell mondanom, hogy amikor a 31 évvel ezelőtt végzett kísérletéről olvastam, egy csomó dolgot megértettem, amit az összes terápia és szaktanácsadás ellenére soha nem tudtam felfogni. A kísérletében látottak rengeteg mindenre rávilágítottak, amit egy éve próbálok megérteni. Most már értem a kiképzőtiszt cselekedeteinek indítékait, szadista és hatalomra éhes viselkedését, ami persze nem tekinthető mentségnek. Dr. Zimbardo, röviden és tömören: köszönöm! Ésszerű tehát a következtetés, hogy kísérletünkben van valami, ami maradandó értékű és különleges, ami nemcsak a társadalomtudományok művelőit, hanem a nagyközönséget is egyre inkább foglalkoztatja. Meggyőződésem szerint ez a különlegesség az emberi természet drámai átalakulásában keresendő, de nem Dr. Jekyll rejtélyes elixírjében, amitől Mr. Hyde életre kel, hanem a társas helyzetek erejében és a helyzeteket teremtő és éltető rendszerekben. Nemcsak a magam, hanem munkatársaim nevében is mondhatom, jóleső érzés, hogy munkánkkal a „pszichológia utat törhetett magának a köztudatba.”

12. FEJEZET A TÁRSAS DINAMIKA VIZSGÁLATA: HATALOM, KONFORMITÁS, ENGEDELMESSÉG

Úgy hiszem, minden ember élete bizonyos szakaszában, és sok ember egész életében – a csecsemőkortól az aggkorig – alapvetően arra törekszik, hogy bekerüljön a Körbe, és rettegéssel tölti el a kívül rekedés lehetősége… Minden szenvedély közül a Belső Körbe való tartozás szenvedélyes vágya az, amely az amúgy nem túl rossz embereket arra készteti, hogy nagyon rossz dolgokat műveljenek. C. S. Lewis The Inner Ring A stanfordi börtönkísérletben közreműködő fiatalemberek személyiségátváltozásának vizsgálatakor számos lélektani folyamatot felvázoltam, amelyek a résztvevők gondolatait, érzéseit, észleléseit és cselekedeteit megzavarták. Láttuk, hogy a hovatartozás, a másokkal való társas kapcsolat, az elfogadás alapvető igénye – amely a közösségépítésben és a családi kötődésben oly fontos – hogyan fordult át konformitásba, az újonnan létrejövő normáknak való megfelelési vágyba, ami az őröket a rabokkal szembeni 233 visszaélésekre késztette. Azt is láttuk, hogy a személyes attitűd és a nyilvános viselkedés közötti következetességre való alapvető törekvés hozta létre a disszonáns elköteleződést, amelynek feloldására és racionalizálására a 234 másik iránti erőszak lett a reakció. Véleményem szerint az irányított viselkedésmódosítás és az „elmekontroll” legmegrázóbb esetei nem a befolyásolás rendkívüli formáinak – hipnózis, pszichotróp szerek vagy „agymosás” – hatására következnek be, hanem zárt környezetben az emberi természet leghétköznapibb aspektusainak huzamos 235 és módszeres manipulációja révén. Ebben az értelemben egyetértek C. S. Lewis gondolatával, miszerint az emberi viselkedést átalakító, a gonosz és a jó határvonalának átlépésére késztető erő abból az alapvető vágyból fakad, hogy körön „belül” és ne azon „kívül” tudjuk magunkat. Ha a társas hatásokat koncentrikus körökként fogjuk fel, amelyek a legerőteljesebb középponti vagy belső körből indulnak, és kifelé haladnak a társas szempontból legkevésbé jelentős külső kör felé, akkor megértjük, miért helyezi Lewis a hangsúlyt a középponti kör centripetális erejére. A „belső kör” az elfogadás helyhez köthetetlen Camelot vára, ahová belépve különleges csoportnak, illusztris társaságnak leszünk a tagjai, ami azonnali státuszt és határozott identitást ad nekünk. A csábítás általában

nyilvánvaló a számunkra – ki ne szeretne a belső kör tagja lenni? Ki ne szeretné tudni, hogy kiállta a próbát, méltónak találták, és belépést nyert a társadalmi elfogadottság új, kiváltságos szférájába? A kortársak csoportnyomására az emberek, de különösen a serdülők, hihetetlen dolgokra képesek, csak hogy befogadják őket. A „belső kör” keresése azonban bensőnkből fakad. A kortársi csoportnyomás hatástalan, ha nem kap megerősítést, ha hiányzik a belső lelki nyomás, hogy „mi” is akarjuk, hogy „ők” maguk közé engedjenek minket. Az emberek ezért vállalják a fájdalmas, megalázó beavatási szertartást, amikor egy zárt társaságba, klubba, szektába vagy a hadseregbe felvételt nyernek. Sokan ezzel igazolják, hogy egész létük a vállalati ranglétrán való előmenetellel járó megpróbáltatások sorozata. Lewis szerint ezt a motivációs erőt kétszerezi meg a „kívül maradástól való rettegés”. Amikor az ember elfogadásra vágyik, az elutasítástól való rettegés kiolthatja kezdeményező képességét, lebonthatja személyes önállóságát. A társas lények így válhatnak félénk, introvertált emberekké. A külső csoportba való kiszorulás képzelt veszélye egyeseket arra késztethet, hogy gyakorlatilag bármit megtegyenek a rettegett elutasítás elkerülése érdekében. A tekintéllyel bíró személyek nem a büntetések és jutalmazások rendszerével teremthetnek totális engedelmességet, hanem az elfogadottságra való vágy és az elutasítástól való félelem kétélű fegyverével. Olyan erős emberi vágy ez, hogy még idegenek is felhatalmazva érezhetik magukat, hogy „csak kettőnk közt 236 szólva”, a közös titkok asztalánál különleges hellyel kínáljanak. Az ilyen jellegű társas dinamika hitvány példája került napvilágra a közelmúltban. Egy negyvenéves nő beismerte, hogy egy teljes éven át heti rendszerességgel szexorgiát rendezett öt középiskolás fiúval, akiket alkohollal és kábítószerrel is ellátott. Tettét azzal indokolta, hogy „belevaló anyuka” akart lenni. Esküvel megerősített vallomásában ez a „belevaló anyuka” elmondta a nyomozóknak, hogy a középiskolában az osztálytársai soha nem kedvelték őt, 237 a szexpartik révén viszont végre úgy érezte, ő is „tagja egy csoportnak”. Szerencsétlen csoportválasztás volt. Lewis leírja a kifinomult beavatási eljárásokat, a zárt „belső körbe” való belépéshez vezető tanulási folyamatot, amelynek olykor kedvezőtlen következményeként jó emberekből „gazemberek” válnak. Terjedelmesebb részt fogok idézni tőle, mert rendkívül érzékletesen beszéli el, hogy ezt az alapvető emberi vágyat miként torzítják el észrevétlenül azok, akiknek hatalmában áll a „belső körbe” való bejutás engedélyezése vagy megtagadása. Tízből nyolc esetben a döntési lehetőség, amely gazemberséghez vezethet, egyáltalán nem feltűnő módon jön el, amikor eljön. Szinte bizonyosan nem jelennek meg a színen egyértelműen rossz

emberek, fenyegetőzve vagy megvesztegetési szándékkal. A burkolt célzás egy ital, egy csésze kávé mellett, két szellemesség között elrejtett trivialitásként hagyja el a száját annak a férfinak vagy nőnek, akivel az utóbbi időben egyre jobb viszonyban vagyunk, és akit remélhetőleg még jobban megismerhetünk – éppen olyan pillanatban hangzik el, amikor semmiképp nem szeretnénk otrombának, naivnak vagy bárdolatlannak tűnni. A célzás olyasmire utal, ami nem egészen áll összhangban a fair play szabályaival, olyasmire, amit a közemberek, a tudatlan, romantikus közemberek soha meg nem érthetnek. Olyasmire, amin beavatatlan kollégáink fennakadnának, de amit újdonsült barátunk szerint „mi” – és a „mi” szó örömteli elhangzásakor igyekszünk nem elpirulni – „mindig így szoktunk csinálni”. És beljebb kerülünk, ha beljebb vonnak, nem a haszon vagy könnyebbség miatt, hanem egyszerűen azért, mert amikor ajkunkhoz oly közel volt a csésze, nem bírtuk volna elviselni, ha ismét kint találjuk magunkat a rideg külvilágban. Milyen borzasztó lenne látni a másik arcát – azt a barátságos, bizalomgerjesztő, derűsen kifinomult arcot –, amint hirtelen elkomorul, és kiül rá a megvetés, milyen szörnyű lenne a tudatára ébredni, hogy próbára tettek bennünket, de nem bocsáttattunk be a belső körbe. Ha bebocsátást nyerünk, a következő héten ismét valamelyest eltérünk a szabályoktól, a következő évben még messzebb megyünk, és tesszük mindezt a legkedélyesebb, legbarátibb szellemben. Szerencsétlenség, botrány, börtönbüntetés lehet a vége; kereshetünk vele milliókat, lovaggá üthetnek, díjakat adományozhatunk régi iskolánkban. De gazember lesz belőlünk. A helyzet nyomását feltáró kutatások A stanfordi börtönkísérlet a társas helyzetek és a valóság társas felépítésének az erejét feltáró kutatások mozaiktáblájában mindössze egy lapocska. Kísérletünket kutatások sora előzte meg, illetve követte, amelyek rávilágítottak az emberi viselkedés más aspektusaira, melyek a helyzet nyomására nem várt módon alakulhatnak. A csoport ráhatására olyasmit is megteszünk, amire egyedül valószínűleg nem vállalkoznánk, ugyanakkor a csoport befolyása általában közvetett, csupán azt a normatív viselkedést modellálja, amelynek az átvételét és gyakorlását a csoport elvárja. Ezzel ellentétben a tekintélyszemélyek befolyása többnyire jóval nyíltabb és kevésbé árnyalt: „Azt csinálod, amit mondok!” Azonban ez a követelés annyira egyértelmű és arcátlan, hogy van döntési lehetőségünk, megtehetjük, hogy nem engedelmeskedünk, és nem

követjük a vezért. Hogy értsék, miről beszélek, gondolják át a következő kérdést: hétköznapi jó emberek vajon milyen mértékben tagadnak meg, illetve teljesítenek egy tekintélyt parancsoló személytől kapott utasítást, amelynek végrehajtásával vétlen idegeneknek árthatnak, sőt akár a halálukat is okozhatják? Ezt a provokatív kérdést tették fel a tekintélynek való vak engedelmességet vizsgáló, rengeteg vitát kiváltó kutatásban. Minden bizonnyal hallottak már erről a „megrázó” klasszikus kísérletről, amelynek eljárásából sok értékes információ nyerhető és hasznosítható, ha annak megértésére törekszünk, hogy jó emberek miért vehetők rá a rosszra. Tekintsük át ennek a klasszikus kísérletnek a megismétléseit és adaptációit, és tegyük fel az ilyen jellegű kutatások kapcsán felmerülő szokásos kérdést, hogy mi a külső érvényessége, validitása, azaz a valós életben milyen párhuzamokra enged következtetni a tekintélyelvű hatalom laboratóriumi kimutatása. Vigyázat! Énvédő torzítások működhetnek! Mielőtt a kutatás részletes ismertetésébe kezdenék, szeretném figyelmeztetni olvasóimat, hogy feltehetőleg meglévő torzításaik miatt mindabból, amit alább olvasni fognak, nem könnyű a helyes következtetéseket levonni. Szinte mindenki kifejleszti a maga énerősítő, énvédő, egocentrikus torzításait, ettől érzi különlegesnek magát: én nem hétköznapi, határozottan „átlagon felüli” 238 ember vagyok. A kognitív torzítások fontos szerepet játszanak önértékelésünk erősítésében és az élettől kapható pofonok kivédésében. Torzításokkal élünk, amikor kudarcainkat megmagyarázzuk, amikor sikereinkkel büszkélkedünk, és amikor rossz döntéseinkért elhárítjuk a felelősséget, mert szubjektív világunkat szivárványszínekben látjuk. Kutatásokban kimutatták, hogy az ausztrálok 86%-a véli úgy, hogy a munkában nyújtott teljesítménye „átlagon felüli”; Amerikában a gazdasági vállalkozások vezetőinek 90%-a gondolja úgy, hogy társainál jobban teljesít. (Hol az a balfék, aki az átlagot hozza?) Ugyanakkor torzításaink miatt esetleg nem látjuk, miben hasonlítunk másokhoz, és nem vesszük tudomásul a realitást, hogy hozzánk hasonló emberek bizonyos helyzetekben rossz viselkedési formát választanak. Torzításaink miatt történhet meg az is, hogy viselkedésünk nemkívánatos következményei ellen nem tesszük meg az alapvető óvintézkedéseket sem, azt feltételezve, hogy velünk semmi rossz nem történhet. Így aztán kockázatot vállalunk a szexben, a gépkocsivezetésben, a kártyában, kockára tesszük az egészségünket, de nem folytatom a sort. A legtöbb ember úgy gondolja,

másoknál ügyesebben el tudja kerülni az énvédő torzításokat, sőt még akkor 239 is ezt hiszi, ha tisztában van működésükkel. Mindez azt jelenti, hogy amikor a börtönszimulációnkról vagy a következőkben leírt kísérletekről olvasnak, azt a következtetést vonhatják le, hogy önök nem úgy viselkednének, ahogy a többség tette, mert önök képviselik a szabályt erősítő kivételt. Ez a meggyőződés (amely szinte mindenkire jellemző) ellentmond a statisztikáknak, ráadásul éppen ez az önmagunkba vetett hit gátol meg bennünket abban, hogy a szituáció nyomása ellen védekezzünk: a helyzet erejét alábecsüljük, önmagunk erejét meg túl. Meggyőződésünk, hogy börtönőrként nem ártanánk másoknak, rabként ellenszegülnénk, ellenállnánk, nem hódolnánk be – hősként viselkednénk. Meglehet, ám hősből kevés akad (velük az utolsó fejezetben találkozhatnak). Olvasóimat tehát arra kérem, függesszék fel a torzítást, és képzeljék el, hogy jó eséllyel azt tennék, amit a többség is tett az alább ismertetett kísérletekben. Vagy legalábbis ne legyenek biztosak benne, hogy az átlagos kísérleti alanyokkal ellentétben másképp viselkednének – ha ugyanolyan helyzetbe kerülnének, gondoljanak arra, amit az éhségsztrájkoló Clay-416 mondott a kísérlet után egy interjúban az őrnek, „John Wayne”-nek, amikor utóbbi azt firtatta, mit tett volna az őrök helyében: „Nem állíthatom, hogy tudom, mit tettem volna.” Mi magunk sem vagyunk védettek a helyzet nyomásával szemben, aminek csak akkor ébredhetünk tudatára, ha felismerjük, hogy emberi létünkben mindenkire ugyanazok a dinamikus erők hatnak, és ha alaptalan büszkeségünk helyébe az alázat lép. Egymásrautaltságunkról és együvé tartozásunkról álljanak itt John Donne ékes szavai: Az egész emberiség egy szerzőtől és egy kötetből származik; amikor valaki meghal, a könyvből nem tépnek ki egy fejezetet, hanem jobb nyelvre fordítják le, és a többi fejezetet is így kell lefordítani… Amikor a harang igehirdetésre szól, nemcsak a prédikátort hívja, hanem a gyülekezetet is: a harang tehát mindannyiunkért szól… Senki sem különálló sziget…minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól 240 a harang: érted szól. Klasszikus kísérlet a csoportnormákhoz való igazodásról A konformitásról az egyik első alapkísérletet a török származású Muzafer 241 Sherif dolgozta ki és végezte el 1935-ben. Az Egyesült Államokban frissen letelepült Sherif úgy gondolta, az amerikaiak általában azért hajlanak a

konformitásra, mert az amerikai demokráciában a kölcsönösen elfogadott egyezségnek igen nagy jelentőséget tulajdonítanak. Szokatlan módon, különös környezetben mutatta be, hogyan alkalmazkodnak a csoportnormákhoz az emberek. Teljesen elsötétített szobába egyetemista fiatalembereket kísért egyesével, ahol mindössze egy mozdulatlan fényforrás világított. Sherif tudta, viszonyítási pontok nélkül az emberek úgy látják, mintha a fény ide-oda mozogna – ezt a jelenséget nevezik „autokinetikus hatásnak”. A kísérleti alanyokat először arra kérte, becsüljék meg, mennyit mozog a fény. Igen eltérő becsléseket adtak: egyesek szerint a fénypont néhány hüvelyk, mások szerint néhány láb távolságra mozdult el. A fénypont elmozdulásának mértékéről idővel mindenki kialakította a maga elképzelését, amely mellett későbbi becsléseiben kitartott. Ezután a kísérleti személyeket csoportokba osztotta. Kezdetben a csoportok tagjai nagymértékben eltérő becsléseket adtak, de minden csoportban „kikristályosodott” egy csoportnorma, amelyen belül a vélemények mozogtak, az átlagbecslések közeledtek egymáshoz. Sokszori közös becslés után a csoport tagjai ismét magukra maradtak, és önállóan kellett megítélniük a fénypont mozgását – az új csoportnormához való igazodást ellenőrizendő. Ezúttal a becslések az újonnan kialakított csoportnorma határain belül mozogtak, és „jelentős mértékben eltértek az egyes kísérleti alanyok eredeti becsléseitől”. Sherif „beépített” embereket is alkalmazott, akik nagyságrenddel kisebb vagy nagyobb becslésekkel álltak elő, mint a kísérleti személyek. A mit sem sejtő kísérleti alanyok nem tartottak ki korábbi észlelésük mellett, autokinetikus élményük természetesen tükrözte a kísérletvezető szövetségesének véleményét. Vonalvezetés: Asch konformitás-vizsgálata A Sherif által kimutatott konformitási hatást kívánta cáfolni 1955-ben végzett kísérletével a szociálpszichológus Solomon Asch, aki úgy gondolta, a 242 valóságban az amerikaiak önállóbbak, mint azt Sherif eredményei sugallják. Asch meg volt győződve róla, hogy az amerikaiak akkor is önállóan alkotnak véleményt, ha a többség tőlük eltérően látja a világot. Asch úgy gondolta, hogy a Sherif által teremtett kísérleti helyzet nem volt egyértelmű, mert az emberek nem rendelkeztek sem pontos viszonyítási alappal, sem saját mércével. Amikor a kísérleti alanyok a csoport eltérő észlelésével szembesültek, azt egyszerűen elfogadták, mert valójában semmi nem indokolta, hogy eredeti becslésük mellett kitartsanak. Valódi konformitás akkor jön létre, ha a csoport kétségbe vonja az egyén alapvető észlelését és meggyőződését – ha azt állítja, X nem X, hanem Y, holott ez nyilvánvalóan nem igaz. Asch azt

feltételezte, hogy ilyen körülmények között viszonylag kevesen igazodnának a csoporthoz: a többség rendíthetetlenül ellenállna a csoportnyomásnak, elutasítaná az egyértelműen helytelen állítást. Hogyan viselkedtek az emberek, amikor szembesültek a társasan kialakított valósággal, amely ellentétben állt alapvető észlelésükkel? Képzeljük magunkat a kísérleti személyek helyébe! Jelentkezünk egy kísérletre, amelynek célja a vizuális észlelés vizsgálata. Vonalak egymáshoz viszonyított hosszúságát kell megállapítanunk. Lapokat mutatnak nekünk, amelyeken három eltérő hosszúságú vonal látható, és az a feladatunk, hogy hangosan megmondjuk, a három vonal közül melyik hosszúsága egyezik meg egy másik lapon látható vonal hosszával. A feladat pofonegyszerű. Csak elvétve tévedünk, épp annyit, mint a többiek (az esetek 1%-ában). A vizsgálatban nem egyénileg veszünk részt, rajtunk kívül még heten vannak jelen, mi a sorban utolsóként szólunk. Válaszaink kezdetben megegyeznek a többiekével – mind helyes. Azután különös dolgok történnek. Hol egyik, hol másik társunk állítja, hogy a hosszú vonal megegyezik a közepes hosszúságú, illetve a rövid vonal hosszával. (Nem is sejtjük, hogy a másik hét személy Asch szövetségese, akiket előre betanított, hogy a „kritikus” fordulókban egyhangúan helytelen választ adjanak.) Amikor ránk kerül a sor, minden szem ránk szegeződik, miközben mi a lapon látható három vonalra pillantunk. Egyértelműen mást látunk, mint a többiek, de vajon ezt fennhangon közöljük is? Vajon mit teszünk: kötjük az ebet a karóhoz, és kitartunk a véleményünk szerint helyes válasz mellett, vagy engedünk, és a mások által helyesnek vélt feleletet adjuk? Tizennyolc körben tizenkét alkalommal vagyunk kitéve a csoport nyomásának, vagyis amikor a többi résztvevő hibásan választ, ugyanakkor hat alkalommal mindenki helyesen dönt. Asch vizsgálatában a 123 valóságos kísérleti személy a kritikus fordulók – amikor a többiek „tévesen” ítélték meg a vonalak hosszát – 70%-ában engedett a csoportnyomásnak. Az alanyok 30%-a a legtöbb körben igazodott a többiek téves ítéletéhez, és mindössze az alanyok egynegyede tartott ki a tesztelés alatt mindvégig önálló véleménye mellett. A beszámolókból kiderül, akadtak, akik tisztában voltak azzal, hogy amit látnak, nem egyezik a csoportkonszenzussal, de úgy érezték, egyszerűbb, ha a többséggel tartanak. Mások számára az ellentmondás konfliktust idézett elő, amelyet úgy oldottak fel, hogy elhitették önmagukkal, hogy a csoportnak volt igaza és a saját észlelésük volt téves! Mindazon személyek, akik a csoportnyomásnak engedtek, a tényleges esetekhez képest alábecsülték, hányszor igazodtak másokhoz. Önállóságuk megmaradt – gondolatban, de nem a tetteikben. Asch számos változatban megismételte a kísérletet. Amikor a kísérleti alanynak csak egy téves ítélettel kellett szembemennie, általában kellemetlenül érezte magát, de önálló véleményét nem adta fel. A tévedések

aránya azonban 32%-ra emelkedett, ha a résztvevő három, az övével nem egyező választ adó személlyel volt egy csoportban. Optimizmusra ad okot viszont az, hogy Asch annak is megtalálta a módját, hogyan erősíthető a kísérleti alanyok önállósága. Ha az alany kapott maga mellé egy társat, aki vele megegyezően vélekedett, a többség befolyása nagymértékben csökkent. Egy társ megerősítő támogatásával a téves válaszok aránya kisebb lett, a korábban, támogató társ hiányában adott téves ítéletek egynegyedére csökkentek – és az ellenállás a társ távozása után is tartósnak bizonyult. A konformitás jobb megértéséhez értékes kiegészítéssel szolgálnak azok a kutatások, amelyek a csoportkonformitás két alapvető mechanizmusára hívják 243 fel a figyelmet. Konformitásunk először is információs igényünkből fakad: más emberek gondolatukkal, nézetükkel, látásmódjukkal és tudásukkal segítenek bennünket a világban való eligazodásban, különösen, ha idegen partoknál, idegen kikötőben navigálunk. A második mechanizmus normatív igényeket mozgósít: mások nagyobb valószínűséggel elfogadnak minket, ha egyetértünk velük, mint ha ellentmondunk, ezért a világról alkotott nézeteiket magunkévá tesszük, mert hajt bennünket a másokhoz való tartozás vágya, és mert a különbségek helyett szívesebben látjuk a hasonlóságokat. Konformitás és önállóság: aktivitás az agyban Solomon Asch kísérletezése idején nem állt rendelkezésünkre az eljárás, amelynek segítségével megvizsgálhatjuk, milyen szerepe van az agynak a társas konformitás kialakulásában. A társas befolyásolás hatására az emberek vajon racionális döntést hoznak-e, amikor normatív szükségletből a csoporthoz igazodnak, vagy észlelésükön ténylegesen változtatnak, és érvényesként fogadják el a csoport által adott új, de téves információt? A kérdés megválaszolására egy közelmúltban végzett vizsgálatban a 244 legfejlettebb agyi képalkotó eljárást alkalmazták. A kutatók ma már fel tudják térképezni, hogy az agy mely régiói aktívak, amikor különböző mentális feladatokat végzünk. A képalkotó eljárást funkcionális mágneses rezonanciavizsgálatnak (fMRI) nevezik. Mivel tudjuk, hogy a különböző agyi régiók milyen mentális funkciókat irányítanak, képesek vagyunk azt is megmondani, mit jelent, ha feladatvégzés közben aktiválódnak. A kísérlet a következőképp zajlott. Képzelje el az olvasó, hogy ott van harminckét önkéntes között, akik részt vesznek a kutatásban, amelynek célja az észlelés vizsgálata. Az olvasónak háromdimenziós tárgyak képét kell fejben elforgatnia, hogy megállapítsa, vajon a tárgy megegyezik-e a

referenciatárggyal, vagy eltér tőle. A várószobában összeismerkedik négy másik kísérleti alannyal, és várakozás közben laptopjukon számítógépes játékokat próbálnak ki, fényképet készítenek egymásról, és kellemesen eltársalognak. (Természetesen a négy illető beépített személy, akik hamarosan az ön helyes válaszaitól eltérő, de egymással összhangban álló téves feleleteket adnak.) Az fMRI-szkennerrel végzett vizsgálatra az olvasót választják ki. A tárgyakat először a többiek nézik meg, és közösen döntik el, hogy egyeznek-e a mintául szolgáló tárgyakkal, vagy különböznek tőlük. Asch eredeti kísérletéhez hasonlóan, a segédek olykor következetesen helytelen, máskor helyes választ adnak, és a hihetőség kedvéért időnként egymástól eltérő véleményt mondanak. Minden fordulóban, amikor az olvasó kerül sorra, közlik önnel a többiek válaszát. Önnek el kell döntenie, hogy a tárgyak egymással azonosak-e, vagy egymástól eltérőek-e – azaz elfogadja-e a csoport véleményét, vagy kitart amellett, ahogyan a tárgyat valójában látja. Asch kísérleteihez hasonlóan az olvasó (mint átlagos kísérleti személy) az esetek 41%-ában beadná a derekát, és a csoportnyomásnak engedve a csoport téves válaszát venné át. A csoport helytelen véleményének elfogadásakor agyi képalkotó eljárásokkal kimutatható a konformitás, mivel változások következnek be az agykéreg látásért és térérzékelésért felelős régióiban (aktivitásnövekedés tapasztalható a jobboldali intraparietal sulcusban). Meglepő módon nem áll be változás az előagy ellentmondások kiszűréséért, tervezésért és egyéb magasabb rendű tevékenységekért felelős területein. Másrészt, ha az olvasó önálló, a csoporttal ellentétes véleményt alkot, akkor agyának azon területei aktivizálódnának, amelyek az érzelmi reakciókat szabályozzák (a jobb amygdala és a jobb nucleus caudatus régiói). Ez nem mást jelent, mint hogy a szembeszegülés, az önállóság megőrzése érzelmi megterheléssel jár – az autonómiának lélektani ára van. A téma elismert szakértője és a fenti kutatás vezetője, a neurológus kutató Gregory Berns így fogalmazta meg következtetését: „Hiszem, ha látom – szeretnénk a mondást igaznak hinni –, de a vizsgálat eredménye azt bizonyítja, hogy látom, amit hiszek, és amit hiszek, azt a csoport határozza meg.” Vagyis mások csoportkonszenzussá kristályosodott nézetei ténylegesen hatással vannak arra, ahogyan a külvilág fontos aspektusait érzékeljük, és ezzel magának az igazságnak a természetét kérdőjelezzük meg. A konformitás aligha kerülhető el, ha nem tudatosítjuk magunkban, hogy a társas nyomás ellen mi magunk is védtelenek vagyunk – már ha nem a csordaszellemmel való azonosulás a legfőbb érdekünk. A kisebbség ereje a többség befolyásolására

Az esküdtszék olykor határozatképtelenné válik, ha a többségi állásponttól eltérő véleményt képviselő esküdt legalább egy további tagtól támogatást kap, és közösen lépnek fel. De vajon képes-e egy kisebbség a többséget maga mellé állítani azáltal, hogy új normákat teremt, mégpedig ugyanazokat a lélektani elveket kihasználva, amelyek a többségi vélemény kialakulásában is szerepet játszanak? Francia pszichológusok ezt a kérdést vizsgálták egyik kísérletükben. Színészlelési vizsgálatot végeztek diáklányokkal, akiket hatfős csoportokba osztottak. Amikor a csoportban a két beépített személy következetesen „zöldnek” mondta a kék színt, a mit sem sejtő többség mintegy harmada végül elfogadta a kisebbség véleményét. Amikor azonban a többségbe tartozókat a kutatók együtt, egy csoportban tesztelték, a résztvevők elutasították a következetesen „zöld” kisebbség véleményét. Később viszont, amikor egyénileg tesztelték őket, úgy reagáltak, mint a kisebbség, vagyis ítéletüket megváltoztatták, a kék és a zöld közötti határ a színskálán a zöld irányába 245 mozdult el. Kutatók a kisebbségi befolyásolást szimulált esküdtszéki vitákban is vizsgálták, melyek során a többségi álláspont egyhangú elfogadását az ellenvéleményen lévő kisebbség megakadályozta. A kisebbségi csoporttal a többség soha nem rokonszenvezett, és ha a kisebbség rábeszélésének volt is hatása, az csak idővel, fokozatosan érvényesült. A véleményének hangot adó kisebbség akkor fejtette ki a legnagyobb befolyást, ha négy jellemzője volt: kitartóan megerősítette következetes álláspontját, magabiztosnak tűnt, kerülte a rugalmatlanság és dogmatikusság látszatát, és értett a társas befolyásoláshoz. Végső soron néhány elhivatott ember a rábeszélés erejével sokakat megingathat. Az eltérő álláspontot képviselő kisebbség fenti jellemzői – különösen a kitartás – milyen szerepet játszanak a többség elbizonytalanításában? A többségi döntések általában anélkül születnek meg, hogy a csoport tagjai szisztematikusan és kritikusan átgondolnák őket. A csoport véleményformáló normatív ereje miatt a tagok a dolgok átgondolása nélkül igazodnak a döntésekhez, gyakran fenntartások nélkül elfogadják őket. A kitartó kisebbség arra készteti a többieket, hogy a releváns információt alaposabban 246 végiggondolják. Kutatásokkal bizonyítható, hogy a csoportban hozott döntések átgondoltabbak és ötletesebbek, ha a csoporton belül egy kisebbség 247 eltérő álláspontot képvisel. Ha a kisebbség a maga oldalára tudja állítani az embereket, amikor nincs igaza, akkor sem esélytelen, ha igaz ügyet szolgál. A társadalomban a többség általában a status quo védelmezője, míg az újításra, változásra való késztetés a kisebbségtől vagy egyénektől érkezik, akik vagy elégedetlenek az aktuális rendszerrel, vagy meglátják az aktuális problémák megoldásának új,

248

kreatív alternatíváját. A francia társadalomtudós, Serge Moscovici szerint a többség meggyökeresedett álláspontja és az eltérő nézetet valló kisebbség közötti konfliktus a kedvező társadalmi változásokat előidéző innováció és gyökeres átalakulás előfeltétele. Az egyén folyamatosan oda-vissza kölcsönhatásban áll a társadalommal – igazodik a normákhoz, szerepekhez és a státusszal járó követelményekhez, ugyanakkor a normák alakításával hat a társadalomra. A tekintélynek való vak engedelmesség – Milgram megrázó kísérlete „Azon töprengtem, hogyan lehetne Asch konformitási kísérletének jelentőségét felerősíteni. Elégedetlen voltam, mert a konformitás próbája vonalakról alkotott ítéletekről szólt. Azon tűnődtem, vajon csoportok nyomására az emberek elkövetnek-e olyan cselekedetet, amelynek emberi vonatkozása teljesen egyértelmű: például agresszívan viselkednek embertársaikkal, mondjuk, egyre erősebb áramütéssel sújtják őket. De ha a csoport hatását akarjuk vizsgálni, tudnunk kellene, hogyan viselkedik a kísérleti alany, amikor nincs csoportnyomás. Ettől a pillanattól fogva más irányban kezdtem el gondolkodni, erre a kísérleti helyzetre összpontosítottam. Meddig mennének el az emberek a kísérletvezető utasítására?” Így elmélkedett Solomon Asch egykori kutatóasszisztense, a szociálpszichológus Stanley Milgram, aki figyelemre méltó kutatássorozatot indított el, amely „a tekintélynek való vak engedelmeskedés” elnevezéssel vált közismertté. Érdeklődése a tekintélynek való engedelmeskedés kérdése iránt részben személyes indíttatásból fakadt: mély aggodalommal töltötte el a készséges engedelmesség, ahogyan a nácik a második világháborúban zsidókat gyilkoltak. „Kísérletem paradigmája… a tudomány eszközeivel fejezte ki azt az általános aggodalmat, amelyet nemzedékem tagjai, és hozzám hasonlóan különösen a zsidók éreztek a második világháborúban elkövetett embertelenségek miatt… A holokauszt mélyen megrendített, egyben felébresztette az érdeklődésemet az engedelmesség kérdése iránt, és a 249 vizsgálat általam választott formáját is befolyásolta.” 250 (Milgrammel való személyes kapcsolatom leírását lásd a jegyzetekben. ) Milgram engedelmességi paradigmája

Képzeljük el, hogy a vasárnapi újságban olvasunk egy hirdetést, amelyben önkéntes jelentkezőket keresnek egy kísérlethez óránként négy dollár fizetség fejében. Az eredeti kísérletben csak férfiak vettek részt, de a későbbi vizsgálatokba nőket is bevontak, így minden olvasómat arra kérem, képzeletben csapjon fel kísérleti alanynak. Amikor megérkezik a Yale Egyetem laboratóriumába, a Linsly-Chittenden Hallba, fehér köpenyt viselő, meglehetősen szigorú kísérletvezető fogadja önt és egy másik kísérleti alanyt. A kutató elmagyarázza, a tudományos kísérlet célja annak a vizsgálata, hogy büntetéssel miként befolyásolható kedvezően a memória és a tanulás folyamata. Hozzáteszi, a kísérletnek jelentős gyakorlati haszna lehet. A kísérlet során párban fog dolgozni társával, egyikőjük lesz a „tanár”, a másik a „tanuló”. A feladat nem bonyolult: a tanulónak szópárokat kell memorizálnia, a tanár pedig kikérdezi. A tesztelés során a tanár megadja a kulcsszót, a tanulónak pedig fel kell idéznie a szópár másik felét. Ha a válasz helyes, a tanár szóbeli dicséretben részesíti a tanulót. Ha a válasz helytelen, a tanárnak meg kell nyomnia egy kapcsolót a komoly kinézetű „áramütés-generátor” műszerfalán, vagyis azonnali áramütéssel torolja meg a hibát. Az áramütés-generátoron harminc kapcsoló található, a leadandó áramütés erőssége kapcsolónként 15 volttal emelkedik. Minden alkalommal, amikor a tanuló téveszt, a kísérletvezető közli, hogy a soron következő, erősebb áramütést generáló kapcsolót kell működésbe hozni. A kapcsolótáblán jól látható, hány volt adható le a kapcsolókkal, és szöveges figyelmeztetés is olvasható. Tizedik szint (150 volt) „Erős áramütés”; tizenharmadik szint (195 volt) „Nagyon erős áramütés”; tizenhetedik szint (255 volt) „Intenzív áramütés”; huszonegyedik szint „Fokozottan intenzív áramütés”; huszonötödik szint (375 volt) „Vigyázat! Súlyos áramütés”; a huszonkilencedik és harmincadik szint (435, illetve 450 volt) egyszerűen és vészjóslóan: XXX. Az olvasó és kísérleti társa sorsolással dönti el, ki legyen a tanár, ki a tanuló. Az olvasónak jut a tanár szerepe, a másik személy lesz a tanuló. (A sorsolást manipulálták, a tanuló szerepét mindig a beépített ember alakítja.) A tanuló szelíd természetű, középkorú férfi. A kísérletvezető mindkettőjüket átkíséri a szomszéd szobába. „Akkor most előkészítjük a tanulót” – közli a tudós. A tanulót „villamosszékbe” ülteti, leszíjazza, jobb csuklójára elektródát rögzít. A másik szobában elhelyezett áramütés-generátorról kell majd áramütést adni, ha a tanuló hibásan válaszol. A tanulóval a másik szobából kihangosítón keresztül lehet kommunikálni. A kísérletvezető az áramütés hatását 45 volt feszültséggel a tanáron (az olvasón) is kipróbálja – az áramütés csípős fájdalmat okoz. Ezután a kísérletvezető jelzi, kezdődhet a „memóriajavító” kísérlet. A tanuló eleinte helyesen válaszol, de idővel hibázni kezd, és önnek áramütéssel kell büntetnie. A tanuló egy idő után panaszkodik a fájdalom

miatt. Ön a kísérletvezetőre néz, aki bólint, hogy folytassa. Ahogy az áramütések erősödnek, a tanuló egyre hangosabban kiabál, a kísérletet abba akarja hagyni. Ön elbizonytalanodik, nem tudja, folytassa-e, de a kísérletvezető nem enged, önnek folytatnia kell. A tanuló a szívét fájlalja, ön tiltakozik, de a kísérletvezető továbbra is a folytatásra ad utasítást. A tanuló egyre gyakrabban hibázik, ön pedig könyörög neki, hogy összpontosítson, és válaszoljon helyesen, mert nem akar neki fájdalmat okozni, nem akar erősebb áramütést adni. Aggodalma és biztató szavai hiábavalónak bizonyulnak. A tanuló rendre hibázik. Az erős áramütések hatására üvölteni kezd: „Nem bírom tovább, engedjenek ki!” „Nincs joga itt tartani! Engedjen el!” – üvölti a kísérletvezetőnek. A következő fokozat után ismét kiabál: „Nem vagyok hajlandó válaszolni! Engedjen ki! Nincs joga itt tartani! Nem bírja a szívem!” Ekkor ön határozottan közli a kísérletvezetővel: nem folytatja. Nem hajlandó senkinek sem fájdalmat okozni. A kísérletből kiszáll. Ám a kísérletvezető hajthatatlan. A szerződésre hivatkozik, a megállapodásra, miszerint ön teljes körű együttműködést vállalt. Azt is kijelenti, hogy az áramütések következményeiért vállalja a felelősséget. Miután már a 300 volt feszültségű áramütést is leadta, felolvassa a következő szót, de a tanuló nem felel. „Nem reagál” – mondja a kísérletvezetőnek. Kéri a kísérletvezetőt, menjen át a másik szobába, és nézze meg, mi történt a tanulóval. A kísérletvezető nem aggódik, és nem ellenőrzi, hogy jól van-e a tanuló. Ehelyett közli önnel: „Ha a tanuló öt másodpercen belül nem válaszol, tekintse helytelen válasznak” – mivel a válasz kihagyásáért ugyanúgy büntetés jár, mint a hibás válaszért – ez a szabály. Ön leadja a még nagyobb erősségű áramütést. A másik szobából egy hang sem hallatszik. Elájult, vagy rosszabb! Komolyan aggódik, és ki akar szállni, de hiába mond bármit, nincs kiút a nyomasztó helyzetből. A kísérletvezető utasítja, tartsa be a szabályokat, olvassa a szavakat, és büntesse meg a tanulót, ha hibázik. Kérem az olvasót, képzelje magát a kísérletben részt vevő tanár helyébe. Tudom, a kedves olvasó úgy gondolja: „Semmiképp nem mennék el a végsőkig.” Nyilvánvalóan tiltakozott volna, ellenszegült volna, egyszerűen otthagyta volna az egészet. Négy dollárnál többet ér a tisztesség! De ha mégis elment volna a legerősebb áramütésig, a harmincadik kapcsolóig, a kísérletvezető arra kérte volna, hogy az XXX jelzésű áramütést adja le még kétszer – a helyes mérés érdekében! Ez már igazán több a soknál! Szó sem lehet róla, tiltakozott volna az olvasó, és tüstént távozott volna, vagy nem? Mit gondol ön, kedves olvasóm, meddig ment volna el? Mikor szállt volna ki? Szakértői jóslatok

Milgram a kísérlet előtt negyven pszichiáternek leírta vizsgálata tervét, és arra kérte őket, becsüljék meg, az emberek hány százaléka menne el a végsőkig. A megkérdezettek úgy gondolták, az emberek kevesebb mint 1%-a, csak a szadista hajlamú személyek lennének képesek ilyen kegyetlen viselkedésre, a többség a 150 volt erősségű áramütésnél megállna, és a kísérletet biztosan abbahagyná. Nagyobbat nem is tévedhettek volna! Az emberi viselkedés szakavatott ismerői rosszul gondolták. Először is, mert a kísérleti eljárás leírásában figyelmen kívül hagyták a viselkedés helyzeti meghatározóit. Másodszor pedig hagyományos pszichiátriai képzettségük miatt a szokatlan viselkedés megértésében túlzott mértékben alkalmazták a diszpozíciós megközelítést, és számításon kívül hagyták a szituációs tényezőket. Alapvető attribúciós hibát követtek el! A megrázó valóság A valóságban Milgram kísérletében három alanyból kettő (azaz a résztvevők több mint 65%-a) leadta a legerősebb, 450 volt feszültségű áramütést. A „tanárok” döntő többsége a „tanulókat/áldozatokat” egyre keservesebb könyörgésük ellenére újból és újból áramütéssel sújtotta. Olvasóimat most arra kérem, tippeljenek: mit gondolnak, hányan hagyták ott a kísérletet, amikor a leadott áramütés erőssége elérte a 330 voltot – és már hang sem jött a másik szobából, a feltehetőleg eszméletét vesztett tanulótól? Ki az, aki ennél a pontnál tovább menne? Minden értelmes ember leállna, kiszállna, nem hajtaná végre az utasítást, vagy igen? Az egyik „tanár” így indokolta viselkedését: „Nem értettem, mi az ördög folyik. Azt gondoltam, érti, hogy akár meg is ölhettem a fickót. Mondtam a kísérletvezetőnek, hogy nem vállalom a felelősséget, és nem csinálom tovább. Kész, végeztem.” Ám amikor a kísérletvezető átvállalta a felelősséget, az 251 aggódó „tanár” engedelmeskedett, és a végsőkig elment. És szinte mindenki, aki eljutott addig a pontig, hogy kiszáll, ugyanígy cselekedett. Hogyan lehetséges ez? Miért mentek el a végsőkig, ha egyszer abba akarták hagyni? Ijesztő mértékben engedelmeskedtek, aminek egyik oka nem feltétlenül a vak engedelmesség lehetett, hanem az, hogy nem tudták, hogyan lehet szabadulni a helyzetből. A legtöbb résztvevő időről időre tiltakozott, ki akart szállni, de a kísérletvezető nem hagyta, mindig megindokolta, miért kell folytatni a fájdalomtól szenvedő tanuló kikérdezését. Kellemetlen helyzetekből tiltakozással általában kiutat találunk, de az érzéketlen kísérletvezetőre semmilyen érvvel nem tudunk hatni, hajlíthatatlanul ragaszkodik a kísérlet folytatásához. Rápillantunk a kapcsolótáblára, és rájövünk, a legegyszerűbb kiutat az utolsó kapcsoló jelenti. Egy-két kapcsolót még lenyomunk, a kísérletvezető nem zaklat tovább,

és az immár néma tanuló nyöszörgése sem hallatszik. Voilà! A leggyorsabb megoldás a 450 voltos áramütés – úgy szabadulhatunk a helyzetből, hogy nem kell konfrontálódnunk a tekintélyt parancsoló kísérletvezetővel, és ezen a ponton már az áldozatunknak okozott fájdalommal sem kell törődnünk. Egyszerűen végigcsináljuk, és mehetünk. Variációk az engedelmesség témájára Az évek során Milgram tizenkilenc különböző kísérletet végzett, mindegyikben alapvető paradigmájának – kísérletvezető/tanár/tanuló/memóriavizsgálat/ áramütés a hibáért – egy változatát tesztelte. A kísérletek során egy-egy változót módosított, és azt vizsgálta, milyen hatással van az új változó az igazságtalan tekintélyszemélynek való engedelmesség mértékére. Egyik vizsgálatába nőket is bevont; más vizsgálataiban a kísérletvezető–tanár vagy a tanár–tanuló közötti fizikális közelség mértékét változtatta; máskor, mielőtt a tanár hozzálátott volna a feladathoz, a kísérletben részt vevő társak tiltakoztak, illetve behódoltak. Egyik kísérletében Milgram azt akarta bizonyítani, hogy az eredmények a tekintélyes Yale Egyetemtől, mint helyszíntől függetlenek. Laboratóriumát átköltöztette egy lerobbant épületbe a Connecticut állambeli Bridgeport belvárosába. A kísérletet egy magáncég kutatási projektjeként tüntette fel, amelynek semmi köze nincs a Yale-hez. A lényegen nem változtatott, a kísérleti alanyok ugyanúgy megadták magukat a helyzet nyomásának. Az adatok egyértelműen az emberi természet végtelen képlékenységét bizonyították: szinte mindenkiből maradéktalan engedelmességet, de teljes ellenállást is ki lehetett váltani. Minden a tapasztalt szituációs változótól függött. Milgram bebizonyította, hogy a 450 volt feszültségű áramütést leadók aránya akár 90% fölé emelkedhet, illetve az engedelmességi arány 10% alá csökkenthet egyetlenegy perdöntő változó beiktatásával. Maradéktalan engedelmességet akarunk? Helyezzük a kísérleti alanyt „tanári teambe”, amelyben valaki másnak (a beépített embernek) kell az áldozatot áramütéssel büntetnie, míg maga a kísérleti alany a folyamat egyéb részeiben segédkezik. Azt akarjuk, hogy az emberek ellenálljanak a tekintélyszemély nyomásának? Vegyük körül őket lázadó társakkal! A kísérleti személyek akkor is megtagadták az áramütések adását, ha a tanuló kimondottan kérte a büntetést: „Ez mazochizmus, és mi nem vagyunk szadisták.” Akkor sem voltak hajlandóak erős áramütést mérni a tanulóra, ha a szerepbe a kísérletvezető „ugrott be”. Az alanyok nagyobb hajlandósággal büntették áramütéssel a tanulót, ha tőlük távolabb foglalt helyet, mint ha a tanulót a közelükben helyezték el. A kísérletsorozatban közreműködő, eltérő életkorú és foglalkozású amerikai állampolgárok, hétköznapi férfiak és nők

kis-, közepes vagy nagyfokú engedelmességet tanúsítottak – mintha az emberi természetet kapcsolóval lehetne beállítani. Nagy, ezerfős mintájával a Milgram-féle engedelmességi kísérlet a társadalomtudományok legáltalánosíthatóbb vizsgálatának számít. Ha az emberiség hosszú és komor történelmébe belegondolunk, rá kell jönnünk, hogy sokkal iszonyatosabb rémtetteket követtek el az engedelmesség, mint a lázadás nevében. C. P. Snow Either-Or Gonosz csapdák jó embereknek Hadd vázoljak néhányat a kísérleti paradigma eljárásai közül, amelyek segítségével ilyen sok hétköznapi embert lehetett rávenni nyilvánvalóan ártalmas viselkedésre. Egyben szeretnék párhuzamot vonni a meggyőzési technikákkal, melyeket a valóságban a „rábeszélés mesterei”, kereskedők, új híveket toborzó szekták, katonai szervezetek, reklámszakemberek és mások 252 alkalmaznak. Milgram kísérletsorozatában tíz módszer azonosítható:

1. Előzetes megállapodás írásban vagy szóban az egyén viselkedésének kvázi jogi úton történő szabályozására. (Milgram kísérletében az alanyoknak nyilvánosan vállalniuk kellett a feladatok, eljárások végrehajtását.) 2. Értelmezhető szerepek („tanár”, „tanuló”) kiosztása, amelyek jól ismert pozitív értéket hordoznak, és automatikusan aktiválják a viselkedési forgatókönyveket. 3. Olyan alapvető, betartandó szabályok felállítása, amelyek tényleges alkalmazásuk előtt ésszerűnek tűnnek, utóbb viszont önkényesen és személytelenül alkalmazhatók az értelmetlen engedelmesség igazolására. Az emberek kontrollálása érdekében a különféle rendszerek nehezen értelmezhető szabályokat alkotnak, amelyek szükség esetén módosíthatók, de minden esetben betartandók, mert „a szabály az szabály”. (Gondoljunk csak Milgram kísérletében a fehér köpenyes tudósra, illetve börtönkísérletünkben az őrökre, amikor Clay-416-ot evésre akarták kényszeríteni.) 4. A szemantika megváltoztatása (az „áldozat bántalmazása” helyébe a „kísérletvezető segítése” lépett, így az áldozat megbüntetése a tudományos felfedezés magasztos céljával igazolható) – a kellemetlen valóság vonzó retorikával való helyettesítése, a képkeret

5.

6.

7.

8.

