A fürkésző szellem 9632811887 [PDF]

Zitiervorschau

A fürkésző szellem Joy Adamson Gondolat (1982) Címke: Etológia, Természetvédelem, Önéletrajz, Utazás Etológiattt Természetvédelemttt Önéletrajzttt Utazásttt

Joy Adamsont már húsz évvel ezelőtt, 1962-ben barátságunkba fogadtuk, amikor először jelent meg magyar nyelven az „Oroszlánhűség”. Az elragadó beszámoló, amely csaknem résztvevőként avatja be az olvasót az árva oroszlánkölyök, Elza, felnevelésének a korábbi hiedelmek szerint reménytelennek tűnő vállalkozásában, és az azt követő kötetek, az „Elza és kölykei”, a „Pettyes szfinx” világra szóló sikert arattak. Elza, a kölyök, Pippa és társaik hosszabb-rövidebb ideig együtt éltek Joy Adamsonnal, így történeteikből megismerhettük a szerző életének egy-egy szakaszát, és annak helyszínét, Kenya sokrétű, színes világát is. De mi vihette a bécsi fiatalasszonyt Kelet-Afrikába? Honnan az az elkötelezettség, amely végül élete egyetlen céljául tűzte ki, hogy megóvja a Földünkön egyre kisebb területre összeszoruló természetes világot? Joy Adamson önéletrajzi kötete most a gyermekkortól kezdve meséli el a nagyobb ívű történetet.

JOY ADAMSON

A FÜRKÉSZŐ SZELLEM

Köszönetnyilvánítás

E könyv megírásánál sokirányú segítséget nyújtottak a kiadóvállalat munkatársai; kezdetben néhai Sir William Collins elnök, ezt követően Marjorie Villiers, Adrian House és Ernestine Novak, akiknek ezúton fejezem ki köszönetemet.

Tartalom Előszó Bernáthegyi a buszon Első szerelem Ismerkedés Afrikával Kongó Találkozom George-dzsal Az Északi Határkörzet felderítése Újra Kongóban Festő-expedíciókon Utazás a Szaharán keresztül és szomorú visszatérés Kenyába A Rudolf-tó Elza Gepárdom és a naivashai ház Pippa unokái Szomszédaim Elza hagyatéka

Előszó Joy Adamson úttörő. A szónak nem ekhós szekerek, kocsitáborok és fejszék képét felidéző régi értelmében – jóllehet életének tekintélyes részét töltötte nagyvárosoktól távol, isten háta mögötti,

vad, civilizálatlan vidékeken – hanem abban az értelemben, hogy példát ad, miként kell más módon szemlélni környezetünket, és miként törekedjünk jobban megérteni mindama élőlényeket, akikkel együtt élünk e földön. Túl nagy szavak ezek, és Joy Adamson lenne az utolsó, aki ilyesmit állítana magáról. Nem tudós, filozófus vagy gondolkodó ő, hanem olyan ember, aki nekifog és cselekszik, nem valamilyen elmélet igazolására, hanem mert így diktálja szíve, így parancsolja lelkiismerete. Nevét egy elárvult oroszlánkölyök felnevelése tette híressé. Sokan megtették ezt már előtte, csakhogy ő, amikor a kölyök felnőtt, nem küldte állatkertbe, hanem végtelen gonddal, türelemmel visszavezette a vadonba, ahonnan származott. Legmeglepőbb része a történetnek az, hogy miután Elza egy vad oroszlánban párjára lelt, visszalátogatott kölykeivel George és Joy Adamson táborába, mintha csak be akarná mutatni kicsinyeit, és élete további részében is újra meg újra felkereste nevelőszüleit, akiket mindvégig bizalomra érdemes barátainak tekintett. E kísérletnek és ezt követően egy gepárd hasonló felnevelésének a sikere véget vetett több általánosan elterjedt hiedelemnek, melyek szerint: a megszelídített vadállatot többé nem fogadják vissza társai; emberi védelem nélkül nem tud életben maradni; oroszlánban és hozzá hasonló ragadozókban nem lehet megbízni: hiába szelídítették meg, „megvadulhat”, úgyhogy mindenképp okosabb ketrecbe zárni. Vagyis a vadonbeli állatok és az emberek közötti szakadékot az embernek mindig őriznie kell, puskával a kezében. Ám lehetséges, hogy e hiedelmeknél mélyebben rejlő dolgokat is érintett a kísérlet. Az a rendkívüli hatás, amelyet az Elza-történet olvasóira gyakorolt, talán annak tulajdonítható, hogy felidézte az emberiség egyik legősibb mítoszát vagy álmát: a harmóniának azt az aranykorát, amikor az oroszlán a bárány mellett hevert, s amikor Ádám még nem kóstolt bele végzetes módon az almába. Nyilvánvalóan senki sem gondolja komolyan, hogy ezt az álomvilágot újra létre lehet hozni a mi tönkretett bolygónkon, de ez az epizód bebizonyította, hogy sajátos körülmények között felül lehet kerekedni azon a félelmen és bűnös indulaton, ami az ember és a vadállat közti kapcsolatot irányítja. Az Elza-történet alapjában véve a szeretet története. Joy szerette Elzát, Elza bízott Joyban – és az

ősrégi mondás a szeretet mindent legyőző erejéről e szokatlan összefüggésben is igaznak bizonyult. A szeretet legyőzte a félelmet, a mély, ösztönös félelmet, amelyet ember és oroszlán egymás iránt érez, amióta az ember lejött a fáról. Elza történetéről elejétől végig beszámolt már Joy; most saját élete elbeszélésébe kezd. Életútja nem Elzával kezdődött, és nem Elzával végződött. Ha e híres nőstény oroszlán soha nem jutott volna szerephez az életében, a neve mint kitűnő festőé, elsősorban növényfestőé, mindenképp ismert lett volna, ha nem is ennyire széles körben. Kelet-afrikai növényekről és vadvirágokról készült képei klasszikus művek a maguk nemében. Legnagyobb szabású terve az volt, hogy teljes sorozatot fest Kenya valamennyi törzsének és altörzsének népviseletbe öltözött férfiairól és asszonyairól. Már e portrék készülte idején, mintegy harminc évvel ezelőtt, sem használták népviseletük számos kellékét: félredobták, elfeledték, füsttől megfeketedett kunyhók rejtett zugából kellett őket előhalászni. Nem sok idő kell hozzá, hogy mindezek a pajzsok, fejdíszek, különféle ékességek, bokaperecek végleg elporladjanak, elenyésszenek, és hacsak a múzeumok nem őriznek meg egyes darabokat, egyedül Joy festményei fogják közvetíteni az utókornak a múlt e barbár pompáját. Ez idő tájt Joy már elkötelezte magát annak az ügynek, amely azóta is teljes mértékben lefoglalja töretlen energiáját: megőrizni mindazt, amit csak lehet Afrika természeti nagyszerűségéből. Mindenfelől veszély fenyeget. Erdők tűnnek el, bozótos területek sivatagokká válnak, őshonos növényeknek nyoma vész, a csodálatos növényvilág fajai egymás után kerülnek „veszélyeztetettségi listára” mindama élőlényekkel együtt, amelyek tovább sorvadnak a végső kipusztulásig. Vigasztalan kilátás. A kisszámú, lelkes csapatban, amely próbálja megállítani ezt a folyamatot, kiemelkedő személyiség Joy. Könyveiből származó jövedelmét utolsó fillérig az Elza Vadvédelmi Alapítvány céljaira áldozta, hogy a vadállatok védelmének és tanulmányozásának módszereire, eszközeire használják fel szerte a világon. E könyv egyetlen olvasója sem kételkedhet Joy fizikai bátorságában. A vadon leopárdjai és oroszlánjai az ő játszópajtásai. Emellett férjének, mint vadvédelmi felügyelőnek, hozzátartozott a

munkájához, hogy emberevő oroszlánokra vadásszon, és pusztítsa őket, úgyhogy gyakorta Joy maga is igen kényelmetlen közelségbe került ezekhez az oroszlán-bűnözőkhöz. De legbátrabb cselekedete talán mégis az volt, amikor szónoki emelvényre lépett Londonban, egy világ körüli előadókörút első állomásán, és erősen osztrák akcentusával, hadaró beszédével, előadást tartott a háromezer főnyi hallgatóságnak. Szíve-lelke a vadoné, annak teremtményei az ő társai, de ha érdekük úgy kívánta, hajlandó volt kiállni a könyörtelen nyilvánosság elé, ami sokkal nagyobb próbára teszi az idegeket, mint bármely támadó rinocérosz vagy rohanó elefántcsorda. Így hát világhírű lett, és élettörténete – a boldog gyerekkortól, amikor népes és szoros kötelékben élő család tagjaként nevelkedett az első világháború előtti Ausztria feudális és művésztársadalmában, visszavonulásáig a kenyai Naivasha-tó partjára, az állatok világába – nem igényel bevezetést, sem tőlem, sem mástól. Egyedülálló történet, amelyet a többi írásaira is jellemző közvetlenséggel, egyszerűséggel mond el. Egy nemes lelkű, alkotó, művészi hajlamú ember története, aki kiapadhatatlan szeretettel fordul más teremtmények felé, és annak szenteli életét, hogy mint egyéni lényeket figyelje meg őket, megtudja, miként gondolkodnak, éreznek, viselkednek; ecsettel vagy tollal megörökítse megfigyeléseinek eredményeit, és végül összességükben pártfogolja ügyüket az egész világon. E könyv azonban távolról sem értekezés vagy vitairat. Kalandos történet inkább, egy bátor, vidám, életörömmel teli asszony egyéni története. „A vadonban egyetlen nap sem unalmas” – állapítja meg Joy. Önéletrajzában sincs egyetlen unalmas oldal. Elspeth Huxley

1 Bernáthegyi a buszon Előjel vajon, hogy gyermekkorunk legkedvesebb játéka az oroszlánvadászat volt, és hogy szőke hajam miatt, no meg amiért gyors futó hírében álltam, mindig rám osztották a nőstény oroszlán szerepét? Mi gyerekek, sokszor tizenöten is, Seifenmühlén, ausztriai birtokunkon töltöttük a nyári szünidőt, úgyhogy bőven jutott vadász két oroszlánra. Hím oroszlánnak kizárólag Petert, kedvenc unokafivéremet jelölték ki. Minthogy a birtok igen nagy területen feküdt, néha több órába telt, míg a vadászok nyomára leltek a vadnak, sőt az is előfordult, hogy a kiszabott időn belül egyáltalán nem bukkantak ránk. Ez esetben a vadászat véget ért, s mi, oroszlánok lettünk a győztesek. Izgalmas játék volt. Ha észrevettük, hogy az üldözők körülkerítették egyikünk barlangját, a másik oroszlán bőgni kezdett, hogy elterelje a vadászok figyelmét, majd villámgyorsan elmenekült. Gyermekkorom minden boldog emléke Seifenmühléhez, anyám családjának, Weisshuhnéknak a birtokához kötődik. Papírgyárosok voltak, jó néhány üzem és papírmalom tulajdonosai. Sok más tevékenység mellett azzal is foglalkoztak, hogy a bankjegyeket bezúzták, és újból feldolgozták. Élénken emlékszem még az első világháborút követő időkre, amikor trilliós bankó volt egy tucat tojás ára. De minthogy a papír mindig értéknek számított, hatalmas silókban tárolták a bankjegyeket a gyárudvarainkon. Mi gyerekek alagutakat fúrtunk a halmazban, és billiók-trilliók között játszadoztunk – fölöttébb sajátos ismerkedés a pénzzel, de kétségkívül hozzásegített annak felismeréséhez, mennyire semmissé válhat a pénz a mesterséges értékek megváltozásával. Szünidőben néha harmincan is összegyűltünk a Friederikevillában. Nemcsak Ausztriából érkeztek Weisshuhn unokatestvérek, hanem Németországból, Olaszországból, Angliából, sőt Amerikából is. Nem is szólva az odalátogató barátokról. Kitűnően jellemezte családunkat a villa bejáratán függő felirat: Húszan jöttek. Nem hívtunk, csak tízet.

Sebaj! Önts a levesbe még vizet! Gyerekparadicsom volt ez a nyaraló, teniszpályával, úszómedencével felszerelve. Egyik kedvelt játékunk volt magasugró deszkáról a vízbe kerékpározni egy falécen, anélkül, hogy felborulnánk, vagy kis négykerekű kordéba ülve, nyílsebesen gördültünk a medencébe, azon iparkodva, hogy ne merüljünk el a vízben. Unokatestvéreinkkel magán-olimpiászokat bonyolítottunk le: diszkoszvetésben, magasugrásban, céllövésben, lovaglásban, akadályversenyben mértük össze erőnket. A felnőttek születésnapján színdarabokat adtunk elő, s gyakran rendeztünk esti hangversenyeket, amelyen dalokat énekeltünk, vagy sebtében alakult zenekarunk muzsikált. Minden nyár fénypontja az aratóünnep volt. Alighogy az utolsó rakomány gabona beérkezett a csűrbe, pompásan feldíszített szekereken, maguk készítette cifra ünneplőjükben megjöttek a parasztok. Az intéző búzából, pipacsból, százszorszépből és búzavirágból font két méter magas koszorút nyújtott át a családfőnek, Karl bácsinak, majd egy hátrafésült hajú kislány, ropogósra keményített fehér ruhában, fénylő ábrázattal elmakogott egy verset, minekutána mi gyerekek süteménnyel, édességgel, gyümölcslével, pálinkával megrakott tálcákat hoztunk a vendégeknek. S ekkor kezdődött az igazi mulatság. Mindannyian felnyomultunk az aratók szekerére, és a pajtához hajtottunk, mely körös-körül élénk színű zászlókkal, pántlikákkal feldíszítve, táncteremmé alakult át. Harmonika és két hegedű hangjára Karl nagybátyám az intéző feleségével megnyitotta a bált, az intéző a nagynénémet vitte táncba, majd mi is a táncolók közé vegyültünk. Az uradalmi cselédség közül legjobban magyar kocsisunkra, a merev lábú Orgára emlékszem, akinek népes családjában minden gyereknek fekete haja volt. Gyakran vitt magával gombát szedni az erdőbe, s én roppantul kedveltem őt. A vadászás családi hagyomány volt nálunk, akadt is bőven őzbak, nyúl, róka, fogoly a birtokon. Mindig irtóztam a szervezett lövöldözéstől, amikor a vadászok széles körben elhelyezkedve puskákkal várták, hogy a hajtók vesztébe kergessék a halálra

rémített nyulat. De akkoriban még magam is könnyedén elsütöttem a puskám. Viszolygásom egyetlen jele abban nyilvánult meg, hogy nem szívesen ettem vadpecsenyét, a nyúlhúst pedig kereken visszautasítottam, ami miatt válogatós-nyűgös gyereknek tartottak, és meg is büntettek. Tizenöt éves voltam, amikor egy különös élmény maradandó hatást gyakorolt rám. Vadőrünk délutáni körútjára indult, s én vele tartottam. Szép számban láttunk őzeket, majd egy erdei tisztás szélén megpihentünk. Nemsokára egy őzbak tűnt fel, s leveleket tépegetve igyekezett egy kis patak partja felé. A fény már kialvóban volt, az erdő csendje szinte varázslatossá tette a felénk tartó állat szépségét. Emlékszem, épp arra gondoltam, mekkora esztelenség ilyen tökéletes teremtményt leteríteni, amikor a vadőr kezembe nyomta a puskáját, mondván, hogy lőjem le az őzbakot, mert deformált az agancsa. Céloztam, lőttem, vége lett. Mit tettem? Hogy történhetett, hogy olyan szeretettel gondoltam az őzre, és a következő pillanatban megöltem? Bízhatok-e ezek után valaha is magamban? Mielőtt ráemeltük a bakot egy rúdra, a vadőr az állat vérébe mártott fenyőgallyat nyújtott át kitüntetésképpen. Még vacsoránál is ott pompázott gomblyukamban. Szenvedélyes sportember nagybátyám gratulált az első őzbakom elejtéséhez, én azonban gyilkosnak éreztem magam, s megfogadtam, hogy szórakozásból soha többé nem vadászom. Akadtak egyéb események is, melyek tudat alatt bár, de mélyen belém vésődtek, és csak jóval később bukkantak fel, amikor elhatároztam, hogy vadállatok megmentésének szentelem az életemet. Eszembe jut a nyest, amit a gyerekek szórakoztatására hoztak, és az intéző olyan pici ketrecben tartotta, amiben alig tudott megfordulni. Vagy a kis rókakölykök, melyeket vászonzsákból szedtünk ki, s egy ideig nálunk maradhattak, míg csak egy szép napon el nem tűntek, hogy terrierek idomítására szolgáljanak: rajtuk tanulták meg, miként kell a rókalyukak lakóit kikergetni. S volt mindenekelőtt egy hófehér nyulam, Nyusznyusz, akit nagyon szerettem. Aztán egy napon – már folyt a háború –

nyúlpörköltet ebédeltünk. Amikor megdicsértem az ízét, anyám közömbösen válaszolta, hogy Nyusznyuszból készült. Mindezek az epizódok évek múltán, 1940-ben egy álomban sűrűsödtek. Mary Leakeyvel, a neves antropológus, dr. Louis Leakey feleségével táboroztam akkor együtt. Ősember-maradványokat ástunk ki a Ngorongoro-kráterben Tanganyikában, a mai Tanzániában (még jóval azelőtt, hogy nemzeti parkká nyilvánították e területet). A kráter valósággal nyüzsgött a vadállatoktól, de paradicsomi környezetünk ellenére, álmom színhelye Bécs volt, szürke, esős novemberi kora reggelen. Egy hosszú, kihalt utcán munkába induló férfi várt az autóbuszra. A szürke házfalak között az egyetlen élőlény rajta kívül egy éppoly társtalannak látszó bernáthegyi volt. Kis idő múltán a kutya odament hozzá, s baráti ragaszkodással dörgölte fejét a férfi lábához. Meghatódva a nyájas viselkedéstől, a férfi megvakargatta az állat selymes bundáját. Amikor felszállt a buszra, a kutya ösztönösen követte új gazdáját. A bennülők, akik minden reggel együtt utaztak munkahelyükre, örömmel fogadták őket, kellemes változatosságnak tekintve a kutya érkezését. Nagy hűhót csaptak körülötte, ő meg hálából térdükre fektette hatalmas fejét, de közben, a bernáthegyik szokásához híven, benyálazta a ruhájukat. Az utasok panaszkodni, tiltakozni kezdtek, s végül felszólították a férfit, hogy vigye onnan a kutyát. Ő meg, noha eddig büszkeséggel töltötte el, hogy kutyája révén a figyelem középpontjába került, minden tétovázás nélkül lelökte az állatot a buszról. A szemerkélő esőt időközben havazás váltotta fel, ami egész nap tartott. Késő délután hazafelé tartva, a férfi ott ment el, ahol a kutyát lelökte az autóbuszról. Friss hóval borított dombocska jelölte a helyet. Hatalmas termetű, elbűvölően kedves dédapám volt a legszínesebb egyéniség Seifenmühle lakói között. Tágszívű férfiú volt, de a felesége szegény beletörődött férje kalandjaiba, s házasságuk továbbra is rendíthetetlen, sziklaszilárd maradt. Gyerekek, unokák, dédunokák számára e sziklaszilárd alap jelentette a biztonságot. Anyai dédapám hozta be az első autót a környékre, tűzpiros masinát, amit a parasztok füstokádó sárkánynak véltek. Hogy a rémítő szörnyeteget megállítsák, üvegcserepeket

szórtak az útra. Dédapám válaszul mentacukorral töltött zacskót dobált a gyerekeknek, valahányszor áthaladt egy-egy falun, ami jótékonyan módosította a szörnyetegről kialakított közvéleményt. A cukordobálás szokása egyébként annyira meghonosodott, hogy még a mi életünkben is tartott, jóllehet akkor már mindennapossá váltak az autók. Dédapám számos gyártelepe közül az egyik a Morva folyó partján épült, és ő vízerőművet akart ott létesíteni, a legelsőt a környéken. Emiatt alagutat fúratott az egyik hegyen át, és belevezette a folyó vizét. Biztosra vette, hogy az alagút nyílásánál keletkező mintegy 300 méteres zuhatag elegendő energiát fog termelni a vidék papírgyárainak villamosítására. Az alagútfúrás tekintélyes összegbe került, úgyhogy dédapám bankkölcsönért folyamodott. A bankárai eleinte vonakodtak, hogy ilyen vakmerő terv költségeit fedezzék, de végül beadták a derekukat. Az egész család szorongva várta a napot, amikor az alagúton keresztül megindul a vízár. A kormány, valamint a különféle pénzügyi és műszaki hatóságok megbízottakat küldtek, hogy jelen legyenek a víz előretörésénél, ám amikor a rég várt pillanat elkövetkezett, semmi nem történt. A víznek másnap, harmadnap sem mutatkozott nyoma – dédapát katasztrófa fenyegette. Végül a negyedik napon vékony erecske bukkant elő, s csakhamar hatalmas vízárrá dagadt – a vízi energia új korszaka kezdődött el. A háromnapos késést nyilván az alagút talajának szárazsága okozta; előbb át kellett nedvesednie, csak azután folyhatott át rajta a víz. Dédapám ezután duzzasztógátat akart építeni Seifenmühle meredek sziklafalaktól övezett keskeny völgyében. Úgy gondolta, a gát biztosítaná egy víztároló ellátását, és ez az egész környék hasznára válnék. Kortársai azonban túl merésznek ítélték a tervét, és csak jóval később, a második világháború után épült fel egy hatalmas duzzasztógát Seifenmühle völgyében, de az akkor már nem Ausztriához, hanem Csehszlovákiához tartozott. Tervezgetései során dédapám számolt azzal, hogy ha a duzzasztógát működni kezd, víz áraszthatja el a Friederike-villát, s óvintézkedéseket tett a veszély elhárítására. A villát egy egyesült államokbeli előre gyártott ház mintájára építtette át: szét lehetett szedni, és egy magasabban fekvő területen újra felállítani.

Az Egyesült Államok mindig vonzotta dédapámat, hat ízben utazott oda fiaival. Egyik alkalommal Edison felajánlotta, hogy legyen az üzlettársa. Dédapám hajlandónak is mutatkozott rá, de a felesége úgy vélekedett, hogy tizenkét gyermekes apa létére nem fektetheti az összes pénzét kockázatos kísérletekbe. Sokféle elfoglaltsága ellenére dédapám lelkiismeretesen gondját viselte népes családjának. Szokása volt, hogy minden újszülött családtag első fürdetésénél egy aranyat dobott a vízbe, abban a hitben, hogy ez szerencsét hoz a számára. Élénken emlékszem, milyen dühbe jött, amikor lekéste a húgom fürdetését, és már felöltözve találta a kisbabát. Mindegyik külföldi utazásáról ajándékot hozott összes unokájának, dédunokájának, noha voltunk vagy harmincan. Számos epizódot tudok felidézni még ma is vele kapcsolatban. Egyik sétánk alkalmával egy vörösfenyő mellett mentünk el, melyet valamilyen élősködők okozta betegség tüneteként apró kinövések borítottak. Dédapám azon nyomban nekifogott a kóros dudorok eltávolításának, és engem is felszólított, hogy segítsek, hangsúlyozva, hogy ha valami tennivalónk van, ne halogassuk, mert később talán már nem lesz rá alkalom. E szavak azóta is gyakran eszembe jutnak. Nyolcvankét esztendős korában egy reggel szánkón elindult az egyik vadőrrel, hogy szemügyre vegye az erdőt. Egy meredek hegyoldalon a szán felborult, és legurult a lejtőn. Dédapám nem sérült meg, de láthatóan megviselte a dolog. Mindamellett ragaszkodott hozzá, hogy folytassák az utat, és nézzék végig az erdőt. Ebéd közben enyhe fejfájásra panaszkodott, majd felment a szobájába, hogy pihenjen. Fél óra múlva valaki bement hozzá, és holtan találta. Mi gyerekek egy ablakból néztük végig a temetését. Az uradalmi parasztságot, gyári alkalmazottakat, dédapa számtalan barátját és a városka lakosságának jó részét magába foglaló menet, élén a helyi tűzoltózenekarral, végeláthatatlannak tűnt. Akkor még nem sejtettük, hogy erősen összeforrott családunk alig egy emberöltő alatt szétszóródik a világban, és a Seifenmühléhez fűződő széttéphetetlen köteléken kívül nem sok közünk lesz egymáshoz.

Apám, Victor Gessner műszaki főtanácsos, előbb állami hivatalnok, majd az első világháború alatt egy gépesített egység ezredese volt. Szerettem és tiszteltem, de ugyanakkor féltem is tőle. Gyakran mesélt nekünk, buzdított, hogy figyeljük meg a hangyák és más apró teremtmények szokásait, és időnként nagyon gyöngéden bánt velünk. Máskor meg tudomást sem vett rólunk, vagy éppen kötekedett velünk, s olykor-olykor szinte szadista módon fenyített meg bennünket. Sokkal közelebb éreztem magam anyámhoz, aki vonzó volt, tehetséges és elragadó. Nagyon büszke voltam rá, valóságos istennőnek tekintettem. Gyönyörű szoprán hangon énekelt, szépen festett, és minden társaságban ő volt a középpont. Csupán azt róttam fel neki, hogy túl gyakran bízott bennünket a dadánk, majd később a nevelőnőnk gondjára. Így hát bármennyire rajongtam is anyámért, legmeghittebb barátom Milli volt, a szakácsnőnk, akinél megértést, vigaszt kerestem. Végtelenül türelmes lélek volt, és készséges közönségnek bizonyult, amikor anyám sáljaiba burkolózva, „színpadi nevemen”, Bobrika Jenjarként táncoltam és komédiáztam. Imádtam anyámat, és nem tudtam megérteni, miért hagy néha cserben, például olyankor, amikor ígéretéről megfeledkezve, nem visz magával, vagy barátaival beszélget a versemről, amit a párnája alá rejtettem, mert szégyelltem odaadni. Szűkebb családunk szüleimen kívül egy évvel idősebb nővéremből, Trautéból és kilenc évvel fiatalabb húgomból, Dorléból állt. Nem vagyok illetékes, hogy beszámoljak róla, milyen voltam gyerekkoromban, de hivatkozhatom anyám levelére, melyet a hatvanadik születésnapomra írt. Őszintén bevallotta, hogy amikor 1910. január 20-án megszülettem, nagy csalódást okoztam nekik, mivelhogy fiúra számítottak. Friederikének kereszteltek, mint minden második leánygyermeket anyám családjában. Ehhez járult még a Victoria név, nyilván annak reményében, hogy a béke elszánt védelmezője lesz belőlem. Apám, aki nem tudott beletörődni, hogy lánynak születtem, Fritznek hívott, úgy kezelt, mintha fiú lennék, és biztatott, hogy járjak fiúruhában.

Anyám szerint semmitől sem féltem, csak egy Bubuc nevű mesebeli lénytől, akit Milli fantáziája agyalt ki megfékezésemre. Rajongtam a virágokért, mindenekelőtt az ibolyáért, s családom mindent elkövetett, hogy születésnapomra virággal lepjen meg, mivel az én szememben semmilyen ajándék nem ért fel vele. Szerettem a zenét, és tudtam kottát olvasni, még mielőtt az ábécét ismertem volna. Ha valami bajom volt, azt kértem, hogy Chopint játsszanak, s attól megkönnyebbültem. A zene szeretete természetes volt családunkban, mindenki tudott énekelni, vagy játszott valamilyen hangszeren, és még a cselédség is több szólamban énekelt szláv népdalokat. Az iskolában könnyen tanultam, és nyilván nagyon lelkiismeretesen törődhettem házi feladataimmal, mert még vendégségből is hazakéredzkedtem, hogy idejében elkészülhessek másnapra. Én magam leginkább arra emlékszem, hogyan surrantunk ki vacsora után Peterrel a Friederike-villából, miként heverésztünk a réten, néztük a csillagokat, és tervezgettük, mit fogunk csinálni felnőttkorunkban. A jövő mindkettőnk számára idegen országok felkutatását és új állatfajok felfedezését jelentette. Bizonyos tekintetben valóra váltak álmaink: Peter a kanadai Albertában telepedett le, jómagam negyven esztendeje Kenyában élek.

2 Első szerelem Az első világháború után szülőföldem már nem Osztrák-Szilézia volt – Csehszlovákiához csatolták. Mindig németül beszéltünk, és most cseh lett a hivatalos nyelvünk, melyet egyikünk sem ismert. Egy alkalommal Karl bácsinak üdvözlő beszéddel kellett fogadnia a gyárunkba látogató kormányküldöttséget. Néhány frissen betanult cseh szóval kezdte, majd némi tétovázás után, elragadó mosollyal arcán, németül folytatta, az összes jelenlevő nagy tetszésére. Birtokaink, gyáraink egy részét elkobozták, mert minden a cég neve alatt volt nyilvántartva, és együttvéve többet tett ki, mint amennyi egyetlen vállalat vagy magánember tulajdonában lehetett. Emberek milliói, akiket a háború kiszakított környezetükből, képtelenek voltak beilleszkedni egy új életmódba. Mások viszont meggazdagodtak, és hatalomra tettek szert. Már egészen kicsi koromban rájöttem, hogy anyám családja, a Weisshuhnok vagyonosabbak és előkelőbbek a Gessnereknél, apám családjánál. Ennek szemmel látható jeleként a Weisshuhn unokatestvérek tejszínhabbal ették a tortát, míg mi csak felvert tojásfehérjét kaptunk. Fájóan döbbentem rá a köztünk levő különbségre, amikor unokatestvéreim kinevettek, amiért szögestalpú cipőt hordok, hogy tovább tartson. Ilyesféle szemponttal nekik nem kellett törődni. De legkényelmetlenebbül akkor éreztem magam, amikor Peter megkérdezte, nem szeretnék-e inkább Weisshuhn lenni, akárcsak ő. Úgy véltem, ez a helyzet nyilván szüleimet is bántja, s szerettem volna megóvni őket, ám ekkoriban már meglehetősen feszült volt a viszony közöttük. Azt hiszem, valójában a házasságukat akarták megmenteni, amikor fiú utód reményében rászánták magukat még egy gyermekre. Én nyolcéves voltam akkor. De lány született harmadszorra is. Négy év múlva szüleim elváltak. Anyám ekkor Bécsbe költözött, és hamarosan újra férjhez ment. Egyikünk se szerette mostohaapánkat, úgyhogy kis ideig mindhárman apánknál maradtunk. Több nevelőnővel kísérleteztek,

majd úgy döntöttek, hogy Traute meg én anyai nagyanyánkhoz költözünk, Dorle meg apánkkal marad. Ettől kezdve ritkán találkoztunk vele, és lassanként elvesztettük kapcsolatunkat a Gessner családdal. A következő négy évet egy új és valóban páratlan oktatási módszerrel vezetett kollégiumban töltöttem. Hat ilyen iskolát létesített az osztrák állam a háború után – hármat fiúk, hármat lányok – tizenkét-tizennyolc éves fiatalok számára. Svéd tornát tanultunk, sokat játszottunk, sportoltunk, és ha az időjárás engedte, a kertben tartották az órákat. Egyik újításuknak megfelelően, elsősorban a kérdve kifejtés módszerével oktattak, s dramatizáltatták a különböző történelmi eseményeket. A világ minden tájáról válogatták össze tanárainkat, a földrajzot filmvetítéssel tanították, amit az illető országból származó tanár magyarázata kísért. Az az iskola, ahová én jártam, egykor katonai akadémia volt – nagy kiterjedésű kertek, sportpályák, lovaglócsarnok, fedett uszoda, betegpavilon és kápolna tartozott hozzá. Voltak még laboratóriumok is, ahol különféle dolgokat kotyvasztottunk; jómagam állandóan rettegtem, hogy mikor robbanunk fel. Sokkal inkább kedvemre szolgált a stukkóval és aranyozással díszített elegáns termek sora, ahol különféle hangszereken gyakoroltunk, vagy a tágas ebédlő, melyet gyakran hangversenyteremmé alakítottunk át és az Egy kis éji zenét, Haydn Gyermekszimfóniáját és más hasonló műveket adtunk elő benne. Szerencsémre olyan zongoratanárra tettem szert, aki azelőtt a salzburgi Mozarteumban tanított. Hegedüléssel is próbálkoztam, de hamarosan rájöttem, hogy nem elég nagy a kezem hozzá. Francia és angol színdarabokat adtunk elő, modelleztünk, linóleummetszeteket készítettünk, festettünk. Leginkább az utóbbi foglalatosságot kedveltem, s különös élvezettel festettem freskókat hálótermeink falára. Egy ízben arra kértek, hogy aratóünnepen szereplő falusi zenekart fessek meg. Akkoriban Toni Konradért, a bécsi szimfonikus zenekar karmesteréért rajongtam, aki igazgatónk fivére volt. A freskón ő állt a falusi zenekar élén, olyan élethűen, hogy egy napon maga Konrad is eljött megnézni a képet. Ez minden

reményemet felülmúlta, s mikor meg is ismerkedhettem vele, úgy éreztem, ez diákéletem tetőpontja. E kísérleti iskolákba felvételivel – tehát tehetség alapján – lehetett bejutni, következésképp a legkülönbözőbb társadalmi osztályokból származó gyerekek kerültek be, s ez hozzásegített előítéleteim felszámolásához, és ránevelt az egyéni teljesítmény megbecsülésére. Jóllehet szerettem az iskolát, tizenöt éves koromban abbahagytam ottani tanulmányaimat, hogy minden erőmet a zenére összpontosítsam. Ettől kezdve anyai nagyanyámmal éltem. Omának hívtuk. Ha akad bennem jó tulajdonság, azt neki köszönhetem. Végtelen türelemmel igyekezett megérteni a problémáimat, és inkább példamutatással, mint tanáccsal segített, hogy megbirkózzam a nehézségekkel. Tudtomra adta, hogy ő nem állhat mindig mellettem, nem vigyázhat mindig rám, s így végső soron magam vagyok felelős elhatározásaimért. Hogy önállóságra neveljen, teljes szabadságot engedélyezett, és tökéletesen megbízott bennem. Következésképp soha nem tettem semmit a háta mögött, és mindig megbeszéltem vele a problémáimat. Oma nem félt az öregedéstől. Hetvenéves korában festeni tanult, zongorázott, telt alt hangon énekelt, és napi gyakorlással fejlesztette művészi készségét – eszébe sem jutott, hogy az életkor határt szabhat tudásvágyának. Meleg szívélyessége mágnesként vonzotta az embereket, háza mindig vendégekkel volt tele, akiket éppúgy megnyugtatott, megvigasztalt, akárcsak családjának tagjait. A következő két évben állami zongoraiskolai tanári diplomát akartam szerezni. A tanterv nem volt olyan merev, mint a zeneakadémiáé, de ez is megkövetelte az ellenpont, összhangzattan, zeneszerzéstan és zenetörténet tanulmányozását. Keményen dolgoztam, nagyon is keményen, s végül mindkét kezemet túlerőltettem. Bebizonyosodott: nem reménykedhetem, hogy hivatásos zongorista lehetek, túlságosan kicsi a kezem hozzá. Minden darabbal jól elboldogultam, amíg oktávok nem követték egymást, de amikor megláttam a vizsga műsorát, kétségbeestem. A skálázással és klasszikus művekkel meg tudtam birkózni, az utolsó darab azonban modern szerző műve volt, oktávok végtelen sorával. Bármennyire igyekeztem is begyakorolni, végül mindig görcsöt

kapott mind a két kezem. A vizsga reggelén baleset ért: kemény zabkenyeret szeltem, a kés megcsúszott, és mélyen belevágott a bal hüvelykujjam begyébe. Ha a kijelölt napon nem jelenek meg a vizsgán, azt egy teljes esztendővel elhalasztják; szorosan bekötöttem hát a sebet, és reméltem, nem lesz semmi baj. A vizsgáztató észrevette a kötést, megértőnek látszott, és szemmel látható tetszéssel figyelte, amint végigdübörögtem a hangsorokon, amikor Bachot és Beethovent játszottam. Mikor a virtuóz darabra került sor, mérhetetlen szerencsémre, a kötés elszakadt, és vér fröccsent szét a billentyűkön. A vizsgáztató azonnal félbehagyatta a játékot, és mivel az addig hallottakkal meg volt elégedve, kitűnő eredménnyel engedett át a vizsgán. Erre nem számítottam, hiszen az oklevél megszerzésének alsó korhatáránál is egy évvel fiatalabb voltam – mindössze tizenhét éves. Végtelen boldogság töltött el. De most mit csináljak? Hangversenyező zongoraművész nem lehetek, ezt tudtam, tanítani pedig nem akartam. Lemondtam a zenei pályáról, kétéves szabás-varrás tanfolyamra iratkoztam be, és mesterképesítést szereztem. Az estéket természet utáni rajzolással töltöttem, képrestaurálást tanultam, és énekleckéket vettem. Megtanultam gép- és gyorsírni, plakát- és könyvborító-tervezéssel próbálkoztam. Mindez elég nagy elfoglaltságot jelentett, de a pályaválasztás kérdésében még mindig nem tudtam dönteni. A nyári szünidőt Seifenmühlében töltöttük. Szerettem ezt a helyet, de a naphosszat tartó teniszezés, strandolás halálra untatott. Engedélyt kértem hát Omától, hogy eljárhassak tanulni egy Kapps nevű szobrászhoz, aki Seifenmühle közelében élt, és nemrégiben márvány szarkofágot faragott családi kriptánk számára. Akkor éppen egy hatalmas, vörösréz Krisztus-szobron dolgozott, mely háborús emlékműnek készült. Elbűvölve figyeltem, miként alakítja ki a test különböző részeit, és hogyan illeszti aztán erre a többféle fémlemezt. Ilyen munkamódszert még soha nem láttam. Ezután én is próbálkozni kezdtem: domborműves tálakat készítettem, később dombornyomású ezüsttálcákat, melyeket féldrágakövekkel raktam ki, de a háromdimenziós szobrászat jobban érdekelt, elsősorban emberi alakok formálása fatömbből. Első alkalommal egy női alakot faragtam ki, karjában nyúllal. (Lehet, hogy Nyusznyusz járt az eszemben?) Ösztönzően hatott rám

a felismerés, hogy ha a fa erezetének rajzát kellő találékonysággal használom fel, az alak mozgalmasabbá válik. Úgy éreztem, megtaláltam azt az eszközt, melynek segítségével művészi ambíciómat kielégíthetem. A fafaragás oly mértékben lekötötte figyelmemet, hogy későn vettem észre Kapps túlzott érdeklődését irántam. Házassága sohasem volt boldog, saubsdorfi baráti köre untatta, így nem csoda, hogy változatosságot jelentettem az életében. Meglehetősen riasztónak találtam, ahogyan rám bámult, mialatt az arcképemet festette, és amikor közölte, hogy szeretne aktot mintázni rólam, kereken elutasítottam, és visszautaztam Bécsbe. Tizennyolc éves voltam, magas, nyúlánk, s felnőtt külsőm ellenére, meglehetősen gyerekes. Fitos orrú Hamupipőkének éreztem magam a szépséges Traute mellett, akiért rajongtak az egyetemisták, és állandóan meghívták táncmulatságaikra. Én magam e diákok jó részét unalmas fickónak, sőt némelyiket egyenesen visszataszítónak találtam párbajban összeszabdalt arcával, de mégsem volt jóleső érzés, hogy kimaradok a flörtök világából, amelyben Traute, a barátnőim s még szabóvarrás tanfolyambeli ismerőseim is oly otthonosan mozogtak. Táncórákra egy Madame Winkler nevű hölgyhöz jártunk, ő készített fel első hofburgbeli bálunkra, melyet mindig a császári palotában tartottak meg. Nagyon vártam ezt az estét, de amikor végre elérkezett, és körbe valcerezhettem seregnyi ember előtt, kínosan mosolyogva lábamat taposó táncosomra, úgy véltem, fölöttébb gyenge mulatságban van részem. Minél többet voltam együtt a velem egykorúakkal, annál jobban meggyőződtem, mennyivel tájékozottabbak nálam szexuális kérdésekben. Vidéken élve, én is láttam persze kutyákat vagy szarvasmarhákat párosodni. De valahányszor megkérdeztem, hogyan születik a gyerek, a válasz mindig így hangzott: „Ilyesmiről nem illik beszélni”, ami azt a képzetet keltette bennem, hogy valami szégyenletes dologról van szó. Ahogy nagyobb lettem, kíváncsiságom természetszerűen fokozódott, de felvilágosításért egyedül szakácsnőnkhöz, Millihez fordulhattam. Végtelenül kedves teremtés volt, de mint egyszerű parasztlánynak, meglehetősen primitív elképzelései voltak a

szerelemről. Később teherbe esett, anyám elbocsátotta, s megszégyenülten kellett távoznia. Milli nem mondta el nekem mi történt, de drámai elmenetele nagy megrázkódtatást jelentett számomra. Mivel most már senki sem volt, aki az élet dolgairól felvilágosított volna, amikor csak lehetett, a könyvtárba osontam, ahol találtam néhány könyvet a születés kérdéseiről, valamint Van der Veldének a nemiségről szóló művét. Ezek alaposabb tájékoztatást nyújtottak Milli magyarázatainál, de olyannyira elriasztottak, hogy úgy véltem, jobb lesz nem belemerülni ebbe a témába. Egyik sítúrán elragadóan kedves magyar fiúval ismerkedtem meg. Nagyon megkedveltük egymást, de váratlanul súlyosan megbetegedett, és el kellett utaznia gyógykezelésre. Leveleztünk, és felépülése után meglátogatott Bécsben. Érdeklődési körünk közel állt egymáshoz, elbűvölő partnernek bizonyult, ám annyira nem szerettem, hogy feleségül menjek hozzá, jóllehet azzal fenyegetett, hogy reverendát ölt, ha visszautasítom. Jó barátokként váltunk el, majd negyven esztendő telt el, míg újra láttam. Boldog házasságban élt, gyönyörű gyerekei voltak, lénye éppoly elbűvölő volt, mint valaha. Barátságunk mit sem veszített melegségéből, sőt az érett kor mintha új színekkel gazdagította volna. Egyszer megkérdeztem tőle, megbántódott-e, amiért nem akartam hozzámenni. Azt felelte, hogy bécsi látogatása előtt többet remélt a puszta barátságnál, de amikor meglátta, mennyire megnőttem a téli síelés óta, némileg meghökkent, és feszélyezte, hogy fel kell néznie rám, ha beszélgetünk. Elcsodálkoztam ezen a férfiúi felfogáson, hiszen az állatoknál (például a méneknél, skorpióknál, fülesbaglyoknál és sok más fajtánál) a hím kisebb a nősténynél. Két házassági ajánlatot kaptam és utasítottam éppen el a lehető legtapintatosabban, amikor Traute nagy hirtelen és mindannyiunk számára teljesen váratlanul férjhez ment. Barátaink bemutatták nekünk unokafivérüket, aki súlyosan beteg apja látogatására érkezett Argentínából Ausztriába. Oma meghívta teára; eljött, de semmi különösebb érdeklődést nem árult el Traute iránt. Nem sokkal ezután apja meghalt, ő pedig visszatért Argentínába. A hajóról küldött levelében mindannyiunk elképedésére arra kérte Trautét, hogy menjen utána Buenos Airesbe, ahol ő mint mérnök dolgozott,