9. 10.

bearanyozásával a valódi kép álcázása. (A reklámban ugyanezt a szemantikai tálalást alkalmazzák, amikor például rossz ízű szájvízről azt állítják, hogy hatékony, mert elpusztítja a bacilusokat, az íze épp olyan, mint az orvosságé.) A negatív kimenetelért való felelősségvállalás megosztása vagy áthárítása; mások a felelősök, illetve a cselekvő személy nem vonható felelősségre. (Milgram kísérletében valahányszor a „tanárban” erős kétségek támadtak, a tekintélyszemély közölte, hogy vállalja a felelősséget, ha bármi történne a „tanulóval”.) Látszólag jelentéktelen első lépés megtétele a végül gonosz cselekedethez vezető úton, a „láb az ajtórésben” módszer, amely a nagyobb nyomásnak való behódolást készíti elő, és meglódítja az embert 253 a lejtőn lefelé. (Az engedelmességi kísérletben a 15 volt erősségű első áramütés.) Ugyanezzel a módszerrel szoktathatók rá jóravaló gyerekek a kábítószerre. Egyre nagyobb lépések megtétele, amelyek alig észrevehetően térnek el a legutóbbitól. „Csak egy kicsivel több.” (Milgram kísérletében az agresszió szintje fokozatosan, 15 voltonként emelkedett, a harminc kapcsoló közül a soron következő működtetése nem járt észrevehetően nagyobb fájdalom okozásával.) A tekintélyszemély (Milgram vizsgálatában a kísérletvezető) fokozatos átalakulása, az eleinte „igazságos” és racionális személy „igazságtalan” és követelőző, sőt irracionális személlyé változása. Ez a taktika kezdetben engedelmességet vált ki, majd zavart kelt, mivel a tekintélyes emberektől és barátainktól következetességet várunk. Értelmetlen engedelmességhez vezet, ha nem vesszük észre a bekövetkezett átalakulást (sok „randierőszak” részben emiatt következik be, és sok bántalmazott nő is többek közt ezért tart ki bántalmazó társa mellett). A „távozás árának” megemelése, a szóbeli tiltakozás (amitől az emberek jobban érzik magukat) lehetőségének biztosításával a távozás megnehezítése, változatlanul megkövetelve az engedelmességet. A látszólag ígéretes, fontos cél teljesítése érdekében bármiféle eszköz jóváhagyása ideológia vagy hazugság felkínálásával. (Milgram kísérletében a nemkívánatos cselekedet igazolását szolgálta a magyarázat, miszerint a jutalmazás és büntetés átgondolt alkalmazásával a tudomány célja a memória fejlesztése.) Szociálpszichológiai kísérletekben ezt a taktikát nevezik „fedőtörténetnek”, mert elfedi az alkalmazott eljárásokat, amelyek kétségbe vonhatók lennének, mivel önmagukban értelmetlenek. A legtöbb nemzet ideológiára támaszkodik, jellemzően a „nemzet biztonságát fenyegető veszélyekre” hivatkozik, amikor háborút indít, vagy amikor a politikai ellenzéket elhallgattatja. Amikor az állampolgárok a nemzet biztonságát veszélyben érzik, alapvető

szabadságjogaikról is lemondanak a biztonság fejében. Erich Fromm Menekülés a szabadság elől című klasszikus művében erre a kompromisszumkészségre hívja fel a figyelmünket, amelyre Hitler és más diktátorok is alapoztak a hatalom megszerzése és megtartása érdekében: amennyiben az emberek szabadságjogaikról lemondanak, megteremthető 254 a biztonság, és a dolgok ellenőrizhetőbbé válnak. Hasonló módszereket a legkülönfélébb befolyásolási helyzetekben alkalmaznak, amikor a hatalom birtokosai parancsuk teljesítését várják el másoktól, de jól tudják, nagyon kevesen vennének részt a „végjátszmában”, ha előzetesen nincsenek lélektanilag felkészítve, hogy megtegyék azt, ami „elképzelhetetlen”. Legközelebb, ha megalkuvásra késztető helyzetbe kerülünk, nem árt, ha végiggondoljuk az értelmetlen engedelmességhez vezető, fent leírt lépéseket. Így talán visszakozhatunk, és nem megyünk végig az úton – a mások által megszabott úton. Az engedelmesség bűnét úgy kerülhetjük el, ha érvényre juttatjuk saját tekintélyünket, és cselekedeteinkért 255 mindenkor teljes felelősséget vállalunk. A Milgram-féle engedelmességi modell megismétlése és adaptációja Szerkezeti felépítése és részletes protokollja miatt a Milgram-féle alapkísérletet független kutatók számos országban megismételték. A közelmúltban nyolc egyesült államokbeli és kilenc európai, afrikai, illetve ázsiai vizsgálat alapján összehasonlító elemzés is készült. A különböző országokban végzett vizsgálatok eredményeit összehasonlítva viszonylag magas engedelmességi arányt kapunk. Az Egyesült Államokban a kísérleti alanyoknak átlagosan 61%-a engedelmeskedett, míg az engedelmességi arány az összes többi országban készült mintavétel eredményeit átlagolva 66% volt. Az Egyesült Államokban az engedelmesség aránya 31% és 91% között ingadozott, míg a többi ország tekintetében 28% (Ausztrália) és 88% (Dél-Afrika) között mozgott. Időtől és helyszíntől függetlenül az engedelmesség állandónak bizonyult. A kísérlet megvalósításának időpontja (1963 és 1985 közötti időpontok) és az engedelmesség mértéke között 256 semmiféle kapcsolat nem volt kimutatható. Engedelmesség igazoltan tekintéllyel bíró személynek Az eredeti engedelmességi vizsgálatokban a kísérleti alanyok ruházták fel tekintéllyel a kutatásvezetőt, mert intézményi környezetben találkoztak vele, és

az illető úgy öltözködött és úgy viselkedett, mint egy komoly tudós. Valójában fizetség fejében egy középiskolai biológiatanár játszotta el a szerepet. Kísérletvezetői hatalma abból eredt, hogy egy tekintélyes intézmény képviselőjének tartották. (Milgram Bridgeportban megismételt kísérletében, ahol a Yale intézményi presztízse nem játszott szerepet, a kísérleti alanyok 47,5%-a engedelmeskedett, míg a Yale Egyetemen ez az arány mintegy 65% volt.) Számos későbbi vizsgálatban kimutatták, milyen nagymértékű engedelmesség váltható ki, ha egy igazoltan tekintéllyel bíró személy saját szakterületén gyakorolja hatalmát. Az egyik kísérletben a tekintélyszemély egyetemi tanár volt, aki arra kért önként jelentkező egyetemistákat, hogy áramütéssel tanítsanak be egy kölyökkutyát egy kivitelezhetetlen feladat teljesítésére. A kísérleti személyek 75%-a engedelmeskedett. A kísérletben „autentikus” volt mind a „kísérletvégző/tanár”, mind a „tanuló”. Az egyetemisták (tanárok) az aranyos kiskutyát (tanuló) áramütéssel büntették, ha megadott időn belül nem megfelelő módon reagált. A betanítás során a Milgram-féle kísérlethez hasonlóan harminc lépésben fokozatosan erősebb áramütést kellett adniuk, egészen 450 volt feszültségig. Mind a tizenhárom egyetemista fiú és mind a tizenhárom egyetemista lány látta a kutya vergődését, és hallotta a nyüszítését, amint egyre erősebb elektromos árammal büntették. Kétségük nem lehetett afelől, hogy a kutyának fájdalmat okoznak, amikor a soron következő kapcsolót lenyomták. (Az áramütések intenzitása jóval kisebb volt, mint a berendezésen látható jelzések, ahhoz mégis elég erősek voltak, hogy a kiskutyából egyértelműen rémült reakciót váltsanak ki.) Gondolhatják, a kísérlet mennyire felzaklatta a résztvevőket. A lányok közül többen sírva fakadtak, a fiúk is a szorongás jeleit mutatták. Vajon megtagadták-e a kísérlet folytatását, amikor két szemükkel látták a szenvedést, amelyet ők maguk okoztak? Rossz érzésük ellenére sokan engedelmeskedtek. A fiúknak több mint a fele (54%) elment 450 volt feszültségig. A nagy meglepetést a lányok engedelmessége okozta. Minden tiltakozás és sírás ellenére az egyetemista lányok 100%-a a lehető legteljesebb mértékben engedelmeskedett, és áramütéssel büntette a feladatát nem teljesítő kiskutyát! Gimnazista lányokkal hasonló eredményre jutottak egy eddig nem publikált vizsgálatban. Az engedelmességi kísérleteket sokan bírálták, Milgram eredményeit kétségbe vonták, mondván: a kísérleti személyek bizonyára hamar rájöttek, 257 hogy valójában nem adnak áramütést, és ezért mentek el a végsőkig. A fent leírt kísérlet, amelyet 1972-ben két pszichológus, Charles Sheridan és Richard King végzett, minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy Milgram kísérleteiben a nagyfokú engedelmesség nem annak tudható be, hogy a kísérleti személyek úgy gondolták, nem okoznak fájdalmat az áldozatnak. Sheridan és King kísérletében minden kétséget kizáró, szemmel látható összefüggés volt az

alanyok engedelmessége és a kölyökkutyának okozott fájdalom között. További érdekes adat, hogy az engedelmességet megtagadó fiúk fele valótlanságot állítva, azt közölte a kísérletvezető tanárral, hogy a kutya megtanulta a kivitelezhetetlen feladatot – ez félrevezetés formájában megnyilvánuló engedetlenség. Amikor egyetemistákat arra kértek, jósolják meg, a diáklányok hány százaléka fogja a végsőkig teljesíteni a feladatot, becslésük 0% volt – aligha összevethető a 100%-kal. (Durván alábecsülték, nem vitás, ugyanakkor elgondolásuk nagyban emlékeztet a Milgram-kísérlet előtt megkérdezett pszichiáterek 1%-os becslésére.) Ez ismételten megerősíti legfőbb érvelésem: az egyének viselkedését befolyásoló helyzeti tényezők erejét nehéz felmérnünk, amikor kívülállóként, a viselkedést kiváltó környezet nyomásától mentesen mondunk véleményt. Orvosok hatalma: betegeknek ártó ápolószemélyzet Ha a tanár–diák viszonyra a hatalomalapú tekintély a jellemző, mennyire jellemezheti ez az orvos–nővér kapcsolatot? Vajon milyen nehéz a nővérnek megtagadni a nagy tekintéllyel bíró orvos utasítását – ha tudja, hogy az utasítás hibás. Ennek kiderítésére vállalkoztak orvosok és nővérek. A maguk rendszerét kívánták tesztelni, arra voltak kíváncsiak, vajon a nővérek valóságos kórházi környezetben eleget tennének-e egy ismeretlen orvos 258 indokolatlan kérésének. Huszonkét ápolónőt hívott fel telefonon egy orvos, akit a nővérek személyesen nem ismertek. Egyesével arra utasította őket, hogy azonnal adjanak be gyógyszert az egyik betegnek, mert fontos, hogy a gyógyszer kifejtse a hatását, mire az orvos a kórházba érkezik. Az orvos hozzátette, hogy a gyógyszert utólag kiírja a betegnek. Az orvosi utasítás szerint a nővéreknek 20 mg „Astrogen” nevű gyógyszert kellett beadniuk a betegnek. A gyógyszer adagolási előírása szerint a szokásos adag 5 mg, a maximális dózis 10 mg. Az orvos tehát a maximális dózis kétszeresét rendelte el. Az ápolónők a következő két kérdéssel szembesültek: teljesítsék-e az ismeretlen telefonáló utasítását, és beadják-e a rendkívül magas dózist, vagy kövessék az előírt egészségügyi gyakorlatot, amely megtiltja a szabálytalan orvosi utasítások teljesítését. Amikor egy tucat, a kórházban dolgozó nővérnek felvázolták a hipotetikus dilemmát, tíz ápolónő azt válaszolta, nem teljesítené az orvos utasítását. Más ápolónők azonban, amikor „élesben” kapták meg az utasítást, és tudták, hogy az orvos hamarosan megérkezik (és feltehetőleg dühös lesz, ha kérését nem teljesítik), szinte egyöntetűen beadták a derekukat, és engedelmeskedtek. A valódi tesztelésben részt vevő huszonkét nővér közül egy kivételével mindenki elkezdte kimérni a gyógyszert (természetesen placebót), hogy

beadja a betegnek – ekkor lépett közbe a kísérletvezető. Az egyetlenegy engedetlen nővér rászolgált volna a fizetésemelésre és valamiféle kitüntetésre. Egyáltalán nem elszigetelt jelenségről van szó. A közelmúltban szakképzett ápolók nagyszámú mintáján felmérést végeztek. A megkérdezettek közel fele (46%) számolt be arról, hogy emlékszik esetre, amikor „olyan orvosi utasítást hajtott végre, amely érzése szerint a beteg szempontjából káros következménnyel járhatott”. Az engedelmes ápolók úgy gondolták, az orvosnál kisebb felelősség terheli őket, ha hibás orvosi döntést teljesítenek. Azt is jelezték, hogy az orvosok hatalmának elsődleges alapja nem más, mint „törvényes felhatalmazásuk”, 259 azaz joguk a betegek teljes körű ellátására. Értelmezésük szerint ők az indokolt utasítást követték – csak éppen a beteg belehalt. Évente több ezer kórházi beteg hal meg a kórházi személyzet által elkövetett hibák miatt, amelyek között feltételezhetően akadnak olyan esetek is, amelyekben az ápoló, illetve a kisegítő személyzet vakon teljesíti a hibás orvosi utasítást. A tekintélynek való halálos engedelmesség Az élet sok területén katasztrofális következményekkel járhat a tekintéllyel bíró személyek hatalomgyakorlása alárendeltjeik fölött. Példa erre az utasszállító repülőgépek pilótafülkéjében tapasztalható engedelmesség dinamikája, amely sok balesethez vezetett. Az utasszállítók pilótafülkéjében a kapitány a legfőbb tekintéllyel rendelkező személy, akinek alárendeltje az első tiszt és a fedélzeti mérnök. A szervezeti normarendszer, sok pilóta katonai múltja és a repülési szabályzat egyaránt a kapitány tekintélyét erősíti, aki a repülőgép működtetéséért közvetlen felelősséggel tartozik. Hibákhoz vezethet repülés közben, ha a legénység úgy érzi, kénytelen elfogadni az „autoritás helyzetmeghatározását”, még akkor is, ha téves. Egy vizsgálatban harminchét súlyos légiforgalmi balesetet elemeztek, amelyeknek a hangfelvételei megfelelő adatokat szolgáltattak a szakértőknek. Az esetek 81%-ában az első tiszt nem ellenőrizte megfelelően, illetve nem vitatta a kapitány hibás döntését. Egy nagyobb mintán végzett vizsgálatban hetvenöt repülőgép-balesetet vizsgáltak a destruktív engedelmesség szempontjából. A vizsgálat eredményét összegző tanulmány szerzője megállapítja: „Ha élünk a feltételezéssel, hogy a felületes ellenőrzés és a hibás döntések elfogadása a túlzott engedelmességnek tudható be, akkor az összes légiforgalmi baleset 25%-a 260 túlzott engedelmesség miatt következik be.”

Feladat-végrehajtói engedelmesség Modern társadalmakban az autoritással rendelkező személyek ritkán alkalmaznak fizikai bántalmazást mások megbüntetésére. Sokkal jellemzőbb a közvetítés útján elkövetett bántalmazás, amikor a tekintélyszemély alárendeltjeit utasítja az erőszakos fellépésre, vagy a kiszolgáltatott személy önértékelését és méltóságát kikezdő verbális bántalmazásra. A társas közvetítéssel elkövetett bántalmazás egyik formája, ha valakinek rosszindulatú visszajelzést adunk, mert tudjuk, ezzel megzavarható, és így nem tud teljesíteni, következésképpen romlanak az esélyei például arra, hogy a megpályázott állást ő nyerje el. Holland kutatók egy kísérletsorozatban azt mérték fel, milyen mértékben van jelen a tekintélyalapú engedelmesség hasonló helyzetekben. 1982 és 1985 között az utrechti egyetemen huszonöt önálló kísérletben mintegy 500 261 személlyel végezték el vizsgálatukat. A holland „feladat-végrehajtói engedelmességi paradigma” tesztelése a következőképp zajlott. A kutatók arra kérték a kísérleti alanyokat, hogy egy-egy állásra jelentkezővel (beépített személlyel) végeztessék el az alkalmassági tesztet – ha a jelentkező sikeresen teljesíti a tesztet, az övé az állás; ha a teszt nem sikerül, az illető munka nélkül marad. A kísérleti alanyok arra is utasítást kaptak, hogy provokáló megjegyzésekkel hozzák zavarba a jelöltet. Tizenöt különböző súlyosságú, az állásra jelentkezőt zavarba hozó megjegyzést kellett tenniük a teszteredmények kapcsán, például: „ez tényleg nagy baromság volt”. A kutatók a kísérleti alanyokkal előzetesen közölték, hogy a jelölt minden tiltakozása ellenére az eljárást folytatniuk kell. Ha egy-egy kísérleti alany vonakodott további megjegyzést tenni, a kísérletvezető oldalba bökéssel folytatásra ösztökélte. (A kontrollcsoportban a kísérleti alanyok bármikor dönthettek úgy, hogy további provokáló megjegyzést nem tesznek.) Az alanyok csak akkor hagyhatták abba a provokáló megjegyzéseket, ha négy oldalba bökés után is hajthatatlanul tiltakoztak. Az egyre erősebb és ellenségesebb provokáció hatására „az állásra pályázóknak intenzív lélektani megterhelésben volt részük, képtelenek voltak megfelelő teljesítményt nyújtani, és az állástól elestek”. Végül, de nem utolsósorban a kísérleti alanyokkal a kutatók előzetesen azt is tudatták, hogy a stressztűrő képesség nem lényeges követelmény az állás betöltéséhez, az eljárással a kísérletvezetőnek segítenek, aki kutatásában azt vizsgálja, milyen hatással van a stressz a teszteken nyújtott teljesítményre. Tehát a másik személynek okozott stressz és elhelyezkedési esélyeinek csökkentése mindössze adatgyűjtési célokat szolgált. A kísérletet megelőző felmérésben a válaszadók 90%-a gondolta úgy, hogy a leírt körülmények között nem engedelmeskedne, felhagyna a provokáló

megjegyzésekkel. A „kívülállók” véleménye ismét távol állt a valóságtól: a kísérleti alanyok 91%-a maximálisan teljesítette a kapott feladatot. Ugyanilyen mértékű engedelmesség volt kimutatható, amikor az alanyok humánerőforrásszakemberek voltak, annak ellenére, hogy szakmai etikai kódex szabályozza, hogyan kell kezelniük ügyfeleiket. Hasonlóan nagyarányú engedelmesség volt jellemző akkor is, ha a kísérleti személyeket hetekkel a kísérlet előtt tájékoztatták, mi lesz a feladatuk, és volt idejük átgondolni a vállalt ellenséges szerep természetét. Ilyen környezetben hogyan váltható ki engedetlenség? Több választásunk is van: legyen jelen néhány személy, aki tiltakozik, mielőtt a kísérleti alanyra kerülne a sor, mint a Milgram-féle kísérlet egyik változatában. Vagy tájékoztassuk a kísérleti személyt, hogy jogilag felelősségre vonható, ha a pályázó (áldozat, beépített személy) úgy érzi, hátrányt szenvedett, és bepereli az egyetemet. Vagy szüntessük meg a tekintélyelvű nyomást, és a kísérleti alanyok a feladatot nem fogják a végsőkig engedelmesen végrehajtani – ahogy a kontrollcsoportban sem tették. Motozás és szexuális visszaélés biztonsági kamerák előtt Milyen mértéket ölthet egy ismeretlen és feltehetőleg nem túl nagy autoritással rendelkező személynek való engedelmesség? Az ezredforduló táján az Egyesült Államokban tíz éven keresztül több gyorséttermi lánc üzletében is megalázó cselekményekre került sor. Az elkövető munkamódszere a következő volt. A gyorséttermek üzletvezető-helyettesét felhívja telefonon egy magát rendőrnek kiadó férfi, aki „Scott” néven mutatkozik be. A férfi sürgős segítséget kér, mert az étteremben a személyzet egyik tagja lopással gyanúsítható, és az ügy felderítése érdekében elengedhetetlen az illető testi motozása. A telefonáló, aki a beszélgetés során mindvégig ragaszkodik az „uram” megszólításhoz, bennfentesnek mutatkozik, jól ismeri a helyi adottságokat és az üzleti szabályzatot. Azzal is tisztában van, hogy ügyesen irányított kérdésekkel hogyan szerezze meg a számára lényeges információt, akár a színpadi szemfényvesztők vagy „gondolatolvasók”. Dörzsölt szélhámos. „Scott” rendőr végül kiszedi az üzletvezető-helyettesből egy vonzó fiatal női alkalmazott nevét, aki állítása szerint az étkezdében rendszeresen lop, és jelenleg is magánál tart valamit, amit eltulajdonított. Azt kéri, különítsék el a hátsó helyiségben, és tartsák fogva, amíg ő vagy emberei a helyszínre nem érkeznek. Az alkalmazottat el is különítik, akinek ekkor az álrendőr a telefonban választási lehetőséget kínál: vagy megengedi, hogy egyik munkatársa megmotozza, vagy beviszik a rendőrségre, és ott motozzák meg. Az áldozat minden esetben az azonnali motozást választja, hiszen ártatlan, nincs rejtegetnivalója. Ekkor a telefonáló arra utasítja az üzletvezető-

helyettest, hogy végezze el a testi motozást, vizsgálja át a testüregeket is, vaginát, végbelet, hátha a nő oda rejtette el a pénzt vagy a kábítószert. A telefonáló részletes, szemléletes leírást kér, hogy éppen mi történik, miközben a videokamera minden eseményt rögzít. Az alkalmazott számára ez csak a rémálom kezdete, a telefonos kukkolónak csak szexuális és hatalmi előjáték. Abban az ügyben, amelyben szakértő tanúnak kértek fel, egy tizennyolc éves középiskolás lány volt az áldozat, akit egyre kínosabb, szexuálisan megalázó tevékenységre kényszerítettek. A telefonáló álrendőr forgatókönyve a következő volt: a meztelenre vetkőztetett fiatal nőt először arra utasítja, hogy ugráljon fel-le és táncoljon. Az üzletvezető-helyettes szintén nő, akit a telefonáló utasít, menjen vissza a vendégtérbe, és az áldozat őrzésére hívjon oda egy idősebb férfi alkalmazottat. A helyzet odáig fajul, hogy a telefonáló áldozatát először maszturbálásra kényszeríti, majd orális szexre az idősebb férfival, akit a rendőrség kiszállásáig a lány őrzésével bíztak meg. A szexuális cselekmények több óra hosszat tartanak, a rendőrök természetesen soha nem érkeznek meg a helyszínre. Ez a hátborzongató alak távollétében gyakorolja befolyását, és vesz rá sokakat, hogy az üzletpolitikát és feltehetőleg saját etikai és erkölcsi normáikat megszegve szexuálisan molesztáljanak, és megalázzanak egy becsületes, templomba járó fiatal alkalmazottat. Végül az ügyben érintett alkalmazottakat elbocsátják, néhányukat bűncselekménnyel vádolják, a gyorsétterem ellen pert indítanak, az áldozatok súlyos lelki traumát szenvednek el, ennek és hasonló eseteknek az elkövetőjét – egy volt börtönőrt – elfogják, de nagy meglepetésre Kentucky államban az esküdtszék nem találja bűnösnek, és felmentik. A történtek hallatán ésszerűnek tűnik, ha az áldozat és bántalmazói diszpozíciójára összpontosítunk, és úgy gondoljuk, naiv, tudatlan, rászedhető, fura szerzetekről lehet szó. Amikor azonban kiderül, hogy ezt a botrányos eljárást Amerika-szerte harminckét államban, tizenkét különböző gyorséttermi lánc hatvannyolc üzletében végigcsinálták, hogy országszerte sok üzletvezetőhelyettes bedőlt az aljas trükknek, hogy az áldozatok között férfiak ugyanúgy akadtak, mint nők, akkor el kell gondolkodnunk, és nem hibáztathatjuk egyszerűen az áldozatokat. Ne becsüljük alá tehát a helyzet és az „autoritás” erejét, minden képzeletet felülmúló mértékű és jellegű engedelmességet tud kiváltani. A Kentucky állambeli Mount Washingtonban a McDonald’s gyorsétterem üzletvezető-helyettese, Donna Summers, akit a botrányos eset miatt állásából kitettek, A Lucifer-hatás fő témáját fogalmazza meg, amikor a helyzet nyomásáról beszél: „Visszatekintve mindenki azt mondaná, nem ment volna bele. De aki nincs pont akkor, pont abban a helyzetben, az honnét tudhatná, 262 mit csinálna? Nem tudhatja.” A kanadai szociológus, Ester Reiter az eseteket feldolgozó, Making Fast Food: From the Frying Pan into the Fryer című könyvében arra a

következtetésre jut, hogy a tekintélynek való engedelmesség a legértékesebb tulajdonság, ha valaki gyorsétteremben dolgozik. „A futószalag elve működik, szándékosan igyekeznek megakadályozni, hogy a dolgozók önállóan gondolkodjanak, és belátásuk szerint cselekedjenek. A dolgozóknak a gép karjaként kell működniük” – mondta Reiter egy interjúban. Dan Jablonski, az FBI egykori különleges ügynöke, utóbb magándetektív, aki a hatvannyolc eset közül többen is nyomozott, így fogalmazott: „Mi itt ülünk, és ítéletet alkotunk róluk, azt mondjuk, ezeknek elment a józan eszük. De nem arra képezik ki őket, hogy a józan eszüket használják. Arra képezik ki őket, hogy komolyan 263 gondolják a kérdést: Mit parancsol?” Náci kapcsolat – a mi városunkban ugye nem? Talán még emlékeznek rá, Stanley Milgram azért fogott kísérletébe, mert meg akarta érteni, hogyan vállalhatott részt sok „jó” német több millió zsidó brutális meggyilkolásában. Nem a német nemzeti jellem diszpozíciós tendenciáiban kereste a népirtás okait, hanem úgy vélte, a helyzet jellegzetességei játszottak kritikus szerepet; hogy a tekintélynek való engedelmesség volt a féktelen öldöklés „vészterhes elindítója”. Kutatása befejezése után Milgram tudományos következtetéseit gondolatban továbbvitte, és drámai jóslatot tett: „Ha a náci Németországban látott haláltáborokhoz hasonlókat állítanának fel az Egyesült Államokban, működtetésükre egy közepes méretű amerikai 264 városban elegendő személyzetet lehetne találni.” Nácik egy amerikai középiskolában A kaliforniai Palo Alto egyik középiskolájában történelemórán a diákok – sokunkhoz hasonlóan – felfoghatatlannak tartották a holokauszt idején elkövetett rémtetteket. Hogyan kaphatott erőre egy rasszista, öldöklő társadalmi-politikai mozgalom, és az átlagembereknek hogy nem volt tudomásuk zsidó embertársaik szenvedéséről, hogy viselkedhettek ilyen érzéketlenül? Tanáruk, Ron Jones sajátos módszer mellett döntött a hitetlenkedők meggyőzésére. A szokásos didaktikus tanítás helyett a tapasztalati úton való tanulást választotta oktatói módszeréül. Osztályának elmagyarázta, hogy a következő héten szerepjátékban próbálhatják ki, mi vezérelhette a németeket. Minden előzetes óva intés ellenére az ötnapos „kísérlet” a diákság számára komolyra fordult, a tanárt sokkolta, az iskolaigazgatóról és szülőkről ne is beszéljünk. A szimuláció és a

valóság összemosódott, amint a fiatalok kiépítették a maguk totalitárius 265 rendszerét, amely túlontúl hasonlított Hitler náci rezsimjéhez. Jones először is új, szigorú tantermi szabályokat vezetett be, és megkövetelte feltétel nélküli betartásukat. Például a diákoknak a padjuk mellett vigyázzállásban kellett a feltett kérdésekre válaszolniuk. Feleletüket „uram” megszólítással kellett kezdeniük, és legfeljebb három szóban reagálhattak. Senki sem tiltakozott az önkényes szabályok ellen. A tanterem légköre rohamosan megváltozott. A jó beszédkészségű, értelmes tanulók elveszítették kedvező pozíciójukat, és a kevésbé jó kifejezőkészségű, fizikailag erősebb diákok ragadták magukhoz a hatalmat. A tanteremből kiinduló mozgalom a „Harmadik hullám” elnevezést kapta. Tagjai egyezményes karlendítéssel üdvözölték egymást, parancsra kórusban jelszavakat skandáltak. Minden napra új jelszavuk volt: „Fegyelemben az erő!”, „Közösségben az erő!”, „Cselekvésben az erő!”, „Büszkeségben az erő!”. Az ötödik napra is tartalékolva volt egy jelszó. A beavatottak titkos kézfogással azonosították magukat, ha valaki fenntartásokat fogalmazott meg, „árulással” vádolták. A jelszavak után a tettek mezejére léptek: az iskolában transzparenseket helyeztek el, amelyeken feltüntették az újonnan csatlakozók névsorát, leírták milyen a kötelező testtartás, ha a diákok a padban ülnek és így tovább. Az eredeti húszfős mag hamarosan több mint százfősre duzzadt, lelkes „harmadik hullámosok” csatlakoztak hozzájuk. A diákok ekkor saját kezükbe vették az ügyek intézését. Tagsági igazolványt adtak ki. A legokosabb diákok egy részét kitoloncolták az osztályteremből. Az újonnan kialakult, önkényeskedő belső csoport ujjongott és gyalázkodott, amikor osztálytársaikat kivezették a tanteremből. Ezután Jones tanár úr követőinek bizalmasan megvallotta, hogy egy országos mozgalomhoz tartoznak, amely olyan diákokat kíván összefogni, akik készek a politikai változásokért harcba szállni. A tanár közölte velük, hogy bekerültek „a kiváltságos csoportba, a fiatalok közé, akik az ügyért dolgozhatnak”. Másnapra nagygyűlést terveztek, amelyen közösen megnézik, amint az egyik országosan támogatott elnökjelölt a televízió nyilvánossága előtt meghirdeti a „Harmadik hullám” új ifjúsági programját. Az iskola nagytermében több mint kétszáz diák várta átszellemülten a televíziós közvetítést. Fehér egyeninges, karszalagos harmadik hullámosok lelkesen transzparenseket helyeztek el a teremben. Az ajtónál tagbaszakadt fiatalok álltak őrt, a történelemtanár barátai, akik riporternek, fotósnak adták ki magukat, elvegyültek az „igaz hívők” tömegében. A televíziót bekapcsolták, és mindenki feszülten várakozott, várta a következő közös, dicsőséges lépés bejelentését. „Fegyelemben az erő!” – zengték. A várt bejelentés helyett a tanár levetített egy filmet a nürnbergi nagygyűlésekről; a Harmadik Birodalom történetének kísérteties képei peregtek le. „Mindenkit felelősség terhel – senki nem állíthatja, hogy nem vett

részt benne így vagy úgy.” Ez volt a film utolsó képkockája és egyben a kísérlet vége. Jones elmagyarázta az egybegyűlt diákoknak, miért volt szükség a szimulációra, amely messze meghaladta a tanár eredeti szándékát. Jones ekkor ismertette az új jelszót: „Megértésben az erő!” Jones így folytatta: „Manipuláció áldozatai lettetek. Saját vágyaitok taszítottak a helyzetbe, amelyben most vagytok.” Ron Jonesnak meggyűlt a baja az iskola vezetésével, mert a kirekesztett diákok szülei panaszt tettek a gyerekeiket ért zaklatás és fenyegetettség miatt. Jones ennek ellenére úgy vélte, sok fiatal egy életre szóló leckét kapott: személyesen élhette át, milyen könnyen idézhető elő viselkedésében radikális átalakulás, ha egy tekintélyt és engedelmességet parancsoló személlyel kerül kapcsolatba fasisztoid környezetben. A „kísérlet” után írt egyik értekezésében Jones megjegyzi: „A történtek után négy évig tanítottam a Cubberly High Schoolban, de soha senki nem merte bevallani, hogy ott volt a Harmadik hullám nagygyűlésén. Mindenki el akarta felejteni az esetet.” (Miután a középiskolától megvált, Jones sajátos nevelési igényű tanulókkal kezdett el foglalkozni San Franciscóban. Kísérletéről The Wave címmel megrázó 266 dokumentarista játékfilm készült. ) Kék szeműek, barna szeműek: általános iskolás szörnyecskék A tekintélyszemélyek hatalma nem pusztán a követőikből kiváltott engedelmesség mértékében nyilvánul meg, hanem abban is, milyen mértékben határozzák meg a valóságot, és milyen mértékben változtatják meg a gondolkodás és cselekvés megszokott formáit. Jane Elliott harmadik osztályos diákokat tanított egy vidéki kisvárosban, Riceville-ben, Iowa államban. Az a kérdés foglalkoztatta, hogyan nevelhetné „testvériességre” és „toleranciára” a környékbeli farmokon élő fehér gyerekeket, akik nemigen kerültek kapcsolatba kisebbségi csoportokhoz tartozó személyekkel. Úgy gondolta, a gyerekeknek személyes tapasztalatokat kell szerezniük, mit jelent hátrányos pozíciót, illetve vezető helyet elfoglalni, az előítéletek áldozatának, 267 illetve haszonélvezőjének lenni. A tanárnő az osztály egyik felét önkényesen „felsőbbrendűként”, míg a másikat „alsóbbrendűként” kezdte kezelni – a gyerekek szeme színe alapján. Tanulóival közölte, hogy a kék szemű emberek a barna szeműekhez képest „felsőbbrendűek”, és állítását „bizonyítékokkal” támasztotta alá, többek közt arra hivatkozott, hogy George Washington kék szemű volt, míg (közelebbi példával élve) az egyik gyerek apja (aki családját rendszeresen bántalmazta) barna szemű.

Jane Elliott osztályában tehát a kék szemű gyerekek a „felsőbbrendű” csoportba tartoztak, míg a barna szeműek az „alsóbbrendű” csoportba. Az állítólag intelligensebb kék szemű gyerekek kiváltságokat élveztek, míg a barna szeműekre másodrendű státuszukat megerősítő szabályok vonatkoztak, például feltűnő gallért kellett viselniük, amiből messziről megállapítható volt alsóbbrendűségük. A korábban barátságos kék szemű gyerekek nem akartak a „barna szemű” rossz gyerekekkel játszani, mi több, azt követelték, hogy az iskola vezetői figyeljenek oda, mert a „barna szeműek” esetenként lopnak is. A gyerekek ökölharcot vívtak a szünetekben, az egyik fiú bevallotta, hogy gyomorszájon vágott egy másikat, mert „barna szeműnek nevezett, mintha fekete, mintha néger lennék”. Egy nap elteltével a barna szemű gyerekek rosszabbul teljesítették iskolai feladataikat, lehangoltnak és dühösnek érezték magukat. Önmaguk jellemzésére a „szomorú”, „rossz”, „buta”, „utálatos” jelzőket használták. Másnap fordult a kocka. A tanárnő az osztály előtt bevallotta, hogy tévedett: valójában a barna szemű gyerekek a felsőbbrendűek és a kék szeműek az alsóbbrendűek, és állítását „bizonyítékokkal” támasztotta alá. A kék szemű gyerekek, akik eddig a „boldog”, „jó”, „aranyos”, „kedves” jelzőkkel illették magukat, a barna szeműek által előző nap használt, becsmérlő címkékhez hasonlókat vonatkoztattak önmagukra. A gyerekek közötti barátkozási minták átmenetileg felbomlottak, és ellenségeskedés lépett a helyükbe. A kísérlet lezárása után a gyerekekkel mindent gondosan, töviről hegyire megbeszéltek, és helyreállt a derűs hangulat a tanteremben. A tanár elképedve fogadta sok általa feltehetőleg jól ismert gyerek gyors és totális átalakulását: „Korábban bámulatosan jól együttműködő, figyelmes gyerekekből rosszindulatú, előítéletes harmadikosok lettek… Iszonyatos volt!” Hawaii és a végső megoldás: Szabaduljunk meg a selejttől! Képzeljék el, hogy a hawaii egyetem egyik esti kurzusán pszichológiát tanulnak. Az előadásokat nagy létszámú hallgatóság (570 fő) előtt tartják. A ma esti előadó, aki dán akcentussal beszél, nem a meghirdetett előadást tartja meg, hanem a népességrobbanás (az 1970-es évek elején forró téma volt) 268 okozta nemzetbiztonsági kockázatok taglalásába kezd. A tekintélyes szakember felvázolja, hogy a társadalom szempontjából milyen veszélyeket hordoz a testileg és szellemileg sérült emberek rohamosan növekvő száma. A problémát meggyőzően tálalja, a megoldásra tett kísérletet tudósok által támogatott nagy ívű tudományos kutatásként állítja be, amely az emberiség javát szolgálja. Ezután a közreműködésüket kéri abban, hogy „kidolgozhassák az alkalmazandó tudományos módszereket a testileg és szellemileg

alkalmatlanok eltávolítására”. A szükséges lépések további igazolásaként az előadó azzal érvel, hogy a halálbüntetés is elrettent az erőszakos bűncselekményektől. A tudósok kíváncsiak a véleményükre, mert intelligens, jól képzett, nagyfokú etikai érzékenységgel rendelkező egyének álláspontjára van szükségük. Hízelgő a gondolat, hogy kiváltságos emberek társaságában lehetnek. (Gondoljanak csak C. S. Lewis „belső körére”!) Minden esetleges aggodalmat eloszlatandó, az előadó hangsúlyozza, hogy további mélyreható kutatást fognak végezni, mielőtt bármiféle gyakorlati lépést tennének. Ekkor azt kéri önöktől, hogy felmérésük keretében nyilvánítsanak véleményt, tegyenek javaslatokat, osszák meg a kutatókkal álláspontjukat. Önök vállalkoznak a kérdőív kitöltésére, mert úgy érzik, létfontosságú kérdésről van szó, és számít a szavuk. Szorgalmasan megválaszolják a hét kérdést, majd utóbb kiderül, hogy a válaszok nagyon hasonlítanak. A válaszadók 90%-a egyetért azzal, hogy mindig lesznek emberek, akik kevésbé életképesek, mint mások. Megsemmisítésükkel kapcsolatban a válaszadók 79%-a gondolja úgy, hogy más-más személy felelőssége legyen a döntéshozás és a végrehajtás; 64% vélekedik úgy, hogy fontos az anonimitás biztosítása mindazoknak, akik egyszerre nyomják meg majd a gombokat, amelyek közül az egyik halált okoz; a válaszadók 89%-ának az a véleménye, hogy fájdalmat nem okozó gyógyszerek beadása az élet kioltásának leghatékonyabb és leghumánusabb módszere. Ha a megsemmisítésben való közreműködésüket a törvény írná elő, a válaszolók 89%-a inkább a döntéshozásban venne részt, míg 9% inkább a gyilkolásban, vagy mindkettőben. A jelenlévők mindössze 6%-a tagadja meg a válaszadást. Hihetetlen, de a válaszadók 91%-a egyetért azzal, hogy „rendkívüli körülmények között indokolt mindazok likvidálása, akik az általános jólétet veszélyeztetik”! Még ennél is elképesztőbb, hogy a válaszadók 29%-a 269 akkor is támogatja a „végső megoldást”, ha az a családjukat is érinti! Az amerikai felsőoktatásban tanulók (az átlagnál idősebb hallgatók, mivel esti képzésre járnak) tehát készségesen támogatnának egy olyan tervet, amelynek értelmében szakértők által másoknál kevésbé életképesnek ítélt személyekre halál vár. Ne feledjék, csupán egy rövid előadást hallgattak végig! Így jobban érthető, hogyan támogathatták hétköznapi emberek Hitler zsidókkal szemben alkalmazott végső megoldását, amelynek indokoltságát az oktatási rendszer és a szisztematikus kormánypropaganda számtalan módon megerősített. Hétköznapi emberek – nem hétköznapi gyilkosok Hogyan követhetnek el hétköznapi emberek múltjukkal és erkölcsi értékrendjükkel szöges ellentétben álló rémtetteket? – vizsgálódásomat a

történész Christopher Browning figyelemre méltó tényfeltárása illusztrálja talán a legérzékletesebben. Browning utánaszámolt, hogy 1942 márciusában a holokauszt áldozatainak 80%-a még élt, de mindössze tizenegy hónappal később közel 80%-uk már halott volt. Tömeggyilkos rohamosztagok intenzív bevetésével ilyen rövid idő alatt hajtották végre az Endlösungot (Hitler végső megoldását) Lengyelországban. A népirtáshoz hatalmas gyilkoló gépezet mozgósítására lett volna szükség, de a jó erőben lévő katonákat az összeomlással fenyegető orosz frontra vezényelték. Mivel a lengyel zsidók jobbára kisvárosokban éltek, Browning feltette a kérdést, vajon a német hadvezetés „a háború döntő fontosságú évében honnan mozgósított erőket a 270 tömegmészárlás rettenetes logisztikai megvalósításához?” A választ a náci háborús bűnök levéltári forrásaiban találta meg, amelyek többek közt a 101. tartalékos rendőrzászlóalj cselekedeteit dokumentálták. A 101. rendőrzászlóaljba közel ötszáz, frontharchoz túl idős, családos hamburgi férfit vezényeltek. A munkás- vagy alsó középosztálybeli férfiak semmiféle katonai rendészeti tapasztalattal nem rendelkeztek. Frissen verbuválták őket, nem készítették fel, nem képezték ki őket titkos küldetésük teljesítésére – Lengyelország távoli településein élő zsidók totális megsemmisítésére. Négy hónap alatt 38 000 zsidót lőttek agyon közvetlen lőtávolságból, és 45 000 zsidót deportáltak a treblinkai haláltáborba. Parancsnokuk közölte a katonákkal, hogy nehéz feladat előtt állnak, és a zászlóaljtól engedelmességet vár. Hozzátette azt is, hogy bárki megtagadhatja a férfiak, nők és gyerekek kivégzését. A levéltári anyagokból kiderül, kezdetben az állomány fele megtagadta az öldöklést. Idővel azonban beindultak a modellkövetési folyamatok, az öldöklést vállaló tartalékosok bűntudat keltésével gyakoroltak befolyást társaikra, és a szokásos, konformitásra késztető csoportnyomás is jelen volt: „Vajon mit gondolnak a bajtársak?” Gyilkos portyázásuk végére a 101. rendőrzászlóalj állományának mintegy 90%-a vakon engedelmeskedett a parancsnoknak, és kivette a maga részét az öldöklésből. Sokan büszkén le is fényképeztették magukat, amint saját kezűleg zsidókat ölnek. Az Abu Ghraib-i börtönben készült fotókhoz hasonlóan a felvételeken diadalmasan pózolnak a katonák a zsidó veszedelem büszke megsemmisítőiként. Browning hangsúlyozza, a férfiak nem estek át sem speciális válogatáson, sem önszelekción, sem haszonszerzés, sem karriervágy nem sarkallta őket az öldöklésre. A lehető „leghétköznapibb” emberek voltak – amíg olyan újszerű helyzetbe nem kerültek, amelyben „hivatalos” felhatalmazást és ösztönzést kaptak arra, hogy az önkényesen „ellenségként” megbélyegzett embertársaikkal szemben szadista módon lépjenek fel. Ezek a hétköznapi emberek egy erős tekintélyelvű rendszer, egy politikai rendőrállam részét képezték, amely rendszer a zsidók elpusztítását ideológiával támasztotta alá, és a fegyelem, az állam iránti hűség és a feladatvállalás morális

imperativusával mélyen beoltotta az egyént – derül ki Browning mélyreható elemzéséből, amelyben a katonák nap mint nap elkövetett kegyetlenkedéseit vizsgálja. Érdekes módon, mintegy érvelésemet megerősítve, miszerint a kísérleti kutatások eredményei a való világban is helytállóak, Browning az akkor működésben lévő mechanizmusokat a Milgram-féle engedelmességi kísérletben és a stanfordi börtönkísérletben lezajló lélektani folyamatokhoz hasonlítja. A szerző megjegyzi: „Az őrök viselkedésének Zimbardo-féle osztályozása lidércesen emlékeztet a 101. tartalékos rendőrzászlóaljban kialakult kategóriákhoz.” Voltak, akik szadistává váltak, „kegyetlenek és kíméletlenek” voltak, élvezetet leltek az öldöklésben; voltak, akik „kemények, de igazságosak” voltak, a „szabályok szerint játszottak”; és volt egy kisebbség, amelynek tagjai a „jó őr” minősítést kaphatnák, mert a gyilkolást megtagadták, és a zsidóknak kisebb szívességet is tettek. A pszichológus Ervin Staub (aki gyerekkorában egy „védett házban” vészelte át Magyarország náci megszállását) egyetért azzal, hogy rendkívüli körülmények között a legtöbb ember képes a szélsőségesen erőszakos fellépésre és az emberi élet kioltására. A világban sokfelé elkövetett népirtás és tömeges erőszakcselekmények, a gonosz gyökereinek megértésére tett kísérletében Staub a következő meggyőződésre jut: „Nem kivétel, hanem norma az a fajta gonosz, amely a hétköznapi gondolkodásból fakad, és amelyet hétköznapi emberek követnek el… Nagymértékű gonoszság származik az olyan hétköznapi lélektani folyamatokból, amelyek általában fokozatosan bontakoznak ki a pusztítás folytonosságának eredményeként.” Hétköznapi emberek, mint rámutat, olyan helyzetekben találhatják magukat, amelyekben egy felsőbb szintű tekintélyelvű rendszer igényeinek megfelelően elsajátíthatják az embertelenség gyakorlatát: „Egy rendszer részeként az emberek nézetei megváltoznak, a rendszer az uralkodó nézetekhez való 271 hűséget jutalmazza, a szembeszegülést lélektanilag megnehezíti.” Kedves barátom, a szociológus John Steiner, aki maga is átélte Auschwitz borzalmait, évtizedeken keresztül visszajárt Németországba, és több száz egykori náci SS-katonával – a tábornoktól a közkatonáig – interjút készített. Meg akarta tudni, mi vitte rá ezeket az embereket, hogy nap mint nap minden képzeletet felülmúló gaztetteket vigyenek véghez. Steiner megállapítása szerint az autoriter személyiség mérésére alkalmazott F skálán ezek a személyek magas értéket mutattak, ami miatt vonzódtak az erőszak szubkultúrájához az SS-ben. „Szunnyadóknak” nevezi azokat az embereket, akik olyan látens személyiségvonásokkal rendelkeznek, amelyek esetleg soha nem nyilvánulnak meg, ha erőszakos hajlamaikat nem aktiválja egy-egy sajátos helyzet. Arra a következtetésre jut, hogy „az SS-ek viselkedését általában a helyzet határozta meg a legközvetlenebbül”, a „szunnyadókban” felébredt a tevékeny gyilkos. Az interjúkból nyert adatokból Steiner azt is

kimutatta, hogy ugyanezek az emberek normális – erőszakmentes – életet 272 éltek a koncentrációs táborok vészterhes évei előtt és után. SS-ekkel szerzett tapasztalatai alapján Steiner magánemberként és tudósként két fontos következtetésre jut az intézményi hatalommal és a brutalitással kapcsolatosan: „Az erőszakos szerepek intézményi támogatásának egyértelműen sokkal kiterjedtebb hatása van, mint azt általában gondoljuk. Amikor az ilyen szerepeket – implicit és különösen explicit – társas jóváhagyással támogatják, általában olyan emberek vonzódnak a szerepekhez, akiket nemcsak elégedettséggel tölthet el munkájuk természete, hanem tulajdonképpen érzelmi és cselekvési szinten is (kvázi) ítéletvégrehajtók.” Steiner leírja, hogyan nyomhatja el a szerep az egyéni jellemvonásokat: „A személyiségüktől eredetileg idegen szerepben megmaradó egyének általában módosítottak értékrendjükön (azaz hajlamosak voltak a szerepelvárásokhoz igazodni). Nem vitás, hogy az SS tagjai közt voltak, akik pozíciójukkal egyértelműen azonosultak, méghozzá élvezettel. Mások viszont undorodtak attól, amit parancsba kaptak. Ezt azzal kompenzálták, hogy a fogvatartottaknak lehetőség szerint segítettek. (E sorok írójának az életét több ízben SS-ek mentették meg.)” A történész Daniel Goldhagen elemzése szerint fontos tudnunk, hogy az a sok százezer német, aki a holokauszt rémtetteit véghez vitte, nem pusztán parancsot teljesített. A zsidók meggyilkolását engedélyező és jutalmazó tekintélyelvű rendszernek való engedelmesség Németországban és más európai országban is mély antiszemitizmusban gyökerezett. A vezetésiirányítási rendszer ennek az előítéletnek szabott irányt, és engedett szabad 273 utat: hétköznapi németek így lettek „Hitler készséges hóhérai”. Habár a németek zsidógyűlöletének motivációs szerepét fontos kiemelni, Goldhagen elemzésének két szépséghibája van. Először is történelmi bizonyítékokkal alátámasztható, hogy a 19. század elejétől kezdve Németországban nem volt olyan erős az antiszemitizmus, mint a szomszédos országokban, például Franciaországban vagy Lengyelországban. Goldhagen szintén téved, amennyiben alábecsüli Hitler autoriter rendszerének befolyását – egy olyan hálózati rendszerét, amely dicsőítette a fajgyűlölő fanatizmust és a hatóságok által létrehozott helyzeteket, többek közt a népirtást mechanizáló koncentrációs táborokat. A német emberek egyéni vonásai és a fanatikus előítéleten nyugvó rendszer által biztosított lehetőségek egymással kölcsönhatásban tettek képessé sokakat arra, hogy államukat szolgálva készségesen vagy kelletlenül hóhérrá váljanak. A gonosz banalitása

A társadalomfilozófus Hannah Arendt Eichmann Jeruzsálemben: Tudósítás a gonosz banalitásáról címmel 1963-ban adta ki ma már klasszikusnak számító művét. Könyvében részletesen elemzi a több millió zsidó meggyilkolását megszervező náci háborús bűnös Adolf Eichmann tárgyalását. Eichmann a vádak ellen más náci vezetőkhöz hasonlóan védekezett: „Teljesítettem a kapott parancsokat.” Arendt megfogalmazásában: [Eichmann] „egészen pontosan emlékezett arra, hogy rossz lelkiismerete csak akkor lett volna, ha nem teljesíti a parancsot, nem küldi férfiak, nők, gyerekek millióit fáradhatatlan 274 buzgalommal és a legkínosabb alapossággal a halálba.” Arendt beszámolójában az a leginkább megdöbbentő, hogy Eichmann sokféle szempontból teljes mértékben hétköznapi embernek tűnt: Hiszen fél tucat pszichiáter mégiscsak azt állította róla, hogy „normális” – „mindenesetre normálisabb, mint én vagyok, mióta megvizsgáltam”, mondta állítólag egyikük. Másikuk úgy találta, hogy Eichmann egész lelki habitusa, viszonya feleségéhez, gyerekeihez, anyjához, apjához, testvéreihez és barátaihoz „nem egyszerűen normális, hanem igazán példamutató”. Eichmann-nal kapcsolatban következtetésekre jut:

Arendt

az

alábbi

klasszikussá

vált

Eichmann személyében éppen az a nyugtalanító, hogy olyan volt, mint sokan mások, s e sok ember nem perverz, nem is szadista, hanem borzasztóan és elborzasztóan normális volt. Jogi intézményeink szemszögéből és morális értékítéleteinkkel mérve, ez a normalitás sokkal szörnyűségesebb volt, mint az összes borzalom együttvéve, hiszen azt implikálta… hogy az efféle új típusú bűnöző… olyan feltételek között cselekedett, amelyek szinte lehetetlenné tették számára, hogy rémtettei tudatosulhassanak benne. Mintha utolsó pillanataiban összegezte volna azt a leckét, melyre az emberi gonoszság e hosszú története tanított bennünket – a gonosz banalitásának borzalmas leckéjét, amivel szemben a szó csődöt mond, a gondolkodás zátonyra fut. Arendt kifejezésével élve a „gonosz banalitásától” korunkban sem szabadultunk meg. A világban ma is sokfelé folyik népirtás, a kínzások és terrorista cselekmények továbbra is globális világunk jellegzetességei. Az efféle alapvető igazságról szeretünk nem tudomást venni, a gonosztevők elmebaját, a zsarnokok által alkalmazott erőszakot szeretjük egyéni alkatuk diszpozíciós vonásaként értelmezni. Arendt elemzése volt az első, amely cáfolta ezt a megközelítést, mert megfigyeléseivel rámutatott: a társas nyomás

hatására milyen könnyedén követhetnek el normális emberek iszonyatos tetteket. Kínvallatók és hóhérok: patologikus típusok, vagy a helyzet szülöttei? Kétség nem fér hozzá, az emberi természet legsötétebb oldala tárul fel, ha emberek embertársaikat, férfiakat és nőket módszeresen megkínoznak. Brazíliában a kormány jóváhagyásával csikartak ki kínzással vallomásokat az állam „felforgató” ellenségeitől. A kínvallatók rendőrök voltak, akik éveken át, nap mint nap gyalázatos tetteket követtek el. Kollégáimmal úgy okoskodtunk, náluk bizonyára tetten érhető a diszpozíciós gonosz megnyilvánulása. Kezdetben a kínvallatókra összpontosítottunk, meg akartuk érteni egyrészt a lelkivilágukat, másrészt az őket alakító körülményeket, de elemzésünk hatókörét fegyvertársaikra is ki kellett terjesztenünk, akik önszántukból vagy kijelölt feladatként az erőszak más fajtáját gyakorolták – a halálbrigádokban. Ellenségük közös volt: férfiak, nők és gyerekek, honfitársak, szomszédok, akik a rendszer szerint a nemzet biztonságát veszélyeztették, mert szocialisták, kommunisták voltak. Egyeseket azonnal likvidáltak, míg másokat, akik feltehetőleg titkos információ birtokában voltak, előbb megkínoztak, hazaárulásuk bevallására kényszerítettek, és csak utóbb öltek meg. Feladatuk végrehajtásában a kínvallatók részben az „alkotó gonosz” megnyilvánulásaként létrehozott kínvallató eszközökre és módszerekre hagyatkozhattak, melyeket az inkvizíció óta eltelt évszázadokban a katolikus egyház, később sok nemzetállam kiszolgálói fejlesztettek tovább. Ám olykor egy kis improvizáció is elkelt. Egyesek kitartottak ártatlanságuk mellett, nem ismerték be bűnösségüket, vagy szívósak voltak, és a legkifinomultabb kényszervallatási módszerekkel sem lehetett szóra bírni őket. Idő és tapasztalat kellett ahhoz, hogy a kínvallatók az emberi gyengeségekre ráérezzenek, és mesterségüket hozzáértően műveljék. Ezzel szemben a halálbrigádoknak könnyű dolga volt. Társak fedezésében, névtelenül, csuklyában, puskával, gyorsan és személytelenül teljesítették a haza iránti kötelességüket: „sima ügy volt”. A kínvallató számára a feladat soha nem sima ügy. A kínzáshoz elengedhetetlen a személyes kapcsolat; a kínvallatónak tudnia kell, milyen eszközöket válasszon, adott időben, adott személynél milyen intenzitású kínzást alkalmazzon. Ha rossz módszert választ, és nem elég kegyetlen – nincs vallomás. Ha túl kegyetlen – az áldozat vallomástétel előtt meghal. A feladat teljesítése mindkét esetben meghiúsul, amivel kivívja felettesei haragját. Ha megtanulja a kényszerítés helyes és megfelelő mértékű alkalmazását, az áhított információ birtokába kerül, és felettesei bőséges jutalomban és dicséretben részesítik.

Milyen emberek képesek ilyen cselekedetre? Vajon szadista hajlamaikra és szociopátiás élettapasztalataikra hagyatkoztak-e, amikor nap nap után, hosszú éveken át embertársaik húsát tépték? Vajon ők külön emberfajt alkotnak, ők a rosszak? Vagy esetleg hétköznapi emberek, akiket kiképzéssel programoztak be rémtetteik végrehajtására? Vajon azonosítani tudunk-e külső körülményeket, szituációs változókat, amelyekkel ezekből az emberekből kínvallatókat és gyilkosokat faragtak? Ha gaztetteik nem belső fogyatékosságokra vezethetők vissza, hanem inkább a rájuk ható külső – politikai, gazdasági, társadalmi, történelmi, rendőrkiképzési – nyomásnak tulajdonítható, akkor kultúráktól és környezettől függetlenül általánosíthatunk, és feltárhatjuk e rendkívüli emberi átalakulás működési elveit. A szociológus Martha Huggins, aki Brazília jó ismerője, a görög pszichológus Mika Haritos-Fatouros, aki a kínvallatások szakértője, és én több tucat, az erőszak mesterségét űző személlyel készítettünk mélyinterjút Brazília 275 különböző pontjain. Görög kolléganőnk korábban már végzett hasonló vizsgálatot a görög katonai junta által kiképzett kínvallatók körében, és a mi 276 eredményeink jobbára egybeestek az övével. Azt tapasztaltuk, hogy a kiképzés alatt a szadistáktól megszabadulnak, mert irányíthatatlanok, leállíthatatlanul élvezetüket lelik mások kínzásában, így nem tudnak a feladatra, a vallomás kikényszerítésére összpontosítani. Tehát az általunk összegyűjtött adatok alapján a kínvallatók és a halálosztagok tagjai nem számíthattak rendkívüli vagy deviáns személyeknek, mielőtt új szerepüket gyakorolni kezdték, és nem mutattak tartósan deviáns hajlamot vagy patológiát azután sem, hogy mesterségükkel felhagytak. Átváltozásuk teljes mértékben egy sor szituációs és a rendszerből eredő tényező következménye volt, többek közt ide sorolható kiképzésük az új szerepre, a csoport bajtársias összetartása, a nemzet biztonságára való hivatkozás elfogadása és meggyőződésük, miszerint a szocialisták és a kommunisták az állam ellenségei. Új viselkedésmódjuk kialakulásában egyéb szituációs hatások is közrejátszottak: rendkívüli küldetésük miatt a köz szolgálatában dolgozó társaikhoz képest különlegesnek, fölöttük állónak, különbnek tarthatták magukat; csak fegyvertársaik előtt volt ismert titkos feladatuk; kimerültségük vagy magánjellegű problémáik ellenére folyamatosan nyomást gyakoroltak rájuk, eredményeket vártak tőlük. Nem elenyésző számú, részletes esettanulmánnyal alátámasztható, hogy a gyalázatosabbnál gyalázatosabb cselekedetek elkövetői hétköznapi emberek voltak, akik kormányuk jóváhagyásával és a CIA titkos támogatásával a hidegháború eme időszakában (1964–1985) tevékenykedtek. A São Pauló-i katolikus érsekség által kiadott Torture in Brazil című kötetben részletes információt találunk arról, hogy a brazil rendőrök kényszervallatásra való 277 kiképzésében milyen széleskörű szerep jutott a CIA-ügynököknek. A közölt információ egyezik mindazzal, ami tudható a School of the Americas

kihallgatási és kényszervallatási kiképzéséről, amelyben a kommunizmus, mint közös ellenség ellen együttműködő országok hírszerzői 278 részesülhetnek. Ugyanakkor kollégáimmal együtt osztom azt a nézetet, hogy ezek a cselekedetek bárhol és bármikor megismétlődhetnek, ha a nemzet biztonságának a fenyegetettsége rögeszmés meggyőződéssé válik. Még mielőtt a félelmek és túlzások hatására megindult volna a „terrorizmus elleni harc”, sok amerikai metropolis belső kerületeiben szinte szakadatlanul folyt a „bűnözés elleni harc”. Ez a „harc” szülte a New York-i rendőrség „NYDPkommandóit”. A különleges, önálló rendőrségi rohamosztag szabad kezet kapott, hogy állítólagos erőszaktevőkre, rablókra és tolvajokra vadásszanak, ahogy azt a helyi adottságok diktálták. Egyenpólót viseltek, amelyen mottójuk volt olvasható: „Vadászni jó, de legjobb emberre”. Csatakiáltásuk így hangzott: „Mi uraljuk az éjszakát!” Ez a professzionális rendőrkultúra nagyban hasonlít az általunk tanulmányozott brazil rendőr-kínvallatókéra. A „NYPD-kommandó” egyik nagy port kavaró túlkapása egy afrikai bevándorló (a guineai származású Amadou Diallo) meggyilkolása volt, akit több mint negyven lövés 279 ért, miközben a tárcájából elő akarta venni személyi okmányát. Néha „szarul sülnek el a dolgok”, de ezek az esetek általában azonosítható, a szituációból és a rendszerből levezethető tényezők hatására következnek be. Öngyilkos merénylők: esztelen fanatizmus, vagy átgondolt mártíromság? Elképesztő, de ami a kínvallatók, halálosztók és kommandósok esetében igaz, az ártatlan izraeli polgári személyek ellen öngyilkos merényletet végrehajtó fiatal palesztin diákok átváltozására is vonatkoztatható. Az öngyilkos merénylővé válás folyamatának médiából ismert beszámolói jobbára 280 egybeesnek a módszeresebb elemzések megállapításaival. Ki vállalja ezt a fatalista szerepet? Szegény családból származó, elkeseredett, a társadalom peremére szorult, írástudatlan fiatalok, akiknek nincs jövőképük? Szó sincs róla. Marc Sageman törvényszéki pszichiáter négyszáz al-Kaida-tag körében végzett felmérést, amelynek az eredménye szerint a minta kétharmada felsőközéposztály- vagy középosztálybeli családból származott. A többség (90%) nem csonka, hanem ép családban, gondos nevelésben részesült. Kétharmaduk felsőfokú végzettséggel rendelkezett, házas, családos ember volt, és többnyire természettudományos vagy műszaki területen dolgozott. „Sok tekintetben a társadalom színe-javát 281 alkotják” – vonja le a következtetést Sageman. Az ügyért a halált is vállalók motivációja a harag, a bosszú, a valósnak vélt igazságtalanság miatti sértettség. „Az emberek akkor vágynak a halálra, ha

két alapvető szükségletük végzetesen nem teljesül” – írja tanulmányában Thomas Joiner. Az egyik a másokhoz való tartozás, a másokhoz való kapcsolódás igénye, amire a konformitás és társas befolyás központi elemeként többször is rámutattunk. A másik szükséglet az, hogy érezzük, kapcsolatainkban eredményesek vagyunk, illetve képesek vagyunk mások 282 befolyásolására. A jelenséget éveken át behatóan tanulmányozó izraeli pszichológus, Ariel Merari leírja, milyen lépések vezetnek el a leggyakrabban az öngyilkos 283 merényletig. Egy szélsőséges csoport idősebb, tapasztaltabb tagjai először kiszemelik azokat a fiatalokat, akikről Izrael-ellenes vagy iszlámügyet, illetve palesztin akciót támogató nagygyűléseken tett kijelentéseik alapján erős hazafias hevület feltételezhető. Ezután elbeszélgetnek velük, kiderítik, milyen mély hazaszeretet és Izrael elleni gyűlölet fűti őket, majd kiképzést ajánlanak nekik. A kiképzést vállalók fiatalokból álló, néhány fős titkos sejt tagjai lesznek. Idősebb társaiktól elsajátítják a „szakma” fortélyait: bombakészítés, álcázás, célpont kiválasztása, időzítés. Végül magukat az iszlám „élő mártírjainak” („al-shahid-al-hai”) nyilvánítva videofelvételen közzéteszik személyes elkötelezettségüket. Egyik kezükben a Korán, másik kezükben puska; új státuszukat a fejpántjukra erősített jelvény mutatja. A videofelvétel, amelyet családjaik is megkapnak, a végső cselekvés mellett kötelezi el őket. A „nagy hazugság” is megvan: a fiatalok nemcsak a saját helyüket érdemlik ki Allah mellett, hanem mártíromságuknak köszönhetően rokonaikra is szép hely vár a Paradicsomban. Az öngyilkosságot a családnak nyújtott jókora összeggel vagy rendszeres havi juttatással honorálják. Amint küldetésüket sikerrel végrehajtották, fényképük falragaszokon fog díszelegni – lelkesítő példaképei lesznek az önkéntes merénylők következő nemzedékének. Ha a bevetésre várók a bomba által okozott fájdalomtól tartanának, megnyugtatják őket, első csepp vérük földre se hull, mire ők már Allah mellett lesznek, ahol nem fájdalom, hanem öröm vár rájuk. A kocka el van vetve: gondos mentális felkészítést kaptak, hogy végrehajtsák az elképzelhetetlent. Az áldozatok emberi mivoltát és ártatlanságát természetesen dehumanizáló retorikával tagadják. Így lehet módszeresen hőst faragni normális, haragvó fiatal férfiakból és nőkből. Gyilkos cselekedetükkel elkötelezik és feláldozzák magukat az elnyomottak ügye mellett, amelyben őszintén hisznek. Az üzenetet hangosan, jól érthetően közvetítik a sorukra váró öngyilkos merénylő fiataloknak. Sokféle társadalom-lélektani és motivációs elvet hívnak segítségül, amikor a kollektív gyűlöletet és az általános tébolyt az indoktrináció és kiképzés célorientált, pontosan kiszámított programjába illesztve fiatal emberekből mártírt csinálnak. Nem esztelenség, nem is értelmetlenség ez, hanem nagyon

másfajta gondolkodási séma, eltérő érzékenység, olyan, amelynek országaink fiataljai körében szinte soha nem vagyunk tanúi. Suicide Killers című filmjéhez a francia filmes, Pierre Rehov izraeli börtönökben sok olyan palesztinnal készített interjút, akiket a bomba működésbe hozása előtt fogtak el, vagy akiket merényletek előkészítéséért vettek őrizetbe. Következtetései a fenti elemzéseket támasztják alá: „Kivétel nélkül mind meg akart győzni cselekedete morális megalapozottságáról. Ezek a fiatalok nem a gonoszra készülnek. Ezek a fiatalok jót akarnak tenni… Ezek az alapvetően nagyon is jó gyerekek az agymosás eredményeként elhitték, 284 hogy nagyszerű dolgot visznek véghez.” Egy fiatal személy öngyilkossága, meggyilkolása fájó veszteség az emberiség családjának. Nekünk, idősebbeknek, bármely nemzethez tartozzunk is, össze kell fognunk, és meg kell akadályoznunk. A politikai és stratégiai megfontolásokat félretéve a gonosz egy megvalósulási formájának kell tekintenünk, ha idősebb emberek ideológiájuk térhódítása érdekében fiatalokat életük feláldozására ösztönöznek. 9/11 „tökéletes katonái” és „hétköznapi angol srácok” – bomba van náluk A tömeges gyilkosságok „hétköznapiságára” érdemes még két utolsó példát említeni: 2001. szeptember 11-én gépeltérítők öngyilkos terrortámadást követtek el New York és Washington D. C. ellen, amelynek közel háromezer polgári személy esett áldozatul; 2005 júniusában öngyilkos merénylők több tucat halálos áldozatot és több száz sebesültet követelő robbantássorozatot hajtottak végre Londonban. Alapos kutatómunka után a szeptember 11-ei merényletek több elkövetőjének a portréját rajzolja meg Perfect Soldiers (Tökéletes katonák) című könyvében az újságíró Terry McDermott, aki hangsúlyozza, mennyire 285 hétköznapi életet éltek ezek az emberek. Vizsgálódásai alapján McDermott vészjósló következtetést von le: „Nagy valószínűséggel igen sok hozzájuk hasonló ember” jár-kel a nagyvilágban. A könyv egyik kritikájában Arendt tézise a gonosz banalitásáról köszön vissza. A The New York Times kritikusa, Michiko Kakutani rémisztő forgatókönyvet vázol: „A Perfect Soldiers a rendkívül »gonosz lángelmék« és »eszelős tekintetű fanatikusok« karikatúráit a szeptember 11-ei összeesküvők portréival helyettesíti, akik meghökkentően hétköznapiak, olyan emberek, akik könnyen lehetnének a szomszédjaink a 286 lakóhelyünkön vagy utastársaink egy repülőgépen.” Ez a rémisztő forgatókönyv vált valósággá a londoni tömegközlekedés ellen intézett összehangolt támadásban, amelyet a metróra és buszra szálló, névtelen öngyilkos merénylők, „hétköznapi gyilkosok” követtek el. Az észak-

angliai Leedsben élő rokonaik, barátaik és szomszédjaik szemében 287 „hétköznapi angol srácok” voltak. Múltjukban semmi sem utal arra, hogy veszélyesek lehetnek ezek a „hétköznapi srácok”, akik minden súrlódás nélkül beilleszkedtek lakókörnyezetükbe és munkahelyükre. Egyikőjük kitűnően krikettezett, felhagyott az itallal és a nőkkel, hogy istenfélő emberhez méltóbb életet éljen. A másik egy helyi Fish and Chips üzlet tulajdonosának a fia volt. A harmadik fogyatékkal élő gyerekek fejlesztésével foglalkozott, épp apa lett, és családjával új otthonba költözött. Az Egyesült Államokban külföldiként repülőgép-vezetési kiképzésben résztvevő szeptember 11-ei gépeltérítők némi gyanút keltettek, ezzel ellentétben, ezek a fiatalemberek helyben nevelkedtek, és a rendőrség látókörén jócskán kívül estek. „Én egyáltalán nem ilyennek ismertem. Agymosáson mehetett keresztül, csak így vehették rá” – jegyezte meg egyikőjük barátja. A téma egyik szakértője, Andrew Silke konklúziója szerint: „Az öngyilkos 288 merénylőkben az a legijesztőbb, hogy teljes mértékben normálisak.” Azt is hozzáfűzi, hogy a törvényszéki vizsgálatok során az öngyilkos merénylők holttestében egyetlen egyszer sem mutatták ki alkohol vagy kábítószer nyomait. Küldetésüket tiszta fejjel, odaadással teljesítették. És mint Amerikában nem egyszer tapasztalhattuk valahányszor iskolai vérengzés történt – például a Colorado állambeli Columbine középiskolában –, az elkövetőt ismerők általában így reagálnak: „Olyan jó gyerek volt, rendezett családban élt… Ki gondolta volna, hogy ilyesmit forgat a fejében.” Mindez az első fejezetben felvetett kérdésekhez vezet vissza bennünket: vajon mennyire ismerünk másokat, és vajon mennyire ismerjük önmagunkat, mennyire lehetünk biztosak abban, hogy egy-egy helyzet nagyfokú nyomása alatt hogyan reagálnánk? A tekintélynek való vak engedelmesség végső próbája – öld meg a gyermeked! A gonosz szociálpszichológiájának a mesterséges laboratóriumi körülmények közül a valós életre történő kiterjesztése végezetül a guyanai őserdőbe visz el bennünket, ahol 1978. november 28-án egy amerikai vallási vezető több mint kilencszáz követője tömeges öngyilkosságot követett el, illetve meggyilkolta barátait, rokonait. A Népek Temploma San Franciscó-i és Los Angeles-i gyülekezetének lelkésze, Jim Jones Dél-Amerikát választotta szocialista utópiájának megvalósítási helyszínéül, ahol az Egyesült Államokat szerinte jellemző és általa megvetett anyagiasság és fajgyűlölet helyett a testvériség és tolerancia uralkodik majd. Ennek a hatalmas protestáns gyülekezetnek a gondoskodó spirituális „atyja” idővel a halál angyalává alakult át – valóban

kozmikus, Luciferéhez fogható átváltozáson ment keresztül. Egyelőre a Milgram-féle alagsori kísérletet és a dzsungelbeli tragédiát összekötő kapocsra, a tekintélynek való engedelmességre szeretnék rámutatni. A Népek Templomának sok vagyontalan tagja az új, jobb élet reményében hitt a felvázolt utópiában, amelyet Jones intézkedéseivel romba döntött: kényszermunkával, fegyveres őrizettel, a polgárjogok teljes korlátozásával, éheztetéssel, kisebb szabályszegések kínzással felérő megtorlásával. Amikor aggódó rokonok sürgetésére a sajtó kíséretében az amerikai kongresszus egyik képviselője a helyszínen vizsgálódott, Jones utasítást adott a távozó küldöttség tagjainak meggyilkolására. Ezután a telepen tartózkodó híveit egybehívta, és hosszú szónoklatot intézett hozzájuk, amelyben arra buzdította őket, hogy ciánnal mérgezett itallal vessenek véget életüknek. Az öngyilkosságot megtagadó személyeket az őrök erővel kényszerítették, a menekülni próbálókat pedig lelőtték, de úgy tűnik, a hívek többsége engedelmeskedett vezetőjük felszólításának. Jones egyértelműen egomániás volt: összes beszédéről, kinyilatkoztatásáról, sőt még a kínzásokról is hangfelvétel készült – így az utolsó órában öngyilkosságra felszólító szónoklatáról is. Ebben Jones eltorzítja a valóságot, hazudik, esedezik, hamis analógiákat állít fel, ideológiára és egy magasabb rendű jövőre hivatkozik, és megszállottan ragaszkodik utasítása végrehajtásához, miközben emberei a szekta több mint kilencszáz egybegyűlt tagjának kiosztják a halálos mérget. Az utolsó óra hangfelvételének egyes részleteiből kiderül, milyen gyilkos taktikát alkalmazott a tébolyult elme, hogy tekintélyével totális engedelmességre bírja híveit: Hozzatok nekünk a szerből. Egyszerű lesz. Egyszerű. Nem okoz görcsöket [természetesen okoz, különösen gyerekeknél]… Nem szabad félni a haláltól. Meglátjátok, mindjárt itt lesznek. Megkínozzák a gyerekeinket. Megkínozzák népünket. Megkínozzák az időseket. Ezt nem hagyhatjuk… Siessünk! Gyorsan ide azzal a szerrel! Nem tudjátok, mit tettetek. Én megpróbáltam… Az Isten szerelmére, ne késlekedjünk. Eleget éltünk – úgy éltünk, és úgy szerettünk, mint ember még soha. Megkaptunk mindent, amit e világ adhatott nekünk. Essünk túl rajta! Essünk túl a gyötrelmeken! [Taps.] …Aki a gyerekével akar távozni, joga van hozzá… Nem szabad megriadni. Nem szabad rettegni. Baráttal van dolgunk. Barát… aki ott ül, mutassátok hát meg, hogy szeretitek egymást! Induljunk! Induljunk! Induljunk! [Gyerekek sírása.]… Méltósággal kell az élettől megválni. Nem könnyekkel és fájdalommal. A halál semmiség… egyszerűen csak másik dimenzióba lépünk. Ne tegyétek ezt! Ne őrjöngjetek!… Így nem szabad meghalnunk. Méltósággal kell meghalnunk. Méltósággal kell meghalnunk. Később nem lesz

választásunk. Most még mi döntünk… Gyerekek, ettől csak elpihentek. Ó, Istenem! [Gyerekek zokogása.]… Te Anya, Te Anya, Te Anya, kérlek, Te Anya, kérve kérlek, ne, ne tedd ezt! Ne tedd! Válj meg az élettől gyermekeddel együtt! [A hangfelvétel teljes átirata 289 online elérhető, lásd a jegyzeteket. ] És megtették: meghaltak „apáért”. Jim Jones, Adolf Hitler és a hozzájuk hasonló karizmatikus zsarnokok hatalma a híveik ellen elkövetett rémtettek után, sőt a vezér halála után is fennmarad. Ha valamikor valami kevés jót tettek, azzal a hívők elméjében átírják gonosz tetteik hagyatékát. Példaként nézzük meg Gary Scott esetét, aki édesapját követve lépett be a Népek Temploma szektába, de engedetlensége miatt kizárták. Az amerikai közszolgálati rádió Father Cares: The Last of Jonestown (Apa szeret: Jonestown vége) című műsora után Gary felhívta az országos segélyvonalat, és elmondta, hogyan büntették meg a szabályok megsértéséért. Megverték, megkorbácsolták, szexuálisan zaklatták, és óriáskígyóval tartották rettegésben. Vajon meggyűlölte Jim Jonest? Cseppet sem. Ő is az „igaz hívők”, a „hűséges követők” közé tartozik. Az édesapja Jonestownban odaveszett, őt magát kegyetlenül megkínozták és megalázták, Gary mégis nyilvánosan kijelenti, továbbra is csodálja és szereti „apát” – Jim Jonest. Orwell 1984-ében a mindenható párt sem tudhatna magáénak ekkora győzelmet. A konformitás és a tekintélynek való engedelmesség erőteljes jelenségek, de a potenciális elkövetők és áldozatok, őrök és rabok, kínzók és megkínzottak, öngyilkos merénylők és polgári áldozatok konfrontációjában olyan folyamatok is működnek, amelyek megváltoztatják az egyik vagy a másik lélektani természetét. A konformitás és engedelmesség társas dinamikájának vizsgálatát a harvardi pszichológus, Mahrzarin Banaji így összegzi: Az emberi természet megértéséhez a szociálpszichológia azzal járult hozzá, hogy feltárta, erőteljesen ható tényezők határozzák meg mentális életünket és cselekedeteinket – ezek közül is a legfőbb a 290 társas helyzet meghatározó ereje.

13. FEJEZET A TÁRSAS DINAMIKA VIZSGÁLATA: DEINDIVIDUÁCIÓ, DEHUMANIZÁCIÓ ÉS A TÉTLENSÉG BŰNE

Hiszen az egész történelem, úgymond, tele van összeesküvéssel, lázadással, gyilkossággal, felkeléssel, száműzetéssel; csupa gonosz következmény, amit csak kapzsiság, pártoskodás, hűtlenség, kegyetlenség, düh, bolondság, gyűlölet, irigység, bujaság, rosszakarat és gonosz becsvágy maga után vonhat… Azt kell következtetnem, hogy az embereknek az a fajtája, melyből származik, a legromlottabb és nyomorultabb mindazon férgecskék között, melyeknek a természet valaha helyet adott e szép földgolyó felületén. 291

Jonathan Swift Gulliver utazásai

Jonathan Swift mély megvetése az emberi faj – irántunk, jehuk – iránt talán kissé túlzó, noha kritikáját modern korunk népirtásai és a holokauszt előtt több száz évvel fogalmazta meg a Gulliver utazásaiban. Nézetei a nyugati irodalom egyik alapvető tematikáját tükrözik, miszerint az „Emberiség” a tökéletesség eredendő állapotához képest nagy visszaesést szenvedett el, a sort Ádám kezdte, aki Istennek ellenszegülve engedett a Sátán csábításának. A társas befolyás megrontó hatásáról való elmélkedésében a filozófus JeanJacques Rousseau az emberi lényeket „nemes vadembereknek” látja, akik erényeikből veszítenek, amint kapcsolatba kerülnek az őket megrontó társadalommal. Ezzel a felfogással, miszerint az emberek a megrontó társadalom ártatlan áldozatai, szöges ellentétben áll az a nézet, mely szerint az emberek eleve gonosznak születnek – rossz géneket hordoznak. Emberi fajunkat zabolátlan vágyak, féktelen mohóság, ellenséges indulatok hajtják, amin csak az segít, ha az oktatás, a vallás és a család eszközeivel az embereket sikerül racionális, értelmes, együttérzésre képes lényekké változtatni, vagy ha az állam fegyelemre kényszeríti, és kontroll alá vonja őket. Hol áll az olvasó ebben az ősrégi vitában? Jónak születünk, de elront bennünket a gonosz társadalom, vagy gonosznak születünk, amit helyrehoz a jó társadalom? Mielőtt állást foglalnának, gondoljunk végig egy további lehetőséget. Lehetséges, hogy mindannyian rendelkezünk azzal a képességgel, hogy szentek vagy bűnösök, önzetlenek vagy önzők, jóindulatúak vagy kíméletlenek legyünk, hogy hatalmat gyakoroljunk vagy behódoljunk, elkövetők vagy áldozatok, őrök vagy rabok legyünk. Lehetséges,

hogy társas környezetünk határozza meg, melyiket fejlesztjük mentális sémáink és adottságaink sokasága közül. Az embrionális őssejtek gyakorlatilag bármilyen sejtté, illetve szövetté fejlődhetnek, és az egyszerű hámsejtből is lehet embrionális őssejt. Csábító ezeket a biológiai koncepciókat és az emberi agy fejlődési plaszticitásáról szerzett ismereteinket az emberi 292 természet „képlékenységére” vonatkoztatni. Egyrészt az életünket irányító, tág értelemben vett rendszerek – gazdagság és szegénység, földrajz és éghajlat, történelmi kor, kulturális, politikai és vallási dominancia –, másrészt a helyzetek, amelyekben nap mint nap boldogulnunk kell, alakítanak azzá, akik vagyunk. Ezek a hatások alapvető biológiánkkal és személyiségünkkel kölcsönhatásban állnak. Mint korábban rámutattam, az emberi elme összetettségében benne rejlik a torzulás lehetősége. A késztetés a gonoszra és a késztetés a jóra együttesen alkotják az emberi természet alapvető kettősségét. Ez a felfogás büszkeségre vagy értetlenségre okot adó emberi cselekvések összetettebb, gazdagabb rajzolatát tárja elénk. Eddig megvizsgáltuk a csoportkonformitás és a tekintélynek való engedelmesség erejét, amely az egyéni kezdeményezést uralja és bomlasztja. A következőkben kutatások tükrében a deindividuáció, a dehumanizáció és a kívülállók szenvtelensége, vagyis a „tétlenség bűne” lesz vizsgálódásunk tárgya. A levonható tanulságok alapján teljesebb képet alkothatunk arról, hogyan képesek hétköznapi jó emberek – talán olykor a nyájas olvasó is – másoknak ártani, sőt esetenként olyan cselekedetet véghezvinni, amely sérti a tisztességről és erkölcsről alkotott közös normáinkat. Deindividuáció: névtelenség és destruktív viselkedés William Golding A legyek ura című regényében felteszi a kérdést, vajon az ember külső megjelenésének egyszerű megváltoztatásával milyen drámai változások következhetnek be a viselkedésében. Jóravaló brit kórista fiúk egyszeriben vérengző szörnyeteggé válnak, miután arcukat kipingálják. Amikor a szigeten elfogy az élelem, a fiúk egy csapata Jack Merridew vezérletével le akar ölni egy malacot, de keresztény erkölcsük meggátolja őket a terv végrehajtásában. Ekkor Jack arcára maszkot fest, és a víz tükrében meglátja a félelmetes átalakulást: Csodálkozva nézett, már nem önmagára, hanem a visszataszító idegen arcra a tükörben. Kiloccsantotta a vizet a kókuszdió héjából, felugrott, izgatottan nevetett. Egy inas, erős test állt a víz partján, arc helyett szörnyű maszkkal, amely ellenállhatatlanul magára vonta a fiúk tekintetét, és meglúdbőröztette őket. Jack táncolni kezdett,

nevetése fogvicsorgató morgássá vadult. Aztán szökdécselve Bill felé tartott; fején a maszk önállósult, és Jack elrejtőzött mögötte, immár 293 mentesen minden önérzettől és szégyenérzettől. Jack csapatából a többi fiú is maszk mögé rejtőzik, ezzel készülve fel a gyilkolásra: „Öld meg a malacot! Vágd el a torkát! Ontsd ki a vérét!” Miután véghez vitték a tőlük idegen cselekedetet, vagyis megöltek egy élőlényt, élvezettel ontják ellenségük vérét, akár állatét, akár emberét, így esik áldozatul a „Röfi” gúnynévre hallgató, okoskodásaival a többieket terhelő fiú. Az erősebbnek mindig igaza van. És elszabadul a pokol, amint a horda üldözőbe veszi Ralph-ot, a jó szándékú vezért. Vajon van-e pszichológiai érvényessége az elképzelésnek, mely szerint a külső megjelenés álcázása drasztikusan befolyásolja a viselkedési folyamatokat? Erre a kérdésre kerestem a választ, amikor egy sor kutatásban 294 a deindividuáció és az antiszociális viselkedés lélektanát vizsgáltam. Névtelen nők megrázó viselkedése Az első kísérletben hihető „fedőtörténettel” egyetemista diáklányokat arra vettünk rá, hogy két társuknak fájdalmas áramütést adjanak. A kísérleti alanyok detektívtükrön keresztül láthatták és hallhatták áramütéssel sújtott két nőtársuk reakcióját. A diáklányokat véletlenszerűen négyfős csoportokba osztottuk. A kísérleti, deindividuációs helyzetben a diáklányok névtelenül vettek részt, a kontroll-, azaz individuációs helyzetben személyazonosságuk feltüntetésével. A deindividuációs csoportban a diáklányok csuklyát és nagyméretű, bő köpenyt viseltek, nevük nem volt, csupán sorszámuk, egytől négyig. A kísérletvezető sem egyénként, hanem névtelen csoportként kezelte őket. A magyarázat szerint külsejük eltakarása nonverbális megnyilvánulásaik elrejtésére szolgált. Ezzel ellentétben a kontrollcsoport tagjai nevüket kitűzőkön feltüntethették, de minden más feltétel az ő esetükben is azonos volt. A deindividuációs és az individuációs csoportban egyaránt az volt a feladatuk, hogy tíz-tíz próba során két nőtársukat, vagyis az „áldozatokat” többször is áramütéssel sújtsák. A fedőtörténet szerint a vizsgálat célja annak felmérése volt, milyen hatással van a stressz a kreativitásra. A kísérleti alanyok azt kapták feladatul, hogy áramütéssel a két személyt hozzák stresszes állapotba, míg én, a kísérletvezető a szomszéd szobában a kreativitást mérő tesztet végzem velük. A Milgram-féle paradigmával ellentétben semmiféle tekintélyszemély nem gyakorolt nyomást rájuk, senki nem késztette őket agresszív viselkedésre, fájdalmas áramütések adására. Egyáltalán nem kommunikáltam velük, amikor áramütést adtak. A detektívtükrön keresztül én is, és az állítólagos kreativitás-

felmérésben részt vevő két nő is jól látható volt. Csoportnyomás nem nehezedett rájuk, mivel a kísérleti alanyok egymás mellett, különálló fülkékben hajtották végre feladatukat. Sőt azzal sem gyakoroltunk nyomást rájuk, hogy azt állítottuk volna, a feladat teljesítésének megtagadásával kísérletünk megalapozottságát veszélyeztetik. Ha a négyfős csoportból bárki áramütést adott le, a célszemély a fájdalom jeleit mutatta, így mindannyian látták, ha létrejött a kreativitását befolyásoló stresszes állapot. Ha tehát nem adnak le áramütést, az nem számít sem engedetlenségnek, sem ellenszegülésnek – eldönthették, hogy a társukat áramütéssel sújtó tevékeny elkövető, vagy a passzív megfigyelő szerepébe helyezkednek-e. Kísérletünkben valójában a leadott áramütések időtartamát kívántuk megfigyelni: milyen hosszan tartják lenyomva az áramütést keltő gombot az egyes diáklányok, miután felvillan a jelzés, hogy az áramütés leadható. Nem arról kellett dönteniük, hogy lenyomják-e a gombot, hanem arról, hogy milyen gyorsan engedik vissza a gombot, vagy milyen hosszan tartják lenyomva, aminek a következtében áldozatuk hosszabb ideig kap áramütést. Természetesen meg is tagadhatták az utasítást, módjukban állt egyáltalán nem lenyomni a gombot (ezt soha senki nem választotta). Előzetesen hangszalagra vett beszélgetésekben az egyik „áldozatot” kedves lánynak, a másikat rosszindulatú perszónának állítottuk be. Ezzel az volt a célunk, hogy az áramütést adók másképp viszonyuljanak a két nőhöz. A valóságban mindkét „áldozat” beépített személy volt, akik jelzésre meggyőzően fájdalmat színleltek, amit a fülkéjükből jól láthattak a valódi kísérleti alanyok. A kísérlet megkezdése előtt a diáklányokon is kipróbáltuk az áramütést (75 volt feszültség), így tudták, hogy fájdalmas, de természetesen a valóságban nem adtak le áramütést. A húsz próbából álló kísérletben a diáklányoknak egységesen 75 volt feszültségű áramütést kellett adniuk, vagyis arról kellett dönteniük, milyen hosszan okoznak fájdalmat társuknak. Az első célszemély után következett a második, aki szintén húsz körben kapott áramütést. Mivel a kísérleti helyzetben levő négyfős csoport és a szintén négyfős kontrollcsoport tagjai külön fülkékben foglaltak helyet, a „csapattársak” közvetlenül nem befolyásolhatták egymás viselkedését. Ennek ellenére kialakult a csoportba tartozás érzése, mivel a kísérlet elején a hangfelvételeket közösen hallgatták meg. Fontos megjegyeznünk, hogy a névtelenség és azonosíthatóság manipulációján kívül a két csoport azonos feltételek közé került. Az eredmények egyértelműek: a deindividuációs csoportba tartozó nők kétszer olyan hosszan részesítették áramütésben mindkét áldozatukat, mint az individuációs csoport tagjai. Ezenkívül az anonimizált diáklányok egyformán áramütésben részesítették mindkét áldozatukat, és nem tettek különbséget az előzetesen kedvesnek, illetve kellemetlennek minősített személyek között. A velük kapcsolatos korábbi érzéseik nem számítottak, amikor az ujjukat a

gombra helyezték. A húsz próba során mindkét célszemély esetében növelték az áramütés időtartamát, tovább tartották lenyomva a gombot, jóllehet áldozatuk a szemük láttára vergődött és jajgatott. Az individuációs csoport tagjai különbséget tettek a szimpatikus és az ellenszenves célszemélyek között, az előbbit rövidebb, az utóbbit hosszabb ideig tartó áramütéssel sújtották. Az a tény, hogy a két célszemély iránt eleinte érzett rokon-, illetve ellenszenvük nem befolyásolta az alanyokat, amikor olyan helyzetbe kerültek, amelyben árthattak nekik, arról árulkodik, hogy a deindividuáció lélektani állapotában mentalitásukban drámai változás következett be. Az áramütés eszkalációja úgy tűnik, felfelé haladó spirálként hat az éppen átélt érzelmiindulati felfokozottságra. A nyugtalanság és az ehhez kapcsolódó viselkedés, mint egy ördögi kör, önmagát erősíti, így minden egyes cselekedet erősebb, kevésbé kontrollált további reakciót vált ki. Az ártani akarást gyakorlatilag nem szadista indítékok vezérlik, hanem inkább az adott pillanatban a mások fölötti hatalom és kontroll érzete hat gerjesztően. Egy sor laboratóriumi és terepkísérletben adaptálták ezt az alapparadigmát, és hasonló eredményekre jutottak. Ezekben a kísérletekben hol maszk mögé bújtatták az alanyokat, hol fehér zajt alkalmaztak, volt, hogy a kísérleti személyek áldozatukat polisztirol labdával dobálták meg, volt, hogy a kísérleti alanyok a belga hadsereg állományából kerültek ki, volt, hogy kisiskolások, máskor egyetemisták voltak. Az áramütés hasonló, időbeni eszkalációját mutatták ki akkor is, ha a kísérleti személyek tanárok voltak, akik úgy tudták, az áramütéssel a diákok/áldozatok tanulását segítik – a kísérlet 295 előrehaladtával ők is egyre erősebb áramütéssel büntettek. Mint emlékeznek rá, a stanfordi börtönkísérletben a deindividuációt úgy értük el, hogy a börtönszemélyzet foncsorozott, fényvisszaverő napszemüveget és katonai jellegű egyenruhát viselt. A temérdek kísérletből levonható egyik fontos következtetés: bármi vagy bármilyen helyzet, amely az emberekben a névtelenség érzetét kelti, amitől úgy érzik, senki sem tudja, vagy senkit sem érdekel, hogy valójában kik ők, csökkenti a személyes számon kérhetőség érzetét, és ezzel létrejön az ártalmas cselekedet elkövetésére a lehetőség. Ez különösen igaz egy másik körülmény fennállásakor: ha az emberek a másokkal szembeni antiszociális vagy erőszakos fellépésre bármilyen formában engedélyt kapnak (ahogy ez kísérleti körülmények közt is történik), akkor készek a másikkal háborúzni. Ezzel szemben, ha a helyzetben az anonimitással mindössze az énközpontúság csökken, és a proszociális viselkedés a támogatott, akkor az emberek készek szeretni a másikat. William Golding anonimitással és agresszióval kapcsolatos meglátása tehát pszichológiai validitással rendelkezik – de még annál is összetettebb módon, mint ahogy ábrázolta.

Maskarám egészen megzavart… 296 William Shakespeare Téli rege Az anonimitás érzete nemcsak maszkkal, hanem az adott helyzetekben alkalmazott bánásmóddal is kiváltható. Névtelennek érezzük magunkat akkor is, ha nem mint egyedi személyiséget kezelnek bennünket, hanem mint megkülönböztethetetlen „másikat” a rendszerben, vagy amikor létezésünkről tudomást sem vesznek. A személyes azonosíthatóság hiánya is antiszociális viselkedést válthat ki. Amikor egy vizsgálatban a kutató a kísérleti személyek (egyetemisták) egyik csoportját emberként, a másikat „kísérleti nyúlként” kezelte, mit gondolnak, kik lopták meg távollétében? A kísérletben a diákok magukra maradtak a kutató irodájában, ahol alkalmuk nyílt arra, hogy egy tollal és aprópénzzel teli tálból elemeljenek valamit. A „névtelen” csoportba tartozók sokkal gyakrabban csentek a tálból, mint azok a diákok, akiket a 297 kutató emberként kezelt. Az odafigyelés többszörösen megtérül. Halloweeni agresszió 298

Mi történik akkor, ha a szokásos halloweeni mulatságon a jelmezbe öltözött gyerekeknek tanáruk megengedi, hogy a díjak elnyeréséért agresszív versengésbe fogjanak? Az anonimitás és az agresszív viselkedés lehetősége vajon idővel egyre erőszakosabb viselkedést vált-e ki a gyerekekből? A különleges kísérleti jelmezbálon általános iskolások vettek részt tanáruk 299 és egy szociálpszichológus, Scott Fraser felügyelete alatt. A gyerekek sokféle ügyességi játékban próbálhatták ki magukat, a győzteseket zsetonokkal jutalmazták, melyeket a mulatság végén ajándéktárgyakra válthattak be. Minél több zsetont nyert valaki, annál értékesebb ajándékot kapott értük cserébe, a gyerekeknek tehát erős volt a motivációjuk, igyekeztek a lehető legtöbbre szert tenni. A játékok egyik felében szükségtelen volt az agresszív fellépés, a másikban két gyereknek kellett vetélkednie egymással. Erőszakmentes feladatul például azt kapták, hogy egyénileg minél gyorsabban szerezzenek meg egy csőben elhelyezett babzsákot, míg a feladat erőszakosabb változatában két gyerek versenyzett egymással, ki tudja hamarabb kivenni a babzsákot a csőből. A megfigyelt, nem túl nagyfokú agresszió jellemzően egymás lökdösésében, taszigálásában nyilvánult meg. Mindössze egy kísérleti csoport volt, amelyben minden gyerek kísérleti alany és egyben kontrollszemély is volt. Az eljárás A-B-A kísérleti elrendezésként ismert: előmérés, kísérleti beavatkozás és utómérés. A gyerekek először jelmez nélkül játszottak (A), azután jelmezben (B), majd

ismét jelmez nélkül (A). Először a tanár azt mondta a gyerekeknek, a jelmezek hamarosan megérkeznek, de ők addig is belefoghatnak a játékba. Amikor a jelmezek megérkeztek, a gyerekek külön-külön szobában öltöztek be, nehogy felismerjék egymást, majd ugyanazokat a játékos feladatokat végezték, csak most már jelmezben. A harmadik szakaszban a jelmezektől a gyerekeknek meg kellett válniuk (állítólag vissza kellett adni őket, mert egy másik jelmezbálban is szükség volt rájuk), és a feladatok úgy folytatódtak, mint az első fázisban. Mindhárom szakasz megközelítőleg egy órán át tartott. Az adatok megdöbbentő módon tanúsítják a névtelenség erejét. Amint a gyerekek magukra öltötték a jelmezt, megnőtt az agresszió. Az agresszív játékkal töltött összidőtartam százalékaránya több mint kétszeresére nőtt a kezdeti 42%-ról (A) 86%-ra (B) ugrott. A másik legfőbb megállapítás ugyanilyen érdekes: az agresszió nem kifizetődő. Minél több időt töltött egy gyerek agresszív játékkal, annál kevesebb zsetont nyert a mulatság ama szakaszában. Az agresszív viselkedés tehát sokba került a gyerekeknek. Az agresszív jellegű feladatok az erőszakmentes játékoknál időigényesebbek voltak, és két vetélkedő gyerek közül csak az egyik nyerhetett, összességében tehát agresszív viselkedésük miatt értékes díjaktól estek el. Mindez nem számított, amikor a gyerekek jelmezt vettek fel, és névtelenségbe burkolózhattak. A gyerekek a második, vagyis az anonim szakaszban (B), amelyben az agresszió a legerősebb volt, nyerték a legkevesebb zsetont: átlagosan 31 zseton volt a nyereményük, míg az „A” fázisban 58 darab. A vizsgálat harmadik megállapítása szintén figyelemre méltó: az agresszivitás magas szintjét a gyerekek a „B” fázisból nem vitték át a második „A” fázisba, amely az első „A” fázishoz hasonlónak bizonyult. Az agresszív cselekedetek aránya 36%-ra csökkent, és az elnyert zsetonok száma 79 darabra nőtt. Levonható tehát a következtetés, hogy a névtelenséggel előidézett viselkedésbeli változás nem okozott diszpozíciós, belső változást, csak a külső válasz változott meg. Ha megváltoztatjuk a helyzetet, nyomban megváltozik a viselkedés. Az A-B-A szerkezetnek köszönhetően egyértelműen kiderül, hogy mindössze az anonimitás érzetét kellett megteremteni, és a viselkedés drasztikusan megváltozott az egyes időkeretekben. A névtelenség megkönnyítette az agresszív viselkedést, jóllehet a fizikai erőszak nem szolgálta a gyerekek közvetlen érdekét, nem juttatta őket az értékes díjakra beváltható zsetonok birtokába. Az agresszió önmagában való jutalommá vált. A távolabbi célokat háttérbe szorította a pillanatnyi „szórakozás”. (Hasonló jelenség működését látjuk majd az Abu Ghraib-i börtönben történt visszaélések egyes eseteiben is.) Egy kapcsolódó terepkísérletet szintén halloweenkor végeztek, amikor a gyerekek jelmezbe öltözve „ha nem adsz, lesz kapsz” felkiáltással házról házra járnak, és kisebb ajándékot, cukorkát, aprópénzt kérnek. A maskarát viselő gyerekek nagyobb valószínűséggel csábultak lopásra, ha névtelennek

hitték magukat, mint ha azonosíthatóak voltak. A kutatók barátaik otthonában „Vegyél egyet!” felirattal egy-egy cukorkával, illetve aprópénzzel teli tálkát helyeztek el. Egynél többet venni a szabály megszegését jelentette, vagyis lopásnak minősült. A gyerekek részben egymagukban, részben csoportosan érkeztek. A névtelenség kísérleti feltételében részesülő gyerekekkel a ház tulajdonosa egyértelműen tudatta, fogalma sincs, kikkel van dolga. A személyazonosságukat eltakaró jelmezben csoportosan érkező gyerekek általában jócskán csentek a cukorkából és az aprópénzből (mint az egyetemisták, akikkel „kísérleti nyúlként” bántak). Ez ellentétben állt a nem névtelen kísérleti csoportba osztott gyerekek viselkedésével, akiket a 300 házigazda megkért, hogy álarcuk levételével fedjék fel kilétüket. Több mint hétszáz amerikai gyerekre terjedt ki a vizsgálat ebben a számukra nem idegen élethelyzetben. Több szabályszegés volt tapasztalható, ha a gyerekek névtelenül és csoportosan kopogtattak be (57%), mint ha névtelenül, de egyedül tettek látogatást (21%). Kevesebb szabályszegés történt, ha a gyerekek egyedül voltak, és kilétüket felfedték (8%), mint ha kilétük ismert volt, de csoportban jártak házról házra (21%). Néhány gyerek nem tudott ellenállni a könnyű pénzszerzési lehetőség és a finomságok csábításának akkor sem, ha egyedül volt, és kiléte is ismert volt. Ha a kivételesen csábító helyzet teljes névtelenséggel párosult, a legtöbb gyerek nem tudta leküzdeni vágyát, és annyit vett a felkínált jóból, amennyit csak bírt. Hogyan érhető el, hogy a harcosok a háborúban gyilkoljanak, de otthon ne? Hagyjuk magunk mögött a laboratóriumot, a gyerekek játékos vetélkedőit, és térjünk vissza a való világba, ahol az anonimitás és az erőszak élet-halál kérdése lehet. Nézzük meg közelebbről, milyen különbségek mutathatók ki az olyan társadalmak között, amelyek a fiatal férfiakat külsejük elváltoztatása nélkül küldik harcba, és az olyan társadalmak között, amelyek arc- és testfestés, maszkok alkalmazásával külsejük rituális átváltoztatása után állítják hadrendbe őket. A külső megjelenés elváltoztatása vajon jelentős hatással van-e arra, hogyan bánnak az ellenséggel? 301 R. J. Watson, kultúrantropológus tette fel ezt a kérdést. A válaszhoz a 302 forrása a HRAF etnográfiai adatgyűjteménye volt, amely többek közt antropológusok, hittérítők, pszichológusok beszámolói alapján nyújt információt a világ legkülönfélébb kultúráiról. Kutatómunkája során Watson két adattípust gyűjtött ki: mely társadalmakban változtatták el a harcosok külsejét, mielőtt harcba indultak, és melyekben nem éltek ezzel; a harcosok milyen mértékű öldöklést hajtottak végre, illetve milyen mértékben kínozták és

csonkították meg áldozataikat. Vagyis a harcosok külsejének az elváltoztatása „halálos” függő változónak tekinthető-e. Az eredmények azt a feltevést igazolták, hogy az anonimitás előhívja a destruktív viselkedést olyan esetekben, amelyekben engedélyezik a rendes körülmények között tiltott, agresszív viselkedést. A háború intézményes felhatalmazást ad az ellenség megsebesítésére és elpusztítására. Huszonhárom társadalom esetében állt Watson rendelkezésére mind a két adattípus. A huszonháromból tizenöt társadalomban a harcosok elváltoztatták külsejüket. Ezekre a társadalmakra volt jellemző a legnagyobb fokú destruktivitás; 80%-uk (tizenötből tizenkettő) kegyetlenkedett ellenségeivel. Ezzel szemben a harcosaik külsejét nem elváltoztató nyolc társadalom közül hét társadalom harcosaira nem volt jellemző nagyfokú destruktív viselkedés. Az adatok alapján úgy is fogalmazhatunk, hogy az ellenség harcosainak meggyilkolását, kínzását és csonkítását az esetek 90%-ában olyan harcosok hajtották végre, akik előzetesen elváltoztatták a külsejüket, és ezzel önmagukat deindividuálták. A kollektív bölcsesség azt diktálja, hogy hétköznapi körülmények között békés fiatalemberekből úgy lesznek parancsra ölni kész harcosok, ha külső megjelenésük megváltozik. A legtöbb háború mögött meglett férfiak állnak, akik fiatal férfiakat vesznek rá arra, hogy hozzájuk hasonló fiatalemberek életét oltsák ki. A fiatalok ezt könnyebben megteszik, ha megjelenésükön, szokásos külsejükön változtathatnak, katonai egyenruhába bújhatnak, arcukat álarccal vagy festékkel takarhatják el. Az így biztosított anonimitással megszűnik a másik iránti törődés és részvét. A háború után a harcosoknak vissza kell térniük békeidőben elfoglalt státuszukba. A visszaalakulás könnyen megy: a harcosok levetik az egyenruhát, eltávolítják a maszkot, lemossák az arcfestéket, és visszatérnek korábbi személyiségükhöz és békés viselkedésükhöz. Bizonyos értelemben olyan, mintha hátborzongató társas rítusban vennének részt, és tudtukon kívül Fraser A-B-A kísérleti elrendezése szerint járnának el. Békésen viselkednek, ha azonosíthatóak, mások vérét ontják, ha névtelenek, és újra békében élnek, ha ismét azonosíthatóak. Bizonyos terepek a benne élők vagy cselekvők fizikai megjelenésének megváltoztatása nélkül is átmeneti névtelenséget hordoznak. A hely kínálta névtelenség a nagyvárosokban vandalizmushoz vezethet, kutatótársaimmal ezt kívántuk bemutatni egyszerű terepkísérletünkben, amelyre a második fejezetben már kitértem. Magára hagytunk egy-egy gépjárművet a New York-i Egyetem közelében Bronxban, és a Stanford Egyetem környékén, Palo Altóban. A szemmel láthatóan magára hagyott kocsik (rendszámtáblát eltávolítottuk, motorháztetőt felnyitottuk) rongálását lefényképeztük, illetve videóra vettük. A névtelenség tudatában Bronxban negyvennyolc óra alatt több tucat kocsival vagy gyalogosan arra járó személy megállt, és kárt tett a járműben. A rongálók általában viszonylag jól öltözött felnőttek voltak, akik