és házasodjanak össze. Traute lelkesen és láthatóan minden tétovázás nélkül elfogadta az ajánlatot. Engem viszont nagyon elgondolkodtatott a dolog, mivel hitem szerint a házasságnak szerelmen és két ember azonos vagy egymáshoz nagyon közel álló gondolkodásmódján kell alapulnia. Trauté-nál ezzel szemben nyomát sem láttam bármiféle mélyebb érzelemnek „égből pottyant” jegyese iránt, csupán a leánykérés szokatlan formája, nemkülönben egy izgalmas és romantikusnak ígérkező dél-amerikai utazás lehetősége lelkesítette fel. A házasélet kérdéseiben éppoly tájékozatlan volt, akár jómagam, és évek múltán elmesélte, hogy a hajóorvos világosította fel a nemi kapcsolat mibenlétéről. Házasságuk nem volt boldog. Egyetlen gyermekük születése után visszatértek Ausztriába, ahol elváltak. Traute nem ment többé férjhez. Nagyon is különböző vérmérsékletünk ellenére, nővérem távozása után magányosnak éreztem magam, és igen megörültem, amikor Karl nagybátyám felhívott Troppauból, és hívott, hogy tartsak vele, valamint színésznő barátnőjével Olaszországba. Amióta csak emlékszem, Karl bácsi boldogtalanul élt a feleségével, s mindenki helyeselte, amikor érző szívére hallgatva, különféle kalandokat engedélyezett magának. Oma is, én is gyakran jöttünk össze ezzel a színésznővel, és tökéletesen megértettük Karl bácsi rajongását. Elfogadhattam tehát a meghívást, hogy „gardedámi minőségben” velük utazzam. Boldog idő volt ez mindhármunk számára. Első ízben jártam Svájcban, és Karl bácsi nagylelkűen rendelkezésemre bocsátotta kocsiját, úgyhogy keresztül-kasul bebarangolhattam a vidéket. Jól megismertem Engadint, felgyalogoltam ahhoz a kunyhóhoz, ahol Segantini festette képeit, eljutottam a gleccserre, mely az Imígyen szóla Zarathustra megírására ihlette Nietzschét, és felkapaszkodtam az Inn forrásához. Kirándultam az olasz tavakhoz, a Dolomitokba, s hosszú órákat töltöttem Velence és Milánó képtáraiban. A sok látnivaló mellett az a tudat is fokozta örömömet, hogy jelenlétemmel – vagy inkább tapintatos távollétemmel – boldoggá tehetek két embert. Népes családunkban nem egy rossz házasság akadt, úgyhogy gyerekkorom óta megtanultam elfogadni a „hosszú pórázra

engedett” kapcsolatokat, feltéve persze, hogy a másik fél érzékenységét kímélő tapintatos viselkedés járul hozzájuk. Ezen az utazáson nagyon megszerettem Karl bácsi barátnőjét, és ő, amikor Bécsbe visszatérve a színészi pálya lehetőségeit fontolgattam, találkozást szervezett köztem és saját impresszáriója között a Sacher-kávéházban. Kissé elfogódottan léptem be a zsúfolt, elegáns terembe. Idősebb, púpos férfi fogadott, aki megnyalta hüvelykujját, és végighúzta szemöldökömön. Szinte megbénultam zavaromban, mire nevetve kijelentette, hogy csupán arról akart meggyőződni, természetes vagy restaurált-e a szemöldököm. Ezután azt javasolta, hogy menjünk át egy különterembe. Örömmel beleegyeztem, tartva tőle, hogy ha ott maradunk, nagyobb nyilvánosság előtt ismétli meg előző bravúrját. A hideg esős novemberi nap még meghittebbé varázsolta a vörös szobát. Az apró emberke felszólított, hogy színészi képességeimet bizonyítandó, játsszam el a féltékeny feleséget, aki vissza szeretné hódítani férjét a szeretőjétől. Kiküldött a szobából, és közölte, hogy őt találom majd a tévelygő férj szerepében. Kimentem, és vártam, hogy visszahívjon. Közben minden lámpát eloltott, csupán a heverő volt megvilágítva, amelyre letelepedett. Lassan megindultam feléje, miközben próbáltam visszatartani nevethetnékemet, ami a távolról sem csábító jelenet láttán elfogott. Ám sajnálatos módon észrevettem a félreérthetetlen izzást apró szemében, amint a „züllött férj” szerepébe próbálta magát beleélni, nevetésben törtem ki, s ezzel egyszer s mindenkorra véget vetettem színészi reményeim megvalósulásának. Érdekes véletlen, hogy nem sokkal ezután lovaglótanárom érdeklődött, volna-e kedvem a Max Reinhardt rendezte Mirákulum előadásán egy fehér csődört meglovagolni. Az egyik nagy bécsi arénában tervezték a bemutatót, és a lovaglőiskolától kértek egy lányt, aki biztosan üli meg és féken tudja tartani a lovát. Úgy gondoltam, remek mulatság lenne, de amikor Oma előtt szóba hoztam a dolgot, nem engedte meg, hogy fellépjek. Újabb vállalkozásként egy fényképész mellé akartam kerülni, aki miniatűrökre emlékeztető művészi színes képeket készített. Mindeddig egyetlen tanítványt sem volt hajlandó felvenni, félve, hogy konkurrenst nevel, de én meggyőztem, hogy nem akarok a

versenytársa lenni, s így végül is beleegyezett a dologba. Műtermében megtanultam, hogy a legapróbb részleteket is megfigyeljem, ami a virágfestésnél később hasznomra vált, de ettől eltekintve nem elégített ki az effajta jellegű művészi tevékenység. Anyámhoz fűződő kapcsolatom ez idő tájt válságba került. Sem a nővéreim, sem én nem említettük előtte apánkat, de ha anyám gáncsoskodó megjegyzéseket tett rá, úgy éreztem, védelmembe kell vennem. Mostohaapámra, akit anyám kitartóan igyekezett megkedveltetni velünk, féltékeny voltam, sőt, olykor kimondottan gyűlöltem, amiért megfosztott anyánktól. Egy ideig csak olyankor mentem el anyámhoz, ha tudtam, hogy a férje nincs otthon. Módfelett élveztem ezeket a közös muzsikálással, rajzolással töltött látogatásokat, hiszen csak ilyenkor mondhattam magaménak anyámat. Ő azonban később arra használta fel ezt az időt, hogy szüntelenül új férjéről áradozzon apám rovására, úgyhogy végül beszüntettem látogatásaimat. Apámat nagyon ritkán láttam, mert második házassága után Troppauban épített házat, de ha találkoztunk, mindig kedves volt, érdekelte, mi mindent csinálok, és soha nem próbált beleavatkozni az életembe, vagy hibát találni bennem. Hébe-hóba írtunk is egymásnak. Egy délelőtt, amikor a fényképész műtermében dolgoztam, anyám hívott fel telefonon. Ilyesmi még sosem fordult elő, nem csoda, hogy megijedtem. Hűvös, szenvtelen és teljesen érzéketlen hangon közölte, hogy most értesült apám haláláról. Az utóbbi időben apám betegeskedett ugyan, de nem gondoltam közvetlen veszélyre. Anyám hozzátette még, hogy a boncolás eredménye szerint ismeretlen lép-bántalom okozta halálát, s ennélfogva a prágai orvostudományi múzeum kiállítótermében közszemlére helyezték a beteg testrészt. Éppen csak hogy vissza tudtam akasztani a kagylót, aztán ájultan estem össze. Oma mindent elkövetett, hogy megakadályozza a teljes szakítást köztem és anyám között, s a szokottnál is nagyobb gyengédséget tanúsított irányomban. Különösen egy karácsonyestére emlékszem, amikor nem akartam elmenni anyámhoz, mert tudtam, hogy a férjét is ott találom. Oma bejött a szobámba, átölelt, és megajándékozott legnagyobb kincsként őrzött ékszerével. Kámea melltű volt

gyémántokkal kirakott arany foglalatban, az aranygyapjas rend lovagjaként ábrázolt Diana istennő művészien kifaragott alakjával. Az ékszer története rendkívül érdekes. Ferenc József császár ajándékozta valaha báró Sedlnitzky rendőrfőnöknek. Oma ismerte a báró unokáját, a melltű örökösét, és halála után megvásárolta az ékszert. Ritka példányszámba ment, mivel teljes alakban ábrázolta az istennőt. Érdekességét növelte, hogy Sedlnitzky báró kárpótlásul kapta az aranygyapjas rend helyett, amit csupán a legelőkelőbb arisztokratáknak adományozhattak. A legmagasabb európai lovagrendnek számító aranygyapjas rendet Burgundia hercege, Jó Fülöp alapította 1429-ben. Az adományozás joga később a spanyolországi és osztrák Habsburgokat illette. Az első világháború után, a Habsburgok bukásával Ausztriában, majd 1930-ban Spanyolországban is megszűnt ez a rend. Amikor vigaszdíjként a szomorú karácsonyért Oma a ruhámra tűzte a melltűt, így szólt: „Kívánom, hogy mindig boldogan viseld.” Harmincöt esztendőn át őriztem gondosan, míg csak el nem lopták. Számos festőt ismertünk, így jó néhányszor ültem modellt saját arcképemhez. Még most is őrzöm Walter Klier szénrajzát, ami mindközött a legjobban tetszett. Henri de Bouvard mutatós, de kissé konvencionális életnagyságú olajportrét festett rólam. Egy másik festőbarátunk ecsete alól sötétbarna szemű, mélyarany hajú, hosszúkás arcú leányfej került ki. Mint festmény hatásos volt, én azonban kék szememmel, szőke hajammal, kerek arcommal egyszerűen elképedtem, amikor kijelentette, hogy ő másmilyennek lát. Sohasem tudtam megérteni a modern művészet iránti vonzódást, akár impresszionista vagy futurista, akár absztrakt festők műveiről volt is szó. A Sezessionnak, a kortárs művészet legrangosabb bécsi kiállítótermének egyik előzetes bemutatóján belépőjegyet kaptam a művészvilág híres álarcosbáljára, a Gschnasra. Jóllehet, a Hofburgbálon nem éreztem jól magam, erre a bécsi farsang fénypontját jelentő estélyre mindenképpen el akartam menni. Egy tehetséges művésznövendék segítségével átalakítottam hofburgbeli fehér szatén báliruhámat: az anyag egyik felét színesre festettem, és ennek megfelelően testem egy részét is. Ugyancsak eredeti külsőt kölcsönzött, és én, Oma kényszeredett áldásától kísérve, útnak

indultam a Künstlerhausba, ahol a jól ismert termeket merész freskók segítségével fölöttébb vonzó színhellyé változtatták. Elbűvölőnek, de egyben riasztónak tűnt. Első érzésem az volt, hogy gyorsan körülnézek, s utána szélsebesen hazairamodom, de még mielőtt kijuthattam volna a festői tömegből, egy álarcos apacs megmarkolta a vállamat: „Enyém vagy!” mondta, és magával vitt. Így sodródtam első szerelmi kapcsolatomba, mely időnként elviselhetetlenül elementáris érzelmeket keltett bennem. Amikor két év múltán vége lett, egyedül Plinkus, a kis tacskókutya maradt emlékül számomra, és soká nem gyógyuló, fájó seb a szívemben. Ez idő tájt jött divatba Bécsben – eredeti hazájában – a pszichoanalízis. Az általános láz engem is elkapott. Mindenkit, akivel csak összekerültem, figyelni kezdtem, vajon az általam olvasott teóriáknak megfelelően viselkedik-e, s tevékenységét tudatalattija megnyilvánulásaként magyaráztam. Barátaim figyelmeztettek, hogy csak akkor leszek képes az új tudomány hasznát kellően értékelni, ha magam is alávetem magam analízisnek, ennél fogva mindennap egy órát töltöttem teljes felengedettségben egy neves pszichoanalitikus rendelőjének pamlagán. Felszólítására mindenről beszéltem, ami csak az eszembe jutott. Úgy vélték, hogy ennek segítségével az ember tudtán kívül olyan reakciókat tár fel, melyek annak idején visszafojtódtak, s ezzel gátolták a normális érzelmi visszahatást. Gondolataimat szabadon, rendszerezés nélkül igyekeztem közölni, de a pszichoanalitikus minduntalan félbeszakított azzal, hogy gyerekkoromra összpontosítsam figyelmemet. Ez nem tetszett nekem, átpártoltam egy másik analitikushoz, de amikor már több mint egy év telt el, s csak annyi hasznom származott a kezelésből, hogy valaki türelmesen végighallgatta a problémáimat, abbahagytam a dolgot. Amennyire meg tudom ítélni, az egyetlen tanács, amelyet kaptam, az volt, hogy menjek férjhez. De valami haszna mégiscsak volt az analízisnek: felismertem, mennyire veszélyes túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítani a legtermészetesebb reakcióknak. Arról is meggyőzött, hogy a nagyszámú öngyilkosság Ausztriában jórészt az analízis

népszerűségével magyarázható. Hajszálon múlt, hogy én is hasonló sorsra jussak. A kezelés időszaka alatt pszichiátriai előadásokat is hallgattam az orvoskaron. Az elmebetegség súlyos eseteivel való megismerkedés feltárt előttem valamit az emberiség tragédiájából, de egyben el is riasztott attól, hogy behatóbban foglalkozzam e kóros jelenségekkel. Egészségesebb életcélt keresve, visszatértem a szobrászathoz. Oma látta növekvő csüggedtségemet, és biztatott, hogy vegyek órákat Wilhelm Frass professzortól, a kitűnő szobrásztól. Műterme a Práterben volt, az egykor császári vadászterületként szolgáló erdős Duna-parti ligetben. A Práternek egy kis részén, a városhoz közel, nemzetközi kiállításokat rendeztek. 1873-ban, az ausztriai világkiállítás alkalmával, két jókora, görög templomra emlékeztető épületet emeltek itt egymással szemben. Később műtermekké alakították át, hatalmas méretű műveken dolgozó művészek számára. Szép tavaszi nap volt, amikor a ligeten áthaladva, a két görög templomhoz értem, majd egy szökőkútnál befordulva, felmentem az oszlopcsarnokhoz vezető széles, kőkockás lépcsősoron, s az egyik műteremajtón bekopogtam. Frass szívélyesen fogadott. Fehér munkaköpenyt viselt, ősz haját is fehér sapka fedte. Mosolyogva így szólt: „Milyen kellemes meglepetés, hogy éppen maga akar nálam tanulni, mert amióta egy tárlaton megláttam, szeretnék mellszobrot mintázni magáról!” Első pillanattól kezdve jó barátok lettünk, és ez a kapcsolat hamarosan kiterjedt a szobrász családjára is. Felesége, két fia társaságában sok kellemes estét töltöttem kamaramuzsikálással. Legjobban azt csodáltam Frassban, hogy a vázlattól a mű befejezéséig mindent maga csinált. Nagyon kevés szobrászról mondható ez el. Megtanított, milyen fontos úgy megtervezni egy alakot, hogy eleget tegyünk a közvetítő eszköz – vagyis az anyag – követelményeinek, melyből a mű kiformálódik. Kő, márvány, bronz, viasz, fa nyilvánvalóan más-más követelményeket támaszt. Fából vagy kőtömbből kifaragni egy alakot sokkal izgalmasabb feladatnak tűnt számomra, mint agyagból megmintázni. Visszatértem hát a

fafaragáshoz, és több alakot készítettem. Az egyikben sikerült kifejezésre juttatnom azt a hatást, amit a halál gyakorolt rám. A haláltól mindig nagyon féltem, s mindeddig sikerült is elkerülnöm, hogy halottat lássak. Ám egy alkalommal rettentő élményben volt részem: egy részeg a villamosunk elé szaladt. Egyik pillanatban még futott, a másikban teljesen mozdulatlan volt – halott. Az eset napokon át kísértett. Nem tudtam elfelejteni mereven előrenyúló lábait, teste többi részét a csődület irgalmasan eltakarta előlem. Képtelen voltam kitörölni emlékezetemből e jelenetet, s amint a műterem felé ballagva, a fák egyenes törzsére esett a pillantásom, úgy tűnt, a halott lábait látom. Egy nap azután már nem a holttestet, hanem egy lányt fedeztem fel bennük, aki sudáregyenesen állt, fejét elfordítva és két karjába rejtve. Agyagból megmintáztam az alakját, és közben szokatlan nyugalom töltött el, mintha halálfélelmem a szoborba szállt volna. Amint néztem, úgy tűnt, hogy az alak minden lelki bánatomat tükrözi. Azt hiszem, másoknak is mondhatott valamit, Frassra mindenesetre hatást gyakorolt, mert javasolta, hogy faragjam ki fából. Egy időben az indonéz fafaragás iránt kezdtem érdeklődni, és arra gondoltam, hogy Bali szigetére utazom. Tanácsot kértem Walter Spiesstől, egy ott élő emigráns orosz festőtől és muzsikustól. Azt válaszolta, hogy ehhez magánjövedelemre vagy holland ültetvényes férjre lenne szükségem. Anyagi eszközök nem álltak rendelkezésemre, hogy munka nélkül megélhessek, holland ültetvényeshez pedig nem óhajtottam feleségül menni, elejtettem hát a tervet. Gondoltam arra is, hogy csatlakozom egyik ismerősömhöz, aki a Salamon-szigetek felkutatását tervezte. Az ottani bennszülöttek faragásai mindig nagyon érdekeltek. Mikor azonban ismerősöm tudtomra adta, hogy ha vele tartok, feleségét annál a közös barátunknál hagyja, aki annak idején összeismertetett bennünket, így hát nem lesz akadálya, hogy a szeretője legyek. Erről a tervről is lemondtam. Férjhez menni persze szerettem volna, de azokkal a férfiakkal, akik vonzódtak hozzám, nem kívántam leélni az életet és gyerekeket szülni nekik. Így aztán sok időt töltöttem magányosan, nagyokat sétáltam az erdőben, vagy síelni mentem, hogy közelebb legyek a természethez és minél messzebb a társasági élettől.

Váratlanul új érdeklődésem támadt. Orvostanhallgató barátaim megszervezték, hogy titokban én is bemehessek velük a boncterembe. Előkészítettek, hogy nyilván el fogok ájulni, engem azonban annyira lekötött a csontok, inak és szövetek koordinációja, hogy a hely semmiféle fizikai visszahatást nem váltott ki bennem. Sőt, érdeklődésem oly mértékben feltámadt, hogy elhatároztam, felhagyok a szobrászattal, és orvostanhallgató leszek. Ez azt jelentette, hogy két évet az érettségire való felkészüléssel kell töltenem, mert csak érettségivel juthatok be az egyetemre, s egyidejűleg latin nyelvismeretemet is fel kell frissítenem. Szegény Oma! Csak most, amikor erről az időszakról írok, döbbenek rá, mennyire megértett, és milyen mélységesen szeretett. Huszonhárom esztendős voltam, unokatestvéreim, barátnőim jórészt férjhez mentek már, vagy állást kaptak valahol, én pedig most akartam újra elkezdeni és hét évig folytatni a tanulást, messzebb mint valaha a révbe jutástól, és súlyos anyagi megterhelést jelentve az ő számára. A tanulás nem ment könnyen. A matematika, kémia és fizika sohasem volt erős oldalam, laboratóriumba pedig nem tudtam bejutni ezen az előkészítő tanfolyamon. Mindez kedvemet szegte, és időnként mélységesen lehangolt. Még nehezebbé tette a dolgot, hogy fiatalabbakkal dolgoztam együtt, nem is szólva a hosszú órákat igénylő házi feladatokról, melyek mellett nem jutott elég időm, hogy érdekes emberekkel, tudósokkal, művészekkel találkozzam, és kedvelt szórakozásommal, síeléssel tölthessem a hét végét. Egy ilyen sítúrán ismerkedtem meg Victor von Klarwillel, akit barátai Ziebelnek hívtak, és Bécs egyik legbogarasabb alakjának tartottak. Elmondta, mennyire érdeklik a madarak, a szabad természet, leghőbb vágya elmenekülni a város mesterkélt létformájából, s hogy e célból levelezésben áll Alain Gerbault-lal, aki nemrégiben telepedett le a Marquesas-szigeteken. Ziebel csatlakozni szeretett volna hozzá, Gerbault azonban közölte, hogy nem hajlandó senkivel sem megosztani a szigeteket. Jóllehet mindennap találkoztunk, mégis nagyon meglepett, amikor három hét múlva Ziebel megkérte a kezem, és azt javasolta, házasodjunk azonnal össze. Kért, hogy hagyjam félbe tanulmányaimat, hiszen minden valószínűség szerint sohasem kell majd magamnak gondoskodni megélhetésemről, és megígérte, hogy

olyan otthont keresünk, amely minden álmunkat kielégíti. 1935 tavaszán összeházasodtunk. Ziebel jól kereső üzletember volt, kiterjedt baráti körrel rendelkezett, és szenvedélyesen síelt. Nyaranta sokat utaztunk, a telet síeléssel töltöttük. Férjem kényeztetett, mindent megtett, hogy a lehető leggondtalanabbá tegye életemet, de ezzel akaratlanul is megnehezítette. Házasságunk előtt oly keveset voltunk együtt, hogy nem jöttem rá, mennyire eltérő az életfelfogásunk. Igyekeztem elfogadni nézeteit, megérteni viselkedését, de mindkettő idegen volt számomra, és ez óhatatlanul beárnyékolta házasságunkat. Emellett fölöttébb üresnek, tartalmatlannak éreztem a társadalmi életet, amely most egyedüli létformám lett, s csak azért tudtam elviselni, mert átmenetinek tartottam, bízva benne, hogy találunk egy helyet, ahol végre elgondolásunknak megfelelően élhetünk. Már korábban kapcsolatba léptünk Tahiti kormányzójával, valamint Tasmaniában és Kaliforniában élő emberekkel, de eredménytelenül. Most egy Kenyában lakó svájci farmerrel leveleztünk. Minthogy Ziebel nem akarta Bécsben felégetni maga mögött a hidakat, amíg ki nem derül, meg tudom-e kedvelni Afrikát, azt javasolta, hogy utazzam oda egyedül, lakjam a farmer családjánál, és nézzek körül az országban. Nem szerette volna, ha ismerősei megtudják, hogy végleg el akar távozni Ausztriából, ezért kért, tartsam titokban utazásomat. Útban Genova felé, ahonnan a hajóm indult, meglátogattuk karintiai barátainkat. Érkezésünkkor éppen egy helybeli jövendőmondó meglepő tehetségéről beszélgettek. Sohasem hittem a „prófétákban”, de ennek az embernek egyik-másik jóslata bámulatos és felfoghatatlan módon valóra vált. Gondoltam, jó tréfa lenne kipróbálni, és lefirkantottam két kérdést: először: ott fogok-e továbbra is élni, ahol most vagyok? – másodszor: lesznek-e gyermekeim? Nem írtam rá sem a nevem, sem a címem, csupán borítékba tettem, lezártam, és megkértem barátaimat, őrizzék meg a választ, amíg nem jelentkezem érte. Genovában búcsút vettem Ziebeltől. Sohasem jártam még Európán túl, és félelemmel töltött el a magányos utazás, de Ziebel

gyöngédsége és meggyőző szavai, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, visszaadták bátorságomat. A hajó elindult, én a fedélzeten álltam, és néztem őt, amint alakja egyre kisebb lett, s végül eltűnt a partot borító párában. 1937. május 12-e volt, VI. György koronázásának napja.

3 Ismerkedés Afrikával Másnap hajnalban pillantottam meg első ízben Afrikát, s nem sokkal később Port Saidba értünk. A felső fedélzetre futottam, és onnan néztem a hajóhídon felsiető szudáni hordárokat, akik izmos testükkel, göndör hajukkal mintha most léptek volna le egy egyiptomi frízről. Varázsosnak éreztem az izzó fényt, a kikötő különös illatát, a lapos tetejű fehér épületeket, az élénk színű, lebegő, bő ruhákat. Európában sokfelé jártam, de ehhez hasonlót sehol sem tapasztaltam, s furcsa módon mégis otthonosan éreztem magam. Amikor megtudtuk, hogy két napig tart, míg a hajó áthalad a Szuezi-csatornán, elhatároztam, hogy csatlakozom Kairóba kiránduló útitársaimhoz, és Port Sudanban szállok ismét a hajóra. Megnéztük a bazárt, apró porcelán csészékből kortyoltuk a kávét, datolyát ettünk. Mindössze fél óra maradt rá, hogy a Tutanhamonásatások anyagát megtekintsük a múzeumban, s ezután a társaság a Shepheards szállóba sietett ebédelni. Engem azonban annyira lenyűgözött, amit addig láttam, hogy lemondva az ebédről, a múzeumban maradtam, s behatóbban igyekeztem tanulmányozni a bámulatos leleteket. Később, amikor teveháton körüljártuk a Gizehi piramist, túravezetőnk azzal a hírrel lepett meg, hogy a hajó a vártnál sokkal gyorsabban haladt át a Szuezi-csatornán, így nincs időnk a még hátralevő helyeket felkeresni, hanem azonnal taxiba kell ülnünk, és végigszáguldani a sivatagon, hogy elérjük a hajót. De amikor sötétedés után Port Sudanba értünk, hajónknak nyoma sem volt. Igen kényelmetlen éjszakát töltöttünk Port Sudan egyetlen szállodájában, s másnap reggel, amikor a hajó még mindig nem érkezett meg, üvegfenekű csónakot béreltünk, s ekkor egy végtelen szépségű, új világot fedeztem fel. Tarka-barka színekben pompázó korallok fölött valószínűtlenül szép halak siklottak lassan tova – némelyek csoportosan úszkáltak az alagutak és hasadékok között, mások magányosan surrantak át a csillogó hínáron. Szokatlan

formájú testük szivárványszínben tündökölt a víz alatti világ félhomályában. Tudtomon kívül leckét kaptam olyasmiből, ami későbbi afrikai élményeimet is jellemezte: valaminek a keresésére indultam, amit nem találtam, ám helyette sokkal nagyobb kincs került utamba, mint amilyenről valaha is álmodtam. Mikor a hajónk végre megérkezett, több új utast láttam, akik Kairóban szálltak fel. Egyik férfi különös érzést keltett bennem, úgy tűnt, mintha egész életemben ismertem volna. Másnap délelőtt megkért, hogy a fedélzeti teniszpárosban legyek a partnere, és egyúttal bemutatkozott: Peter Ballynak hívják, és svájci. Később, amint egy pohár ital mellett beszélgettünk, mindinkább éreztem, hogy egymáshoz tartozunk. A következő napokban kiderült, hogy Peter botanikával foglalkozik, s indiai kutatómunkája során egyes füvek gyógyhatását tanulmányozta. Most éppen Izraelben járt, ahol Dr. Chaim Weizmannal megvitatta efféle növények termesztésének a lehetőségét. Az a célja, hogy újból polgárjogot szerezzen a gyógyfüvekből készült orvosságoknak, mivel ezeknek sokkal kisebb a káros mellékhatásuk, mint a manapság használt szintetikus gyógyszereknek. Peter megmutatta erről a témáról írt könyvét, amely mostanában jelent meg Svájcban, és elmondta, hogy Dél-Afrikában akarja folytatni a kutatásait. De egy ideig még Kenyában marad, ahol a nairobi múzeum botanikai gyűjteményét szeretné tanulmányozni, s közben egy maga tervezte autót akar a szükséges kellékekkel felszerelni, hogy további utazásainál használhassa. Teljesen összkomfortos volt, kerekeken guruló, kényelmes otthon. Mire Mombasába értünk, közel kerültünk egymáshoz, s Peter hosszasan beszélt rosszul sikerült és már felbomlóban levő házasságáról. Ezután elváltunk, ő Nairobiba indult, én pedig a svájci farmercsalád meglátogatására. Gyötrelmes harcot vívott bennem Peter iránti érzelmem, és az a tudat, hogy Ziebel szeret, s bízik benne, hogy Kenyában otthont találok magunknak. Ez a belső konfliktus heteken át nem hagyott nyugodni, de amikor Peter váratlanul megérkezett, mert látni akart, mielőtt még egyetlen szót szólhattunk volna, egymás karjaiban voltunk.

Ekkor már világos volt: nem tehetek mást, mint hogy azonnal visszatérek Bécsbe, és megbeszélem a dolgot Ziebellel. Megérkezésemkor kiderült, hogy leveleimből már gyanított valamit, de amikor elmondtam, hogyan áll a helyzet köztem és Peter között, teljesen magába roskadt. Hogy még egy lehetőséget nyújtsak házasságunk megmentésére, Zürichben maradtam a barátaimnál. Elfoglaltságra volt szükségem, és sikerült megszereznem a zürichi Természetrajzi Múzeum igazgatójának, Dr. Vogtnak az engedélyét, hogy a Lindenhof feltárási munkájában részt vehessek. Ez a középkorban épült erőd egy dombon állt a város közepén, s alatta egy még sokkal régebbi erődítmény maradványai rejtőztek. Dr. Vogt eleinte kételkedett, hogy képes leszek elviselni az ott dolgozó kutatók igen nehéz munkakörülményeit, de hamarosan meggyőződött róla, hogy tévedett, és jó barátok lettünk. Minden igyekezetem ellenére, hogy helyreállítsam kapcsolatomat Ziebellel, házasságunk mindinkább elromlott. Végül igazán nagylelkűen viselkedett, és amennyire lehetett, megkönnyítette válásunkat. Jó barátokként váltunk el, ő néhány év múlva újra megnősült, s legnagyobb örömömre mindmáig igen boldognak látszik. Amikor visszaérkeztem Ausztriába, megtudakoltam, milyen választ adott kérdéseimre a karintiai jövendőmondó. Megjósolta, hogy a jövőben a trópusokon fogok élni, szükségem lesz angol tudásom felfrissítésére, és nem lesznek gyermekeim. Házasságom idején már volt egy vetélésem, ami olyan fájdalmasan érintett, hogy felépülésem után elhatároztam; részt veszek egy gyermekgondozói tanfolyamon, amelyet magányos helyen élő vagy gondozónői segítséget nélkülöző anyák számára szerveznek. Amikor meghallottam a karintiai jóslatát, megfogadtam, hogy nem engedem magam befolyásolni, s minden ruhámat úgy szabattam, hogy ki lehessen engedni, ha teherbe esnék. 1938 márciusában útnak indultam Kenyába. Hajóm indulásának napján a rádió bemondta, hogy Hitler megszállta Ausztriát. E rettentő hír beárnyékolta a számomra amúgy is végtelennek tűnő utazást. Akkor derültem csak fel, amikor megpillantottam Petert, amint a mombasai kikötőben várt rám. Csodálatos meglepetést tartogatott a számomra: botanikusként alkalmazták a nairobi múzeumban, és a nászutunk gyönyörűnek

ígérkezik. A múzeum a közelmúltban anyagi támogatást kapott, hogy háromhónapos kutatóutat szervezzen a Chyulu-hegység felderítésére. Egy múzeumi csoport már el is kezdte a munkát ezen a feltáráson. Peter is részt vett a munkában, és kért, hogy tartsak vele. A Chyulu-hegység negyvenkét kilométeren végighúzódó vulkanikus hegylánc Kenya és Tanzánia határán, félúton Mombasa és Nairobi között. Víztelen terület lévén, csak néhanapján járt erre a helybeli törzsek egyik-másik orvvadásza, hogy bivalyra vagy antilopra lessen. Maga a hegy új képződmény, körülbelül ezeréves, és páratlan a maga nemében, mivel északnyugati része csaknem teljesen kopár láva, és a kráterek lávakövekkel borított lejtőin az életnek úgyszólván semmi nyoma nincs. Magukban a kráterekben is alig gyűlt össze annyi termőföld, hogy egy kezdetleges vegetáció kialakulhasson. A hegység délkeleti vége felé jobbak a körülmények: gazdag állatvilágtól népes, sűrű esőerdő terül el ott. Így egyetlen hegyláncon lehetőség nyílt a növényvilág fejlődésének és a tőle függő életformáknak a tanulmányozására. Eddig csak rövid táborozásokon vettem részt Ziebellel, ahol a sátor legfeljebb egyetlen éjszakára szolgált szálláshelyül. Merőben új élményt jelentett tehát három hónapig élni akkora sátrakban, melyekben elegendő férőhely van egy zoológus, egy paleontológus, egy entomológus, egy geológus és egy botanikus számára. Ezekhez járult még a tábori laboratórium, az élelmiszerraktár és a konyha, nem is szólva a személyzet és a málhahordók szálláshelyéről. Bázisunk a kibwezi vasútállomás volt, innen szállította az élelmünket és a postánkat mintegy százötven teherhordó. Kibwezi közelében, egy nagy kiterjedésű szizálkender-ültetvényen töltöttük az első éjszakát. Itt találkoztunk MacArthurral, a körzet vadvédelmi felügyelőjével. Negyvenes éveiben járt, s óriási életkedvvel és kitűnő humorérzékkel rendelkezett. Amellett kiváló szakember volt, és azt tervezte, hogy szállodával felszerelt nemzeti parkot létesít félúton Mombasa és Nairobi közt. Ami a vadvédelmi parkot illeti, ez az álma 1948-ban Tsavo East and West létrehozásával megvalósult, vendégfogadót pedig már korábban épített, amelyet Mtito Ndei-lak néven számos turista ma is jól ismer.

Mac elmondta, hogy a Chyulu-hegység délkeleti peremén újabban egy tűzhányó működik, közelében feneketlennek tűnő vulkáncsatornákkal, amelyekben orvvadászok szokták elrejteni bűncselekményeik bizonyítékát. Csak később döbbentünk rá, milyen mélyek lehetnek, amikor égő benzines papírba burkolt köveket hajigáltunk a nyílásokba, és egyszer sem hallottuk az aljukhoz ütődő kövek zaját. Harmincnyolc évvel később felkapaszkodtam ennek a szuahéli nyelven „Sheitani”, vagyis „Ördög” néven ismert vulkánnak a tetejére. A lávaömlés megszűnt ugyan, de a gondosan megjelölt úton, ahol végigmentem, ijesztően üregesnek tűnt a földkéreg, emellett a lezárt területek is arról tanúskodtak, hogy a tűzhányó még nem aludt ki. Kibweziből útban a Chyulu-hegység felé, kiszáradt cukornáddal borított mezőkön mentünk keresztül. Az itt lakó vakamba törzsbeliek hagyták itt a legutóbbi aszály előtt, amely elpusztította a termésüket. Mivel a teherhordókat előreküldtük az ivóvízzel, szomjúságunk elviselhetetlenné vált, mire nagy nehezen átvergődtünk a nehéz terepen. Segítőkész kísérőnk régi elefántnyomokhoz vezetett bennünket. E mélyedésekben ott volt még az utolsó esőzés maradványa – sűrű lencselevesre emlékeztető folyadék. Azt tanácsolta, merítsük ki, forraljuk fel, és igyuk meg. A lé undorítónak tűnt, de ha nem fogadjuk meg szavait, nyilván elájulunk a szomjúságtól. Megittuk hát a visszataszító folyadékot, s minthogy felforraltuk, semmiféle bajt nem okozott. E tapasztalat megtanított, hogy többé ne induljak hosszú expedícióra víz nélkül, s később is, valahányszor megkérdeztek, mit tartok legfontosabbnak az életben – arra számítva nyilván, hogy az egészséget vagy a boldogságot fogom megnevezni –, minden alkalommal azt válaszoltam: a vizet. Amikor a hegylánc északkeleti végén fekvő táborba értünk, megismerkedtem a múzeum igazgatójával, Dr. Van Somerennel és munkatársaival. Peter addigra már elhatározta, hogy mivel a nevemet, azt, hogy Friederike Victoria, nagyon bonyolult kimondani, Joyra keresztel át. Azóta is ezt a nevet viselem. Táborunk a negyvenöt kilométeres hegylánc egyetlen friss vizű forrása mellett feküdt, jóllehet ez sem volt több egy vékony erecskénél. Huszonnégy órába tellett, míg egy négygallonos (18

liter) kannát megtöltöttünk vízzel, módfelett takarékoskodnunk kellett hát vele, s mosakodásunk mindössze egy nedves szivacsos letörlésből állt. Sosem felejtem el első reggelimet a táborban. A szakács letette a szalonnás tojást oda, ahol a növényprésekkel, rovargyűjtőkkel, kábítópalackokkal és egyéb kellékekkel zsúfolásig töltött sátorban még akadt valami hely. Entomológusunk éppen gyíkot boncolt. Félretolta alkoholos üvegét, ami apró döglött hüllőkkel volt tele, s eközben egy frissen megölt kaméleon gyomrának egész gáztartalma szájnyílásán át kiáramlott. Az entomológus ezt észre sem vette, nekem viszont alig volt annyi időm, hogy kirohanjak a sátorból, még mielőtt saját gyomrom tartalma is ki nem ürül. Később hozzászoktam az efféle epizódokhoz. Hogy hasznossá tegyem magam, lerajzoltam néhány növényt Peter gyűjteményéből. Első ízben használtam vízfestéket, és az eredmény csalódást okozott. Összetéptem a rajzot, de Peter, aki maga is aprólékos gonddal festett virágokat, összeillesztette, celluxszal megragasztotta a darabokat, és biztatott, hogy folytassam a munkát. Első próbálkozásom eredményét még ma is őrzöm, hogy emlékeztessen, miként lett egy kedvtelésből csakhamar egyik legfontosabb foglalatosságom. Azzal töltöttük a napokat Peterrel, hogy a hegyek láva borította kopár lejtőinek szegényes növényeit gyűjtöttük, és árkokat ástunk a kráter aljában, hogy lássuk, mekkora mélységben gyűlt össze a humusz és milyen növények vernek ott gyökeret. Bár a hegyek nemigen voltak magasabbak 2100 méternél, gyakran lepte be őket sűrű köd, mely ruháinkat is átitatta. Szűkében voltunk a fának, ezért esténként petróleumkályha mellett melegedtünk (növények szárítására hozta Peter magával). Ám az efféle kényelmetlenségekért bőven kárpótolt, hogy új, varázslatos világgal ismerkedhettem meg. Dr. Van Someren számos madarat gyűjtött, mindegyik tökéletes példája volt a mutációnak. Ha az ember a sor első és utolsó példányára nézett, aligha hitte el, hogy egyazon fajtához tartoznak, hacsak nem figyelte meg az egyes madarak színének fokozatos színváltozását a kor, a párzási időszak vagy a környezet különbözősége szerint.

Dr. Van Somerentől megtudtam, hogy a madártoll pigmentjeinek jó része nem színtartó. Ennek bizonyítására egy fehérpofás bóbitásmadár bíborvörös szárnytollait néhány napig vízben áztatta, majd kitette a napra, ahol halvány rózsaszínűre fakultak. A madártan valóban elragadóan érdekes tudomány, de tudtam, hogy nem nekem való, mivel az ornitológusnak tömegesen kell madarakat ölnie, én viszont nagyon is szerettem az élő madarakat. Gyakran figyeltem az entomológust, amint rovarokat boncolt. Elmagyarázta, hogy sohasem jöhet létre kereszteződés két faj között, bármilyen közeli rokonságban álljanak egymással. Ennek oka, hogy minden fajnak más-más párzókészüléke van, és emiatt a hím csakis vele azonos fajú egyedet termékenyíthet meg. Bámultam a lepkék álcázó képességét, amikor összecsukott szárnyukkal falevelekhez váltak hasonlóvá, vagy a kéregpoloskák kicsiny csoportjait, melyek egy fűszálra telepedve virágnak tetették magukat. Egy hónap múltán a hegylánc középső részére költöztettük át a tábort. A talajvíz hiánya ellenére a vegetáció a magasságnak megfelelő volt, és Peterrel több növényt gyűjtöttünk, mint amennyi a présekbe belefért. A legbecsesebb kincs az ivóvíz volt, mivel a tizenhat kilométerre levő forrásból kellett hozni, hogy kiegészítsük a Kibweziből hetenként érkező vízszállítmányt. Amikor megérkezett, a tábor békés csendjét a vízhordók hangos karattyolása váltotta fel, akiknek harsány jókedvét a súlyos teher sem zavarta. Petert jóformán bálványozták, és készségesebben követték utasításait, mint bárki másét, jóllehet a csoport többi tagja sokkal gyakorlottabban tudott bánni a bennszülöttekkel. Nem tudtuk mivel magyarázni ezt az imádatot, míg rá nem jöttünk, hogy Peter nimbusza balkezességének tulajdonítható – a vakambák meggyőződése szerint az oroszlán a bal mancsával öl, úgy vélték tehát, hogy Peterben is egy oroszlán ereje lakozik. Másik oka meg az volt, hogy időnként monoklit viselt, amit a teherhordók a mérhetetlen gazdagság jelének tekintettek. A vakamba volt az egyetlen kenyai törzs, amelyik faragással díszítette fából készült háztartási eszközeit. E tárgyaknak nagy értéket tulajdonítottak, és csak hébe-hóba adtak el egy-egy

merőkanalat, fésűt vagy totemállatot. Egy ilyen darab megszerzése hosszú órákig tartó rábeszélésbe, alkudozásba került, ám harminc év sem kellett hozzá, hogy a vakamba faragások kommersz árucikké váljanak – ma már járdaszélre kirakva árusítják őket Nairobi, London, Stockholm és New York utcáin. Mindegyiken jelzés tanúsítja, hogy vakamba-készítmény. Szériában gyártják, hiányzik belőlük az egykori faragások egyéni jellege. Néha eltűnődöm, vajon az az ösztönző erő, amely a művészt önmaga kifejezésére készteti, elkorcsosul-e, ha a mű a pénzszerzés eszközévé válik. A hegylánc délkeleti peremére átköltözve, az esőerdő szélén vertünk tábort. Mikor a tűző napról a homályos dzsungelbe léptem, úgy tűnt, mintha különös oszlopokkal alátámasztott hűvös kupola alatt járnék. A vastag boltozaton csak itt-ott hatolt át a nap felvillanó fénye, a buja növényzetből kiáradó nedvesség nem tudott elpárologni, levélről levélre csöppent, míg magába nem itta a talajt borító rothadó növények szivacsos tömege. Mindent elborított a végtelen burjánzás világának a csendje, melyet csak nagy ritkán tört meg egy ág reccsenése vagy egy madár magányos rikoltása. Lépésről lépésre kellett haladnunk, keskeny ösvényt vágva magunk előtt az erdőben. Peter úgy vett mintát a növényzetből, hogy az ösvény mindkét oldalán tíz méter hosszan kötelet feszített ki az aljnövényzetben, és a kötél mentén található összes növényt számba vette. Ha a fák tetején termett virágokból akartunk gyűjteni, gyakran a Peter által e célra szerkesztett nyíllal és íjjal kellett a virágot lelőnünk. Nagyobb különbség el sem képzelhető, mint amilyen az első táborunk melletti gyér humusz, s az ott termő szegényes növényzet tanulmányozása és az őserdőben végzett kutatásaink között volt. Itt soha nem sikerült televényföldre bukkannunk, az mélyen a rothadó növényzet alatt volt csak fellelhető. Az erősen nyirkos őserdei levegő ellenére a vízhiány nagyobb gondot jelentett mint valaha, úgyhogy a hajnali órákban lepedőkkel kellett végigsöpörnünk a harmatos füvet, majd edények fölött kicsavarni belőlük a nedvességet. Vakamba málhahordóink segítettek rajtunk: egy kis fát ajánlottak figyelmünkbe, amelynek keserű, ragacsos nedve erjedéskor tiszta

ivóvízzé változik. Peter megállapította, hogy vadbanán (Musa). Egyetlen ilyen fa 200 liter folyadékkal látott el bennünket, ami nemcsak ivóvízgondjainkat szüntette meg, hanem teljesen megkeményedett fehérneműnket is kimoshattuk benne. Ahogy nap nap után a nehéz terepet jártam Peterrel, belemerülve a növénygyűjtésbe, s időnként arra riadva, hogy egy bivaly vagy valamilyen más vadállat került az utamba, rájöttem, hogy valami nincs rendben a közérzetemmel. Fizikai megerőltetésnek tulajdonítottam a dolgot, s ameddig csak lehetett, próbáltam elviselni a fájdalmat, de végül már járni sem tudtam, és hamarosan újabb abortuszon estem át. Mégis igaza lenne az ausztriai jövendőmondónak? Mélységes levertség fogott el. Amikor Peterrel visszatértem Nairobiba, Dr. Jex-Blake, a 1 Gardening in East Africa szerkesztője, aki jelenleg a második kiadáshoz gyűjtött anyagot, feleségével, Lady Muriellel együtt arra kért, hogy mutassam meg virágfestményeimet. Meglehetősen zavarba jöttem, mivel véleményem szerint nem érdemelték meg, hogy bárkinek is megmutassam őket, legkevésbé olyan szakértőnek mint Lady Muriel. Csodálatos wiltshire-i kertjével nagy hírnevet szerzett, ő alapította a Kenyai Kertészeti Egyesületet, és kelet-afrikai növényekből gyönyörűséges parkot létesített Nairobiban. Rettegtem a pillanattól, amikor meglátják festményeimet, de nem térhettem ki előle. A Jex-Blake házaspár sokáig tanulmányozta a képeket, s utána megkérdezték, hajlandó lennék-e illusztrálni a Gardening in East Africá-t. Akkoriban kezdtem csak festeni, és elképzelhetetlennek látszott, hogy valaha is eleget tudok tenni e megbízásnak. Riadalom volt bennem, nem önbizalom. E feladatkörhöz a növények kiválasztása is hozzátartozott, a tengerszinttől a magas hegyvidék flórájáig. Ráadásul a határidő is meg volt szabva, így, ha nem felelek meg, nem marad már idő másvalakit szerezni helyettem. Aggályaimat kifejtettem a Jex-Blake házaspárnak; megértően fogadták, de rábeszéltek, hogy vágjak bele a munkába. Már az első találkozástól meghitt, tartósnak bizonyuló barátság alakult ki köztünk. Én illusztráltam a Gardening in East Africa második, majd ezt követő kiadásait. Összesen hét, Kelet-Afrika növényvilágával

foglalkozó könyvet láttam el képanyaggal, köztük fák és bokrok leírását tartalmazó műveket is. Lady Muriel egyidős volt Omával, és sokban hasonlított hozzá. Ugyanaz a gyöngédség, életbölcsesség jellemezte, ugyanúgy értett ahhoz, hogy felszínre hozza, ami a legjobb bennem, és lelki támasszal szolgáljon. Erre szükségem is volt néha, nehéz időt éltem át, míg az angol illemkódex szabta önuralmat elsajátítottam. Ausztriában az érzelmi kitörés megengedett, sőt pozitív megnyilvánulásnak tekintik, itt ellenszenvet váltott ki. Ezenfelül Peter svájci volt, én meg osztrák, úgyhogy bármilyen barátságosan viselkedtek is az emberek, magától értetődően idegeneknek tekintettek bennünket, ami az elszigeteltség érzését váltotta ki bennem. Önbizalmam fokozása érdekében Lady Muriel megszervezte, hogy festményeimet kiállítsák Nairobiban. A kedvező fogadtatás után néhány évvel arra biztatott, hogy a Királyi Kertészeti Akadémia londoni kiállításán is mutassam be a képeket. Ott Grenfellaranyéremmel tüntettek ki, sőt állást is kínáltak: dolgozzak virágfestőként a Kew Gardens-ben. Nem fogadtam el, már Kenyát tekintettem otthonomnak. Amikor a Chyulu-hegységből visszatértünk, Peter kurta lábú, hosszú testű cairn terrier kölyökkel ajándékozott meg. Meglátni és megszeretni egymást pillanat műve volt, és Pippin a legjobb barátom lett. Minden szafárira magunkkal vittük, szúnyoghálóval védtük a ceceléggyel fertőzött vidéken, ahol álomkórt kaphatott volna. Pippin nagy dalos volt. Amikor énekeltem, csatlakozott hozzám – ha felemeltem a hangom, ő is élesebben fújta, ha lehalkítottam, ugyanúgy tett. Barátaink szórakoztatására kisebb műsort tanultunk be: én elzengtem a Volgai hajósok dalát, vagy egy áriát az Aidából, mire a térdemen kuporgó Pippin oly tökéletes összhangban kapcsolódott be a produkcióba, hogy duettjeink nagy népszerűségre tettek szert. Mielőtt a Kilimandzsáró megmászására indultam, a múzeum megbízásából három hetet egy rendkívül forró éghajlatú vidéken töltöttünk, ahol Peter egy értékes gyógynövényfajtára bukkant. Az ilyen füveket mindig a Ciba vagy a Sandoz cég laboratóriumába

küldte, ahonnan különféle vizsgálatok után, orvosság formájában piacra kerültek. Távollétünk alatt néhány bubópestis-megbetegedés fordult elő Kenyában, és amikor visszaérkeztünk Nairobiba, be kellett oltatnunk magunkat. A három védőoltást általában pár napos időközben adják egymás után, ez azonban késleltette volna tervezett túrámat a Kilimandzsáróra, amelyet Thomas barátunkkal, az ugandai Kampala közelében fekvő Entebbe Park botanikusával akartam megmászni. Így egyszerre kaptam meg mind a három pestisoltást, mindenféle kellemetlen következmény nélkül. A Kilimandzsáró megmászására a legtöbben egy kicsiny tanzániai faluból, Maranguból indulnak el; én is itt találkoztam Thomasszal. Úgy tájékoztattak, hogy a túra három napot vesz igénybe, és a vezetőn kívül hét málhahordóra is szükségünk lesz. Hogy jól bírjuk a gyaloglást, inkább mazsolaszőlőt, diót és csokoládét vásároltunk, és nem a szálloda által kínált nehéz keménytojást, főtt húst, sajtot vittük magunkkal. Utunk első reggelén sűrű erdőkön haladtunk át, ahol öt méter magasra is megnőtt az óriáshanga, a liánok vastag függönyöket alkottak, az apró hegyi források partjain fatermetű páfrányok terítették szét legyezőszerű leveleiket. Elbűvölt bennünket a növényvilág, de csupán jegyzetelésre szorítkozhattunk, mivel a teherhordók málhái máris megteltek. Délre elérkeztünk a 2400 méter magasan fekvő Bismarck-kunyhóhoz. Németek építették az első világháború előtt, és tágas méretei ellenére fölöttébb kényelmetlennek bizonyult. Mindössze néhány lóca volt benne, s minden egyéb komfortot is nélkülözött. Én mindenképpen folytatni akartam az utat, de azt tanácsolták, okosabb lassanként hozzászokni a magassághoz. Így a nap hátralevő részét a kunyhó körül töltöttük, növényeket gyűjtöttünk, a madarakat figyeltük. Hideg, álmatlan éjszaka után nagyon korán elindultunk. Utunk első szakasza erdőkön át vezetett, majd hangafüves pusztaságra értünk. Szerencsére a régebbi hegymászók kitaposott ösvényt hagytak maguk után, máskülönben nem lett volna könnyű a hatalmas fűcsomókon végigmenni.