értékesnek vélt alkatrészeket vittek el, vagy egyszerűen vandálmód nekiestek a járgánynak – fényes nappal. Ezzel szemben a Palo Altóban magára hagyott gépkocsinak egy hét alatt semmi baja nem esett. Ez a kísérlet az egyetlen empirikus bizonyíték, amelyre a „betört ablak” elméletének az alátámasztására hivatkozni szoktak. Környezeti tényezők is hozzájárulnak ahhoz, hogy a társadalom egyes tagjai névtelennek érezzék magukat, és úgy véljék, a domináns közösségben nem ismerik, nem kezelik egyénként őket, és ennek következtében nem is tekintik embernek őket. Amikor ez a helyzet áll elő, mi magunk is hozzájárulunk ahhoz, hogy potenciális vandálokká és gyilkosokká váljanak. Deindividuáció: hogyan válik az apollói természet dionüszoszivá? Tegyük fel, hogy az apollói racionalitás, rendezettség, következetesség és bölcsesség alkotja az emberek „jó” oldalát, míg a dionüszoszi káosz, rendezetlenség, irracionalitás és érzékiség a „rossz” oldalát. A fegyelem és a vágy féken tartása apollói vonás, ezzel szemben a féktelenség és a szenvedély dionüszoszi. Az emberek gonosszá válhatnak, ha olyan helyzetbe bonyolódnak, amelyben a viselkedés társadalmilag kívánatos és az egyén által is elfogadott kognitív kontrollja megszűnik, szünetel vagy torzul. A kognitív kontroll felfüggesztése többféle következménnyel jár, többek közt átmenetileg megszűnik a lelkiismeret, az éntudatosság, a személyes felelősségtudat, a kötelességtudat, az elkötelezettség, a felelősségvállalás, az erkölcs, a bűntudat, a szégyenérzet, a félelemérzet, és elmarad a cselekedetek elemzése a ráfordítás és megtérülés tükrében. Ez az átalakulás két általános stratégiát követve valósulhat meg: (a) a cselekvő személy felelősségre vonhatóságára vonatkozó társas utalások csökkentésével (senki nem tudja, senkit nem érdekel, ki vagyok én), illetve (b) a cselekvő személy önértékelésre való törekvésének csökkentésével. Az előbbi a társas értékelés, a társas jóváhagyás iránti igényt iktatja ki azzal, hogy a cselekvő személy névtelennek érzi magát – ez a deindividuáció folyamata. Akkor eredményes, ha valaki olyan környezetben ténykedik, amely névtelenséget közvetít és a személyes felelősséget eloszlatja. A második stratégiával az önmonitorozás és a következetesség figyelése szüntethető meg a tudatosság állapotának megváltoztatására irányuló módszerek segítségével. Ez megvalósulhat alkohol vagy drog fogyasztásával, felfokozott érzelmek gerjesztésével, hiperintenzív cselekvésben való részvétellel, a felelősség másokra hárításával, továbbá a kitágult jelen időben való orientációval, amelyben sem a múlt, sem a jövő nincs szem előtt. A deindividuációval rendkívüli lélektani állapot jön létre, amelyben a viselkedés irányítását a helyzet azonnali követelményei, testi, hormonális

igények veszik át. A gondolkodás helyébe a cselekvés lép, az örömszerzés elhalasztása helyett az azonnali élvezetek keresése a cél, a megfontolt, józan döntések helyét átveszik az átgondolatlan érzelmi válaszok. Az érzelmiindulati felfokozottság gyakran a deindividuáció előjele és egyben következménye. Hatása felerősödik az olyan új, illetve strukturálatlan helyzetekben, amelyekben a jellegzetes válaszadási szokások és személyiségjegyek nem tudnak érvényesülni. Az emberek erőteljesebben ki vannak téve a társas modellek és szituációs jelzések befolyásának; szeretni éppolyan könnyű, mint háborúzni – minden attól függ, mit igényel, vagy mit erőszakol ki a helyzet. Végletes esetben nincs jó vagy rossz, fel sem merül a törvénybe ütköző cselekedetek büntethetősége, sem az erkölcstelen tettek 303 miatt a pokolra jutás lehetősége. A belső kötelmek feloldásával a viselkedés teljes mértékben a külső helyzet irányítása alá kerül: a külső uralkodik a belső felett. Az, ami lehetséges és kivitelezhető, uralkodik afölött, ami helyes és igazságos. Az egyének és csoportok erkölcsi iránytűje ekkor irányt téveszt. Az átmenet az apollói mentalitásból a dionüszosziba gyorsan és váratlanul is végbemehet, jó emberek rosszra vetemedhetnek, ha átmenetileg a kitágult jelen egy pillanatában élnek, és cselekedeteik jövőbeni következményeivel nem számolnak. A túlzott deindividuációval semmivé lesznek a kegyetlenséget és a libidóösztönöket általában szabályozó korlátok. Olyan, mintha rövidzárlat következne be az agyban, mintha leállnának a frontális lebeny tervezési és döntéshozatali funkciói, miközben az agy limbikus rendszerének primitívebb részei – különösen az amygdala érzelmekkel és agresszív viselkedéssel kapcsolatos központja – veszik át az irányítást. 304

Mardi gras

-effektus: közösségi deindividuáció mint eksztázis

Az ókori görögök Dionüszoszt rendkívüli istennek tartották. Úgy látták őt, mint a hagyományos feltevéseket és életelveket megkérdőjelező valóság új szintjének megteremtőjét. Ő képviselte mindazt az erőt, amely az emberi szellemet kiszabadítja a racionális diskurzus és fegyelmezett tervezés higgadt zártságából, mind pedig a romboló erőt, a féktelen szenvedélyt, a kontroll nélküli élvezetkeresést. Dionüszosz volt a részegség istene, az őrület istene, a szexuális kicsapongás istene, a harci vágy istene. Dionüszosz domíniuma minden olyan állapot, amely az éntudatosság és a racionalitás elvesztésével, a lineáris idő felfüggesztésével jár, és az én számára teret enged a viselkedési normákat felrúgó, a felelősségvállalást elutasító késztetéseknek. A mardi gras eredete kereszténység előtti pogány ünnepre vezethető vissza, amelyet ma már a római katolikus egyház is elismer, mint ünnepet, amelynek napja a hamvazószerda előtti kedd (húshagyókedd). A keresztény

liturgiában hamvazószerdával kezdődik a húsvét hétfőig tartó nagyböjt. A mardi gras-mulatságok vízkeresztkor veszik kezdetüket, más néven az epifánia napján, vagyis amikor a háromkirályok látogatást tettek a kis Jézusnál. A gyakorlatban a mardi gras a buja örömök, a pillanatnyi gyönyörök, „a bor, a nők és a dal” ünnepe. A közös mulatozás érzékiségébe merülve az ünneplők megfeledkeznek az elővigyázatosságról és a kötöttségekről. A népünnepély valóságos bacchanália, a szokásos kötelmek, átgondolt cselekvések alól mentesülve az emberek lazítanak viselkedésükön. De teszik mindezt annak előzetes tudatában, hogy a tivornyázás átmeneti, a böjt beálltával hamarosan a szokásosnál is nagyobb önmegtartóztatással kell élniük. A mardi graseffektus nem más, mint az egyéni viselkedést szabályozó hagyományos kognitív és morális kötöttségek átmeneti felfüggesztése egy olyan csoportban, amelynek egyetlen célja, hogy az emberek jól kimulassák magukat, tekintet nélkül a következményekre. Csoporttevékenységen keresztül megvalósuló deindividuáció. Dehumanizáció és erkölcsi önfelmentés Az „emberek embertársaik ellen elkövetett embertelenségének” megértésében a dehumanizáció meghatározó fogalom. Dehumanizációról beszélhetünk minden olyan esetben, amelyben emberi lények úgy tekintenek más emberi lényekre, mintha ki lennének zárva abból az erkölcsi rendből, amelybe az emberiség tartozik. Ennek a pszichológiai folyamatnak az áldozatai elveszítik emberi státuszukat. Ha egyéneket vagy csoportokat az emberiség köréből kizárnak, egyúttal az emberekkel szembeni átgondolt cselekvést általában meghatározó erkölcsiséget is felfüggesztik. A dehumanizáció az előítéletesség, a rasszizmus és diszkrimináció egyik meghatározó folyamata. A dehumanizáció másokat megbélyegez, másoknak 305 „beszennyezett” identitást tulajdonít. A szociológus Erving Goffman például leírja a folyamatot, amely a fogyatékkal élők társadalmi diszkreditálásához vezet. Nem teljes emberek, ezért megfertőzött, „leírt” személyekké válnak. Ilyen körülmények között történhet meg, hogy normális, erkölcsileg feddhetetlen és nem ritkán idealista emberek romboló, kegyetlen cselekedeteket visznek véghez. Az embertelen cselekedeteket automatikusan megkönnyíti, ha a másik személy emberi tulajdonságaira nem kell reagálni. Az 306 aranyszabály megcsonkul: „Tégy úgy másokkal, ahogy szeretnéd!” Az érzéketlenség és durvaság könnyebb, ha emberi mivoltuktól megfosztott „tárgyakkal” van dolgunk, könnyebb igényeiket és kéréseiket semmibe venni,

könnyebb őket saját céljainkra felhasználni, sőt akár el is pusztítani, ha a 307 terhünkre vannak. Egy japán tábornok számolt be arról, hogy Kína második világháborút megelőző megszállásakor embereinek könnyen ment a polgári személyek lemészárlása, mert „tárgyként gondoltunk rájuk, nem tartottuk őket hozzánk hasonló embereknek”. Ez nyilvánvalóan így volt 1937-ben, „Nanking meggyalázása” idején. És emlékezzenek az első fejezetben említett nőre, aki nőtársai megerőszakolását vezényelte le – ő „csótánynak”, „féregnek” tekintette tuszi áldozatait. A nácik a zsidó genocídium előtt először propagandafilmekben és plakátokon teremtették meg azt a képzetet, hogy zsidó embertársaik alsóbbrendű állati lények, férgek, mindent felzabáló patkányok. Az Egyesült Államok városaiban a fehérek által elkövetett lincseléseket a stigmatizáció miatt sokszor szintén nem tartották emberiség 308 elleni bűntettnek, hiszen „azok” csak „niggerek” voltak. A My Lai-i mészárlásban amerikai katonák több száz ártatlan vietnami polgári személyt öltek meg – „sárgákat”, ezzel a dehumanizáló címkével 309 illették az összes ázsiai embert. Akkor „sárgák” voltak, az Irak elleni háborúban „hadzsik” és „abroszfejűek”. „Az ember megpróbálja kiverni a fejéből a tényt, hogy ők is emberek, és igyekszik csak az ellenséget látni bennük” – mondta Mejia őrmester, aki megtagadta a további szolgálatot, és nem tért vissza az általa gyalázatosnak tartott háborúba. „Hadzsiknak hívjuk őket, tudja? Mindent megteszünk, hogy könnyebb legyen nekünk, amikor meg 310 kell ölnünk őket, amikor el kell bánnunk velük.” Kísérleti dehumanizáció: azok a barom egyetemisták! Kollégám a Stanford Egyetemről, Albert Bandura és tanítványai a dehumanizáló címkézés erejét leleményesen bemutató, hatásos kísérletet 311 dolgoztak ki. A kísérletre hetvenkét egyetemistát toboroztak, akiket háromfős „felügyelő csoportokba” osztottak. Azt kapták feladatul, hogy szintén egyetemistákból álló csoportokra, amelyek döntéshozó testületként működnek, szabjanak ki büntetést, ha helytelen döntést hoznak. A valós kísérleti alanyok természetesen a felügyelő szereppel megbízott egyetemisták voltak. A „felügyelők” huszonöt alkalommal hallhatták, amint a „döntéshozók” (akik állítólag a szomszéd szobában vitatkoztak) egyezkedések után megfogalmazzák a kollektív döntést. A felügyelők az egyes döntéseket a rendelkezésükre bocsátott információ alapján értékelték. Ha rossz döntés született, a felügyelőknek áramütéssel kellett büntetniük a döntéshozókat. A döntéshozók minden egyes tagját sújtó áramütés erőssége egytől tízig terjedhetett, a felügyelők megítélésére bízva.

A felügyelők úgy tudták, az általánosíthatóság kedvéért a legkülönfélébb társadalmi hátterű, de hasonló tulajdonságokkal rendelkező személyek alkotják a döntéshozói csoportokat. Ezt azért közölték velük, hogy az egyes csoportokra vonatkozzanak azok a pozitív és negatív címkék, melyeket hamarosan rájuk aggatnak. A kutatók az alaphelyzet két vonását manipulálták: a döntéshozók (áldozatok) címkézését és a felügyelők személyes felelősségét a leadott áramütések miatt. A döntéshozókat véletlenszerűen három kísérleti feltételben részesíthették: dehumanizált, humanizált, semleges; a felelősségvállalás tekintetében két kísérleti feltétel volt: egyéni felelősség és megosztott felelősség. A kísérletben a háromfős felügyelő csoportok „véletlenül” meghallották, amint az egyik kutatóasszisztens és a kutatásvezető a házi telefonon megbeszéli a kérdőívet, amelyet az állítólagos döntéshozók töltöttek ki. Az asszisztens mellékesen megjegyzi, hogy benyomása szerint a résztvevők személyes tulajdonságai egybeesnek a toborzást végző szakember véleményével. A dehumanizált feltételben részesülő döntéshozókat a „rohadt banda, olyanok, akár a barmok” címkével illette. Ezzel szemben a humanizált feltételbe soroltakat „rendes, jó ítélőképességű, kulturált” alanyokként jellemezte. A harmadik, semleges feltételben részesülőket az asszisztens nem minősítette. Hangsúlyoznunk kell, a kísérleti alanyok, a „felügyelők” egyáltalán nem kerültek a „döntéshozókkal” (áldozatokkal) személyes kapcsolatba, a címkék másodkézből kapott minősítések, attribúciók voltak, melyek helytállóságáról nem győződhettek meg. (A döntéshozók kihallgatott beszélgetései hangfelvételről szóltak.) Vajon a címkézésnek volt-e bármiféle hatása arra, hogy milyen mértékben büntették a kísérleti személyek (felügyelők) a döntéshozókat? A címkék megragadtak, és nagyban befolyásolták, milyen erősségű büntetést kaptak a döntéshozók. A dehumanizált „barmok” kapták a legnagyobb áramütést, és az áramütések intenzitása minden egyes forduló után lineárisan erősödött; a maximális 10-es erősségű áramütésig terjedő skálán átlagosan 7-es erősségű áramütést adtak le a felügyelő csoportok. A „rendes” címkével minősítettek kapták a legkisebb áramütést, míg a semlegesek büntetése a két szélső érték közé esett. Ugyanakkor az első próba alkalmával semmiféle különbség nem volt kimutatható a háromféleképpen címkézett csoportok kezelésében – egyforma erősségű áramütést kaptak. Ha a vizsgálatnak ezen a ponton vége lett volna, az a következtetés lett volna levonható, hogy a címkézés nem befolyásol semmit. Amint azonban az egymás után következő próbák során a döntéshozók hibát hibára halmoztak, a háromféleképpen címkézett csoportokra mért büntetés mértéke eltérő irányba mozdult el, az úgynevezett

„barmok” idővel sokkal intenzívebb áramütést kaptak. A gyakorlat- vagy tapasztalatszerzés után idővel bekövetkező agresszívabb reagálás önmegerősítésére utal. Az ilyen hatalmi helyzetekben az öröm forrását valószínűleg nem a másoknak okozott fájdalom, hanem a mások fölötti hatalom és kontroll érzete jelenti – azt kapják, amit megérdemelnek. A kutatók rámutatnak a címkézés gátlásokat feloldó erejére, amellyel mások megfoszthatók emberi tulajdonságaiktól. A dolgok pozitív oldalát nézve, a vizsgálatban azt is kimutatták, hogy ha hasonlóan önkényes címkézéssel másokról kedvezően nyilatkozik a tekintélyszemély, a résztvevők nagyobb tisztelettel bánnak velük. A „rendes” embereknek minősítettek kisebb büntetésben részesültek. Így tehát a büntetést enyhítő humanizáció ereje elméleti és társadalmi szempontból ugyanolyan lényeges, mint a dehumanizáció jelensége. A kutatás fontos üzenete, hogy a szavak, címkék, retorikák, sztereotípiák jó és gonosz célokat egyaránt szolgálhatnak. Végezetül nézzük meg, milyen hatással volt a felelősségvállalás jellege a leadott áramütések mértékére. Szignifikánsan nagyobb erősségű áramütéssel büntettek a kísérleti alanyok, ha úgy hitték, az áramütés szintje a csoport általános véleményét fejezi ki, mint akkor, ha közvetlenül az egyén személyes döntését tükrözte. Mint korábban is láthattuk, a felelősség bármilyen formában történő megosztásával csökkennek a gátlások, és az emberek könnyebben ártanak másoknak. Ahogy feltételezhető, a kísérleti alanyok a legnagyobb feszültségű áramütést akkor mérték másokra, amikor kevésbé gondolták magukról, hogy egyénileg felelősek, és ugyanakkor áldozataikat dehumanizálták. Bandura kutatócsoportja azt is kielemezte, hogyan igazolták tettüket az alanyok, és arra jutott, hogy a dehumanizáció önfeloldozó igazolások alkalmazására ösztökélt, amelyek egyre súlyosabb büntetéssel társultak. A másokkal szemben tanúsított ártó viselkedést igazoló, a szokásos önkorlátozások feloldását szolgáló módszerekre vonatkozó megállapítások alapján dolgozta ki Bandura a „morális önfelmentés” modelljét. A morális önfelmentés mechanizmusa A modell alapfeltételezése szerint nevelkedése során a szokásos szocializációs folyamatok hatására a legtöbb ember erkölcsi normákat tesz magáévá. Ezek a normák a proszociális viselkedést támogatják, és visszatartanak a család és a közösség által antiszociálisnak tekintett viselkedéstől. Idővel ezek a kívülről – szülők, tanárok és más tekintélyszemélyek által – elvárt normák egyéni viselkedési kódexként internalizálódnak. Az emberek megtanulják a megelégedésüket és önértékelésüket szolgáló gondolataik és cselekedeteik irányítását.

Megtanulják, hogyan tartózkodjanak az embertelen cselekedetektől, és hogyan viselkedjenek emberségesen. Az egyéni erkölcsi normarendszerhez viszonyítva az önszabályozó mechanizmusok nem állandóak, nem statikusak. Inkább egy olyan dinamikus folyamat vezérli őket, amelyben a morális önkritika szelektíven aktiválható, ha a magatartás helyénvaló, illetve alkalmanként kikapcsolható, ha a magatartás kifogásolható. Az egyének és csoportok úgy tarthatják meg erkölcsi normáik sértetlenségének érzetét, ha bizonyos alkalmakkor, bizonyos helyzetekben, bizonyos célból egyszerűen mellőzik a szokásos erkölcsi önvizsgálatot. Olyan, mintha erkölcsi érzéküket „üresbe” tennék, és csak száguldanának, ügyet sem vetve arra, hogy gyalogost gázolhatnak, mígnem magasabb fokozatba kapcsolva, visszatérnek magasabb erkölcsi értékeikhez. Modelljében Bandura a specifikus lélektani mechanizmusok magyarázatára is kitér, melyeket az emberek annak érdekében hoznak működésbe, hogy ártalmas cselekedeteiket erkölcsileg elfogadhatóként tüntethessék fel, miközben szelektíven kikapcsolják a viselkedésüket szabályozó önkorlátozásokat. Mivel alapvető emberi folyamatról van szó, Bandura véleménye szerint a modell segítségével nemcsak a politikai, katonai erőszakra, illetve a terroristák által elkövetett erőszakra adható magyarázat, hanem olyan „hétköznapi helyzetekre is, amelyekben tisztességes emberek rutinszerűen hajtanak végre érdekeiket jól szolgáló, de másokra nézve 312 ártalmas tevékenységeket.” Ha viselkedésünk bármiféle módon destruktív vagy gonosz, a kognitív mechanizmusok következő négy típusából egy vagy több aktiválásával erkölcsileg kimenthetjük önmagunkat. Először is ártalmas viselkedésünket dicséretesnek tüntethetjük fel. Cselekedetünk igazolására hivatkozhatunk az erőszakot szentesítő erkölcsi parancsokra. Ránk nézve kedvező összehasonlításokkal is élhetünk, jogos fellépésünket az ellenség elvetemült viselkedésével szembeállítva. (Mi csak kínzást alkalmazunk, ők a mi embereinket lefejezik.) Kegyetlen cselekedeteink valóságát eufemisztikus nyelvezettel szalonképessé tehetjük. (A „járulékos veszteség” kifejezés nem mást jelent, mint hogy civilek vesztették életüket, például bombatámadásban. A „baráti tűz” kifejezés azt takarja, hogy egy katonát bajtársai ostobaságból vagy szándékosan megöltek.) Másrészt a személyes felelősség megosztásával vagy áthárításával kisebbíthetjük az érzést, hogy cselekedeteink és a sajnálatos eredmények között összefüggés van. Mentesülünk az önkárhoztatástól, ha önmagunkat nem tekintjük emberiségellenes cselekmények elkövetőjének. Harmadrészt megváltoztathatjuk véleményünket ártó cselekedeteink kimeneteléről. Viselkedésünk negatív következményeit figyelmen kívül hagyhatjuk, torzíthatjuk, kisebbíthetjük, vagy kétségbe vonhatjuk. Végül változtathatunk az áldozatainkról alkotott képen. Beállíthatjuk őket olyannak,

akik büntetésüket megérdemelték, és a következményekért ők maguk a felelősek, és természetesen a dehumanizáció eszközét is alkalmazhatjuk, mondván, méltatlanok arra, hogy úgy bánjunk velük, mint más embertársainkkal. A dehumanizáció megértése nem egyenlő a felmentéssel Lényegesnek tartom ismételten hangsúlyozni: az ilyen jellegű pszichológiai elemzések célja soha nem a bűnelkövetők felmentése, erkölcstelen és törvénybe ütköző magatartásuk bagatellizálása. Ha feltárjuk a mentális mechanizmusokat, amelyek segítségével az emberek erkölcsi normáikat viselkedésüktől függetlenítik, jobbak az esélyeink a folyamat megfordítására, az empatikus és emberséges viselkedés szempontjából döntő erkölcsi kötelezettségvállalás igényének megerősítésére. Mielőtt továbbmennénk, azt is tisztán kell látnunk, hogy hatalmi pozíciót elfoglaló személyek gyakran egész nemzetüket aggasztó ügyekben sem hajlandók tudomásul venni az alkalmi helyzetelemzéseket. A közelmúltból veszem a példát, amely azt illusztrálja, hogy egyes közszereplők olyan leegyszerűsített diszpozíciós (a személyes tulajdonságokat hangsúlyozó) nézetet vallanak, amellyel az inkvizítorokat is megmosolyogtatnák. Condoleezza Rice-tól, volt amerikai külügyminisztertől, a Stanford Egyetem oktatójától fogok idézni, akinek a szakterülete az államtudomány, aki a szovjet hadsereg szakavatott ismerője. Már csak szakmai hozzáértése folytán is fogékonynak kellett volna lennie összetett politikai kérdések rendszerszintű elemzésére. Azonban nemcsak hogy ez a perspektíva hiányzott abból az interjúból, amelyet Jim Lehrernek adott a News Hour (2005. július 28.) című műsorban, hanem Rice kimondottan dogmatikus, leegyszerűsítő, diszpozíciós nézetekről tett tanúbizonyságot. Amikor a műsorvezető azt firtatta, vajon az Egyesült Államok külpolitikájának az eredménye a terrorizmus felszámolása helyett nem épp a terrorizmus megerősödése lesz-e, Rice azzal vágott vissza, hogy az efféle gondolkodás nem egyéb, mint „mentségek keresése”, és egyértelműen kijelentette, hogy a terrorizmus egyszerűen „gonosz emberek” műve: „Mikor hagyunk fel végre a mentségek keresésével, a terroristák védelmezésével, a magyarázatokkal, hogy kényszer hatására cselekszenek? Nem. Egyszerűen gonosz emberekről van szó, akik gyilkolni akarnak. És egy kiforgatott ideológia nevében ölnek, amely valójában nem az iszlám, de mégis sikeresen ebbe burkolják, és sérelmeket emlegetnek. Szó sincs semmiféle sérelemről. Nem építeni, hanem rombolni akarnak, erről van szó. És amíg a világon nem mondja ki mindenki azt, hogy a gonosszal van dolgunk, és nem szakad meg a védelmükre

felhozható mentségek keresése, addig – véleményem szerint – gondban vagyunk.” Emberibb vagyok nálad: alulhumanizációs torzítás Újonnan vizsgált jelenség a külső csoport alulhumanizációja, vagyis az, hogy hajlamosak vagyunk a saját csoportunkba tartozóknak rendkívüli emberi érzelmeket és vonásokat tulajdonítani, míg ugyanezek létezését a külső csoportok esetében tagadjuk. A „külső csoport” tagjainak leértékelése, állatias tulajdonságokkal való felruházása mellett bármiféle „emberi esszenciát” 313 megvonunk tőlük. Ez az érzelmi előítélet egyik formája. Még ennél is tovább megyünk, amikor úgy gondoljuk, a humánum esszenciája elsődlegesen mibennünk lakozik, másokban, még saját csoportunk tagjaiban is kevésbé. Miközben a külső csoportokat kevésbé emberinek tekintjük, önmagunkat szeretnénk másoknál emberibbnek látni. Saját egocentrikus mércénk szerint mások nem rendelkeznek rendkívüli emberi vonásokkal, sőt emberi természetüket is tagadjuk. Önmagunk emberségességének a felerősítése a másik ember alulhumanizációs torzításának a kiegészítője. Ezek a tendenciák meglehetősen általánosnak és sokrétűnek tűnnek. Ausztrál kutatók a humánum érzékelését vizsgáló kutatásuk összegzését a római drámaköltő, Terentius szállóigévé vált „semmi sem idegen tőlem, ami emberi” kijelentésének ironikus átfogalmazásával zárják: „Semmi sem lehet idegen 314 tőlem, ami emberi, de bármi, ami emberi, az idegen tőled.” Az állam dehumanizált ellenségeinek megteremtése Azok az operatív elvek is a fegyvertárunkhoz tartoznak, melyeket nemzetállamok fejlesztettek ki állampolgáraik gonosz cselekedetekre való buzdítására. Ezeknek az elveknek a szellemében készítik fel a nemzetek fiataljaikat szörnyű háborúkra, és állampolgáraikat a háborús agresszióban való részvétel támogatására. E nehéz átalakulást segíti a propaganda a kognitív kondicionálás egyik speciális formájával. A nemzeti médiapropaganda (a kormányok bűnsegédletével) megteremti azokat az „ellenségképeket”, amelyekkel a katonák és a civilek mentálisan felkészíthetők arra, hogy gyűlöljenek mindenkit, aki az „ellenségünk” új kategóriájába sorolható. A mentális kondicionálás a katona legveszedelmesebb fegyvere. Ha ez nem történik meg, a katona feltehetőleg soha nem állítana egy másik fiatalt puskája célkeresztjébe, és soha nem húzná meg a ravaszt. Hasonlóan ültethető el a

sebezhetőség félelme az állampolgárokban, mert elképzelhetővé válik, milyen lenne az élet az ellenség uralma alatt. A félelem az emberekben gyűlöletté alakul, és a fenyegetettség csökkentése érdekében hajlandóak vállalni az ellenséges fellépést. Hajlandóságukban odáig jutnak, hogy a fenyegető ellenség ellen harcba küldik gyermekeiket – meghalni vagy megnyomorodni. 315 Sam Keen Faces of the Enemy című könyvében bemutatja, hogyan teremthetők meg vizuális propagandával az ellenség archetípusai, melyeket a legtöbb nemzet felhasznál azok ellen, akik a veszélyes „ők”, „kívülállók”, „ellenség” kategóriájába esnek. Az ellenségkép közmegegyezésen alapuló társadalmi paranoiát vált ki, amelynek a középpontjában az asszonyokat, gyerekeket, otthonokat, a nemzet életmódját és Istenét veszélyeztető ellenség áll, amely az emberek alapvető meggyőződéseit és értékeit pusztulással fenyegeti. Az efféle propaganda széles körben elterjedt, az egész világon gyakorolják. A nemzeti különbségek ellenére minden ilyen jellegű propaganda abba a válogatott eszköztárba sorolható, amelyet a „homo hostilis” hasznosít. Becsületes törzsek jóravaló tagjaiban az új, gonosz ellenséget meg kell teremteni: bántalmazó, arctalan, erőszaktevő, istentelen, barbár, kapzsi, bűnöző hajlamú, kegyetlen, öldöklő, absztrakt valami, nem is ember, hanem állat. Hátborzongató képek ábrázolják a nemzet pusztulását, amelyet rettegett lények idéznek elő: kígyó, patkány, pók, gyík, gigászi gorilla, medúza; még az „angol disznók” is ide sorolhatók. Végül térjünk ki arra is, milyen elképzelhetetlen cselekedetekre vagyunk képesek „mások” dehumanizált fogalmi megteremtésének elfogadása után, ha hivatalosan is másnak és nemkívánatosnak minősülnek. Több mint 65 000 amerikai állampolgárt kényszersterilizáltak, amikor az eugenika hirdetői az 1920-as és 1940-es években tudományos igazolásokra hivatkozva, a fajtisztaság nevében az emberiség megtisztítását szorgalmazták a nemkívánatos vonásokkal rendelkezőktől. Adolf Hitlertől nem váratlan az efféle nézet, nem így Amerika egyik nagyra becsült jogtudósától, Oliver Wendell 316 Holmestól. Többségi véleményt fogalmazott meg, amikor (1927-ben) kimondta, a kényszersterilizálásra vonatkozó törvények nem alkotmányellenesek, sőt a társadalom javát szolgálják: A világ javát szolgálja, ha a társadalom meg tudja akadályozni a vitathatatlanul alkalmatlanok fajtájának fennmaradását, és nem vár, míg az elkorcsosult egyedeket bűncselekmények miatt kivégzik, vagy gyengeelméjűségük folytán éhhalált halnak. Imbecillisekből három 317 generáció elegendő. Emlékezzenek csak a hawaii egyetem hallgatóira, akik támogatnák a „végleges megoldást”, az alkalmatlanok megsemmisítését, szükség esetén saját családjukban is!

A „gyengék elleni háború” az Egyesült Államokban és Angliában is hosszú múltra nyúlik vissza. Mindkét országban megvoltak az eugenika nagyhangú, befolyásos támogatói, akik a tudományra hivatkozva a nemzetet az alkalmatlanoktól megtisztító és a legalkalmasabbak kiváltságos státuszát 318 megerősítő terveket pártoltak. A tétlenség bűne – passzív kívülállók A rossz győzelméhez nem kell más, csak az, hogy a jók ne tegyenek semmit. Edmund Burke brit politikus Aki elfogadja a rosszat, és nem tesz ellene semmit, ugyanúgy közreműködik, mint aki segédkezik. 319

Martin Luther King, Jr.

A rossz, a gonosz vizsgálatakor általában az elkövetők erőszakos, destruktív cselekedeteire összpontosítunk, noha a cselekvés elmulasztása is a gonosz egyik formája lehet, ha segítségre, szembeszegülésre, engedetlenségre vagy a vészharang megkongatására lenne szükség. Az elkövető főszereplőkön kívül általában ott vannak a kar néma tagjai, akik néznek, de nem látnak, akik hallanak, de nem figyelnek oda. A gaztettek helyszínén való néma jelenlétük miatt a jó és a rossz közötti elmosódott határvonal még bizonytalanabbá válik, ennek ellenére kritikus közreműködésükkel keveset foglalkozunk. Miért nem segítenek egymásnak az emberek? Miért nem cselekszenek, amikor szükség lenne rá? Passzivitásuk jellemhibából, szívtelenségből, érzéketlenségből fakad? Vagy ismét tetten érhető valamiféle társas dinamika működése? Hol maradt a segítség? Olyan hatalmas nagyvárosokban, mint New York, London, Tokió vagy Mexikóváros szó szerint több tízezer ember vesz körül bennünket. Elmegyünk mellettük az utcán, mellettük ülünk az étteremben, a moziban, a buszon és a vonaton, sorban állunk velük – de nem alakul ki kapcsolat, olyan mintha valójában nem is léteznének. A New York-i Queensben sem léteztek egy fiatal nő számára, bár életbevágó szüksége lett volna segítségre. A queensi Kew Gardensben több mint fél órán át harmincnyolc tiszteletre méltó, törvénytisztelő állampolgár szemlélte, amint egy

fiatal nőt három külön támadásban gyilkosa halálosan megkéselt. A támadót kétszer megzavarta és elriasztotta a környéken lakók hangja és a hálószobákban hirtelen felgyulladó lámpák fénye. Mind a kétszer visszatért, áldozatát felkutatta, és ismételten megkéselte. A támadás alatt egyetlenegy személy sem értesítette a rendőrséget; a nő már nem élt, amikor az egyik szemtanú kihívta a rendőröket. (The New York Times, 1964. március 13.) A közelmúltban újraelemezték az eset részleteit, és bizonytalan, hogy a valóságban hány személy látta az eseményeket, és az is kétséges, hogy a többnyire idős, az éjszaka kellős közepén felriadó szemtanúk vajon tényleg felfogták-e, mi történik. Mindenesetre a szinte kertvárosi, rendezett, általában csendes Kew Gardensben sok lakó hallotta a vérfagyasztó sikoltozást, ám a segítség elmaradt. Kitty magára hagyottan halt meg, őrült gyilkosa elől nem tudott elmenekülni. Mindössze két hónappal később ennél is hátborzongatóbb beszámolót kaptunk arról, mennyire fásultak és passzívak a kívülálló szemlélők. Egy tizennyolc éves titkárnőt irodájában támadója megvert, fojtogatott, levetkőztetett és megerőszakolt. Amikor támadójától sikerült elszabadulnia, a nő meztelenül, véresen leszaladt a lépcsőn a földszintre az épület bejáratához, azt sikoltozva: „Segítség! Segítsenek! Megerőszakolt!” A forgalmas utcán körülbelül negyvenfős tömeg verődött össze, és végignézte, amint a támadó áldozatát visszavonszolja az emeletre. Senki nem sietett a fiatal nő segítségére! A további erőszaktételt és esetleges gyilkosságot egy véletlenül arra járó rendőr akadályozta meg. (The New York Times, 1964. május 6.) Kutatások: beavatkozó kívülállók A vészjelzésre felfigyeltek a szociálpszichológusok, és egy sor úttörő kutatást kezdeményeztek, amelyekben a kívülállók beavatkozási hajlandóságát vizsgálták. A szokásos diszpozíciós elemzésekbe való bonyolódást azzal ellensúlyozták, hogy megpróbálták megérteni, mi van a helyzetben, ami miatt hétköznapi emberek lemondanak a proszociális fellépésről. Akkoriban Bibb 320 Latané és John Darley a Columbia Egyetemről, illetve a New York-i Egyetemről a nagyvárosi nyüzsgéshez a lehető legközelebb voltak. Tereptanulmányaikat New York különféle helyszínein végezték: metrón, utcasarkon és a laboratóriumban. Kutatásuk váratlan végkövetkeztetése: minél több ember a szemtanúja egy vészhelyzetnek, annál kevésbé valószínű a segítség. Passzívan szemlélődő

csoport részeként mindenki azt feltételezi, hogy akadnak mások, akik tudnak és akarnak segíteni, így kisebb nyomás nehezedik az egyénre, hogy cselekedjen, mint ha egyedül vagy másodmagában van jelen kívülállóként. A beavatkozást ösztönző egyéni felelősség érzetét a többiek puszta jelenlétükkel eloszlatják. A megrendezett válságos helyzetek (kísérletek) résztvevőivel végzett személyiségtesztekben nem volt kimutatható számottevő kapcsolat különféle személyiségjegyek és a beavatkozás gyorsasága, illetve a 321 beavatkozásra való hajlandóság között. A londoniakhoz és más világvárosok lakóihoz hasonlóan a New York-iak is nagy valószínűséggel segítenek és közbelépnek, ha erre személy szerint megkérik őket, illetve, ha egyedül vagy csupán néhány személy társaságában vannak. Vészhelyzetben minél több ember van jelen, annál inkább azt feltételezzük, hogy valaki más cselekedni fog, és nem nekünk kell személyesen vállalnunk a kockázatot. Nemcsak azért nem avatkozunk be, mert veszélyes helyzetekben a magunk életét is féltjük, hanem azért sem, mert tagadjuk a helyzet komolyságát, mert félünk attól, hogy helytelenül cselekszünk, és bolondot csinálunk magunkból, mert nem akarjuk fölöslegesen „más dolgába” ártani magunkat. Ugyanakkor csoportnormaként a passzív tétlenség is megjelenik. A segítséget csak kérni kell! Egyik volt tanítványom, Tom Moriarity meggyőzően demonstrálta, hogy a New York-iak is aktív beavatkozásra késztethetők, ha a helyzetnek van valami 322 egyszerű jellegzetessége. Tom két kísérleti helyszínt választott: egy forgalmas éttermet és egy zsúfolt tengerparti strandot, ahol a beépített személy táskáját az éttermi asztalon, illetve rádióját a strandlepedőn hagyta. Ekkor a kutatócsoport egy másik tagja színleg eltulajdonította a pénztárcát, illetve rádiót, miközben Tom felvételeket készített a színlelt bűntény közelében tartózkodókról. Az esetek felében gyakorlatilag senki sem lépett közbe, és a „tolvaj” a lopott holmival kereket oldott. Az esetek másik felében gyakorlatilag mindenki meghátrálásra késztette a „bűnözőt”, és a bűncselekményt megakadályozta. Mitől volt más a két helyzet? Az első esetben a beépített személy minimális társas kapcsolatot teremtett a közelben tartózkodó egyik személlyel, amikor megkérdezte, hány óra van, majd kis időre távozott. A második esetben megkérte szomszédját, hogy távollétében tartsa szemmel táskáját, illetve rádióját. A személyhez szóló kéréssel társas kötelezettségvállalás keletkezett – és a kérést maradéktalanul teljesítették. A segítséget csak kérni kell! Jó eséllyel megkapjuk, még a fásult New York-iaktól vagy más nagyvárosok lakóitól is.

A fent leírt kutatásból levonható következtetések egy másik általunk vizsgált témára is rávilágítanak: a társas helyzeteket emberek teremtik és alakítják. Nem a helyzet igényeihez igazodó programok szerint működő robotok vagyunk, mert kreatív és konstruktív fellépéssel bármilyen programozáson módosítani tudunk. A baj abból származik, ha mások helyzetmeghatározását és normáit túl készségesen elfogadjuk, nem merjük a normákat megkérdőjelezni, és emiatt nem nyílnak új cselekvési lehetőségek. A kívülállók tétlenségének, illetve segítő beavatkozásának vizsgálata a szociálpszichológiai kutatásokat a segítségnyújtás és altruizmus viszonylag új 323 kutatási területére vezette el. Milyen jók az irgalmas szamaritánusok, ha sietnek? Szociálpszichológusok egy csapata igen hatásosan mutatta be, hogy szorult helyzetbe került idegeneken nem diszpozíciós fogyatékosságaink, hanem a 324 helyzeti változók miatt nem segítünk. Mivel ez a kísérlet az egyik kedvencem, olvasóimat ismét szerepjátékra kérem. Képzeljék el, hogy a Princeton Egyetemen teológiát tanulnak. Az egyetemen néhány pszichológus egy kísérletet végez, amelynek a célja a hatékony kommunikáció vizsgálata. A kísérlet részeként teológushallgatókat arra kérnek, hogy tartsanak példabeszédet az irgalmas szamaritánusról, amelyet videóra vesznek. Jól ismerik Lukács evangéliumának ezt a szakaszát (Lukács: 10:25–37), amely arról szól, hogy egyetlenegy ember akadt, aki a Jeruzsálemből Jerikóba vezető úton könyörületesen bánt a kifosztott és megsebzett áldozattal. Az evangélium kimondja, a jó szamaritánus a Mennyben fogja elnyerni méltó jutalmát, amiért a Földön irgalmas volt – bibliai lecke, melyre az altruizmus erényei kapcsán nem árt odafigyelnünk. Képzeljük el, amint a pszichológia tanszékre igyekszünk – ahol a videofelvétel készül –, elmegyünk egy idegen mellett, aki a földön vonaglik, nyöszörög, vagyis láthatóan segítségre szorul. Olvasóim el tudnak képzelni olyan körülményt, amely megakadályozná önöket abban, hogy jó szamaritánushoz illően viselkedjenek, különösen akkor, amikor éppen a jó szamaritánus parabolája jár a fejükben? De ugorjunk csak vissza a laboratóriumba, ahonnan elindultunk, és ahol azt közölték velünk, máris késésben vagyunk, sietnünk kell, különben a felvétel nem készül el. Véletlenszerűen eltérő kísérleti feltétel alá vetett teológushallgatóknak a laborban azt mondták, a videofelvételig alig van idejük, illetve bőségesen van idejük. De miért számítana az idő szorítása? Hiszen jó emberek vagyunk, szent emberek, akiknek éppen az jár a fejében, hogy keserves helyzetbe került idegeneken segíteni erény, ahogy ezt a jó öreg

szamaritánus is példázza. Megkockáztatom a feltételezést: olvasóim bizonyosak abban, hogy a szűkös időkeret nem számít, hogy minden körülmény dacára megállnának, és segítenének. És hogy minden teológushallgató a rászoruló segítségére lenne. Ne kössenek fogadást! Az áldozat szempontjából levonható következtetés: nem szerencsés áldozatnak lenni olyankor, amikor az emberek késésben vannak, és sietnek. A felvételre siető teológushallgatók kereken 90%-a nem ragadta meg a kínálkozó alkalmat, nem viselkedett irgalmas szamaritánus módjára, mert sietnie kellett, hogy példabeszédet tartson róla. Kizárt, hogy nem érzékelte a feladatban rejlő ellentmondást: vagy a tudományt szolgálja, vagy az elesetteket. A tudomány került ki győztesen, az elesettek pedig magukra hagyva kínlódhattak tovább. (Valószínűleg gyanítják, hogy az áldozat csak színlelt.) A teológushallgatók nagyobb valószínűséggel álltak meg, és segítettek, ha úgy tudták, bőven van idejük. Tehát az idő szorítása, mint szituációs változó nagyban befolyásolta, kik álltak meg segíteni, és kik maradtak passzív kívülállók. A teológushallgatók esetében felesleges lett volna diszpozíciós magyarázatokkal előállni, fásultsággal, cinizmussal, érzéketlenséggel vádolni őket, mint a New York-iakat, akik nem segítettek Kitty Genovese-nek. A kutatók a kísérlet megismétlésekor is hasonló eredményt kaptak, de a teológushallgatók zöme megállt és segített, ha kevésbé fontos ügy miatt igyekezett valahová. A kutatás tanulsága szerint, amikor értelmezni próbáljuk a helyzeteket, amelyekben az emberek elmulasztják a segítségnyújtást, nem azt a kérdést kell feltenni, ki az, aki segít, és ki az, aki nem, hanem inkább arra 325 kell rákérdezni, hogy társas és lélektani szempontból mi jellemzi a helyzetet. A tétlenség intézményesített bűne Ahol bűnös, gonosz cselekmények történnek, ott vannak elkövetők, áldozatok és túlélők. De gyakran ott vannak a kibontakozó cselekményt szemlélő kívülállók is vagy olyanok, akik tudják, mi folyik, mégsem avatkoznak be, a gaztettben nem segédkeznek, de nem is akadályozzák meg, így tétlenségük miatt bekövetkezhet. A jó zsaruk soha nem tiltakoznak a kegyetlenkedések ellen, amikor társaik a kisebbség tagjait agyba-főbe verik az utcán vagy az őrszobán. A katolikus egyház jó hírét mindenáron védelmező jó püspökök és bíborosok voltak azok, akik a pedofil papok bűneit palástolták. Tudtak a bajokról, valójában mégsem tettek semmit a gonosz ellen, így tétlenségük miatt a pederaszták éveken át elkövethették a bűnöket (a jóvátétel végül több milliárdjába került az 326 egyháznak, és a sok kiábrándult hívő sem öregbíti az egyház hírnevét).

Az Enronnál, a WorldComnál, az Arthur Andersennél és egy sor hasonlóan korrupt cégnél a jó dolgozók voltak azok, akik szemet hunytak a dokumentumok manipulálása fölött. A stanfordi börtönkísérletben a jó őrök voltak azok, akik soha nem avatkoztak be a sanyargatott rabok védelmében, nem fogták vissza a rossz őröket, és ezzel hallgatólagosan jóváhagyták az eszkalálódó túlkapásokat. Én láttam, mi folyik, mégis mindössze a fizikai erőszakot tiltottam meg, a lelki zaklatásnak teret engedtem. Kutatói és börtönigazgatói szerepem csapdájában magam is elkövettem a tétlenség bűnét. Nemzetek esetében a szükséges cselekvés helyett választott tétlenség tömeggyilkossághoz és népirtáshoz vezethet, ahogy ez Boszniában, Ruandában és Darfúrban történt. Az emberekhez hasonlóan a nemzetek szintén gyakran tartózkodnak a beavatkozástól, tagadják a veszély komolyságát és az azonnali cselekvés indokoltságát. Inkább készségesen elhiszik a hatalmon lévők propagandáját, mint hogy az áldozatokra odafigyeljenek. Ráadásul „üzleti érdekekre” hivatkozva sokszor a döntéshozókra is nyomást gyakorolnak a kivárás mellett. Az intézményi tétlenség egyik legmegrázóbb esete 1939-ben történt, amikor az Egyesült Államok kormánya és jóságos elnöke, Franklin D. Roosevelt egy zsidó menekültekkel teli hajótól megtagadta a kikötési engedélyt. Az SS St. Louis Hamburgból érkezett Kubába 937 zsidó menekülttel a fedélzetén. A kubai kormány elállt egy korábbi megállapodástól, amelynek értelmében vállalta a menekültek befogadását. A menekültek és a hajó kapitánya tizenkét napon keresztül kétségbeesetten próbált engedélyt kérni az Egyesült Államok kormányától, hogy a hajó kiköthessen Miami egyik, a hajóról jól látható kikötőjében. Mivel a hajót sem ebben, sem más kikötőkben nem fogadták, visszafordult Európába. A menekültek egy részét Nagy-Britanniában és más országokban befogadták, de sokan végül a náci koncentrációs táborokban lelték halálukat. Képzeljük el, milyen lehet a szabadsághoz ilyen közel lenni, és azután kényszermunkásként meghalni! Ha a hozzá nem értés közönnyel és döntésképtelenséggel párosul, a túléléshez nélkülözhetetlen cselekvés elmarad. Amikor 2005 augusztusában a Katrina hurrikán New Orleansra lecsapott, több, egymással összehangolt rendszer volt teljes mértékben képtelen a rendelkezésére álló óriási erőforrások mozgósítására, amivel rengeteg szenvedés és sok ember halála elkerülhető lett volna. Annak ellenére, hogy a közelgő katasztrófa pusztító erejét előre jelezték, a városi, állami és szövetségi hatóságok nem tették meg a legalapvetőbb előkészületeket sem az evakuációra és az önállóan távozni képtelen személyek biztonságba helyezésére. Nem elég, hogy a városi és állami hatóságok között nem volt megfelelő kommunikáció (a vezetők politikai

ellentétei miatt), gyakorlatilag a Bush-kormányzat fellépése is a nullával volt egyenlő, túl későn, túl keveset tett. A szövetségi katasztrófavédelmi hatóság (FEMA) és a belbiztonsági minisztérium hozzá nem értő, tapasztalattal nem rendelkező vezetői elmulasztották bevonni a lakosság ellátásába a Nemzeti Gárdát, a hadsereg tartalékos egységeit, a Vöröskeresztet, a rendőrség és a légierő állományát. Több százezer embert napokig szennyben és mocsokban hagytak, élelem nélkül, víz nélkül, takaró és gyógyszer nélkül. Egy évvel később a város jó része még romokban állt, teljes lakónegyedek néptelenedtek el, több ezer házra várt bontás, és a segítségnyújtás igencsak akadozott. A bírálók azt állítják, a hatóságok mulasztása szociális és faji kérdésekre vezethető vissza, mivel leginkább az alsóbb társadalmi rétegekhez tartozó afroamerikaiknak nem volt hova kiköltözniük. A városból végül kimenekülő lakosoknak megközelítőleg a fele nem biztos benne, hogy New Orleansba valaha is visszatér. A tétlenség bűnéért sok ezer New Orleans-i 327 lakos életével, reményvesztésével fizettünk. Et tu, Brute? Nem árt elgondolkodnunk azon, vajon belső meggyőződésünk ad-e kellő bátorságot ahhoz, hogy ne maradjunk passzív kívülállók, és időben megkongassuk a vészharangot, ha honfitársaink megszegik a hazának és az emberiségnek tett hűségesküjüket. Ahogy az előző fejezetekben láthattuk, a konformitás ereje óriási, csapatjátékosnak kell lennünk, nem akarunk kilógni, nem akarunk semmilyen rendszerrel szembekerülve hátrányt szenvedni. Ez a nyomás gyakran a tekintélyelvű rendszerek fentről lefelé irányuló hatalomgyakorlásával párosul, közvetett módon tudatva az alkalmazottakkal és alárendeltekkel, hogy az etikátlan és törvénysértő magatartás különleges körülmények között – melyeket ők határoznak meg – elfogadható. A kormányzat, a hadsereg és az üzleti szféra legmagasabb szintjeit érintő, a közelmúltban napvilágra került botrányok arról tanúskodnak, hogy a tekintéllyel bíró személyek kimondatlan elvárása a „belső körbe” vágyó alárendeltekkel szemben és a tudatosan néma társak hadának hallgatólagos jóváhagyása mérgező keveréket alkot. „Vannak vezetők, akik sokunkat bűvkörükbe vonnak. Általában azt állítjuk, hogy iszonyodunk tőlük. Mégis gyakran követjük – de legalábbis eltűrjük – őket, legyenek ők a munkaadóink, vállalati igazgatóink, szenátoraink, papjaink vagy tanáraink. Ha a mérgező vezetők maguktól nem jelennek meg a színen, megkeressük őket. Olykor meg is teremtjük őket azzal, hogy jóravaló vezetőket a határvonal átlépésére késztetünk.” Jean Lipman-Blumen The Alure of Toxic Leaders című könyvében mélyrehatóan elemzi a vezetők és követőik közötti dinamikus kapcsolatot, és arra emlékeztet, hogy vezetőink

mérgező hatásának korai felismerése esetén bevehető az ellenszer – ha nem 328 tétlenkedünk, a méreg felszívódása meggátolható. A történelemben mindannyiszor, amikor tétlenek maradtak azok, akik cselekedhettek volna; közönyösek voltak azok, akik jobban is tudhatták volna; szótlanok maradtak azok, akik az igazság nevében a leginkább szót emelhettek volna – a gonosz győzedelmeskedett. Hailé Szelasszié, Etiópia egykori császára Miért számít a helyzet és a rendszer? A pszichológiában közhelyszámba megy, hogy a viselkedés a személyiségtényezők és a helyzeti meghatározók kölcsönhatására jön létre; az emberek mindig a legkülönfélébb szituációkban (viselkedési kontextusban) cselekszenek. Az emberek környezetük termékei, ugyanakkor ők teremtik a környezetet, amellyel kapcsolatba kerülnek, nem egyszerűen a környezet 329 hányattatásait passzívan elviselő tárgyak. Az emberek általában eldöntik, milyen helyzetekbe mennek bele, milyen helyzeteket kerülnek, jelenlétükkel, cselekedeteikkel a társas tér befolyásolói, így környezetüket számtalan módon meg tudják változtatni. Életünk eseményeit és sorsunkat sokkal gyakrabban 330 vagyunk képesek tevékenyen befolyásolni, mint ahányszor nem. Ezenkívül az emberi viselkedésformákra és az emberi társadalmakra az alapvető biológiai mechanizmusok mellett a kulturális értékek és konvenciók is nagy 331 hatással vannak. Gyakorlatilag az orvostudomány, az oktatás, a jog, a vallás és a pszichiátria főbb nyugati intézményeinek világa létrehoz egyfajta egyént. Ezek az intézmények kollektívan segédkeznek annak a mítosznak a megteremtésében, miszerint az egyének mindig kontrollálni tudják viselkedésüket, szabad akaratukból és racionális döntések alapján cselekszenek, és ekképp minden tettükért személyes felelősséget vállalnak. Mindenkinek, aki nem elmebeteg és nem értelmi fogyatékkal élő, pontosan tudnia kell, mikor jár el helytelenül, és azt is, hogy ezért milyen mértékű büntetés vár rá. A szituációs tényezők jelentéktelennek tűnő külső körülményekből állnak össze. A vizsgált viselkedés értékelésekor a diszpozíciós nézet képviselői a szituációs meghatározókkal szemben a személyiségvonásokat, a karakterjegyeket hangsúlyozzák. Úgy tűnik, ez a nézet értékeli a csábításoknak és helyzeti késztetéseknek ellenállni tudó, belső tartalékkal és akaraterővel rendelkező egyének méltóságát. A konceptuális gondolkodást elutasítók úgy vélik, ez a perspektíva semmibe veszi emberi sérülékenységünket. A szituációs nyomással szembeni közös

védtelenségünk felismerése az első lépés, hogy az ártalmas csoporthatásoknak ellen tudjunk állni, és hatékony stratégiákat dolgozzunk ki az egyéni és közösségi ellenálló képesség megerősítésére. A szituációs, a helyzeti meghatározottságot hangsúlyozó megközelítés arra ösztökél bennünket, hogy mélységes alázatot tanúsítsunk, ha „elgondolhatatlan”, „elképzelhetetlen”, „értelmetlen” gaztettek – erőszak, vandalizmus, öngyilkos merénylet, kínzás, nemi erőszak – megértésére törekszünk. A minket, jó embereket, tőlük, rossz emberektől elválasztó erkölcsi magaslatok helyett, a helyzet okozati tényezőinek gyors feloldozást adó elemzése helyett, a szituációs megközelítés „attribúciós könyörületességet” gyakorol „mások” felett. Levonhatjuk a tanulságot: mi magunk is véghez vihetünk bármilyen jó vagy rossz cselekedetet, melyet bárki valaha megtett – ha ugyanolyan szituációs nyomásnak vagyunk kitéve. A közfelfogáshoz hasonlóan büntetőjogi rendszerünk is túlzott mértékben hagyatkozik a józan ész logikájára, amikor azt vizsgálja, mi viszi rá az embereket egy-egy bűntett elkövetésére – és általában a motiváció és a személyiség bizonyul meghatározónak. A büntetőjog rendszerében ideje lenne figyelembe venni a viselkedéstudományokban gyűjtött jelentékeny mennyiségű bizonyítékot a társas kontextus viselkedést befolyásoló erejére, amely bűncselekmények és erkölcsös cselekedetek véghezvitelére egyaránt hatással van. Kollégáim, Lee Ross és Donna Shestowsky mélyrehatóan elemezték, hogy napjaink pszichológiája milyen kérdések elé állítja a jogelméletet és joggyakorlatot. Következtetésük szerint a büntetőjogi rendszer átvehetné az orvostudomány és orvosi gyakorlat modelljét, amely a legújabb kutatásokat nemcsak abból a szempontból hasznosítja, hogy az agy és a test működésében mi romlik el, hanem azt is, mi működik jól: A viselkedés helyzettől függetlenül következetes voltának az illúziója, a diszpozíció és a szituáció viselkedésre gyakorolt hatásával kapcsolatos téves nézetek nem irányíthatják továbbra is a büntetőjogi rendszer működését, ahogy az sem maradhat el, hogy a jogalkalmazók végiggondolják a személy „helyzetenkénti” interakciójának logikáját, vagy akár a szabad akarattal kapcsolatos megnyugtató, de irreális elgondolásokat, különben akár a boszorkányüldözéssel és ördögűzéssel kapcsolatos, egykor 332 közkeletű nézeteket is mérvadónak tekinthetnék. Helyzetfüggő identitások Személyes identitásunk társas helyzetekhez kötődik. Azok vagyunk, ahol élünk, eszünk, dolgozunk és szeretkezünk. Attitűdjeink és viselkedésünk

vonatkozásában sok minden pontosabban előre jelezhető a „státusz”-tényezők bármilyen kombinációjából – etnikai hovatartozás, társadalmi réteg, végzettség, vallás, lakhely –, mint személyiségjegyeinkből. Identitásérzetünk nagymértékben azon alapszik, ahogyan mások bánnak velünk, elismernek vagy semmibe vesznek, dicsérnek vagy büntetnek. Bizonyos emberek társaságában bátortalanok és félénkek vagyunk; mások a szexepilünket és fölényünket hozzák ki belőlünk. Vannak csoportok, amelyekben vezető szerepet játszunk, más csoportokban mi követünk másokat. Mások velünk szemben támasztott elvárásainak olykor megfelelünk, máskor nem. Mások elvárásai gyakran önbeteljesítő jóslatoknak bizonyulnak. Anélkül, hogy tudnánk róla, viselkedésünkkel megerősítjük rólunk alkotott véleményüket. Szubjektív véleményükkel új realitásokat teremthetnek a számunkra. Mások szemében és viselkedésünkben gyakran azzá válunk, 333 akinek gondolnak minket. Márpedig elmegyógyintézetben épelméjűek nincsenek! A helyzetek olyan társas identitásokkal is felruháznak bennünket, amelyek nyilvánvalóan nem a valódi személyes identitásunk. Gondoljunk csak arra, hogyan bánt a kórházi személyzet a „páciensek” szerepébe helyezkedő kollégákkal a pszichiátriai osztályon. A stanfordi börtönkísérletben is mindenki tudta, hogy az őrök és a rabok szerepet játszó egyetemisták. Számított a valódi identitás? Nem igazán. Egy-két nap után semmiképp. Azonosultak a helyzet adta identitásukkal. Bizonyos helyzetek „átlényegítik” az emberek kijelölt szerepét; amikor színpadra kell lépniük, a szerep igényeinek megfelelően kell átalakulniuk. Képzeljék el, hogy teljesen épelméjű személyként egy elmegyógyintézet pszichiátriai osztályán találják magukat. Azért vannak ott, mert a kórházba való felvételükkor az orvos tévesen a „szkizofrénia” diagnózisát állította fel, amelyet mindössze arra a panaszukra alapozott, hogy „hangokat hallanak”. Úgy gondolják, rossz helyre kerültek, és rájönnek, csak úgy szabadulhatnak, ha teljesen épelméjűnek mutatkoznak, ha a lehető legmegnyerőbb viselkedést tanúsítják. A kórházi személyzet így minden bizonnyal gyorsan felismeri, nem elmebeteggel van dolga, és mehetnek is haza. Ne számítsanak rá! Megeshet, soha nem szabadulnak, legalábbis David 334 Rosenhan, ismét egyik stanfordi kollégám, izgalmas kísérlete szerint. David és hét segítője a kísérlet forgatókönyvének megfelelően nyolc különböző elmegyógyintézet felvételi osztályán jelentkezett, arra panaszkodva, hogy hangokat, illetve zörejeket, puffanásokat hall, de egyéb szokatlan tünetről nem számolt be. Mindegyikőjüket felvették a helyi gyógyintézetbe. Miután felvették

a kórházi hálóinget és papucsot, barátságosan, szemmel láthatóan normálisan viselkedtek. A nagy kérdés az volt, mikor veszi észre a kórházi személyzet, hogy teljesen épelméjűek, és engedi ki őket. Mind a nyolc esetben, mind a nyolc elmegyógyintézetben, ahová bevonultak, azt az egyszerű választ kapták, hogy: Soha! Ha valaki elmebetegeknek fenntartott intézménybe kerül, bizonyára elmebajos, mert épelméjű ember nem kerül gondozottként diliházba – hangzik a helyzet teremtette identitás alapján levont következtetés. Többhetes próbálkozás, kollégák és ügyvédek közbenjárásával sikerült csak az elbocsátást kijárniuk. Végül az épelméjű nyolcakat kiengedték, de mindegyikük kórlapjára rávésték: „A beteg szkizofrén állapotában átmeneti javulás következett be.” A kórházi dolgozók tántoríthatatlanul úgy gondolták, elmebajuk bármikor kitörhet – lesz még rajtuk kórházi hálóing! A helyzet erejének felmérése A helyzetben benne kell lennünk ahhoz, hogy egyéni szinten fel tudjuk mérni, milyen átalakító hatással van ránk és a hozzánk hasonló helyzetben levőkre. A kívülről való szemlélődés mit sem ér. A helyzet elvi, esetenként akár részletekbe menő ismerete nem ragadja meg a hely érzelmi hangulatát, nonverbális jellegzetességeit, kialakuló normáit, vagy hogy résztvevőként mekkora az énbevonódás mértéke, és ez milyen érzelmi-indulati felfokozottsággal jár. Más egy sporteseményt szurkolóként végignézni, és más versenyzőként átélni. A tapasztalati úton történő tanulásnak részben ezért olyan óriási a hatása, ahogy ezt Jane Elliott és Ron Jones a tanteremben bemutatták. Emlékeznek még, hogy a megkérdezett szakemberek milyen mérhetetlenül alábecsülték Stanley Milgram kísérletének a végeredményét? Alaposan melléfogtak, amikor azt gondolták, 450 volt feszültséget a résztvevők 1%-ánál többen nem fognak leadni. Nem vették figyelembe a hétköznapi embereket elképesztő cselekedetekre késztető szociális-szituációs hatásokat. Mennyire lényeges a helyzet hatalma? A közelmúltban száz év szociálpszichológiai kutatásainak eredményeit gyűjtötték egybe. Ez több mint 335 25 000 vizsgálatot jelent, amelyben összesen nyolcmillió ember vett részt. Ebben a nagyratörő vállalkozásban a metaanalízis statisztikai módszerét alkalmazták, azaz különféle tanulmányok megállapításainak kvantitatív összegzését végezték el, amely feltárja az empirikus eredmények nagyságát és konzisztens voltát. 322 metaanalízis, vagyis tekintélyes mennyiségű szociálpszichológiai kutatási anyag alapján kimutatható volt, hogy a helyzeti változók igen jelentős hatással bírtak, vagyis a társas helyzetek ereje nagy bizonyossággal erős hatást fejt ki.

Ezt az adathalmazt úgy elemezték újra, hogy kizárólag azokra a kutatásokra összpontosítottak, amelyek a társas kontextus változóinak és elveinek a megértésére irányultak olyan esetekben, amelyek során hétköznapi emberek működtek közre a kínzásokban. A Princeton Egyetem kutatója, Susan Fiske kimutatta, hogy a szituációs változók konzisztens hatással vannak a viselkedésre. „A szociálpszichológia eredményei rávilágítanak a társas kontextus erejére, más szóval a személyközi helyzet erejére. A legkülönfélébb vizsgálatok eredményeképpen a szociálpszichológiában száz év tudása halmozódott fel arra vonatkozóan, hogyan befolyásolják egymást az emberek 336 – jó vagy rossz irányba.” Alma a hordóban Ideje utunkat Irak felé venni, ahol korunk egyik rendkívüli jelenségét próbáljuk megérteni. Az Abu Ghraib-i börtönben fogvatartott irakiakkal szemben elkövetett visszaélésekről készült digitális képek bejárták és megdöbbentették az egész világot. Hogyan történhetett meg? Kit terhel a felelősség? Gaztetteiket miért örökítették meg árulkodó felvételeken? Ezek és hasonló kérdések foglalkoztatták a közvéleményt hónapokon át. Az Egyesült Államok elnöke ígéretet tett, hogy „az ügy végére” fog járni. Politikusok és önjelölt „szakértők” hada tudatosan állította, hogy a történtek néhány szadista hajlamú, elvetemült gazember – „jó hordóba keveredett rossz alma” – műve volt. A visszaéléseket néhány szadista hajlamú, „hitvány katona” követte el. Olvasóimmal közösen újravizsgáljuk, mi és hogyan történt. Már megfelelően felkészültünk arra, hogy a gonosz elkövetők indítékainak szokásos diszpozíciós elemzését – „rossz almák” az amúgy feltehetőleg jó hordóban – összevessük a helyzetben meghatározó tényezők vizsgálatával – annak a rossz hordónak a sajátosságaival. A visszaélésekről készített független vizsgálatok egyes következtetéseit is áttekintjük, hogy a szituációs tényezőkön túl értelmezésünkbe a – katonai és politikai – rendszert is bevonjuk.

14. FEJEZET VISSZAÉLÉSEK ÉS FOGOLYKÍNZÁSOK AZ ABU GHRAIB-I BÖRTÖNBEN: A RÉMTETTEK ELEMZÉSE

A mérföldkőnek számító stanfordi kísérlet a fogva tartás tanulságos története… Pszichológusok számos kísérletet tettek annak megértésére, hogy általában emberségesen viselkedő személyek és csoportok, bizonyos körülmények között hogyan és miért cselekszenek épp ellenkezőleg. 337

A Schlesinger-bizottság jelentése

Washington, D. C., 2004. április 28. Az Amerikai Pszichológiai Társaság képviseletében épp nemzetünk fővárosában voltam, ahol a tudományos társaságok elnökei tanácskoztak. Tévénézésre hét közben ritkán jut időm, csak ha utazom. Amikor szállodai szobámban a csatornák közt zongoráztam, véletlenül megláttam valamit, amitől meghűlt az ereimben a vér. A CBS 338 tényfeltáró hírmagazinja, a 60 Minutes II ment. Elképesztő képek villantak fel a képernyőn. Meztelen férfiak emberi gúlája mögött amerikai katonák pózoltak arcukon széles mosollyal. Egy katonanő meztelen férfit vezetett a fogoly nyakára erősített pórázon. Halálra rémült foglyok, akiket támadásra kész, acsargó németjuhász kutyákkal tartottak rettegésben. És egyre újabb képek, mintha pornográf diavetítést néztem volna: önkielégítést végző meztelen foglyok egy cigarettázó katonanő jelenlétében; orális szexet imitáló foglyok. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy amerikai katonák azok, akik a fogvatartottakat homoerotikus pózokba kényszerítve megalázták, bántalmazták és kínozták. Mégis így volt. És további képek jöttek: egyenes vagy hajlított testtartásba kényszerített rabok fejükön zöld csuklyával vagy rózsaszín női bugyival. A Pentagon tényleg ezeket a derék fiatal férfiakat és nőket küldte Irakba? Tényleg ők kapták a dicsőséges küldetést, hogy a véreskezű zsarnok, Szaddám Huszein frissen felszabadított országába vigyék el a demokráciát és a szabadságot? A gyomorforgató képeken az áldozatok mellett sokszor az elkövetők is feltűntek. Egy dolog, hogy gyalázat volt, amit műveltek, más dolog, hogy saját bűnösségüket digitális felvételeken dokumentálták. Mire gondolhattak a „trófeafotók” készítésekor? Végül megjelent a képernyőn az a felvétel, amely utóbb a lélektani fogolykínzás jelképévé vált. Egy fogoly csuklyával a fején bizonytalanul egyensúlyozott egy kartondoboz tetején, két karja oldalra rézsút

kinyújtva, egy-egy ujjára elektromos vezeték rögzítve. A rab úgy tudta, agyoncsapja az áram, ha összecsuklik, és leesik. A csuklyáját rövid időre felemelték, megmutatták neki a testére rögzített vezetékeket. A vezetékekben nem volt áram, nem fizikai fájdalmat szándékoztak okozni neki, hanem rettegésben akarták tartani. Hogy a fogoly meddig reszkethetett halálos félelemben az ingatag emelvényen, nem tudjuk, de nagyon is el tudjuk képzelni, mekkora trauma lehetett a csuklyás férfinak az élmény. Több mint egy tucat képet láttam; legszívesebben elkapcsoltam volna, de a képek elemi ereje és a normák nyíltan vállalt megszegése mégis lekötötte a figyelmemet. Időm sem volt belegondolni, hogy vajon mi idézhette elő a katonák viselkedését, máris közölték velem és egész nemzetünkkel, hogy a fogolykínzás néhány „rossz alma” műve volt. Richard B. Myers tábornok, a vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnöke egy televíziós interjúban a visszaélésekről készült képek kapcsán megdöbbenésének adott hangot. Ugyanakkor határozottan állította, hogy semmiféle bizonyítékkal nem támasztható alá a visszaélések „rendszerszerű” jellege. Épp ellenkezőleg. Nyomatékosan kijelentette, hogy néhány „hitvány katona” elszigetelt akciójáról lehet szó. A hadsereg tekintélyt parancsoló szószólója szerint a külföldön szolgáló amerikai katonák 99,9%-a példásan teljesítette feladatát – vagyis aggodalomra semmi ok, a hátborzongató visszaélésekért a felelősség mindössze a katonák egytized-százalékát terheli. „Őszintén szólva, azt hiszem, mindenkit mélyen megrázott, amit ez a néhány katona tett” – mondta Mark Kimmitt dandártábornok a 60 Minutes II műsorában. „Katonáinkat mindenkor szeretjük, de őszintén szólva, nem mindig vagyunk büszkék rájuk.” Megnyugtató volt a gondolat, hogy az amerikai katonai börtönökben a szolgálatot adó katonai állományból mindössze néhány megtévedt katona követte el a minden képzeletet 339 felülmúló, féktelen visszaéléseket. De álljunk meg egy pillanatra! Honnan vette Myers tábornok, hogy elszigetelt atrocitásról van szó? Senkinek nem állt elegendő idő a rendelkezésére, hogy mélyreható vizsgálatot végezzen az Irakban, Afganisztánban és Kubában létesített katonai börtönökben. Valami nem stimmelt. Volt valami zavaró Myers tábornok kategorikus kijelentésében, amellyel felmentette a rendszert, és a felelősséget néhány „rossz almára” hárította. Állítása azokra a rendőrségi közlésekre emlékeztetett, melyeket a rendőrfőnökök akkor tesznek a médiában, amikor rendőri túlkapásokra derül fény, és el akarják terelni a figyelmet a rendőrőrsök hátsó szobáiban vagy az egész szervezetben uralkodó normákról és gyakorlatról, arra hivatkozva, hogy a felelősség néhány rossz útra tévedt zsarut terhel. A rendszer védelmezői túl gyakran igyekeznek diszpozíciós ítélettel – „rosszfiúk” – néhány elkövetőt gyorsan kipellengérezni. Ugyanezt a taktikát alkalmazzák az iskolaigazgatók és tanárok is, amikor „rendbontó” diákokra hárítják a felelősséget, ahelyett,

hogy időt szánnának a rendbontást esetenként kiváltó unalmas tananyag elidegenítő hatásának vagy egyes tanárok gyenge színvonalú oktatói gyakorlatának az elemzésére. Donald Rumsfeld védelmi miniszter elítélte a cselekményeket, és kijelentette „nemzetünk értékrendjével összeegyeztethetetlenek”. „A védelmi minisztériumban mindenkit sértenek és megbotránkoztatnak a nyilvánosságra került fényképek. Az elkövetőket meg kell büntetni, a szabályokat felül kell vizsgálni, a bajokat orvosolni kell” – közölte Rumsfeld. Majd egy kijelentésével burkoltan hárította a katonai vezetést ért támadást, miszerint az amerikai tartalékos katonai rendőrség állománya nehéz feladata teljesítéséhez nem kapott se megfelelő kiképzést, se felkészítést: „Ha valaki nincs tisztában azzal, hogy ami a fényképeken látható, az helytelen, kegyetlen, embertelen, a jó erkölcsöt és az amerikai értékrendet sértő dolog, akkor fogalmam sincs, milyen jellegű kiképzésről kellene gondoskodnunk, ahol mindezt 340 megtanulhatná.” Ugyanakkor nyilatkozatában Rumsfeld sietősen újradefiniálta a cselekményeket, nem kínzásnak, hanem következetesen „visszaélésnek” nevezte. „Az eddigi vád visszaélés, ami véleményem szerint 341 technikailag különbözik a kínzástól. A »kínzás« szó használatától óva intek.” 342 Ismét álljunk csak meg a történetben! Milyen technikára utalt Rumsfeld? A képek a média jóvoltából bejárták a világot, a felvételeket nap nap után csúcsidőben mutatták a televízióban; az újságok és folyóiratok címoldalára, weblapok nyitó oldalára kerültek. Eközben Bush elnök azonnal példanélküli kármentő akcióba fogott kormányzata és a legfelsőbb katonai vezetés, különösen védelmi minisztere hírnevének megóvása érdekében. Kötelességtudóan bejelentette, hogy független vizsgálatokat kezdeményez, és az „ügy végére” fog járni. Azon tűnődtem, hogy a botrányos ügy mélyére ásva elnökünk vajon olyan vizsgálatot is elrendel-e, amellyel eljuthat „legfelülre”, hogy végre a teljes kép feltáruljon előttünk, és ne csak a képkeret vonzza a tekintetünket. Nem tűnt hihetetlennek, hiszen Mark Kimmitt dandártábornok, a koalíciós erők helyettes hadműveleti főnöke nyilvánosan kijelentette: „Szeretnék úgy itt ülni, hogy azt mondhassam, nincs tudomásunk fogvatartottak ellen elkövetett további visszaélésekről, de tudjuk, hogy előfordultak hasonló esetek, amióta Irakban állomásozunk.” (Ez mintha ellentmondana Myers tábornok kijelentésének.) Valójában olyan sok visszaélésre, kínzásra, emberölésre derült fény, hogy John Skinner alezredes, az amerikai védelmi minisztérium szóvivője szerint az Abu Ghraib-i botrány kirobbanása óta 2006 áprilisáig több mint négyszáz katonai vizsgálat indult. A kegyetlenkedésekről készült fotók kapcsán érdemes két közszereplő nyilvános reagálását kiemelnünk: egyikőjük híres médiaszemélyiség, a másik az Egyesült Államok képviselőházának „felháborodott” tagja. Az őskonzervatív rádiós beszélgetős műsor házigazdáját, Rush Limbaugh-t a képek – például a

meztelen férfiakból álló emberi gúla – a diákok avatási hagyományaira 343 emlékeztették: „Semmiben sem különbözik a Koponya és Csontok beavatási szertartásától, és emiatt akarjuk emberek életét derékba törni, emiatt akarjuk katonáink erőfeszítéseit megnehezíteni. Földbe akarjuk döngölni őket [a megvádolt katonákat] csak azért, mert jól érezték magukat. Ezekre az emberekre nap mint nap lőnek. Arról beszélek, hogy mindenkinek kijár a szórakozás, nekik is. Nem hallottak még az érzelmi feszültség levezetéséről? Nem hallottak még arról, hogy a gőzt időnként ki kell 344 engedni?” Fogolykínzás, mint érzelmi levezetés? Feszültségfeloldás? Szórakozás, a gőz kiengedése? Így igazolta az iszonyatos rémtetteket egy véleményformáló műsorvezető. A diáktársaságok beavatási rítusai és az Abu Ghraibban történt kínzások között természetesen van szemernyi különbség: az egyetemisták maguk döntik el, hogy a társaságba való felvételük érdekében vállalják-e a megpróbáltatásokat. Nem erőszakkal, nem előzetes hozzájárulásuk nélkül teszik őket próbára. A másik személyiség James Inhofe, a védelmi minisztert meghallgató szenátusi katonai bizottság egyik tagja, oklahomai republikánus szenátor, aki felháborodásának adott hangot. Nem titkolta azonban, hogy a fényképeken látottaknál „jobban felháborította a felháborodás”, melyet a képek váltottak ki. A visszaélésekért az áldozatokat tette felelőssé, a fotók közzététele miatt a médiát támadta. „Ezek a foglyok, mint köztudott, nem közlekedési szabálysértés miatt vannak őrizetben. Ha az 1A vagy az 1B részlegben helyezték el őket, akkor ezek a fogvatartottak gyilkosok, terroristák, felkelők. Sokuk kezéhez valószínűleg amerikai vér tapad, mi meg azon aggódunk, hogy miképp bánnak velük.” Kirohanását folytatva, a médiát azzal vádolta, hogy a fotók körüli hírveréssel világszerte ösztönzi az amerikaiak elleni erőszakos 345 fellépést. Hasonlóképpen érvelt a Pentagon, amikor a képek nyilvánosságra hozatalát megpróbálta megakadályozni. Ugyanakkor Donald Ryder vezérőrnagy belső katonai jelentésében megkérdőjelezte az állítást, amely szerint ezek a foglyok erőszakos cselekmények elkövetői lettek volna, rámutatva, hogy egyes iraki személyeket pusztán azért tartottak hosszabb ideig őrizetben, mert az amerikai erők jelenléte miatti „nemtetszésüknek és ellenséges hozzáállásuknak” adtak hangot. Más beszámolókból kiderült, sok „ártatlan civilt” is fogvatartottak (a börtönigazgató dandártábornok Janis Karpinski szerint), akiket a városokban fellángoló lázongások helyszínein végzett katonai ellenőrzések során vettek őrizetbe. A lázongó körzetek átfésülésekor egy-egy családból minden férfit, köztük fiatalkorú fiúkat is a legközelebbi börtönbe szállítottak, majd kihallgatásra Abu Ghraibba vittek. Kegyetlenkedésekről sok iszonyatos képet láttam már, amikor a kínzás tárgykörében kutatásokat végeztem Brazíliában, vagy a témában előadásra

készültem. A különös nevű Abu Ghraib-i börtönből származó fényképeken azonnal szembe ötlött valami, ami más volt, mégis ismerős. A különbséget eleinte az elkövetők játékosságával és szemérmetlenségével társítottam. Egyszerűen „szórakozásból” tették – mondta a látszólag semmiképp nem szemérmes Lynndie England őrvezető, akinek mosolygós arca a képeken éles ellentétben áll a körülötte uralkodó káosszal. Tehát felrémlett valami, ami ismerős volt nekem. Döbbenten ébredtem tudatára, hogy a képek egy része a stanfordi börtönkísérlet legrosszabb jeleneteit idézte fel bennem: a foglyok fején a csuklya, a meztelenség, a megalázó szexuális játékok, a tevehágatás és a bakugrás csupaszon lógó herékkel. Az őrök szerepét játszó egyetemisták hasonló kegyetlenségeket követtek el a rabok szerepébe kényszerült társaikkal szemben. Kísérletünkhöz hasonlóan a leggyalázatosabb visszaéléseket Abu Ghraibban is az éjszakás őrök követték el! Az volt a benyomásom, mintha börtönkísérletünk legkegyetlenebb eseményei hónapokon keresztül zajlottak volna iszonyatos körülmények között Irakban. Láttam, mi történhet olyan helyzetben, amelyben jófiúk gyakorlatilag korlátlan hatalmat kapnak az őrzésükre bízott személyek fölött. El tudtam képzelni, mi történhet, ha a mi kísérleti környezetünkben működő fékek nem léteznek. Hogyan fog valaha is kiderülni, milyen viselkedési kontextus alakult ki ott, azon a távoli helyen? Hogyan fog fény derülni bármiféle igazságra a helyzetet megteremtő és éltető Rendszerről? Számomra nyilvánvaló volt, a Rendszer erőteljesen küzd, nehogy nyilvánosságra kerüljön a kínzásokban való bűnrészessége. Az értelmetlen visszaélések értelmezése A stanfordi börtönkísérletben az őrök kezdetben egyértelműen a „jó almák” kategóriájába tartoztak, ám idővel néhányukat megrontotta a helyzet. Mint utóbb rájöttem, én és kutatótársaim gondoskodtunk a helyzeteket igen hatékonyan és destruktívan működtető rendszerről. A rabokkal szembeni túlkapások megelőzése érdekében nem építettünk be megfelelő, fentről lefelé ható szabályozókat, a bevezetett napi rutin és házirend a dehumanizációs és deindividuációs folyamatokat támogatta, és ezzel az őröket leleményes kegyetlenkedésre ösztökélte. A rendszerből adódó hatalmunkkal azonban nem éltünk vissza, a kísérletet lezártuk, amint megkondították a vészharangot. Ezzel ellentétben az Abu Ghraib-i börtönben elkövetett túlkapások vizsgálatakor a folyamat végén, a dokumentált gaztettekkel kezdjük elemzésünket. Azt kell kiderítenünk, milyen emberek lehettek az őrök, mielőtt az iraki börtönben a fogvatartottak őrzését kapták feladatul. Meg tudjuk vajon állapítani, hogy az őrök hoztak-e magukkal bármiféle pszichopatológiát, és külön tudjuk-e választani diszpozíciós tendenciáikat attól, amit feltehetőleg a

helyzet hozott ki belőlük? Azután fel tudjuk-e tárni, milyen viselkedési kontextusba kerültek? Az adott környezetben, az adott időpontban mi volt az őrök számára a társas realitás? Végül ki kell derítenünk valamit a hatalmi struktúráról, amellyel a börtön lakóinak – iraki fogvatartottaknak és amerikai őröknek egyaránt – munka- és életkörülményeit kialakították és fenntartották. Mivel tudja igazolni a rendszer, hogy ezt a börtönt arra használta, hogy az „őrizetbe vett” személyeket jogi eljárás nélkül határozatlan ideig fogva tartsa, és „kényszerítő módszerek” alkalmazásával kikérdezze? Milyen szinten hozták meg a döntést a genfi egyezményekben előírt, a hadifoglyokra vonatkozó bánásmód és a hadseregre vonatkozó viselkedési előírások (nevezetesen a kegyetlen, embertelen és megalázó bánásmód tilalmának) felfüggesztéséről? Minden demokráciában, háború és béke idején egyaránt ezek a szabályok határozzák meg a hadifoglyokkal szemben tanúsítandó bánásmód alapvető normáit. A világ nemzetei nem jótékonyságból alkalmazzák őket a gyakorlatban, hanem azért, mert cserében saját katonáik is tisztességes bánásmódban részesülnek, ha hadifogságba esnek. Mivel nem vagyok képzett oknyomozó újságíró, és anyagi eszközök sem álltak a rendelkezésemre, hogy a helyszínre utazva elbeszélgessek a visszaélések fő elkövetőivel, nem sok esélyét láttam, hogy ennek a sok fejtörést okozó lélektani jelenségnek a végére járjak. Ugyanakkor a stanfordi börtön igazgatójaként szerzett „bennfentes” tudásomat kár lett volna nem hasznosítanom, és meg se kísérelnem a látszólag értelmetlen erőszak értelmezését. A stanfordi börtönkísérlet paradigmájából megtanultam, hogy az intézményi visszaélések kivizsgálásakor a kiváltott viselkedés megértéséhez nélkülözhetetlen a különböző (diszpozíciós, szituációs és rendszereredetű) tényezők kiértékelése. Arra is kíváncsi voltam, ki volt az a személy, aki az Abu Ghraib-i börtönben történt visszaélések miatt megkongatta a vészharangot. A hős, aki megkongatta a vészharangot Joe Darbynak hívják azt a huszonnégy éves tartalékos katonát, aki a „rémségek kicsiny boltjában” elkövetett gaztetteket a nyilvánosság elé tárta. Ez a fiatalember azért hős, mert fellépése miatt a katonai vezetés kénytelen volt az erőszakos túlkapások gyakorlatát beismerni, és az irányítása alatt álló börtönökben a visszaéléseknek gátat vetni. Joe Darby ugyanabban a 372. katonairendész-században szolgált – csak más feladatokat látott el –, mint a börtönben éjszakai szolgálatot teljesítő katonai rendőrök, akik a visszaéléseket elkövették. Darby az alapkiképzés óta ismerte Lynndie Englandet is. Egyik nap szakaszvezető ismerőse, Charles Graner átadott Darbynak egy CD-t, amelyre több száz képet és videofilmet mentett le, amelyeket ő és

őrtársai készítettek. A képek közül néhány már közkézen forgott az alakulatuknál; többet képernyővédőnek is felraktak. Darby eleinte szórakoztatónak tartotta a képeket, „elég viccesnek” találta az emberi gúlába rendezett meztelen irakiak csupasz ülepének a látványát. De minél többet nézte, annál rosszabbul érezte magát attól, amit látott. „Sértette az igazságérzetemet” – mondta. Úgy vélte, nem helyes, hogy amerikaiak ilyen borzalmakra kényszerítenek másokat, még akkor sem, ha háborús övezetben, idegen országbeli foglyokkal teszik. „Folyton ez járt a fejemben. Három nap után úgy döntöttem, a képeket átadom az illetékeseknek” – emlékezett vissza Darby. Nehezen hozta meg döntését, a barátai iránti lojalitása és belső erkölcsi késztetése között őrlődött. De, mint elmondta, amit látott „ellentétben állt minden személyes meggyőződésemmel és mindazzal, amit a törvények tiszteletéről tanultam.” Így azután 2004 januárjában Joe Darby hatalmas erkölcsi lépésre szánta el magát, amikor a CD egy példányát név nélküli üzenettel borítékba helyezte, és eljuttatta a bűnügyi nyomozó osztály egyik ügynökének. Később Tyler Pieron különleges ügynöknek bizalmasan elmondta, ő volt az, aki a CD-t küldte, és vállalta a nyomozó osztállyal való szorosabb együttműködést. Darby neve elhallgatását kérte, amíg Abu Ghraibban dolgozik, félve a megtorlástól, amiért 346 bajtársait elárulta. Páratlan bátorságra volt szüksége Darbynak ahhoz, hogy félreverje a harangot, hiszen tudta, a CD-n szereplő katonatársait bizonyosan komoly bajba keveri. Azt is érdemes tudnunk Darbyról, hogy nem volt magas rangú katona, ennek ellenére nyíltan bírálta mindazt, ami a hadsereg által fenntartott börtönben történt. Rettentő erő kellett Darbynak ahhoz, hogy szembeszálljon a 347 rendszerrel. De tudta, mi a helyes lépés. Almafavirágzás ideje Amerika fővárosában A véletlen játszott a kezemre. Egyik volt stanfordi diákom, aki Washingtonban az országos közszolgálati rádiónál (NPR) dolgozott, párhuzamot fedezett fel az Abu Ghraibban készült fotók és a stanfordi börtönkísérletről tartott előadásaimban bemutatott képek között. A botrány kipattanása után azonnal kinyomozta, hogy Washingtonban tartózkodom, és interjút kért tőlem. Az interjúban lényegében megkérdőjeleztem a kormányzat mentegetőzését, miszerint a sorozatos visszaélés néhány „rossz alma” műve lett volna. Ehelyett az Abu Ghraib-i helyzet és a stanfordi börtönkísérlet közötti hasonlóság alapján a „rossz hordó” metaforájával magyaráztam a történteket. A közszolgálati rádiónak adott első interjú után számos rádió, televízió és újság

munkatársai is megkerestek. A nagy médiakeresletnek az is oka volt, hogy mondandómat a börtönkísérletről készült video- és fényképfelvételekkel látványosan lehetett köríteni. Az országos hírverés Gary Myersnek, az egyik katonai rendész börtönőr ügyvédjének a figyelmét is kutatásomra irányította, és úgy gondolta, segítségével rá tud világítani a külső tényezőkre, amelyek feltehetően közrejátszottak a visszaélések elkövetésében, melyekkel ügyfelét vádolták. Myers szakértő tanúnak kért fel Ivan „Chip” Frederick II. törzsőrmester perében, aki az 1A és 1B blokkban az éjszakai szolgálatért felelt. A felkérést többek közt azért vállaltam el, mert így hozzáférhettem minden információhoz, amely számomra nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy a börtönőrök váratlan viselkedésének attribúciós elemzésekor teljes mértékben megértsem, milyen szerepet játszott a bűncselekmények megvalósulásában a személy, a helyzet és a rendszer hármasa. A háttér-információ birtokában azt reméltem, jobban fel tudom mérni, hogy az eltévelyedéseket milyen dinamikus mozzanatok váltották ki. Vállaltam tehát, hogy Myers ügyfelének szakértői segítséget nyújtok. Ugyanakkor egyértelművé tettem, hogy nem az elkövetőkkel, hanem a visszaéléseket bátran felfedő Joe Darbyval rokonszenvezem. A hely: az Abu Ghraib-i börtön Abu Ghraib városa és a börtön Baghdadtól 32 kilométerre nyugatra, Fallúdzsától néhány kilométerre, az amerikai megszállás elleni felkelések középpontjában, a szunnita háromszögben található. A múltban a nyugati médiában „Szaddám kínzóközpontjaként” emlegették, ahol a Ba’ath párt kormányzása idején Szaddám Huszein „ellenzékieket” kínoztatott meg, és ahol heti két alkalommal nyilvános kivégzéseket rendeztek. Egyes állítások szerint Irak vegyi és biológiai fegyvereit részben az itt fogvatartott politikai foglyokon és köztörvényes bűnözőkön próbálták ki. Volt idő, hogy az „idegen apák háza” vagy „az idegenek apja” elnevezésű hatalmas börtönkomplexumban egyszerre ötvenezer embert tartottak rács mögött. Az intézményt mindig is kétes hírnév övezte, korábban – az antipszichotikumok alkalmazása előtti időszakban – súlyosan zavart elítéltek számára fenntartott elmegyógyintézetként működött. Az 1,15 négyzetkilométeren elterülő börtönt brit közreműködéssel építették. Huszonnégy őrtoronyból védik ezt a valóságos kisvárost, amely fallal elválasztott, öt önálló egységre oszlik. A középpontjában található nyitott udvarban nemrég még hatalmas, több mint százhúsz méter magas torony állt. A többnyire településektől távol, elhagyatott területeken létesült amerikai börtönökkel ellentétben az Abu Ghraib-i börtön magas bérházak és irodaházak

(melyek feltehetőleg 1960 után épültek) tőszomszédságában található. A megközelítőleg négy négyzetméteres zárkákban olykor tíznél is több ember élt förtelmes körülmények között. Bernard Flynn ezredes így írja le, milyen közel volt az Abu Ghraib-i börtön azokhoz, akik támadásokat intéztek ellene: „Kiemelkedően jól látható célpont, rossz környéken. Irakban eleve nem létezik jó környék… Az egyik őrtorony olyan közel van az épületekhez, hogy belátni a hálószobákba, érti? A tetőkön orvlövészek tanyáznak, és a toronyban tartózkodó katonákra lőnek. Résen kell lennünk, és védekeznünk kell, nehogy a felkelők betörjenek a börtön 348 területére.” Miután 2003 márciusában az amerikai erők megdöntötték Szaddám Huszein kormányát, a kellemetlen múlttól való elszakadás jegyében az Abu Ghraib-i börtön nevét megváltoztatták. A Huszein-rezsim megbuktatása után a fogvatartottakat, köztük köztörvényes bűnözőket is, szabadon engedték, és a börtön fosztogatók martaléka lett. Vittek mindent, ami mozdítható volt – ajtót, ablakot, téglát. Még a városi állatkertet is feldúlták, és az összes vadállat kiszabadult. Oroszlánok és tigrisek kóboroltak az utcákon, mígnem befogták, vagy kilőtték őket. Bob Baer egykori CIA-ügynök így számol be, mit látott a hírhedt börtönben: „Néhány nappal felszabadítása után jártam Abu Ghraibban. Soha ilyen borzasztó látványban nem volt részem. Azt mondtam magamban, ha volt valami értelme Szaddám Huszein megbuktatásának, akkor az Abu Ghraib volt.” Elkeseredett beszámolóját így folytatja: „Láttam azoknak a holttestét, akiket elevenen marcangoltak szét a kutyák. Elektródák lógtak a 349 falból. Iszonyatos hely volt.” Vezető brit tisztségviselők a börtön lebontását javasolták, de az amerikai hatóságok a börtön lehető leggyorsabb újjáépítése mellett döntöttek, mert itt tervezték elhelyezni a köztörvényes bűnözőket és mindazokat, akik a bizonytalanul meghatározott „koalíció elleni bűncselekményekkel” és felkelésben való közreműködéssel voltak gyanúsíthatók. A sokszínű társaságra kétes jellemű iraki őrök vigyáztak. A fogvatartottak között nem egy feddhetetlen iraki polgári személy akadt, akit „gyanús tevékenység” miatt rajtaütésszerű razziák és útellenőrzések során vettek őrizetbe. Egész családokat – férfiakat, nőket és gyerekeket – vittek be, így akartak a koalíció ellen készülő, kiszámíthatatlan felkelésekről információt szerezni. Ha valaki egyszer őrizetbe került, nem szabadulhatott, még akkor sem, ha a kihallgatás után ártatlannak bizonyult, mivel a hadseregben attól tartottak, hogy a felkelőkhöz csatlakozna, ráadásul az őrizetbe vett személyek szabadon bocsátásáról senki nem mert döntést hozni. Kimagasló célpont

Az udvar közepén álló impozáns, százhúsz méter magas őrtorony hamarosan aknatámadások célpontja lett. Szinte minden este a közeli házak tetején elhelyezett aknavetőkből lőtték az építményt. 2003 augusztusában egy aknatámadásban életét vesztette tizenegy katona, akik a szabadban felállított sátrakban, azaz „puha terepen” éjszakáztak. Egy másik támadásban találat ért egy katonákkal zsúfolt sátrat. A sátorban tartózkodott a börtönbe vezényelt egyik felderítő dandár parancsnoka, Thomas Pappas ezredes, aki nem sérült meg, de fiatal sofőrje, akit eltalált egy repesz, életét vesztette, és nem ő volt a támadás egyetlen halálos áldozata. Az iszonyatos látvány Pappast érzelmileg annyira megviselte, hogy soha többé nem vált meg repeszálló mellényétől. Hozzám eljutott beszámolók szerint még zuhanyozáskor sem vetette le mellényét és páncélsisakját. Utóbb „harci szolgálatra alkalmatlannak” minősítették, és feladatai alól felmentették. Egyre romló mentális állapota miatt alkalmatlanná vált a börtönben szolgálatot teljesítő katonák életbevágóan fontos felügyeletének ellátására. A rettenetes aknatámadás után Pappas a börtön falain belül, azaz „kemény terepen” helyezte el katonái nagy részét, vagyis gyakorlatilag ugyanolyan szűk zárkákban kellett aludniuk, mint a foglyoknak. A bajtársaik haláláról keringő hírek, az orvlövészek állandó jelenléte, a szakadatlan gránát- és aknatámadások miatt a börtönben szolgálatot teljesítőkben kialakult a környezettől való félelem. Előfordult, hogy egy hét alatt a börtönt húsz támadás érte, melyekben amerikai katonák és iraki fogvatartottak egyaránt meghaltak. Idővel a sorozatos támadások miatt a börtönkomplexum egyes részei hasznavehetetlenné váltak, épületek égtek ki, és törmelékhalmazok magasodtak, amerre a szem ellátott. A gyakori aknazápor fokozta az Abu Ghraibban uralkodó téboly szürreális jellegét. Joe Darby és barátai egy-egy lövés eldördülése után azon tanakodtak, vajon mekkora és hol lehet az aknavető: 60 vagy 80 milliméteres, esetleg egy 120-as. A halállal való dacolás okozta lelki tompultság azonban nem tartott örökké. Darby elárulta, hogy „az egységemnek már csupán néhány napot kellett Abu Ghraibban állomásoznia, amikor hirtelen mindenki félni kezdett az aknatámadásoktól. Érthetetlen volt. Az emberek szorosan egymás mellé kuporodtak a fal tövében. Én is azon kaptam magam, hogy egy sarokban guggolok, és imádkozom. Annak volt a jele, hogy múlik a tompultságunk. Ez az egyik dolog, amiről az embereknek nem szabad megfeledkezniük, amikor a képeket látják. Mindenki másképp tompult el.” A katonák megpróbáltatásait tovább fokozta, hogy a háború sújtotta Abu Ghraib-i börtönben nem volt szennyvízelvezetés – földbe ásott gödrök felett mobil illemhelyeket helyeztek el, de nem elegendőt. Ráadásul nem ürítették ezeket rendszeresen, a nyári hőségben förtelmes bűzt árasztottak. Tisztálkodásra sem volt megfelelő lehetőség; a vizet adagokban lehetett vételezni, szappan nem volt. A megbízhatatlanul működő generátorok miatt gyakran volt áramkimaradás. A fogvatartottak mosdatlanok voltak, az egész

létesítmény bűzlött. A sűrű nyári esőzések idején a több mint 45 fok melegben a börtön olyan volt, akár a gőzfürdő. Homokviharok idején a finom porszemcséket az emberek belélegezték, ami tüdő- és érrendszeri betegségeket és vírusfertőzéseket idézett elő. Miután a felkelők célpontjául szolgáló hatalmas központi tornyot lebontották, az aknatámadások megritkultak, ám a bontás miatt újabb törmelék keletkezett, és a börtön területe még rendezetlenebb lett. A hiányosságokért az ételek minősége sem nyújtott kárpótlást. Annak ellenére, hogy a létesítményt az amerikai hadsereg felújította, étkezdéket nem alakítottak ki. Abu Ghraib elfoglalása után két évvel a szolgálatot teljesítő katonák kénytelenek voltak konzervet és egyéb készételt fogyasztani. Végül 2003 decemberében építettek egy étkezdét. Ahogy a katonai vizsgálatokban közreműködő egyik törzszászlós megfogalmazta, Abu Ghraib „hosszú időn át 350 valóságos földi pokol volt”. A börtön mind a munka, mind a fogva tartás szempontjából nagyon veszélyes helynek számított, állítja egy magas rangú informátor, aki éveken át Abu Ghraibban dolgozott. A katonai vezetés kissé megkésve, végül 2006-ban kiürítette Abu Ghraibot. A börtön feltámasztására hozott korábbi döntés 351 jóvátehetetlen károkat okozott. Új parancsnok érkezik a helyszínre, akinek színét se látni A katasztrofális állapotban levő iraki börtön élére 2003 júniusában új vezető került. Az Irakban fenntartott összes katonai börtön működtetéséért felelős 800. katonairendész-dandárparancsnokának Janis Karpinski tartalékos dandártábornokot nevezték ki. Kinevezése két okból is különös: egyrészt a háborús övezetben Karpinski volt az egyetlen nő jelentős katonai vezetői beosztásban, másrészt semmiféle büntetés-végrehajtási tapasztalattal nem rendelkezett. Mégis őt bízták meg három fegyház és tizenhét börtön igazgatásával, ő lett nyolc zászlóalj, több száz iraki börtönőr, háromezernégyszáz tapasztalatlan tartalékos katona parancsnoka, valamint az 1A blokkban kialakított különleges kihallgatási központ vezetője. Nyomasztó elvárásokat támasztottak egy tapasztalatlan, tartalékos tábornokkal szemben. Számos forrásból tudható, hogy Abu Ghraib veszélyes helyszínét a borzasztó életkörülményekre hivatkozva Karpinski hamarosan elhagyta, és a biztonságosabb, Bagdad melletti Camp Victoryba helyezte át székhelyét. Mivel a gyakran Kuvaitba utazó Karpinski az idő nagy részében nem tartózkodott a helyszínen, a létesítményben napi szintű vezetői felügyelet nem létezett. Mi több, Karpinski állítása szerint elöljárói közölték vele, hogy a különleges

kihallgatási központ közvetlen felügyelete nem tartozik a hatáskörébe – soha be sem tette a lábát az 1A blokkba. Az a tény, hogy csak névlegesen volt parancsnokuk, és az is nő volt, a katonák körében serkentette a szexista attitűdöket, és az elvárható katonai rend és fegyelem felbomlásához vezetett. „Abu Ghraibban időnként semmibe vették Karpinski tábornok parancsait, a tisztek nem követelték meg az egyenruha viselését, az elöljáróknak való tisztelgést, ami tovább rontott a börtönben amúgy is uralkodó laza normákon” – mondta a dandár egyik katonája, aki neve elhallgatását kérte. Arról is beszámolt, hogy elöljáróik rendre figyelmen kívül hagyták Karpinski tábornok parancsait, arra hivatkozva, 352 hogy azokat csak egy nő adta. A maga módján egy feladatot rendszeresen teljesített Karpinski. Hetente „takarítást” végzett, azaz eldöntötte, hogy a foglyok közül kik engedhetők szabadon, vagy azért, mert ártalmatlannak bizonyultak, vagy azért, mert feltehetőleg nem voltak hasznos információ birtokában, és nem voltak se felkelők, se bűnözők. Tudtommal azonban Karpinski biztosra ment, viszonylag kevés fogvatartott személyt engedett szabadon, miközben nap mint nap egyre több új fogoly érkezett, aminek a következtében a fogvatartottak létszáma folyamatosan emelkedett. A helyzeten az is rontott, hogy a túlzsúfoltság miatt más börtönökből, például Camp Buccából, szintén Abu Ghraibba szállították át a foglyokat. Karpinski kinevezése után hat hónappal a fogvatartottak létszáma több mint tízezerre duzzadt, a bebörtönözöttek között harminc tíz és tizenhét év közötti gyerek is akadt. A gyerekeknek sem oktatást, sem elkülönített fogvatartást nem biztosítottak. „Szívszorító volt látni, milyen körülmények között éltek hónapokon keresztül ezek a fiatalok” – mondta egy megfigyelő. Ráadásul a különféle fertőző betegségekben, többek közt tbc-ben, illetve mentális zavarokban szenvedő foglyokat sem különítették el. Az Abu Ghraib-i börtönben uralkodó borzalmas körülmények ismeretében különös, hogy Karpinski tábornok 2003 decemberében a St. Petersburg Timesnak adott interjújában lelkendezve számolt be a helyzetről. Kijelentette, hogy Abu Ghraibban sok fogvatartott „jobb körülmények között él, mint otthon”. Majd hozzátette: „időnként attól félünk, soha nem akarnak majd távozni.” Miközben Karpinski tábornok derűs, karácsony előtti interjút adott, Antonio Taguba vezérőrnagy bejelentések alapján megkezdte az 1A blokkban éjszakai szolgálatot teljesítő katonák által elkövetett „kirívóan kegyetlen és szadista visszaélések” kivizsgálását. Karpinski tábornokot utóbb elmarasztalták, szolgálatából felfüggesztették, hivatalosan felelősségre vonták, majd vezetői posztjáról eltávolították. Miután ezredessé fokozták le, nyugállományba vonult. Karpinski volt az első magasabb rangú katonai vezető, akinek az ügyében megállapították, hogy a

börtönben történt visszaélések miatt felelősség terheli – nem amiatt, amit tett, hanem amiatt, amit elmulasztott megtenni. One Woman’s Army című önéletrajzi írásában Karpinski a maga 353 szemszögéből mondja el a történetet. Beszámol róla, hogy Guantánamóról katonai delegáció látogatott el Irakba Geoffrey Miller vezérőrnagy vezetésével, aki közölte Karpinskival: „Abu Ghraibban változtatni kell a kihallgatások jellegén.” Vagyis nem lehet „kesztyűs kézzel” bánni a felkeléssel gyanúsított személyekkel, hanem olyan módszereket kell bevetni, amelyekkel a terroristák és felkelők elleni harcban „hasznosítható információ” szerezhető. Miller ahhoz is ragaszkodott, hogy a börtön hivatalos nevét állítsák vissza, mert az Abu Ghraib megnevezés továbbra is rettegéssel töltötte el az iraki lakosságot. Karpinski azt is megemlíti, hogy Ricardo Sanchez altábornagy, az Irakban állomásozó amerikai erők parancsnoka megerősítette Miller vezérőrnagy álláspontját, miszerint lényegesen keményebben kell bánni a foglyokkal, akikről Miller kijelentette, olyanok „mint a kutyák”. Karpinski véleménye szerint a Miller és Sanchez által javasolt új metodika vezetett az Abu Ghraibban 354 elkövetett kegyetlenkedésekhez. A személy: Ivan „Chip” Frederick Első ízben 2004. szeptember 30-án találkoztam Chip Frederickkel. Ügyvédje, Gary Myers szervezte meg, hogy egy napot védencével és feleségével, Marthával tölthessek San Franciscóban. Martha körülnézett a városban, míg én férjével négyórás mélyinterjút készítettem, majd Russian Hill-i otthonomban együtt ebédeltünk. Chip Frederickkel azóta aktív levelezést folytatok, Marthával és Chip nővérével, Mimi Frederickkel telefonon és e-mailben tartom a kapcsolatot. Chip Frederick harminchét éves volt, amikor megismertem. Hetvenhét éves apja egykor bányász volt Nyugat-Virginiában, hetvenhárom éves anyja a háztartást vezette. Chip a Maryland állambeli kisvárosban, Mt. Lake Parkban nevelkedett. Anyja mindenben támogatta, rengeteget foglalkozott vele, apjával jó volt a kapcsolata. Legkedvesebb emlékei közé tartozik, amikor apja mellett a garázsban szerelhetett. Negyvennyolc éves nővére, Mimi ápolónőként dolgozott. Marthát 1999 júniusában vette feleségül; abban a büntetésvégrehajtási intézetben ismerkedtek össze, ahol Chip dolgozott, és ahol Martha is egy ideig trénerként közreműködött. Chip vállalta, hogy Martha két nagylányának nevelőapja lesz. Chip egész életében templomba járó ember volt, rendszeresen látogatta a baptista egyház vasárnapi istentiszteletét. Az Abu Ghrab-i visszaélésekben való érintettsége után is erkölcsös, lelkiekben gazdag személynek tartja

magát. Irak előtt különféle tanfolyamokon tanult, majd a marylandi Allegheny Főiskolára járt, de végül nem diplomázott le. Közepes tanuló volt, aki soha nem bukott meg, de az elvont dolgoknál jobban vonzódott a sporthoz. A középiskolában kosárlabdázott, baseballozott, rögbizett és focizott, felnőttkorában sem hagyott fel a testedzéssel. Szabadidejét szívesen tölti vadászattal és pecázással. Sok jó barátja van, akikkel hosszú évek óta ápolja a kapcsolatot. Közeli barátairól azt mondja, olyan emberek, „akikért meghalni is kész”. Chip unokahúgával és unokaöccsével is jó viszonyban áll. Röviden: családszerető ember, aki számít a családjára, és akire a családja is mindig számíthat. Szereti feleségét, Marthát, akit „tökéletes”, „nagyon erős” asszonynak ír le, Martha két lányát úgy szereti, mintha „az én lányaim volnának”. Chip egészségi és fizikai állapota jó. Soha nem műtötték, pszichológiai tanácsadásban, mentális zavarok miatt kezelésben nem részesült. Egyetlenegyszer gyűlt meg a baja a rendőrséggel. Tizenkilenc éves korában „mások nyugalmának megzavarásáért” előállították, és öt dollár pénzbüntetést szabtak ki rá, mert éjszakai „bújócskázás” közben hangosan rikoltozott. Ritkán dohányzik, hetente legfeljebb egy-két sört iszik meg, tiltott droggal soha nem élt. Chip így jellemzi önmagát: „nagyon csendes, olykor félénk, józan, lágyszívű, 355 nagyon barátságos, összességében jó ember”. Önmaga jellemzéséből azonban érdemes még néhány elemet kiemelnünk: általában tart az elutasítástól, ezért véleménykülönbség esetén meghátrál, csak hogy elfogadják; gyakran meggondolja magát, másokhoz igazodik, hogy „ne rágjanak be rám, és ne utáljanak”. Mások hatására akkor is enged, ha úgy gondolja, megvannak a maga határozott elképzelései. Rosszul viseli az egyedüllétet, szereti mások társaságát, levert lesz, ha csak rövid időre is magára marad. A félénkség és konformitás közötti kapcsolat a félénkség terén végzett kutatásaimmal empirikusan is alátámasztható. Azt tapasztaltuk, hogy félénk diákok nagy valószínűséggel meghátráltak, ha úgy gondolták, hogy másoktól eltérő nézeteik mellett nyilvánosan ki kell állniuk, ugyanakkor nézeteiket nem 356 adták fel, ha a nyilvános konfrontáció lehetőségétől nem kellett tartaniuk. Chip Frederick lelkes hazafi, háza előkertjében mindennap felhúzza, napnyugta után levonja az amerikai lobogót. Sokszor zászlót ad ajándékba barátainak és rokonainak. „Sok zászlót vettem a családomnak, meg a munkahelyemre, a lobogókat még Kuvaitban is kitűztem, mindegyiket. Azt hiszem, kilenc vagy tíz darabot vittem. Kitűztem őket akkor is, amikor Bagdadban voltam, és küldtem róla képet a feleségemnek” – mondta interjúnk során. Elmondása szerint „lúdbőrös” lesz, és szemébe „könnyek szöknek”, ha az amerikai himnuszt hallja. A közelmúltban ezt írta nekem a börtönből: „Büszkeséggel tölt el, hogy felnőtt életemben jobbára a hazámat

szolgálhattam. Kész voltam meghalni a hazámért, a családomért és a 357 barátaimért… Szerettem volna nagy szolgálatot tenni.” Nővére, Mimi a következőket mondja öccséről: Jó volt együtt gyerekeskednünk. Három hónap híján tizenegy évvel vagyok idősebb nála. Chip csendes srác volt. Odafigyelt a társaira. Mások érzéseit mindig próbálta megérteni, és nem volt bosszúálló. Szeretett bolondozni. A kutyát mindig megetette mogyorókrém vajjal, és a földön fetrengett a nevetéstől, olyan jól szórakozott rajta. Sokat sportolt, igazi csapatjátékos volt. A korrektség volt az életfilozófiája, és a mai napig hisz benne, meg a felelősségvállalásban és a számon kérhetőségben. A szüleink jó erkölcsre, tisztességre nevelték. Emlékszem, szinte gyerek volt, amikor tizenhét évesen bevonult a hadseregbe. Mire visszajött, kész férfi lett, akinek határozott értékrendje van. Chip szeret a szabadidejében vadászni és horgászni. Szereti a sportot, az autóversenyeket és a motorozást. 358 Szívesen van együtt a családjával. Chip Frederick börtönőri és katonai múltja Mielőtt aktív állományba helyezték, és Irakba küldték volna, Chip Frederick 1996 decemberétől öt évig felügyelőként dolgozott egy kisebb befogadóképességű, közepes biztonsági fokozatú börtönben a Virginia állambeli Dillwynben. Általában 60–120 elítélt felügyeletét látta el. Marthát egy intézményi képzésen ismerte meg, amelyet leendő felesége vezetett. Frederick szinte kifogástalanul végezte munkáját, megrovást egyetlenegy alkalommal kapott, azt is azért, mert nem megfelelő egyenruhát viselt. Egy elítélt öngyilkossági kísérletének meghiúsításáért elismerésben részesült. A rendszeres időközönként készített teljesítményértékelések rendelkezésemre bocsátott anyagában olvasható megfigyelések jól illusztrálják, milyen zökkenőmentesen állt Chip a börtönőri pályára. „Frederick felügyelő a kijelölt feladatokat próbaideje alatt magas színvonalon teljesítette. Minden hivatalosan előírt elvárásnak megfelelt.” (1997 áprilisa) Egy szeplő: „Következetesebben kell fellépnie a körletben, létszámellenőrzéskor meg kell követelnie a vigyázzállást.” (1997 novembere) A hat mért szempont közül öt esetben teljesítménye „az elvárásoknak megfelelt”, egy tekintetben teljesítménye „kielégítő, de fejlődnie kell”: a létszámellenőrzések kezdeményezése és levezénylése nem az erőssége. (Emlékeznek még, milyen nehezen ment eleinte börtönkísérletünkben is a létszámellenőrzés?)