A leglátványosabb növény a gyertyaszerű óriáslobélia volt, melynek több fajában gyönyörködhettünk. A hajnali fagyban még dermedten, mereven álló növények virágai ritka rovarokat rejtegettek, amelyeket a nairobi múzeum entomológusának kívánságára összegyűjtöttem. Csupán a lobélia másfél méter magas szárát kellett megráznom, és máris potyogtak a rovarok a kábítópalackba. Egy másik figyelemre méltó növényt is láttunk: óriás üstökösfát (Senecio). Minden növényről, amit felismertünk, jegyzeteket készítettünk, és érdekes napot töltöttünk a Kilimandzsáró égnek meredő, hókoronás orma alatt. Második nap délben a csaknem 4000 méter magasságban álló Peter-kunyhóhoz értünk, melyet még az előzőnél is kényelmetlenebbnek találtunk. Aznap már nem mentünk tovább. Csípős és pezsdítő volt a levegő, az alattunk elterülő táj látványa lenyűgöző. Egy kis patak partját élénk színű apró virágok szőnyege borította. Harmadik reggel a Kilimandzsáró és a Mawenzi közt húzódó hágó közelébe értünk. A Mawenzinek töredezett szélű a kúpja, s ha ép lenne a krátere, jóval meghaladná a Kilimandzsáró méretét. Megmászása hatalmas erőpróba az alpinisták számára. A Kilimandzsáró sokkal könnyebb terep, nincs szükség sem kötélre, sem jégcsákányra, bárki elérheti a 6000 méter magas csúcsot, ha el tudja viselni az oxigénhiányt. A hágót csak gyéren fedte a merev szálú fű, éppen ezért meglepődtünk, amikor jávorantilopok lábnyomait fedeztük fel. Az afrikai antilopok között ugyanis a jávorantilop a legnagyobb, súlya a 750 kilót is eléri. Vadállatok életének semmilyen más jelével nem találkoztunk. Már-már úgy éreztük, az egész hegyet magunk uraljuk, s módfelett elképedtünk, amikor három férfi tűnt fel. Nagy darab, keménykötésű amerikaiak voltak, akik megdöbbenésünkre azt mondták, hogy nem tudtak feljutni a kráterhez, a hegycsúcsról nem is szólva. Ez a hír különösen a gyenge gyomrú Thomast nyugtalanította. A Kibo-kunyhó 4870 méter magasan épült. Uzsonnaidőben érkeztünk oda, s korán lefeküdtünk. Előzetesen figyelmeztettek bennünket, hogy ekkora magasságban valószínűleg hegyibetegek

leszünk, s nyilván étvágyunk sem lesz, de pontosan az ellenkezője történt: nekiestünk könnyen emészthető élelmünknek, s a lehető legpompásabban éreztük magunkat. Fölöttünk a hegy élesen kirajzolódó körvonala ellenállhatatlanul vonzott, s alig vártam az éjfélt, amikor majd felfelé indulunk. Ezt az időpontot választottuk, mert így elérhettük a krátert, mielőtt még a jég olvadni kezd, és megnehezíti a járást. Alvásról szó sem lehetett a csöppnyi, fülledt kunyhóban, így tíz óra tájban kimentem, hogy megnézzem, milyen is kint az idő. Gyönyörű, tiszta éjszaka volt, és fenn, a magasban, szívfájdító szépséggel csillogott a jégsüveges kráter. De mi történt a két térdemmel? Mi van a gyomrommal? Alig tudtam állni, járni meg egyáltalán nem. Rémülten szóltam Thomasnak, hogy adjon kamillát, amit bizmuttal együtt mindig magával hordott gyomorbántalmai enyhítésére. A kamilla azonnal használt, az ijesztő tünetek megszűntek, s teherhordóinkat hátrahagyva, vezetőnk, Johannes társaságában elindultunk. Lábunk alatt a láva eleinte szilárd volt, de minél magasabbra jutottunk, annál porhanyósabbá, szinte salakossá vált, míg végül egészen porszerű lett, s egy-egy lépésnél gyakran fél méternyit is visszacsúsztunk. Minden négy lépés után pihennünk kellett. Amikor 5500 méter magasra értünk, még inkább csökkentenünk kellett a tempót, és még gyakoribb pihenőket kellett közbeiktatnunk. Johannes lovagiasan felajánlotta, viszi a fényképezőgépemet, hogy még ettől a csekély súlytól is megszabaduljak, azonkívül javasolta, hogy takarjam be az arcom, nehogy megégjen. Félúton a kráter felé egy pillangót láttam, nyilván a szél sodorta fel ilyen magasra. Pontosan hajnalhasadáskor érkeztünk el a kráteren levő Gilmanfokra, ahonnan fantasztikus látvány tárult elénk. A tájat körös-körül gomolyfelhők takarták, csupán a Mawenzi éles körvonala emelkedett ki belőlük, s közvetlenül fölötte a Mawenzit övező fénykoszorúként tűnt elő a Kilimandzsáró kráterének káprázatos délibábja. Rendkívüli tünemény volt, ilyet még a turistákat oly gyakran felkalauzoló Johannes sem látott eddig. Sok évvel ezelőtt a Gilman-foknál egy leopárd csontvázára leltek. Semmi nem volt a közelben, ami a leopárd táplálékául szolgálhatott volna, így csak arra lehet következtetni, hogy a közeledő halált

érezve, felkapaszkodott a kráter faláig, mert mint minden állat, ő is magányosan kívánt elpusztulni. A kora hajnal csendjében furcsa mód felélénkültem, szinte felvillanyozódtam. A jég elég szilárdnak bizonyult, hogy a kráter peremét megkerülve eljussunk a Vilmos császár-csúcshoz. Itt felírtuk a nevünket egy papírra, melyet az e célra elhelyezett palackba dobtunk, bizonyítékul, hogy sikerült Afrika legmagasabb pontját elérnünk. Amikor a múltban hegymászó túrákra indultam Európában, minden erőmet megfeszítve igyekeztem kitűzött célomat, a hegycsúcsot elérni; nem mintha lelkesedtem volna a rekordokért, pusztán az erkölcsi elégtétel kedvéért, hogy sikerült felülkerekednem gyengébbik énemen, mely a mind nehezebbé váló próbálkozás feladását sugalmazta. E szívós kitartásra való nevelés később nagyon hasznosnak bizonyult számomra más területeken. Amikor kivilágosodott, benéztünk a kráterbe, mely a legfantasztikusabb alakú kékeszöld jégtömbökkel volt tele. Az alattunk elterülő táj időközben fokozatosan előbukkant a felhőkből. Johannes hamarosan sürgetni kezdett, hogy forduljunk vissza, mert ha halogatjuk az indulást, a jégkéreg időközben meglágyul. Elég könnyen lejutottunk a lávakavicson, s amint szilárd talajra értünk, futva tettem meg a további utat a Marangu szállóig, ahová sötétedés előtt eljutottunk. Johannes itt átnyújtotta nekem a hagyományos trófeát, amely mindenkinek kijár, aki a Kilimandzsáró tetejére eljutott: egy füzért rubinvörös szalmavirágból, amit a harasztosban szedett. Sajnáltam elválni újdonsült jó barátomtól, Johannestől. Mindössze négy napot – de nem akármilyen négy napot! – töltöttünk együtt. Búcsúzóul megajándékoztam hegymászó bakancsommal, mivel az övé nem látszott elég megfelelőnek a kemény lávával, jéggel fedett talajon. Amikor az új bakancsokat vállára vetve távozni készült, kijelentette, hogy inkább vasárnaponként fogja viselni a faluban, mintsem a jégen tegye tönkre ezt a finom holmit. Háromhetes szafári forróságban, egy nap alatt három pestisoltás, s végül kimerítő hegymászás 6000 méter magasra – mindezek után jogom lett volna a fáradtságra, ám ehelyett teli voltam energiával, és

nagy szükségét éreztem a mozgásnak, tevékenységnek. Nyugtalanított ez a reakció, és tanácsot kértem dr. Jex-Blake-től. Elmagyarázta, hogy ez normális tünet, mivel a vörös vérsejtek fizikai erőkifejtésnél megsokszorozódnak, s e fölöslegtől meg kell szabadulni. Azt is mondta, hogy a trópusokon élők számára a Kilimandzsáró megmászása a hűvös éghajlat alatt töltött szabadság egyik változatának tekinthető; hűvös éghajlatra pedig három évenként minden itt lakónak szüksége van. Kenyába érkezésem után hamarosan meghitt barátságba kerültem Mary és Louis Leakeyvel, s ha lehetőség nyílt rá, mindig csatlakoztunk hozzájuk, amikor ásatásokat végeztek a Rift-völgyben. Antropológiából és archeológiából többet tanultam tőlük, mint amennyit könyvekből valaha is megtudhattam volna, és ők ismertettek meg Kenya fontos szerepével is e két tudományágban. Az első évben egy múzeum melletti penzióban laktunk Peterrel, majd kijött hozzánk az édesanyja látogatóba, és anyagilag hozzásegített egy ház építéséhez. Amikor a vállalkozó, akit megbíztunk, a kitűzött időre nem fejezte be a munkát, a Leakey házaspár felajánlotta, hogy költözzünk a bungalójukba, amelyet a munkájukhoz béreltek. Nagyon kevés bútor volt benne: dupla ágy, asztal és két szék, a többi helyet a kiásott csontdarabok összeillesztésére használták. Rendkívül időigényes munka volt ez, így mi is segíteni próbáltunk a magunk amatőr módján. Éppen a padlón mászkáltunk mindannyian, és néhány csonttöredéket próbáltunk egymáshoz illeszteni, amikor rémítő hírt közölt a rádió: kitört a második világháború. Mélységes aggodalommal töltött el Ausztriában élő barátaim és rokonaim sorsa, akik – hozzám hasonlóan – gyűlölték a nácikat. Kétségbeesésemben zokogni kezdtem. Peter és Leakeyék mindent elkövettek, hogy megnyugtassanak. Nem sokkal ezután Mary Leakey meg egy Trevor nevű fiatal antropológus ásatási munkára indultak a Ngorongoro-kráterbe, és hívtak bennünket, hogy tartsunk velük. Ez a körülbelül harminc kilométer átmérőjű kráter, közepén tóval, a legnagyobb a világon. Trevor – érdekes módon – még gyerekkorában került kapcsolatba a hellyel. Egy Siedentopf nevű német testvérpár volt a kráter első és

akkoriban még egyedüli lakója. A fivérek között később viszály támadt, és a lehető legtávolabb költöztek egymástól – egyikük a kráterfal tövénél maradt, ott lent, ahol most a vadőr háza áll, a másik a kráter túlsó végén telepedett meg, amit egy kis patak lát el egyedül vízzel. A maszai törzs tagjai, e terület urai, egyik Siedentopf fivért sem szívelték, mert rendszeresen pusztították a gnúkat, hogy a nyelvükből lakmározzanak. Egy napon, amikor a két Siedentopf vadászkiránduláson volt, egyikük feleségét megtámadták a maszaik. Az asszony küldöncöt menesztett a legközelebbi körzet parancsnokához, Trevor apjához, aki a megmentésére sietett a kisfiával együtt. Siedentopfné elmondta nekik, hogy sok-sok évvel azelőtt is kellett már élniök embereknek a kráterben, mivel burgonyaásás közben gyakran bukkant edénydarabokra. Ez az emlék mélyen bevésődött a gyermek Trevorba. Később, az antropológusi diploma megszerzése után, úgy határozott, hogy a Ngorongoro-kráterben fellelhető maradványok tanulmányozását választja disszertációja témájául, és amikor a második világháború alatt Etiópiában szolgált, első szabadságát ásatással töltötte a kráterben. Louis Leakey akkor épp beteg volt, ezért Petert kérte meg botanikai kutatásokra, míg Mary és Trevor ásatásokat végeznek. Edényeken kívül csontvázakat és dísztárgyakat is találtak. Peter is, én is segíteni próbáltunk, amiben csak tudtunk. Nagyon érdekes élményt jelentett ez számunkra. A környéken nyüzsgött a rengeteg vad, csupán nagy szárazság idején vándoroltak el innen. Mivel csak a táborunk közelében volt víz, sötétedés után oroszlánok és más vadállatok sereglettek oda inni. Elbűvölve hallgattam a különleges éjszakai kórust. Aztán egyszerre minden elcsendesedett, majd a dermedt hallgatást haláltusa gyötrelmes hangjai s mély morgások váltották fel: az állatok királya zsákmányt ejtett. Ismét mélységes csönd következett, míg csak az állatok megélénkülő mozgása és egyre erősbödő hangja nem jelezte, hogy újra biztonságos lett a környék. Mire visszatértünk Nairobiba, a háború megnehezítette az utazást Kenya határain kívül. Peter, semleges állam polgára lévén, természetesen nem vehetett részt a hadműveletekben, mindössze

annyit tehetett, hogy a vízszegény területek táplálkozásra alkalmas növényeit kutatta, s így hozzájuttatta egyes főzelékfélékhez a sivatagban harcoló csapatokat. Időnk nagyobb részét szafárin, a többit otthonunkban töltöttük, a fejlődésben akkor még meglehetősen elmaradt Riverside Drive határán. Kora reggel nagyot futottunk a környéken, hogy megmozgassuk tagjainkat. A háztartással csak annyi dolgom volt, hogy utasítást adtam a szakácsnak a napi étrendre vonatkozóan. Minden időmet a múzeumban töltöttem Peterrel, ahol a Kenyában őshonos növények virágait festettem, s mikor ennek híre ment, mindenfelől hordták nekem a ritka növényeket. Így hát mindig volt mit festenem, s amellett sok és néha igen érdekes emberrel ismerkedtem meg, ami kiszélesítette baráti körünket. Egy napon a Los Angeles-i egyetem munkatársa, Dr. Sally Atsatt érkezett a múzeumba, hogy kaméleonokat tanulmányozzon. Fokföldtől Kairóig számos hasonló kísérletet végzett már velük, és most egy utolsó vizsgálatra készült, hogy felfedezze, mi készteti e hüllőket színük megváltoztatására. Először üvegedénybe tett egy kaméleont, s az edényt különféle színes papírokkal burkolta be – a kaméleon nem reagált. Ezután felváltva forró és hideg vízbe merítette az edényt – a kaméleon zöld színe nem változott. Majd különböző zajokat idézett elő – megint csak eredménytelenül. Végül egy élő kígyót tett közvetlenül az üveg mellé. A kaméleon adrenalint termelő mirigysejtjei nyomban fokozott működésbe kezdtek, és az állat színe a környezete legsötétebb árnyalatát vette fel. A kígyó tudvalevően a kaméleon halálos ellensége. Az afrikaiak iszonyúan félnek a kaméleontól, és a világért se nyúlnának hozzá. A kígyóknál is veszélyesebbnek tartják ezeket az ártalmatlan lényeket. Hiedelmük bizonyára annak tulajdonítható, hogy ha a kígyó kaméleont nyel, a testét belül gyakran felhasítják az áldozata hátán levő tüskék, és ha súlyos a seb, a kígyó el is pusztulhat. Gyakran próbáltuk bebizonyítani a kaméleon ártalmatlan voltát, kézbe vettük, vagy hagytuk, hogy végigmásszon rajtunk, de a bennszülötteket nem lehetett meggyőzni róla, hogy nem gyilkos bestiával van dolguk.

Az afrikaiak rettegése, sőt gyűlölete – úgy mondják – egy régi legendával is kapcsolatos, amely szerint isten megparancsolta a kaméleonnak, hogy figyelmeztesse az embereket a közeledő aszályra, de a lassú állat nem érkezett meg idejében, s az ott lakók jószágainak nagy része elpusztult. Az a hiedelem, hogy a kaméleon lassú, egyébként szintén téves. Ha figyelik őket, valóban nem moccannak, de amint magukra maradnak, szempillantás alatt eltűnnek. Évek múlva, amikor egyszer egy pompás Jackson-kaméleont festettem, alkalmam nyílt, hogy egy-két érdekes sajátosságát megfigyeljem. Két vászonszalagra erősített ágon helyeztem el modellemet, hogy ne tudjon elmenekülni. Épp nekikezdtem a rajzolásnak, amikor a 270 kilométerrel északabbra fekvő Marsabitba kellett indulnunk. Betettem hát a kaméleont egy kartondobozba és bőséges élelemmel láttam el.

Az utazás alatt megfigyeltem, miként szabadul meg ürülékétől. Végbelét kitolta a testéből, és addig lengette, míg ki nem ürült, ő maga eközben teljesen védtelen volt, könnyű préda bármely ragadozónak. Kegyetlen sorsnak éreztem, hogy napjában többször ekkora veszélynek kénytelen kitenni magát. Később 200 mérfölddel délebbre települtünk át, közel ahhoz a helyhez, ahol a Jackson-kaméleont fogták. Magunkkal vittük oda is, és miután befejeztem a festményemet, szabadon engedtem.

4 Kongó Amikor Sally Atsatt végzett múzeumi kísérleteivel, azt tervezte, hogy átmegy Kongóba. Már Nairobiban jó barátok lettünk, ezért azt indítványoztam, hogy utazzunk együtt a mi Fordunkon. Sally nagy örömmel egyezett bele, s Meen nevű holland barátnőnk is ajánlkozott, hogy velünk tart. Peter sajnos nem jöhetett, túl sok dolga volt a múzeumban. Indulásunk előtt egy nappal Louis Leakey keresett fel, hogy Mary számára kölcsön kérje a táskavarrógépemet. Míg csomagolták, Louis körüljárta az újonnan átfestett Fordot, valamit írogatott, majd Sally és Meen teljes neve és ottani lakcíme után érdeklődött. Nem tudtam megmondani neki, sőt arra a kérdésére sem tudtam válaszolni, hogy pontosan merre megyünk, mivel az esőzés módosíthatta útvonalunkat. Fekete szolgánk, Toto társaságában másnap útra keltünk. Elhaladtunk a Naivasha- és az Elmenteita-tó mellett, majd a flamingók ezreiről híres Nakuruhoz értünk. A legutóbbi aszály azonban kiszárította a tavat, most csillogó sóréteg borította, és egy árva madarat sem láttunk. Éjszakára a tó mellett vertünk tábort. Sally meglepődött, amikor élelmünket és tartalék ruhaneműnket az autó tetejére raktam. Az előző szafárik tapasztalatai megtanítottak, hogy a hiénák az ennivalón kívül cipőket is élvezettel fogyasztanak. Másnap reggel elindultunk a kenya-ugandai vasútvonal Mombasa és a Viktoria-tó közti szakaszának legmagasabb pontja, egy 3000 méter magas hegy felé. Normális körülmények között ez a vidék Kenya egyik legjobban megművelt területe, de most a szárazság az erdőn kívül mindent felperzselt. Afrikai mondák szerint errefelé él a nandi-medve, de eddig még senki nem látta. Bár a hegyeket magunk mögött hagytuk, a levegő változatlanul jéghideg volt. Elhajtottunk az Elgon krátere mellett. A kialudt tűzhányó barlangjai az ősemberek nyomát őrzik. A következő napon elértük Kakamegát. Ezen a helyen olyan bőségben találtak aranyat, hogy – Kenya történetében egyetlen

alkalommal – kitört az aranyláz. Mostanra már jócskán lecsökkent az aranybányák készlete, de a reménykedő aranyásók továbbra is szép számban tódulnak ide. Bennünket is seregestől vettek körül a szórakozást kereső, kíváncsi bennszülöttek. Nagyon barátságosan viselkedtek, de egész éjszakán át tartó danolásuktól szemhunyásnyit sem tudtunk aludni. Minél több időt akartunk Kongóban tölteni, ezért úgy terveztük, hogy gyorsan átszeljük Ugandát, amelyet akkoriban a Három Bé országa néven emlegettek. E három betű a biciklire, banánra és bibliára utal, amelyhez tapasztalataink szerint további kettőt lehetne hozzátenni: becsali bozótosok. Ha Kenyából Ugandába megy az ember, a Ripon-vízesésnél át kell kelnie a Níluson. Jinjánál, közvetlenül a híd előtt, a rendőrök megállítottak bennünket, hogy átvizsgálják a holminkat. Háború lévén, semmi rendkívülit nem találtunk a dologban, de mikor a kutatás már órák óta folyt, a testi motozást is beleértve, és még toalettpapír-tekercseinket is feltépték, dühbe jöttünk, hogy kémeknek néznek bennünket. Hirtelen átvillant az agyamon, hogy vajon nem Louis Leakey valamelyik tréfájának a következménye mindez? Eszembe jutott, milyen feltűnő érdeklődést tanúsított utazásunk iránt, és mi tagadás, itt van három külföldi nő, aki egyik országból a másikba utazik, ő pedig jelenleg a Titkosszolgálat tagja, ahová kikuju nyelvtudása miatt választották be. Idealista volt ugyan, aki munkája kedvéért minden kényelemről lemondott, ám ugyanakkor kedvelte a detektívhistóriákat, s minden képzeletet felülmúlóan gyanakvó. Jelentéseinek nagy részét „újabb Louis Leakey-féle vicc” felkiáltással tolták félre munkatársai. Ez az egész dolog fölöttébb jellemző lenne rá. Másrészt viszont barátok voltunk, politikai meggyőződésemet jól ismerte – elhessegettem hát a gyanúmat. Később mindhárman jelentettük az incidenst konzuljainknak, elégtételt kérve. Miután visszaérkeztünk Nairobiba, kiderült ugyanis, hogy valóban Louis volt a ludas kellemetlenségünkben. Tisztáztam vele a dolgot, bocsánatot kért, s így a történtek nem rendítették meg barátságunkat, sőt iránta érzett tiszteletemet sem csökkentették. E megpróbáltatás után tovább indultunk Kampala felé. Három kilométer hosszan sáskák raján kellett áthajtanunk; felhőként

csüngtek fölöttünk, s a talajt is ellepték. Szétmorzsolt testük olajos mocskán meg-megcsúsztak a kerekek. Az ablakokat természetesen becsuktuk, de a sáskák alulról jutottak be, és már jócskán magunk mögött hagytuk a rajt, amikor a motorban elégett testük avas szaga még mindig facsarta az orrunkat. Trópusi pálmaerdőkön és papiruszsással benőtt ingoványokon haladtunk át, míg egy minden településtől távol eső magas pontra nem értünk, ahol tábort ütöttünk. Pontosan az Egyenlítőn feküdt, s mi eszményi helynek véltük… Csend honolt a tájon, mégsem tudtunk aludni a hőségtől. Az éjszaka nyugalmát időnként moszkitók zümmögése, hiénák üvöltése zavarta meg. Sally még soha nem hallotta e dögevők „nevetését”, és bennszülött lányok kacarászásának hitte a hangot. Nem bocsátkoztam magyarázatba, mivel nem akartam megrémíteni, de amikor közeledő oroszlánok semmivel össze nem téveszthető üvöltését hallottuk, megkértem Totót, üljön be a kocsiba, és gyújtsa fel a lámpákat, azt gondolva, hogy ez elijeszti őket. Jóval később tudtam csak meg, hogy a fény és a tűz alkalmas az oroszlánok kíváncsiságának felkeltésére, vonzza tehát őket. Az éjszaka további részében aggodalmasan figyeltük az oroszlánok élénk mozgását az autó körül, és boldogok voltunk, mikor végre magunk mögött hagyhattuk ezt az „eszményi helyet”. A következő éjjelt egy missziós telepen töltöttük, majd a legnagyobb óvatossággal leereszkedtünk a nyaktörően meredek szűk úton a függőleges sziklafalak közé rejtett Bunyonyi-tóhoz. Fenségesen szép táj tárult elénk. A tó közepén elterülő szigeten lepratelepet létesítettek. Az akkoriban használatos chaulmoogra olajjal kezelték itt a betegeket. A vidéket csak ezen a hajmeresztően meredek ösvényen lehetett megközelíteni, a tavon pedig a telep csónakján kívül nem volt más jármű, hogy az utasokat a szigetre szállítsa. Missziós barátaink szerencsére adtak ajánlólevelet a telep orvosaihoz, úgyhogy szívélyes fogadtatásban részesültünk. Meglepetten tapasztaltuk, milyen meghitt barátság szövődött betegek és orvosaik között, milyen boldognak látszanak a leprások, s ezek után már azon sem csodálkoztunk, hogy a gyógyultak nem egy esetben továbbra is a szigeten akarnak maradni, és dolgozni, hogy segíthessenek kezelés alatt álló társaiknak. Nem

számkivetettek gyülekezetének, inkább boldog kis kolóniának a benyomását keltette e hely. Bambuszerdőkön át, egyre meredekebb kaptatókon vezetett utunk Ruanda Urundiba, megkerülve a Muhavurát és két másik, cukorsüvegre emlékeztetően meredek kialudt tűzhányót. Végül elérkeztünk Kongó határához. Néhány vöröstéglás házat pillantottunk meg, az ablakokon dúsan redőzött függöny. A vadon után, amelyen átjöttünk, meglepően civilizált jó módot sugalltak, s mivel környéküket sűrű köd lepte, könnyen Belgiumban képzelhettem volna magam, ott ilyen barátságosak, meghittek a házak. A vámtiszt meglepődött érkezésünkön, s közölte, hogy mi vagyunk az első turisták, akik a háború kitörése óta errefelé járnak. Sok szerencsét kívánt, s barátságosan elintézett formaságok után folytathattuk utunkat. A vidék mind szélesebben tárult ki, és elérkeztünk a Kivu-tóhoz, amelynek szépségét a most is működő Nyiragongo vulkán még inkább kiemelte. Kitörések követték egymást, a parthoz egészen közel, amelyek főleg sötétedés után különleges látvánnyal szolgáltak. A tó vize alkalmas a fürdésre, sem bilharzia, sem krokodilus nem él benne. Az éjszakát egy idilli szépségű vízparti településen, Kisenyiben töltöttük, ahol figyelmeztettek bennünket, hogy egy maláriát terjesztő veszedelmes szúnyogfajta lepte el a környéket. Ilyen körülmények között elképesztett, hogy nem használnak szúnyoghálót, helyette inkább negyven gramm kinint vesznek be naponta – életveszélyes mennyiség, számomra legalábbis annak tűnt. Másnap a tó mentén haladva eljutottunk addig a pontig, ahol a legutóbbi lávaömlés nagyrészt lezárta a közlekedést. Bennünket azonban ez sem tartott vissza, tovább zötykölődtünk a kocsiban, míg megállásra nem kényszerültünk ott, ahol a lávafolyam méteres mélységbe aláömölve megrekedt, és harminc négyzetkilométer területen szétterült. Megpróbáltunk gyalog végigmenni a szélén, de a talpunk alatt sistergő és minden pillanatban beomlással fenyegető lávától megriadva, visszatértünk kocsinkhoz. Ezután arrafelé vettük az utunkat, ahonnan rendes körülmények között komp szállítja át az autókat a tó túlsó partjára, a Costerville-be

vezető úthoz. Akkor éppen nem közlekedett, de szerencsére sikerült egy csónakost találnunk, aki kitartó alkudozás után hajlandónak mutatkozott, hogy fatörzsből kivájt kenuján körülbelül három-négy kilométerre kivisz bennünket a tóra. Innen láthatjuk majd azt a helyet, ahol a fortyogó láva beleömlik a vízbe. A kocsit Totóra bíztuk, akit hamarosan egy ismeretlen nyelven fecsegő csoport vett körül. A kenu több helyen átengedte a vizet, így azzal töltöttük az időt, hogy fűvel tömtük be a lékeket. Eközben fölöttébb kényelmetlen érzés lett úrrá rajtam: itt ülünk egy roskatag csónakban, két barátságtalan evezős társaságában, akikkel beszélni sem tudunk. A feszültség egyre elviselhetetlenebbé vált, már-már arra gondoltam, hogy kirabolhatnak és utána vízbe lökhetnek bennünket, elvégre egyetlen turista sem látta, amikor a csónakba szálltunk, s Toto sem jöhet számításba mint segítség. Hogy feloldjam a feszültséget, egy régi kikuju dalt kezdtem dúdolni, melyet mostanában jegyeztem fel L. Leakey számára, aki fel akarta venni a kikuju törzsről szóló könyve anyagába. Éreztem, hogy jobb, ha vidámnak, gondtalannak látszunk, és az éneklés különben is megnyugtató hatással van az emberre. Kongói csónakosaink azon nyomban a Marseillaise-zel válaszoltak. Ostobaság volt azt hinni, hogy csak valami egészen primitív dolog révén lehet kapcsolatot teremteni velük. Mihelyt megtört a jég, kedvelt dalainkkal folytattuk a versengést, s csak akkor hagytuk abba, mikor a tó vize már túlságosan forró lett. Az égő lávafolyamot gőzfelhők takarták el, de szabályos időközökben vörös lávabuborékok törtek át a párán. Jóllehet a sistergő örvényléstől legalább húszméternyi távolságban leállítottuk a csónakot, minden egyes kitörés meghimbált bennünket. Hozzánk hasonlóan, a két kongói is abbahagyta a vidám nótázást, és áhítattal figyelt. Mindannyian átéreztük, milyen csodálatos természeti tünemény tanúi vagyunk, és némán ittuk magunkba a látványt. Visszatértünkkor Sally hidegrázást kapott – a malária első, félreismerhetetlen tünete ez. Három napig rostokoltunk a szállodában, míg rendbe jött, és folytathatta az utat. Ezalatt én a környéket jártam, és orchidea meg egyéb errefelé honos növények után kutattam. Sally gyógyulásáról akkor győződtem meg, amikor bungalónk tetején, kaméleonokra vadászva leltem rá.

Továbbindulhattunk tehát az Albert Park felé. Hatalmas rezervátum ez, ahol a zsiráf, a zebra és az orrszarvú kivételével jóformán minden afrikai állat megtalálható. „Elefántgombóc”-ok szőnyegén hajtottunk végig a Park bejáratánál fekvő falucskáig, Rutshuruig. A kongói elefántoknak agresszívabb hírük van kenyai rokonaiknál – támadó kedvükben állítólag még autókat is feldöntenek. Módfelett megkönnyebbültünk tehát, amikor Ruindiba értünk anélkül, hogy útközben ilyen szörnyetegekkel találkoztunk volna. A Parkban tilos egyedül közlekedni, felfogadtunk hát egy vezetőt. Először az Edward-tóhoz látogattunk el; ember magasságú elefántfű szegélyezte az odavezető utat. A tó eszményi otthon a vízimadarak, krokodilusok és a vízilovak számára. Eleinte csak a horkantások és a kidülledő szemek utaltak a vízilovak jelenlétére, idomtalan testüket elrejtette a víz. Amikor azonban vezetőnk egypár kavicsot dobott a vízbe, a hatalmas állatok tüstént feltápászkodtak, bele-beleütközve egymásba, majd néhány perc múltán visszamerültek tespedtségükbe. Míg felbolydulásukat figyeltük, gémek és pelikánok szálltak le békésen a látszólag ártalmatlan óriások mellé (a víziló a második legnagyobb állat a földön), ám errefelé mindenki tudja, hogy ha a legelésből visszatérő víziló előtt elzárják a vízhez vezető utat, kegyetlenül felbőszül. Fokozottan áll ez a borja társaságában levő nőstényre. A Ruindiba visszavezető úton jó néhány elefánt mellett hajtottunk el, a tóhoz baktattak inni. A borjak a többiektől védve haladtak a csorda közepén, míg a vezér elefánt széttárt fülekkel vigyázott az egész családra. Ez támadó helyzetet jelent náluk, de vezetőnk megnyugtatott, hogy ezúttal puszta ámításról van szó. Nagyon megnyugtatott, hogy tapasztalt ember van velünk, aki felismeri, mikor nem tréfál az elefánt és figyelmeztet rá. Sötétedés után éppen csak ki tudtuk venni a szürke árnyakat, amint nesztelenül mozognak az erdőben. Szinte hihetetlen, hogy e hatalmas állatok ilyen hangtalanul képesek közlekedni. Hajnalban vezetőnk kíséretében felkerekedtünk. Nagy antilopcsordákat, számos idomtalan testű vízilovat láttunk, ahogy kedvtelve kóboroltak a harmat lepte lapályon, amelyet a napsütés pár óra múlva száraz szalmatengerré változtat majd. A távolban két

oroszlánt pillantottunk meg zsákmányuk mellett. A fű olyan magasra nőtt körülöttük, hogy mindössze két fejet láttunk időnként felbukkanni, nyilván azzal a céllal, hogy szemmel tartsanak bennünket. Majd egy hiéna kezdte kerülgetni autónkat. Talán reménykedett, hogy kap egy kis ebédmaradékot, de nyilván rájött, hogy nincs szándékunkban enni, és elballagott az oroszlánok felé. Mialatt a Rutshuru folyó irányába tartottunk, kis híján nekünk jött egy csintalan kafferbivaly, amely komikusan ugrándozott a kora reggeli napfényben. Mikor a folyóhoz értünk, a reggeli játékukkal szórakozó vízilovak észrevettek bennünket, és nyomban víz alá merültek. Ám kisvártatva újra előbukkant egy szempár vagy két rángatódzó fül, és miután egy-két kavics repült a vízbe, fénylő, hatalmas testük is megmozdult. Tajtékzani kezdett a víz, ahogy a permetfelhőt fúvó és hangosan fel-felhorkanó állatok egymás hegyibe kapaszkodtak. A tűző napon több kafferbivalyt pillantottunk meg, szemmel láthatóan élvezték a meleget. Látványuk meglepett, mert Kenyában a sűrűbe szeretnek bújni a bivalyok. Vajon azzal magyarázható a különbség – tűnődtem –, hogy Kenyában előszeretettel vadásszák a bivalyt, és ezért kell rejtőzködnie, az Albert Parkban viszont biztonságban érzi magát? Most már erősen tűzött a nap, legtöbb állat az árnyékba húzódott, és mi is alig vártuk, hogy lepihenhessünk a hűs táborban. Ám amikor megtudtuk, hogy utunk következő szakasza víztelen területen vezet át, nem volt más választásunk, mint azonnal útnak indulni, ha még sötétedés előtt vízhez akarunk érni. Az Albert Park lapályát falként övező lejtős meredeken felkaptattunk a magasba. A szűk úton páviánok és cerkófmajmok ugráltak át, majd rögvest lekuporodtak, és nagy érdeklődéssel figyeltek bennünket. Jó néhány hajtűkanyar után a Park határához értünk. Ameddig a szem ellátott, méter magas páfrányok zöldelltek, és a növényzet fokozatosan ment át a trópusi esőerdőbe. Az utat a sziklákba robbantották. Másnap délelőtt az őserdőn áthaladva, fatermetű páfrányok, pálmák, óriáslobéliák, ember magasságú orchideák, élénk színű kúszónövények kibogozhatatlan szövevénye tűnt elénk. Tantaluszi

kínt éreztünk, hogy nincs időnk megállni és mintákat gyűjteni belőlük. Amikor egy Lubero nevű kicsiny településhez érkeztünk, bennszülött gyerekek ízletesnek látszó erdei szamócával telt kosarakat kínáltak eladásra. Sajnálkozva utasítottam el, mert eszembe jutott egyik barátom esete, aki éppily csábító gyümölcsöt vásárolt Kairóban, s élvezettel el is fogyasztotta. Pár nappal később véletlenül egy sikátoron ment végig, s látta, hogy egy sereg egyiptomi kuporog egymás mellett, s buzgón nyalják le a port az eladásra szánt eperről. Egy idő múlva a vadon közepén álló kis vendégfogadóhoz értünk. A makulátlanul tiszta, elragadó kis faház tulajdonosa jellegzetes osztrák dirndliben üdvözölt bennünket. Minthogy Salzburgból származott, számos, mindkettőnket érdeklő témát találtunk. A pompás bécsi szelet és salzburgi galuska elfogyasztása után fájó szívvel folytattuk utunkat egy Beni nevű falu felé, melynek egyetlen utcáját a szokásos indiai boltok és néhány európai bungaló tarkították. Az ütött-kopott szálloda nemigen csábított bennünket, inkább a harminc kilométerrel távolabb fekvő, komfortosnak mondott fogadó mellett döntöttünk, már csak azért is, mert nem volt messze a pigmeusok településétől, amelyet amúgy is látni szerettünk volna. A bennszülöttek, akikkel találkoztunk, jóformán teljesen meztelenek voltak. A férfiak lándzsájukat egyensúlyozva, büszkén lépkedtek. A nők nagy köteg füvet vagy tüzelőnek való fát vittek a fejükön, hátukon batyuba kötve a legkisebb gyerek. A nagyobbak anyjuk körül ugrándoztak, a fiúknál, még a kicsinyeknél is, apró lándzsa. Az út mentén néhány vályogkunyhő állt, öregasszonyok guggoltak a tűz körül, és hosszú pipából pöfékeltek. Amikor végre a „komfortos” vendégfogadóhoz értünk, dohos, bűzös, egyetlen helyiségből álló földes viskót találtunk, amely tele volt állatok nyomaival, és hemzsegett a bogaraktól. Úgy határoztunk, hogy a kocsiban töltjük az éjszakát, noha tikkasztóan fülledt volt a levegő benne, ablakot meg nem mertünk nyitni, mert a karattyoló bennszülöttek tömegesen áramlottak oda, s az éjszaka jó részében nem tágítottak mellőlünk. A lármát még csak fokozta Toto ismétlődő kurjantása: „Menjetek el, gazdám aludni akar!” Mukkani sem

mertünk Sallyvel, nehogy eláruljuk, hogy a „gazda” valójában három nő, akiknek nagy szüksége van Toto férfihangjának védelmére. Az addigi locsogástól merőben különböző, furcsa kuncogás ébresztett fel bennünket hajnalban. Kikászálódva a kocsiból, egy csoport törpét pillantottunk meg. Vézna lábuk hatalmas pókhasat cipelt, amelyet az asszonyoknál részben eltakart hosszan lecsüngő, petyhüdt mellük, tanúsítva, hogy sok gyereket szoptattak. Pigmeusok voltak – külsejük lidércnyomásos álom. Arcukat ráncok fedték, testüket azonban a klasszikus fügefalevélen kívül semmi sem takarta. Ahogy bekukucskáltak kocsinkba, és különös holminkat bámulták, mintha egy másik bolygóról idecsöppent emberkék lettek volna. A magunkkal hozott dohányt szétosztottuk a pigmeusok között. Viszonzásul nyomban felkínáltak két pici íjat; majombőrrel voltak bevonva, hogy jobban meg lehessen markolni őket. Ezenkívül két csöppnyi nyíllal is megajándékoztak, hegyükön olyan halálos méreg, hogy percek alatt megöl egy oroszlánt. Nagyon óvatosan vettük át figyelmességük e veszedelmes jeleit, és miután néhány fényképfelvételt készítettünk, a legnagyobb barátságban váltunk el. Figyelembe véve nagylelkűségüket, ami két legbecsesebb értékük ideajándékozására késztette őket, valamint bátorságukat, ahogyan élelmük megszerzése érdekében elefánt méretű állatokra vadásznak, másfelől visszataszítóan rút külsejüket (Toto meg is kérdezte, hogy igazán afrikaiak-e) – fölöttébb rokonszenves embereknek találtam őket. Később, amikor alkalmam nyílt, hogy hosszabb ideig tanulmányozzam őket, ez a benyomásom még inkább megerősödött. Tovább utaztunkban áthaladtunk a Semliki folyó fölött a függőhídon; sok krokodilust láttunk itt, a Ruwenzori ormait azonban hiába kémleltük, sűrű felhőbe burkolóztak. Jóllehet Ptolemaiosz kora óta szüntelenül próbálják a nem vulkanikus holdhegyek titkait felfedezni, flórájuk, faunájuk és ökológiájuk mindmáig jobbára ismeretlen. Igyekeztünk minél magasabbra jutni a hegyoldalban, s közben próbáltunk egy pillantást vetni az erdőre, mely a mocsaras fennsíkhoz vezető utat benőtte. Régi ösvényre bukkantunk, két óra hosszat zötyögtünk rajta, folyókon át, kiugró sziklákat kerülgetve,

míg végül egy kicsiny fennsíkra értünk, melyen kerttel övezett vályogkunyhó állt. Mélységes ámulatunkra, váratlanul egy hatvanas éveiben járó fehér ember jelent meg, és szívélyesen ebédre invitált bennünket. Kíváncsian és abban a hitben fogadtuk el a meghívást, hogy érdekes embert fogunk megismerni házigazdánkban – nem is csalódtunk. Harcass ezredes öreg napjaira építette a magányos házikót, s afrikai személyzete meg csimpánza társaságában élte itt életét. Nyugalomba vonulása előtt harminc évet töltött Belga Kongó felfedezésével. A ház mögött vízesés zuhogott alá, kristálytiszta vizéből akár inni is lehetett. Túl a vízesésen felhőkbe vesző őserdő terült el, a ház elől pedig az Albert Parkra, az Edward-tóra s rajtuk túl, erdős dombok tengerére nyílt pompás kilátás. A messziség, a béke, a szabadság érzése fogta el az embert. Harcass ezredes az elmúlt kilenc évben utakat építtetett, hogy megközelíthetővé tegye a vidéket. S ami még fontosabb, az ő tevékenységének tulajdonítható elsősorban, hogy a terület lakói megszabadultak az évente több ezer áldozatot követelő álomkórtól. A környéken egy albínó néger törzs élt. Fehér hajuk, világos bőrük, pirosas szemük nagyon is eltért a helybeli feketék külsejétől, és hátrányosan különböztette meg őket. Az ezredes munkához segítette az albínókat. Mostanában okapi farm létesítését vette tervbe, hogy védelmet biztosítson a zsiráf e ritka rokonainak, melyeket módfelett igényeltek az állatkertek, és nagyon is veszélyeztettek a vadorzók. Házigazdánk fényképeket, kiadványokat mutatott a Ruwenzori vonulat hat hegyét felderítő expedícióiról, és számos ismeretlen – jórészt saját gyűjtéséből származó – madarat, lepkét, csúszómászót, kisemlőst csodáltunk meg. Minden példányt gondosan őrzött, hogy a háború befejeztével Brüsszelbe küldhesse azonosításra. A bármely ínyenc igényeit kielégítő ebéd után az ezredes mindegyikünket egy-egy elefántfarokkal ajándékozott meg, mi pedig, bennszülöttei és csimpánza társaságában hagyva házigazdánkat, tovább indultunk. Többé nem hallottunk róla. Napszálltakor értünk a kongó-ugandai határra, ahol nagy örömünkre a belga vámtiszt felajánlotta vendégszobáját számunkra.