Ezt leszámítva egyöntetűen pozitív jellemzést kap: „Kitűnő felügyelő, megfelelő vezetői képességekkel rendelkezik.” „Megjelenése minden elvárást felülmúl.” (1998 novembere) (A kulcsokra és eszközökre öltözékéhez hasonlóan pedánsan odafigyel. Minden más szempontból „az elvárásoknak megfelel.”) „Frederick felügyelő minden kritériumnak megfelel, és minden adottsága megvan, hogy kiváló körletfelügyelő váljék belőle.” „Frederick felügyelő kitűnő munkát végez, mindenkor odafigyel az elítéltek ellenőrzésére és biztonságos őrzésére.” „Frederick felügyelő mindig ápolt és tiszta, cipője kifényesítve, büszkének tűnik az egyenruhájára.” (1999 novembere) „Frederick felügyelő gondoskodik szolgálati helye folyamatos biztonságáról és tisztán tartásáról.” „Frederick felügyelő mindig a szolgálatnak megfelelő öltözéket viseli. Szolgálatban a megjelenése kifogástalan.” „Munkatársaival és a fogvatartottakkal egyaránt jó együttműködést alakított ki. Pontosan tudja, mi a feladata, az irányelveket és előírásokat pontosan ismeri. Másoknak minden nehézség nélkül segítséget nyújt a munkában.” (2000 októbere) Ivan „Chip” Frederickről egyre kedvezőbb értékelések készülnek, végül eléri az „elvárásokon felül teljesít” minősítést. Tanulságos azonban az egyik utolsó értékelés egy fontos megállapítását is idéznünk: „Teljesítményét rajta kívül álló tényezők nem befolyásolták.” Fontos ezt észben tartanunk, mert véleményem szerint a „rajta kívül álló szituációs tényezők” Abu Ghraibban teljesítményét nagyban befolyásolták. A 2001 májusában készült záróértékelésében Frederick kitűnő minősítést kap: „Frederick felügyelő körletfelügyelőként nagyon jó munkát végez. A fogvatartottakkal jól kommunikál.” „Frederick felügyelő magatartása és megjelenése kifogástalan.” „Frederick felügyelő az írásban kapott irányelveknek megfelelően nagyon jól végzi munkáját.” „Frederick felügyelő létszámellenőrzéskor nagyon jól végzi feladatát.” Chip Frederickből kétségtelenül értékes szakember lett, aki igen hatékonyan dolgozott, ha egyértelmű előírásokat és írásban kapott irányelveket kellett betartania. Tapasztalati úton tanult, a rendszeres szakmai útmutatás és visszajelzés a hasznára vált. Az is kiderül, milyen fontos számára a megjelenés és ápoltság, a szakszerű eljárás. Ezek a tulajdonságok Chip identitásának központi elemei, melyek az Abu Ghraib-i börtönre és különösen az 1A blokkra éjszakánként jellemző borzalmas viszonyok miatt nem érvényesülhettek. Chip 1984-ben lépett be a hadseregbe, elsősorban a pénz és a tapasztalatszerzés motiválta, és mert együtt akart maradni a barátaival. Az idő tájt ez hazafias vállalásnak számított. Több mint tizenegy évig szolgált a Nemzeti Gárda katonai műszaki alakulatánál, és további tíz évet szolgált a tartalékos katonai rendőrségnél. Katonai múltjában az egyetlen elmarasztalást azért kapta, mert pályafutása kezdetén alakulatától egy ízben elkésett. Aktív

állományba helyezése után 2003 májusában először Kuvaitba küldik, majd egy Bagdadtól keletre fekvő faluba, Al-Hillahba vezénylik, ahol fél tucat barátja 359 is a 372. katonairendész-században szolgál. Nagyszerű misszió volt, a helyiek kedveltek minket. Jelentősebb incidensek, sebesülések nem történtek. Távozásunkig békés volt a helyzet. Fontos volt számomra, hogy tudjak valamit a kultúrájukról, kicsit arabul is megtanultam, és igyekeztem kommunikálni az emberekkel. A kissrácoknak [a faluban] küldtem pár zacskó cukorkát. A gyerekek mindig üdvrivalgással fogadtak. Odafigyelt a gyerekekre, megnevettette őket, és közös játékra is szakított időt – erre Chip Frederick különösen büszke. Az ápolt külsőt ekkor még fenn tudta tartani. Egyenruháját kimosta, megszárította, majd „kivasalta” – az ágydeszkára helyezte, rátette a matracot, és egy hétig rajta aludt. Ő volt az egyetlen katona, akinek él volt a nadrágján, ugratták is emiatt, de nem törődött vele, „mert én ilyen vagyok, nem szeretem a hanyagságot”. Maximalistának mondja magát, akinek fontos, hogy minden „szépen, rendben és tisztán legyen tartva”. Rendmániájával feleségét olykor „megőrjítette”. Nagyfokú rendszeretetével kénytelen volt felhagyni Abu Ghraibban, ahová 2003 októberében érkezett. Chip Frederick katonaként odaadóan szolgálta hazáját, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy az évek során tizenhat alkalommal tüntették ki. Egy, az Abu Ghraib-i börtönben történt, lövöldözéssel végződő incidens megfékezéséért ismét kitüntetésre terjesztették elő, de a visszaélések napvilágra kerülése miatt nem kapta meg. Mindenesetre úgy vélem, példás előéletű volt ez az ember, akit utóbb a „hitvány katonák” kategóriájába soroltak. Pszichológiai vizsgálatok Chip IQ-ja átlagosnak mondható az IQ-teszt verbális és teljesítményt mérő részpróbái alapján. A személyiségét és az érzelmi működését vizsgáló teszteljárások validitásmutatóival a hazugságra, a védekezésre és a hamis válaszadásra való hajlamot mérték. Chip semmiféle tendenciát nem mutatott önmaga túl pozitív vagy túl negatív beállítására. Fontos azonban kiemelnünk a végkövetkeztetést, amelyet a vizsgálatot végző katonapszichológus fogalmaz meg: „a validitásmutatók azt jelzik, hogy a vizsgált személy erkölcsileg erényes egyénnek mutatja be magát”. Ezenkívül a standardizált teszt eredménye szerint Chip Frederick „nem rendelkezik szadista vagy patologikus hajlamokkal”. Ez a következtetés erőteljesen azt sugallja, valójában

megalapozatlan a katonai és kormányzati vezetők hivatkozása, arra, hogy a visszaélések diszpozíciós („rossz alma”) okokra vezethetők vissza. A teszt eredménye arra utal, hogy a vizsgált személy egyik alapvető motivációja gondoskodó és támogatást nyújtó kapcsolatok kialakítása és fenntartása. Valószínűleg szolgálatkész, könnyen kezelhető, békülékeny, ugyanakkor olyan kapcsolatokat keres, melyekben támaszkodhat másokra, érzelmi megerősítést, szeretetet, gondoskodást és biztonságot kaphat. Emiatt többnyire vonakodik negatív érzései kinyilvánításától, mert attól tart, ezzel elriaszthat másokat magától. Alkatából adódóan valószínűleg békességre törekszik, kerüli a konfliktusokat. Nagyfokú igénye van a biztonságra, a kötődésre, arra, hogy mások törődjenek vele, feltehetően nem szívesen van egyedül. A biztonság fenntartása érdekében hajlamos 360 lehet engedni mások kívánságainak. Chip Frederick személyiség-felmérésének független értékelését dr. Larry Beutler klinikai szakpszichológus végezte, aki jelentős mértékben egyetért a klinikai katonapszichológus következtetéseivel. Először is megállapítja, hogy „a felmérés eredményei megbízható és érvényes indikátoroknak tekinthetők 361 [Frederick] jelenlegi állapotára vonatkozóan.” Dr. Beutler a következőket emelte ki: „…Súlyos patológiának semmi nyoma… Nem mutat komoly személyiségpatológiát vagy súlyosabb mentális, illetve tanulási zavart.” Azaz Chip Frederick nem rendelkezik pszichopátiás személyiségjegyekkel, amelyek munkakörnyezetében lelkifurdalás nélkül visszaélésekre hajlamosítanák. Nem volt kimutatható nála szkizofrénia, depresszió, hisztéria vagy egyéb jelentősebb pszichés patológia, vagyis minden tekintetben a „normális, egészséges tartományba” volt sorolható. Dr. Beutler szakvéleményében aggodalmakat fogalmazott meg Chip vezetői képességeivel kapcsolatban, különösen összetett, embert próbáló helyzetekben, amilyenekben Abu Ghraibban része volt: A vizsgálat eredményei arra utalnak, hogy új helyzetekben romlik az adekvát reagálóképessége és a változáshoz való alkalmazkodása, illetve elveszíti személyisége rugalmasságát. Feltehetően határozatlan, bizonytalankodó, ha döntést kell hoznia, és ebben mások segítségére támaszkodik… Igényli, hogy értékesnek érezze magát, és erőfeszítéseit elismerjék, nagymértékben mások útmutatására hagyatkozik egy-egy feladat meghatározásában és következetes végrehajtásában, illetve a döntéshozatalban… Könnyen bízza magát mások irányítására, és annak ellenére, hogy igyekszik „azt tenni, ami helyes”, a körülmények hatására, a tekintélynek és

társai nyomásának engedve valószínűleg túlságosan könnyen megadja magát. Az elemzésekből egyértelműen kiderül, hogy a vezetői stílusokat kutató szakemberek különbségtétele szerint Frederick törzsőrmesterből jó szociálisemocionális (kapcsolatorientált) vezető, de kevésbé jó feladatorientált vezető lenne. A kapcsolatorientált vezető érzékenyen reagál munkatársai igényeire, és olyan tevékenységekben vállal részt, amelyek a csoportba tartozás pozitív jellegét erősítik. A feladatorientált vezető a csoport célkitűzéseinek teljesítése érdekében az irányítás formálisabb aspektusaira összpontosít: munkaprogram és sztenderdek meghatározása, feladatok elosztása, informatív visszacsatolás. Ideális esetben egy csoportnak a vezetője mindkét képességgel rendelkezik, de a munkát nem ritkán több vezető osztja fel egymás közt attól függően, ki milyen vezetői adottságok birtokában van. Jó kapcsolatorientált vezetők helyett a csoportoknak a nem egyértelmű helyzetekben, amelyekben az igények folyamatosan változnak, és nincsenek nyilvánvaló célkitűzések (erre klasszikus példa az 1A blokkban előállt helyzet), nagyobb szükségük van hatékony, feladatorientált vezetőkre. Eltérő vezetői vagy büntetés-végrehajtási környezetben Chip feltehetőleg jól boldogult volna, de ott és akkor egyszerűen nem ő volt a megfelelő ember a vezetői feladatok ellátására. A szervezeti környezetben előforduló lelki kiégés mértékének és típusának elsődleges felmérését én végeztem el Chip Frederickkel. Arra kértem, idézze fel, milyen munkafeltételek között dolgozott Abu Ghraibban. A kiégést vizsgáló kérdőívvel (MBI) az egyén és a munkakörnyezete közötti kapcsolat három aspektusa értékelhető: érzelmi kimerültség, cinizmus és egyéni munkahatékonyság. A kérdőívet Christina Maslach dolgozta ki. Utóbb a kérdőíven tovább finomított, és a témában további kutatásokat végzett dr. Michael Leiterrel, akit Frederick válaszainak „vak” elemzésére kértem fel 362 (vagyis sem azt nem tudta, kicsoda a „kliens”, sem azt, hol dolgozott). Dr. Leiter szakvéleménye szerint Chip aktuális állapotát mutató személyiségprofilja a három mért dimenzióban kapott pontszámok alapján szokatlan jellegű kiégést jelez. A munkahelyi kiégésre általában együttesen jellemző a nagyfokú kimerültség, a fokozott cinizmus és az egyéni munkateljesítmény alulértékelése. Chip Frederick a cinizmusnak és a negatívan értékelt egyéni munkahatékonyságnak kevés jelét mutatta, viszont nagyfokú érzelmi kimerültség jellemezte: A személyiségprofilja alapján rendkívül kimerült, ami a kiégés meghatározó sajátsága. A regenerációs fázisokban nem jut elég pihenéshez, munkájától nem tud szabadulni, nem tud feltöltődni energiával, ami krónikus kimerültséghez vezet. Pillanatnyilag az

állapota nyilvánvalóan ellentétben áll önmagáról alkotott képével: úgy gondolja, komoly munkaterheléssel is meg tud birkózni, de a jelenlegi körülmények között erre nem képes… A profil alapján más munkakörülmények között feltehetően eredményesen és lelkesen közreműködő személy lehet. Kognitív pszichológiai kutatásokban kimutatták, hogy a legkülönfélébb feladatok teljesítését megnehezítik az egyén szellemi erőforrásait túlzott mértékben megterhelő feltételek, például a krónikus stressz és több feladat egyidejű végzése. Ha az elme túlterhelt, romlik az emlékező- és problémamegoldó képesség, valamint az ítéletalkotási és döntéshozatali 363 képesség. Véleményem szerint Chip kognitív képességeinek szokásos szintjén valóban sokat rontott a munka szélsőséges terhe és mindaz, amit a helyzet kezelése új szolgálati helyén éjszakáról éjszakára megkövetelt tőle. Mindezt ne feledjük, amikor figyelmünket a dr. Leiter által említett „munkakörülményekre” irányítjuk. Nézzük meg Chip szemszögéből, hogy milyen lehetett az 1A blokkban az éjszakai szolgálat. Korábban arra kértem olvasóimat, képzeljék magukat egy-egy szociálpszichológiai kísérlet alanyának a helyébe. Most azt kérem, képzeljék magukat Chip Frederick helyébe, méghozzá 2003 októbere és decembere között. A helyzet: lidércnyomás az 1a blokkban A büntetés-végrehajtásban szerzett korábbi tapasztalatai miatt Frederick törzsőrmestert a tartalékos katonai rendőrök egyik kisebb, éjszakai szolgálatot teljesítő egységének az irányításával bízták meg Abu Ghraibban. Négy blokkot felügyelt „kemény terepen”, azaz betonépítményben, nem a szögesdróttal körülvett sátortáborokban. Az 1A blokkban alakították ki a különleges kihallgatási központot, ahol az „őrizetbe vett” személyeket (a Titan Corporation megbízásából) általában tolmács segítségével civilek hallgatták ki, akiknek a tevékenységét meglehetősen felületesen ellenőrizte a katonai hírszerzés, a CIA és más szolgálatok. A 372. tartalékos katonairendész-század (Maryland államból) 2003 októberében váltotta fel a Nemzeti Gárda 72. katonairendész-századát. Ekkor Frederick törzsőrmester feladata mintegy négyszáz fogvatartott felügyelete volt. Eleinte még megbirkózott a rábízott összetett feladatokkal, jóllehet otthon nagyságrenddel kevesebb, úgy száz fogvatartott felügyeletét látta el. Nem sokkal Bush elnök „küldetés teljesítve” bejelentése után azonban elszabadult a pokol. Az amerikai és a koalíciós erők megszállása elleni tiltakozásul a helyiek terrorakciókat hajtottak végre, és felkelések robbantak ki. Senki nem sejtette

előre, milyen kiterjedt, jól szervezett és sok áldozatot követelő események következnek be, melyek megfékezése egyre reménytelenebbnek tűnt. Az események irányíthatatlanná váltak. A katonatársak halála miatt érzett bosszúvágy félelemmel és bizonytalansággal párosult. Az atrocitások helyszínén nagyarányú letartóztatások kezdődtek, egész családokat, különösen felnőtt férfiakat vettek őrizetbe. Mindenkit begyűjtöttek, aki kicsit is gyanús volt. Ekkora megterhelés alatt a rendszer képtelen volt a megfelelő működésre. Az őrizetbe vett személyek nyilvántartásba vétele és a feltehetőleg birtokukban lévő információ értékének felmérése elmaradt, az alapvető erőforrások elégtelenek voltak a novemberre megkétszereződő, decemberre majdnem megháromszorozódó és az ezer főt is meghaladó fogvatartotti létszám kezelésére. Ez a tömérdek ember mind Chip Frederick felügyelete alá tartozott, emellett ő volt vagy egy tucat katonai rendőr irányítója, és az 50–70 fős iraki börtönszemélyzet felügyeletét is ő látta el. A különféle cselekmények miatt fogvatartott több mint 1000 iraki személyt a 2-es, 3-as és 4-es blokkban iraki börtönőrök őrizték, akikről köztudomású volt, hogy baksis fejében fegyvert és tiltott árut csempésznek be a foglyoknak. A legtöbb fogoly a huszonéves korosztályba tartozott, de akadt köztük legalább ötven fiatalkorú, valamint voltak tízéves gyerekek és hatvanéves meglett emberek is – együtt voltak összezárva a nagyobb méretű cellákban. A női foglyokat, köztük prostituáltakat, az iraki tábornokok, illetve a Szaddám Huszein pártjában vezető tisztséget betöltő személyek feleségeit az 1B blokkban tartották fogva. Az 1A és az 1B blokkban egyidejűleg általában ötven-ötven fő volt őrizetben. Kiképzés és felelősség Zimbardo: Milyen kiképzésben részesült, mielőtt börtönőr, a 364 börtönőrök vezetője lett ebben a börtönben? Frederick: A feladatra semmiféle kiképzést nem kaptam. Mozgósításunkkor Fort Lee-ben kb. negyvenöt perces előadást tartottak nekünk az arab kultúráról, ami lényegében abból állt, hogy ne beszéljünk politikáról, se vallásról, ne szidalmazzunk senkit, és senkit ne nevezzünk „tevezsokénak”, „abroszfejűnek”, „rongyos fejű arabnak”. Z: Hogyan felügyelték a munkáját, és elöljárói hogyan kérték számon a feladatokat? Frederick: Sehogy. Z: Ki volt a közvetlen felettese, akinek jelentést tett?

Frederick: Snyder főtörzsőrmester. Négy blokkért voltam felelős, ő meg az én munkámért, és így ment felfelé. Rangban a következő Brinson százados volt, utána jött Reese százados és Phillabaum alezredes. Frederick törzsőrmester délután négykor vette fel a szolgálatot és tizenkét óra múlva, hajnali négykor tette le. Elmondása szerint elöljárói ritkán voltak jelen éjszaka, a szolgálat első óráiban is csak elvétve tartottak rövid szemlét. Snyder főtörzsőrmester nem gyakorolt semmiféle felügyeletet, mert nem rendelkezett büntetés-végrehajtási tapasztalattal. Chip több alkalommal is változtatásokra tett javaslatot elöljáróinak. Frederick: Például javasoltam, hogy tiltsák meg, hogy a fogvatartottakat a zárkaajtóhoz bilincseljék, és hogy az öncsonkítókat leszámítva a foglyok ne lehessenek ruhátlanok. Szóvá tettem, hogy képtelenség a mentálisan zavart személyeket kordában tartani… Amikor odakerültem, szinte azonnal szabályok és eljárásrendek bevezetését kértem… Együtt tartottunk elzárva fiatalkorúakat, férfiakat, nőket és elmebetegeket, ez a katonai törvények megsértése. Z: Tehát megpróbált szólni az elöljáróinak? Frederick: Szóltam én minden magasabb rangú személynek… Általában azt válaszolták, végezzem a munkám, ahogy tudom, tartsam az eddigi jó színvonalat, ez a katonai hírszerzés elvárása. Chip Frederick elmondása szerint más alkalmakkor elöljárói élcelődtek vele, olykor megfeddték folytonos panaszai miatt. A lehetőségek szerint kell eljárnia, közölték vele, igazodnia kell a háborús övezetben uralkodó körülményekhez. Nem a dillwyni börtönben volt Virginia államban, az egyszer biztos. Világos, írásba foglalt eljárásrendeket, hivatalos irányelveket, útmutatást soha nem kapott. Semmiféle szakmai támogató rendszer nem segítette. Magára maradt. Alapvető igényei és az általa vallott értékek nem érvényesülhettek. Ennél kedvezőtlenebb munkakörülmények közé nem is kerülhetett volna. A kudarc borítékolva volt. Folyamatos éjszakázás Chip Frederick napi tizenkét órát dolgozott, ráadásul tette ezt a hét minden napján, kerek negyven napig, egyetlen szabadnap nélkül! Ezután kapta első szabadnapját, majd két hétig ismét egyvégtében dolgozott, csupán ettől kezdve járt rendszeresen négy éjszaka után egy szabadnap. Az ilyen

munkabeosztást semmilyen foglalkozásban nem tartanák emberségesnek. Talán a szakképzett börtönszemélyzet hiánya miatt, talán érdektelenségből, de elöljárói nem foglalkoztak azzal, milyen iszonyatos teher hárul Chip Frederickre, és a munka okozta stressz és kiégés lehetséges következményeivel sem számoltak. Azt kellett tennie, amit mondtak neki, és tilos volt panaszkodnia. Hová ment hajnali négykor, miután tizenkét órás szolgálata lejárt? Egyszerűen a börtön másik végébe, a szálláshelyére – egy zárkába! Megközelítőleg kétszer háromméteres zárkában aludt, amelyben nem volt illemhely, viszont hemzsegtek benne a bogarak. A zárka mocskos volt. Beszélgetésünk során elmondta: „Nem találtam takarítószert a körletek tisztántartásához. Pocsék volt a szennyvízelvezetés. Az ürülék felgyűlt a mobilvécékben. Mindent elborított a szemét, minden rohadt… Durva volt. Emberi maradványokat is látni lehetett… Egy csapat elvadult kutya kóborolt a börtön területén. [A kutyák még abból az időből maradtak ott, amikor Szaddám Huszein foglyokat végeztetett ki, akiket többnyire a börtön területén temettek el. És a kutyák kiásták a maradványokat.] Mire hajnalban végeztem, agyilag ki voltam facsarva, semmi másra nem vágytam, csak alvásra.” Kimaradt a reggeliből és az ebédből, naponta többnyire csak egyszer étkezett, általában konzervet vagy előrecsomagolt, nem túl ízletes készételt. „Az ellátandó katonák nagy létszáma miatt kis adagokat kaptunk. Rengeteg kekszet ettem” – mesélte. Ennek a sportos és társaságkedvelő embernek az is gondot jelentett, hogy le kellett mondania a testedzésről, mert folyamatosan kimerült volt, és szolgálatbeosztása miatt cimboráival sem tudott találkozni. Élete egyre inkább kizárólag a börtön felügyelete és az irányítása alá beosztott tartalékos katonai rendőrök körül forgott. Hamarosan ők jelentették neki a „referenciacsoportot”, az új saját csoportot, amely végül jelentős mértékben befolyásolta. „Totális helyzetbe” került, olyanba, amely a pszichológus Robert Jay Lifton leírása szerint megkönnyíti a beszűkült tudatállapot kialakulását. Sokan mások az éjszakában Az 1A blokkban éjszakánként két tartalékos katonai rendőr, Charles Graner szakaszvezető és Megan Ambuhl szakbeosztású katona teljesített szolgálatot a leggyakrabban. Ilyenkor Graner látta el az 1A blokk közvetlen felügyeletét, mivel Chip Frederick más börtönrészlegeket is felügyelt, és mozgásban volt. Amikor Graner és Ambuhl nem volt szolgálatban, helyettesítésüket általában Sabrina Harman szakbeosztású katona és olykor Javal Davis őrmester látta el. Lynndie England őrvezető írnok volt, de gyakran meglátogatta barátját,

Charles Granert. Lynndie England huszonegyedik születésnapját az 1A blokkban ünnepelte. Armin Cruz szakbeosztású katona a 325. katonai felderítő zászlóaljból szintén gyakran megfordult a blokkban. Ott voltak még a „kutyások”, akik azzal a céllal jöttek a blokkba, hogy a foglyokat munkakutyáikkal megfélemlítve beszédre kényszerítsék, illetve, hogy a cellákból kizavarják a rabokat, ha felmerült a gyanú, hogy fegyverhez jutottak. Olykor pusztán erődemonstrációból is megjelentek. Öt „kutyás” egységet küldtek Abu Ghraibba 2003 novemberében, amelynek tagjai ezt megelőzően a Guantánamói-öbölben létesített börtönben „gyakoroltak”. (Utóbb Michael Smith őrmestert és Santos Cardona törzsőrmestert a fogolykínzásokban bűnösnek találták.) Néhány civil is megfordult itt a Titan Corporationtől, az ő feladatuk volt a felkelésekkel és terrorcselekményekkel kapcsolatban feltehetőleg információval rendelkező foglyok kikérdezése. Gyakran tolmácsot is hoztak magukkal. Az FBI, a CIA és a katonai hírszerzés munkatársai is végeztek különleges kihallgatásokat. Talán nem meglepő, hogy magas rangú katona ritkán jelent meg az éjszaka kellős közepén. A börtönparancsnok Karpinski – egy alkalmat leszámítva, amikor egy tévéstábot kísért végig – Chip szolgálati ideje alatt nem fordult meg az 1A–1B blokkokban. Egy tartalékos, aki öt hónapig Abu Ghraibban szolgált, arról számolt be, hogy Karpinskit ottléte alatt mindössze kétszer látta. Egyikmásik tiszt olykor késő délután rövid szemlét tartott. Chip Frederick ezen ritka alkalmakat ragadta meg, hogy a felmerülő problémákról tájékoztassa őket, és gyakorlati javaslatokkal álljon elő – egy sem valósult meg belőlük. Különféle személyek fordultak meg a két blokkban, akik nem viseltek egyenruhát, és nem voltak azonosíthatók. Senkinek nem volt felhatalmazása személyi okmányaik ellenőrzésére, így teljes névtelenségben működhettek. A katonai szabályokkal ellentétesen civil külsősök adtak utasítást a katonai rendőröknek, amikor egy-egy foglyot kihallgatásra kellett előkészíteni. Szolgálatban levő katonák civilek parancsának nem kötelesek engedelmeskedni. Ez a határvonal egyre inkább elmosódott, mivel a katonai hírszerzés által korábban ellátott feladatok egy részét fokozatosan külsős civil alkalmazottak vették át. Hazaküldött leveleiből és e-mail üzeneteiből egyértelműen kiderül, hogy Chip és az 1A blokkban szolgáló tartalékosok fő feladata a hatékony kihallgatások előkészítése volt. „A katonai hírszerzők dicsérik a munkánk.” „A kihallgatásokon elvileg tilos ott lennünk, de kivételt tesznek velünk, mert kedvükre való, ahogy a részleget irányítom.” Azzal is eldicsekszik, milyen kitűnően végzik emberei a tőlük kért feladatokat: a kihallgatandó fogvatartottak puhítását. „Úgy bánunk velük, hogy könnyebben szóra bírhassák őket… Munkastílusunk hatására pár óra alatt igen nagy arányban törnek meg.” Levelezésében Chip Frederick többször megjegyezte, hogy Abu Ghraibban mindent a katonai hírszerző csoportok uraltak, tagjaik közt CIA-tisztek, tolmácsok, magáncégek kihallgatási szakértői is előfordultak. Elmondása

szerint a kihallgatást végző személyeket nem tudta azonosítani, mert szándékosan nem fedték fel kilétüket. Elvétve mondták meg a nevüket, egyenruhájuk alapján nem voltak azonosíthatók; többnyire nem is viseltek katonai öltözéket. Chip elbeszélése egybevág a médiából ismert beszámolókkal arról, milyen hangulatot teremtett Sanchez tábornok, aki rendíthetetlenül hitt abban, hogy titkolódzással és kíméletlen kihallgatási módszerekkel lehet a leghatékonyabban hasznosítható információhoz jutni. A börtönben szolgálatot teljesítő amerikai katonai állományra vonatkozó szabályok egy része megkönnyítette a felelősségre vonás elkerülését, ami részben megnyithatta az utat a visszaélések előtt. Egy keltezés nélküli, „Operatív útmutató” címet viselő dokumentumban, amely a fokozottan biztosított 1A blokkra vonatkozik, ez áll; „Az MI [military intelligence – katonai felderítő] rövidítés az elkülönített részlegben nem használható.” „Továbbá ajánljuk, hogy az elkülönített részlegben működő katonai állomány tagjai valódi személyazonosságukat a különleges őrizetben lévők előtt a lehető legkisebb mértékben fedjék fel. Maximálisan ajánlatos azonosításra nem alkalmas egyenruha viselete. Az elkülönített részlegben az állomány tagjai 365 NEM szólíthatják egymást valódi nevükön és rangjukon.” A börtönben alkalmazott szélsőséges módszerek Chip Fredericktől kapott leírását alátámasztják a hadsereg vizsgálatai. Megállapították, hogy a börtönben dolgozó tartalékosokat felbátorították a kihallgatásra kijelölt iraki 366 foglyok fizikai és mentális felkészítésére. A katonai rendőrök feladata a fogva tartás, míg a katonai hírszerzés dolga az információgyűjtés. A kettő közötti hagyományos határ összemosódott azáltal, hogy a tartalékosok közreműködését igényelték a fogvatartottak kényszervallatásra való előkészítésében. A legsúlyosabb visszaélések egyes eseteiben a katonai hírszerzés ügynökeit is bűnösnek találták. Chip Frederick tizenöt-húsz „kísértetfoglyot” is őrzött, vagyis olyan személyeket, akiket egyéb kormányügynökségek helyeztek el a börtönben. Mivel a feltevések szerint ezek a fogvatartottak értékes információval rendelkező magas rangú tisztségviselők voltak, a kihallgatást vezetők szabad kezet kaptak, bármiféle eszközt alkalmazhattak. A fogvatartottak azért kapták a „kísértet” jelzőt, mert a börtön hivatalos nyilvántartásában nem szerepeltek, személyazonosságuk rejtve maradt. Chip bizalmasan elmondta: „Az egyiket 367 láttam, a Delta Force emberei nyírták ki. De senkit nem érdekelt, mi 368 történik.” Egy másik „fickót” a haditengerészet speciális egysége (SEALs) csúnyán megvert, egy CIA-ügynök kihallgatás közben felakasztotta a fogasra, és miután megfulladt, jég közé helyezve hullazsákba rakták, karjába infúziót kötöttek, mert gyilkosai azt a látszatot igyekeztek kelteni, hogy az illető beteg, és reggel kórházba szállítják. Mielőtt a tetemtől egy taxisofőr

közreműködésével megszabadultak volna, az éjszakai szolgálatot teljesítők közül néhányan (Graner és Harman) lefényképezték magukat az áldozattal. Bizonyára hozzájárult a visszaéléseket nem tiltó új normák kialakulásához, hogy az éjszakás őrök szemtanúi voltak számos ehhez hasonló szomorú visszaélésnek, melyet az 1A blokkban megjelenő „látogatók” követtek el. Ha büntetlenül lehet gyilkolni, akkor mi baj származhat abból, ha megfélemlítik vagy megalázzák az engedetlen foglyokat? A félelem tényezője A börtönfalakon belül volt mitől félni – nemcsak a foglyoknak, hanem Chip Fredericknek és az összes börtönőrnek is. A legtöbb börtönben a fogvatartottaknak bőven van idejük, és a leleményesebbek szinte bármiből képesek fegyvert készíteni. Abu Ghraibban az ágyakról, ablakokról letört fémdarabokból, törött üvegből és kihegyezett fogkeféből állítottak elő fegyvert. Ha valaki kevésbé volt találékony, de volt pénze, lefizette az iraki őröket, akik kést, bajonettet, lőfegyvert és lőszert csempésztek be. Baksis fejében az őrök üzeneteket és leveleket is továbbítottak a foglyok és hozzátartozóik között. Amikor Chip Frederick egysége felváltotta a 72. katonairendész-századot, a bajtársak figyelmeztették Chipet, hogy az iraki börtönőrök többnyire könnyen megvesztegethetők – szökési kísérletekben is segédkeztek, információval, alaprajzzal, ruhával és fegyverekkel látták el a szökevényeket. Kábítószert is becsempésztek a foglyoknak. Névleg Frederick volt az iraki őrök vezetője, ám ők megtagadták a blokkok ellenőrzését, általában körleten kívül tartózkodtak, egyszerűen asztalhoz ültek, dohányoztak és beszélgettek. Többek közt ez is forrása volt a sikertelenségnek és stressznek, ami egyre inkább nyomasztotta a részlegek biztonságos működéséért felelős Chip Fredericket. A fogvatartottak rendszeresen rátámadtak az őrökre, szóban és tettlegesen; volt, aki az őröket ürülékkel dobálta meg, mások hosszúra növesztett körmükkel az őrök arcába martak. Az egyik legriasztóbb és legváratlanabb incidensre 2003. november 24-én került sor. Az iraki őrök kézi lőfegyvert, lőszert és bajonettet csempésztek be az egyik cellába, ahol egy feltételezett felkelőt, egy szír férfit tartottak fogva. Chip és emberei tűzharcba keveredtek vele, de végül sikerült a szír férfit megfékezniük. Az eset mindenkit állandó éberségre intett, és az őrök egyre inkább rettegtek egy halálos kimenetelű támadástól. A sokszor ehetetlen és elégtelen mennyiségű étel miatt a foglyok fellázadtak. Valószínűsíthetők voltak a lázadások akkor is, ha aknatámadás érte Abu Ghraibban a „puha terepet”. Mint említettük, a létesítményt folyamatosan lőtték, a támadásokban őrök és foglyok egyaránt megsebesültek, többen meghaltak. „Folyamatosan rettegtem” – vallotta meg

nekem Chip. „Féltem az aknatámadásoktól, a rakétáktól, a lövöldözésektől. Irak előtt soha nem tartózkodtam háborús övezetben.” De össze kellett szednie magát, hiszen az ő felügyelete alá tartoztak a fogvatartottak, a katonai rendőrök és az iraki őrök. A helyzet azt követelte meg Chip Fredericktől, hogy ne mutassa ki félelmét, hanem higgadt és megfontolt ember benyomását keltse. A kifelé mutatott látszólagos nyugalma és a benne dúló lelki zűrzavar közötti feszültséget tovább fokozta a befogadandó foglyok áradata és elöljárói egyre erőteljesebb nyomása „hasznosítható információ” felmutatására. Chip Frederick félelmét elfojtva, stresszes állapotban, kimerülten végezte a számára új és összetett munkát. Ne feledkezzünk meg az alapértékei – rend, ápoltság és tisztaság – és az őt körülvevő állandó káosz, mocsok és rendezetlenség közötti ellentmondásról se. Elmondása szerint „gyengének” érezte magát, mert „senki nem működött együtt velem. A hely jobb működtetése érdekében semmin nem tudtam változtatni.” Kezdte névtelennek érezni magát, mert „senki nem figyelt oda a véleményemre. Számonkérés meg egyszerűen nem létezett.” A sivár fizikai környezet a személyek névtelenségével párosult, különösen amióta szokássá lett, hogy szolgálatban a katonai rendőrök nem viseltek szabályos egyenruhát. A körülöttük jövőmenő látogatók és civil kihallgatók többnyire szintén névtelenek maradtak. A különféle feladatokat ellátó magáncégek alkalmazottai közül szinte senkit nem lehetett könnyen azonosítani, és a narancssárga rabruhát viselő, illetve ruhátlan foglyok látszólag végtelen tömegében sem lehetett az embereket megkülönböztetni egymástól. Ennél szélsőségesebb, deindividuációt előidéző környezetet el sem lehet képzelni. Párhuzamok: őrök Abu Ghraibban és a stanfordi börtönkísérletben Az Abu Ghraibban kialakult munkakörülmények áttekintése után lássuk, milyen párhuzamok vonhatók a Chip Frederick és őrtársai által átélt lélektani állapotok és a stanfordi őrök által tapasztaltak között. A hely és a személyek anonimitása miatt beinduló deindividuációs folyamatok egyértelműek. A foglyok dehumanizációja nyilvánvaló már csak puszta létszámuk, kényszerű meztelenségük és egyforma külsejük miatt is, ráadásul az őrök még a nyelvüket sem értették. Ken Davis, aki szintén éjszaka teljesített szolgálatot, utóbb egy televíziós dokumentumfilmben elmondta, hogyan férkőzött a katonák gondolkodásába a dehumanizáció: „Semmiféle kiképzést nem kaptunk, nem tudtuk, miből áll a börtönőrök munkája. Azt mondták, hagyatkozzunk a fantáziánkra. Dolgozzuk meg őket. Törjük meg őket. Amint megérkeztek a rabok, zsákot húztak a fejükre. Gyorsrögzítővel összekötötték a kezüket, földre taszították őket, volt, akit levetkőztettek. Azt mondták, úgy kell bánni velük, mint a kutyákkal. [Ugye ismerős?] Azután már így is

gondolunk rájuk, és egyszer csak úgy tekintünk rájuk, mintha nem is emberek lennének, és akkor elkezdünk olyasmit tenni velük, amire álmunkban sem 369 gondoltunk volna. És ettől fogva rémisztő az egész.” Az unalom mindkét börtönkörnyezetben jelen volt. Amikor minden rendben ment, hosszúnak bizonyultak az éjszakai órák. Az unalom cselekvésre késztetett, amitől némi izgalom, változatosság keletkezett. Az őrök mindkét esetben maguk kezdeményezték, hogy „történjen valami”, ami érdekes vagy szórakoztató. Mindezen természetesen az is súlyosbított, hogy nehéz és összetett munkájuk végzésére nem képezték ki az őröket, ráadásul senki nem felügyelte a munkájukat, így a felelősségre vonástól sem kellett tartaniuk. A rendszer működtetői mindkét börtönben jóváhagyták az őrök totális hatalomgyakorlását. Abu Ghraibban az őrök rettegtek, hogy lázadásra vagy szökésre kerül sor, ahogy a stanfordi börtönőrök is, bár nekik kevésbé súlyos következményekkel kellett számolniuk. Aránylag emberséges stanfordi börtönünkhöz képest Abu Ghraibban tagadhatatlanul gyilkos viszonyok uralkodtak. A stanfordi kísérletből is kiderült, hogy az őrök rabokkal szembeni durvasága és agressziója éjszakáról éjszakára erősödött, és végül egy sor szexuális, homoerotikus cselekményben csúcsosodott ki. Ugyanez történt, csak sokkal perverzebb és szélsőségesebb módon az 1A blokkban is. Mindkét esetben éjszaka történtek a legsúlyosabb visszaélések, amikor az őrök úgy vélték, a legkevésbé sincsenek szem előtt, és így minden elemi gátlás feloldódott. Egyértelművé kell tennem, hogy a Milgram-kísérlet paradigmájával ellentétben, az itt leírt szituációs nyomás nem közvetlenül késztette az őröket kegyetlenkedésre. Néhány civil vallató ösztökélését leszámítva, hogy „puhítsák meg” a fogvatartottakat, kizárólag az Abu Ghraibban – illetve a börtönkísérletünkben – kialakuló szituációs tényezők idézték elő azt, hogy az őrök a szokásos társadalmi és erkölcsi kötelmek alól felszabadítva érezték magukat. Az éjszakás őrök mindkét helyszínen rájöttek, hogy a megosztott felelősség sokféle tiltott cselekedetre ad módot; senki sem kifogásolta, amikor az újonnan kialakult normák szerint elfogadhatónak minősült az olyan viselkedés, amilyenre korábban sosem vetemedtek volna. A „nincs itthon a macska, cincognak az egerek”-jelenségről van szó. Emlékeztet ez A legyek ura regényre, amelyben felnőttek felügyelete híján, a maszk mögé bújt martalócok szörnyű pusztításba fognak. És persze eszünkbe juttatja az anonimitás és agresszió kapcsolatát vizsgáló kutatást is, amelyre az előző fejezetben tértem ki. A James Schlesinger vezette független vizsgálóbizottság néhány következtetését is érdemes áttekintenünk. Meglepődtem, amikor kiderült, hogy a bizottság jelentésében párhuzamot vont szimulált börtönünk körülményei és Abu Ghraib nagyon is valóságos körülményei között. A háromoldalas „G” függelékben leírják a foglyokkal szembeni embertelen bánásmód lélektani

alapjait, és azokat a szociálpszichológiai tényezőket, amelyek közrejátszanak abban, hogy rendes körülmények között békés emberek másokkal szemben kegyetlen visszaéléseket kövessenek el: Alapvető szociálpszichológiai elvek ismeretében és a környezet számos kockázati tényezőjének a tudatában a terrorizmus elleni globális háborúban teljességgel előrelátható volt a kegyetlen bánásmód eshetősége. [A kockázati tényezőket a legtöbb vezető nem ismerte.] A feltételek nem szolgálhatnak mentségül, és nem adhatnak felmentést azoknak az egyéneknek, akik szándékosan jó erkölcsöt sértő vagy törvénybe ütköző cselekményeket követtek el, még akkor sem, ha bizonyos körülmények megnövelték a visszaélések eshetőségét. A szociálpszichológia területén tett megállapítások arra utalnak, hogy a háborús környezet és a fogva tartás dinamikája magában hordozza az embertelen bánásmód kockázatát, ezért nagyfokú elővigyázatossággal, gondos tervezéssel és szakmai felkészítéssel kell eljárni. A mérföldkőnek számító stanfordi kísérlet… amelyben a körülmények viszonylag emberségesek voltak, a fogva tartás tanulságos története. Megterhelő háborús környezetben a fogva tartást és a kapcsolódó műveleteket ellátó katonák korántsem emberséges feltételek között dolgoznak. Pszichológusok számos kísérletet tettek már annak megértésére, hogy általában emberségesen viselkedő egyének és csoportok, bizonyos körülmények között hogyan és miért cselekszenek épp ellenkezőleg. A Schlesinger-jelentésben az abúzív viselkedés előfordulásának megértését segítő szociálpszichológiai fogalmak a következők: deindividuáció, dehumanizáció, ellenségkép, csoportgondolkodás, morális önfelmentés, társas facilitáció. Mindegyikről szót ejtettünk már a stanfordi börtönkísérlet kapcsán, és egy kivétellel Abu Ghraibban is fennálltak ezek a jelenségek. Véleményem szerint a „csoportgondolkodás” ez a torzult gondolkodásmód (amely a vezető nézetével megegyező csoportkonszenzust segíti elő) nem játszhatott szerepet, mert az éjszakás őrök a visszaéléseket nem módszeres tervezés után követték el. A csoportgondolkodás fogalmát a Yale Egyetem egykori professzora, a pszichológus Irving Janis dolgozta ki intelligens emberekből álló csoportokban 370 hozott rossz döntések magyarázatára. Összetartó, azonos nézeteket képviselő emberekből álló csoportban, amelynek határozott vezetője van, a

véleménykülönbségeket a csoport összhangja érdekében elhallgatják. A csoportgondolkodás legfőbb példájaként a Kennedy-kormány katasztrofális döntését szokás megemlíteni a kubai Disznó-öböl megszállásáról 1961-ben. A közelmúltban az amerikai hírszerző közösség és a Bush-kormány esett a csoportgondolkodás hibájába, amikor úgy vélték, Irak tömegpusztító fegyverekkel rendelkezik (végül ez vezetett az iraki háborúhoz). „A hírszerző közösség tagjai, akik az iraki tömegpusztító fegyverek kérdésében érintettek, a csoportgondolkodás számos jelét mutatták: kevés számú alternatíva felsorakoztatása, szelektív információgyűjtés, csoporton belüli konformitás, illetve a kritikai észrevételek elhallgatása, kollektív racionalizálás” – vonja le a következtetést a szenátus hírszerzési bizottsága. A szociálpszichológus Susan Fiske és munkatársai a Science folyóiratban közölt független elemzésükben a Schlesinger-jelentés állásfoglalását erősítik meg. Konklúziójuk szerint „az Abu Ghraib-i visszaélések részben hétköznapi társas folyamatok, nem pusztán kivételes egyéni gonoszság következtében történhettek meg”. Az általuk azonosított társas folyamatok a következők: konformitás, a tekintélynek való behódolás, dehumanizáció, előítéletek, stresszhelyzetek, a visszaélések fokozatos, a minimálistól az extrémig terjedő 371 eszkalációja. Egy korábban Irakban szolgáló katona is megerősíti, hogy a stanfordi börtönkísérlet jelentősen segíti az iraki börtönökben működő társas dinamika megértését, és rávilágít, miért döntő fontosságú az erőskezű vezetés. Tisztelt Professzor Úr! Katonaként [a kémelhárítás egyik vezető ügynökeként] annál az egységnél szolgáltam, amelyik a Huszein-rezsim bukása után létrehozta Bagdadban az első börtönt, Camp Croppert. A stanfordi börtönkísérlet tanulságai és az Irakban tett megfigyeléseim közt határozott kapcsolatot látok. A katonai rendőrség állományával és a fogvatartott személyekkel egyaránt széleskörűen foglalkoztam, és sok példát láttam az Ön tanulmányában leírt helyzetekre. Az Abu Ghraibban szolgáló katonákkal ellentétben a mi egységünk kompetens vezetéssel rendelkezett, és Abu Ghraibhoz fogható eset soha nem történt nálunk. Vezetőink ismerték a szabályokat, meghatározták a követelményeket, és ügyeltek a szabályok betartására. A szabályszegéseket kivizsgálták, és ha indokolt volt, a szabályszegőket megbüntették. A fogva tartás feladata mindenkit elembertelenít. Azt hiszem, az első két hét után én is elfásultam. Vezetőink tevékeny fellépésének köszönhetően nem felejtettük el, kik és hol vagyunk. Tanulmányát érdeklődéssel olvastam, segített gondolataim letisztulásában.

372

Tisztelettel: Terrence Plakias Szexuális dinamika az 1A blokkban

Az 1A blokkban éjszaka szolgálatot teljesítő állománynak egyik szokatlan jellegzetessége, hogy vegyesen voltak benne fiatal nők és férfiak. Érdemes megjegyezni, hogy kimondottan vonzó nők dolgoztak ebben az elöljárói felügyelet nélkül hagyott csoportban, amelynek érzelmi felfűtöttségéhez Lynndie England is hozzájárult, aki gyakran csatlakozott az éjszakás őrökhöz, hogy új barátjával, Charles Granerrel együtt lehessen. England és Graner hamarosan heves szexuális kapcsolatba bonyolódott, melyet digitális fényképeken és videón rögzítettek. Lynndie England végül teherbe esett, és világra hozta Graner gyermekét. Ugyanakkor Graner és a huszonkilenc éves katonanő, Megan Ambuhl között szintén kibontakozott valami, utóbb össze is házasodtak – miután Granert börtönbüntetésre ítélték. Az England–Graner–Ambuhl háromszögre összpontosító média szinte alig számolt be arról, hogy az iraki köztörvényes bűnözők között prostituáltak is voltak, akik csupasz mellel láthatók, amint fényképfelvételeket készítő katonáknak pózolnak. Több tucat meztelen iraki férfi fogvatartott is akadt, akik egyrészt azért nem viseltek ruhát, mert elöljárói utasításra az őrök így alázták meg őket, másrészt azért, mert nem volt elegendő narancssárga rabruha raktáron. Ráadásul hiba csúszott a ruharendelésbe, így a férfiak egy része nem alsónadrágot, hanem rózsaszín bugyit volt kénytelen viselni. A megalázás vicces formájához, a rabok fejére húzott női alsóneműhöz mindössze egy apró lépés hiányzott. Chip Frederick kérése ellenére a fiatalkorú és felnőtt fogvatartottakat nem különítették el. Néhány iraki fogoly állítólag megerőszakolt egy tizenöt éves fiút, akivel közös zárkán osztoztak. Sabrina Harman szakbeosztású katona az egyik férfi lábára filctollal felírta: „fajtalankodó”. Egy másiknak a mellbimbója köré rúzzsal arcot rajzoltak, csupasz mellkasára pedig felírták rabszámát. Bizonyíték van rá, hogy egy katona foszforeszkáló rúdlámpával és feltételezhetően egy partvisnyéllel is megerőszakolt egy férfi foglyot. Akadtak őrök, akik rendszeresen megerőszakolással fenyegették a férfi rabokat. Arra utaló bizonyíték is van, hogy egy női fogvatartottat megerőszakolt egy férfi katonai rendőr. A hely inkább hasonlított pornóbárra, mint börtönre. Minden kontroll megszűnt. Chip Frederick szerint a visszaélések a következő időrendben történtek: 2003. október 1–10.: Meztelen foglyok zárkaajtóhoz bilincselése, női alsónemű viselése. (Ezt az állapotot még a 72. katonairendészszázad hagyta maga után.)

Október 1–25.: Szexuális pózok (összebilincselt kezekkel, katonai rendőrök jelenlétében). Egy ismeretlen katona is jelen volt, aki azt állította, korábbi szolgálati helye Gitmo (Guantánamo) volt, és megmutatta Granernek, milyen stresszt kiváltó testhelyzeteket alkalmaztak ott. November 8.: Lázadás az egyik táborban [Camp Ganci, elkülönített terület az Abu Ghrab-i börtönön belül]. Hét fogvatartottat szállítanak át az 1A blokkba. Többféle fegyver volt náluk, azt tervezték, túszul ejtenek és megölnek egy katonai rendőrt. Az emberi gúla, a támadások, a szexuális pózok és önkielégítés éjszakája. A kutyákat is ekkortájt vetették be. Antonio Taguba tábornok mélyreható vizsgálat után tételesen felsorolja jelentésében a visszaéléseket és kínzásokat, melyek az 1A és 1B blokkban szolgáló katonák egy részének tulajdoníthatók. 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12.

A katonák által szándékosan elkövetett visszaélések: A foglyokat ököllel verték, pofon vágták, rugdosták, csupasz lábfejükre ugrottak. Meztelen nő és férfi fogvatartottakat lefényképeztek és videóra vettek. foglyokat különböző szexuális pozitúrákba kényszerítették, lefotózták. A fogvatartottakat kényszerrel levetkőztették, és napokig ruhátlanul hagyták. Meztelen férfi foglyokat női alsónemű viselésére kényszerítettek. Férfi foglyokat önkielégítésre kényszerítettek, ezt lefotózták, és videóra vették. Meztelen foglyokat gúlába fektettek, és rájuk ugrottak. Egy meztelen, csuklyás foglyot kartondobozra állítottak, kéz- és lábujjaira, valamint péniszére vezetéket csatlakoztattak áramütéses kínzást imitálva. Pórázt vagy szíjat tettek egy meztelen fogvatartott nyakára, és egy vele pózoló katonanővel lefényképezték. Egy katonai rendőr fogolynővel közösült. A fogvatartottakat a hadsereg munkakutyáival (szájkosár nélkül) félemlítették meg, legalább egy esetben az egyik kutya megtámadott egy foglyot, aki súlyos sérüléseket szenvedett. Halott iraki foglyokat fényképeztek.

Fogvatartottak és más tanúk beszámolója alapján valószínűsíthető további visszaélések: 1. Foszforeszkáló lámpákat törtek szét, és a foszforos vegyi anyagot a foglyokra öntötték. 2. A foglyokat csőre töltött 9 mm-es pisztollyal fenyegették. 3. A meztelen foglyokra hideg vizet zúdítottak.

4. A fogvatartottakat partvisnyéllel és székkel ütötték. 5. Megerőszakolással fenyegették a férfi foglyokat. 6. A zárka falához vágtak egy foglyot, aki megsérült, sebét egy katonai rendőr varrta össze. 7. Foszforeszkáló rúdlámpával és feltételezhetően partvisnyéllel is megerőszakoltak egy férfi foglyot. 8. Munkakutyákkal félemlítettek meg fogvatartottakat. „A visszaélések számos gyanúsított írásban tett beismerő vallomásával, fogvatartottak írásban tett közléseivel és tanúbeszámolókkal alátámaszthatók 373 – zárja megállapításait Taguba tábornok. Óva intő megjegyzések Az ember azt gondolná, a katonai szabálysértések és bűncselekmények ilyen hosszú lajstromával a vádlottak ügye lezárható. Taguba tábornok azonban jelentésében megállapítja, hogy a katonák a visszaéléseket részben elöljáróik ösztönzésére követték el. A következőkét írja: „A katonai hírszerzés szakértői [vallatói] és más amerikai kormányügynökségek szakértői nyíltan arra kérték az őröket, hogy a tanúk eredményes kihallgatása érdekében teremtsék meg a szükséges fizikális és mentális feltételeket.” George Fay vezérőrnagy tényfeltáró jelentésében a visszaélésekkel kapcsolatban ennél is súlyosabb megállapítást tesz a hírszerzés aktív szerepéről. Jelentésében kiemeli, hogy hét hónapon keresztül „a katonai hírszerzés tagjai sugallták, ösztönözték, elnézték vagy nyomatékosan kérték a katonai rendőröktől, hogy a fogvatartottakkal bánjanak kegyetlenül, és/vagy a fogvatartottakkal szembeni visszaélésekben részt vettek, és/vagy a 374 kihallgatások előírt rendjét és a vonatkozó törvényeket megszegték.” 2003. október 25. éjjele Az 1A blokkban éjféltájban három iraki fogvatartottat cellájából kiráncigáltak, és arra kényszerítettek, hogy meztelenül, egymáshoz bilincselve másszanak a földön, és szexuális aktusokat imitáljanak. Az egyik fotón a foglyokat hét katona veszi körül és figyeli. A kulcsszereplő Ramon Kroll kihallgató és Armin Cruz szakbeosztású katona volt. A passzív nézelődők közül Ken Davis katonai rendőrt azonosították, aki mindent végignézett, majd távozott (egy életre megbánta, hogy nem lépett azonnal közbe). Nézelődőként ott volt még a tartalékos katonai rendőr Israel Rivera is, aki szintén nem avatkozott be, ám

másnap feljelentést tett. Cruzt és Krollt utóbb a katonai törvényszék elítélte, előbbi nyolc, utóbbi tíz hónap börtönbüntetést kapott. Beszámolók szerint a foglyok megalázásából Graner is kivette a részét, de nem akadt fenn a rostán. A kegyetlenkedéseket ezúttal az a híresztelés váltotta ki, hogy a három iraki megerőszakolt egy fogvatartott fiút, és ezt a gaztettet akarták megtorolni. Chip Fredericket is felkavarta az eset, hiszen korábban már szóvá tette, hogy hasonló bántalmazásra számítani lehet, ha fiatalkorúak és felnőttek vegyesen vannak összezárva. A dolog iróniája, hogy az esetet kivizsgálták, és a vád alaptalannak bizonyult, legalábbis ez a három férfi fogvatartott nem követett el 375 erőszakos nemi közösülést. Graner mint katalizátor Az Abu Ghraib-i börtönben Charles Graner tartalékos szakaszvezető az éjszakai szolgálattevők között olyan volt, mint „John Wayne” a mi stanfordi börtönünkben. Mindketten az események előmozdítói voltak. „John Wayne” messze túllépve szerepe határain saját szakállára „kísérletezésbe” kezdett. A fogvatartottak fizikai és lelki gyötrésével Graner szakaszvezető is messze túllépte feladatkörét. Nem mellékes, hogy mind Graner, mind „John Wayne” karizmatikus egyéniségek voltak, akikből áradt a magabiztosság, rámenős, gyakorlatias hozzáállásukkal befolyásuk alá vontak másokat. Frederick törzsőrmester rangban Graner fölött állt, de valójában Graner irányított Chip jelenlétében is. Mint kiderült, a fotózás ötlete eredetileg tőle származott, számos felvétel az ő gépével készült. A tartalékos tengerészgyalogos Graner az öbölháborúban börtönőrként szolgált – példásan. A Sivatagi Vihar hadművelet idején az egyik legnagyobb hadifogolytáborban dolgozott – kifogástalanul. „Ő volt az a srác, aki mindig jókedvre derített minket” – emlékszik vissza valaki a századából. „Nem volt rosszindulatú, amennyire én ismertem” – teszi hozzá. Graner alakulatából másvalaki viszont arról számol be, hogy Graner és több katonatársa néhány iraki fogollyal nyílt összetűzésbe került, és kizárólag azért nem fajult el az incidens, mert elöljáróik átvették az irányítást, és fegyelmezettebb katonákat vezényeltek a helyszínre. Egy szomszéd, aki Granert harminc éve ismerte, a következőket teszi hozzá a pozitív képhez: „Tényleg jó gyerek volt. Csak jót tudok mondani róla. Soha semmiféle problémám nem volt vele.” Anyja is büszkén jegyezte fia iskolai 376 évkönyvébe: „Apád és én mindig is büszkék voltunk rád. Te vagy a legjobb.” A mérleg másik serpenyőjében azonban az a Graner van, aki a beszámolók szerint fizikailag bántalmazta feleségét, aki végül elvált tőle. A média arról is

beszámolt, hogy több ízben megrovásban részesítették, amikor felügyelőként egy fegyházban dolgozott. Graner antiszociális viselkedésének semmi nem szabott külső gátat az 1A blokkban az éjszakai szolgálat idején. A katonai fegyelem helyébe a káosz és az alkalmi kapcsolatteremtés lépett, nyoma sem volt semmiféle erős, tekintélyelvű struktúrának. Ugyanakkor a katonai hírszerzés tagjai és a civil szakemberek folyamatosan a fogvatartottak „megdolgozására” ösztökéltek. Graner nem tudott ellenállni a kísértésnek. Ebben a megengedő, zavaros környezetben Charles Graneren teljesen úrrá lett a szexualitás. Szexuális viszonyba bonyolódott Lynndie Englanddel, amit fotókkal dokumentált. Az egyik iraki női fogvatartottat arra kényszerítette, mutassa meg mellét és nemi szervét, felvételt is készített róla. Beszámolók szerint Graner a férfi foglyokat csoportos önkielégítésre kényszerítette, és ő volt az, aki meztelen férfi fogvatartottaknak megparancsolta, másszanak négykézláb, hogy „a nemi szervük súrolja a földet”, miközben azt kiabálta: 377 „kibaszott köcsögök”. Granertől származik a meztelen foglyokból épített gúla ötlete is. És amikor csuklyás, meztelen foglyok önkielégítést végeztek katonák és katonanők előtt, Graner volt az, aki Lynndie Englandnek viccesen 378 megjegyezte: „születésnapi ajándéknak szánta a maszturbáló foglyokat.” Tárgyalása után Chip Frederick ezt írta nekem Granerről: „Nem akarom teljes mértékben őt hibáztatni. Volt a srácban valami, amivel elhitette az emberrel, hogy ez a dolgok rendje. Nagyon sajnálom, amit tettem, és ha visszamehetnék 2003 októberéig, mindent másképp csinálnék… Bárcsak 379 erősebb lettem volna…” Graner tárgyalásán tanúvallomást tett Matthew Wisdom szakbeosztású katona, aki elöljáróinak elsőként jelentette a visszaéléseket 2003 októberében (bár bejelentésével nem foglalkoztak). Wisdom elmondása szerint Graner élvezettel verte a foglyokat, kegyetlenkedései közben nevetgélt, fütyörészett, énekelt. Amikor Joe Darby szakbeosztású katona Granertől egy lövöldözés részleteit akarta megtudni, Graner átadott neki két CD-t az inkriminált képekkel. Darby a felvételeken látható erkölcstelen jeleneteken felháborodva, megkérdezte Granertől, mit jelentenek neki a képek. Graner ezt válaszolta: „Keresztényként, tudom, hogy helytelen, de börtönőrként élvezem, ha valaki felnőtt ember létére összehugyozza magát.” Chip Frederick a mai napig bánja, hogy Graner hatása alá került. Chip személyiségében a konformitásra és igazodásra hajlamosító tendenciák érvényesültek. Sajnálatos módon határozott elképzelésein gyengített a stressz, a félelem, a kimerültség és Graner befolyása. Charles Graner más szemszögből

Akira Kuroszava klasszikus filmjében, A vihar kapujában ugyanazt az átélt eseményt különbözőképpen mesélik el az emberek. Börtönkísérletünkkel is ez történt. „John Wayne” és Doug-8612 a médiában utóbb azt állította, ő csak „eljátszotta”, hogy szadista, illetve, hogy megőrült. A többi rab és őr vagy azt mondta börtönkísérletünkről, hogy borzalmas élmény volt, vagy azt, hogy semmi különösebbet nem jelentett. Bizonyos mértékig a valóság a jelenlévők fejében létezik. Abu Ghraib esetében azonban az emberek életét drasztikusan befolyásolta a hadsereg, a katonai bíróság és a média által sugallt valóság. Charles Granert már a vizsgálat elején úgy állították be, hogy ő volt a „rossz alma” – szadista, elvetemült, a fogvatartottakkal kegyetlenkedő személy. Az Egyesült Államok egyik büntetés-végrehajtási intézetében támadt nehézségeit a médiában bizonyítékként állították be, szinte azt sulykolva, hogy erőszakos, antiszociális természetével ő rontotta meg az 1A blokkban dolgozókat. Graner aktáiból viszont az derül ki, hogy a szóban forgó Pennsylvania állambeli büntetés-végrehajtási intézetben soha nem gyanúsították meg, és nem is vonták felelősségre vétségért, vagy mert rosszul bánt az elítéltekkel. A Graner mint felelőtlen szörnyeteg és Graner mint jó katona közötti ellentmondás még erőteljesebben kirajzolódik a teljesítményértékelésében, melyet 2003. november 16-án készítettek, azaz abban a hónapban, amikor a legsúlyosabb visszaélések történtek. Az értékelőlapot a szakaszparancsnok Brinson százados adta át Granernek. Graner szakaszvezető kijelölt szolgálati helyén végzett munkája kitűnő. A hírszerzők és különösen XY alezredes [név kitakarva, valószínűleg Jordan alezredesről van szó] elismerően szóltak munkájáról. Tartsa színvonalas teljesítményét, mellyel segíti küldetésünk sikeres teljesítését. Majd Brinson százados az egyenruha viselésére és a megfelelő katonai megjelenés betartására (amit mindenki elhanyagolt) hívta fel a figyelmét. Arra is emlékezteti, hogy ő és bajtársai szolgálati helyükön nagyfokú stresszhatásnak vannak kitéve, és kérte Granert, vegye figyelembe, hogy viselkedését befolyásolhatja a stressz, és járjon el körültekintően, ha kényszerítést kell alkalmaznia egy bizonyos fogollyal szemben. Az értékelő tiszt azonban elfogadta Graner álláspontját az erőszak megfelelő alkalmazásáról, és hozzátette: „Száz százalékig támogatom a döntését, ha önvédelemből cselekszik.” Ken Davis tartalékos katonai rendőr a közelmúltban Granerre nézve meglepően kedvező beszélgetést idéz fel: Egy este, szolgálat után, nagyon rekedt volt [Graner]. –  Beteg vagy, Graner? – kérdeztem tőle. –  Nem – válaszolta Graner.

–  Akkor mi bajod van? – kérdeztem. –  Folyton üvöltöznöm kell, és olyasmire kényszeríteni a foglyokat, ami érzésem szerint erkölcstelen és etikátlan. Szerinted mit tegyek? –  Akkor ne csináld! – tanácsoltam neki. –  Nincs választásom – felelte. –  Ezt meg hogy érted? – érdeklődtem. –  Valahányszor bomba robban a közelben, a szögesdrótoknál vagy a kerítésnél, bejönnek, és közlik velem, hogy valószínűleg megint meghalt egy amerikai. És ha nem segítem a munkájukat, akkor az én 380 kezemhez is vér fog tapadni. Az ember azt feltételezné, hogy ha tudták, milyen nagyfokú stresszhatásnak vannak kitéve az 1A blokkban a katonák, akkor gondoskodnak mentálhigiénés ellátásukról. Egy pszichiáter több hónapon keresztül Abu Ghraibban tartózkodott, de nem kezelte a segítségre szoruló katonákat, tanácsadást sem nyújtott nekik, és a mentális zavarokban szenvedő fogvatartottakkal sem foglalkozott. Beszámolók szerint legfőbb feladata a katonai hírszerzés munkatársainak a segítése volt a minél hatékonyabb kihallgatások érdekében. Trófeaképek: digitálisan dokumentált gaztettek Nemzetek közt dúló háborúban, bűnözők elleni harcban nem példátlan, hogy a katonák, a rendőrök és a börtönőrök az „ellenséggel”, gyanúsítottakkal, fogvatartottakkal szemben brutálisan viselkednek, megkínozzák, megölik őket. Hasonló cselekményekre (bár elfogadhatatlan) számítani kell minden háborús övezetben, ahol a szolgálatot teljesítő emberek élete veszélyben van, és katonáink ellen „idegenek” követnek el visszaéléseket. Demokratikus kormányok nevében eljáró személyek nem viselkedhetnek így, ha életük nincs közvetlen veszélyben, és a fogvatartottak védtelen, fegyvertelen civilek. 1991 márciusában sok amerikait mélyen megdöbbentett az a televízióban bemutatott videofilm, amelyen Los Angeles-i rendőrök egy fegyvertelen afroamerikai gépjárművezetőt, Rodney Kinget agyba-főbe vernek. A földön fekvő védtelen férfit több mint ötven gumibotütés érte, miközben két tucat rendőr nézte az eseményt, de akadtak segítők is, akik lábukkal King hátára taposva, a földhöz nyomták a férfit. Susan Sontag a vizuális képek modern társadalmunkban betöltött hatalmi szerepét elemezve a következőket írta: Hosszú ideje – legalább hat évtizede – a fényképek alapozzák meg, hogyan vélekedünk jelentős konfliktusokról, és hogyan emlékezünk rájuk. A nyugati emlékezet múzeuma legfőképp vizuális. A fényképek

megkerülhetetlen hatalmuknál fogva meghatározzák, mit idézünk fel egy-egy eseményből, és valószínűnek látszik, hogy az Egyesült Államok Irak ellen indított megelőző háborúját az emberek világszerte elsősorban azokkal a fényképekkel fogják társítani, amelyeken amerikaiak iraki foglyokat kínoznak Szaddám Huszein legrettegettebb 381 börtönében, Abu Ghraibban. Sontag arra is rávilágít, hogy a képek tartalma olyan kultúrának a túlzásait sejteti, amelyből kiveszett a szemérmesség. Az emberek nap mint nap ki vannak téve olyan tévéműsoroknak, mint a Jerry Springer-féle botrányshow és számos hasonló produkció, amelyben a résztvevők önmaguk nyilvános megalázásáért versengenek. Az írónő az amerikai kultúrát a korlátlan hatalom és dominancia imádatával vádolja. Az Abu Ghraibban készült digitális felvételek soha nem tapasztalt hatással voltak az emberekre világszerte. Soha korábban nem láttunk hasonló vizuális bizonyítékokat: börtönőrök által elkövetett szexuális visszaéléseket és kínzásokat, gyalázatos cselekedeteiket nyilvánvalóan élvező férfiakat és nőket, brutális cselekmények közepette szemérmetlenül pózoló személyeket. Hogy tehettek ilyet? Miért adták vizuális kézjegyüket a visszaélésekhez? Nézzünk néhány lehetséges magyarázatot. Digitális hatalom A digitális technika jóvoltából mindenki fotózik. A képek azonnal láthatók, nem kell várni az előhívásra és nagyításra, megszűnt a filmlaboratóriumok cenzúrája, a felvételeket könnyedén megoszthatjuk másokkal online. A digitális kamerák kényelmesen kisméretűek, sok kép készíthető velük, és mivel viszonylag olcsók, szinte mindenki megengedheti magának, így bárki gond nélkül készíthet egyszerre, egy helyen akár több száz képet is. Ahogy egy blog vagy személyes internetes bejegyzés bárki számára megadhatja a múlékony hírnév szerkesztetlen pillanatait, úgy a dicsőség is elnyerhető egy pillanatra, ha valaki rendkívüli kép „birtokában” van, amelyet a „neten” az egész világgal megoszthat. Van olyan amatőr pornóoldal, amely férfi látogatóitól azt kéri, tegyenek fel feleségükről, barátnőjükről meztelen képeket, amiért cserébe pornófilmekhez kaphatnak ingyenes hozzáférést. A katonákat szintén ingyenes pornó ígéretével buzdították, hogy küldjenek felvételeket a háborús övezetből, és ezt sokan meg is tették. Némelyik képre a „jó ízlést sértő” felirat került, például arra is, amelyen mosolygó amerikai katonák karjukat diadalmasan a magasba emelve egy iraki megégett maradványait állják körül a következő 382 képaláírással: „Burn Baby Burn!”

Múltidéző trófeafotók A képek felidézik az Egyesült Államokban az 1880-as és 1930-as évek között készült „trófeafotókat”, amelyeken fekete férfiakat és nőket lincselnek meg, égetnek meg elevenen, miközben a nézelődők és az elkövetők a fényképezőgép előtt pózolnak. Korábban már láthattuk, hogy az ilyen jellegű képek a legelvetemültebb embertelenség jelképeivé válnak. Az amerikai feketék fehérek ellen elkövetett, gyakran mondvacsinált „bűncselekmények” miatt történő kínzását és meggyilkolását megörökítő képek nemcsak dokumentálták a pokoli eseményeket, hanem a felvételekből megvásárolható képeslapok is készültek, melyeket az emberek elküldhettek ismerőseiknek és rokonaiknak. Akadnak képek, melyeken kisgyerekek mosolyognak, akiket szüleik vittek el, hogy szemtanúi lehessenek fekete férfiak és nők szenvedésének és erőszakos halálának. Sok hasonló fotó található a Without Sanctuary: Lynching Photography in America címmel megjelent 383 dokumentumértékű kötetben. A második világháborúban a német katonák lengyel zsidók és oroszok ellen elkövetett kegyetlenkedéseiről készítettek hasonló trófeafotókat. A 12. fejezetben már szó volt azokról a „hétköznapi” emberekről, idősebb tartalékos német rendőrökről, akik eleinte megtagadták a zsidó családok kiirtását, 384 öldöklésüket idővel mégis fényképeken örökítették meg. A kivégzésekről és kivégzőkről több fotó is fennmaradt, ahogy ezt Janina Struk Photographing the 385 Holocaust című kötete is jelzi. Az örmény népirtás fotódokumentumai is 386 megtalálhatók a genocídiumra emlékező honlapon. Az állatvédelmi jogok bevezetése előtti korszak jellegzetes trófeafotóin diadalittas vadászok és sporthorgászok állnak egy-egy fekete marlin, szürke medve vagy tigris társaságában. Ernest Hemingwayről is készült hasonló pózban fénykép. A rettenthetetlen szafarivadász klasszikus, ikonszerű képe az amerikai elnökről, Theodore Rooseveltről készült, amint büszkén feszít egy hatalmas, frissen elejtett rinocérosz mögött. Egy másik képen az egykori elnök és fia, Kermit ülnek hanyag eleganciával egy vízibölény hátán, keresztbevetett 387 lábbal, kezükben hatalmas puskával. Ezek a trófeafotók az ember hatalmáról és uralmáról szólnak a természet vadjai fölött, melyek ügyességgel, bátorsággal és a technika segítségével legyőzhetők. Érdekes viszont, hogy a képeken a győztesek meglehetősen szigorúnak tűnnek, ritkán mosolyognak: félelmetes ellenféllel vívott harcból kerültek ki győztesként. Bizonyos értelemben úgy pózolnak, mint Dávid pózolhatott parittyájával a leterített Góliát előtt. Magamutogatók és kukkolók

Az Abu Ghraibban készült felvételek, melyeken az éjszakás őrök sokszor mosolygós arccal néznek a kamerába, a trófeafotók újabb dimenziójára utalnak: exhibicionista jellegűek. Néhány képen úgy tűnik, mintha a visszaélés pusztán kellékül szolgálna a magamutogatók számára, akik így akarják bizonyítani, meddig képesek elmenni a rendkívüli környezetben. Az exhibicionisták mintha számítanának a produkciójuk látványában örömüket lelő, kíváncsi kukkolókra. Megfeledkeztek azonban arról, hogy a fájlmegosztás és a könnyű sokszorosítás következtében a digitális képek önálló életre kelhetnek: a készítők nem tudják ellenőrizni, ki nézi meg a felvételeket – és ez lett a vesztük. A kínzások jelképévé vált, vezetékekre kötött csuklyás férfiról, illetve a vicsorgó kutyákról és rémült rabokról készült fényképek kivételével a legtöbb trófeafotó szexuális természetű. A kínzás és a szexualitás összekapcsolása pornográf jelleget kölcsönöz a jeleneteknek, ami sokak számára nyugtalanító, de egyben izgató is. Ellenállhatatlanul vonzza az embereket ez a szadomazo látvány, szeretnék közelebbről is látni, milyen kicsapongások folynak. Iszonyatos a kegyetlenkedések látványa, de az emberek képtelenek nem odanézni. Elképedve fedeztem fel, hogy a világháló milyen mértékben képes kielégíteni az emberek kukkolási vágyát. Az egyik, egyszerűen www.voyeurweb.com címen elérhető honlapon azt állítják, hogy ingyenesen megtekinthető amatőr pornográfoldaluk naponta 2,2 millió látogatót vonz. Összetett indítékok és a társas dinamika Az emberi viselkedés bonyolult, egy-egy cselekedet mögött általában számos indíték is meghúzódik. Véleményem szerint a szexualitás és exhibicionizmus mellett az Abu Ghraibban készült digitális képek létrejöttét többféle indíték és személyközi dinamika vezérelte. Státusz és hatalom, bosszú és megtorlás, a kiszolgáltatottak deindividuációja – valószínűsíthetően mind közrejátszott a kegyetlenkedésekben és a felvételek elkészítésében. Azt sem árt tudnunk, hogy a képek egy részét tulajdonképpen a vallatók hagyták jóvá, illetve ők állították be. Beállított képek a fogvatartottak megfélemlítésére Az Abu Ghraibban készült trófeafotókra akár egyszerű magyarázat is adható: a civil és katonai kihallgatók utasították a katonai rendőröket, hogy pózoljanak a képekhez. Janis Karpinski és néhány megvádolt katona korábbi elmondása szerint a beállított képeket a kihallgatásokon akarták felhasználni. „A vallomástétel gyorsítása érdekében kellettek a beállított képek” – mondta

Karpinski 2006. május 4-én a Stanford Egyetemen tartott vitafórumon. „Elővették a laptopjukat, megmutatták a képeket, és közölték a fogollyal, ha nem beszél, másnap ő kerül a rakás legaljába. Szándékosan, módszeresen 388 alkalmazták ezt az eljárást.” Annyi bizonyos, a képek egy részét nyilvánvalóan beállították, például azokat, amelyeken a katonák belemosolyognak a kamerába, győzedelmesen felemelik a karjukat vagy rámutatnak valamire, amire a jelenetben érdemes felfigyelni. Feltehetőleg ilyen eredetű a fogvatartottat pórázon vezető Lynndie Englandről készült fotó is. Nem valószínű, hogy Lynndie England kutyapórázzal a málhazsákjában érkezett Irakba. A társas facilitáció érvényesüléséhez több nem is kellett, mint egy hivatalos személy felhatalmazása akár csak egyetlenegy megalázó fotó elkészítésére. A jóváhagyás eredményeként új tevékenység honosodott meg az éjszakában, a leleményes gonosz egyre több jelenetet rendezett meg. Se vége, se hossza nem volt, mert unaloműzésnek sem bizonyult utolsónak: az őrök bosszút állhattak, hatalmukat fitogtathatták, szórakozhattak, szexuális játékokba bonyolódhattak – mígnem Joe Darby megkongatta a vészharangot, és a féktelenségnek vége szakadt. Abu Ghraib-i fotók Judith Butler feminista filozófus az Abu Ghraib-i fotók jelentőségének újragondolását kéri tőlünk, amikor azt javasolja, ne a fotókat készítő katonák kicsapongásait lássuk a képekben. Érvelése szerint a képek a hadsereg alapvető vonásait tükrözik: homofóbia, nőgyűlölet és dominancia mindenki 389 fölött, aki ellenségnek számít. Státusz és bosszú A hadsereg hierarchiájában a tartalékos katonák rendszerint alacsony státusszal rendelkeznek, és egy tartalékos katonai rendőr gyenge státuszán tovább ront, ha egy borzalmas börtönben éjszakai szolgálatra osztják be. Abu Ghraibban az őrök tisztában voltak vele, hogy a „hordó” legalján vannak, rettenetes munkakörülmények között dolgoztak, civilek irányították őket, és nem fordulhattak olyan elöljáróhoz, akit érdekelt volna, mi folyik valójában szolgálati helyükön. Náluk alacsonyabb státusszal csak maguk a foglyok rendelkeztek. A visszaélések természete és a cselekmények dokumentálása a fogvatartottak fölötti egyértelmű társas dominancia megteremtését szolgálta. Az őrök a kínzással és túlkapásokkal pusztán a hatalmukat gyakorolták, az alsóbbrendűnek vélt emberek fölötti totális kontrolljukat bizonyították. Néhány esetben az őrök a fotók segítségével hitették el önmagukkal

felsőbbrendűségüket, és egyben így mutatták meg társaiknak domináns státuszukat. A fotókkal „kérkedni lehetett”. Bizonyos mértékben az előítéletesség is közrejátszhatott, az általános negatív viszonyuláshoz az arabokhoz – ahhoz a „másikhoz”. A 2001. szeptember 11-ei terrortámadások táplálták az ellenséges érzelmet bármilyen arab származású, sötétbarna bőrű emberrel szemben. Sok katonát a bosszúvágy fűtött, mert az iraki felkelők megölték vagy súlyosan megsebesítették bajtársukat. A hét fogoly, akiből emberi gúlát építettek, azért került az 1A blokkba, mert az Abu Ghraibban létesített Camp Ganciben felkelést szított, és megsebesített egy katonai rendőrnőt. Megalázással és veréssel „tanították őket móresre”. A katonanőt állítólag kővel megdobó fogoly volt az egyetlen személy, akire Chip Frederick kezet emelt, és mellbe vágta. Nem egyszerűen a szégyenkeltés módszere vagy eszköze volt az, hogy a fogvatartottakat katonanők jelenlétében fajtalankodás vagy önkielégítés imitálására kényszerítették, és a megalázó jeleneteket dokumentálták. A katonai rendőrök ezzel a szexuális forgatókönyvvel akartak visszavágni, mert érzésük szerint a fogvatartottak átlépték a határt. Deindividuáció és a mardi gras-effektus Mégis hogyan magyarázzuk Lynndie England kijelentését, miszerint mindent pusztán „szórakozásból” tettek? Ebben az esetben úgy hiszem, szerepet kap a deindividuáció. Mint korábban megjegyeztük, a hely és a személyek által sugallott névtelenség megváltozott tudatállapotot idézhet elő, és ha mindez az egyéni cselekedetekért való felelősség megosztásával egészül ki, beindul a deindividuáció folyamata. Az emberek felhagynak a racionális tervezéssel és a következmények mérlegelésével, ha felfokozott fizikai tevékenységet folytatnak. A múlt és a jövő átadja helyét az azonnali jelen hedonista időperspektívájának. Olyan elmeállapot, amelyben az értelem fölött az érzelem uralkodik, és a szenvedély korlátai meglazulnak. A „mardi gras-effektus” érvényesül, a személyt eltakaró és a rendszerint kordában tartott érzéki, erőszakos és önző indulatok levezetését megengedő maszk mögött eluralkodik az „élj a mának”. Ilyenkor a helyzet pillanatnyi kívánalmainak megfelelően a viselkedés kontroll nélkülivé válik, semmiféle tudatos cselszövés vagy rosszindulatú elgondolás nem kell hozzá. Láthattuk, mi történt, amikor ezt A legyek ura-jelenséget az egyetemi laboratóriumban vizsgáltuk diáklányokon, akik egyre erősebb áramütéssel büntették ártatlan áldozataikat. Az Abu Ghraib-ihoz hasonló helyzetekben az agressziót és az antiszociális megnyilvánulást féken tartó szokásos társadalmi tiltások átmenetileg megszűnnek, mert az emberek a viselkedés szabadságának kitágított mozgásterében élnek. Ahogy én nem bátorítottam a stanfordi őröket a szadista viselkedésre, úgy a hadsereg sem ösztökélte az őröket a fogvatartottak ellen elkövetett szexuális

visszaélésekre. Ennek ellenére mindkét helyzetet általános engedékenység jellemezte, ami az őrökben azt az érzetet keltette, hogy gyakorlatilag kényükkedvük szerint bármit megtehetnek: nem vonhatók felelősségre, senki nem felügyeli őket, bármit büntetlenül megúszhatnak. Ilyen körülmények között az erkölcsi érvelésnek alig marad tere, a rég megtanult leckéknél többet ér a tett, az apollói racionalitást elnyomja a dionüszoszi szenvedély. Brit és amerikai elitkatonák: hasonló visszaélések Ha érvelésem helytálló, és az 1A blokkban az éjszakai szolgálat idején nem személyekhez köthető, hanem helyzetspecifikus szociálpszichológiai elvek működtek, akkor ugyanebben a harci övezetben, hasonló környezetben más katonák által elkövetett hasonló jellegű visszaélésekre is találnunk kell példát. Valójában két megerősített esetről tudunk – az amerikai média szinte egyikkel sem foglalkozott. Az iraki Bászra városában működtetett börtönben brit katonák szexuálisan megaláztak, levetkőztettek és fajtalankodás imitálására kényszerítettek foglyokat. A brit közvéleményt sokkolták a fotók, hihetetlennek tűnt, hogy derék ifjaik ilyen alávaló cselekedetekre vetemedtek, mi több még dokumentálták is őket. A briteket megdöbbentette a tény, hogy a kegyetlenkedésekben részt vevő egyik katona korábbi helytállásáért kitüntetést kapott. De a feketeleves még hátra volt. 2004. június 29-én a BBC híradójának szalagcíme szerint: „Brit katonák kegyetlenkedésekről készített fotókat cseréltek.” Majd a következő volt olvasható a tévéképernyőn: „Brit katonák iraki fogvatartottak sérelmére elkövetett kegyetlenkedésekről készült felvételek százait osztották meg egymással.” Az elitalakulatnak számító Queen’s Lancashire Regiment több katonája néhány képet eljuttatott a Daily Mirrornak. Az egyik felvételen egy csuklyás foglyot puskatussal vernek, levizelnek, fejéhez pisztolyt szegeznek. A katonák állítása szerint hasonló visszaélésekről képek sokasága készült, amelyek a „kialakult képcserélési szokások” következtében közkézen forogtak. A katonai vezetők azonban a képeket megsemmisítették, amikor az Irakból távozó katonák csomagjában megtalálták őket. 2004. május 12-én a CBS 60 Minutes II című műsorában Dan Rather levetített egy amatőr videofelvételt, amelyet egy amerikai katona készített a Camp Bucca és Abu Ghraib létesítményeiben uralkodó állapotokról. A videofilm egyik részletében az iraki foglyokról így beszél egy fiatal katonanő: „Két foglyunk már meghalt… de kit érdekel? Ezzel a kettővel legalább nincs több gondom.” A műsorban a Camp Buccában elkövetett kegyetlenkedéssel megvádolt katonák közül többen megszólaltak: „a bajok az irányítási rendszerből fakadtak – ugyanilyen irányítási rendszer működött Abu 390 Ghraibban is, amikor a kínzásokról és visszaélésekről készültek a képek.”

Egy másik esetben az érintettek szintén amerikai katonák, a 82. légideszant-hadosztály állományából, akik a Fallúdzsa melletti előretolt műveleti bázison, a Mercuryn állomásoztak. Átmenetileg itt tartották őrizetben azokat a felkelőket és más személyeket, akiket később Abu Ghraibba vittek. „Mániákus gyilkosnak neveztek minket [Fallúdzsa lakói], mert jól tudták, ha mi kapjuk el, és mi őrizzük őket, akkor pokolian megfizetnek mindenért, mielőtt Abu Ghraibba átszállítják őket” – közölte egy őrmester. Majd elmondta, hogyan verték és kínozták a foglyokat. „A táborban mindenki tudta, hogy ha valaki le akarta vezetni a feszültségét, akkor elment az őrizetesek sátrába. Szinte sportot űztünk belőle.” Ugyanettől az alakulattól egy másik őrmester, aki többek közt fémből készült baseballütővel törte el a foglyok lábát, elmondta, mi motiválta az elkövetett kegyetlenkedéseket: „Volt, hogy eluntuk magunkat, így aztán mindenkit az egyik sarokba parancsoltunk, és piramist építettünk belőlük. Ez még Abu Ghraib előtt volt, de pont úgy. Ilyesmikkel szórakoztunk.” Ian Fishback százados, ennek az „elitalakulatnak” a tisztje 2005 szeptemberében a Human Rights Watch nemzetközi emberjogi szervezetnek tett tanúvallomásában beszámolt az ottani börtönben elkövetett embertelenségekről. Azt is feltárta, hogy katonái iszonyatos tetteiket digitális felvételeken dokumentálták. „Azt mondták [a Mercury bázison], ők is készítettek olyan felvételeket, mint Abu Ghraibban, de a képeket megsemmisítették, elégették, mert a felvételek nagyon hasonlítottak ahhoz, ami Abu Ghraibban történt. Az idézet pontosan így hangzik: »Ugyanazért keveredtek bajba [Abu Ghraibban], amit utasításra mi is tettünk, ezért a 391 képeket megsemmisítettük.«” A százados vallomásában részletesen leírta az alakulata által elkövetett kegyetlenkedéseket, és azok a szexuális visszaélések kivételével megegyeznek az 1A blokkban történtekkel. Ivan Frederick törzsőrmester tárgyalása Katonai nyomozók és ügyészek hada nagy igyekezettel készítette elő a hét megvádolt katonai rendőr ügyét. (A tárgyalásokra sor sem került volna, ha Abu Ghraib felelős katonai vezetése ennek az energiának, odafigyelésnek és anyagi eszköznek a töredékét a megfelelő elöljárói felügyelet és fegyelem fenntartására fordította volna.) Taktikájuk egyszerű és kivédhetetlen volt. Miután elegendő mennyiségű bizonyítékot és vallomást gyűjtöttek, a vádlottakkal vádalkut kötöttek: a kiszabható legsúlyosabb büntetést mérséklik, ha a vádlott beismeri bűnösségét, és társai ellen tanúskodik. A tárgyalássorozat a kevésbé súlyos bűncselekményekkel megvádolt

személyekkel vette kezdetét, és jutott el a három fővádlottig: Frederickig, Granerig, Englandig. Ivan „Chip” Frederick ellen öt pontban emeltek vádat. A vádalku részeként a vádlott a tényállásban leírt vádakat igaznak, a bizonyítékokat elfogadhatónak ismerte el. Bűnszövetség fogvatartottak bántalmazására: Civil bíróságon a bűnszövetség vádja általában nehezen bizonyítható, ha arra nincs írásbeli bizonyíték, illetve bizonyító erejű hang- vagy videofelvétel. Jelen esetben az 1A blokkban szolgálatot teljesítő katonai rendőrök a bűnszövetséget „nonverbális megegyezés” formájában valósították meg. Vagyis „szavakba nem foglalt bűnszövetség” jött létre a vádlott, valamint Davis, Graner, Ambuhl, Harman, Sivits és England között. Csoportként feltételezhetően megállapodást kötöttek, miszerint „a fogvatartottakat megillető méltányos bánásmódot sértő cselekményeket valósítanak meg, ami az Egységes Katonai Jogszabálygyűjtemény 93. cikkelyébe ütközik.” Miben valósult meg a bűnszövetség? Egy szemrebbenésben, bólintásban, kézmozdulatban? Másképp fogalmazva, azt jelenti-e mindez, hogy a dokumentált cselekményekben összehangoltan működtek együtt, és így minden bizonnyal előzetesen kidolgozott terv szerint? Kötelességmulasztás: Altisztként a vádlott feladatkörébe tartozott „minden fogvatartottal szemben a méltóság- és tiszteletteljes bánásmód biztosítása, a fogvatartottak és őrizetesek védelme, minden törvénytelenség, visszaélés, kegyetlenkedés és rossz bánásmód megakadályozása. Kötelességmulasztást követett el. Fogvatartottakkal szemben tanúsított rossz bánásmód: A vád a csuklyás fogoly ellen elkövetett kegyetlenségre vonatkozik, akinek a kezére elektromos vezetéket kötöttek. A vádlott volt az, aki az egyik vezetéket a fogoly bal kezére rögzítette, és „szuvenírként” fényképet készített róla. A vádpont háttereként azt is megemlítik, hogy a „Gilligan” gúnynévvel illetett fogvatartottat arra kényszerítették, hogy huzamosabb ideig kartondobozon állva egyensúlyozzon. A fogoly kialvatlanságtól is szenvedett, mert „egy-egy fogvatartott személlyel kíméletlen fizikai gyakorlatokat végeztettek, hogy a kihallgatáson kellően éber állapotban jelenjen meg”. A vád más fogvatartottakkal szemben tanúsított rossz bánásmód leírását szintén tartalmazza, ide tartozik például az emberi gúla, illetve a (fekáliával önmagát összekenő) „szaros gyerek” néven emlegetett fogvatartott esete, akit (a tisztántartás érdekében) két összecsukható hordágy közé szorítottak, és a vádlott a fogvatartott hátára ülve fényképeztette le magát. (Itt meg kell említenünk, hogy a mentálisan labilis fogvatartottakat orvosi tanácsra préselték két hordágy közé, nehogy kárt tegyenek önmagukban; nem Chip Frederick ötlete volt, előírást követett.) Testi sértés: A vádlott egy alkalommal „erőteljesen mellbe vágott egy fogvatartottat, akinek ennek következtében légzési nehézsége támadt”. (Ez a

fogvatartott volt az, akit Camp Ganciból szállítottak át az 1A blokkba, miután szökést kísérelt meg, és egy katonanőt megsebesített.) Tisztességtelen cselekedet fogvatartottak sérelmére: A vádlott több fogvatartottat önkielégítésre kényszerített férfi és nő katonák, illetve más fogvatartottak jelenlétében, az aktusról képek készültek. „Az adott körülmények között a vádlott által tanúsított magaviselet természete rontotta a fegyveres erők tekintélyét, ártott a rendnek és fegyelemnek.” „A vádlott és bűntársai által készített fényképek és egyéb felvételek személyes célt szolgáltak. A felvételeket személyi számítógépre mentették le, nem szolgáltak hivatalos célt.” A tárgyalás Ivan „Chip” Frederick tárgyalására 2004. október 20-21-én került sor Bagdadban, bár védőügyvédje kérelmezte a tárgyalás áthelyezését az Egyesült Államokba. Mivel nem szívesen utaztam volna háborús övezetbe, a nápolyi haditengerészeti bázison egy fokozottan őrzött teremben, videokonferencia keretében tettem szakértőként tanúvallomást. Ez a körülmény megnehezítette a feladatomat, egyrészt azért, mert tanúvallomásomat rendre megszakította a késve érkező szóbeli visszajelzés, másrészt azért, mert a tárgyalásról közvetített képek időről időre lefagytak. Ráadásul egy tévéképernyőhöz kellett beszélnem, nem közvetlenül a bíróhoz. További nehézséget jelentett, hogy vallomástételkor nem használhattam a jegyzeteimet, így emlékezetből kellett idéznem az általam gondosan elolvasott öt tényfeltáró jelentés több száz oldal terjedelmű anyagából, illetve a magam által összeállított, a vádlottra és az 1A blokkban uralkodó viszonyokra vonatkozó háttéranyagból. Mivel Chip Frederick előzetesen bűnösnek vallotta magát, tanúvallomásomban teljes egészében arra összpontosítottam, milyen szituációs és rendszereredetű hatások befolyásolhatták egy nagyon is normális fiatalember viselkedését nem normális környezetben. Felvázoltam a pszichológiai felmérések eredményét, kitértem pozitív előéletére, és kiemeltem néhány fontosabb részletet a vele készített interjúból. Mindezzel azt a következtetést kívántam alátámasztani, hogy a vádlottnak semmiféle patológiás hajlama nem volt. Érvelésem szerint a helyzet hozta ki belőle a normálistól eltérő viselkedést, amelyet beismert, és megbánt. Egyértelműen kifejtettem, hogy célom nem a mentségek keresése, hanem a konceptuális elemzés, amikor annak megértésére törekszem, miképp befolyásolta a vádlott tetteit a helyzetből adódó társas dinamika, amelyet a büntetés kiszabásánál általában nem vesznek kellő súllyal számításba. Az ügy szempontjából számottevő szakértelmem bizonyításául vázoltam a stanfordi

börtönkísérlet főbb jellegzetességeit és megállapításait, valamint párhuzamot vontam szimulált börtönünk és a visszaéléseket előhívó Abu Ghraib-i börtön viszonyai között. A vádat képviselő Michael Holley vezérőrnagy elutasította érvelésemet. Fenntartotta véleményét, mely szerint a vádlott tisztában volt a helyes és helytelen magatartás közötti különbséggel, a feladat elvégzéséhez megfelelő katonai kiképzésben részesült, és gyakorlatilag racionális döntést hozott, amikor a vádban megfogalmazott erkölcstelen, ártalmas cselekményeket megvalósította. Így tehát tudatos elkövetésre hivatkozva, minden felelősséget a vádlottra hárított, a szituációs és rendszereredetű hatásokat a bíróság mérlegelési köréből kirekesztette. A genfi egyezmények érvényességére is utalást tett, amelynek korlátozásait a katonáknak ismerniük kellett. Ez nem felel meg a valóságnak, amint azt a következő fejezetben látni fogjuk. George Bush és jogi tanácsadói egy sor jogi leiratban változtattak a fogvatartottak és a kínzás meghatározásán, így vonva ki a „terrorizmus elleni háborút” a genfi egyezmények hatálya alól. Az ítélet James Pohl ezredes, katonai bíró egy óra alatt meghozta döntését: a vádlottat minden vádpontban bűnösnek találta. Ivan Frederickre nyolc év börtönbüntetést szabott ki. A szigorú büntetés arra utal, hogy szakértői tanúvallomásom és Gary Myers ügyvéd védőbeszéde minimális mértékben 392 befolyásolta az ítéletet. A tanúvallomásomban részletezett szituációs és rendszerszerű tényezők csekély súllyal eshettek a latba a hadsereg és a Bush-kormányzat által indított nemzetközi propagandakampányban. Be kellett bizonyítani a világ és az iraki nép előtt, hogy az Egyesült Államok bűnügyekben gyorsan és szigorúan jár el: az a néhány hitvány katona lakolni fog. Az amerikai hadsereg becsületén esett szégyenfolt csak úgy tüntethető el, ha mindenkit, aki az ügyben érintetett, bíróság elé állítanak, elítélnek és börtönbe zárnak. Charles Graner nem vallotta magát bűnösnek, tíz év börtönbüntetésre ítélték. Lynndie Englandre bonyolult tárgyalássorozat után három év börtönbüntetést szabtak ki. Jeremy Sivits egy évet, Javal Davis hat hónapot kapott. Sabrina Harman enyhe büntetéssel, hat hónap börtönnel megúszta, mivel Abu Ghraibba vezénylése előtt bizonyíthatóan jóindulatúan bánt az irakiakkal. Megan Ambuhlt felmentették. Néhány összehasonlítás

Kétség nem fér hozzá, hogy Chip Frederick az elkövetett visszaélésekkel a fogvatartottaknak testi-lelki fájdalmat okozott, családjukat tartósan megalázta. Bűnösnek vallotta magát, a vádpontokban bűnösnek találták, és szigorú büntetést kapott. Iraki szemszögből az ítélet enyhe volt, az én meglátásom szerint a körülmények mérlegelése alapján túl szigorú. Ítéletét érdemes összehasonlítani egy olyan katona büntetésével, akit polgári személyek ellen elkövetett igen súlyos bűncselekmények miatt ítéltek el. Az amerikai hadsereg becsületén a vietnami háborúban is esett már 393 szégyenfolt, amikor a Charlie-század katonái vietkong harcosok után kutatva megszálltak egy My Lai nevű falut. Vietkong harcosokat nem találtak, de a krónikus stressz, frusztráció és félelem kitört a katonákból, akik felgyülemlett indulataikat a helyi lakosságon töltötték ki. Több mint ötszáz vietnami nőt, gyereket és idős embert mészároltak le: géppisztolyból közvetlen közelből lőttek rájuk, felgyújtott kunyhóikban eleven égették meg őket, sok nőt megerőszakoltak és belüket ontották. Volt, akit megskalpoltak! Az égbekiáltó kegyetlenkedésekről néhány katona tárgyilagos hangnemben beszélt az Interviews with My Lai Vets című filmben. Seymour Hersh az atrocitásokról részletesen beszámol My Lai 4 című könyvében, amely egy évvel a tragédia után látott napvilágot. A vádlottak közül egy személyt ítéltek el, William Calley főhadnagyot. Utóbb nyugállományba vonuló elöljáróját, Ernest Medina századost, aki maga is részt vett a „kutasd fel és öld meg” akcióban és a kivégzésekben, minden vádpontban felmentették. A „veszett kutya” gúnynévre hallgató Medina százados igen büszke volt embereire: „A zászlóaljban a miénk a legderekabb század.” Kissé elhamarkodott dicsekvés volt. Calley főhadnagyot bűnösnek találták előre kitervelt emberölésben, amelyet több mint száz vietnami civil sérelmére követett el. A főhadnagy eredetileg életfogytiglani ítéletét végül három és fél évre enyhítették, amelyet laktanyai házi őrizetben kellett letöltenie – egyetlen napra sem zárták börtönbe. Kevesen tudják, hogy utólag kegyelemben részesült, felmentették a tömegmészárlás vádja alól, letelepedett, fizetett szónok és köztiszteletben álló üzletember lett belőle. Vajon másképp történt volna minden, ha nem tiszt, hanem alacsonyabb rangú katona lett volna? Vajon másképp történt volna minden, ha a Charlie-század katonái „trófeafotókat” készítettek volna, melyek elemi erővel, valóságosan árulkodtak volna a leírhatatlan atrocitásokról? Úgy hiszem, igen. Érdemes azt is összehasonlítanunk, milyen büntetésben részesültek az 1A blokkban éjszakai szolgálatot teljesítő katonai rendőrök és hasonló vádakkal a közelmúltban katonai bíróság elé állított és elítélt személyek. Egyértelműen kiderül, hogy hasonló vagy súlyosabb bűncselekmények miatt más katonákat sokkal enyhébb büntetésre ítéltek.