Vámmentes italok óriási választékával vendégelt meg, majd vaddisznópecsenye (életemben az első) következett, amit francia borral öblítettünk le (a szeszes ital egyébként jóval olcsóbb volt itt a víznél, melyet sok kilométerről kellett szállítani). A kitűnő vacsorát persze nagy vigadozás követte, s végezetül citerakíséret mellett mindannyian elénekeltük kedves dalainkat. Kis időre elfeledkeztünk a háborúról és arról, hogy más-más országból származunk. A legnagyobb meglepetés azonban lefekvéskor várt ránk: forró vízzel teli csöbrök sorakoztak a fürdőszobában – és micsoda fürdőszobában! A közepén egy három négyzetméter nagyságú cementkád állt. (Lehet, hogy egy egész család számára szánták?) Módfelett hálásak voltunk a fényűző kényelemért, jól tudván, milyen ritka kincs a víz errefelé. Másnap reggel szeretetre méltó házigazdánk ragaszkodott hozzá, hogy személyesen nyissa fel a határsorompót előttünk. A becses elefántfarkokkal intettünk búcsút, és nem tudtuk mire vélni, hogy elfordítja a fejét. Jóval később derült csak ki, hogy az ilyen jogtalanul szerzett trófeák tulajdonosait súlyos pénzbírsággal kell sújtani. 2 Euphorbia candelabrum erdőkön hajtottunk keresztül, igen sok egyéb pozsgás növényt is láttam és gyűjtöttem Peter számára, akit ezek a növények különösen érdekeltek. Mialatt kiástam a növényeket, nagy csapat okkersárga háncsruhába öltözött bennszülött vett körül. Ruhájuk anyagát úgy állítják elő, hogy egy bizonyos fa kérgét addig döngölik, míg papírvékonyságú nem lesz, de tartósságából mit sem veszít. Elhagytuk Kampalát, majd a Ripon-vízesésnél átkeltünk a Níluson, és megérkeztünk Kisumuba. A városka abban a medencében fekszik, amelyet a történelem előtti időkben még teljesen kitöltött az akkor 41 000 négyzetkilométer kiterjedésű Viktoria-tó. Mikor később azzal ugrattam Petert, hogy ez a terület négyszer nagyobb Svájcnál, hazafihoz méltó módon így válaszolt: „De ha kivasaljuk Svájcot, akkor nem.” Utunk végső szakasza Kisii és Kericho hegyvidékén vezetett keresztül, ahol Kenya legnagyobb teaültetvényeinek takarosan nyírott cserjéi fogadtak bennünket. E gazdagon termő vidéket szalmasárga lapály követte, melyen át visszaérkeztünk Nairobiba.

5 Találkozom George-dzsal Kenyát akkoriban az Etiópiát megszálló olasz csapatok fenyegették. Támadásukra bármely pillanatban számítani lehetett, ezért egy jobbára farmerekből álló védelmi alakulatot létesítettek – közismert nevén a Vigyázókat. Egyik délelőtt, amikor Lady Muriel ajándékát, egy ritka szépségű fehér sarkantyúvirágot festettem, nyílt az ajtó, és négy rendőr kíséretében egy rendőrnő lépett be. Felszólított, hogy csomagoljam össze a legszükségesebb holmimat, mert a háború időtartamára őrizetbe vesznek. Peter is, én is megdöbbentünk. Álmunkban sem jutott eszünkbe, hogy osztrák származásom gyanúba keverhet, hiszen itt mindenki tudta, mennyire gyűlölöm a nácikat és a fasisztákat. Bizonygattuk, hogy tévedésnek kell lenni a dologban, de hiába. Kérésemre, hogy engedjék befejezni a festményt, az volt a válasz, hogy magammal vihetem a virágot a kolostorba. Ott szállásolnak el ugyanis a többi gyanús személlyel együtt, míg állandó tábort nem állítanak fel számunkra. Becsomagoltam, hónom alá kaptam Pippint, s követtem a rendőrnőt a kolostorba. Sok különféle nemzetiségű nőt találtam ott, köztük angolokat is; mindannyian a saját anyanyelvükön fecsegtek. Ahogy egyik kezemben a fehér sarkantyúvirággal, a másikban Pippinnel beállítottam, némi feltűnést keltettem körükben. Faggatni kezdtek, hogyan kaptam engedélyt, hogy a kutyát magammal hozhassam. Azt feleltem, hogy Pippin több egyszerű kutyánál, ő a barátom. Ezek után visszavonultam egy sarokba és folytattam a festést. A pompás kék porzószálra és a csipkeszerűen finom szirmokra összpontosítva figyelmemet, olyan szférába jutottam, ahol semmiféle emberi bántalom nem érhetett. Másnap reggel mindannyiunkat vonatra raktak, és elvittek a hegyek közé, egy 2400 méter magasságban elterülő majorba. Rendkívül primitív körülmények között éltünk. Iszonyú lehangoltság vett rajtunk erőt – ez volt tán az egyetlen közös érzés, amely összekötött bennünket. Nagy örömömre megengedték, hogy a tábor

körül fellelhető virágokat festhessem. Lóhalálában kellett eljönnöm hazulról, és elfelejtetem magammal hozni Pippin tányérkáját. Fölösleges edény itt nem volt, így tűzifából faragtam neki tálkát – de mit fogok beletenni? Hiába osztottam meg vele élelmiszeradagomat, ez távolról sem elégítette ki Pippin étvágyát. Szerencsére, addigra már belopta magát egyik-másik fogolytársnőm szívébe, s egy kis ennivaló mindig jutott neki az asztal alatt. Reggelenként sorakoztattak, és gyakorlatokat végeztettek velünk. Az első alkalommal Pippin riadtan figyelte ugrabugrálásunkat, később már utánozni kezdte – ha ugrottunk, ő is ugrott, körbefutottunk, velünk tartott. Még a szigorú kiképzőnő sem tudta visszatartani nevetését. Peter minden tőle telhetőt elkövetett, hogy kiderítse letartóztatásom okát. Megtudta, hogy a Titkosszolgálat, ismerve a Jex-Blake házaspárhoz fűződő barátságomat, látogatóim felől érdeklődött náluk, ők teljes jóhiszeműséggel közölték, hogy időnként németül beszélő emberekkel találkoztak nálunk. Vendégeink valójában német anyanyelvű svájciak voltak; ennek a félreértésnek köszönhettem a letartóztatásom. Amikor Jex-Blake-ék értesültek a történtekről, a kormányzóhoz fordultak, hogy azonnal engedjenek szabadon, és a kormányzó helyt adott a kérésnek. Mikor egy hét elteltével újra otthon voltam, a fehér sarkantyúvirágról készült képemet Lady Murielnek ajándékoztam, annak bizonyságául, hogy barátságunkat semmi nem rendítheti meg. Hazatérésem után nem sokkal Peter súlyos vesebajt kapott. Amikor az állapota már megengedte, hogy utazhasson, az orvos teljes kikapcsolódást javasolt neki. Mivel arra nem volt lehetőség, hogy hazarepüljön Európába, Peter Dél-Afrika mellett döntött. Végtelenül elszomorított, hogy most, amikor annyira rossz bőrben van, nem kísérhetem el. Távolléte alatt elfogadtam Alys Reece meghívását, hogy utazzam hozzájuk. Alys férje a 270 000 négyzetkilométernyi Északi Határkörzet parancsnoka volt. Úgy beszéltük meg, hogy segíteni fogok a gyerekek – négy- és ötéves kislányuk, valamint egy náluk élő négyéves fiúcska – nevelésében. Gerald és Alys Reece-szel Isiolóban találkoztam, Marsabitba indulásunk előtt pár nappal, ahová a nyomasztó hőség elől

menekültek. Isiolo akkoriban még kicsiny falu volt, mindössze néhány szomáli dukasból (boltból) és a különféle vezető tisztviselők – körzeti biztos, rendőrfőnök és beosztottjai, állatállomány-gondnok – hivatalaiból s lakónegyedéből állt. A vadvédelmi felügyeleti központ tizenhárom kilométernyire volt, kinn a hegyek között, mivel onnan könnyebben szemmel lehetett tartani a vadorzókat. Isiolo 900 méter magasan fekszik, és ha feltámad a szél, homokot sodorva magával a síkság felől, igen nagy a forróság a városban. A síkság óriási kiterjedésű, csak a messzi távolban szegélyezi hegylánc. Miközben Alys Reece néhány tisztviselőcsaláddal ismertetett össze a teniszpályán, engem azok a pár hüvelyknyi apró vulkánok bűvöltek el, amelyek a földikutyához hasonló, afrikai gyökérrágónak nevezett rágcsáló emlősök buzgó tevékenysége nyomán „törtek ki” a teniszpálya egész területén, még játék közben is. Megtudtam, hogy ezek a ritka állatok kizárólag száraz, meleg vidéken élnek, s csupasz bőrük oly áttetsző, hogy szinte látni lehet testük felépítését. Isiolo, mint az Északi Határkörzet közigazgatási központja, egyúttal e tiltott terület kapuja is volt. Az utat jelképesen egy sorompó keresztezte, melyen engedély nélkül nem lehetett átmenni. Néhány száz méterrel odébb az út kettéágazott – az egyik Marsabiton keresztül Abesszíniába, a másik Wajiron át Szomália felé vezetett. Gépkocsival csak e két út volt járható a félsivatagos vidéken. E fasorompó számomra nem csupán az utazók elé állított akadályt jelentette, hanem olyan korlátot, ami a civilizáció törvényei szerint élő embert a vad természet kegyetlen és kiszámíthatatlan, ám végtelenül nagyszerű életétől elválasztja. Eltökéltem, hogy egyszer majd messze túlmegyek a látóhatárt szegélyező hegyeken. Befejeztük a csomagolást, kocsiba ültünk, és elindultunk a 270 kilométerre fekvő Marsabit felé. Utunk a Mathews-hegylánc mellett vezetett, míg el nem értünk a Kaisut-sivatagba, ahol a teherautók alig tudtak átevickélni a kiszáradt folyómedreken. Ezután az erdő irányába tartva felkapaszkodtunk a marsabiti meredeken. Az északi emelkedőt számos vulkanikus domb pöttyözte, melyeket még messze lenn, Kaisutban is látni lehetett. A legmagasabb hegyük sem volt több 1200 méteresnél, de a tengerpart felől fújó monszun útjában ez jelentette az első akadályt, következésképp e vulkanikus

masszívum magasabb lejtőin elegendő csapadék hullott ahhoz, hogy gazdag vegetáció alakuljon ki. Az erdő minden fáján kibontott zászlókként lengedeztek a szakállzuzmók, és sűrűn nőtt az aljnövényzet. Az egyetlen ki nem apadó víz az erdő mélyén eredt egy kis forrásból, majd vízesésként zuhogva alá a sziklákon, tavacskát alkotott – éltető elemet ember és állat számára. Reece-ék két kis fakunyhót építettek az egyik dombtetőn, közel az erdőhöz, és Isiolóból kiköltözve, itt töltöttük a legmelegebb hónapokat. A sivatagon túl észak felé, egészen a Rudolf-tóig, végtelennek látszó táj tárult a szemlélő elé. Szárnyakat szerettem volna növeszteni, hogy könnyebben felkutathassam a vidéket. Amikor elrendezkedtünk, sétára indultam, hogy kinyújtóztassam lábaimat a hosszú autóút után. Visszaérkezésem után Gerald megkérdezte, merre jártam. „Azon a csordacsapáson” – feleltem, az alant elterülő síkság sötét csíkjára mutatva. – „Az a főútvonal Moyale felé” – mosolygott. Ez az előretolt állomás több száz kilométerre fekszik, az abesszíniai határon. Ahogy megállapodtunk, igyekeztem segíteni a gyerekek körüli munkában. Reggelenként az volt az első feladatom, hogy sétálni vittem őket, míg a reggeli elkészült. Étkezés után Alys vette őket kézbe; órákat adott nekik, mialatt én virágokat festettem, forróvizes palackkal az ölemben, hogy elgémberedett ujjaimat melengessem. Virágokból óriási választék volt, s a sűrű reggeli harmat csodálatosan széppé varázsolta őket. A Reece házaspár élt-halt a lovakért. A borán törzs tagjai nagyon szép póni lovakat tenyésztettek, és ők ezekből mintegy húsz erős kis állatot tartottak, amelyek bámulatosan jól bírták a hangyaevő földimalacok föld alatti járataival összelyuggatott terepet. Amikor a borának észak felől beözönlöttek Kenyába, egy részük Marsabit környékén megállt – ezek pogányok maradtak, mások délre vándoroltak, Isiolo közelében telepedtek meg, s mohamedán hitre tértek. Mindannyian jóképű emberek voltak, kitűnő lovasok – büszke és szeretetre méltó nép benyomását tették rám. Alys-szel gyakran rándultunk ki egyik-másik magaslathoz, a lovakat a hegy lábánál kikötöttük, mi magunk pedig felmásztunk a

csúcsra. Amint ott fenn néma mozdulatlanságban üldögéltünk, egy3 egy szassza vagy éppenséggel nagy kudu jött a közelünkbe. Úgy tűnt, rajtuk kívül nincs is más élőlény a hegyek között, sőt az alattunk elterülő végtelen síkságon sem. Amint a lebukó napot és a fényétől mélyvörösen izzó pusztaságot néztük, vágyakozva pillantottam a Kulal-hegység távoli körvonala és a Rudolf-tó alig kivehető ezüstös sávja felé. Hogyan is sejthettem, hogy egyszer majd ez a vadon lesz az otthonom! Ez idő tájt Marsabit jelentős katonai őrállomásnak számított, egyrészt mert stratégiailag fontos helyen feküdt, másrészt mert több száz kilométeres körzetben itt volt az egyetlen friss vizű forrás. A közeli erdő is rejtett néhány tábort, ahonnan egyik-másik tiszt esténként bekukkantott egy kis beszélgetésre, vagy hogy Reece-ék gazdag lemezgyűjteményéből meghallgasson valamit, míg mi ketten szakadt ruhájukat foltoztuk. Ha elég meleg volt, kivittük a gramofont a szabadba, s miközben a csillagokat néztük, élvezettel hallgattuk a muzsikát. Olvastam Martin Johnson könyvét a Paradise-tóról, és most el akartam oda látogatni, de huszonhárom kilométernyire feküdt, a benzint pedig szigorúan jegyre adagolták. Így csak gyalog lehetett eljutni, az erdőn keresztül. Alys talált egy vezetőt számomra, és útnak indultunk Pippinnel meg a vezetőm Ridgeback-jével. Csodálatosan szép volt az erdő, és ahogy csendesen lépkedtünk a pórázon vezetett kutyákkal, több 4 dikdiket, erdei antilopot és más kisebb állatot riasztottunk fel. Ennyire mélyen az erdőben nemigen láthattak még embert, mert egészen közel engedtek magukhoz. Egyszerre csak a vezető megérintette a vállamat, és ezt súgta: „Szaladjon!” Kezemben a kutyák pórázával, futottam, ahogy csak bírtam, s végül kifogyva a szuszból, egy fa mögött kerestem menedéket. Ha a vezető nem figyelmeztet, egyenesen nekimentem volna egy elefántnak, így azonban lengő ormányával, széttárt füleivel ő jött utánunk. Néhány félelmetes pillanat telt el, majd a vezető kiáltását hallottam: „Csak a kutyákat üldözi, engedje el őket!” Képtelen voltam Pippin életét kockáztatni, fölkaptam hát, a Ridgeback-et azonban eleresztettem a pórázról. Csaholva rohant el, és az elefánt valóban utána csörtetett. Végtelen

megkönnyebbülésemre, kis idő múlva a kutya sértetlenül visszatért, s az elefánt eltűnt. A vezető sürgetett, hogy forduljunk vissza, ha nem akarunk újabb ormányosokkal találkozni, ő ugyanis sok elefántürüléket látott a közelben. Ez volt az első eset, hogy gyalogosan elefánttal találtam szemben magam. Félelmetes élmény volt, és mégis valamiképpen előkészületnek éreztem egy olyan életformához, ami furcsamód erősen vonzott. Egyik nap híre jött, hogy a határról Nairobi felé tartó zászlóalj Reece-ék háza mellett vonul el. Mivel tudomásunk szerint a tisztek nagy része kitűnően lovagolt, elhatároztuk, hogy akadályversenyt rendezünk számukra. Nem volt azonban elegendő lovunk, úgyhogy tevékkel, öszvérekkel, szamarakkal és mindenféle négylábúakkal egészítettük ki az állományt, amelyek elég nagyra nőttek ahhoz, hogy a hátukra lehessen ülni. A hangulat fokozása érdekében italról is gondoskodnunk kellett. Egyedül a házilag főzött sör jöhetett számításba, mert a jegyrendszer bevezetése miatt mindössze egy üveg whiskyt kaptunk havonta. Alys kiválóan értett hozzá, hogyan keverje a kókuszpálma nedvéből nyert cukrot a főzetbe, és hogy mikor kell abbahagyni az erjesztést, hogy élvezetes és elég erős legyen az ital. A kantin bőséges készleteihez szokott tisztek alig tudták leplezni csalódottságukat a házilag készült sör láttán, és csak udvariasságból kóstolták meg. Azután nem tudtak betelni vele, és pompásan szórakoztak életük legnagyszerűbb akadályversenyén, amelyen – mondanom sem kell – egy szamár lett a győztes. Marsabiti látogatásom alatt Peter fölöttébb bizakodó hangú leveleket írt. Úgy látszott, gyorsan gyógyul, és máris szafárit tervezgetett a Rukwa-tóhoz, ahol egy ritka növényre remélt bukkanni. Megállapodtunk, hogy a Viktoria-tó közelében találkozunk, és onnan gyalog megyünk tovább. Gerald Reece a kocsiján visszavitt Isiolóba, ahol kézhez kaptam közben érkezett postámat, közte egyik barátnőm levelét, aki nemrégiben találkozott az akadályversenyünkön jelen levő egyik tiszttel. A tiszt felháborodva mesélte neki, hogy osztrák létemre részt vehettem a katonáknak rendezett mulatságban. Megdöbbentett a dolog, mert mindeddig eszembe sem jutott, hogy kényelmetlen helyzetbe hozhattam Reece-éket. Elkeseredve mutattam meg a levelet Geraldnak. Fogott egy zseblámpát, mert az alkony fénye már kialvóban volt, és egy

fához vezetett, amelynek ágain ezer meg ezer kicsiny madár ült, túlságosan kifáradva ahhoz, hogy folytassák vándorútjukat Európa felé. Egyiket a kezébe vette, megsimogatta, s így szólt: „Ezek a dolgok fontosabbak az életben, mint a Maga levele.” Marsabiti nyaralásom eredményeként kitűnő kondícióban voltam, Petert azonban kimerítette a Rukwa-tóig vezető hosszú gyalogtúra. Miután visszaérkeztünk Nairobiba, Lady Muriel kiállítást szervezett a képeimből. Lady Moore húsz virágfestmény készítésével bízott meg, amelyeket Smuts tábornoknak szánt ajándékul (a tábornok maga is lelkes botanikus volt, elsősorban füvekkel foglalkozott). Felkértek ezenkívül, hogy tál alátétekre fessek virágokat a királyi vadászlak számára; ezeket Kenya állama később a királynőnek és Fülöp hercegnek ajándékozta. Petert közben a múzeum megbízta, hogy kutasson a környéken pigment tartalmú növények után, amelyek festékanyagát a hadseregben sátrak és gépkocsik álcázására lehetne felhasználni, minthogy a háború miatt korlátozták az effajta festékek behozatalát. Egy Garissa közelében dolgozó útépítő mérnök nemrégiben olyan kőzetekre lelt, amelyekből összezúzott állapotban krómot lehet nyerni. Véleménye szerint sárga és barna pigmentet tartalmazó egyéb ásványok is voltak a környéken. A mérnök száz mérföldre Garissától, egy nagy táborban élt családjával, és mi csatlakoztunk hozzájuk. Peternek sikerült néhány alkalmasnak ígérkező ásványt azonosítania, és olyan növényeket is talált, amelyekből tartós festékanyagot lehetett kivonni. Karácsony közeledtével Willy Hale, a garissai körzet biztosa éppen a tábor felé járt, és meghívott bennünket az ünnepekre, amit el is fogadtunk. 1942-ben Garissa kicsiny állomáshely volt, a körzeti biztoson meg a rendőrfőnökön és különítményén kívül más európai nem élt itt. Mindössze 300 méter magasan feküdt, úgyhogy iszonyú volt a meleg. Vastag falú házak építésével védekeztek a hőség ellen, s alkonyatkor mindenki a lapos tetőkre vonult. Kenya legnagyobb folyóját, a krokodilusoktól hemzsegő Tanát, Garissa közvetlen közelében pontonhíd szeli át, ezen bonyolódik le minden forgalom. A sűrű erdőkkel benőtt folyópart nagyszámú elefántnak, kisebb vadaknak és madaraknak nyújtott menedéket. Itt-ott rizsföldek

terültek el, amelyek a szomálik és a folyó menti törzsek gyér lakosságának fő táplálékát biztosították. A Hale házaspár úgy vélekedett, hogy ez a karácsony különleges ünnepnek ígérkezik, miután több európait hívtak meg, mint azelőtt bármikor. A jelenlevők – Morna és Willy, Peter meg jómagam – mellett egy rendőrfőnököt, az állatállomány gondnokát és a Vadvédelmi Központ felügyelőjét, George Adamsont várták, aki akkor éppen szafárin volt tevekaravánnal. Mialatt az ünnepi lakoma készítésével foglalatoskodtunk, Morna a többi vendégről mesélt, elsősorban a legendás hírű George Adamsonról, számos kaland hőséről. Egyik reggel nőstény oroszlán sebesítette meg, és emberei csak órákkal később érkeztek a segítségére. Néhány nappal korábban a Vadvédelmi Központból egy szulfonamid készítményt küldtek számára, amelyet a vérmérgezés újabb hatásos ellenszerének tartottak. Miután keserűsóval lemosta a sebeket, arra kérte szolgáit, hogy négyóránként adjanak neki egy-egy kapszula szulfonamidot. Minthogy a vérveszteség mellett még a malária is gyöngítette, delíriumba esett, de éjjel arra ébredt, hogy egy kósza elefánt egyenesen a sátrára támad. Üvöltve hívta a szakácsot, hogy támassza meg, mert fel akar ülni, majd fogta a puskáját, célzott, és egyetlen, homlokára irányított lövéssel leterítette a hatalmas állatot. Ez a bámulatos tett hőssé avatta. Karácsony estéjén mindannyian a lapos háztető mellvédjén ültünk, ünneplőbe öltözve. Jómagam a garissai környezethez sehogy sem illő ezüst színű, hosszú estélyiruhát viseltem. Szomálik és folyómentiek nagy tömege gyűlt a ház köré, és éppen egy látványos ngomára (táncra) készülődtek, amikor hirtelen szétszóródtak, hogy helyet adjanak egy sor tevének, s az első teve hátán ülő George Adamsonnak. Az újonnan érkezett vendég gyorsan megfürdött, és utána feljött a háztetőre. Willy Hale egy pohár tömény whiskyvel kínálta, majd egy másodikkal, harmadikkal. Mornával ekkor már kissé nyugtalankodni kezdtünk, George azonban hetykén kijelentette: „Én sosem leszek részeg.” Nekünk persze több se kellett, hogy rábizonyítsuk az ellenkezőjét. Konyakot öntöttünk a levesébe, a mártásába, mindenbe, amit megevett. Fürkészve

néztem – nagy kék szeme, szőke hajjal keretezett napbarnított arca, gondosan nyírt kecskeszakálla magára vonta figyelmemet. Amikor feljött a hold és megvilágította a ház előtt táncoló és éneklő bennszülötteket, még ünnepélyesebb lett a hangulat. Társaságunk férfi tagjai kikoit öltöttek, és egymás után eltűntek a tömegben, George-ot kivéve, aki énekelve ült a mellvéden. Mikor másnap reggel felébredtem, estélyi ruhám foszlányait a sátrunkat körülvevő szögesdróton fedeztem fel. George-ot, mondhatni, pocsék állapotban találtuk: cipős lába a párnán nyugodott, feje az ágy túlsó végében. Elhatároztuk, hogy Peter meg én részt veszünk George következő vadászkirándulásán, amelyre ismét tevekaravánnal indul. A folyó mentén lefelé fogunk haladni Buráig. Onnan George északnak folytatja útját, bennünket pedig Hale-ék elvisznek kocsival Lamuba, olyan vidékre, amit Peter nem ismert, de ahol, azt remélte, új növényeket gyűjthet. Amint a nagy fákkal szegélyezett folyópartot magunk mögött hagytuk, forró, száraz vidékre értünk. Ritkán ültem azelőtt teveháton, s most egyszerre fűfonadékból hevenyészett nyeregben találtam magam, melyet közvetlenül a teve púpja elé helyeztek, és keresztbe tett gallyakkal tartottak egyensúlyban. Magas, kényelmes ülésemből nézve, mi történik lenn, királynőnek éreztem magam. Később, amikor már forrón sütött a nap, elbóbiskoltam. Mindez élvezetes volt, de amikor le kellett szállnom az ebédhez, úgy találtam, hogy az ülés áthevült a testemtől, és mivel a hátam állandóan a nyirkos fonadékhoz dörzsölődött, gerincemről lehorzsolódott a bőr. Véres massza volt a hátam, helyenként a csontok is látszottak. Fertőtlenítettük, és egy idő múlva a seb begyógyult, de ha háton feküdtem, s főképp ha lehajoltam, még sokáig gyötrő fájdalmat éreztem. A táj ezzel szemben oly lenyűgöző volt, hogy nem siránkoztam sorsomon. Peternek sikerült sok érdekes növényt találnia, George pedig vadállatokról szóló történeteivel új világot tárt fel előttem. Rejtély volt számomra ez az ember. Szokatlan hallgatagságát magányos életével magyaráztam. Erre egyébként már Morna is előkészített, amikor nevetve közölte, hogy George sohasem figyel mások szavaira, a hallottakat pedig mindössze háromféle, de

minden elképzelhető szituációra alkalmazható válasszal nyugtázza, ilyenformán: „Ó” „Csakugyan?”; „Milyen különös!” Szúnyogháló alatt aludtunk, a sátor túlságosan meleg lett volna. Éjszaka oroszlánok üvöltését, hiénák kacagásszerű hangját, sok másféle állat különös zsivaját és kabócák zümmögését hallgattam. Úgy éreztem, mintha egy nagy feladatot tűztek volna ki számomra: megtudni valamit egy világról, mely éppoly zabolátlanul vad, mint a benne élő teremtmények. Amikor Burába értünk, szívesebben folytattam volna az őserdő felé az utat, minthogy Lamuba menjek, ahol arabokon kívül nem sok látnivaló kínálkozott. A rabszolgatartás idején, a múltban, Lamu a partvidék mezőgazdasági központja volt, de a rabszolgák felszabadítása után unalmas fészek lett, vonzó lakossággal benépesített, de pusztulásra ítélt élő múzeum, hacsak az itt élők műveltsége nem emelkedik arra a szintre, hogy fel tudják venni a versenyt a vállalkozóbb szellemű afrikai törzsekkel. A szűk utcákon arabokat láttunk, lazán aláomló fehér selyemköntösben, fejüket kézzel hímzett fehér vászonsapka fedte. Némelyik a boltjában ült, ahol főleg fűszereket és kéziszőttes kikoit árult. A nők, akik még háremben éltek, csak sötétedés után 5 jöttek elő. Fekete gyapjú bui-buit viseltek, s csak szemük tűnt elő a kelme hasadékain. Lamuban az élet a kikötőre korlátozódott, ahová kereskedelmi vitorlás hajók datolyát, fűszereket és perzsaszőnyegeket hoztak Arábiából, hogy kenyai termékekre cseréljék. Egy néhány kilométernyi széles tengerszoros túlsó partján terült el a Lamu-sziget, mely az északi irányban 160 kilométerre, a Szomália határáig terjedő szigetcsoporthoz tartozik. A körzeti biztos tengerparti házában szálltunk meg, jellegzetesen mór stílusú egyemeletes épületben, közepén sétaudvarral. Falai igen vastagok, nagy szobái arányosan tagoltak voltak, a faragott bútorok pompásan érvényesültek a fehérre meszelt falak előterében. Csupán egyetlen dolog hiányzott ebből az elbűvölő házból – a vécé. Amikor az életműködés megkívánta, hívni kellett a külön e célra felfogadott szolgát, aki egy trónt cipelve tüstént felszaladt a lépcsőn. Mornát is, engem is roppantul feszélyezett ez a helyzet, így egyik kora reggelen eltávoztunk, hogy megfelelő bokrot keressünk.

Megfeledkeztünk azonban arról, hogy szőke hajunk, kék szemünk ritka látványosságnak számít a városban, úgyhogy nagy tömeg szegődött nyomunkba, s kísért, míg végleg kétségbe nem estünk. Szerencsénkre, e pillanatban vitorlás hajó tűnt fel a tengerszorosban, és egy közeli kikötőhídnál lehorgonyzott. Morna megkérte a kapitányt, hogy vigyen át bennünket egy elhagyott szigetre, és várjon meg, míg visszajövünk. Módfelett megkönnyebbülten, de nagy késéssel értünk vissza reggelire. Nem sokkal azután, hogy visszatértünk Nairobiba, egész véletlenül találkoztam George-dzsal. Ő nem kereste az alkalmat, mivelhogy belém szeretett, és becsületes ember lévén, kerülni akart, nehogy veszélyeztesse a házasságomat. A sors azonban közbeszólt, és hamarosan megindult a válóperem. E válságos időszakban magányra volt szükségem, ezért úgy határoztam, hogy a Kenya-hegy mocsaras fennsíkján verek tábort, és virágokat fogok festeni. Az ötezer méter magas kialudt tűzhányó jégborította csúcsait pontosan kettészeli az Egyenlítő. Ennélfogva az európai alpesi flóra növényei éppúgy megteremnek rajta, mint a dél-afrikai növények, nem beszélve az óriáslobéliáról és üstökösfáról, amely csak KeletAfrika meg az Andok legmagasabb hegyein lelhető fel. A két félgömb határvonalán emelkedő Kenya-hegy egyedülálló módon egyesít ellentétes éghajlati viszonyokat: míg az északi lejtőket az európai tél idején vastag hóréteg borítja, s egyik-másik gleccser az európai nyáron át is megmarad, a déli lejtőkön pontosan ellenkező időjárás uralkodik. Az volt az elgondolásom, hogy 4200 méter magasságban táborozom le, ott, ahol az erdősáv véget ér, és helyét ingoványos, mocsaras fennsík foglalja el. Kiderült azonban, hogy a terv nem egykönnyen vihető keresztül. Szakácsra volt szükségem és fegyveres kísérőre, aki velem jön, amikor virágok után kutatok, s szemmel tartja a bivalyokat és az elefántokat. Ezenkívül málhahordókat is alkalmaznom kellett, hogy hetenként felhozzák a postát, valamint hármunknak és Pippinnek az élelmet. Két körzeti tisztnél is puhatolóztam ez ügyben, de rájuk épp elég súlyos kötelezettséget rótt a háború, nem vállalkozhattak még arra is, hogy egy nőt pátyolgassanak csak azért, mert az illetőnek véletlenül kedve szottyant virágokat festeni fenn a hegyekben.

Végül egy Raymond Hook nevű farmer oldotta meg problémáimat. Különös ember volt. Régebben tudományos kutatással foglalkozott, a portugálok Afrikára gyakorolt hatását tanulmányozta. Természettudósnak sem akármilyen: bámulatosan ismerte a gepárdok történetét, attól az időtől kezdve, amikor az még az asszírok, az ókori egyiptomiak és a középkori franciák dédelgetett állata volt. Hook gepárdokat idomított indiai maharadzsák számára, néhányat Angliába is elvitt, hogy agárversenyeken vegyenek részt, de a gepárdok nyilvánvaló fölénye miatt az egész verseny értelmetlenné vált. Bivalyokat próbált szarvasmarhákkal, zebrákat pedig lovakkal keresztezni, és elsőként tenyésztett ki egy rendkívül 6 szép zebroidot, amelynek csíkozata és a feje olyan volt, mint a Grevy- (vagy zsinóros) zebráé, míg a színe a barna házi lóénak felelt meg. Teherhordó állatoknak használta őket, vagy állatkerteknek adta el. Tanult ember létére igen egyszerű körülmények között élt. Felajánlotta, hogy minden héten két embert küld fel lóháton a táboromba, akik a szükséges készleteket odaszállítják. A későbbiekben gyakran előfordult, hogy a rossz időjárás avagy a garázda elefántok miatt vissza kellett fordulniuk, de végül mégiscsak megérkezett a szállítmány, Raymond sohasem hagyott cserben. A málhahordók minden alkalommal pár soros tájékoztatást hoztak tőle, hogy hol találhatok rá a legérdekesebb növényekre. Az is az ő tanácsára történt, hogy a mocsaras fennsík szélén, az erdő utolsó fáinak egyike alatt állítottam fel kis hegyi sátramat, egy másikat meg a két ember számára, s a bambuszrudakból ácsolt műtermet nemkülönben. Ennek az elhelyezésnek az volt az előnye, hogy ha elefántok vagy bivalyok törtek volna ránk, felmászhattunk volna valamelyik fára. Egy bivaly tényleg befurakodott éjjelente a két sátor közé, a ponyvának dörgölődzött, és halálra rémítette Pippint. Az esős évszakot választottam a táborozásra, akkor legdúsabb a növényzet. Körülöttünk naponta hullott a hó, és a köd csak dél felé szállt fel. Hihetetlen látványt nyújtottak a hóból kihajtó vérvörös gladióluszok, mélykék vagy kékeszöld szarkalábak és tűzpiros fáklyaliliomok. A patakok partját apróbb virágok szegélyezték, sokkal élénkebb színűek, mint alacsonyabban termő rokonaik. A magasság az állatvilágra is kihatott: a jávorantilopok, bivalyok, sakálok, szirti borzok is jóval nagyobbak voltak az alacsonyabban élőknél, sűrűbb

szőrzetük gyakran színben is eltért azokétól, agancsuk viszont nem érte el sík földi testvéreik agancsának nagyságát. Az óriáslobéliák és üstökösfák különféle mézmadarakat vonzottak oda, melyek másutt sehol nem voltak együtt láthatók. Egy napon „fegyverhordozómmal” három méter magas lobéliát vittünk a táborba, mivel ott, ahol nőtt, nem tudtam lefesteni. Csakhamar rosszul lettem, a kísérőm szintén; neki a szemhéja, orra és ajka dagadt fel. Ekkor eszembe jutott, hogy egy alkalommal Peter lobélia-metszeteket helyezett a növényprésbe, és habár utána gondosan kezet mosott, fél óra múlva, amikor két ujját szájába dugva fütyült, hányás fogta el. Minden lobélia mérgező hatású maró nedvet tartalmaz, emiatt még a fátlan, mocsaras fennsíkon sem használják tüzelésre, hiszen a füstje is hányingert okoz. A mérge sokkal erősebb a gyűszűvirágénál. Eredetileg egy hónapot akartam a hegyen tölteni, de annyi festeni való virágot találtam, hogy tovább maradtam. Térdemen forróvizes palackkal, lábamnál az élő melegítővel, Pippinnel, hetven különféle virágot festettem négy hónap leforgása alatt. George jóformán minden hét végén meglátogatott. Egyik alkalommal későn és nagyon kimerülten állított be, mivel Marsabittól 345 kilométert vezetett, s az út végső szakaszát a táborig gyalog tette meg felhőszakadásban, sűrű erdőn keresztül. Még szerencse, hogy elefántokkal vagy bivalyokkal nem találkozott, hisz közeledtüket észre sem vette volna a sötétben. Éppen akkor gyógyult ki maláriából, hála a nagy adag mepakrinnak, amit bevett. Sokan allergiások erre a gyógyszerre, amellett ijesztő mellékhatásai is lehetnek: vannak, akik elvesztik az emlékezőképességüket, vagy erőszakoskodni kezdenek, esetleg összevissza beszélnek. Az érkezése utáni reggelen George elindult, hogy lelője azt a bivalyt, amely éjjelente háborgatott bennünket. A bivalyok ritkán támadnak közvetlenül az emberre, de – különösen, ha megsebesítették őket – nagyon veszélyesek lehetnek, mert az a szokásuk, hogy megkerülik a vadászt, és hátulról rohannak rá. Ez a bivaly azonban nem várta meg, hogy George célba vegye, máris támadott. Hajszálon múlott, hogy George megúszta, végül is sikerült golyót röpítenie a fejébe.

Visszaúton a táborba, George egyszerre igen furcsán kezdett beszélni, s hazaérve üvöltésbe tört ki, hogy adják oda a revolverét, mert mindannyiunkat le akar lőni. Végtelennek tűnő küzdelem árán sikerült ágyba fektetnünk és lefognunk. Egész éjjel ordítozott, és ideoda dobálta magát. Félelmetes látvány volt. Hajnaltájt végre mély álomba merült, amelyből kimerülten, de normális állapotban ébredt fel. Önkívületét a nagy adag mepakrin idézte elő. Míg teljesen rendbe nem jött, a táborban maradt. Egyik víkenden a Kenya ormait kerültük meg, közvetlenül a gleccser határ alatt. Minden völgy más és más jellegű volt, a legtöbb mélyén tengerszem kéklett, de ellenálltunk a kísértésnek, és nem fürödtünk meg, mert eszünkbe jutott, hogy többen szívbénulást kaptak a jeges vízben. Később megváltozott az idő, mind erősebben fújt a monszunszél, zúgva száguldott végig az erdőn, és sok fát kidöntött. Álmatlanságtól gyötörten, szinte megsemmisültem félelmemben, hogy a tábort bármely pillanatban az erdőbe sodorhatja e jéghideg szélroham. Útban hazafelé ellátogattam Raymond Hookhoz Nanyukiba, és megkérdeztem, mivel tartozom fáradságáért, mire így felelt: „Úgy hiszem, mindenkinél jobban ismerem ezt a nagy hegyet. Most, hogy öregségemben már a mocsaras fennsíkig sem juthatok el, segíteni akartam munkáját, hogy megörökíthesse képein a csodálatos növényvilágot mindazok számára, akik hozzám hasonlóan nem mehetnek már el oda, ahol ezek a virágok nyílnak.” Bizonygatta, hogy ha két festménnyel megajándékozom, busás jutalom lesz számára. Hozzátette még, hogy ne menjek szállodába, töltsem inkább az ő házában az éjszakát. Természetesen beleegyeztem, de közben az járt a fejemben, vajon miféle vendégszobája lehet. A pezsdítő hangulatú este végén Raymond tábori ágyat állított fel számomra egyetlen, mindenre használatos szobájában, ö maga pedig a padlásra vonult éjszakára. Amikor lefeküdtem, egy bennszülött üveg-tartályt hozott be tropikus halakkal, s letette egy izzó parázzsal töltött fémtálkára. Azután az egészet letakarta egy terítővel, és eltávozott. Hamarosan az egész szobát betöltötte a parázsból felszálló füst, amelytől kis híján megfulladtam. Nem tudtam, mitévő legyek. Nagyon szerettem volna kinyitni az ablakot, de akkor biztosan elpusztultak volna a halak. Eszembe jutott, milyen

készségesen segített rajtam Raymond, míg a hegyen voltam, így hát a halak javára döntöttem, ami viszont számomra jelentett álmatlan éjszakát. Másnap reggel továbbindultam Nairobiba. Odaérkezésemkor megtudtam, hogy házasságomat felbontották, így most már férjhez mehetek George-hoz.

6 Az Északi Határkörzet felderítése Mikor első ízben tapasztaltam, mi mindenre terjed ki George munkaköre, mélységesen megdöbbentem, és ez az élmény hosszú időn át kísértett. A Vadvédelmi Központban híre járt, hogy néhány hadifogoly eltűnt a Nairobi közelében álló barakkokból, amelyek a „Magányos Fa” nevű síkság felé néztek. E terület bővelkedett vadakban, beleértve egy nyolctagú oroszlánfalkát. Az általános vélemény szerint a foglyok nyilván élelemszerzés céljából osontak ki. Annyi biztos, hogy többé nem látták őket. További tragédiák elkerülése érdekében George és egy munkatársa utasítást kapott, hogy lője le az összes oroszlánt, mégpedig lehetőleg egyszerre. Nem volt könnyű feladat. A falkát össze kellett gyűjteni, méghozzá olyan időpontban, amikor mindannyian éhesek. Miután megállapították a szél irányát, egy patak mellé csalétket tettek ki, s a közeli bozótban két autót rejtettek el. George azt akarta, hogy üljek be a kocsijába, mert így szükség esetén segíthetek, s különben is hasznos, ha megismerkedem a vadvédelmi felügyelők életében óhatatlanul előforduló fájdalmas dolgokkal, amelyekhez nekem mint feleségnek hozzá kell edződnöm. Vártunk, úgy éreztem, az örökkévalóságig, míg csak az első keselyűk észre nem vették a csalétket, és körözni nem kezdtek a dög fölött, odacsalva az oroszlánokat. Végül mind a nyolcan marcangolni kezdték a húst, s morogva, egymást pofozva védelmezték adagjukat. Elborzasztott a gondolat, hogy néhány perc, s e pompás, aranyszínű macskák már nem élnek. Lövések sora dördült, eszeveszetten, vaktában menekülni próbáló oroszlánok botorkáltak mindenfelé, majd összerogytak, és szinte emberi hangon nyöszörögtek. A falka egyik tagja, egy nőstény oroszlán, erősen sántítva elmenekült. George a társával utánaeredt, míg én a tetemek mellett maradtam. Vajon képes leszek valaha is hozzáedződni e kényszerű, hátborzongató mészárláshoz? Még ha indokolt volt is megakadályozni, hogy Nairobi tőszomszédságában nyolc oroszlán rákapjon a rendszeres emberevésre – szívem mélyén nem tudtam

elítélni a falkát, amiért kihasználta az emberek nyújtotta alkalmat, akiknek tudniuk kellett, hogy oroszlánok élnek errefelé a síkságon. Amikor George végzett a sebesült nőstény oroszlánnal, és visszatért, a Vadvédelmi Központba szállítottuk a lelőtt állatokat. Minden önuralmamra szükség volt, hogy az útra szögezzem tekintetemet, és ne pillantsak a szörnyűséges rakományunkat bámuló emberekre. E nyomasztó élmény után a Mathews-hegyekbe indultunk gyalogos szafárira, melyet egyben nászutunknak is szántunk. George-on kívül csupán egyetlen fehér ember akadt, aki felkutatta ezt a 150 kilométeres hegyláncot. Lakói dorobók voltak, a két ősi kenyai törzs egyikének tagjai. Eredetileg mindegyik hegy egy-egy család birtokát képezte, amelyet úgy őriztek, hogy apró ágakkal rakták ki ösvényeiket. Ha jó barát jött, hasonló gallyacskákat tett az útra. De ha a gazda másfelé fedezett fel lábnyomokat, tudta, hogy orvvadász vagy méztolvaj járt arrafelé. A méztolvajokat különös kegyetlenséggel büntették: ujjaikon átvágták az inakat, és a megbénult kézfejet erős kötelékkel csomóba kötözték, míg csak használhatatlan csonkká nem vált. A tolvaj ezután csak úgy tudott megélni, ha bogyókat rágott le a bokrokról, vagy egyik-másik törzsbeli megszánta, és enni adott neki. A dorobo törzs tagjai lazán összetákolt fűkunyhókban éltek, s ha továbbmentek, egyszerűen otthagyták. Gyakran bukkantunk kialvó tűz izzó parazsaira egy-egy ilyen kunyhó mellett, amelynek a lakói közeledtünkre elinaltak. E csöndes, háborítatlan vadonban eltöltött hetek után értettem meg, miért volt George meggyőződve róla, hogy az Északi Határkörzet rabul fog ejteni, és még ha próbára teszi is házasságunkat, sohasem fogok elkívánkozni innét. Szervezett életmódhoz szoktam, így eleinte nehezen tudtam alkalmazkodni az olyan helyzetekhez, mint például amikor George megkért, hogy lássam el magunkat öt hétre való élelmiszerrel, aztán kiderült, hogy hat hónapig maradunk; vagy háromhónapos tartózkodásra szereztem be ennivalót, és négy hét múlva visszajöttünk. De csakhamar megszoktam, hogy jobbára érintetlen készlettel megyünk haza, vagy a helyszínen próbálunk élelemhez jutni, mert éléskamránk kiürült.

Míg George orvvadászokkal bajlódott, vagy egyéb felügyeleti munkát végzett, növényeket festettem és gyűjtöttem a nairobi múzeum, különféle nemzetközi intézetek és a Kew Gardens számára. Más elfoglaltságom is akadt: ősi lelőhelyeket tártam fel, kövületeket gyűjtöttem, kábítópalackokat töltöttem meg rovarokkal, apró hüllőket, rágcsálókat preparáltam. Drámai eseményekben sem volt hiány. Egyik nap dühös kutyaugatást hallottunk, és a hangok irányába tartva, egy hiénakutya-falkára bukkantunk, mely a szakadék szélére menekült nagy kudut kerített be. A lihegő, riadt állatra biztos halál várt – vagy a szakadékba zuhan, vagy darabokra tépi a falka. Bátran, de reményvesztetten támadt rá kelepcéjéből a kutyákra. George a puskájához kapott, néhányat lelőtt a falkából, mire a többi elinalt, és a kudu megmenekült. Másik alkalommal elhagyott kis Grevy-zebracsikót találtunk. Sokáig vártunk, hátha visszajön az anyja. Végül hazavittük. Fontos, hogy az árvának vélt kölyökállatot hosszú ideig figyeljük, mert ha az anya enni megy, mindig értésére adja kölykének, hogy nem szabad elmoccannia, míg ő vissza nem tér. A kicsi szóról szóra engedelmeskedik a parancsnak. Könnyen előfordulhat tehát, hogy egy állat kicsinyét elárvultnak vélik és elviszik, jóllehet később visszajön érte az anyja. Szükségtelenül fosztották meg hát a kölyköt a termesztés életmód szabadságától. Hosszú lábaival, busa fejével, vöröses csíkozású bolyhos szőrével oly elbűvölő volt ez a kis zebra, hogy több rajzot készítettem róla, melyeket a mai napig őrzök. Hígított Nestlé-tejen tartottuk – néhány napig élt, aztán elpusztult. Az anyja minden bizonnyal tudta, hogy nem életképes, és ezért hagyta el, az állatvilágban ugyanis a legerősebbek életben maradásának a törvénye uralkodik. A Grevy-zebra a legszebb és az egyetlen szelídíthető zebrafajta. Kenyában 1000 méter szintmagasság alatt él. A Kenya-hegy lábánál 2100 méter magasságban fekvő falucskát, Nanyukit és Isiolót, amely 900 méterre van a tengerszint fölött, egy nyolc kilométer széles sáv köti össze, ahol a hegyvidéki faunát sivatagi állatvilág váltja fel. Az Északi Határkörzet bámulatosan gazdag faunájában a recés zsiráf, a kék lábú strucc, az abesszíniai bejza-antilop, a lantszarvú Hunter-antilop, a zsiráfnyakú gazella és a Grevy-zebra is jelen van.

Ezek az állatok sohasem mennek a hegyek közé. Ott fenn csak gnúra, rózsaszín lábú struccra, Thomson-gazellára és masszái zsiráfra bukkanhatunk. Más állatfajok viszont egymás mellett élnek Kenyában mindenfelé, például a tehénantilopok és a Grant-gazellák, a vastagbőrűek és a ragadozók. Az oroszlán különböző magassági szinteken megtalálható. A sivatag 900 méter magasságig terjedő részén Felis somaliensének nevezik (az ott élő szomálikról). Ezek az oroszlánok jóval kisebbek hegyi társaiknál. Soknak alig van sörénye, foltosságuk szinte mindvégig megmarad, és tíz hónapig is kibírják víz nélkül. Zsákmányuk véréből, gyökerekből és füvekből elégítik ki folyadékszükségletüket. A pompás sörényű Felis masaica a maszájok területén, 900–3500 méter magasság között él. Nem olyan szívós, mint a Felis somaliense, az igazat megvallva lusta fickó őkegyelme. Bőséges zsákmányt talál ugyan a környéken, de egy napig sem tud meglenni víz nélkül, és ez nagyban veszélyezteti életét. Az epizód, amikor George megölte a foglyok gyilkosainak vélt nyolc oroszlánt, nem volt egyedülálló eset: több alkalommal kapott utasítást, hogy végezzen az emberevő oroszlánokkal. Gyakran kérdezték már tőlem, mitől kap rá emberevésre az oroszlán. Különféle okai lehetnek. Előfordulhat, hogy egy fogatlan, vén oroszlán az embert tekinti a legkönnyebb zsákmánynak, és ugyanez vonatkozik a vadászásra képtelen, sérült társaikra is. Továbbá, az afrikai marhapásztorok, ha a tüskés sövénnyel elkerített karámon kívül alszanak, hogy a jószág zsivaja és a felvert por ne zavarja őket, kísértésbe hozhatják az oroszlánokat, mivelhogy kisebb kockázattal jár kinn megölni egy embert, mint átugrani a kerítésen, és a csordából ejteni zsákmányt. A szórakozásból és nem élelemért öldöső oroszlán egyébként olyan ritka, természetellenes lénynek tekinthető, mint embereknél a tömeggyilkos. De ha egy emberevésre szokott oroszlánpárnak kicsinyei születnek, hasonló szokást nevelnek ki bennük. Az oroszlánok közismert intelligenciája egy bámulatos esemény során igazolódott, amikor George-nak két emberevőt kellett megölnie közülük. Ilyen oroszlánokat mindenféle eszközzel szabad pusztítani, így hát kis adag sztrichnint tett nyershús-darabokba,

melyeket az oroszlánok legfrissebb csapásán helyezett el. A hús hamarosan eltűnt. Amikor George meglátta, követni kezdte az oroszlánnyomot, mely a Cordia quarensishez, egy apró vörös bogyókkal borított bokorhoz vezetett. Bogyóit erős hánytatószerként használják, s a bennszülöttek épp e célból szoktak enni belőle. Az oroszlánok nyilván leheveredtek a bokor mögött, ettek a bogyókból, és gyomruk egész tartalmát a sztrichninnel együtt kihányták. Ezután a sziklákon keresztül elmenekültek, ahová George már nem tudta követni őket. Bármilyen hihetetlennek tűnik, arra kell gondolnunk, hogy amikor az oroszlánok kezdték rosszul érezni magukat, szándékosan ettek a bogyóból, feltehetően tudva, hogy hányni fognak tőle. Az egyik fontos dolog, amit új életkörülményeim között hamarosan megtanultam, az volt, hogy puska nélkül sose menjek a sűrűbe, hisz meglephetek, felijeszthetek alvó vagy beteg állatot, esetleg anyát és kölykét, s ez esetben könnyen nekem támadhatnak. Ha ez bekövetkezik, egy levegőbe leadott lövés minden bizonnyal visszavonulásra készteti őket. Régebben azt hittem, hogy az úgynevezett vérengző állatok természettől fogva vadak, bárkire rátámadnak. Az igazság ezzel szemben az, hogy békeszeretők, egyetlen vágyuk, hogy hagyják nyugton őket, és csak akkor viselkednek agresszíven, ha váratlanul rajtuk ütnek, vagy úgy érzik, sarokba szorították őket. George azt kívánta, hogy szerezzek gyakorlatot a vadászatban, és ne csak étkezésre szánt kisebb állatokat lőjek, hanem nagyvadat is. A seifenmühlei őzbakkal kapcsolatos élményem után eltökéltem, hogy soha többé nem ölök, ám mint egy vadvédelmi felügyelő feleségének, nem szórakozásból kellett gyakorlott lövésszé lennem, hanem hogy a férjemnek segíthessek. Első vadászzsákmányom egy elefánt volt. Isiolo közelében három elefánt megművelt földeket dézsmált, és George-ot utasították, hogy végezzen velük. Amikor leterítettem az egyik pompás óriást – mellettem George, segítségre készen, ha netán elvéteném a célt –, végtelen szomorúság töltött el. George lelőtte a másik kettőt, és utána a helyi turkana törzs tagjai ünnepi lakomát csaptak a nyers húsból. Ekkor az az ötletem támadt, hogy ha az elefántnyelv egy darabját negyvennyolc óráig főzöm a kuktában, ízletes csemege lehet belőle. Így is tettem, és amikor

váratlan vendégeink érkeztek, petrezselyemzölddel körítve a nyelvet, különleges fogásként tálaltam fel. George megkóstolta, és azon nyomban kifordult a szobából. Én is bekaptam egy falatot, és sietve követtem. A „különleges fogás” kemény volt, akár a csizmatalp, s az íze mérhetetlenül undorító. Nem sokkal később panasz érkezett George-hoz, hogy elefántok pusztítják a Mathews-hegylánc lábánál fekvő Wamba kukoricaföldjeit. Wamba a szamburuk piaci gócpontja volt. Hogy időt nyerjünk, a málhás állatokat előreküldtük, mi magunk pedig két nap múlva követtük őket autón. Útközben érintettük Archers Postot; 1900-ban ez volt az egyetlen közigazgatási székhely Nairobi és Addis Abeba között. Most már csak az egykori épületekből megmaradt néhány kőalap jelölte a helyét. Kopár, fehér mészkősíkság terült el körülöttünk, néhány tövises cserjétől és dum-pálmától eltekintve, nyoma sem volt növényzetnek. Megálltunk egy forrásnál, amelyből a katonák robbantással kicsiny úszómedencét alakítottak ki. Vize kristálytiszta volt, mivel a mészkő állandóan felszívta, a forrás meg újra feltöltötte. Jólesően hűs lubickolásunk közben hét-nyolc centi hosszú, előttünk ismeretlen 7 halakra bukkantunk. Később a tilapia egyik fajaként azonosították. Hogy miként kerültek sok-sok kilométerre a folyóktól ebbe a medencébe, rejtély maradt. Átvágván a síkságon, dombok, majd 2500 méter magasságig emelkedő hegyek közé értünk. Késő délután éppen egy magas szirt alatt haladtunk el, mikor George fekete pontokra mutatott, melyek az egész sziklát bepöttyözték. Dudálni kezdett, mire a fekete pontok páviánokká változtak, a szikla tetejére rohantak, és eltűntek. Nyilvánvalóan a sziklafal kiugró s számunkra alig-alig látható részén telepedtek meg éjszakára, mert ez leopárdmentes hálóhelyet biztosított részükre. Wambába érkezve állatgondozóinktól nagy bánatunkra megtudtuk, hogy két nappal azelőtt egy oroszlán éjjel átugrott a málhás állatainkat védő sövényen, és egy szamarat megölt, három másikat pedig olyan súlyosan megsebesített, hogy azok is elpusztultak. Oly gyorsan történt minden, hogy az embereknek nem jutott idejük a szamarak megmentésére, bár egyikük lándzsájával üldözőbe vette az oroszlánt.

Az éjszakát Wambában töltöttük, mert a helyi törzsfőnök megkérte George-ot, hogy lője le az egyik portyázó elefántot, és tetemét hagyja a helyszínen a csorda többi tagjának elijesztésére. Közismert tény az elefántok rendkívüli érzékenysége a halállal szemben, akár saját fajtájukról, akár emberekről van szó. Még ki se csomagoltunk, mikor eladásra kínáltak egy törpe mongúzt, ami egyébként helyi nevezetesség Wambában. Ez a Kiplingnél Riki Tiki Tévi néven ismert kicsiny állat tömegesen él a közeli termeszdombokon. A kis bohócokat, szerencsétlenségükre, könnyen meg lehet fogni, és mivel módfelett meg tudják kedveltetni magukat, sokat megfosztanak a szabadságától. Megvettem persze a mongúzt, mint ahogyan máskor is teszem, amikor megkötözve látom őket az afrikai boltokban, s aztán egy alkalmas helyen szabadon engedem. Koromsötét éjszaka volt, amikor a helybeli feketék elvezettek bennünket a kukoricásba, ahol már ott tanyáztak az elefántok. A főnök után mentünk, s közben ügyeltünk, hogy ne törjünk le gallyakat, és ne üssünk semmiféle zajt, ami elárulhatja jelenlétünket. Mélységes csönd honolt körös-körül, s bár tudtuk, hogy az elefántok a közelben vannak, egy árva hang sem jött abból az irányból. A levegő feszültséggel telítődött. A főnök egyszerre csak megállt, és egy sötét tömegre mutatott. Minthogy a szél nem vitte az elefántok felé szagunkat, kis híján beleütköztünk a csordába. Egy magányos bika alig tizenöt méterre volt tőlünk. Az én feladatom abból állt, hogy kellő irányba világítsak a zseblámpával, és ezzel segítsem George-ot a célzásban. Feje fölé tartottam, felkattintottam, beállítottam. Két lövés dördült el, aztán még kettő, amit tompa zuhanás idegtépő robaja követett. A négy lövés utáni csendet fecsegés, nevetés szakította félbe. Mindenfelől szamburuk vettek körül, mintha csak az égből pottyantak volna oda. Másnap reggel bennszülöttek lármás és meglehetősen ingerült csoportja ébresztett fel bennünket. Az volt a kérésük, hogy lőjünk le még egy elefántot, „hogy megtanítsuk őket”. George hamarosan rájött, mi rejlik a kívánságuk mögött. Az éjjel három dorobo család jelent meg, a lelőtt elefánt minden ehető porcikáját elfogyasztotta, és erre a szamburuk sem akartak a lakomáról lemaradni. Ilyen

körülmények között George megtagadta, hogy még egy elefántot megöljön. Még aznap továbbindultunk Baragoi felé. Az oroszlánok földjén jártunk, lépésben haladtunk hát menetünk élén, hogy védelmezzük a teherhordó állatokat. Baragoi kicsiny falu; a folyó, melynek partján fekszik, az aszálytól most kiszáradt. Érkezésünkkor arról értesültünk, hogy egy héttel azelőtt egy elefánt embert ölt, és azóta minden délután négy órakor visszatér a tragédia színhelyére (további példa arra, hogy milyen igéző hatást gyakorol ezekre az állatokra a halál). A helyi törzs emberei szerették volna, ha George lelövi az elefántot, és odavezettek bennünket, ahol azt az embert megölte. Néhány rongyfoszlányt láttunk, meg az elefánt agyarai nyomán támadt mély gödröket és friss nyomokat. Próbáltuk a nyomokat követni, de csak egy békés elefántot láttunk, amelyik nyugodtan elballagott, mikor George néhányszor a levegőbe lőtt a feje fölött. Baragoi lakói szánalomra méltó állapotban voltak, mert a legutóbbi aszály okozta ínségre ráadásul, sáskaraj lepte el a környéket, sivár pusztaságot hagyva maga után. Teljes vízkészletünket a bennszülötteknek adtuk, s ezután sietve távoztunk, hogy még sötétedés előtt elérjük a következő vízgyűjtőt. Pippin addigra már barátságot kötött a kis mongúzzal, úgyhogy ölemben a kutyával, zsebemben a mongúzzal ültem az öszvéren. Alkonyat előtt a South Horr-völgy egyik kis folyójához értünk. A völgy valóságos édenkert az elefántok és egyéb vadak számára, amelyek száraz időszakban minden este összesereglenek a víznél. Mi is áhítoztunk már fürdő után, de tudtuk, hogy másnap reggelig várnunk kell, mert a „vízhasználat joga” az elefántoké. Elnéztük, amint egy alig egyhónapos elefántbébi a legnagyobb igyekezettel utánozza anyja minden mozdulatát – füleit legyezte, ormányát emelgette, és nagy buzgón próbált lépést tartani anyjával, ha az elindult. Hajnalban George elküldte vadőreit, hogy orvvadászok után kutassanak. Legtöbben a nagy Adukánt, egy kiterjedt bűnbanda fejét karták elfogni. Mi ezalatt a kiszáradt folyómeder mellett kószáltunk. George váratlanul előremutatott, majd a földre kuporodott, követtem példáját, és ekkor egy kis kudut pillantottam meg. A cserjésben

rágcsált, közben a fák ide-oda mozgó árnyékát figyelte, s minden apró neszre, még egy gally reccsenésére is fülelt. Észrevehetetlen rejtekhelyünkön, a szél irányával szemben, nagyszerű alkalmunk nyílt e kecses és óvatos antilop megfigyelésére. Ezüstszürke testén függőlegesen végigfutó fehér sávokkal, nyaka alatt félhold alakú fehér mintázattal, ábrázatán fehér csíkokkal, a természet egyik remekműve. Fejét lant alakú szarvak koronázzák, egész teste tökéletesen arányos. A recés zsiráf mellett a kis kudu a legkedvesebb állatom. Elbűvölve figyeltük, amint a bozótba ugrott, majd eltűnt. A táborban jó néhány mogorva külsejű vadorzó várt ránk a vadőrök őrizetében. Mialatt George kikérdezte őket, további két vadőr érkezett: egy idősebb turkanát, magát a nagy Adukánt kísérték. Legendás alak volt, magas jutalmat tűztek ki elfogásáért – mindeddig eredménytelenül. Egyik alkalommal, mikor valamelyik körzeti tiszt egy szirtfal alatt vezető szűk ösvényen kutatott utána, Adukán hatalmas szikladarabot görgetett le rá, alig pár centivel tévesztve célt. Amikor a vadőrök egy barlangban elfogták Adukánt, tevékenységének számtalan kézzelfogható bizonyítékára bukkantak. Rinocérosz-szarvakkal, vízilóbőrből készült ostorokkal, elefántcsont fülbevalókkal, zsiráfszőrből és elefántfarok szőréből font karperecekkel volt tele a barlang. Semmi kétség: Adukán csereüzleteket akart ezekkel az értéktárgyakkal lebonyolítani. Most pedig ott állt anyaszült meztelenül George előtt, és széles vigyorral ismerte be bűneit. George megkérdezte tőle, hogyan fogták el. Elmagyarázta, hogy a „mindentudó bölcstől” megtudakolta jövőjét, és azt a választ kapta, hogy elfogják. Ezek után minden dolgát elintézte, és várni kezdett. A „mindentudó bölcs” jóslatát kérni ősi turkana szokás. Abból áll, hogy a jóslatkérő saruit a magasba dobja, megfigyeli, milyen helyzetben esnek vissza, és ennek valamilyen értelmet tulajdonít. Adukán hite a „mindentudó bölcsben” magával ragadott: kértem, hogy mondjon valamit apám hogylétéről. Leült, levegőbe dobta saruját, és idegenszerű hangon közölte, hogy apám kiválóan érzi magát, sok pénzt küld nekem, és a legjobbakat kívánja. Miután apám már réges-régen meghalt, e válasz csak fokozta a jövendőmondással kapcsolatos szkepticizmusomat.

Jóllehet Adukán keze bilincsben volt, csakhamar parancsolgatni kezdett fogolytársainak. Később felismerte bandája egyik-másik korábbi tagját a vadőrök között, sőt valószínűleg az sem kerülte el figyelmét, hogy jobb húsban vannak és elégedettebbek, mint amikor neki dolgoztak, meg hogy mennyire tisztelik és szeretik George-ot. Kis idő múltán kérte, hadd állhasson ő is közéjük, s megígérte, hogy ha felveszik, nagy halom elefántcsont nyomára vezeti a vadőröket. George jól ismerte ezt a sakkhúzást, és azt is tudta, hogy a legtöbb így alkalmazott orvvadász később elszökik. Mégis megbízott Adukánban, vállalta a kockázatot, és a jövő őt igazolta. Az öreg vadorzó éveken át a vadőrökkel dolgozott, megtanult puskával bánni, és amikor valamilyen akcióban vett részt, vörösszínű magas fezt viselt, nyilván magasabb rendűségének jelképeként. Most, hogy távozóban volt otthonából, és épp a táboruk mellett mentünk el, George megkérdezte, nem volna-e kedve meglátogatni a családját. Vigyorogva utasította el az ötletet, helyette inkább előleget kért, hogy búcsúajándékul egy kecskét vehessen hozzátartozóinak. Másnap reggel mélyen alattunk megpillantottuk a Rudolf-tavat, fekete lávával szegett kék fátyolnak tűnt. Lávamezők elzárt területén kellett továbbmennünk a Teleki-vulkán felé. A szamarak csak nagy nehezen tudtak átvergődni a kopár térségen, de végül – azt hittük – mégiscsak sikerült szélvédett táborhelyre lelnünk. A Rudolf- meg a Stefánia-tavat felfedező Teleki gróf és von Höhnel táborozott itt 1888-ban. A sátrak felállítása nehéz feladatnak bizonyult, mivel az erős szél kitépte kezünkből a köteleket, és szemünket-orrunkat homokkal fújta tele. Álmatlanul töltött éjszaka után útnak indultunk, és nemsokára nagy kiterjedésű, fövenyes luggához értünk. A környező szirtfalakon sziklába vésett rajzokat fedeztem fel, amelyek óriás zsiráfokat és hatalmas agancsú antilopokat ábrázoltak. Rajzvásznamon – Louis Leakey ajándéka volt – megörökítettem e figyelemre méltó képeket. A következő három órában rég lerakódott és frissebb réteggel borított láván lovagoltunk. Fölöttébb kényelmetlenül éreztem magam, mikor egy-egy lávabuborék szétpattanása tompán visszhangzott az öszvérek patája alatt. Amikor végre a Teleki-vulkán aljához értünk, hátasállatainkat a még néhány megmaradt Boswellia carteri fához kötöttük, amelyből tömjént állítanak elő. Ezután felkapaszkodtunk a kráter pereméhez.

A vulkán a Rudolf-tó felfedezése idején még működött. Azóta három kisebb tűzhányó tört ki a katlanon belül. Lenyűgöző látványt nyújtott a kékesfekete lávafolyamok és a régi láva egymást keresztező hálózata, amelyről térképet rajzoltam, feltüntetve a legutóbbi kitöréseket. Csak azt sajnáltam, hogy a sokfelé kilövellő kénes gázok szagát nem tudtam „megörökíteni”. Utána lementünk a tóhoz, ahol Pippin egy fa árnyékában várt ránk. Dél volt, és igen nagy hőség. Csábítóan hívogatott a tó, de a nádasban legalább húsz krokodilus szunyókált. Választanunk kellett tehát: vagy újabb háromórás lovaglóútra indulunk a hűsítő árnyék legcsekélyebb reménye nélkül, vagy a krokodilusokkal osztjuk meg a vizet. A krokodilusok mellett döntöttünk. Míg egyikünk megmártózott, a másik kövekkel bombázta őket. Egy fiatal krokodilus ennek ellenére oly kitartóan követett bennünket, hogy végül George kénytelen volt lelőni. Felfrissülve mentünk tovább a tó déli részéhez, a Surima nevű vízgyűjtőhöz. Pippint mindvégig az ölemben tartottam, nehogy a tüzes homok megégesse a lábát. Odaérkezve úgy éreztük, méltán megérdemlünk egynapi pihenést. Ezt az időt a közvetlen környék felderítésével töltöttem. A Surima vize fölé nyúló sziklán tevéket ábrázoló karcolásokat és egyéb, nyilvánvalóan újabb keletű bevésett jegyeket fedeztünk fel. Mikor a rendile törzs néhány tagjánál érdeklődtünk az alkotó személye felől, így válaszoltak: „Bwana Reece”. A víztől körülbelül három kilométer távolságban nagyon érdekes sziklarajzokra bukkantam. Ezen a ponton a sziklaszoros kör alakú nagy térséggé tágult, amelyet menedékvagy gyülekezőhelynek használhattak. Meredek falainak a közepe táján keskeny párkány húzódott, s kéznyújtásnyira fölötte számos sziklafaragvány tűnt elő. Az egyiken zsiráfok hosszú sorát vezette egy ember. Tűnődtem, vajon azt tanúsítja-e, hogy e rajzok keletkezési idején a zsiráfot még háziállatként tartották. Nyársas antilopot, flamingót, bivalyt, orrszarvút és néhány kisebb antilopot ábrázoló körvonalas rajzokat is felfedeztem. Mindent lemásoltam, és amikor Louis Leakeynek megmutattam, módfelett izgatott lett. Két év múlva a Kenyai Nemzeti Történeti Társaság folyóirata közölte a rajzaimat, s még később az eredetiket elküldték Angliába, ahol kellő érdeklődést keltettek ahhoz, hogy a londoni Burlington-palotában e

célra rendezett ankéton foglalkozzanak velük, a legelső sziklarajzokról lévén szó, amelyeket Kelet-Afrika ilyen messzi keleti részén találtak. Sok-sok év múlva dél-spanyolországi barlangokban láttunk George-dzsal hasonló, mammutokat ábrázoló sziklarajzokat, a Szaharában meg olyasféle képírásra bukkantam, amilyet az El Molo-szigetekhez közeli hegyen, a Porr-ron találtunk. Ezután a Hadado forrást kerestük fel. Gyógyhatású vizéről híres, mely a közhiedelem szerint minden betegséget gyógyít, a forrás körül lerakódott sórétegről pedig azt tartják, hogy termékenyítő hatással van az asszonyokra. A bennszülöttek az egész környékről idejárnak még a sok száz kilométerre élő maszájok is. Megkóstoltuk a vizet, de erősen kénes íze miatt rögtön ki is köptük. Málhás állataink ezzel szemben annyira élvezték, hogy alig tudtuk elvonszolni őket a forrástól. Egy kis lapos fenekű csónakot hoztunk magunkkal abban a reményben, hogy átevezhetünk a South-szigetre. Csupán egyetlen alkalommal kutatták fel e szigetet: 1934-ben vezetett oda expedíciót Vivian Fuchs (aki később déli sarkvidéki útjával szerzett magának hírnevet). Fuchs vállalkozása szerencsétlenül végződött – a csoport tagjai közül ketten, Dyson és Martin vízbe fúltak. George remélte, hogy szafárink során eljuthatunk a South-szigetre, de tervét – akárcsak előző kirándulásain – meghiúsította az a hírhedt szél, amely ez alkalommal óránként 150 kilométeres sebességgel fújt, és lehetetlenné tette az átkelést. Helyette a tó északnyugati oldalát derítettük fel. Jobbára gyalogosan kellett mennünk, miután a láva borította talajra nem engedhettük rá az öszvéreket. Nagy volt a hőség, és jóllehet elsősorban éjszaka túráztunk, gyakran megmártóztam a tóban ruhástul, hogy az alatt a kurta idő alatt, míg a holmim megszárad, kissé felfrissüljek. Napközben testünk minden porcikáját takargatnunk kellett, hogy a kegyetlenül tűző nap össze ne égesse bőrünket. George még szájrúzst is használt, hogy fel ne repedjen az ajka. A láva közül kibukkanó smaragdzöld fű csábító pihenőhelyet kínált. Le is ültünk, de tüstént felugrottunk a tűhegyes fűszálakról. Szerencsétlen málhás állatainknak a következő hetekben ez volt jóformán minden táplálékuk, néhány meg is betegedett tőle, öt

szamár pedig elpusztult. Az ártalmas füvön kívül pöfeteggomba ütötte fel itt-ott a fejét, amit a turkanák sötét porrá őrölnek, és a pajzsaikat festik vele. Egyik nap mésztufa szikla mellett elhaladva észrevettem, hogy agyagedénydarabok állnak ki belőle. Összegyűjtöttem, és később a nairobi múzeumnak küldtem el a leletet. A beléjük nyomott jelek alapján nem tudták megállapítani az eredetét. Natronban vertünk tábort, mély tóra nyíló sziklás parton. Itt biztonságban éreztük magunkat a krokodilusoktól, úgyhogy szigonypuskával és búvárszemüveggel felszerelve alámerültünk a vízbe. Meglepetten fedeztünk fel két apró élénk színű halat – az egyik piros volt, és a korallhalakhoz hasonlóan „fekete álszeme” volt a farka közelében, uszonyait pedig acél- és türkizkék foltok díszítették. A másik hal uszonyain színjátszó kék foltok sziporkáztak, s a teste mintha fekete bársonyból lett volna. Emlékezetből festettem meg mindkettőt, biztosra vettem ugyanis, hogy mihelyt kikerülnek a vízből, színüket vesztik. Később megfogtuk és megöltük őket, majd sóban tartósítva, elküldtük a múzeumba, ahol egy mindeddig csak Afrika nyugati partvidékén előforduló halfajjal azonosították. Ezenkívül egy fehér lábú, fehér mintázatú kaméleont is küldtem a múzeumnak, meg egy víziteknőst, amely rendkívül lapos teknőjébe is teljesen vissza tudott húzódni. Mindkettőt ismeretlen fajok képviselőinek tartották. Míg George halászott, én a parton kószáltam, és halak meg nagyobb gerincesek megkövesedett csontjait vájtam ki a sziklákból. Egy délután a hőségtől kimerülten pihentem sátramban, amikor mintegy száz tevéből álló hosszú sor tűnt fel a hegyen. Kézi faragású fakolompjaik minden lépésnél mély hangon „gilinggalangoltak”. Ahogy keresztülhaladtak a kékesfekete láván, mögöttük az ezüstszürkén csillogó tóval, fölöttük az alkonypírba borult éggel, nem valóságnak, inkább tündérmesébe illő látomásnak tűntek. A nő is, aki a karaván élén haladt, mintha a mesék világából lépett volna elő. Magas volt, hosszú lábú, s mongol vonású arcát keretező haja vörös okker és faggyú segítségével magas taréjba volt fésülve. Deréktól lefelé okkerszínűre festett tevebőr takarta testét, nyakát és vállát a dum-pálma kéregrostjából készült és színes gyöngyökkel dúsan átszőtt széles gallér díszítette. Homlokán három

fémlánc csillogott, fülében félhold alakú fémkarikák csüngtek. Néhány jóvágású rendile törzsbeli férfi jött a nyomában. E törzs tagjai független, gazdag, erőszakos emberek. Következő táborhelyünknek Loingalane-t, a lávasivatag egyik oázisát szemeltük ki, friss vizű források, lágy fű és árnyékadó dumpálmák világát. E pontról olyannak tűnt a Rudolf-tó partja, mintha vattával lett volna kibélelve, de mikor közelebb mentünk, a fehérség pelikánok, libák, kacsák, íbiszek, kanalas gémek, flamingók, gólyák, gémek, sirályok és más vízimadarak csapatának alakját öltötte fel. Mulatságos volt a pelikánok halászását figyelni. Előrenyíló V alakban úsztak, szorosan követve egymást, egyszerre mártva fejüket a vízbe, és kaparintva meg a halakat, amelyek beúsztak ebbe a V alakú csapdába. Egyik alkalommal csónakunkon áteveztünk az El Molo-szigetekre. Itt néhány, karókból gyatrán összetákolt s a tó vízinövényeivel fedett kalyibára bukkantunk, tetejükön nagy gömbölyű kövekkel, nehogy a szél elsodorja. Két el molo család élt bennük. Ez a törzs, amelyet a nálánál erősebbek folytonosan zaklattak, e kis szigeteken talált végül menedékre. Amikor Teleki gróf felfedezte a tavat, a szigetek még összefüggtek a szárazfölddel. Az el molók halon élnek, de hébe-hóba víziló- és krokodilhúst vagy teknősbékát is fogyasztanak. Három dum-pálma törzséből ácsolt kezdetleges tutajon halásznak, szigonyuk, hálójuk a dum-pálma rostjából készül, mivel egyedül ez a fa nem korhad el a lúgos vízben. Tányérjuk nem más, mint a teknősbéka teknője – s micsoda értékes tányér, mivelhogy ez a teknősfaj kizárólag ebben a tóban és a Nílusban fellelhető háromkarmú teknősök nemzetségéhez tartozik. A British Múzeum hosszú évekig eredménytelenül próbált ilyen teknőst szerezni. Ennélfogva nagy jutalmat ígértünk érte, mire hamarosan fogtak egyet és ideadták, mi pedig elküldtük Londonba. Akkoriban az el molók mindössze nyolcvanan voltak. Alkalikus táplálékuk, no meg az elkerülhetetlen rokonházasságok következtében elkorcsosultak, és skorbutban meg angolkórban szenvedtek. Mindamellett roppant barátságos emberek voltak, és végtelenül elszomorított bennünket a gondolat, hogy minden jel szerint kipusztulásra vannak ítélve. Ez szerencsére nem következett

be, mivel a kormányzat tudomást szerzett helyzetükről, és ellátta őket birkával, kecskével, zöldségfélékkel. Le akartam festeni egy el molo emberpárt – akármelyiket, mert hiszen számomra teljesen egyformának tűntek valamennyien. George dohányt ígért jutalmul a modelleknek, mire a jelentkezők hosszú sora gyűlt össze. E jószívű emberek mélységes nyomoruk ellenére nagy halom óriás tilapiával akartak megajándékozni bennünket, ami igen ízletes táplálék. Amikor George krokodilust lőtt, mérhetetlen izgalomba jöttek, többen összeverekedtek a húsáért, még kemény bőrét is megkaparintották, bizonygatva, hogy éppoly jóízű, mint a húsa. Egyik este sátrunk körül krokodilusok után nyomoztunk, míg csak fel nem csillant a szemük zseblámpánk fényében. George tizenegyet lelőtt, s ezek után meg voltunk győződve róla, hogy a többi elinal. Mekkora rettegés fogott el, amikor másnap reggel felébredve, egyiküket sátram előtt találtam! Az ágyból lőttem le. George-nak most a helyi vadorzókkal kellett bajlódnia, én pedig ezalatt egy másik szigetet kutattam át. Egy kis fennsíkon több kőhalmot pillantottam meg. Kértem embereinket, hogy emeljék le a köveket. Jókora kőlap tűnt elő, alatta homok meg néhány csont. Zürichben és később Leakeyéktől megtanultam, hogy sosem szabad kihúzni egy csontot, hanem le kell söpörni a homokot, míg az egymással összefüggő csontok napvilágra nem kerülnek. Ezúttal egy teljes csontvázat találtam. Guggoló helyzetben volt eltemetve, a jobb oldalára fordítva, mindkét keze és térde arca mellett nyugodott. Lefényképeztem, és figyelmesen le is rajzoltam. Azután vattába burkoltam és dobozba tettem a csontokat. Egy másik sírból hasonló csontváz került elő. A sírhalmok mellett egy szál sárga porcsint pillantottam meg, az első virágot, amelyet a Rudolf-tó közelében találtam. Később mint új fajt határozták meg. Ezután a Kulal-hegység negyvenöt kilométer hosszúságú vulkanikus vonulata felé tartottunk, mely a tóval párhuzamosan, tőle mintegy harminc kilométerrel északra terül el. Amikor a tűzhányó kialudt, földrengés repesztette ketté a hegylánc közepét. Így 1200 méter mély és több mint hat kilométer széles, kör alakú szakadék keletkezett. A falak azután – akárcsak a felbontott narancs gerezdjei – cikkelyekre hasadtak, lent összeértek, felül viszont legyezőszerűen

szétnyíltak. A hegylánc teljes hosszát nagyon meredek, nagyon keskeny gerincek kísérték, amelyek felvezettek az őserdővel borított oromra. A síkságról jelentéktelen hegynek tűnik a Kulal, valójában azonban a világ egyik csodája, talán még az arizonai Grand Canyonnal is felveszi a versenyt. Naplementével értünk a hegy lábához, és embereink nyomban 8 hozzáfogtak a boma építéséhez, hogy biztonságba helyezhessék a málhás állatokat. Eközben a helybeliektől megtudtuk, hogy a hegytető közelében élő néhány rendile és szamburu tevéit oroszlánok háborgatják. Kérték George-ot, hogy lője le a garázdálkodókat. Meglepte őt a hír, még sohasem hallotta, hogy oroszlánok élnek a Kulalon, csak kaffer-bivalyokról és nagy kudukról tudott. Régebben elefántok is akadtak errefelé, de az orvvadászok már régen kiirtották őket. Másnap reggel próbáltunk egy olyan széles hegyhátat találni, amelyen a szamarak felkapaszkodhatnak, de végül is le kellett róluk szednünk a málhát, és magunk vittük minden olyan szakaszon, ahol az út annyira összeszűkült, hogy megrakott állatok nem tudtak átmenni rajta. Csaknem 1500 métert másztunk, mire feljutottunk a csúcsra. A nagy hőséget dermesztő hideg váltotta fel, vastag pulóverekben ültünk a tűz mellett a csuromvizes erdőben, és szakállzuzmófüggönyön keresztül néztük a távoli mélységben elterülő tó csillogóvibráló meleg páráját. Másnap reggel, amíg George a vadorzókat faggatta, fogtam vázlatfüzetemet, vízfestékeimet, és egy vezető társaságában kimentem a középső szakadékhoz, amelynek a pereme helyenként annyira keskeny volt, hogy kétoldalt a szakadék fölött himbálózott a lábunk, amint végigcsúsztunk-másztunk a szikla élén. Lenyűgöző szépségű panoráma tárult elénk, melynek megörökítéséhez három papírlapra volt szükségem, ugyanis csak három, egymást követő részletben tudtam felvázolni a képet. Következő nap a hatalmas, kietlen kősivatagba mentünk le, hogy a középső szakadékhoz vezető hegyszorost felkutassuk. Keskeny ösvényen haladtunk, mindkét oldalán száz méter magas meredek sziklafal emelkedett, gyakran oly közel egymáshoz, hogy alig tudtuk oldalra nyújtani karunkat. Útközben két – kétségkívül itt élő – orrszarvúval találtuk szembe magunkat. Szerencsére fel tudtunk

ugrani egy bozóttal benőtt keskeny kiszögellésre, és ily módon elkerültük a támadást. Majd egy hatalmas leomlott sziklához s előtte esővízzel teli mély tóhoz értünk, ami lehetetlenné tette a továbbjutást. Körülbelül három kilométert gyalogoltunk, de a szakadék közepe még mindig messze volt. Visszafordultunk, majd a Kulal déli oldalán kapaszkodtunk fel. Nagyon keskeny volt az ösvény, a szamarak éppen csak végigmehettek rajta. Egyszerre szörnyű riadalom tört ki közöttük: a szomszédos gerincen újabb orrszarvút pillantottunk meg, amint feltartóztathatatlan tank módjára száguldott le a hegyoldalon. Mély völgy választotta el ugyan tőlünk, de a puszta látvány is félelmetes volt. Aznap este a déli hegycsúcson ütöttünk tábort, amely éppoly hidegnek és ködösnek bizonyult, mint az északi orom. Váratlanul a szamburu törzs néhány tekintélyes tagja jelent meg, és kérte George-ot, hogy lője le a jószágaikat pusztító oroszlánt. Elmesélték, hogy az oroszlán rendszerint egy faágon rejtőzködik el, onnan figyeli a fa mellett elvonuló szarvasmarhákat, s mikor áldozatát kiszemelte, ráugrik, és elvonszolja, mialatt a csorda futásnak ered. Az egyik fatörzsön minden jel szerint oroszlántól származó mély karmolások nyomait mutatták meg, ami meggyőzött bennünket szavaik igazságáról. Míg embereink felállították a tábort, és egy különlegesen erős bomát ügyeskedtek össze a szamarak részére, mi az oroszlán keresésére indultunk. Nem messze meg is pillantottuk. Látható érdeklődéssel figyelte szamarainkat, mielőtt azonban George célba vehette volna, eltűnt. Egész este készenlétben álltunk, aztán tíz óra tájban George puskát ragadott, és két lövést adott le. A tüskés drótkerítésen három oroszlán ugrott át, miután egyik szamarunkat csúnyán megsebesítették. George az egyiket lelőtte, egy másikat megsebesített, a harmadik elmenekült. Elképesztőnek tűnt, hogy az összes málhás állat hang nélkül tűrte az oroszlánok támadását. A sebesült szamár sajnos vérmérgezést kapott, és belepusztult. Megkíséreltük az oroszlán csapását követni, de a sok szarvasmarhanyom miatt nem tudtunk rálelni. Másnap reggel anyját vesztett fiatal bivalyborjúval gyarapodott expedíciónk. Szamburuk hozták jókora adag tej kíséretében, és kérték, hogy viseljük gondját a kis árvának. Hamar rászokott a cuclisüvegre, úgyhogy etetése nem okozott gondot. Teste még

bolyhos volt, mérhetetlenül nagy füleinek hegyét hosszú szőrpamacs ékesítette. „Segeris Egitoki”-nak kereszteltem, ami szamburu nyelven „hosszú füleket” jelent. A körülbelül kéthetesnek látszó borjú anyját feltehetően orvvadászok lőtték le. Ifjúkora ellenére annyi ereje már volt Egitokinak, hogy egy óvatlan pillanatban bárkit fellökjön, és ha valamelyik emberünk lehajolt, a kis bivalyborjú az illető két lába közé dugta a fejét, és menthetetlenül a levegőbe repítette. Két pici dudor ütközött már ki Egitoki homlokán, idővel félelmetessé váló fegyverek nyoma, de most még aranyos, bár néha kissé zabolátlan borjacska volt Egitoki, aki a hüvelykujjamat szopogatta, és tapodtat sem mozdult a sarkunkból. Etetése azonban egyre nehezebb feladatot jelentett, mert napi négy üveg tejre volt szüksége. Közben tovább kellett indulnunk a sivatag felé, Egitoki viszont hűvös éghajlathoz szokott, és különben sem tudta volna ekkora távolságon át tartani az iramot. Ezért egy borjas fejőstehenet és két tevét béreltünk, gallyakból málháskosarat készítettünk, fűvel kibéleltük, és az egyik tevéhez kötöttük. Ebben a bölcsőben tette meg Egitoki a sivatagon átvezető 160 kilométeres utat addig a pontig, ahol teherautónk várakozott. A kis karaván élén egy teve haladt, farka a második tevéhez volt kötve, ez vitte Egitokit, utánuk a tehén ballagott borjával, s végül egy sor foglyul ejtett orvvadász meg a rájuk vigyázó vadőrök zárták be a menetet. Baragoiba érkezve Egitoki pompás kondícióban volt. Dédelgetett kedvence lett mindenkinek, még a foglyok – anyja valószínű gyilkosai – is rajongtak érte. Mindannyian szívből sajnáltuk, amikor elkerült tőlünk Hook farmjára, ahol Raymond tehenekkel akarta majd keresztezni.

7 Újra Kongóban Amikor 1944-ben George szabadságra mehetett, úgy határoztunk, hogy bejárjuk Kongót. A Kenyai Nemzeti Park vezetősége ajánlólevelet adott velünk társhatóságához, Belga Kongó Nemzeti Parkjának felügyelőségéhez, engedélyt kérve számunkra, hogy a működő vulkánokhoz felmászhassunk. Hét ilyen tűzhányó van, melyek hétéves időközökben törnek ki. 1944-ben éppen a Kivu-tó közelében levő Nyiragongón volt a sor. Ugyanazt az útvonalat választottuk, amelyen régebben Sally Atsatt-tal jártam, és végül Ruanda Urundiban, a Muhavura nevű kialudt tűzhányó aljánál kötöttünk ki. Hallottunk a vulkánon élő hegyi gorillákról, és mivel látni akartuk őket, vezetőt fogadtunk, hogy a sűrű erdővel borított lejtőkön át a hegytetőre kalauzoljon bennünket. Hosszú, 4000 méteres kapaszkodó állt előttünk, és ahogy mászni kezdtünk, egyre meredekebbé vált. Helyenként úgy tűnt, mintha lépcsősoron kellene felmennünk. Néhány gorillanyomot és itt-ott friss ürüléket találtunk, de ők maguk nyilván megneszelték közeledésünket, és kereket oldottak. Órákon át, erőnket megfeszítve nyomultunk felfelé, míg végül a növényzet megritkult, és tágas kilátás nyílt az alattunk elterülő tájra. Borús idő volt, és vezetőnk nógatott, hogy igyekezzünk, ha el akarjuk érni a hegycsúcsot, mielőtt a köd leszáll, és lehetetlenné teszi a továbbjutást. Máris szemerkélni kezdett az eső. Szívfájdító látvány volt a sok ismeretlen növény, melyeket annyira szerettem volna tüzetesebben szemügyre venni. Éppen elértük a hegytetőt, és megpillantottunk egy mély krátertavat, amikor sűrű köd ereszkedett le, és arra késztetett, hogy sietve forduljunk vissza, ha nem akarunk eltévedni. A lejutás még a kapaszkodásnál is nagyobb próbára tette erőnket. Térdünk rogyadozott, minden lépés kockázatos és egyben megerőltető volt. Amikor visszaérkeztünk a táborba, kértem a vezetőt, hogy másnap kalauzoljon fel bennünket a másik két vulkán valamelyikére. Mosolyogva rázta a fejét, mondván, hogy jobb lesz várni egy kicsit. Hogy mennyire igaza volt, arra másnap reggel jöttünk rá, amikor alig tudtunk egy lépést tenni, és még a kocsivezetés is nehezen ment.

Annyi erőnk azonban maradt, hogy ellátogassunk a vatusszikhoz, az óriás termetű bennszülöttekhez. Településük felé közeledve, több jó erőben levő férfit pillantottunk meg. Fejük fölött napernyővel, peckesen ültek hordszékeiken, amelyeket teherhordók cipeltek. Érdeklődésünkre azt a választ kaptuk, hogy nemesi származásúak, márpedig a nemesek sohasem járnak gyalog. Majd fehérre meszelt kör alakú kunyhókhoz értünk, amelyeket vörös okkerrel és fekete hamuval festett gyönyörű mintázattal díszítettek. Az utunkba kerülő emberek pompás formájú, kézzel font kosarakat vittek. Később még választékosabb ízléssel épült házak tűntek elő, és végül a királyi palotához értünk. A kenyai hatóságok a királyhoz is adtak ajánlólevelet, így aztán másnap őfelsége színe elé járulhattunk. Mwani Charles Mutura Rudahigwa király elképesztően magas volt – alig tudtam annyira feltartani a fejem, hogy szembenézhessek vele. Arányosan tagolt fogadószobájában a vatusszik múltjáról és híres-nevezetes hosszú szarvú marháikról beszélgettünk. Ezek az állatok a Balkán félszigetről származtak, nem fejték és természetesen nem is vágták le őket. Státusukat az indiai szent tehenekéhez hasonlíthatnám. Mwani Charles folyékonyan beszélt angolul és franciául, s olyan öltözéket viselt, mint bármely európai államfő. Éppen most tért vissza belgiumi hivatalos látogatásáról. A vatusszi etikett ismeretének hiányában megkérdeztem tőle, megfesthetném-e az arcképét. Elbűvölő mosollyal válaszolta, hogy aligha jut ideje ilyesmire. Abba viszont beleegyezett, hogy lefényképezzem. Ezen felbátorodva megtudakoltam, vajon édesanyja őfelségét is lefotografálhatom-e, mire elmagyarázta, hogy anyja egy meglehetősen távoli palotában él. Rendíthetetlenül érdeklődtem tovább, hogy nem fényképezhetném-e le akkor a hírneves jószágokat, ám azt a felvilágosítást kaptam, hogy most éppen egy messzi hegyen legelnek, mert pompás erőben kell lenniük a hamarosan sorra kerülő szertartás idejére. Kétségkívül csalódás ült ki az arcomra, így a király volt olyan szíves, és utasította szárnysegédjét, hogy rendezze meg másnap a harcosok táncát. Ragyogó mutatvány volt, a szép szál, könnyed mozgású férfiak ritmikus mozdulatokkal szökelltek a magasba. Kár, hogy hagyományos viseletük jó részét modern kellékekkel pótolták.