Frederick törzsőrmesterre a maximálisan kiszabható büntetés a következő volt: tíz év börtön, szolgálati viszony megszüntetése, lefokozás. A vádalku alapján nyolc év börtönbüntetésre ítélték, szolgálati viszonyát megszüntették, lefokozták, minden járandóságától, többek közt 22 évig gyűjtött nyugdíjától megfosztották. Berg tizedest bűnösnek mondták ki a következő vádpontokban: gondatlanságból elkövetett emberölés, öncsonkítás, megtévesztés. Legnagyobb kiszabható büntetés: 11 év börtön. Másfél évre ítélték, és lefokozták. Price főtörzsőrmestert bűnösnek mondták ki a következő vádpontokban: testi sértés, foglyokkal való rossz bánásmód, igazságszolgáltatás akadályoztatása. Legnagyobb kiszabható büntetés: 8 év börtön, lefokozás, szolgálati viszony megszüntetése. Törzsőrmesterré léptették vissza, börtönbüntetésre nem ítélték, szolgálati viszonyát nem szüntették meg. Graner szakaszvezetőt bűnösnek mondták ki a következő vádpontokban: testi sértés, bűnszövetkezetben való részvétel, fogvatartottak sérelmére elkövetett rossz bánásmód és tisztességtelen cselekedetek, kötelességmulasztás. Legnagyobb kiszabható büntetés: 15 év börtön, lefokozás, szolgálati viszony megszüntetése. Tíz év börtönbüntetést kapott, szolgálati viszonyát megszüntették, lefokozták, és pénzbüntetéssel sújtották. Brand őrvezetőt bűnösnek mondták ki a következő vádpontokban: testi sértés, csonkítás, foglyokkal való rossz bánásmód, hamis eskü. Legnagyobb kiszabható büntetés: 16 év börtön, szolgálati viszony megszüntetése, lefokozás. Büntetésként mindössze közlegénnyé léptették vissza. Egy őrmestert (neve elhallgatását kérték) bűnösnek mondtak ki a következő vádpontokban: testi sértés, lőfegyverrel való visszaélés, rablás, kötelességmulasztás. Legnagyobb kiszabható büntetés: 24 és fél év börtön, szolgálati viszony megszüntetése, lefokozás. Írásbeli megrovásban részesült. England őrvezetőt bűnösnek mondták ki a következő vádpontokban: bűnszövetkezetben való részvétel, rossz bánásmód és tisztességtelen cselekedetek őrizetesek sérelmére. Legnagyobb kiszabható büntetés: 10 év börtön, szolgálati viszony megszüntetése, lefokozás. Három év börtönbüntetésre ítélték. Perkins főtörzsőrmestert bűnösnek mondták ki a következő vádpontokban: súlyos testi sértés, könnyű testi sértés, igazságszolgáltatás akadályoztatása. Legnagyobb kiszabható büntetés: 11 és fél év börtön, szolgálati viszony megszüntetése,

lefokozás. Hat hónap börtönbüntetésre ítélték, és törzsőrmesterré léptették vissza. Martin századost bűnösnek mondták ki a következő vádpontokban: súlyos testi sértés, könnyű testi sértés, igazságszolgáltatás akadályoztatása, tiszthez méltatlan viselkedés. Legnagyobb kiszabható büntetés: 9 év börtön. 45 nap börtönbüntetésre ítélték. A példákból világosan látszik, a büntetéseket nem részrehajlás nélkül szabták ki. Véleményem szerint a trófeafotók jelentős mértékben hozzájárultak az Abu Ghraib-i börtönben éjszakai szolgálatot teljesítő katonai rendőrök súlyosabb ítéletéhez. Börtönőrből 789689-es számú rab A Lucifer-hatás leírására tett próbálkozásunkban arra összpontosítunk, hogy megértsük, milyen átalakuláson megy keresztül a személyiség. Talán a lehető legvégletesebb és legritkább átalakulás az, ha a hatalmi pozíciót elfoglaló börtönőr egy fogvatartott totálisan kiszolgáltatott helyzetébe kerül. Ez történt Chip Frederickkel, az egykor jóravaló börtönőrrel, az elhivatott katonával és szerető férjjel. A katonai bíróság ítélete és az elzárás során vele szemben tanúsított kegyetlen bánásmód megviselte, az idegösszeroppanás határára került. Chip Fredericket végül a Kansas állambeli Fort Leavenworthbe vitték, ahol a „Warehouse Road” [katonai fegyház] lakója lett – és egy számsor: 789689. Miután Bagdadban elítélték, Chip Fredericket átszállították Kuvaitba, ahol magánzárkában tartották fogva, jóllehet sem önmagára, sem másokra nem jelentett veszélyt. Az ottani viszonyokat sok mindenben hasonlónak találta az Abu Ghraibban tapasztaltakhoz, de helyzete ennél is rosszabbra fordult, miután Fort Leavenworthben helyezték el. Álmatlanság, depresszió és szorongásos tünetek miatt Chip Frederick a botrány kitörése után egy éven át gyógyszeres kezelésben részesült. A kansasi börtönben minden gyógyszerét megvonták tőle: „leállították az anyagról”. Nem tudott aludni, és állandó stresszállapot gyötörte. „Azt hiszem, 394 nem bírom ki. Nem tudom tovább elviselni” – írta nekem 2004 karácsonyán. Szűk, hideg zárkában helyezték el, mindössze két vékony takarót kapott, párnát nem, és mások által használt, koszos zokni, ürülék- és vizeletfoltos alsónemű viselésére kényszerítették. A megalázó bánásmód folytatódott, amikor Texasba szállították egyik társa tárgyalására. Húsz év katonai szolgálat alatt szerzett kilenc kitüntetését és szalagsávjait egyenruhájáról nyilvánosan eltávolították. A vérző sebbe sót is szórtak: a bíróság épülete előtt bilincsbe verve a média jelenlétében közszemlére tették. Nap mint nap emlékeztették,

méltó büntetésben részesül mindenki, aki az amerikai hadseregre szégyent hoz. Chip Frederick helyzete javult, miután az „Abu Ghraib-i hetek” tárgyalássorozata lezárult. Mivel börtönőrként soha többé nem dolgozhat, a börtönben új szakmát választott, és fodrásznak tanult. „Nagyon szeretnék újra a hadsereg kötelékébe lépni, és visszamenni, hogy bizonyíthassak. Én olyan voltam, aki soha semmit nem ad fel, aki tenni akar… Büszkeséggel tölt el, hogy felnőtt életemben jobbára a hazámat szolgálhattam. Kész voltam meghalni a hazámért, a családomért és a barátaimért… Szerettem volna nagy 395 szolgálatot tenni.” Emlékeznek még Stew-819-re, aki mindenáron vissza akart térni szimulált börtönünkbe, mert társainak bizonyítani szerette volna, hogy ő nem rossz? A szociálpszichológia egyik klasszikusnak számító kísérletét is eszünkbe juttathatja, amelyben azt mutatták ki, annál jobban ragaszkodik valaki a 396 csoportjához, minél súlyosabb próbatétel árán nyert oda felvételt. A tárgyalások és megpróbáltatások Martha Frederick életét is feldúlták. „Abu Ghraib és Irak az embertelenség pokla, és Abu Ghraib elnyelte egykori életemet… Életem SOHA nem tér vissza a megszokott kerékvágásba. Folyamatosan küzdök, mert felül kell kerekednem Abu Ghraib romjain, túl kell 397 élnem, anyagilag és lelkileg.” A szomorú történethez hozzátartozik, hogy Martha az elviselhetetlen anyagi és lelki teher miatt végül házasságuk felbontása mellett döntött. Döntése letaglózta Chipet. Martha továbbra is rendíthetetlenül kitart mellette. „Mindvégig mellette álltam, előtte álltam, mögötte álltam. És a házasság kötelékén kívül is ezt fogom tenni. De képtelen vagyok ebben a hatalmas 398 űrben élni.” Végül kiábrándító válasz adható arra is, hogy a kegyetlenkedések hasznot hajtottak-e a kihallgatások eredményessége szempontjából. A katonai és polgári vezetés vajon hasznosítható információhoz jutott? Talán, bár nem valószínű. A szerzett információ semmiképp nem igazolhatja a cáfolhatatlan veszteséget, amelyet Amerika erkölcsileg elszenvedett. Tehát értelmetlen volt a kihallgatott személyek szenvedése, értelmetlen volt a kihallgatókra nehezedő tartós lelki nyomás. Kormányzati források állítása szerint természetesen birtokába kerültek mindannak, amit tudni akartak, de titkosították, így soha nem derülhet ki, mi volt a kényszervallatások hozadéka a terrorizmus elleni harcban és az iraki felkelők elleni küzdelemben. Ha a nyomok eltüntetéséről van szó, nem idegenkednek a hazugságtól. Mindenesetre a szakértők egyetértenek abban, hogy megalázó, degradáló módszerekkel, testi bántalmazás árán ritkán csikarható ki megbízható értesülés. Információhoz és beismerő vallomáshoz kapcsolatteremtéssel, nem

megfélemlítéssel, a bizalom elnyerésével, nem a gyűlölet erősítésével lehet jutni. Idéztünk már katonáktól, akik elítélően nyilatkoztak a katonai kihallgatásokról, melyekben ők is közreműködtek. Túl sok ártatlan, semmiféle hasznos információval nem rendelkező embert tartottak fogva; túl kevesen voltak a kihallgatások irányítására kiképezve, még kevesebb volt a képzett tolmács, de mindennél nagyobb volt a nyomás fentről, ahonnan azonnali eredmények felmutatását követelték. Darius Rejali politológus, aki a kínzások tárgykörének elismert szakértője, határozottan kétségbe vonja az iraki, guantanámói-öbölbeli és afganisztáni katonai támaszpontokon egyaránt alkalmazott kihallgatási metodika megbízhatóságát. Nyomatékosan megerősíti, hogy a szakemberek egyetértenek abban, hogy fizikai kényszer hatására az emberek bármit bevallanak. Az Egyesült Államok hivatalos kormányzati dokumentumaiban is találhatók ezt alátámasztó megállapítások, lásd az amerikai hadsereg tábori kézikönyvének vonatkozó részét (U. S. Army Field Manual 30–15), és a CIA két kézikönyvét (KUBARK kézikönyv, 1963; Human Resources Exploitation Manual, 1983). A salon.com oldalain közzétett egyik esszéjében Rejali megállapítja: a kínzás sötét bűvereje onnan eredhet, hogy a folyamatba belemerülő vallatónak intenzív örömérzete, flashe van, akár a kábítószer-élvezőnek, de a pusztítás hagyatékával nemzedékeknek kell 399 megküzdeniük. Zárásként hadd idézzek Ron Nordlandtól, a Newsweek bagdadi irodájának vezetőjétől, aki elemzésében azt taglalja, mi siklott félre az Irak felszabadításáért indított háborúban: Mi siklott félre? Sok minden, de a legnagyobb kisiklást az Abu Ghraib-i botrány okozta. 2004 áprilisa óta Irak felszabadítása helyett elkeseredett kármentés folyik. Az Abu Ghraib-i fogolykínzás az iraki közvéleményt taszította. Semmiféle haszon nem származott belőle. A hadsereg állítása szerint a börtönben alkalmazott módszerekkel „hasznosítható információ” birtokába jutottak, de semmivel nem bizonyítható, hogy az embertelen bánásmód és megalázás eredményeként akár egyetlenegy amerikai életét is sikerült 400 megmenteni, vagy akár egyetlenegy terroristavezért is elfogtak.

15. FEJEZET VÁDLOTTAK PADJÁN A RENDSZER: BŰNRÉSZES VEZETŐK

Michael Holley vezérőrnagy, katonai ügyész Ivan Frederick törzsőrmester tárgyalásán elhangzott hazafias hangvételű záróbeszéde jó kiindulópont a visszaélések elemzéséhez, melyeket az Irakban, Afganisztánban és Kubában létesített katonai börtönökben fogvatartott „törvénytelen harcosok” és foglyok 401 sérelmére követtek el. Emlékeztetni szeretném önöket, hogy az ellenség ugyanúgy erkölcsi meggyőződésből harcol, mint mi, és ezzel okot adtunk ellenségeinknek, hogy akár most, akár a jövőben erőiket egyesíthessék. És kérem, gondoljanak azokra az ellenséges katonákra, akik megadhatják magukat. Mert ez az eszményi célunk. Az Egyesült Államok hadseregének olyan katonai erőt kell képviselnie, amelytől az ellenség megretten, és leteszi a fegyvert. De ha egy fogoly vagy még inkább egy ellenséges katona azt gondolja, hogy megszégyenítésben, megalázó bánásmódban fog részesülni, akkor miért ne döntene indokoltan úgy, hogy utolsó csepp véréig harcolni fog? És harc közben katonáink életét olthatja ki, noha az áldozatok elkerülhetők lehetnének. Az ilyen jellegű viselkedés [melyet a vádlottak tanúsítottak] hosszú távon ártalmas, és végső soron azt is befolyásolja, hogy a katonák, a mi katonáink, milyen bánásmódban részesülnek, ha esetleg a jövőben fogságba esnek. Ezt követően az ügyész egyértelművé tette, hogy az „Abu Ghraib-i hetek” tárgyalásán nem kevesebbről van szó, mint az amerikai hadsereg becsületéről: Végezetül, uraim, az Egyesült Államok hadseregének becsülete drága, féltve kell őriznünk. Szentül hiszünk az Egyesült Államok hadseregében, és minden hadsereg közül a mi hadseregünk az, amelyik óriási felelősséggel és hatalommal bír, olyan hatalommal, amely feljogosít bennünket arra, hogy másokkal szemben erőt alkalmazzunk. A bűnözőktől, a gonosztevőktől az különböztet meg bennünket, hogy hatalmunkat igaztalanul nem használjuk, az igazságérzetünk vezérel bennünket, mert azt tesszük, ami helyes, követjük a kapott parancsot, és becsületünkre válik, amit véghez

viszünk. Ezért méltatlan ez a viselkedés [az Abu Ghraib-i visszaélések és fogolykínzások]. Nekünk, mint minden hadseregnek, erőink egyesítéséhez szintén erős erkölcsi meggyőződésre van szükségünk. Ivan Frederick tárgyalásán rögtönzött záróbeszédet mondtam. Felsorakoztattam a főbb érveket, amelyek tágabb perspektívába helyezték a téziseimet, miszerint a visszaélések előidézésében nem elhanyagolható szituációs és rendszereredetű tényezők is közrejátszottak. A tárgyalás óta (2004 októbere) további bizonyítékok láttak napvilágot, amelyek egyértelműen alátámasztják, hogy az Abu Ghraib-i börtön 1A blokkjában történt visszaélések és fogolykínzások megvalósulásában katonai vezetők is bűnrészesek. A Fay-jelentés és a Taguba-jelentés egyaránt azt támasztja alá, hogy mindez [a visszaélések] megelőzhető lett volna, ha a hadsereg a tárgyalásokra fordított figyelem és erőforrások töredékét Abu Ghraibban is felmutatja. De nemtörődömséggel kezelte Abu Ghraibot. Nem tulajdonított neki fontosságot, biztonsága a fontossági rangsor végén szerepelt, mint a bagdadi régészeti múzeumé [Bagdad „felszabadítása” után kifosztották, amit a katonák tétlenül szemléltek]. Katonai szempontból ezek mind alacsony prioritású tételek, ritkán kerülnek előtérbe, de a jelen eset történetesen kipattant. Ezért úgy gondolom, a hadsereg ügyét kellene tárgyalnunk, de legalábbis Frederick törzsőrmester elöljáróinak az ügyét, akiknek tudniuk kellett volna, mi folyik, meg kellett volna előzniük, megálljt kellett volna parancsolniuk, és meg kellett volna találniuk a felelősöket. Nekik kellene a vádlottak padján ülniük. Frederick törzsőrmestert felelősség terheli, és büntetést érdemel, ugyanakkor véleményem szerint indokolt lenne büntetésének csökkentése a különböző szintű elöljárók felelősségének arányában. Ebben a fejezetben több irányból is közelítünk, megpróbáljuk előhívni a színfalak sötét takarásából az Abu Ghraib-i dráma főbb közreműködőit – rendezőket, forgatókönyvírókat és ügyelőket. Bizonyos értelemben a katonai rendőrök kicsit színészek voltak – a „hét szerep keres egy szerzőt” vagy inkább rendezőt mintájára. Az a feladatunk, hogy megállapítsuk, milyen külső, rendszereredetű nyomás terhelte Abu Ghraibban a „kemény terepet”, ahol a kihallgatások zajlottak. Azonosítanunk kell a személyeket, akik az irányítási rendszer különböző szintjein a katonai rendőrök emberségét kikezdő feltételeket előidézték. Az egymással elválaszthatatlanul összefüggő tényezők időrendi feltárásakor szerepet váltok, a védelem szakértője helyett, a vád képviselőjeként fogok eljárni.

Az abu ghraib-i visszaélések kivizsgálása rendszerhibákat tár fel. A Pentagon legalább egy tucat vizsgálatot rendelt el, miután számos bejelentés érkezett nemcsak az Abu Ghraib-i, hanem más iraki, afganisztáni és kubai katonai börtönben elkövetett visszaélésről. Ivan Frederick törzsőrmester perére készülve a jelentések felét gondosan tanulmányoztam. A következőkben a kulcsfontosságú jelentéseket időrendben mutatom be, főbb következtetéseiket szó szerint idézem. Látni fogjuk, hogyan értelmezték a fogolykínzások és visszaélések okait magas rangú katonatisztek és kormányzati tisztségviselők. Egy kivétellel az összes vizsgálatot a hadsereg rendelte el azzal a kifejezett utasítással, hogy az ügyek kivizsgálásakor a bizottságoknak az elkövetőkre kell összpontosítaniuk. Így a legtöbb jelentésben nem fogalmaznak meg vádakat katonai és politikai vezetőkkel szemben a visszaéléseket elősegítő feltételek megteremtésében játszott szerepük miatt. A Schlesinger-bizottság jelentése a kivétel, amelyre nem a hadsereg, hanem Donald Rumsfeld védelmi miniszter adott megbízást. Mivel a vizsgálatok az irányítási rendszer alacsonyabb szintjeire összpontosítottak, a jelentések a kívánatosnál kevésbé függetlenek és elfogulatlanok, hatókörük is korlátozott. A katonai és kormányzati vezetési rendszer ellen felhozható vádak kiindulópontjául mégis a jelentések szolgálnak, melyeket a következőkben a média és a különböző ügynökségek beszámolóival, illetve a fogolykínzásokban érintett katonák vallomásaival 402 egészítünk ki. A Ryder-jelentés: az első vészjelzések Ricardo Sanchez altábornagynak, az Irakban állomásozó amerikai erők parancsnokának megbízásából a katonai rendőrség felügyelője, Donald Ryder vezérőrnagy készítette az első jelentést (2003. november 6.). A hadsereg bűnügyeket kivizsgáló egységének javaslatára Rydert augusztusban nevezték ki a vizsgálócsoport élére. A jelentésben Ryder tábornok teljes egészében áttekintette az Irakban létesített börtönrendszert, és javító célú ajánlásokat fogalmazott meg. Végkövetkeztetéseiben megállapította, hogy esetenként az emberi jogok súlyosan sérültek, valamint „rendszerméretű” hiányosságokra mutatott rá a felkészítés és az emberi erőforrások terén. Jelentésében aggasztónak találta, hogy a foglyok őrzését ellátó katonai rendőrök és a foglyok kihallgatásával megbízott katonai hírszerzőcsoportok feladatköre nincs egyértelműen szétválasztva. Megjegyezte, hogy a hírszerzők olyan tevékenységekbe

próbálták bevonni a katonai rendőröket, amelyeknek a célja a fogvatartottak kihallgatásra való „felkészítése” volt. A katonai rendőrök és a hírszerzők közötti tisztázatlan viszony az afganisztáni háborúban kezdődött, amikor a katonai rendőrök a hírszerzőkkel közösen „teremtették meg a kihallgatások kedvező feltételeit”, ahogy szépítően a foglyok akaratának a megtörését nevezték. Ryder tábornok szükségesnek látta olyan eljárásrend kidolgozását, amely „meghatározza a katonai rendőrök szerepét… az őrök tevékenységét egyértelműen szétválasztja a katonai hírszerzők tevékenységétől.” A katonai börtönök működtetésért felelős vezetőknek fel kellett volna figyelniük a jelentés megállapításaira. Seymour Hersh újságíró szerint értékes megállapításai ellenére „Ryder visszafogott vészjelzést” adott, amikor „arra a következtetésre jutott, hogy egyelőre a helyzet nem válságos. Léteznek eljárásrendbeli hibák, de kijelenti, »egyetlen katonairendész-egység sem folytat szándékosan nem megfelelő fogva tartási gyakorlatot«”. Ne feledjük, a jelentés 2003 őszén készült, épp akkor, amikor a legbotrányosabb visszaéléseket követték el az 1A blokkban, de a cselekményeket Joe Darby még nem tárta a nyilvánosság elé. Hersch a The New Yorker hetilapban megjelent, a botrányt kirobbantó cikkében (2004. május 5.) így vélekedik a Ryder-jelentésről: „A vizsgálat jobb esetben eredménytelennek, rosszabb esetben az igazság palástolásának 403 tekinthető.” 404

A Taguba-jelentés: alapos és kíméletlen

Miután 2004 januárjában a hírhedt fotókról a katonai vezetők és a katonai rendőrség is tudomást szerzett, Sanchez altábornagy kénytelen volt Ryder mismásoló jelentésén túl valami egyebet is felmutatni. Taguba vezérőrnagynak adott megbízást a fogvatartottak sérelmére állítólagosan elkövetett visszaélések, a bizonyítékokkal nem alátámasztható fogolyszökések, a széles körű fegyelmi és felelősségi kört érintő kérdések kivizsgálására. Taguba tábornok részletes, mélyreható, valóban tiszteletreméltó vizsgálata 2004 márciusában készült el. Mivel magas rangú katonákat vádolt kötelességmulasztással, és velük szemben egyéb súlyos vádakat is megfogalmazott, valamint bizonyítékként „a fotók” egy részét is mellékelte, jelentését titkosítani akarták. A történet szenzációértéke azonban túl nagy volt, a médiának tudomást kellett szereznie róla (feltehetőleg tetemes összeg fejében). A Taguba-jelentést a The New Yorker hetilapnak szivárogtatták ki, ahol a főbb megállapításokat és a fotókat Hersh beszámolójának részeként

közzétették, de ezt megelőzően a fotókat a 60 Minutes II tényfeltáró magazinműsor szerkesztőihez is eljuttatták, akik úgy döntöttek, 2004. április 28-án nyilvánosságra hozzák. Taguba nem pazarolta az időt tábornoktársa jelentésének cáfolatára: „Sajnálatos módon a [Ryder-féle] vizsgálat során felszínre került rendszereredetű problémák nagyrészt ennek a vizsgálatnak is a tárgyát képezik.” „Valójában az őrizetesek sérelmére elkövetett visszaélések közül jó néhány épp a vizsgálat idején vagy akkortájt történt.” Taguba jelentése így folytatódik: „A Ryder vezérőrnagy jelentésébe foglalt megállapításokkal ellentétben, én arra a megállapításra jutottam, hogy a 800. katonairendészdandár 372. katonairendész-századának állománya azt az iránymutatást kapta, hogy a létesítményben változtasson az eljárásrenden a hírszerzői kihallgatások »megfelelő feltételeinek« megteremtése érdekében.” Taguba jelentésében egyértelműen az áll, hogy a katonai hírszerzés tisztjei, a CIA ügynökei és egyéb kormányzati ügynökségek, valamint magáncégek megbízottai „ténylegesen azt kérték a börtönőri feladatokat ellátó katonai rendőröktől, hogy a tanúk sikeres kihallgatásához teremtsék meg a fizikai és mentális feltételeket”. Kijelentése alátámasztására Taguba tábornok több börtönőrtől idéz, akik eskü alatt tett nyilatkozatukban azt állították, hogy a katonai hírszerzői állomány és a kihallgatók bűnrészesek. A 372. katonairendész-században szolgáló Sabrina Harman szakbeosztású katona eskü alatt tett nyilatkozatában beszámolt arról, hogy egy őrizetest kartondobozra állítottak, kéz- és lábujjaira, valamint péniszére vezetéket kötöttek. Harman „a fogvatartott ébrentartását kapta feladatul”. Elmondása szerint a hírszerző eközben Grainer [sic!] szakaszvezetővel beszélt. „A hírszerzés szóra akarta bírni ezeket az embereket. Grainer [sic!] és Frederick feladata volt megtenni mindazt, amit a hírszerzés és egyéb kormányzati ügynökségek kértek annak érdekében, hogy ezek az emberek beszéljenek.” Taguba tábornok idézi Javal Davis őrmestert, aki személyes megfigyelése alapján a következőket mondta a katonai hírszerzés és egyéb kormányzati ügynökségek befolyásolási gyakorlatáról: „Az 1A szárnyban, a hírszerzés részlegében láttam, hogy olyasmire kényszerítik a foglyokat, amit én erkölcsileg elítélek. Azt mondták nekünk, hogy az 1A szárnyban más szabályok vannak érvényben, nem az egységes működési szabályzat. Írásban sohasem láttam a vonatkozó szabályzatot, az egységeset sem, a részlegre vonatkozó szabályok szájhagyomány útján terjedtek. Az 1A felelőse Granier [sic!] szakaszvezető volt. Azt állította, hogy az ügynökök és a hírszerzők mindenfélét kérnek tőle, de soha semmit nem kap írásban,

emiatt panaszkodott is [sic!].” Amikor megkérdeztük, miért vonatkoznak a többi részlegtől eltérő szabályok az 1A és 1B blokkra, Davis őrmester a következőt válaszolta: „A többi szárny normál börtön, az 1A/B a katonai hírszerzéshez tartozik.” Kérdésünkre, hogy a szolgálati út betartásával miért nem tett a visszaélésekről bejelentést, Davis őrmester így válaszolt: „Mert azt feltételeztem, hogy valaki szóvá tette volna, ha bárki a vonatkozó szabályoktól eltérően vagy nem az irányelveknek megfelelően jár el. [Figyelik? A tétlenség bűne.] A részleg a katonai hírszerzéshez tartozik, és nekem az volt a benyomásom, hogy a visszaélésekre a hírszerzés jóváhagyásával került sor.” Davis őrmester arról is beszámolt, hallotta, hogyan célozgattak a hírszerzők az őrök által alkalmazandó bánásmódra. „Puhítsátok meg nekünk ezt a fazont!” „Legyen egy rossz éjszakája!” „Kapja meg a kezelést!” Állítása szerint megjegyzéseiket Granier [sic!] szakaszvezetőnek és Frederick törzsőrmesternek címezték. Végül Davis őrmester kijelentette: „az én értelmezésem szerint a hírszerzők elismerően beszéltek Granier [sic!J munkájáról, arról, ahogyan a foglyokkal bánik. Azt mondták neki: »Szép munka volt, nagyon gyorsan összeomlanak. Minden kérdésre válaszolnak. Végre beszélnek, adják az infót.« Csak így tovább, meg ilyesmi.” A 372. katonairendész-században szolgáló Jason Kennel szakbeosztású katona a stanfordi börtönkísérletre emlékeztető megtorlásokról számolt be: „Meztelenek voltak, de a hírszerzők utasítottak, hogy vegyem el tőlük a matracot, ágyneműt és ruhát.” Nem emlékezett arra, hogy a hírszerzőktől ki adta az utasítást, de megjegyezte: „ha ezt várták el tőlem, írásba kellett volna adniuk.” Később közölték vele: „A fogvatartottakat nem szabad megszégyenítenünk.” A fentiek jól rávilágítanak a kegyetlenkedések valósága és a hírszerzők, illetve más ügynökök nem hivatalos ösztökélése között fennálló következetlenségre. Egyik szavukkal kegyetlenkedésekre ösztökéltek, másikkal a hivatalos álláspontot hangoztatták: „Tilos a fogvatartottakkal szembeni kegyetlenkedés, mindenkit megillet a méltányos bánásmód.” Ha emlékeznek rá, szimulált börtönünkben a létszámellenőrzések esetenként alkalmat adtak a rabokkal szembeni kegyetlenkedésre. A stanfordi kísérletre emlékeztet a Taguba-jelentés hangsúlyos megállapítása is, miszerint a 320. katonairendész-zászlóaljban a létszámellenőrzések nem egységes rend szerint történtek:

Egy adott létesítményen belül az egyes részlegekben más-más módon vezénylik le a létszámellenőrzést. Egyes részlegekben az őrizeteseket tízesével felsorakoztatják, másutt sorokba ültetik őket, megint máshol a részleg egyik végébe terelik, majd egyesével a másikba, és közben megszámolják őket. A Taguba-jelentés megállapítja, hogy azok a magas rangú katonai vezetők, akik a súlyos visszaélésekről tudomást szereztek, hadbírósági eljárást helyeztek kilátásba, de végül nem cselekedtek. Tétlenségükkel tovább erősítették a vélekedést, hogy a kegyetlenkedések büntetlenül folytathatók: A 2003. május 12-én Camp Buccában történt incidens egyértelműen bizonyítja, hogy a dandár parancsnokai katonáikkal nem kommunikáltak, illetve taktikai hozzáértésükről nem gondoskodtak. A bűnügyi nyomozó osztály kiterjedt vizsgálatában megállapította, hogy a 320. katonairendész-zászlóalj négy tagja megrugdosta és megverte a Tallil légi bázisról átszállított őrizeteseket… Az Egységes Katonai Jogszabálygyűjtemény alapján a katonák ellen megindult a vádemelési eljárás, előzetes meghallgatásukat Gentry alezredes végezte. Azt javasolta, hogy a négy megvádolt személyt állítsák katonai törvényszék elé, indítványát Karpinski dandártábornok támogatta. A bizonyítottan elkövetett visszaélések ellenére Karpinski dandártábornok a jelek szerint kísérletet sem tett arra, hogy a 800. dandár katonáit emlékeztesse a fogvatartottak bánásmódját szabályozó genfi egyezményekre, vagy bármiféle intézkedést tett volna hasonló visszaélések megelőzésére. Phillabaum alezredes, a Camp Buccában elkövetett visszaélésekben érintett katonák elöljárója a jelek szerint szintén semmiféle kezdeményezést nem tett katonái megfelelő kiképzésére a fogvatartottak méltányosabb bánásmódja érdekében. A kommunikáció hiánya, gyenge kiképzés és irányítás A Taguba-jelentés több példával is alátámasztja, hogy a katonák és a tartalékos katonai rendőrök nem részesültek megfelelő kiképzésben, és nem állt rendelkezésükre a feladatvégzéshez szükséges eszköz és információ. A 800. katonairendész-dandárban és alegységeiben az alapvető törvényi követelmények, irányelvek, szabályozók és vezetői elvárások általában nem ismertek, nem valósulnak meg, nem kapnak hangsúlyt… Befogadás után az őrizetesekkel és a köztörvényes fogvatartottakkal következetlenül jártak el, létesítményenként,

részlegenként, sőt váltásonként is eltérő bánásmódban részesültek a 800. katonairendész-dandár felügyelete alá tartozó területen. A jelentés továbbá megállapítja: Tervezett maximális befogadóképességüket figyelembe véve, Abu Ghraib és Camp Bucca létesítményei jelentős mértékben túlzsúfoltak, a börtönőri létszám elégtelen, csakúgy, mint a rendelkezésre álló egyéb források. Ez az aránytalanság hozzájárul a rossz életkörülményekhez, a szökésekhez és az ellenőrzés hiányosságaihoz. A létesítmények túlzsúfoltsága miatt korlátozott mértékben lehetséges az esetleges szökések és lázadások fő szervezőinek az azonosítása és elkülönítése. A jelentésben szó esik a problémáról, amelyről Chip Frederick is említést tett: azonosító jelzést nem viselő civilek és sok ismeretlen személy fordult meg a blokkban, akik utasításokat adtak neki és embereinek. A szerződéses amerikai polgári személyzet tagjainak (Titan Corporation, CACI stb.), harmadik országbeli személyeknek és a helyi alkalmazottaknak a megfelelő felügyelete az Abu Ghraib-i börtönben általában nem biztosított. Helyszíni vizsgálódásunk során majdhogynem ellenőrizetlenül, szabadon bejárhattak a börtönkörletbe. Zavart okozhatott a különféle öltözéket (civil vagy katonai álcaruhát) viselő polgári személyek jelenléte a körletben és környékén, ez hozzájárulhatott a felelősségre vonásban és a szökések felderítésében tapasztalt nehézségekhez. Jelentésében Taguba tábornok számos fogolyszökést és lázadást dokumentál, valamint kitér a katonai rendőrök és a fogvatartottak közötti súlyos összecsapásokra is. Minden esetet ugyanúgy zár: „Jelen bizottság az ügy kivizsgálásának eredményére, a közrejátszó tényezőkre és a kiigazító intézkedésekre vonatkozóan tájékoztatást nem kapott.” A jelentésben szerepel az a – Chip Frederick által is említett – halálos áldozatot követelő lázadás, amelynek főkolomposait később az 1A blokkba helyezték át: 2003. november 24.: Lázadás és lövöldözés tört ki… Állítások szerint 13.00-kor Camp Ganci minden részlegében fellázadtak az őrizetesek. A lövöldözésben három fogvatartott meghalt, kilenc megsebesült, valamint kilenc amerikai katona szintén megsebesült. Bruce Falcone ezredes (220. katonairendész-dandár, parancsnokhelyettes) vizsgálatában megállapította, hogy a létkörülmények elleni tiltakozásként tört ki a lázadás, a fegyvertelen beavatkozás

hatástalannak bizonyult, és a fegyverhasználat engedélyezett volt, miután a 320. katonairendész-zászlóalj parancsnoka a lázadás megfékezése érdekében rendkívüli esemény idején érvényes intézkedéseket léptetett életbe. Mi vagy ki tehető felelőssé a lázadás kirobbanásáért és halált okozó megfékezéséért? Taguba tábornok problémák garmadájára mutat rá. Közrejátszó tényezők: az őrök teljes körű kiképzésének hiánya, gyenge színvonalú vagy nem létező eljárásrendek, szabályozott létszámellenőrzés hiánya szolgálatváltáskor, gyakorlatozás és technikai továbbképzés hiánya, következetlen körletellenőrzések emberélet kioltására alkalmatlan, illetve arra alkalmas fegyverekkel, események utáni beszámoltatás hiánya, „tűz alá vételi” szabályok közzétételének és megértetésének a hiánya, túlzsúfoltság, egységes egyenruha hiánya, elöljárók és katonák közötti rossz kommunikáció. Taguba különösen aggasztónak találta, hogy annak ellenére sem javítottak a katonairendész-dandár nyilvánvalóan elégtelen felkészítésén, hogy a katonai vezetés tudott a hiányosságról. Véleményem szerint a 800. katonairendész-dandár nem részesült megfelelő kiképzésben a feladatok ellátására, amelyek többek közt az Abu Ghraib-i börtönkomplexum egyik büntetés-végrehajtási létesítményének a működtetését is magukba foglalták. A Ryder-vizsgálat megállapításaival megegyezően én is úgy vélem, hogy a 800. katonairendész-dandár egységei mozgósításuk időszakában nem kaptak feladatorientált kiképzést. Mozgósításuk előtt és a mozgósításukat követő kiképzésen az egységekkel nem ismertették pontos megbízatásukat, így nem készülhettek fel az ellátandó feladatokra. Főként általános feladatokra és törvényvégrehajtásra szorítkozó kiképzésük század szinten valósult meg, zászlóalj és dandár szinten kevés vagy semmiféle irányítást, felügyeletet nem gyakoroltak. Annak ellenére, hogy a katonai vezetés tisztában volt a hiányossággal, semmiféle bizonyítékot nem találtam arra vonatkozóan, hogy a felelős katonarendészeti, illetve katonai büntetés-végrehajtási intézményektől kiegészítő szakmai képzést kértek volna… A jelen vizsgálat megállapítja, hogy Karpinski dandártábornok és vezérkara az erőforrásokat helytelenül osztotta el az iraki egyesített műveleti területen. Abu Ghraib rendes körülmények között 6 000-7 000 fogvatartott befogadására alkalmas, mégis mindössze egy

zászlóalj működtette. Ugyanakkor szintén egy teljes zászlóalj működtette azt a kiemelten fontos személyeket őrző létesítményt, ahol száz főnél többet ritkán tartanak fogva… A súlyos létszámhiány mellett az Abu Ghraibba vezényelt katonák életkörülményei is rendkívül rosszak voltak. Nem állt rendelkezésükre étkezde, postahivatal, fodrászat vagy bármiféle szabadidős létesítmény. A börtön területét számos aknatámadás érte, vállról indítható rakétákkal és egyéb fegyverekkel lőtték, a létesítményben az őrök és a fogvatartottak élete egyaránt komoly veszélyben forgott. A dandár nem rendelkezett megfelelő forrásokkal és személyi állománnyal, a túlzsúfolt börtön súlyos logisztikai problémáit nem tudták megoldani. Végül a megfelelő elöljáró–alárendelt viszonyt károsan befolyásolta, hogy a dandárban szolgáló katonák korábbról ismerték egymást, és baráti kapcsolatban álltak egymással. Kötelességmulasztó, alkalmatlan parancsnokok Az Abu Ghraib-i kegyetlenkedések ügyében folytatott összes vizsgálat közül Taguba tábornok jelentése az egyetlen, amely megpróbálja azonosítani a katonai vezetőket, akik elmulasztottak vezetői kötelezettségeiknek eleget tenni – és akiknek a felelősségre vonása nem maradhatna el. Érdemes áttekintenünk, miért vádolt számos katonai vezetőt a tábornok azzal, hogy a példaszerű katonai vezetés helyett annak paródiáját teremtették meg, holott az ő feladatuk lett volna számon kérni a fegyelmet: A 800. katonairendész-dandár Abu Ghraib-i küldetésével kapcsolatban egyértelműen megállapítható, hogy sok súrlódás és elégtelen kommunikáció alakult ki az Abu Ghraib-i előretolt műveleti bázis ellenőrzéséért 2003. november 19. után felelős 205. katonai felderítő dandár parancsnoka és az őrizeteseket érintő műveletekért a bázison belül felelős 800. katonairendész-dandár parancsnoka között. Hiányzott a parancsnoki felelősségi körök egyértelmű meghatározása, parancsnoki szinten elégtelen volt a koordináció, és e kettő összehangolása nem történt meg. A koordináció a lehető legalacsonyabb szinteken valósult meg, amit a katonai vezetők alig felügyeltek… A 320. katonairendész-zászlóalj kegyetlenkedésekről elhíresült egység volt, melyeket 2003 májusában Phillabaum alezredes parancsnoksága alatt követtek el Camp Buccában. Karpinski dandártábornok Phillabaum alezredest parancsnoki és vezetői alkalmatlansága ellenére meghagyta a legproblémásabb zászlóalj parancsnoki beosztásában, holott a 800. katonairendészdandáron belül ők voltak megbízva a legtöbb fogvatartott felügyeletével…

Több tanú is kijelentette, hogy a 800. katonairendész-dandárban Hinzman és Green őrnagyok tiszti feladataik ellátására gyakorlatilag alkalmatlannak bizonyultak, ami miatt több ízben tettek panaszt, de a tiszteket nem helyezték át. Ez károsan hatott a dandár tisztikarának hatékonyságára és moráljára. Ráadásul James O’Hare alezredest, a dandár katonai ügyészét a kezdeményezőkészség hiánya jellemezte, és nem volt hajlandó vállalni az intézkedés felelősségét. Gary Maddocks alezredes igazgatási tiszt nem gondoskodott a dandár állományának megfelelő irányításáról: az állomány számára nem határozott meg prioritásokat, nem tette meg a szükséges korrekciós intézkedéseket, nem gondoskodott az állomány napi felügyeletéről… Az adott időszakban vezetési hibákért több tiszt és altiszt is felelősségre vonásban részesült. Taguba tábornok elemzéséből kénytelen vagyok azt a következtetést levonni, hogy Abu Ghraib valóságos „partizóna” volt, ahol a tisztek és az 1A blokk 405 éjszakai állományának tagjai féktelenül kitombolták magukat. Katonához méltatlan viselkedésért, kötelességmulasztásért, parancsnoki feladatok nem teljesítéséért, alkohollal való visszaélésért tizenkét tisztet és altisztet vontak felelősségre. Az egyik kirívó eset a 870. katonairendész-század parancsnokának, Leo Merck századosnak az ügye, aki saját állományának katonanőit titokban meztelenül lefényképezte. Egy másik esetben altiszteket és alacsonyabb rendfokozatú hivatásos tiszteket a szolgálati szabályzat megsértéséért marasztaltak el, akik gépjárműveikből kiszállva M16-os gépfegyverükkel indokolatlanul lövöldözni kezdtek, és gondatlanságuk miatt felrobbant egy üzemanyagtartály! Taguba tábornok egy tucat parancsnoki beosztásban lévő személyt említ, akik a közkatonák és tartalékosok előtt jó példával járhattak volna, de akiket a vezetés, illetve a szolgálattevés alól inkább fel kellene menteni, és felelősségre kellene vonni. Jelentésében konkrét esetek és vezetési hibák leírásával a következő katonai vezetőkről tesz említést: Janis L. Karpinski dandártábornok, a 800. katonairendész-dandárparancsnoka; Thomas M. Pappas ezredes, a 205. katonai felderítő dandár parancsnoka; Jerry L. Phillabaum alezredes, a 320. katonairendész-zászlóalj parancsnoka; Steven L. Jordan alezredes, a különleges kihallgatási központ volt igazgatója és a 205. katonai felderítő dandár összekötő tisztje; David W. DiNenna, őrnagy, a 320. katonairendész-zászlóalj parancsnoka; Donald J. Reese százados, a 372. katonairendész-század parancsnoka. A Taguba-jelentésben megemlített alacsonyabb rendfokozatú tisztek az 1A blokkban betöltött pozíciójuk miatt fontosak: Lewis C. Raeder főhadnagy, a 372. katonairendész-század szakaszparancsnoka; Marc Emerson főtörzsőrmester, a 320. katonairendész-zászlóalj műveleti főtörzsőrmestere;

Brian G. Lipinski a 372. katonairendész-század főtörzsőrmestere; Shannon K. Snider törzsőrmester, a 372. katonairendész-század szakaszparancsnokhelyettese. A Taguba-jelentés az 1A blokkban zajló műveletek felügyeletét elhanyagoló személyek – Reese, Raeder, Emerson, Lipinski és Snider – felelősségre vonását azért tartja indokoltnak, mert az alább felsorolt mulasztások közül egyet vagy többet elkövettek:

A közvetlen irányításuk alatt álló katonákkal nem ismertették, milyen védelmet biztosítanak az őrizetesek számára a hadifoglyok bánásmódjára vonatkozó genfi egyezmények. Nem felügyelték megfelelően az Abu Ghraib-i börtön 1A blokkjában a katonák és a „látogatók” tevékenységét. Elmulasztották az alapvető katonai normák, a szakszerűség és számonkérhetőség megfelelő kialakítását és érvényesítését. A közvetlen irányításuk alatt álló katonákat nem képeztették ki megfelelően a bebörtönzéssel és a polgári életbe való visszahelyezéssel kapcsolatos feladatokra. A fentiek alátámasztják Chip Frederick és éjszakás őrtársai állítását, miszerint lényegében fogalmuk sem volt, mi megengedett és mi elfogadhatatlan, amikor az őrizeteseket kihallgatásra készítették elő. E tekintetben nem kizárólag a hadsereg a bűnös. A vizsgálat azt is kimutatta, hogy a kegyetlenkedésekből személyesen is kivette a részét több civil kihallgató és tolmács, akik a szabályokat megsértve a katonai rendőröket bevonták az 1A blokkban fogvatartottak vallatásába. Taguba tábornok jelentésében többek közt a következő két amerikai személy ellen fogalmaz meg vádakat: Steven Stephanowicz, szerződéses civil hírszerzési szakember, CACI, 205. katonai felderítő dandár és John Israel, szerződéses civil tolmács, CACI, 205. katonai felderítő dandár. A Steven Stephanowicz ellen felhozott vád: „Kihallgatási technikák alkalmazására nem kiképzett katonai rendőröknek felhatalmazást és/vagy utasítást adott a kihallgatásokat megkönnyítő »feltételek megteremtésére«, ami egyrészt nem megengedett, másrészt [sic!] nem áll összhangban a vonatkozó szabályokkal/irányelvekkel. Egyértelműen tisztában volt vele, hogy utasításaival fizikai bántalmazásra buzdít.” Frederick és Graner egyaránt arról számolt be, hogy a civilek, akik az 1A blokkban zajló események irányítóinak

tűntek, éppen ilyen fellépésre ösztökéltek: az őrizetesek kihallgatásakor bármi áron hasznosítható információhoz kell jutni. A „tétlenség bűne” negatív példaként hat, amint az kiderül Taguba tábornok Snider törzsőrmester ellen megfogalmazott vádjában: „Elmulasztotta jelenteni, hogy egy katona, akinek közvetlen felettese volt, a jelenlétében a fogvatartottak kéz- és lábfejére taposott, és ezzel bántalmazást követett el.” Mielőtt más független vizsgálat megállapításait is áttekintenénk, érdemes a Taguba-jelentésből azt a következtetést idéznünk, amelyben olyan tisztek és civil közreműködők vétkességét feltételezi, akiket könyvem megírásáig az Abu Ghraibban elkövetett visszaélések miatt nem állítottak bíróság elé: Az iraki Abu Ghraibban és Camp Buccában az Egyesült Államok néhány katonája a nemzetközi jogot súlyosan megsértve példátlan cselekedeteket hajtott végre. Ezenkívül mind a 800. katonairendész-dandár, mind a 205. katonai felderítő dandár elöljáróit felelősség terheli, mert nem tettek semmit a fogvatartottak ellen elkövetett visszaélések megelőzésére, és elmulasztották betartatni az irányelveket, szabályokat és utasításokat 2003 augusztusa és 2004 februárja között Abu Ghraib és Camp Bucca börtöneiben… Gyanúm szerint Thomas M. Pappas ezredes, Steve L. Jordan alezredes, Steven Stephanowicz és John Israel közvetlenül vagy közvetve felelősök az Abu Ghraibban elkövetett visszaélésekért, és az őket terhelő felelősség mértékének megállapítására nyomatékosan javaslom az előző bekezdésekben leírt fegyelmi eljárás, valamint a 15. sz. belső vizsgálati eljárás lefolytatását. A Milolashek-jelentés keveseket vádol Paul T. Milolashek altábornagy a fogvatartottak sérelmére Afganisztánban és Irakban elkövetett visszaélések kilencvennégy esetét és körülményeit vizsgálta ki (jelentése 2004. február 10-én látott napvilágot). Annak ellenére, hogy megállapítja, a kegyetlenkedésekhez sok esetben a parancsnokok és tisztek hibás döntései is hozzájárultak, Milolashek altábornagy végkövetkeztetése szerint a visszaélések nem a hadsereg irányelveiből

eredtek, és a magasabb rangú katonai vezetőket nem terheli felelősség. Így az elkövetett visszaélések kivizsgálásakor figyelmét az alacsonyabb rangú katonákra összpontosította. Jelentésében leszögezi, hogy az afganisztáni és iraki börtönökben elkövetett visszaélések kilencvennégy esete egyszerűen „néhány személy felhatalmazás nélkül végrehajtott cselekedetének” tudható be. A vizsgálatvezető altábornagy ezzel a megállapításával az összes magasabb rangú tisztet felmentette a felelősség alól. A kilencvennégy eset azonban az 1A blokk éjszakai szolgálatán messze túlmutat. A magas rangú vezetőket végkövetkeztetésében „tisztára mosó” jelentést egy kalap alá vehetjük a Ryder-jelentéssel. Érdemes azonban kitérnünk a jelentés néhány egyéb megállapításának következetlenségére. A jelentés megállapítja, hogy a katonák „parancsnokaiktól nem kaptak egyértelmű eligazítást a fogvatartottakkal való bánásmódra vonatkozóan”, sőt arra is kitér, hogy a kihallgatási irányelvek nem voltak „világosak és egyértelműek”. Arra is rámutat, hogy az iraki börtönök katonai felső vezetése hibázott, amikor úgy döntött, átveszik a guantánamói irányelveket. A guantánamói börtöntáborban (Gitmón) olyan „idegen harcosokat” tartottak fogva, akik a terrorizmus elleni harcban feltehetőleg hasznosítható, értékes információ birtokában voltak. Donald Rumsfeld védelmi miniszter szigorú kihallgatási taktikát írt elő a guantánamói táborban fogvatartottak megtörésére; azonban az ott alkalmazott technikák valamilyen oknál fogva átkerültek az iraki börtönökbe is, ahol kevésbé értékes információt lehetett a foglyok kihallgatásától remélni. A Milolashek-jelentés megállapítja, hogy a katonai felső vezetés döntése „ellentétes Rumsfeld döntésével, amely egyértelműen kimondta, hogy az irányelvek kizárólag a guantánamói fogvatartottak kihallgatására vonatkoznak; és az átvett »nagy kockázatú« kihallgatási módszerek helytelen alkalmazásának esélye az iraki harci körülmények között jelentősen megnőtt.” 406

A Fay–Jones-jelentés: sokszintű vádak

George R. Fay vezérőrnagy és Anthony Jones altábornagy a 205. katonai felderítő dandár feltételezhető érintettségét vizsgálta az Abu Ghraibban történt visszaélések ügyében. Azt is megvizsgálták, vajon a dandár parancsnokainál magasabb szintű szervezetek vagy személyek is érintettek lehetnek-e 407 bármiféle módon a visszaélésekben. Jóllehet a jelentés a szokásos diszpozíciós megközelítés jegyében az elkövetőket – erkölcsileg romlott katonák és civilek szűk csoportját – teszi a visszaélésekért felelőssé, az okok keresését a szituációs és rendszereredetű tényezőkre is sokatmondóan kiterjeszti.

„Az Abu Ghraibban történt eseményeket nem lehet légüres térben értelmezni” – írják felvezetésként, mielőtt vázolnák, miképp járult hozzá a „működési környezet” a visszaélések elkövetéséhez. Érdemes jelentésükből a következő három bekezdést idézni: Jones altábornagy megállapította, hogy az Abu Ghraib-i visszaéléseket nem magasabb rangú tisztek követték el, ugyanakkor felelősség terheli őket, amiért a létesítmény felügyeletéről nem gondoskodtak, a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának bejelentései ellenére nem intézkedtek kellő időben, és az irányelvekről készült leiratokban taktikai szintű végrehajtásukra nem nyújtottak egyértelmű, következetes iránymutatást Fay vezérőrnagy megállapította, hogy 2003. július 25. és 2004. február 6. között a 205. katonai felderítő dandár huszonhét tagja feltehetőleg kéréssel, ösztönzéssel, jóváhagyással vagy szorgalmazással a katonai rendőri állományt visszaélésekre késztette és/vagy a fogvatartottak sérelmére elkövetett visszaélésekben közreműködött, és/vagy az Abu Ghraibban végzett kihallgatások során a vonatkozó törvényeket és rendelkezéseket megsértette. Az Abu Ghraibba vezényelt egységek vezetői, illetve az Abu Ghraibban szolgáló katonák és az egységek felügyeletével megbízott vezetők elmulasztották alárendeltjeik felügyeletét ellátni, illetve fontos küldetésüket nem kísérték közvetlen figyelemmel. Említett vezetők nem okultak a hibákból, és elmulasztottak folyamatos feladatorientált képzésről gondoskodni… A hatékony vezetés hiányára vezethető vissza, hogy nem kerültek felszínre, és nem voltak megelőzhetők sem az erőszakos/szexuális visszaélések, sem a félreértés/fejetlenség miatt bekövetkező incidensek… A katonai irányelvek betartásával és célirányos képzéssel a visszaélések megelőzhetők lettek volna. A két tábornok közös jelentésében több tényezőt is feltárt, amelyek közrejátszhattak az Abu Ghraib-i visszaélések elkövetésében. Hét elsődleges tényezőt neveztek meg:

egyéni bűnözői hajlam (a tartalékos katonai rendőrök feltételezett diszpozíciója) vezetési hiányosságok (rendszerjellegű tényező) tisztázatlan függelmi viszonyok a dandárban és magasabb szinteken (rendszerjellegű tényező)

különböző ügynökségek/szervezetek közötti átfedések a kihallgatási műveletekben (rendszerjellegű tényező) szerződéses kihallgatók/elemzők/tolmácsok hatékony szűrésének, jogosításának és integrációjának elmulasztása (rendszerjellegű tényező) a katonai rendőrök és katonai hírszerzők tisztázatlan feladat- és felelősségköre a kihallgatások vonatkozásában (rendszerjellegű tényező) személyes és intézményi biztonság hiánya Abu Ghraibban (szituációs és rendszerjellegű tényező). A két tábornok által kiemelt hét közrejátszó tényező közül hat rendszerjellegű vagy szituációs tényező, és mindössze egy diszpozíciós. Jelentésükben ezután számos rendszerhibára mutatnak rá, melyek kulcsszerepet játszottak a visszaélések elkövetésében. Részvétel a CIA törvénytelen tevékenységében a „csapatmunka” jegyében Meglepődve olvastam a jelentésben, hogy nyíltan, nyilvánosan bírálják a CIA elvileg titkos szerepét a visszaélésekig fajuló kihallgatásokban: Az Abu Ghraib-i börtön működési viszonyaira károsan hatott, hogy a r