Az eredetileg redőkben aláhulló szövet helyett tarka kartoncsíkok lógtak le derekukról a bokájukra. Egyedül a térdig érő dobok voltak hitelesek, amelyek hangjára táncoltak. Legközelebbi állomásunk a Kivu-tó volt. Itt meglátogattuk a körzeti felügyelőt, aki kísérőkkel látott el bennünket. A tó körüli utakat néhol lávafolyamok zárták el, a számos veszélyes hajtűkanyarról nem is beszélve. Akármerre jártunk, a Nyiragongo körvonalai nyomon követtek. Sötétedés után lélegzetelállító látványt nyújtott, amint a vulkán lejtőin végigömlő forró lávazuhatagból rövid időközökben vörös felhők szálltak a magasba. Utunk következő szakaszán a Nemzeti Park hatósága vezetőről és málhahordókról gondoskodott számunkra, hogy segítségünkre legyenek a hegyi úton. Azt tanácsolták, a kráter pereménél mintegy száz méterrel alacsonyabban üssünk tábort, hogy a mérgező hatású kénes gőzöket elkerüljük. A trópusi esőerdőn áthaladva nagyszámú, Kenyában ismeretlen növényt láttam. Tisztában voltam vele, hogy természetvédelmi területen szigorúan tilos bármiféle virágot letépni, mégsem tudtam ellenállni, hogy le ne szakítsak és meg ne örökítsek egy rubinpiros epifita orchideát (Polistachya kermesina) és egy Begonia wollastoniit. Közben kétszeresen is bűnösnek éreztem magam: nem csupán a szabályt hágtam át, hanem ráadásul még magának az igazgatónak, Dr. De Wildének voltam a vendége. Azzal a gondolattal próbáltam nyugtatni a lelkiismeretemet, hogy a botanikusok talán használni tudják majd ezeket a rajzokat. Visszatérésünk után bevallottam vétkemet, mire udvariasan, de határozottan kijelentették, hogy a rajzokat elkobozzák, Antwerpenbe küldik, és ezenkívül egyéb következményekre is számíthatok. A következmények évekig várattak magukra, míg egy napon kézhez kaptam az Institut des 9 Parcs által kiadott Spermatophytes en Flore du Congo Belge harmadik kötetét, melynek színes címlapján saját rajzaimat pillantottam meg. Az igazgató köszönőlevelet is mellékelt a könyvhöz, hangsúlyozva, milyen értékes módon járultak hozzá rajzaim e díszes kiadáshoz. Már késő délutánra járt, mire megfelelő táborhelyet találtunk a vulkáni csúcs közelében. Innen gyalog felmentünk a kráter széléhez. A szél ellenkező irányba fújta a füstöt, zavartalanul tiszta kép tárult

hát elénk. A kráter meredek főfala 200 méter mélységben, lapos teknőben végződött, melynek közepén kerek nyílás tátongott. Sötétvörös gázok szálltak fel belőle, vastag, gomolygó felhőkké sűrűsödtek, majd felrobbantak a magasban. Mélyen alattunk dühösen fortyogott a magma, harsogó hangjával teljesen megsüketített bennünket. A lenyűgöző látványtól elnémulva ültünk George-dzsal az alkony növekvő homályában, miközben a vibráló tűzfelhők magasra szálltak felettünk, bele a fekete végtelenségbe. Úgy éreztem, nem halandók szemének szánt jelenség tanúja vagyok, a természet szüntelenül ható ereje nyilvánul meg előttem, mellyel bolygónkat – egyet, a nála sokkal nagyobbak között – formálja. Milyen jelentéktelennek tűnt mellette az ember! Később egy másik vulkánhoz, a Nyamlagirához is felmentünk. Ez volt az a tűzhányó, amelynek tóba ömlő láváját néhány évvel azelőtt Sally Atsatt társaságában megcsodáltam. Most már kihűlt a hatalmas kráter, így engedélyezték, hogy saját felelősségünkre átmehessünk rajta. Úgy találtuk, hogy a fő kráter a kihűlés más és más fokán álló, több kisebb krátert foglal magában, és különböző formákban megszilárdult lávatömeg kapcsolja őket össze. Borotvaéles szilánkok torlódtak össze, és meredeztek a tajtékkőrétegek fölött. Érdes tömbök szorultak a lávatűk közé, amelyek őrszemként emelkedtek ki a kénszagú sugarakat sziszegve kilövellő, harmonikaszerű lávafolyamokból. Lábam alatt a föld időnként félelmes-üresen kongott. Rettegve gondoltam rá, hogy súlyomtól beszakadhat a kéreg, és egyenesen a fortyogó katlanba zuhanok. Felfedező utunk kétségkívül kockázatos vállalkozás volt, talán esztelenség is, de leírhatatlan vágyat éreztünk, hogy bepillantsunk egy olyan világba, amelyből normális körülmények között ki vagyunk rekesztve. Ijesztő tudat a szerves világ határain kívül lenni, ám ugyanakkor erősebben éreztem, mint eddig bármikor, hogy a halál közelsége fokozott szellemi éberséget idéz elő. A vulkánok fenséges látványa sem feledtette azt a reményünket, hogy erdei gorillát láthatunk, így amikor Lubero közelébe értünk – ez volt az a terület, ahol gorillák éltek –, felkerestük a vadvédelmi felügyelőt, és engedélyt kértünk felkutatásukra. A gorillák

különlegesen védett állatok, és a felügyelő csak azért adta beleegyezését, mert George kollégája volt, akiben megbízott. Mivel az időnk kevés volt, a gorillák erdeje pedig sűrű, a segítőkész felügyelő felderítőket küldött, hogy állapítsák meg valamelyik csapat tartózkodási helyét. Amikor visszaértek, elindultunk. Szótlanul haladtunk, harminc hajtó kíséretében, libasorban. Kidőlt fákon másztunk át négykézláb, kúszónövényekbe gabalyodtunk, miközben kúsztunk-ereszkedtünk a meredek lejtőkön. Időnként átható gorillaszagot szimatoltunk, sőt karvastagságú ürüléket is láttunk. Vezetőnk többször is csaknem összeütközött az egyik gorillacsapat vezetőjével. Nyilvánvalóan abban a reményben várt, hogy nekünk támadva, megriasszon. Más főemlősöktől eltérően, ahol nőstény védelmezi a csapatot, a gorilláknál a legidősebb hím őrzi családját, oly módon, hogy mögöttük marad, és innen száll szembe a veszéllyel. Egy futó pillanatig két nőstényt is láthattunk; mellükhöz szorított kölykükkel, három lábon ugrálva szeltek át egy erdei tisztást. A hosszú nyomozástól elcsigázva lepihentünk, és a hajtók veszedelmes gorillákról szóló izgalmas történeteit hallgattuk. Némelyikük még sebhelyeket is mutogatott, hogy nagyobb hitelt adjon szavainak. A vezérgorilla is hallgatózhatott, mert egyszerre csak előbukkant a bozótból, és éles kiáltást hallatva, egyenesen felénk rohant. Szerencsére, egy ágban megbotlott és felbukott, így volt időnk felugrani, ő pedig eltűnt. Vezetőnk azt javasolta, hogy okosabb lesz visszafordulni, mert ha tovább ingereljük a gorillát, komolyan nekünk támadhat. Megfogadtuk a tanácsát. E kiránduláson nyolcszor pillantottunk meg gorillát, ami jó eredménynek nevezhető, hiszen sokan napokig kutatnak utánuk, és egyet sem látnak. George mindig el akart jutni Gangala Na Bodióba, ahol afrikai elefántokat munkára idomítanak. Albert belga király kezdeményezte e kísérletet akkoriban, amikor Kongó egy olyan részének a megnyitását tervezték, amely korszerű szállítóeszközök számára megközelíthetetlen volt. A jámborabb és kisebb termetű indiai elefántokat már régen megtanították az emberekkel való együttműködésre. Az indiai elefántot körülbelül négyéves korban

elkülönítik a csordától, megkötözik, majd két szelídített elefánt kíséretében az idomítás helyére hajtják, ahol elkerített kifutóban helyezik el. Amikor az idomítás során arra akarják tanítani, hogy feküdjön le, kipárnázott fatömböt engednek le rá felülről, és könnyedén a vállához nyomják. A szófogadásnak erre az első fokára körülbelül négy nap alatt jut el, minden káros mellékhatás nélkül. A sokkal erősebb és konokabb afrikai elefánt idomítása hasonlíthatatlanul nehezebb feladat. Hogy lefekvésre kényszerítsék, mind a négy lábára vastag láncokat erősítettek, ezeket fokozatosan széjjelhúzták, az elefánt lábai szétcsúsztak, míg végül már nem tudták tartani a súlyát, és a szerencsétlen állat összerogyott. Ilyen elefántok később vezetőik legkisebb érintésének vagy parancsának engedelmeskedtek. De azért halálos balesetek is előfordultak, még olyan idomítók között is, akik hosszú évek óta foglalkoztak elefántokkal. Vajon a vad elefánt kiszámíthatatlan természetének tudhatjuk-e be, vagy a régi közmondásnak, mely szerint „az elefánt nem felejt”? Bármi legyen is az igazság, én az elefántok pártján állok, nem hiszek ugyanis abban, hogy erőszak alkalmazása pozitív eredményhez vezethet. Flieshower kapitány, Kongó vadvédelmi főfelügyelője ellenezte, hogy a mai körülmények között elefántokat idomítsanak. Hangsúlyozta, hogy vannak már traktorok, amelyek napi huszonnégy órán át egyengetik a talajt, behatolnak a legsűrűbb dzsungelbe, és ha sokba kerül is üzemeltetésük, az összeg elenyésző ahhoz a költséghez képest, amit elefántok tartása jelent. Amellett az elefántok mindössze négy órán át dolgozhatnak egyfolytában, a nap többi részében táplálkozásra, alvásra van szükségük, és el kell őket vinni a folyóhoz is – a mindennapos fürdő fontos eszköze jó kondíciójuk megőrzésének, mivel bőrük igényli az állandó nyirkosságot. És végül: az elefántokat nem lehet egyik vidékről a másikra áttelepíteni, mert eltekintve a szállítás nehézségeitől, ha egyszer valahol meghonosodtak, máshová kerülve gyakran megbetegszenek. Flieshower kapitány kíváncsi volt, miként vélekedünk: vajon a kenyai hatóságok átvennének-e idomított elefántokat az idegenforgalom növelése érdekében. George azonban jól tudta, hogy a Nemzeti Parkban kialakult felfogás szerint az állatokat meg

kell hagyni természetes állapotukban, így nem sok reménnyel kecsegtette. Nagy örömünkre megmutatták nekünk a karanténban tartott okapikat. E szép és ritka állatok a zsiráf legközelebbi rokonai. A vesztegzár ideje alatt egymástól is el voltak különítve, míg be nem bizonyosodott, hogy fertőzéstől mentesek, és állatkertbe kerülhetnek, ahol a legértékesebb lakók közé számítanak. Az okapikat régebben nagyon nehéz volt fogságban tartani, míg fel nem fedezték, hogy gyógyíthatatlan fertőző betegségüket, amelyet a fogságban kapnak, a saját ürülékükben tenyésző élősdiek okozzák. A vadonban persze ritkán vagy sohasem lépnek trágyájukba, és ez magyarázza, hogy miért támadja meg elsősorban a fogságban élő állatokat ez a fertőző betegség. Mihelyt azonosították a parazitát, és kórokozó voltát megállapították, a gyógymódot is hamarosan megtalálták. Hazafelé vezető utunkon, karácsonytájt Benibe érkeztünk, és itt elhatároztuk, hogy felkeressük a kocsival alig néhány órányi távolságban fekvő Hoyo-barlangokat. Italt és csemegét vittünk magunkkal a karácsony megünneplésére, és egy keskeny ösvényen elindultunk az erdő felé. Régóta nem járhattak erre, és olyan hepehupás lett az út, hogy a Landrover alig tudott előrejutni. Már éppen vissza akartunk fordulni, amikor váratlanul gyönyörű rózsakertet és túlsó végében fehérre meszelt zsúpfedeles házat pillantottunk meg, amelyből bájos szőke nő bukkant elő minden képzeletet felülmúlóan rövid shortban, mellette pedig egy jóval idősebb férfi. Hogy ki lepődött meg jobban a másik láttán, ők-e vagy mi, nehéz lenne eldönteni. A kölcsönös bemutatkozás után meghívtak, hogy töltsük náluk a karácsonyt. Mr. Ruthcart sok éven át volt főgeológus Belga Kongóban, ő fedezte fel a Hoyo-barlangokat. Azt remélte, hogy lehetőség nyílik a barlangok mielőbbi teljes feltárására, de úgy látszik, sosem jutott elegendő pénz expedíció szervezésére, így csak nyugalomba vonulása után nyílt alkalma, hogy felkutassa a barlangokat. Hét barlangot talált, s bennük gazdag guanó- „lerakatot”, valamint kihalt állatok kövületeit. Amikor értékes felfedezése a belga kormányzat tudomására jutott, anyagi fedezetet nyújtottak a barlangok feltárására, de a második

világháború kitörése sajnálatos módon véget vetett e munkának. Mr. Ruthcart lebilincselően érdekes leírást adott a jóformán megközelíthetetlen barlangokról. A jól elrejtett bejáratok zöme magasan a föld jelenlegi szintje fölött nyílik. Ő is magas létrákat volt kénytelen használni, hogy elérje a végtelenül szűk bejárati nyílásokat. Benn hatalmas boltozatos üregeket talált, nagyrészt guanóval borítva. Későbbi kutatásai során egy tóra és több vízesésre bukkant. A barlangok különböző szinteken helyezkedtek el, és a Great Rift hegyláncba vezettek, de hogy mekkora távolságra, azt mindmáig nem tudják. Miután keresztben átszelte a guanorétegeket, hogy megállapíthassa azok mélységét, egy kihalt állatvilág megkövesedett maradványai kerültek napvilágra. Mr. Ruthcart néhány mintát Antwerpenbe küldött belőlük, ahol nagy érdeklődést keltettek. Hogy miként kerültek ezek az állatok a barlangokba, feltehetően mindaddig rejtély marad, amíg a Great Rift kőzetrétegeinek mozgását és gyűrődését jobban meg nem ismerik. Két barlangba vittek el bennünket. A villanyvilágítást időközben bevezették, így láthattuk a hasadékok és alagutak gigászi labirintusát; valahol a barlang mélyében vízesés morajlott. Jó volna tudni, vajon a tragikus kongói polgárháború óta feltárták-e a barlangokat, és hasznosítják-e értékeiket. 1946. április 17-én Oma csendesen elhunyt Seifenmühlében. Koporsóját parasztszekéren vitték a temetőbe. Családunkat addigra már minden vagyonától megfosztották. Traute és anyám Bécsben maradt, Dorle Angliában telepedett le, a többiek szétszóródtak a világban. A seifenmühlei völgyet végül Csehszlovákia legnagyobb víztárolója temette maga alá, s vele legboldogabb emlékeimet is. Többé nem mentem vissza a környékre – Seifenmühle szépségét érintetlenül akarom őrizni szívemben. Számos megbízást kaptam virágok festésére, sőt, korábbi festményeim egy részét is eladtam a múzeumnak. Következő szafárink a szomáliai határon fekvő Kolbióba vezetett. George itt olyan súlyosan megbetegedett vérhasban, hogy felülni

sem volt ereje, így amilyen gyorsan lehetett, a legközelebbi orvoshoz vittem, a tengerparton fekvő Malindiba. Hamarosan felépült, de mivel még pihenésre volt szüksége, elfogadtunk egy meghívást, hogy a ramazán-böjt végének megünneplésére maradjunk ott. Az arabok hagyományos ünnepi öltözékének pompája annyira elbűvölt, hogy megkértem a körzeti felügyelőt, próbáljon egy bennszülöttet találni, aki hajlandó modellt ülni. A portréfestésben nem volt gyakorlatom, épp ezért módfelett zavarba jöttem, amikor másnap Azan sejk, a liwali jelent meg. Mint a partvidéken élő arab közösség vallási vezetője és főbírája, nagy tiszteletben álló, fontos személyiség volt. Rémületem még csak fokozódott, amikor közölte, hogy nemrégiben egy ismert francia festő festette le. Haboztam, megmondjam-e neki, mennyire járatlan vagyok az arcképfestésben. Nem szóltam semmit, a pátriárkának azonban nem sok kellett hozzá, hogy rájöjjön tökéletes gyakorlatlanságomra, ám úriemberhez méltó módon, zokszó nélkül viselte a megpróbáltatást. Kísérletem eredménye nem volt éppen remekmű, de a képet azért mindmáig őrzöm. Aligha sejthettem még akkor, hogy előfutára lesz annak a hétszáz portrénak, amit hagyományos díszeikbe öltözött bennszülöttekről fogok festeni, és hogy hat esztendőt töltök majd isten háta mögötti helyeken e munkával. Malindiból teherautón mentünk George-dzsal a Boni erdőségbe. Ez a mintegy ötven kilométer széles ligetsáv párhuzamos a tengerpartnak Lamutól a szomáliai határig terjedő szakaszával. Kocsinknak utat kellett vágnia a vadakban és orvvadászokban bővelkedő ingoványos területen. Miután George végzett feladatával, a vadorzókkal kapcsolatos ügyekkel, továbbmentünk a határtól pár kilométerre fekvő Kiungába, e kicsiny, tengerparti halászfaluba. Az érkezésünk utáni napon hatalmas esőzés indult meg, s emiatt néhány hétig ottrekedtünk. Szerencsére magunkkal hoztuk szigonypuskánkat meg búvárszemüvegünket, így számos koralltelepet fedezhettünk fel, ahol jóval több faját láttam a „mesebeli” halaknak, mint Port Sudanban. Tudtam, hogy ha kikerülnek a vízből, perceken belül elveszítik színeik szivárványos pompáját, ezért festékdobozomat a tengerben levő sziklaháthoz vittem, és lavórba helyezve a frissen kifogott halakat, nagy sietve

színes vázlatot készítettem róluk. Később a parton aprólékosan kidolgozott akvarellt festettem a vázlatokról. Ezután sóban konzerváltam, majd a nairobi múzeumba vittem a halakat, ahol gipszmásolatot készítettek róluk. Mombasa városa nyolcvanat vásárolt meg ezekből a festményekből, azzal a céllal, hogy az ezután létesítendő Tengermúzeumban kiállítsa őket. Mire a múzeum megnyílt, képeim nagy részét, köztük a sziklaháton festett korallhalról készült egyetlen ábrázolást, sajnálatos módon ellopták. Ez idő tájt beteg voltam, levertség lett úrrá rajtam, s végül elhatároztam, hogy Londonba utazom gyógykezelésre. Úgy terveztem, hogy ottlétem alatt elefántcsont sakkfigurák faragásával töltöm az estéket. A gyalogok afrikai fiúkat és lányokat ábrázoltak volna, a király meg a királynő látványos fejdíszt viselő afrikai előkelőségeket, a lófigurák zsiráfokat, a bástyák fallikus totemeket. A Vadvédelmi Központtól elefántcsont-hulladékot vásároltunk, amit különböző méretű darabokra fűrészeltem szét. Amíg a hajójegyre vártam, portrékat festettem a szafárikon látott bennszülöttekről, azzal a szándékkal, hogy a sakkfigurák modelljeinek használom majd őket. Útban Anglia felé megismerkedtem egyik útitársammal, aki Afrika távoli tájainak lakói iránt érdeklődött. Megmutattam neki rajzaimat. Azt javasolta, hogy érkezésem után vigyem el Michael Huxleyhoz, az angol Geographical Magazine szerkesztőjéhez. Meglepetésemre a szerkesztő felkért, hogy írjak egy cikket, amelyet képeimmel fognak illusztrálni. Minthogy írói gyakorlattal nemigen rendelkeztem, indítványoztam, hogy Alys Reece-t bízzák meg a szöveg megírásával. Közös munkánk később megjelent a folyóiratban. Angliában Susi Jeans és a férje, Sir James meghívott, hogy látogassak el hozzájuk. A velem egykorú Susi régi barátnőm volt még Bécsből. Mint kiváló orgonista, Bécsben, Párizsban, Londonban hangversenyezett. Sir James is játszott orgonán, kikapcsolódást jelentett ez számára matematikai, fizikai, csillagászati kutatásai közepette. A harminc év korkülönbség ellenére Susi és James igen boldog házasságban éltek három kisgyermekükkel Box Hillen, egy

körülbelül harmincholdas parkkal körülvett nagy házban. Susi meg én ugyanabban a hónapban mentünk férjhez, de Sir Jamesszel mindeddig nem találkoztam. Időközben olvastam egyik-másik könyvét, és most mélységes tisztelettel néztem fel rá. A megérkezésemet követő napon reggelizés közben sokat beszélt Box Hillről – megtudtam, hogy errefelé vezetett a középkori zarándokok fő útvonala, sőt, a második világháború idején sokan azt gyanították, hogy az Anglia megszállására induló németek is itt vonulnak majd el. A házat akkoriban a honvédelmi minisztérium foglalta le, és James csak mostanában költözött vissza. Személyzetük még nem volt, de a nagy tudós készségesen segített nekünk a reggeli edény elmosogatásában és egyéb házi munkákban. Délután Susi orgonajátékát hallgattuk, aki újabb szólóestre készült. Orgonája – James ajándéka – a lipcsei Bach-orgona másolata volt, az egyetlen, amely az eredeti hangszerről készült. James felesége mögött állt, és boldogságtól sugárzó arccal hallgatta annak Scarlatti-játékát. Később befutott egy csomó barátjuk, és csembaló, klavikord, zongora mellé ülve közös muzsikálásba fogtak. Élvezetes délután volt. A vendégek távozása után Susi fölment az emeletre, hogy lefektesse a gyerekeket, én pedig az orgonának támaszkodó Jamesszel beszélgettem. Egyszerre csak elfehéredett az arca, és lélegzetért kapkodott. Bontsa ki a gallérját, mondtam, majd egy székhez támogattam, és felrohantam Susiért. Tudtam, hogy Jamesnek angina pectorisa van, és ha rohamot kap, Susi szokott neki injekciót adni. Ezúttal későn érkezett. James abban a pillanatban halt meg, amikor ő a szobába lépett. Egyikünk sem került még soha ilyen közel a halálhoz. A következő órákban James arcát valami különös belső sugárzás árasztotta el, amely érzésem szerint műveinél is jobban kifejezésre juttatta szellemének nagyságát. A napégette síkságokon, Afrikában gyakran láttam állati tetemeket, csontvázakat, és elfogadtam a tényt, hogy a halál nem más, mint a szerves anyag visszajuttatása a körfolyamatba. Ám most, amikor láttam, hogy miként képes egy nagy elme a porhüvelyét átszellemíteni, úgy éreztem, közelebb kerültem az életből a halálba való átmenet magasztos jellegének megértéséhez.

Akkora hatást gyakorolt rám ez az élmény, hogy indítványoztam Susinak, készíttessen halotti maszkot Jamesről. Ma is a zeneszobájában őrzi. Pár hét múlva visszatértem Londonba, és a pszichoanalitikusom közelében béreltem szobát. Hosszú időt töltöttem képtárakban, de minden igyekezetem ellenére sem tudtam megérteni a szürrealista művészetet. Augustus John és Bernard Shaw egyik élő kortársa talán segíthet rajtam, biztattam magam, és felkerestem Dame Ethel Walkert. A törékeny, öreg hölgy Chelsea-ben élt, egyetlen szobában. A falakat pompásabbnál pompásabb képei borították. Kérdésemre, hogy mit szándékozik velük csinálni, megvonta a vállát, és azt felelte, hogy akár a takarítónőjére is hagyhatja. Bár nagyon szegény volt, egyetlen képétől sem akart megválni. Halála után jó néhány a Tate Gallery tulajdonába került. Dame Ethel kért, hogy máskor is látogassam meg, és legközelebbi ottlétemkor összeismertetett a Slade-akadémia igazgatójával. Az végignézte afrikai bennszülöttekről készült képeimet, és miután megtudta, milyen rövid ideig maradok Angliában, s mennyire szeretnék a Slade-re beiratkozni, soron kívül felvett. Ceruzarajzok készítése antik oszlopfőkről nem jelentett különösebb gyönyörűséget számomra, így kis idő múltán fogtam a festőállványomat, és arcátlanul bemerészkedtem a leghaladóbb csoportba, az élő modellt rajzolók közé. Beszivárgási taktikám sikere módfelett meglepett, hiszen senki előtt nem lehetett kétséges, hogy kezdő vagyok. Mégis befogadtak, és ez jelentős előrehaladást eredményezett tanulmányaimban. Londonból Bécs felé menet Zürichben megszakítottam az utamat, hogy a Du képes folyóirat főszerkesztőjét, Dr. Walter Cortit felkeressem. Néhány virágfestményemet akarta látni, hogy egy Kenyáról szóló cikk illusztrálásához felhasználja. Érdekes estét töltöttem vele, amikor is kifejtette azt a meggyőződését, hogy véget kell vetni a háborúknak, és hogy a különböző népek közötti gyűlölködés és előítélet megszüntetésével lehetőség nyílnék egy kozmopolita nemzedék felnevelésére. Neki személy szerint az volt a szándéka, hogy olyan hadiárvákat nevel fel, akiknek a szülei egymással szemben álló oldalakon harcoltak. A gyerekek együtt élnek, tanulnak mindaddig, amíg életpályát nem választanak. A

svájci kormány támogatta kísérletét, és más országok is segítségére voltak. Hogy alkalmat adjon neveltjeinek más földrészekről származó tárgyak megismerésére, és ily módon tágítsa érdeklődési körüket, megkért, hogy küldjek neki kagylókat, tarajossültüskéket s más efféléket, sőt afrikai gyerekek készítette apró játékszereket is. Természetesen boldogan küldtem minden olyasmit, ami ösztönzést ad, és megmozgatja a gyermekek képzeletét, s bőséges jutalmat jelentettek számomra a tőlük érkezett hálálkodó levelek. Bécset ez idő tájt a szövetséges hatalmak – Anglia, Franciaország és a Szovjetunió – tartották megszállva, és nagyon nehezen lehetett beutazási engedélyt szerezni. Néhány hetes várakozás után, mialatt Innsbruck közelében síeltem, és újra meg újra telefonáltam a brit nagykövetségre, tizenöt napra szóló engedélyt kaptam, hogy családomat meglátogathassam. A bécsi vonaton egyedül ültem egy másodosztályú fülkében, míg a folyosón összezsúfolódva szorongtak az osztrák utasok. Néhány idősebbnek felkínáltam az üres helyeket. A véletlen különös játékából két régi barátomat ismertem fel az útitársak között – mindkettő feleségül kért, úgy tizenöt évvel azelőtt. Változatlanul kedvesek, rokonszenvesek voltak, mégsem sajnáltam, hogy annak idején kikosaraztam őket – most még kevesebb közös gondolatunk volt, mint azelőtt. Traute és a barátaim virággal vártak a pályaudvaron. Egyenesen a Stephanskirche tornyába mentünk fel, ahonnan még soha nem láttam a várost. Szegény Bécs! Alig tudtam visszafojtani könnyeimet, amikor megpillantottam a szétbombázott belvárost, a romokkal eltorlaszolt utcákat és a sok nevezetes épület helyén tátongó űrt. Ezután anyámhoz látogattunk el, aki időközben nagyon megöregedett, lesoványodott. A rajta levő ruhát már tizenöt év előttről ismertem. Beültettük a kocsiba, hogy együtt nézzünk szét a városban. A lakosság közül sokan feketepiacból éltek, hogy szűkre szabott élelmiszeradagjukat pótolják. Megvesztegetés, korrupció váltotta fel a háború előtti Bécs varázsos hangulatát. Amikor tartózkodási engedélyem lejárt, mélységesen leverten tértem vissza Kenyába.

8 Festő-expedíciókon George Nairobiban várt rám, és egyenesen arra a farmra vitt, amit fivérével, Terence-szel együtt örökölt. Százholdas kávéültetvény vette körül a kőépületet, amelyben Pippin asztalhoz láncolva fogadott. Megdöbbentem, mennyire megváltozott. Jókedvének nyomát sem tudtam felfedezni, amikor hozzám vánszorgott, hogy üdvözöljön. Hetekbe telt, míg régi kedélye visszatért, de duetteket soha többé nem énekelt velem. A farm Limuruban volt, huszonöt kilométerre Nairobitól. Sem George, sem Terence nem szeretett város közelében élni, úgyhogy szívesen megváltak örökségüktől, mikor az állam kiigényelte, jóllehet egy névleges összeget kaptak csupán kártérítés fejében. George tudta, mennyire lelkesedem a szafárikért, ellenőrző munkáját ezért az Északi Határkörzet legészakibb területére összpontosította. Hosszú időszakokon át voltunk egyedül, egy ízben nyolc teljes hónapig egyetlen európaival sem találkoztunk. Festettem, rovarokat, kövületeket, apró hüllőket és rágcsálókat gyűjtöttem a nairobi múzeum számára, s különféle, ismeretlen fajtákhoz tartozó lepkékkel láttam el a rovartani osztályt. Ezeket úgy fogtam, hogy sötétedés után vizet tettem ki a sátor elé egy mosdótálba, és lámpát állítottam bele. E módszer egyrészt azzal az előnnyel járt, hogy a fényre a környék összes pilléje odagyűlt, és belehullott a vízbe, ahol összeszedhettem őket, másrészt sátraink mentesültek tőlük. Ekkoriban jöttem rá, hogy víztelen területeken miként jutnak hozzá az orrszarvúak a szervezetük számára szükséges sóhoz. Marsabit mellett, egy feltárt barlang falán karcolások nyomait fedeztük fel olyan magasságig, ameddig a sós sziklát nyalogató orrszarvúak tülke felért. George eközben orvvadászokkal bajlódott, a vízlelő-helyek miatt kirobbant heves törzsi összeütközésekben bíráskodott, lépfene, marhavész, száj- és körömfájás leküzdésében segített. A Vadvédelmi Felügyelőség tagjai közül egyedül neki voltak saját öszvérei és szamarai, amelyeket hosszú karavánutakra idomított.

Jórészt ennek köszönhetem, hogy útjaira elkísérhettem. Minthogy rajtam kívül nem járt nő az Északi Határkörzet e legtávolabbi tájain, gyakran kérdezték tőlem, nem nélkülözöm-e a társaságot, az otthon kényelmét. Nomád életünk oly mérhetetlenül sok érdekességet, annyi kárpótlást nyújtott számomra, hogy nemigen jutott időm a társaság hiányán búslakodni. Egyetlen dolgot nélkülöztem csupán – a zenét. Isiolóban volt egy kis pianínóm, amelyet a képeim eladásából származó pénzből vettem, és gondosan óvtam a trópusi klíma ártalmaitól. Jó lett volna persze nyakig merülni egy kád meleg vízbe; fél lábbal a kempinglavorban állva mosakodni – szegényes pótlék volt csupán. Folytonosan úton voltunk, mert vagy kifogyott az élelmiszerkészletünk, vagy George szedett össze annyi orvvadászt, hogy Isiolóba kellett szállítani őket. Rövid ott-tartózkodásunk alatt mindig nyitva állt házunk a vendégek előtt, ami legfeljebb állandó pénzhiányunk miatt okozott némi kis gondot. A Vadvédelmi Felügyelőség alkalmazottait minden kormány- vagy állami tisztviselőnél rosszabbul fizették, jóllehet a kormányzóság legjövedelmezőbb intézménye volt. Szűkös anyagi lehetőségeink ellenére, minden rendű és rangú ember megfordult nálunk – tudósok, vadászok, filmrendezők, akik tanácsot kértek George-tól, hol lelhetnek vadállatokra. A filmesek egyik csoportja pánikszerűen menekülő elefántokról akart felvételt készíteni anélkül, hogy túlságosan felzaklatnák az állatokat. George szárított oroszlánbőrt adott nekik az ellenőrző körutakon begyűjtött készletből, azzal az utasítással, hogy lobogtassák az elefántok előtt. Az eredmény nem is maradt el. Egyik reggel mulatságos eset történt. Három torzonborz külsejű férfi kukucskált be a nappalinkba, mintha csak vendégségbe jöttek volna. Én még pongyolában vártam George-ot reggelire (aki rendszerint már kora reggel az irodájában töltött egy órát). Közöltem a jövevényekkel, hogy ez magánlakás, és ha a férjemet keresik, menjenek a hivatalába. E pillanatban jelent meg George, és meglehetősen morcos pillantást vetve rám, bemutatta az Egyesült Államok igazságügyminiszterét és két munkatársát, akiket meghívott reggelire.

Barátainkat, jó ismerőseinket gyakran invitáltuk meg ebédre, vacsorára, és a néhány órára tervezett látogatás sokszor hetekig tartott, minthogy vendégeink elhatározták, hogy csatlakoznak expedícióinkhoz. Mindig tartottam magamnál néhány fából készült tevekolompot és más olyan apróságot, amit barátaink hiába kerestek volna ajándékboltokban, és ugyanakkor minden kötelezettség nélkül elfogadhattak. Kiterjedt baráti, ismeretségi körünk nagyjából két csoportra oszlott: azokra, akik oly mértékben rabjai voltak az üzleti és társadalmi élet merev szabályainak, hogy nem tudtak beilleszkedni a hirtelen változásokkal, rögtönzésekkel teli életmódba, s hamarosan visszakívánkoztak otthonuk biztonságába. A másik csoportot az ellenkező véglet jellemezte: csalódásokkal, kudarcokkal teli élet után most gátlásoktól mentesen, szinte mámorosan élvezték a váratlan szabadságot. Mindkét társaság szempontjait méltányoltam, de szívem a „vademberekhez” húzott. Ekkoriban át kellett költöznünk a kormányzóság tulajdonában levő házból egy új lakhelyre, amely mindössze öt kilométerre volt a hivatali központtól. Mivel kevés pénz állt rendelkezésre, George és fivére, Terence felajánlották, hogy segítenek a ház építésében. A vállalkozás olyan nagyszerűen sikerült, hogy Terence-nek állást kínáltak a kormányzóság építésügyi osztályán. Ő azonban nem fogadta el. Helyi kőből épült új otthonunkat patkó alakban vették körül a hegyek, alattunk pedig az Isiolótól északra elterülő hatalmas síkság húzódott a végtelenbe. A ház számunkra elég tágas volt, de vendégeinknek be kellett érniük a sátrakkal. 1948 márciusában George-nak fel kellett mennie északra, az etiópiai határra, hogy véget vessen a fontos vízlelőhelyek körüli rajtaütéseknek. Attól tartottak, hogy ez az akció törzsi háborút robbanthat ki, s emiatt nem mehettem vele. Hogy kitöltsem az időmet, egy svéd expedícióhoz csatlakoztam, amelyik épp akkor érkezett Kenyába, azzal a céllal, hogy Kelet-Afrika, Ruanda Urundi és Belga Kongó növény- és állatvilágát tanulmányozza. A Kenya és a Kilimandzsáró növényeiről készült festményeim után nagyon szerettem volna a Ruwenzori-hegylánc és az Elgon-hegység flóráját is megörökíteni.

Az expedíció vezetője Dr. Ake Holm volt, a világhírű pókszakértő, és a botanikus Dr. Olaf Hedberg. Mindketten az uppsalai egyetemről jöttek, az expedíció többi tagja Svédország különböző részeiről. A Ruwenzori félig Ugandához, félig Kongóhoz tartozik. Akkoriban nehéz volt engedélyt kapni, hogy a lankásabb kongói oldalról közelítsük meg, így kénytelenek voltunk teherhordókat fogadni, és a fölöttébb meredek, erdő borította ugandai oldalon nekivágni a hegynek. Míg a teherhordók felszerelésére és elosztására vártunk, figyelmemet néhány pigmeus kötötte le, akik átmenetileg az itteni bantu négerek között éltek. Egy férfit és egy asszonyt le is festettem. Gondolkodóba ejtett, hogy a nők ugyanolyan nyakláncot viselnek, mint a gabra asszonyok, holott a gabrák hamiták, és innen több száz mérföldnyire élnek. A Nairobi közelében megtelepedett vakamba nők, akik bantu négerek, szintén hasonló nyakláncot hordanak. Azon tűnődtem, vajon nem valamilyen rég feledésbe merült törzsi vándorlás bizonyítéka-e ez, melynek során kicserélhették vagy lemásolhatták egymás ékszereit. A Ruwenzori arról híres, hogy ott az év háromszázhatvanöt napján esik az eső. Hamarosan mi is alátámaszthattuk ezt a megállapítást. Hegymászás közben nemcsak a hóhatárról lezúduló jeges folyókon kellett átgázolnunk, hanem nap nap után bőrig is áztunk. Legjobban a teherhordókat sajnáltuk, amúgy is nehéz málnájuk átitatódott vízzel, és még súlyosabb lett. Minél magasabbra értünk, annál spongyaszerűbbé vált a földet borító moha, és a fák mohos ágaikkal s az ágak közt lecsüngő zuzmóval zöld plüssmackókra emlékeztettek. Amint az ingoványos terepre értünk, még lassabban haladtunk. Szilárd talajt egyedül a magas zsombékcsomók biztosítottak a lábunk alatt, úgyhogy egyikről a másikra kellett átugranunk, ha nem akartuk a bűzös mocsárban végezni. A nehéz csomagokkal megrakott szerencsétlen málhahordóknak még nagyobb gyötrelmet jelenthetett ez az útszakasz. Egyedül annak örültem, hogy Pippint a barátaimnál hagytam. A „Bigo” lápon ütöttünk tábort, ahonnan a Ruwenzori-vonulat hat hegye közül négynek láthattuk a csillogó gleccserjeit. Szerencsére közben az idő kitisztult, úgyhogy bőven gyűjthettünk növényeket a

kékesszínű jég szomszédságában kihajtott óriáslobéliák és üstökösfák között. A Ruwenzori legmagasabb csúcsa 5000 méteres, de könnyebben fel lehet rá jutni, mint a Kenya-hegyre. Ake – legnagyobb örömére – egy jégen élő pókfajtát fedezett fel. Jómagam sohasem vonzódtam a pókokhoz – túl sok a lábuk. Hálóikat viszont gyakorta megcsodáltam, különösen hajnalonként, amikor a szálakban fennakadt harmatcseppek kristályként csillognak a kelő nap fényében. Ake mikroszkóp alatt megmutatott néhány pókot, és ekkor jöttem rá, milyen tökéletes felépítésű és bársonyos a testük. Egypárat nagyítóüveggel lefestettem, de nagyon megerőltettem vele a szememet. Emlősök közül csak szirti borzot és kisebb rágcsálókat láttunk, ámbár 4500 méter magasságban leopárdnyomra is bukkantunk. Március 9-e és április 18-a között jobbára ragyogó volt az idő ott fenn, magasan a felhőtenger fölött, amelyen szinte lebegni látszottak a hegycsúcsok és a mocsaras ingoványok. Míg a nap sütött, kellemesen meleg volt, de az éj leszálltával úgy lehűlt a levegő, hogy még a pálinka és a forróvizes palackok sem segítettek; majd megfagytunk kicsiny sátrainkban. Kedvelem a bort, de a töményet nem szeretem. Az Északi Határvidéken kénytelen voltam sört inni, mert a forró égövön az izzadás oly nagymértékű folyadékveszteséggel jár, hogy ha azt kellő mennyiségű borral pótolnánk – tömény italokról nem is beszélve –, súlyos következményeket idéznének elő. Ám itt, a Ruwenzori kegyetlenül hideg éjszakáin, igazi pezsdítőszerként hatott a pálinka. A hagyományos svéd szokás, hogy véget nem érő pohárköszöntők után kóstolják meg a testet-lelket melegítő italt, nagyban hozzájárult barátságunk elmélyítéséhez. Oly sok lebilincselően érdekes foglalatosságot találtunk, hogy mindannyian szomorkodtunk, amikor elérkezett az indulás ideje. De mire a csomagolást befejeztük, megváltozott az időjárás, és olyan erős hóvihar tombolt, hogy a látótávolság szinte nullára csökkent. Vezetőt fogadtunk, és elindultunk, abban bízva, hogy a málhahordozók vezetőjének a dolgát megkönnyíti majd, ha a nyomunkban haladhat. Lassan nyomultunk előre, folyvást kiáltozva, hogy el ne veszítsük a kapcsolatot a másik csoporttal. A normális körülmények között is nehezen járható terep a hóviharban szinte

elviselhetetlenné vált. Gyakran húsz-huszonöt méter mélységbe szakadó, mohafedte, síkos sziklák tetején kellett átcsúszkálnunk. Mi még csak végigszánkóztunk rajtuk valahogy, de aggodalommal gondoltunk a súlyos csomagokkal megrakott málhahordókra, akikkel most már minden kapcsolatot elvesztettünk. Vezetőnk azt javasolta, hogy egy szirt felé menjünk tovább, amelynek menedékében eltölthetjük az éjszakát, és ahol remélhetőleg a másik vezető is utolér bennünket. Néhány órás csúszkálás-bukdácsolás után oda is értünk. Valamiféle kényelmes barlangban reménykedtem, de csalódottan kellett tudomásul vennem, hogy egy keskeny sziklakiszögellésen kell éjszakáznunk, amely mindössze két méter széles, tizenöt méter hosszú, és meredek sziklafalban folytatódik lefelé, egy száz méter mélységben dübörgő folyóig. Tüzet raktunk a vizes fűvel, átázott ruhánkban melléje kuporodtunk, és aggódva vártuk a málhahordók jeladását. Éjfél után távoli kiáltásokat hallottunk. Zseblámpáinkkal a hangok irányába világítottunk, és mérhetetlenül megkönnyebbültünk, látva, hogy a teherhordók egymás után támolyognak fel a kiugró párkányra, ahol ledobták súlyos csomagjaikat. Kegyetlenül nehéz megpróbáltatásuk ellenére a legnagyobb barátságban váltunk el másnap, mert a derék fickók boldogan vették tudomásul, hogy az utazás emlékére megtarthatják a takarókat és a bakancsokat. A svédek csoportja ezután feloszlott. A társaság tagjai szétszéledtek, csak Ake, Olaf meg jómagam tértünk vissza Kenyába, hogy az Elgon-hegységben folytassuk kutatásainkat. Amikor ott lakó barátainkat, akiknél Pippint hagytam, felkerestük, örömmel láttam, hogy kutyám egészséges és jókedvű. Hosszú időt töltöttünk már együtt jóban-rosszban, és rendkívüli módon ragaszkodtunk egymáshoz. Amikor észrevette, hogy újabb utazásra készülök, egy pillanatra sem moccant el mellőlem, és ezúttal megvolt az elégtétele, hogy velünk jöhet. Ez idáig körülbelül hétszáz növényt örökítettem meg, amiből az alpesi flóra s a virágzó fák festése jelentette a legérdekesebb munkát számomra. Elhatároztam, hogy ha kiegészítettem képgyűjteményemet az Elgon növényeivel, hagyományos viseletű afrikaiakról fogok portrékat festeni, amíg még egyáltalán lehetséges olyan bennszülötteket találni, akik hiteles díszeket viselnek. A

teherhordók összegyűjtése eltartott egy ideig, s ezalatt Ake és Olaf társaságában északra, a 160 kilométernyire fekvő Kacheliba felé indultam, olyan területre, ahová kevesen látogatnak el. Egyik reggel két kadam törzsbeli férfi tért be táborunkba. A kezükben tartott dárdát és remekmívű fejdíszüket nem számítva, meztelenek voltak. E magas, karcsú nílusi hamiták számára szemmel láthatóan újszerű élményt jelentett, hogy idegenekkel találkoztak. Egyikük különösen lenyűgöző fejdíszt viselt: haj, faggyú és kékes színű agyag keverékéből tapasztott kontyot, amely kámzsaszerűen kiszélesedve, beborította a vállát, és egészen a háta közepéig ért. Szárított tehéntőgyből készült apró tokokba dugott strucctollak ékesítették. E tokokat akkor illesztették bele a sárba, amikor az még nem keményedett meg. A tollak jelezték az illető rangját, életkorát és harcosi mivoltát. Társának fejdísze vastag karikába font tollkoronára emlékeztetett, olyan mintázattal, amilyet azóta sem láttam. Szemünkkel, kézmozdulatokkal próbáltuk megértetni magunkat, de a két férfi tüstént felfogta miről van szó, és mindketten beleegyeztek, hogy portrét fessek és fényképfelvételt készítsek róluk. Viszonzásként dohányt és pénzt kaptak. Következő programként az Uganda és Kenya határán emelkedő Elgon megmászását terveztük. Ez a 4200 méter magas, kialudt tűzhányó páratlan alpesi flórájáról ismert. Bambuszerdőkön keresztül könnyen feljutottunk egészen a kráter pereméig, ahonnan lepillanthattunk a néhány kilométer széles kráterfenékre. Kicsiny sziget emelkedett a közepén, egyik oldalon egy forró vizű forrás, másikon az ott eredő Turkwell folyó határolta. Ideális táborhelynek látszott, megindultunk hát lefelé. Ha hideg estéken fázott a lábunk, a bugyborékoló vízben áztattuk, amikor meg frissítő italra vágytunk, a hideg forrásból ittunk. Pippin élvezte a melegen csörgedező patakot, de napnyugtával a sátramban keresett menedéket a bivalyok és egyéb vadállatok elől, melyek odajártak éjszakánként inni. Az Elgonon töltött három hét alatt sok, számomra ismeretlen növényt találtam és festettem, s eközben Olaf segítségével nagymértékben növeltem botanikai ismereteimet.

Amikor svéd barátaimtól elváltam, még mindig maradt időm George visszatéréséig. A kitalei körzeti biztos közbenjárására meghívást kaptam Kelet-Suk közigazgatási központjába, Kapenguriába, ahol a mezőgazdasági felügyelő és a körzeti biztos készségesen szereztek modelleket a számomra. A suk nyelvet nem ismertem, ezért úgy próbáltam kapcsolatot teremteni modelljeimmel, hogy magam elé ültettem őket, és a szemükbe néztem. Nyilván nemigen találkoztak még idegenekkel, s szőke hajam, kék szemem éppoly nyugtalan kíváncsiságot ébresztett bennük, mint bennem az ő külsejük. Nagyfokú félénkségük ellenére a nőkkel könnyebben boldogultam, mint a férfiakkal, akik tolakodóan kíváncsiskodtak, és hajlamosak voltak félremagyarázni csodálatomat hajviseletük iránt. Később a Kapenguria közelében élő elgeyóknál is festettem portrékat. Műtermem a körzeti biztos hivatala mellett volt, s így lehetőségem nyílt, hogy a nap mint nap ott várakozó tömegből szemeljek ki modelleket. Első választottam, egy helybeli törzsfőnök, kék majom-prémből készült gyönyörű köpenyt viselt. Addigra már úgy fellelkesített a portréfestés, hogy mind az ötven főtörzset meg akartam örökíteni, és lehetőség szerint az ötvenkét altörzs néhány tagját is. Mindehhez George hozzájárulása kellett, hogy időmet közte és festőexpedícióim között oszthassam meg, és ő beleegyezett. A következő lépés egy autó beszerzése volt, mivel festőkellékeimmel nem tudtam autóbuszra szállni. Kevéske pénzemből vettem egy használt furgont, amelybe festőszerszámaimon kívül kempingfelszerelésem is belefért. Fölöttébb büszke voltam életem első kocsijára, de alighogy elindultam, sűrű füstfelhőket bocsátott ki magából, és attól tartottam, bármely pillanatban felrobbanhat. Nem hittem, hogy még egyszer beleülhetek, de megreparálták, egy ideig működött is, úgyhogy több közigazgatási állomáshelyet felkereshettem. Minél több afrikait festettem meg hagyományos viseletében, annál jobban tudatára ébredtem, milyen fontos, hogy gyorsan eltűnő kultúrájukat megörökítsük. Életem e most megnyíló szakaszában sok mindent megtudtam a bonyolult törzsi szokásokról, és szemtanúja lehettem, miként alakul át régi életmódjuk nyugati hatásra új életformává. A bennszülöttek

életének legfontosabb és egyben legtitokzatosabb része a körülmetélés szertartása volt. Az egyes törzsek szokásainak megfelelően, a körülmetélés csoportosan vagy egyénenként történt. A nemi szerven végrehajtott műtét csupán jelentéktelen részét alkotta a szertartásnak, jóllehet a felavatandó önuralmának és bátorságának próbaköve volt. Az aktust követő elzárkózás a világtól az, amit az egyén jellemformálása szempontjából döntő fontosságúnak ítéltek. Ebben az időszakban, amely néhány héttől olykor két esztendeig is terjedhet, senkivel sem beszélhet az avatandó, nem számítva nevelőjét, aki a rá váró törzsi kötelességekre készíti fel. Szerencsémre úgy adódott, hogy találkozhattam a njemps törzs két körülmetélt, avatásra készülő tagjával. Fehér nőt nyilván még sohasem láttak, és a kíváncsiságtól hajtva beleegyeztek, hogy modellt üljenek arcképükhöz. E festmények később hasznos eszköznek bizonyultak, valahányszor vonakodó törzsfőket kellett meggyőznöm, hogy munkám egyetlen célja a hagyományos szokások megörökítése a jövő nemzedékek számára, akik enélkül talán mit sem tudnának a régi hagyományokról. Ahhoz viszont, hogy Kenya valamennyi törzsét megörökítsem, a kormány támogatására is szükségem volt. Ismét mellém szegődött a szerencse: megismerkedtem a szociálpolitikai biztossal, megmutattam neki képeimet, és beszámoltam terveimről. Olyan érdeklődés támadt benne, hogy Nairobiba vitte képeimet, és bemutatta a kormány tagjainak. Az eredmény egy szerződés volt, amelyet 1949. február 14-én írtam alá. E megállapodás értelmében húsz olyan törzsről kellett portrékat festenem, amelyek köztudomásúan kezdtek felhagyni törzsi szertartásaikkal és az ezeket jelképező díszek viselésével. Tizennyolc hónap állt rendelkezésemre a portrék elkészítésére – mondta ki a szerződés. Erre az időtartamra ezer fontot utalnak ki összes költségem fedezésére, a benzin kivételével. A sorra kerülő körzet ügyintézőjét három héttel odautazásom előtt értesítenem kell, hogy összehívhassák és tájékoztassák érkezésemről mindazokat a bennszülötteket, akik eredeti népviselettel rendelkeznek. Minden egyes településen tolmáccsal és rendőri védőkísérettel látnak el. A modellek kiválasztása után a törzsfővel állapodom meg a pénzösszegben és az időpontban, amikor a modellnek a táboromba

kell jönnie. Sokan messze laktak, úgyhogy pontos programot kellett kidolgoznunk. Az időérzék azonban nem túl erős oldaluk az afrikaiaknak, egy-két napi várakozásra mindig számítanom kellett, míg a modellem előkerült, ami óhatatlanul felborította a sorrendet. Két napot ütemeztem be egy-egy arckép festésére, és hogy tartani tudjam a tempót, nemegyszer kénytelen voltam sebtében megfesteni az arcvonásokat, vázlatosan rajzoltam meg a sokféle díszt, és foltokban raktam fel a festékmintát a vázlathoz. Majd sötétedés után, petróleumlámpa fényénél a díszek minden részletét kidolgoztam. Hamarosan rájöttem, hogy az idősebbek ismerik a díszek jelképrendszerét, amely tájékoztatást nyújt viselőjének társadalmi rangjáról és életének eseményeiről. E díszekből megállapíthatta a hozzáértő, hogy az illető fiatalember körülmetélt-e vagy sem, kiálltae a felavatási próbát, közvetlenül házasságkötés előtt áll-e, hány esztendős, mi a foglalkozása. Harcosnak, ördögűzőnek, varázslónak, körülmetélőnek, látnoknak, kovácsnak, fazekasnak, bírónak, elöljárónak – mindnek megvoltak a maga egyéni díszei, csakúgy, mint az öregasszonyoknak és a meddő nőknek. Minden egyes modellemet kikérdeztem a díszek felől. Több egyező választ szilárd alapnak tekintettem munkámhoz, de ha az emberek ellentmondtak egymásnak, bármennyire festői volt a külsejük, nem rajzoltam le őket. Szomorúan tapasztaltam, hogy a fiatalok egyáltalán nem érdeklődnek hagyományos kultúrájuk iránt, inkább szégyennek tartják a díszek viselését. E jelenségért főként a misszionáriusokat hibáztathatjuk, akik elsőként kezdték ugyan terjeszteni a műveltséget az afrikaiak között, de ezzel párhuzamosan kiirtották mindazt, amit barbár szokásnak tartottak, nem ismerve fel, hogy a kultúra a népek vallásából, történelméből és éghajlati viszonyaiból fakad. E magányos hetek alatt nagyszerű társra találtam Pippinben. Ausztriában is mindig volt kutyám, de azon osztoznom kellett a családdal. Pippinnel más volt a helyzet, ő egyedül az én személyes barátom volt. Nagyban segített a modellek szórakoztatásában is, akik érdeklődéssel figyelték, mivel cairn terriert még sohasem láttak. Amikor már hónapok óta festettem a portrékat, kiderült, hogy sokkal több törzs hagy fel régi létformájával, utánozza a nyugati

életmódot, s nyilván hagyományos díszeit sem viseli, mint amennyit a kormányzóság számon tart. Megállapodtunk tehát, hogy a körzeti felügyelő segítségével kiválasztom azokat a törzseket, amelyeket fel kell venni még a listára. Ez nyilván növeli munkámat s annak időtartamát, következésképp több pénzt igényel. Mivel bíztam benne, hogy ilyen fontos dologról lévén szó, előbb-utóbb gondoskodnak az anyagi eszközökről, s mivel meggyőződésem szerint ez volt az utolsó alkalom, hogy megörökítsük – legalábbis képekben – e páratlan törzsi kultúrákat, úgy határoztam, hogy még ha takarékoskodnom kell is a létszükségleti cikkekkel, folytatom a munkát. A táplálkozást a munkavégzés puszta kellékének kezdtem tekinteni. Heteken keresztül tojáson, zöldségfélén és banánon éltem, a legolcsóbb élelmen, amit helyben beszerezhettem. Belemerültem a munkába, és gyakran csak akkor jutott eszembe, hogy hajnal óta semmit nem ettem, amikor az éhségtől megfájdult a fejem. Sokkal több gondot okozott Pippin etetése, minthogy húshoz, csontokhoz nehezen lehetett hozzájutni. Szerencsére, a bennszülöttek körében nagy népszerűségre tett szert, így mindig megtudtuk, hol vágnak állatot, és ilyenkor finom falatokhoz jutott. Ennek ellenére úgy vettem észre, nincs jó erőben, és többször az orra vére is elindult. Elvittem a legközelebbi állatorvoshoz Nyeribe, aki injekciókkal kezelte. Ez egy ideig segített is, de aztán újra elkezdődött az orrvérzés, az injekciózás hatástalan maradt, és láttam, hogy Pippin ereje mindinkább csökken. Ekkor a Kenya-hegy lábánál táboroztam, az Embu körzetben, ahol a táncairól híres mbere törzs tagjairól akartam portrékat festeni. Hatalmas dobok vad ritmusára nappalokon-éjszakákon át táncoltak akrobatikus mozdulatokkal. A törzsfőnök egy nádból-szalmából összerótt kunyhót kínált fel számomra, az egyetlen hűs helyet a fátlan síkságon. A körzet George vadvédelmi felügyelete alá tartozott, és így egyik hét végén váratlanul meglátogatott. Pippin addigra már úgy legyengült, hogy nem kísért el délutáni sétánkra, és éjszaka kimúlt. A gondviselés különös kegyelmének tűnt, hogy George éppen ott volt, és átsegített e szomorú órákon. Pirkadat előtt Pippint kivittük, és

egy fa alatt megástuk a sírját. Vele együtt magamból is eltemettem valamit – nehéz éveken át volt a társam, barátom. Másnap reggel George-nak vissza kellett indulnia. A következő napokon olyan letört voltam, hogy ecsetet sem tudtam a kezembe venni. Ekkor váratlanul egy vadőr érkezett, aki egy szerválkölyköt hozott magával. Elhagyottan találták az úton, és George elküldte. Akkora volt, mint egy kismacska, és annyira elbűvölő, hogy rögvest a szívembe zártam, de Pippint nem tudta pótolni. Amikor a mbereknél befejeztem a munkát, George értem jött, hogy segítsen a csomagolásban, és elkísérjen a listámon szereplő legközelebbi törzshöz, a csakákhoz. Útközben egyik barátom meginvitált bennünket, hogy töltsük az éjszakát vendégházában, egy fűvel fedett kerek kunyhóban. Amikor a kis szervált „bemutattam” a családnak, a háziasszony szemmel láthatóan nem nagy lelkesedéssel fogadta. Kezdtem úgy érezni, hogy nem kellett volna magunkkal hozni. Jóllehet mindenki azon volt, hogy kínos zavarunkat eloszlassa, a vacsora feszélyezett hangulatban folyt, és utána mindjárt nyugovóra tértünk. Ekkor zuhogni kezdett az eső, az új vendégházban csakhamar harminc centi magasan állt a víz, és a kis szervál ládája teljesen átázott. Kivettem és az ágyamba vittem a kicsi jószágot, de az eső szüntelen kopogása a tetőn úgy megrémítette, hogy végigpiszkította az összes lepedőt és takarót. Aki tudja, milyen bűzös a házimacska ürüléke, a vadmacskáéról nem is beszélve, el tudja képzelni helyzetünket. Semmiféle rongy nem akadt a közelben, így ócska újságokkal és folyóiratokkal próbáltam összeszedni a mocskot, majd halomba vittem ki a tomboló viharban a külső illemhelyre. Olyan sokszor kellett megismételnem e műveletet, hogy bőrig áztam az esőben, az árnyékszék pedig színültig megtelt. Az eső könyörtelenül, kitartóan zuhogott, míg csak le nem zúdult vagy 180 milliméternyi csapadék. Ekkor elállt, és mire reggelizni indultunk a nagy házba, már ki is derült. Ebben a pillanatban háziasszonyom rohanvást jött ki a vécéből. Arckifejezéséből könnyen következtetni lehetett lelkiállapotára. Bocsánatot kértünk, és megígértem, hogy pótolni fogjuk a lepedőket és takarókat, s kínos zavarunkban nyomban szedtük a sátorfánkat, már csak azért is, hogy mielőbb megrendelhessük az ágyneműt.

A csakák településén népes csoport gyűlt össze, és mindannyian reménykedtek, hogy modellnek választom őket. Néhányat valóban kiszemeltem közülük, de közben olyan rosszul éreztem magam, hogy megmértem a lázam. A hőmérő 39,4 fokot mutatott, és mivel a tünetek maláriára utaltak, George ragaszkodott hozzá, hogy vele menjek Isiolóba. Megállapodtam hát a törzsfőnökkel, hogy a portréfestést későbbre halasztom. Lábadozásom idején megkérték George-ot, hogy keressen olyan útvonalat a Rudolf-tó felé induló 1800 turkana számára, ahol elegendő vizet és legelőt találnak jószágaiknak. Ezek a turkanák a háború alatt engedély nélkül telepedtek le Isiolo környékén, s jogtalanul birtokolták a helyi szomálik vizét. Most vissza kellett térniök a saját földjükre. A kormányzóság már előkészületeket tett, hogy az öregeket és gyerekeket teherautókkal Kitalén át Lodwarba szállítsa. Egyidejűleg a George által kijelölt út egyes pontjain étkezőhelyeket állítottak fel a gyalogosan haladó turkanák és jószágaik számára. A turkanák nem lelkesedtek túlzottan az áttelepítésért, és minthogy a tekintélyes öregek azt jósolták, hogy nem fog sor kerülni rá, a legtöbben vonakodtak részt venni az előkészületekben. George, hogy az odaát várható súlyos adminisztratív feladatokkal meg tudjon birkózni, egy fiatal segéderőt is kapott. Magam is a terepszemlére induló csoporttal tartottam, abban a reményben, hogy érdekes modellekre bukkanhatok a távoli vidékeken, ahol keresztülmegyünk. Miután málhás állatainkat előre küldtük Wambáig, az utolsó pontig, ameddig mi magunk kocsival eljuthattunk, nyitott Chevrolet teherkocsinkat megtöltöttük élelemmel, gyógyszerrel, sátrakkal, hálózsákokkal, kempingasztalokkal és székekkel, kempingkáddal, konyhaedénnyel, fegyverekkel és lőszerrel, ruhaneművel, lámpákkal, összehajtható vászoncsónakkal, víztárolásra szolgáló 180 literes hordókkal, vérkenetvételhez szükséges fiolákkal és üvegtálakkal, glicerinnel és jóddal a mintapéldányok konzerválásához, présekkel a növénygyűjtés számára, valamint festőfelszerelésemmel és néhány könyvvel. Az egészet vízhatlan sátorlappal fedtük be, ezen foglaltak helyet személyzetünk tagjai és a vadőrök. Ekkora rakomány láttán megdöbbentünk, amikor George gyakornoka kijelentette, hogy ő

még feltétlenül magával akar hozni egy „fatrónust”. A későbbiekben óriási derültséget váltott ki, valahányszor megállított bennünket, és árnyékos, „szép kilátást ígérő” helyet keresett, ahol felállíthatja trónusát. Amikor Wambába érkeztünk, a fiatalember megvető pillantással mérte végig öszvéreinket, és közölte, hogy ő telivér lovakhoz szokott. George nemrégiben egy fehér öszvért vásárolt. Shaitani volt a neve, ami szuahéli nyelven is „sátán”-t jelent. Azt javasolta, hogy a fiatalember ennek a hátára üljön. Az beleegyezett, és kevélyen felpattant az öszvérre, de még jóformán el sem helyezkedett, az állat bevágtatott a közeli folyóba, vízbe dobta utasát, majd mintha mi sem történt volna, kiballagott a partra. A fiatalember újra felült Shaitanira, az szép csendesen poroszkálni kezdett, mígnem egy csipkebokorhoz érve a tüskék közé repítette lovasát. Vérző fejét törölgetve és a világ minden öszvérét elátkozva, a fiatalember kitartott amellett, hogy pompásan megüli a lovat. Ennek hallatán George úgy döntött, „engedélyezi” neki, hogy az expedíció további részében Shaitanin lovagoljon. Szegény fiú nagyon elszontyolodott, de büszkesége nem engedte, hogy tiltakozzék. Továbbra is parádézni próbált előttünk, ámbár gyakran kötött ki a földön, miközben Shaitani fürkésző ábrázattal bámult le rá. Az öszvér is, akárcsak a többi állat, ösztönösen érzi, milyen indulattal van iránta az ember. Shaitaninak végül olyannyira elege lett lovasából, hogy egy éjjel megszökött. Négy nap múlva pompás erőben ért Isiolóba, pedig az út legnagyobb része oroszlánok lakta vidéken vezetett keresztül. Akkoriban nem tudtunk róla, de a fiatalembernek magántermészetű problémái voltak, s nyilván ez váltotta ki összeférhetetlen viselkedését. George végül úgy határozott, hogy hazaküldi. Némileg együtt éreztem a fiúval, hiszen Bécsben elsajátított klasszikus lovaglástudományommal én is fölényesen ültem először öszvérre. Néztem George-ot, aki úgy ült rajta, mint egy zsák krumpli, és az állat minden lépésénél fel-le zötykölődött, de sohasem esett le, míg jómagam, aki kitartottam az elegáns lovaglás szabályai mellett, sűrűn kirepültem a nyeregből.

A szamarak előtt haladtunk, hogy távol tartsuk a vadállatokat. Lassan lépdeltünk, és a déli hőségben álmosság vett erőt rajtam. Egyszerre csak erős lökést éreztem: egy orrszarvú meg a borja oldalvást nekiment az öszvéremnek, majd mindketten sebesen elvágtattak. Hanyatt zuhantam, és egy éles sziklán kötöttem ki. Az elöl haladó George sietve visszafordult, és felsegített a megriadt öszvérre. Minden porcikám sajgott, úgy éreztem, tagjaim megbénultak, de George sürgetett, mert – mint mondta – sötétedés előtt el kell érnünk a legközelebbi vízlelőhelyet. Elmesélte, hogy mikor legutóbb itt táborozott, emberevő oroszlánra vadászott, amely széttépett egy szomáliait. Az emberevőt ugyan nem találta meg, de másnap reggel tábori ágya és a sátorkötelek között oroszlánnyomokat fedezett fel. Ez az eset meggyőzött, hogy minden fájdalmam ellenére még mindig jobb folytatni az utat, mint olyan helyen maradni, ahol emberevő vad leselkedik zsákmányára. Végül megérkeztünk a vízlelőhelyhez, és bár egész testem sajgott, és álmatlanul töltöttem az éjszakát, reggel továbbindultunk. Hihetetlenül száraz vidéken folytattuk utunkat, ahol akárhányszor ástunk le a kiszáradt folyómedrekbe, soha nem találtunk vizet. Megkövesedett fákra bukkantunk csupán; egyik-másik törzs vastagsága elérte a hatvan-hetven centit is, s ebből arra következtettünk, hogy valamikor sűrű erdő borította a vidéket. Végül a Sugota-völgybe értünk; ez egy hajdani tó kiszáradt medre, és Afrika egyik legmelegebb pontja. Meredek sziklafalak fogják körül és tartják távol a hűvös szeleket. Megint kövületek után kezdtem kutatni, de eredménytelenül. Ez meglepett, mivel a Sugota-völgy az őstörténeti időkben összefüggött a Rudolf-tóval és a Nílussal is, márpedig a Rudolf-tó bővelkedik kövületekben. Lávasivatagon keresztül folytattuk utunkat Lodwar felé. Hirtelen elszédültem, és ha George el nem kap, leesem az öszvérről. Megmérte a lázamat, a hőmérő 40 fokot mutatott. Nedves takarókba burkolt, miközben bennszülött személyzetünk felállította a tábort a fátlan, napsütötte síkságon. Ott töltöttük az éjszakát, és meglepetésemre másnap reggel semmi bajom sem volt. Utunk következő szakaszán láva borította fennsíkra értünk, ahol szemernyi legelni való fű sem akadt a szamarak számára. Szerencsére közeledett a holdtölte, és így éjjel utazhattunk, ami

azért volt fontos, mert nappal könnyen napszúrás érhette volna a szamarakat. Kangetetben találkoztunk a lodwari körzeti biztossal. Mindannyian egyetértettünk abban, hogy az az útvonal, amelyen jöttünk, teljesen használhatatlan nagyobb tömeg ember és jószág számára. Mialatt a férfiak többféle tervet vitattak meg, elhatároztam, hogy portrét festek néhány turkana nőről, akiknek a ruhája és hajviselete eltért a régebbi turkana modelleimétől. Legutóbbi lázrohamom után tizenkét nappal megint felszökött a lázam. Arra a következtetésre jutottunk, hogy ez a kullancs okozta visszatérő láz tünete. Ahogy jobban átgondoltam, eszembe is jutott, hogy a Mbere síkságon, a fűkunyhóban megcsípett egy kullancs, és utána órákig rázott a hideg. Ha diagnózisunk helyes, akkor szabályos időközökben jelentkező lázra és betegségre számíthattunk, és úgy kellett összeállítanunk útitervünket, hogy minden tizenkettedik napon árnyékos táborhelyre érjünk. Most már a turkanák igazi hazájában jártunk, és egyszeriben érthetővé vált, miért akarnak az Isiolo környékén megtelepültek ott maradni. Visszafelé más utat választottunk, de hiába, ott sem akadt elegendő legelő vagy itatóhely, ami lehetővé tette volna, hogy emberek és állatok tömege arra vegye az útját. George egyetlen lehetséges megoldásként azt javasolta a hatóságoknak, hogy esőzés idején egészen kis csoportokban telepítsék át az embereket és legnélkülözhetetlenebb állataikat. A többi jószágot Isiolóban el kell adni, és Lodwarban pótolni. Indítványát nem fogadták el, a turkana öregek jóslata tehát bevált: az áttelepítésből nem lett semmi. Váltólázam miatt Nairobiban orvoshoz fordultam, aki megerősítette diagnózisunkat, és arzéninjekciókkal kezelt. Felgyógyulásom után nem sokkal George-dzsal együtt meghívást kaptunk a távozó kormányzó búcsúestjére, Wajirba. Ez a beau geste erőd, amelyet a „brit birodalom bástyájának” is neveztek akkoriban, homoksíkságon épült. Több száz kilométeres területen ez a legfontosabb védelmi erődítmény, és itt fakad a környező sivatag egyetlen tiszta vizű forrása.

Mintegy húsz kút épült Wajirban, kemény mészkőbe vájt, körülbelül húsz méter mély, kör alakú üregek. Az átmérőjük meglepően kicsi, úgyhogy nehezen képzelhető el, hogy gépi segítség nélkül fúrták, hacsak kosárban le nem engedtek egy gyereket, és az vájta ki. A kutakon kívül, valamivel távolabb, nagy duzzasztók is vannak. A jelenlegi szomáli lakosság építőmesteri képességeit jóval meghaladó, rendkívül szilárd építmények. A monda szerint e tartományt az ősidőkben óriások törzse lakta: a vandirok. Lehet, hogy nekik köszönhetők e mérnöki remekművek? Az erőd hatalmas, négyszögletes udvarán díszsátrat állítottak fel. Az Északi Határkörzet közigazgatási tisztviselői teljes számban jelen voltak, de a női nemet egyedül Alys Reece és én képviseltük. Az udvar végében nagy tömeg szomáli gyűlt össze, és a kormányzó felköszöntése után egy kisebb csoport, csatakiáltásokat hallatva, magasra emelt dárdával előrerohant. Egyre gyorsabb iramban közeledtek a kormányzó felé, és végül hajszálpontosan a lába elé hajították dárdáikat. Az első csoportot sorban egymás után követte a többi, míg mindannyian be nem fejezték a ceremóniát. A kormányzónak a szeme sem rebbent, miközben a félelmetes fegyverek alig néhány centiméterre hullottak le a lábfejétől. Az ünnepség során néhány nagyon érdekes modellt találtam a szomálik között, és némelyikről portrét is festettem. Isiolóba visszatérve, újra hozzáláttam félbeszakadt munkámhoz, a csaka törzs tagjai megörökítéséhez. E törzs a Kenya-hegység alján él. Táborhelyemet csak egy erdősáv választotta el a lápvidéktől és a gleccserektől, így George egyik hétvégi látogatása során elhatároztuk, hogy egy napot hegyi kirándulással töltünk. Régi ösvényen indultunk el, amelyet a tartományban működő legelső misszió, az úgynevezett Chogoria misszió tagjai vágtak, akik kitűnő és nagyon népszerű kórházuknak köszönhetik hírnevüket. Előbb a pompás erdőbe értünk, majd néhány órás gyaloglás után bambuszliget, s végül a szabadabb kilátást nyújtó bozótos következett. Minél magasabbra kapaszkodtunk, annál változatosabbak lettek a virágok és a madarak, s a nagy magasságokat jellemző különleges, részegítő illat fogadott bennünket.

Csak mentünk és mentünk a látvány fenségétől és békéjétől lenyűgözve, míg George ki nem jelentette, hogy most már vissza kell fordulnunk. Ám ekkor megpillantottam egy smaragdzöld tengerszemet, ahová feltétlenül el kellett jutnom, és néhány ezüstös levél közt megbúvó rubinpiros szalmavirágot, amit mindenáron le kellett szakítanom, úgyhogy ügyet sem vetettem szavaira. Ennek láttán az egyetlen célravezető módszerhez folyamodott, hogy visszatérítsen a valóságba: elindult hazafelé. Én egy ideig még tovább mentem, de hirtelen rádöbbentem, hogy egyedül vagyok, és lelkesültségemet félelem váltotta fel. A lenyugvó napra pillantva beláttam, hogy ez nem megfelelő alkalom a merengésre, sietve elindultam tehát visszafelé, és utolértem George-ot. Ilyen felhőtlen, szép nap után meglepetésszerűen ért bennünket a közeledő vihar moraja. A gyorsan sötétedő erdőben kapott el, ahol hamarosan teljesen ránk esteledett. Iparkodtunk mihamarább lejutni a hegyről, de kis idő múlva elvesztettük felfelé vezető nyomainkat, és mivel semmiféle tájékozódási pontunk nem volt, nem tehettünk mást, mint ott maradtunk, és vártuk, míg megvirrad. A füvön ülni pontosan olyan volt, mintha hömpölygő áradat tetején csücsülnénk, így hát szorosan egymás mellett kuporogva próbáltunk melegedni és beletörődni a nedves, hideg, éhen töltött éjszaka gondolatába. George-nak ekkor eszébe jutott, hogy egyszer, amikor ugyanilyen helyzetbe került, apró darabokra vágta a szandálja gumitalpát, meggyújtotta, és fáklyaként égette, hogy meleget adjon, és távol tartsa a vadállatokat. Javasolta, hogy most én áldozzam fel a szandálomat erre a célra. Noha tudtam, hogy akkor mezítláb mehetek majd reggel a göröngyös talajon, mégse tiltakoztam, hiszen végeredményben én voltam felelős megpróbáltatásainkért. Múltak az órák, és szakadt, mintha dézsából öntenék. A körülöttünk hallható neszekből arra következtethettünk, hogy az állatokat inkább vonzzák, mint elijesztik a fáklyáink. Pirkadt már, amikor elállt az eső, és az éjszakai guggolástól merev tagokkal útnak indulhattunk. Bármennyire változatos, érdekes volt az életünk, hiányzott belőle a nyugalom, a biztonság érzése. Újabb abortuszon is átestem, három házasság alatt a harmadikon. Rettenetesen vágytam gyerek

után, de nyilván hiányzott belőlem a fiókáit kikölteni képes madár anyai ösztöne, és ez vigasztalanná tett. Kissé elterelte figyelmemet a szomorú problémáról, amikor egy újszülött szirti borzzal ajándékoztak meg bennünket. A szirti borz hasonlít a mormotához, de a zoológusok úgy vélekednek, hogy lába és fogazata alapján a rinocérosszal és az elefánttal áll rokonságban. Patinak neveztem el a híres operaénekesről, mert eleinte azt hittem, hogy fakúszó borz, amely éjszakai életet élő állat, és igen éles, sivító hangja van. Később kiderült, hogy sziklaborz, vagyis a szirti borz nappali életmódot folytató, jóval csendesebb fajához tartozik, de a név rajta ragadt. Olyan fiatalon került hozzánk, hogy könnyen tudott alkalmazkodni életmódunkhoz. Természettől fogva nagyon tiszta volt, sohasem okozott bajt. Szobatisztaságra sem kellett nevelni, ha a szükség úgy kívánta, pontosan a vécé ülőkéjét szemelte ki. Nyilván a vadonbeli sziklát pótolta számára, amelyet normális körülmények között erre a célra használt volna. Olyan hűségesen ragaszkodott az illemhelyhez, hogy ha szafárira mentünk, kénytelenek voltunk magunkkal vinni valamiféle összetákolt vécét, különben nem volt hajlandó elvégezni a dolgát. Mint minden szirti borz, Pati is növényi táplálékon élt. Szerette a banánt, a paw-paw gyümölcsöt és a mangófáét, amit gyakran elcsent a tányéromról. De valódi gyengéje a szeszes ital volt: valahányszor egy flaskát talált, felborította, és kihúzta belőle a dugót. Pati minden kisebb-nagyobb kirándulásunkra elkísért, ha lovagoltam, a vállamra ült. Szükség esetén a vízre is kimerészkedett csónakunkon, de legfőbb élvezetet a Kenya-hegyi túrák jelentették számára. 1951-ben George egy alkalommal értesítést kapott, hogy az Uaso Nyiro folyó felső szakaszán, a Chandlers-vízesés környékén orvvadászok garázdálkodnak. E vízesés nemigen látogatott, nehezen járható út vezet oda a most erősen leapadt folyó mentén. Azonnal útnak indultunk. Egy mészkővonulat mellett elhaladva kiástam néhány megkövesedett kagylóteknőt, és elküldtem a nairobi múzeumnak. Körülöttünk síkság terült el, amelyen kisebb akácialigetek kínáltak árnyékot az ott élő vadaknak – elefántoknak, zebráknak, recés zsiráfoknak, bivalyoknak.

Huszonöt méteres zuhatagával a vízesés még ebben az aszályos időszakban is csodálatos látványt nyújtott. Keskeny ösvényen ereszkedtünk lefelé, és egy természet formálta boltozatos folyosóra jutottunk. Mintegy három méter széles, csaknem egy kilométer hosszú volt, és olyan magas, hogy kényelmesen sétálhattunk benne. A folyót szegélyező sziklafal vetődése következtében keletkezhetett. A folyóban, mely a boltozat aljával csaknem azonos szinten folyt, krokodilusokat láttunk és orvvadászoktól származó nagy mennyiségű hurkot. Nem jártunk még messze, amikor a vízesés irányából fülsiketítő dübörgést hallottunk, és hirtelen víz öntötte el a boltozat alját. Attól tartva, hogy csapdába kerülünk, visszafordultunk, és lóhalálában kigázoltunk a boltozatból. A vízesés időközben félelmetesen megváltozott. Sötétvörös hullámok dübörögtek lefelé a huszonöt méteres mélységbe, fákat és tuskókat sodorva magukkal akkora erővel, hogy magasra szállt fel belőlük a tajték. A veszély percről percre nőtt. Ha nem akartunk vízbe fulladni, pillanatnyi veszteni való időnk sem maradt. Felsegítettük egymást a boltozat fölötti sziklára, miközben minden kiszögellést kitapogattunk, minden kiugró részben megkapaszkodtunk, amit csak el tudtunk érni. Bámulatos, hogy életveszélyben milyen akrobatamutatványokra képes az ember. Az áradást kétségkívül az okozta, hogy a folyó felső szakaszán hirtelen megindult a rég esedékes esőzés. Útban hazafelé értesültünk, hogy a Lorian-lápvidéken mértéktelen orvvadászat folyik elefántagyarakért. E területet olyan súlyos aszály sújtotta, hogy a vadállatok és a háziállatok tömege pusztult szomjan. A vadorzók igyekeztek hasznot húzni a természeti csapásból. George azt a megbízást kapta, hogy gyűjtse össze a döglött elefántok agyarát. Hátborzongató feladat! A körülbelül tizenhárom kilométer hosszú Lorian-lápot, amelyet az Uaso Nyiro táplál vízzel, az elefántok paradicsomának tartják. Sivatagi vidék, Isiolótól 250 kilométerre, félúton Wajir felé. Ha az Uaso Nyiro kiszárad, kizárólag a Lorian harmincöt kútja látja el vízzel a mintegy 2500 négyzetkilométernyi környező területet. Az elmúlt hetek aszálya következtében több ezer szomáli rákényszerült, hogy a kutakig vezető hosszú utat megtegye jószágaival, de sokan nem

bírták erővel, és elpusztultak az úton. Kilométerekkel a Lorian előtt tevék, szarvasmarhák, juhok, kecskék teteme hevert szerteszét, és ahogy a kutak felé közeledtünk, egyre émelyítőbb bűz fogadott bennünket. Fonnyadt nád között, repedezett agyagos földön feküdtek a dögök, és bármilyen óvatosan vezettünk, volt, amelyiket nem tudtuk kikerülni. Ha a szomálik elérték is barmaikkal végeláthatatlan útjuk célját, gyakran napokig kellett várniuk a tűző napon, míg az előttük érkezők a kutakhoz engedték őket. Ráadásul elefántok is versengtek a vízért. Legkitartóbban egy szomjúságtól mindenre elszánt elefántbika várt esténként az utolsó kútnál, amelyikben még volt víz. A szomálik létrára álltak a tíz méter mély kútban, tízen egymás fölött, és vödrökkel merték ki, majd vályúkba öntötték a vizet jószágaik számára. Amint előbukkantak a vízzel, az elefánt elvette tőlük, majd üldözni kezdte őket, megragadva nedves ágyékkötőjüket. Kis híján hármas szerencsétlenség is történt egy alkalommal, amikor az elefánt földet taposott bele a kútba, az emberek fejére, hogy sürgesse őket a vízzel. Abdi Ogli, a kiváló jellemű, nagy hírű szomáli főnök, épp akkoriban hiúsított meg egy zendülést. Jóindulattal, szánalommal viseltetett az állatok iránt, de most mégis arra kérte George-ot, hogy lője le ezt a bikát. Míg a sötétedésre vártunk, amikor az elefánt rendszerint megérkezik, a kiszáradt folyómeder mellett kószáltunk. Egyszerre három elefántot meg egy tevét pillantottunk meg az iszapban. Szomjúságukban híg sarat jöttek nyalogatni, és a közben megkeményedő, süppedő iszap csapdájába estek. Csak a fejük látszott ki, s a teve kivételével mindannyian elpusztultak. A helybeliek elmondták, hogy a teve egyre mélyebbre süppedt az iszapba az elmúlt harminchat nap alatt. Most már a keselyűk ellen sem tudott védekezni, csak a szemét nyitotta ki, mintha kérné George-ot, adja meg a „kegyelemdöfést”. George nyomban végzett vele. Ezután egy kiszáradt, iszapos tócsát vettünk szemügyre. Vergődő vagy már rothadó harcsákkal volt tele, melyekből gémek csaptak undorító lakomát. A máskor vidáman visszhangzó fecsegés helyett most síri csend honolt a kutak körül. Kegyetlen erővel tűzött a nap, és mindenki

félholt volt a szomjúságtól. Sötétedés után hamarosan megjelent az elefánt, és víz után szimatolt. Átvágtatott az elcsigázott szomálik csoportján, és egyenesen a kút felé tartott. Ahogy megállt, magasra emeltem a zseblámpát, és George egy fejlövéssel leterítette. Földre zuhanva, maga alá temetett egy élő juhot, amelynek nem volt ereje elmenekülni. A feszült csendet hirtelen nevetés, énekszó, tánc váltotta fel, és a jelenlevők hálálkodó köszönettel árasztották el George-ot. A következő napokban segítettünk az újonnan érkezőket a kúthoz szállítani, hogy megkíméljük őket a gyaloglás utolsó kilométereitől. Emellett az elhullott elefántok agyaraiból is sikerült tizenkét párat összegyűjtenünk. Egy reggel ujjongó kiáltozásra ébredtünk: „Jön a folyó!” – hangzott mindenfelől. A többiekhez hasonlóan, mi is az Uaso Nyiróhoz rohantunk, abban a reményben, hogy hatalmas vízár bömbölését fogjuk hallani. Ehelyett vékony kis erecske kanyargott át lassan a homokon, s vízzel töltötte meg a mélyedéseket, hasadékokat. A szomálik örömittasan álltak sorba jószágaikkal a folyó két partján. Azzal a megnyugtató érzéssel távoztunk, hogy az emberek és állatok megmenekültek a veszélytől. Mekkorát tévedtünk! Olyan erővel indult meg az esőzés, hogy George csakhamar üzenetet kapott: segítsen élelmet szállítani számukra, mert tizenöt kilométer széles tó kerítette körül őket, és az éhhalál küszöbén állnak. Élelemmel megrakott teherautók indultak el, majd rekedtek meg a sárban. Repülőgépekről dobtak le élelmiszert, de legnagyobb része a vízbe hullott. Az ennivalót szállító szamarak és tevék bőrig áztak, rakományuk csuromvizes lett. George, a maga kis kétevezős csónakjával, volt az utolsó szalmaszál. A 250 kilométeres út legnagyobb részét iszap borította, és csak nagy nehezen – de milyen nehezen! – tudtuk elérni a tavat. Ott azonban végleg kudarcba fulladt vállalkozásunk: senki sem várt ránk a túlsó parton. Pontosan ugyanott álltunk, ahol három héttel azelőtt szemünk előtt estek össze a szomjúságtól gyötört szomálik. Afrikáról azt tartják, hogy a végletek kontinense. A Lorian-lápnál szerzett tapasztalataink kellően bizonyítják e megállapítás igazságát.

Az elkövetkező hónapokban a Kenya nyugati részén élő törzseket festettem. Az állandó eső miatt nem volt elég világos a sátramban, úgyhogy megerőltettem a szemem, és egy időre abba kellett hagynom a munkát. Amikor rendbe jött a szemem, a kenyai-ugandai határon levő Fort Victoriába indultam, hogy a samia törzsbelieket örökítsem meg. Egy nagy mocsár közvetlen közelében élnek, melyet csak ekkoriban tisztítottak meg a cecelégytől. Három misszionáriuson kívül más európai nem élt errefelé. Egy éjszakát a misszióstelepükön töltöttem, mely inkább komor erődnek, mint a béke szigetének tűnt. Kemény, szúrós szalmazsákomon értettem meg igazán, milyen sivár igénytelenségben élnek ezek az aszkéta papok. Egy hónap múlva az etiópiai határon fekvő Manderába kísértem el George-ot. Az érkezésünk utáni reggelen fakolompok tompa hangjára ébredtem, és egy sor egymás után ballagó, összeláncolt teve körvonalát láttam kirajzolódni a láthatáron. A hátukon vitték gazdáik holmiját, két keresztbe tett fadarab között. Amint átbandukoltak a sivatagi tájon, egyszeriben világossá vált, miért nevezik őket időtlen idők óta a „sivatag hajójá”-nak. A végtelen síkság sivárságát, ridegségét tükrözte e táj, ahol csenevész bozóton kívül más nem élt meg a homokon. A Kenya és Etiópia határán folyó Daua, az ott lakók és állataik életet adó forrása, volt az egyetlen hely, ahol szomjúságukat csillapíthatták. A dagodia-masere szomáli törzs tevéinek ezreit hajtották ide inni. Az állatok a sok krokodilus ellenére térdig álltak a folyókban, és a kecskék mekegésével versenyre kelve, hangos bugyborékolással kortyolták a vizet. A határ mentén több erőd emelkedett: El Roba, a hatalmas sziklákon épült, kies fekvésű őrtorony, valamint az impozáns El Wak és Mulka Mari erődök, melyek vastag falain belül raktározták a tartomány védelmét szolgáló hadifelszerelést. Meglepetésünkre, a Dauában ugyanazt a ritka háromkarmú víziteknőst (Trionyx nemzetség) fedeztük fel, amelyet a Rudolf-tóban láttunk, és amelyről úgy tartják, hogy csak ott és a Nílusban él. Fejétől a farkáig körülbelül egy méter hosszú, vékony, hosszúra nyúlt nyaka van; és teknőjének egyharmada, a farok körüli rész, a többitől eltérően, nem kemény, hanem gumiszerű.

Felkerestünk néhány sírt Harangéban, köztük a mohamedán szent emberét, Habaemur sejkét. A hantokat jóformán teljesen eltakarták a bőrszíjak, amelyeket zarándokok kötöztek a környező bokrokra. Kenya északi csücskéből délnek vettem utamat, hogy a tanzániai határon élő taveta törzs tagjait megfessem. Ott-tartózkodásom idején meglátogattam a hetvenesztendős Grogan ezredest, aki azzal vált híressé, hogy ötven évvel azelőtt gyalogszerrel tette meg az utat Fokváros és Kairó között. A fehéreket és színeseket elválasztó faji korlátokról beszélgettünk. Az ezredes úgy vélekedett, hogy ennél lényegesebb a kulturális korlát, mivel az az egész világon fennáll. Egész életemben megdöbbentett a kultúrák összeütközésének jelensége és a hagyományosból a modern kultúrába történő átmenet. Egy arab például, akiről portrét festettem, Londonban taníttatta lányait, ugyanakkor apja háremben tartotta a feleségeit. Más összefüggésben, de ugyanezt a jelenséget tükrözi az az epizód, amikor George-nak két oroszlánt kellett lelőnie, mert pusztították a szarvasmarhát. Egy angol házaspár társaságában mentünk ki teherautón az oroszlánlesre. Alkonyatkor George és én már feszült idegállapotba kerültünk, minden mozgó árnyékra felfigyeltünk, az ágak legkisebb reccsenésére fülelni kezdtünk. Az egyik vendégünk ezalatt kötött, a másik egyszemélyes sakkpartit játszott. Az ízlések különbözők, egy dolog azonban biztos: mindenki pontosan annyit kap az élettől, amennyit belefektet.

9 Utazás a Szaharán keresztül és szomorú visszatérés Kenyába Kormányrendelet írta elő, hogy a tisztviselők bizonyos időközönként szabadságra menjenek, sőt szünidejük egy részét külföldön töltsék el. E rendelkezés elsősorban a trópusokon élő alkalmazottakra volt kötelező. George ügyet sem vetett az előírásra, és minthogy huszonhét éve nem moccant ki Kenyából, az időközben összegyűlt szabadsága két évet tett ki. 1953-ban a szó szoros értelmében ráparancsoltak, hogy vegye ki a szabadságát, és Afrikán kívül töltse el. Hogy a hirtelen környezetváltozás ne okozzon nagyobb megrázkódtatást, azt tanácsoltam, ne repüljünk azonnal Angliába, inkább kocsival vágjunk neki a Szaharának. Márciusban indultunk, veszedelmesen közel a homokviharok időszakához, amikor hat hónapra lezárják az egész területet. A kockázat elkerülése végett felhasználtuk azt a lehetőséget, hogy ha bizonyos összeget letétbe helyez az ember a francia nagykövetségen Nairobiban, ez feljogosítja benzin vételezésére a különböző állomásokon (ötezer kilométeres útra nyilván nem vihet elegendő üzemanyagot magával), valamint biztosítja, hogy mentőexpedíciót küldjenek utána, ha valahol netán elakad. Az e célra lefizetett összeget visszatérítették, ha baj nélkül tette meg az utat. Útvonalként a Szahara középső részét választottuk, ami jobban vonzott bennünket a keleti vagy nyugati oldalon át vezető utaknál. Utánfutó szállította a kempingfelszerelésünket, és George puskákat is hozott magával, hogy óriás jávorantilopra vadászhasson Csádban, azonkívül sörényes juhra és egyéb vadakra útközben. Az ugandai határon bajba keveredtünk a fegyverek miatt. Ha kifizettük volna a vámot, semmi pénzünk nem marad. Véget nem érő meddő vita következett, és én tehetetlenségemben sírni kezdtem. George-nak sehogy sem tetszettek a könnyeim, és titokban a lábamba rúgott. A vámtiszt szíve azonban meglágyult, lepecsételte a fegyvereket, és miután szavunkat vette, hogy nem használjuk,

megengedte, hogy magunkkal vigyük. A következő határállomásokon, valahányszor komplikáció támadt, George újra megrúgott, de ezúttal ezt súgta: „Kezdj el azonnal sírni!” Könnyeim csodát műveltek. Utunk több száz kilométeren keresztül az Ituri erdőben vezetett, melynek sűrű zöld lombfalaitól csaknem klausztrofóbiát kaptam. Egyik éjszakára egy amerikai házaspár, Dr. Pitman és felesége vendégei voltunk. Magányos házban éltek, és csodálatos gyűjteménnyel rendelkeztek a nyugati partvidék ősi fafaragványaiból. Afrikába azért jöttek, hogy a pigmeusokat tanulmányozzák. Elvittek bennünket egy pigmeus faluba, ahol megfigyelhettük, amint az apró emberkék faháncsból ruhaanyagot kalapáltak ki, majd füvekből készített festékanyaggal színezték, és érdekes mintázattal díszítették. Pigmeus vadászatot is láttunk. A férfiak mérgezett nyilakkal várakoztak a hálónál, amelyet az erdő egyik részén feszítettek ki. Ebbe kergették bele a vadat az asszonyok, akik a hajtó szerepét játszották. A pigmeus fiúk nagyon korán kezdik a céllövés gyakorlását. Körben állnak, középen egy gyerkőc zsinegre erősített labdát dob ki a körből, ezt veszik mindannyian célba. A pigmeusok rendkívül bátrak, a férfiak odamerészkednek még az elefánt alá is, hogy szívébe döfjék apró dárdájukat. Egyik este pigmeus munkacsapat kórusát hallottuk, amelyben minden egyes résztvevőnek egyetlen hangot jelölnek ki a zenei motívumból, s a kellő pillanatban ezt kell énekelnie. Azon tűnődtem, vajon a kifinomultabb ízlésű, képzettebb emberek is el tudnának-e érni ilyen tökéletes összhangot karmester nélkül. Az Ituri erdőt bozótos terület váltotta fel. Számos térdmagasságú pagodát figyeltünk itt meg, néhol hét emeletet is egymás fölött. Termeszdombok voltak, s szemmel láthatóan úgy épültek, hogy a lehető legnagyobb felületen jussanak nedvességhez. E kőkemény halmokat összezúzott állapotban útburkolásra használják. Fort Crampelben egy fiatal zebramangusztát kínáltak fel számunkra, és mi nem tehettünk egyebet, mint hogy elfogadjuk, mivel Crampel – ahogyan elneveztük – már az első pillanatban, amikor gazdája kezéből az enyémbe ugrott, félreérthetetlenül kinyilvánította, hogy ezentúl nevelőszüleinek tekint bennünket.

Nagyon megszerettük a kis Crampelt, és sosem bántuk meg, hogy jóváhagytuk döntését. Innen az Atlanti- és az Indiai-óceántól egyenlő távolságra levő Fort Archambault felé folytattuk utunkat. Méregdrága hely, mivelhogy a pamutgombolyagtól a bútorig mindent nagy költséggel, légi úton kell ideszállítani. Bíztunk benne, hogy George-nak lehetősége lesz óriás jávorantilopra vadászni, ezért a vadvédelmi felügyelőséghez fordultunk, hogy ajánljanak egy fehér vadászt. Másnap reggel egy férfi állított be hozzánk, kezében teáskannával, szemmel láthatóan egyetlen expedíciós felszerelésével. Fantasztikusabbnál fantasztikusabb vadásztörténeteket adott elő, nincs az a zöldfülű, aki elhitte volna. Amikor megtudta, hogy George a Kenyai Vadvédelmi Felügyelőség tagja, szinte sajnálni kezdtem. Az Egyenlítő menti francia területen haladtunk tovább. Kapóra jöttek itt Louis Leakeynek a törzsi méltóságokhoz írt ajánlólevelei, melyekben kérte, hogy engedélyezzék számunkra a fényképezést. Láttunk palack formájú agyagkunyhókat, gyönyörűen díszített falakkal, találkoztunk a Koumra és Lai között élő kim törzs tagjaival, akik festői hajviseletükkel és pompás díszeikkel tűntek ki. Kembe közelében a banda törzs lányait is lefényképezhettem a körülmetélési szertartásnál viselt öltözékükben. Francia Kamerunba érve, a guizák magas hegytetőkön épült, sziklák között megbúvó vályogkunyhóit pillantottuk meg. Ennek a törzsnek a tagjai, hasonlóan a Meri és Mora között élő mofou törzséhez, kiváló takácsok. A szövőmesterség itt is, éppúgy mint Kenyában, csak az Egyenlítőtől északra terjedt el, és a kezdetleges szövőszékekkel dolgozó takácsok kizárólag férfiak. Öt centi széles csíkokat szőnek, majd összevarrják úgy, hogy térdig érő, lazán leomló ruhadarab legyen belőle. A Mora közelében élő podoko törzs fazekasmesterséget folytat. Vállmagasságig érő, pompás fazekaik a Francia Nigériában élő hausza törzs készítményeire emlékeztetnek. Kizárólag a helyi emírek segítségének köszönhettem, hogy lefényképezhettem a fulani, hausza és madara törzs asszonyait, nemkülönben a nigériai boleva és kanuri törzs nőtagjait. A törzsek asszonyai mind egészen különleges hajviseletet hordanak; alig vártam, hogy megörökíthessem őket, hiszen annyira nehéz volt hagyományosan öltözködő bennszülötteket találni.

A fika törzshöz tartozó Muhamadu emír különösen előzékenyen viselkedett. Még le is fényképeztette magát, hogy megnyugtassa az egyszerűbb embereket, akik még mindig bizalmatlan pillantásokkal méregették masinámat.

Sajnos, Crampel eközben súlyosan megbetegedett. A nigériai Kanóba vittük állatorvoshoz, de ő sem tudta megmenteni a kis mongúzt, amely feltehetően mérges bogarat evett. Nagyon búsultam elvesztése miatt, hiszen oly sok derűt hozott az életünkbe. Kano indigó festékeinek és ősi városfalainak köszönheti hírnevét. Piacterén mély, kör alakú ciszternák állnak. Itt öblítik ki a megfestett gyapotot, sőt – a szóbeszéd szerint – néha nemkívánatos elemeket is beledobnak. Sivatagi öltözéket vásároltam Kanóban magamnak, amilyet a helybeliek is viselnek. A gyapotkelme a test hosszának a kétszerese volt, középen nyílással, hogy a fejet át lehessen dugni rajta, úgy, hogy az anyag lazán hullt alá válltól a lábfejig. Akkoriban úgy vélekedtem, hogy nagyon is sajátságos külsőt kölcsönöz, manapság viszont divatos köpenynek néznék. Utunk következő szakasza sík vidéken vezetett keresztül. Mintha semmi sem mozdult volna ezen az egyhangú síkságon, csupán a szélfújta cserjék himbálóztak groteszk módon ide-oda, táncot lejtő ördögök módján. Algériában, Guezzamir mellett és Guezzamban számos történelem előtti időkből származó sziklarajzot láttunk. Antilopokat és zsiráfokat ábrázoltak, ami azt bizonyítja, hogy a jelenlegi sivatagot egykor növényzet borította. Egy hatalmas homoksíkság közepén ebédeltünk éppen, távol minden tájékozódási ponttól, amikor egy talpastyúk szállt felénk hirtelen, és egyenesen a leghűvösebb helyre, a kocsi alatti árnyékba bújt, ahol kimerülten elalélt. Ölbe vettem, próbáltam fellocsolni, a csőrébe is vizet öntöttem, de élettelennek látszott. Mikor újra elindultunk, a térdemen tartottam, és széttártam szárnyait, hogy friss levegő érje. Egy idő múlva kinyitotta a szemét, megrázta tollát, felrepült, és eltűnt a semmibe. Egy másik szabadban fogyasztott ebédünk alatt előkelő külsejű tuareg tűnt fel egy szikla mögül, szépséges, fehér, szemmel láthatóan fajtiszta teve hátán. Arcát a jellegzetes indigókék kendő takarta, de egész tartása hatást keltő volt. Némán köszöntöttük egymást, majd leszállt, és domborműves réztálban tevetejet nyújtott felénk. Viszonzásképpen csak saját ebédünkből maradt húskonzervvel kínálhattuk, ami elég szánalmas színben tüntethetett

fel bennünket. Beszélni nem tudtunk egymással, mégis éreztük, hogy tényleges kapcsolat alakult ki közöttünk. Kis idő múlva a tuareg is, akárcsak a talpastyúk, az ismeretlenbe távozott. Nomád tuaregek lenge sátrai mellett vitt el az utunk. Egyikbemásikba beinvitáltak, s a szegényes berendezés mellett ámulva fedeztem fel néhány ezüstveretes faládát. A gyerekek kivételével minden tuaregnek lepel takarta az arcát. Öltözékük indigókékje élesen elütött a vörös, sárga és zöld domboktól, amelyek fölvezettek a bíborszínű Hogar hegységig. A hegy tömbje sajátságos formákra mállott szét, égboltot súroló oszlopok képét idézve fel bennünk. Göröngyös úton jutottunk fel a 2500 méter magasan fekvő Asekrem fennsíkra, ahol egy kis remetelakra bukkantunk. Itt élt valamikor a híres Foucauld atya, aki ifjú katonatisztként féktelen kicsapongásaival botránkoztatta meg feljebbvalóit, s hogy lehiggadjon, büntető expedícióra küldték a tuaregek ellen a Szaharába. A sivatag lenyűgöző fensége megrendítően hatott rá. Kis ideig kolostorban élt, végül a Hogar-hegységben telepedett le, ahol remeteéletet folytatott. Szeretettel bánt a tuaregekkel, azok pedig mélységesen tisztelték. Élete tragikusan végződött: az első világháború idején meggyilkolták. Az események játéka folytán, amikor Párizsba érkeztünk, éppen az ő műveiből rendeztek kiállítást. Könyveiből világosan kiderül, hogy a tuaregek és Charles de Foucauld kölcsönös szeretete közös istenhitükből és egyformán igénytelen sivatagi életmódjukból fakadt. Ezután azt a helyet kerestük fel, ahol az 1902-ben lemészárolt tuareg harcosok csontjai fehérlenek nagy halomban a napon. E hősök tevéik hátán ülve rohantak neki a francia puskatűznek. A szomorú látvány egyszeriben világossá tette számunkra, miért nem örvendenek túl nagy népszerűségnek a franciák ebben a tartományban. Mindeddig nem volt sok bajunk a sivatagi futóhomokkal, még ha kerülgetése okozott is néha időveszteséget. Most azonban oly mértékben ellepte a talajt, hogy az első kerekek alá fémlánccal ellátott rugalmas görgőket kellett szerelnünk, amelyek jobban tapadnak a talajhoz. Vízben sem szenvedtünk eddig hiányt, habár gyakran kétszer olyan hosszú kötélre volt szükség, mint amennyiről a Michelin Guide tájékoztat, hogy a vödröket a kútból kiemeljük.

Utazásunkat nem zavarták hát nyugtalanító körülmények, de most, a forró évszak és vele együtt a homokviharok beköszöntével, rosszabbodott a helyzet. Lehangoló látványt nyújtottak a költöző madarak tetemének ezrei, amint szerteszét hevertek a sivatagban, szemük és csőrük homokkal teli. Csak most eszméltem rá, milyen hatalmas arányban pusztulnak a vándormadarak. Legnagyobb rémületünkre, a motor egyszerre csak nem bírta tovább: egyik alkatrésze eltört, és meg kellett volna hegeszteni. George próbálta megreparálni, de továbbmenni nem tudtunk. Az éjszaka folyamán a futóhomok tízcentis magasságban lepte el táborunkat. Ez a miniszámum megértette velünk, milyen bölcsen teszik a hatóságok, hogy a homokviharok idején hat hónapra lezárják a Szaharát. Váratlan csoda folytán reggel három Landrover tűnt fel, az első autók, amelyeket a sivatagban láttunk. Egy amerikai olajkutató járművei voltak, és szerencsére ki tudtak segíteni a szükséges alkatrésszel. Észak felé vezető utunkon sziklás vidékre jutottunk, és végül az El Golea nevű berber erődítményhez érkeztünk. Négy város bújt meg a közeli homokdombok között: Ghardaia, El Ateuf, Beni Isguene és Bou Nouara. Az üldözések idején itt találtak menedékre a moabiták. Úgy tűnt, mintha errefelé száz évvel ezelőtt megállt volna az idő. A négy város lakói szigorúan elzárkózva éltek, egymást sem látogatták, magától értetődő volt tehát, hogy idegenek egyik városba sem léphettek be. Óriási fáradságomba került, amíg megértettem a berberekkel, hogy jóbarátként jöttem, de végül mégis engedélyt kaptam, hogy beléphessek, és felvételeket készítsek. Utunk következő szakaszán mind sűrűbben érték egymást az oázisok, majd váratlanul, mintha színházban függönyt húztak volna fel, tengernyi virág közt találtuk magunkat, és teljes tavaszi pompájában tárult elénk az Atlasz-hegység. Az átmenet a kietlen sivatagból ebből a paradicsomba olyan hirtelenül ért, hogy könnyekben törtem ki. Algíron és Marokkón kényelmes tempóban haladtunk keresztül, és takarékossági okokból továbbra is kempingeztünk. A sivatag nyomasztó sivársága után elsöprő erővel hatott az európai kultúrával keveredett mór misztikum és katolikus pompa. Fezt, Rabatot,

nemkülönben Marrakest meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt, de szívünkhöz nőtt a modern Casablanca is, ahol búcsút mondtunk Afrikának. Átkelve a Gibraltári-szoroson, Spanyolországba érkeztünk. A szerencse úgy hozta, hogy Cadizban láthattuk a híres Úrnapját, ezt a vallási és történelmi szempontból egyaránt nagy fontosságú ünnepséget. Pár nap múlva, mintegy ellentétképpen, mély barlangokba másztunk le létrán. Acetilénlámpa repdeső fényénél mammutok falba vésett ábrázolatait pillantottuk meg, nagyon hasonlókat azokhoz, amelyeket a Rudolf-tó környékén fedeztünk fel. Spanyolországban ekkortájt a barlangok nem álltak nyitva a látogatók számára, és hogy velünk kivételt tettek, kizárólag az afrikai barlangképekről szóló ismertetésünknek köszönhettük. Ezután az Alhambrába látogattunk el, ahonnan láthattuk a Sierra Nevada felhők felett csillogó, hófedte ormait. Oly csábítóan hívogatott a táj, hogy felkapaszkodtunk a Veleta-csúcsra, jóllehet effajta kockázatos vállalkozáshoz nem rendelkeztünk megfelelő ruházattal. Mielőtt Dél-Spanyolországból továbbindultunk volna, egyik barátunk engedélyt szerzett, hogy néhány napot az új Gredos rezervátumban tölthessünk. Vezető kíséretében a hegyekbe lovagoltunk, ahol közelről szemügyre vehettük a félénk kőszáli kecskéket, amint bámulatos egyensúlyérzékkel száguldottak lefelé a meredek sziklákon. Innen észak felé kanyarodtunk az altamirai barlang festményeinek megtekintésére. Az a jelképes ábrázolásmód, ahogyan az ősember állatok megörökítésével fejezte ki vágyait, nagy hatást gyakorolt rám. Álomvilág volt ez valóban, de csakhamar döbbenten kellett 10 ráébrednünk a zord valóságra, amikor hírét vettük a Mau-Mau mozgalom Lariban elkövetett legfrissebb öldökléseinek. Fontolgattuk, nem kellene-e visszatérnünk Kenyába, hogy segítsünk a felkelés elleni harcban, de ottani barátainkkal történt többszöri táviratváltás után mégis úgy határoztunk, hogy továbbutazunk Franciaországba. Átkelve a Pireneusokon, Lourdes-ba látogattunk. Megindító volt látni az újra meg újra odazarándokló súlyos betegeket, amint a

barlang előtt imádkoznak, és nem kevésbé megkapó látványt nyújtottak a halomba rakott mankók a barlang belső fala mentén, szemmel látható bizonyítékként, hogy a hit és az akaraterő még akkor is győzedelmeskedhet, amikor az orvosi kezelés eredménytelen marad. Utunk legközelebbi állomásán, Arles-ban a spanyolországinál jóval humánusabb bikaviadalokat láttunk. Provence-ban ugyanis a győzelem megszerzéséhez mindössze egy szalagcsokrot kell letépni a bika szarváról, és magát az állatot nem éri bántódás. Avignonban és Carcassonne-ban tett látogatásunk után a korallhalak akváriumát néztük meg Monacóban, ami a kaszinói hazárdjátéknál jóval hasznosabb élményt nyújtott. Olaszország területére lépve, először a carrarai márványbányákhoz kapaszkodtunk fel, ami főleg azért érdekelt, mert e legfinomabb minőségű fehér márvánnyal dolgoztak a quattrocento szobrászai és Michelangelo. Szerettem volna megmutatni George-nak legkedvesebb itáliai festményeimet, de a képtárak annyira zsúfolva voltak turistákkal és hangosan magyarázó-tolmácsoló idegenvezetőkkel, hogy a légkör távolról sem volt megfelelő a remekművek élvezéséhez. Ám hetekkel később George váratlanul megjegyezte, hogy a firenzei Medici Madonnánál szebbet életében nem látott. Így hát valóra vált a reményem, hogy élvezni fogja az európai művészetet, értékeli az európai történelmet, ami egyébként utazásunk fő célja volt. A Dolomitok, amelyeken kétszer is átkeltünk, mielőtt Ausztriába értünk volna, mindkettőnket elbűvöltek. Tirolban barátaim, Knappék láttak bennünket vendégül, akikkel kenyai utazásom előtt sokat síeltem együtt. Néhány felhőtlenül szép napot töltöttünk el velük; barangoltunk a hegyekben, havasi gyopárt, alpesi rózsát szedtünk a patakpartokon. Barátunk vezetésével George megmászta a Karwendel vonulat egyik félelmetes sziklafalát. Legnagyobb gyönyörűségünkre, egy zerge pótmamát is sikerült felfedeznünk. Mélyen lenn, egy védett völgyben öreg zerge vigyázott sok kis zergekölyökre, míg az anyák a magasabb lejtőkön legeltek. Amikor visszatértek, és élesen sipító hangon hívták kicsinyeiket, azok felszökelltek a hegyoldalon, és csatlakoztak hozzájuk. Afrikában jó

néhány állatot láttam pótmama-szerepben, de Európában eddig még soha, és a dolgok érdekes egybeesésének tűnt, hogy éppen az Európában élő egyetlen antilopfaj, a zergék között vannak pótmamák, akárcsak afrikai rokonaiknál. Miután a Salzburgi Ünnepi Játékokon megnéztük a Don Juant, átmentünk Németországba, hogy ellátogassunk Hitler egykori berchtesgadeni sziklafészkéhez, a Berghofhoz. Addigra már minden náci vezető házát lebontották, egyedül Goebbelsét építették át motelnek. A szomszédos Königsee környékét annyira megszállták a turisták, hogy egy napig tartott volna, míg helyet kapunk az egyik sétahajón. De amikor angolul magáncsónak után érdeklődtünk, perceken belül kaptunk. Visszatérve Ausztriába, autón felmentünk az ország legmagasabb hegyének, a 3792 méterre nyúló Gross Glocknernek a gleccseréig.

Sajnos később Chamonix-ban borult idő fogadott bennünket, pedig szerettük volna látni az Alpok legmagasabb csúcsát, a Mont Blanc-t (4807 méter). Ekkoriban fúrták a Mont Blanc alatt az Olaszországot Svájccal összekötő alagutat, és úgy tűnt, közel az idő, amikor hatalmas forgalom zaja váltja fel e hegyek mélységes csendjét. Következő állomásunk Bécs volt, ahol családom és barátaim már türelmetlenül várták, hogy találkozzanak George-dzsal. A háborús romok időközben eltűntek, de Bécs régi hangulata számomra végérvényesen elmúlt. Külföldi vendégnek éreztem magamat régi otthonomban. Engadinon át Svájcban, majd Franciaországban folytattuk utunkat. Párizsban mindent „végigcsináltunk”, ami „kötelező”, de addigra már úgy elteltünk az új benyomásokkal, hogy a magam részéről örömmel kötöttem ki Angliában, ahol hosszabb időt szándékoztunk tölteni. Norfolki barátaink hívtak meg gyönyörű vidéki kúriájukba. Megismerkedtünk a kopóvadászattal és mindazzal a széppel-jóval, amit a kelet-angliai vidéki élet nyújtani tud. Többfelé jártunk Angliában, és George Skóciában élő barátait, rokonait is felkerestük. Az iskolai szünidő már véget ért, turistáknak sem volt nyoma, úgy érezhettük tehát, mintha magunk lennénk egész Skóciában, és az ezüstös tavakat szegélyező ölyvharaszt bíborló késő őszi pompája is egyedül a mi gyönyörűségünket szolgálná. Még a rossz időjárásáról hírhedt Skye szigetén is sikerült egy napfényes hetet töltenünk, majd az eredeti szépségét háborítatlanul őrző Sutherlandba mentünk fel, ami különösen élvezetes élményt jelentett számomra. Akárhol említettem is meg, hogy népviseletbe öltözött kenyaiakról festettem portrékat, a téma érdeklődést keltett. Ezen felbátorodva elfogadtam a The Voice of Kenya ajánlatát, hogy angol előadó körutat szervez számomra, melyen vetített képes előadások keretében bemutatom festményeimet. Eddig még soha nem tartottam előadásokat, és vállalkozásom rémülettel töltött el. De minthogy csak magyarázatokat kellett fűznöm a diaképekhez, hamarosan beletanultam, és az előadásoknak nagy sikere volt. Egy alkalommal háromszáz főnyi, nálam idősebb nőkből álló hallgatóság előtt kellett beszélnem. A helyszínre érve közölték, hogy vetítőgép nem áll rendelkezésre, amitől csaknem pánikba

estem. Zord tekintetű hallgatóságom láttán úgy éreztem, hogy figyelmüket csak úgy köthetem le, ha merészen belevágok a témába. Azzal a megállapítással kezdtem beszámolómat, hogy az afrikaiak életének legfontosabb eseménye a körülmetélés. A „körülmetélés” szót vészjósló csend fogadta. Ennek ellenére tovább beszéltem a serdülőkorból a felnőttkorba vezető átalakulásról, olyan könnyedén használva az elkerülhetetlen szexuális kifejezéseket, mintha recepteket mondanék. Minthogy férfi nem volt jelen, hallgatóságom hamarosan felengedett, és kérdezgetni kezdtek erről a mindannyiukat érdeklő, de az illemkódex szabályai szerint nyilván soha nem említhető témáról. Az előadásnak sikere volt, és utána teára hívtak meg. Az eredményen felbátorodva, érdeklődni kezdtem, találok-e kiadót olyan könyv számára, amelyet Kenya lakosságáról írnék. Mivel egy ilyen jellegű mű gazdag képanyagot igényel, és elsősorban az afrikai etnológia iránt érdeklődő olvasóknak szól, szakkiadót kellett keresnem. Azt tanácsolták, próbálkozzam Svédországban. 1954. január közepén indultam útnak. Ilyen messze északon még sohasem jártam. Az évszak hihetetlenül szép fényhatásai és kontrasztképpen a frissen hullott hó tökéletesen érvényre juttatták Stockholm építészetének művészi értékeit. A repülőtéren Ake Holm várt, aki sok érdekes emberrel ismertetett össze, és megszervezte, hogy előadásokat is tarthassak. Többször találkoztam Lindblom professzorral, a neves antropológussal, akinek a műveit már ismertem, sőt azt az elméletét is, hogy Afrikában, ahol külvillás vitorlásokat használnak, ott a maszkokat és gázlólábakat is megtalálhatjuk. Amikor a kenyai partvidéken, Mombasától délre durumákat festettem, alkalmam volt meggyőződni a furcsa kombináció igaz voltáról. Kiadót sajnos nem találtam könyvemre, így főleg újságíróknak adott interjúkkal és előadásokkal próbáltam felkelteni a téma iránti érdeklődést. Stockholmból Uppsalába mentem, ahol Ake további előadásokat szervezett számomra. Egyik alkalommal abban a teremben kellett beszélnem, ahol annak idején Linné fejtegette botanikai rendszerét. Lelkesítő érzés volt ugyanazon az emelvényen állni, amelyen a nagy tudós ismertette meg a világgal mai napig érvényes tudományos elveit.

Uppsalát magas hó borította, mindenki sítalpakon közlekedett. A város és környéke síkságon fekszik, ennélfogva kedvelt síterepként szolgálnak a jókora mesterséges dombok, az egykori viking sírok. Ake a szőrme-hetivásárra is elvitt, ahol halmazban álltak a rókaprémek, a nyest- és nyércbőrök. Lehangoló érzés volt, hogy a divat követése érdekében állatok ezreit pusztítják el. A fölöttébb tanulságos svédországi tartózkodás után visszatértem Angliába. A Kew Gardens-ben, a British Museumban és a Természetrajzi Múzeumban egyaránt meleg fogadtatásban részesültem, amit annak köszönhettem, hogy rovar- és növénygyűjteményeket, valamint néprajzi anyagot küldtem számukra Kenyából. Véleményemet kérték, milyen téma számíthat különös érdeklődésre a jövőben, mit érdemes kutatni, és hol találhatók a kutatásokat elősegítő mintapéldányok. Így hát sok új gondolattal gazdagodva hajóztam vissza Kenyába. George már korábban hazaérkezett, és azonnal bekapcsolódott a Mau-Mau elleni harcba. Isiolói házunk ablakait dróthálóval bevonva találtam. Számos őr vigyázott az épületre, amelybe az Inniskilling Királyi Lövészezred parancsnoksága is beköltözött. George egy lövészszázad kiképzésében vett részt, melynek az volt a feladata, hogy nyomon kövesse a fegyver- és élelemszerzés céljából Szomáliába igyekvő Mau-Mau bandákat. Ha a férfiak távol voltak, én kezeltem a telefont, és továbbítottam a híreket a hegyekben rejtőzködő csoportokról. Minthogy ez a felkelés minden bizonnyal helyet kap Kenya történelmében, egy foglyul ejtett felkelő arcképével szerettem volna kiegészíteni törzsi gyűjteményemet. Végül megkaptam az engedélyt. A hőség ellenére a férfi nehéz katonaköpenyt viselt, és egész idő alatt vidáman csevegett. Ha tudom, hogy néhány nap múlva kivégzik, képtelen lettem volna portrét festeni róla. Vajon ő tudta? A függetlenség több éves időszaka kellett ahhoz, hogy új rendszer válthassa fel a régi uralmat. Az átmenet békésen zajlott le, Kenya népe együttes munkával igyekezett egyetlen célját elérni: szép hazája fejlődését elősegíteni.

10 A Rudolf-tó 1955-ben, amikor Sir Evelyn Baring kormányzó távozni készült Kenyából, megbízást kaptam, hogy egy nagyméretű képes térképet fessek számára az Északi Határkörzetről. A térképet úgy terveztem meg, hogy mindazokat a problémákat jelölje, amelyekkel a kormányzó szembekerült ebben a tartományban, valamint a természetrajz iránti érdeklődését is feltüntesse. Sir Evelyn búcsúzóul szafárira akart menni a Rudolf-tóhoz, és George-ot kérték fel, hogy elkísérje, gondoskodjék a nílusi sügér, az óriás tilapia és a „tigrishal” horgászásához szükséges felszerelésről, és tanácsot adjon e zord vidéken való táborozás módjáról. A legnehezebb feladat, amivel meg kellett birkózni, az volt, hogy miként lehet a lapos fenekű, négy méternél hosszabb, fából készült, két oldalmotorral felszerelt csónakot a göröngyös lávamezőkön Loingalanéba szállítani, ahol a tó déli oldalának egyetlen friss vizű forrása fakadt. George-ot mindig csábította, hogy felkutassa a South-szigetet, de az 1934-es végzetes cambridge-i expedíció miatt a hatóságok szigorúan eltiltották az átkeléstől. Most viszont, e nagy csónak birtokában, amely hasonlíthatatlanul különb volt a mi vászon dinginknél, úgy érezte, nem lesz ereje ellenállni a kísértésnek. A South-sziget tizenhárom kilométer távolságra van a szárazföldtől, és körülbelül tizenkét kilométer hosszú. Közigazgatásilag a mintegy 300 kilométerre fekvő Marsabithoz tartozik. Úgy terveztük, hogy amíg George a kormányzóval táborozik, én boranákat festek Marsabitban. Sir Evelyn távozása után értesítést kapok, hogy csatlakozhatom George-hoz. Terveinket idáig titokban tarthattuk, de mivel az értesítés automatikusan a körzeti biztoshoz érkezik, őt be kellett avatni a dologba, amire azért is szükség volt, mert a 130 kilométeres Chalbi-sivatagon nem tudtam volna átutazni a segítsége nélkül.

A körzeti biztos szerencsére jó barátunk volt, és megértően fogadta tervünket. Rendőri kísérettel látott el North Horrig, egy dumpálmás oázisban épült kicsiny, előretolt helyőrségig, ahol tevék és talpastyúkok versengtek a néhány bennszülött rendőrrel a vízért. Hűséges szomáli sofőrünk, Ibrahim várt itt rám. Kocsimat North Horrban hagytam, és a Landroveren mentünk tovább. Az út iszonyú rossz volt: köveken zötyögtünk, vagy porhanyós homokban akadtunk el. Csak azon csodálkoztam, miképp tudtak egy nagy csónakot végigszállítani ezen az úton. Amikor a Rudolf-tó partjára értünk, egy el molo halász, aki dumpálmából ácsolt tutaján cirkált, óriás tilapiát lengetett felénk, majd ajándékul átnyújtotta. E szegény emberek nagylelkűsége egyenesen megható. George Loingalanéban várt ránk, ahol a susogó dumpálmák árnyéka jótékony változást jelentett a kietlen, láva fedte sivatag után. George, aki már egy hete táborozott a tó mellett, megfigyelte, hogy két-három naponként a szél iránya megváltozik, és ezt a változást négy-öt órás szélcsend követi. Úgy tervezte, hogy másnap egy ilyen időszakban kelünk át a South-szigetre. Az estét úti előkészületekkel töltöttük. Poggyászunkat a minimumra csökkentettük, hogy elegendő hely jusson a két oldalmotornak. Úgy terveztük, hogy a nagyobbik motort használjuk a remélhetőleg egy óránál nem hosszabb úton. Ha vihar támadna, a nagy motort a vízbe dobjuk, hogy könnyítsünk a súlyon, és a kisebbikkel folytatjuk az utat. Felszerelésünk a következőkből állt: .22-es és .303-as puska, nyomjelző rakétapisztoly, jelzőrakéták, látcső, horgászfelszerelés, orvosságok, köztük kígyómarás elleni szerek, fél üveg whisky George-nak, és végül egy főzésre és a vízmerítésre szolgáló mélyebb serpenyő. Arról szó sem lehetett, hogy egy váltás ruhát is magunkkal vigyünk. George ágyékkötőt vett magához, én pedig egy nagyon vékony, ócska takarót meg egy fogkefét. Másnap erős szél kavarta fel a tavat, úgyhogy el kellett halasztani utazásunkat. A sátrunkban húzódó el molók közül lefestettem egyet. Szálfatutajaikkal soha nem merészkedtek el a szigetig, és most izgatottan tárgyalták, vajon eljutunk-e oda, és ép bőrrel

visszaérkezünk-e. Különböző legendákat meséltek a szigetről. Egyikük elmondta, hogy valamikor réges-régen egy fiatal nő, aki gyereket várt, kecskenyáját legeltette azon a helyen, ahol most a tó déli része terül el. Itt egy forrásra talált; szórakozottan felemelt egy követ, és ütögetni kezdte a nyílást, amelyből a forrás eredt. A víz hirtelen kitört, és elöntötte a vidéket. A fiatalasszony kecskéivel a dombokra menekült. A víz minden oldalról körülzárta a dombokat, és így keletkezett a South-sziget. Az asszony ikreknek adott életet, akik az idők folyamán benépesítették a szigetet. Ma már csak egyetlen lény, egy kecskealakot öltött szörnyűséges démon él ott, az egyik kráterben. Mindenkit, aki odamerészkedik, a kráterbe csalogat, és elnyel. Egy másik történet szerint egy el molo család élt a dombokon. Egyik reggel arra ébredtek, hogy víz veszi körül őket. Mivel csónakuk nem volt, ottrekedtek, s végül mindannyian elpusztultak, csak a kecskék maradtak életben. Az el molo törzs vénei azt állítják, hogy apáik még láttak tüzeket a szigeten, de ezeket nyilván valamelyik kisebb vulkán működése idézhette elő. A nap hátralevő részében üres kannákat és felfújt gumiabroncsokat kötöztünk a csónakhoz, hogy megakadályozzuk, ha netán el akarna süllyedni. Míg ezzel foglalatoskodtunk, váratlanul egy Landrover tűnt fel. Riporterek és a maralali körzet biztosa ültek benne; az el molo törzset akarták felkeresni. Minthogy éppen előkészület közben találtak, kénytelenek voltunk beszámolni tervünkről. Kamerák kattantak, de az újságíróknak meg kellett ígérniük, hogy amíg vissza nem térünk, vagy halálunkról tudomást nem szereznek, egy szót sem hoznak nyilvánosságra. Másnap reggel George gondterheltnek látszott: ha aznap sem indulhatunk, további várakozásra nincs ideje, mondta. A fehéren tajtékzó víz láttán mindinkább elcsüggedt. Hogy agyonüssük az időt, kirándultunk a Porrhoz, egy piramis alakú hegyhez. Néztük a krokodilusokat a tóban, a madarakat a parton, amelyekből nagy tömeg gyűlt össze: kanalasgémek, kormoránok, vadkacsák, vadludak, szent Íbiszek. Ezután az el molók falvába látogattunk, ahol a törzs tagjai még jól emlékeztek utolsó látogatásunkra, és meleg barátsággal fogadtak. George egész idő alatt várakozásteljesen nézegetett a tóra és a szigetre, én viszont Ibrahimmal együtt abban reménykedtem, hogy

nem kísérli meg az átkelést. De ha mégis menni akar, eltökéltem, hogy nem hagyom magára. Egy idő múlva a tó csendesedni kezdett, és George a csónakért indult. Szorongó félelem fogott el, és egy szikla mögé húzódtam, hogy kissé összeszedjem magam. Egy használt borítékra ráfirkantottam végakaratomat, és azzal a kéréssel adtam át Ibrahimnak, hogy ha nem térnék vissza, juttassa el az isiolói körzeti biztoshoz. Ibrahim zubbonya zsebébe tette, és amikor a csónakba szálltam, könnyes szemmel szorította meg a kezem. George dühösen rángatta az indítókötelet, ám semmi nem történt, és egy pillanatig reménykedtem, hogy mégsem indulunk el. De hirtelen géppuskakattogáshoz hasonló zajjal beindult a motor. A puskát markolászva figyeltem a krokodilusokat. Három vagy négy kilométert tehettünk meg, amikor George odakiáltott, hogy azt hiszi, vissza kell fordulnunk, mert a tó egyre jobban háborog. Ennek ellenére tovább mentünk. A tó közepén jártunk, amikor a csónakba kezdett beszivárogni a víz, és lapos feneke vészjósló döngéssel csapódott neki a hullámoknak. De mivel a fél utat már megtettük, nem lett volna értelme visszafordulni. Az egy és negyed óra alatt, amíg a partról kiszemelt öbölbe értünk, egy árva szó sem hangzott el közöttünk. Védett, fövenyes kis öbölben szálltunk ki: kristálytiszta vizében nyüzsögtek a halak. George kanál-villantóval kezdett horgászni, de nem sikerült halat fognia. Ezalatt én a közvetlen környéket derítettem fel. A partot több centi magasságban apró rózsaszínű kagylók borították, a kis öböl pedig a szerteszét szóródott tojásokkal krokodilus-szülőotthonnak tűnt. Krokodilusoktól és egyéb veszélyektől mentes táborhelyet kerestünk. Úgy vélekedtünk, hogy ha akadnak is vadállatok a szigeten, feltehetően nem ismerik az embert, így hát nem is félnek tőle. A talajt sűrűn benőtte a Capparis cserje, és valamilyen kúszónövény, míg feljebb fehér sziklák és fekete lávakőszirtek emelkedtek a magasba. Hamarosan rájöttünk, hogy egy kisebb szigeten kötöttünk ki. A nagy szigettől szoros választotta el, amely a legkeskenyebb pontján ötven méter volt. Messzelátónkon szemügyre vettük a másik sziget partját. Körülbelül másfél kilométernyire fövenyes partszakaszt

pillantottunk meg, amit megfelelő kikötőhelynek véltünk. Szerencsétlen módon egy hatalmas, vagy hat méter hosszú krokodilus telepedett éppen akkor oda. A magam részéről egyáltalán nem áhítoztam efféle házigazda vendégszeretetére, de az idő változni kezdett, és ha sötétedés előtt partra akartunk szállni, egy percig sem várhattunk tovább. Csónakunkhoz siettünk, átkeltünk a szoroson, s kikötöttünk a parton, ahonnan nagy megkönnyebbülésemre közben eltűnt a krokodilus. A puskát azért nem engedtem ki a kezemből, s aggodalmas pillantásokat vetettem a vízre. A partot homoksáv szegélyezte, ide vontattuk ki a dingit. George sohasem nyilvánítja ki érzelmeit, de ahogy megtömte és meggyújtotta pipáját, látni lehetett, hogy a partraszállásnak már a puszta tényétől is emelkedett hangulatban van. A környék egyáltalán nem látszott hívogatónak. Közvetlenül mögöttünk mindenféle csipkés taréjú lávafolyamok borították a hegyet, de a táj beható tanulmányozására nem volt időnk. Védett helyet kellett keresnünk, ahol eltölthetjük az éjszakát. Egy part melletti magányos szikla hasadékát szemeltük ki. Széltébenhosszában mindössze akkora volt, hogy fejtől lábtól fekve elfértünk benne. Cókmókunk nagy részét is bepréseltük, s minden darabra kőnehezéket raktunk, hogy el ne fújja a szél. Ezután eltakarítottuk a nagyobb lávaköveket, hogy a földet borító kavicsokra fekhessünk. Míg ezzel foglalatoskodtunk, a tó túlsó oldalán felvillantak a Landrover fényszórói. Válaszképpen George világítórakétát lőtt ki pisztolyából. Az autó fényszórói háromszor gyulladtak ki, majd .303as nyomjelző lövedékek tűzijátékszerű parádéja következett. Nyilvánvalóan örültek odaát szerencsés megérkezésünknek. George pontosan megállapodott Ibrahimmal a jeladások módjában. Egyetlen világítórakéta kilövése azt jelentette: „minden rendben”; három: „elfogyott az élelmünk”; öt: „mentésre van szükségünk”. Az utóbbi két esetben Ibrahimnak kocsival North Horrba kell mennie, s ezenkívül rádió útján kapcsolatba lépnie Marsabittal. Az éj beálltával magamra húztam vékony takarómat, George meg a kikoiját csavarta maga köré. Azt a látszatot igyekeztünk kelteni, mintha kényelmesen elhelyezkedtünk volna, de valahányszor

megfordultam, éreznem kellett, hogy kavicságyon fekszem. Az éles lávaköveknél persze jobb volt, de a kavics azért mégiscsak kavics. Közben orkánerejű szél támadt, szélrohamok száguldottak át a tavon, és iszonyatos erővel rohantak neki a sziklahasadéknak, jéghideg áramlatot sodorva magukkal. Alvásról szó sem lehetett, nem tehettünk mást, mint vártunk, míg megvirrad, és ez bizony sokáig tartott. Jóval napkelte előtt felkeltünk, tüzet gyújtottunk, és teát főztünk. Napvilágnál láttuk, amint a hullámok vadul nekicsapódnak a lávának, és magasra száll belőlük a permet. Nem sokkal később a Landrover fényét pillantottuk meg a túlsó parton. A hűséges Ibrahim nyilván meg akart bizonyosodni, hogy éjjel nem nyelt el bennünket a démon. Marhahúskonzerv-reggelink után pár szem datolyát és kétszersültet csomagoltunk be, és a hegygerinc megmászására indultunk. Az út fárasztó volt, gyakran veszélyes is. A lávaömlés szélén haladtunk, kerülgettük a hasadékokat, és óvatosan lépkedtünk a rétestészta vékonyságú, kongó hangot adó lávarétegen. Néha beszakadt a lábunk alatt, és egy közeli, biztonságosabbnak látszó talpalatnyi helyre kellett átugranunk. Hegyet mászni a tűhegyes lávaföldön vagy a könnyen beszakadó lávafolyamok egyenetlen felületén nem volt könnyű feladat. Szerencsére a legmagasabb emelkedők, ahol salak váltotta fel a lávát, járhatóbbak voltak. Egy nyeregbe érve, hosszú sor tűzhányót pillantottam meg a látóhatáron. George egy kis kecskenyájra hívta fel figyelmemet. Semmiben sem különböztek a környék kecskéitől, és a sovány legelő ellenére kitűnő kondícióban voltak. Arra kellett gondolnom, nincs-e mégis valami igazság az el molo törzs legendáiban. Az első kráter tetején, ahova feljutottunk, kőhalmot találtunk. Minden valószínűség szerint Dyson és Martin emelte, a Fuchsexpedíció tagjai, akik 1934-ben a tóban lelték halálukat. Kellemetlen szél fújt, nem időztünk hát soká, de egy porcsint meg valamilyen fás szárú növényt mégiscsak szedtem, és beraktam a gyűjtőzsákomba. A hegytető közelében olyan erősen fújt a szél, hogy a szó szoros értelmében magával sodort. Nagy eltökéltségre volt szükségem, hogy szembeszálljak vele, de mégiscsak felértünk a csúcsra. Fáradozásunk megkapta jutalmát: csodálatos kilátás nyílt innen

csaknem az egész szigetre. A vulkáni működés három fázisát figyelhettük meg. Több nagyobb tűzhányóból keleti irányban tört ki a vörös színű láva, és meredeken folyt le a tóba, azon az oldalon, ahol feljöttünk. A legújabb kitörés a sziget északi végén lehetett, ahol a sárgás vulkáni tufát szurokfekete lávafolyam borította. A nyugati oldal egészen más látványt kínált: gyér bozóttal fedett szelíd, dimbes-dombos vidék volt, fövenyes partja mentén kitűnő kikötőhelyekkel. A közvetlenül alattunk elterülő krátert kiszáradt tömjénfenyők borították. Itt ismét kőhalomra bukkantunk, és a távolabbi krátereknél még néhányra. Mi is emeltünk egy kőhalmot, majd elindultunk lefelé. Nehéz útnak ígérkezett, főleg a szandálban túrázó George számára. A legrövidebb útvonalat választottuk, hogy az esti jeladásra leérjünk. A tó még mindig háborgott, így szó sem lehetett arról, hogy halat fogjunk vacsorára. Marhahúskonzervet melegítettünk, és megpróbáltuk hálóhelyünket megfelelőbbé varázsolni. Kövekből falat emeltünk a hasadék mindkét végén, hogy némileg felfogja a jeges szélrohamokat. A szél azonban egyre erősebben fújt, az éjszaka még az előzőnél is hosszabbnak tűnt, s csak akkor derültem fel, amikor reggel George egy szigonyvégre kapott óriás tilapiával jelent meg. George kitűnően ért a főzéshez, úgyhogy pompásan reggeliztünk. Utána lelkesülten indultunk a sziget déli csücske felé, abban a reményben, hogy ráakadunk Dyson és Martin táborára. Több kisebb öböl mellett haladtunk el. Hemzsegtek bennük a krokodilusok, de amint a közelükbe értünk, a tóba siklottak. Félénk viselkedésük meglepett bennünket, hiszen soha nem találkoztak emberi ellenséggel a szigeten. Vagy talán a szárazföldön nőttek fel? Akárhogy is volt, örültem tisztelettudó magatartásuknak. Amikor a szoroshoz értünk, amelyen át a szigetre jöttünk, elképedtünk az öthat méter hosszú krokodilusok tömegétől. Nem kisebb meglepetéssel tapasztaltuk, milyen közömbösen úszkálnak a tilapiák közöttük. Szerettünk volna hosszú orrú krokodilusokat találni, amelyekről úgy hírlik, hogy ebben a tóban élnek, de csak közönséges fajtát láttunk. Váratlanul újabb kecskenyáj bukkant fel. George utánuk lopakodott, és lefényképezte őket.

A part mentén haladtunk tovább. Az út az előző napi kaptatónál is hosszabb volt, mivel most nem hegyháton, hanem lávafolyamokon kellett keresztülvergődnünk. Útközben megint csak kecskékkel találkoztunk, melyek külsejük után ítélve remekül fejlődtek a part menti vastag, szúrós füvön. Dyson és Martin táborának nyomát sem láttuk, ami nem volt meglepő, mert aligha lehetett elképzelni, hogy bárki partra szálljon ezen a zord tájon, hacsak rá nem kényszerül. Legnagyobb rémületemre levedlett kígyóbőrök hevertek szerteszét, George azonban megnyugtatott, hogy a teljesen ártalmatlan csíkos homoki siklók vetették le; élő példányokat is láttunk belőlük. Kövületeket próbáltam keresni, de helyettük csupán zsiráf- és vízilócsontokat találtunk, amelyeket kétségkívül a szárazföldről sodort ide a víz. Amikor a sziklahasadékhoz visszaérkeztünk, a tó még mindig erősen viharos volt, halászni nem lehetett, így utolsó húskonzervünket is elfogyasztottuk. Mindamellett jólesett ülni és élvezni a vacsorát, még ha az ételt a tó kissé sós vizével kellett is felengedni – amitől olyan fura zöldessárga lett –, mert a hihetetlenül gyönyörű táj mindenért kárpótolt. Közvetlenül mögöttünk megmerevedett lávatömeg tornyosult, amely a tűzhányók pereméről zuhant valamikor alá, s amerre csak elhaladt, mindent maga alá temetett. Halott volt ez a táj, az ide-oda mászkáló krokodilusokon kívül csupán a levedlett kígyóbőrök emlékeztettek az életre. Igazi, meleg vérű élet egyedül a kecskékben volt, melyeket azonnal szívembe fogadtam. A természet fensége, hatalma tárult fel előttünk, és e hatást még fokozta magányunk, s annak tudata, hogy az orkán minden támadási kísérletet meghiúsít, amely egyedüllétünk ellen törne. Ki nem álmodott már arról, hogy lakatlan szigeten, vagy Ádámhoz, Évához hasonlóan éljen? A mi számunkra valóra vált ez az álom. Emberi lény rajtunk kívül nem élt itt, magunkban voltunk, teljesen egymásra utalva, és állandó veszélytől körülvéve. Egész idő alatt, amit a szigeten töltöttem, egyetlen percre sem tudtam megszabadulni egy különös félelemérzettől. Féltem a körülöttünk levő élettelen világtól, féltem, hogy amikor George a síkos sziklán horgászik, beleesik a tóba, és elnyelik a krokodilusok, féltem, hogy valamelyikünk lávahasadékba zuhan, féltem a

visszaúttól, ami idejövetelünknél is veszélyesebbnek ígérkezett, mert szél ellen kellett haladnunk. Soha nem ismertem még ennyire fel az élet értékét, nem csupán kettőnkét, hanem az egész környező élet becsét. Mindeddig természetesnek tartottam, hogy madárdalra ébredek, és hogy első pillantásom fákra, virágokra esik – élőlényekre, amilyen magam is vagyok. Most viszont egy halálszigeten ejtett bennünket foglyul a szélvihar, és a könyörtelen napsütés kiszívta belőlünk az erőt. A harmadik éjszaka még a két előzőnél is elviselhetetlenebbnek tűnt, pirkadt már, amikor egy kissé elszunnyadtam. Felébredve George-ot szólítottam: semmi válasz. Mi történhetett? Rémülten kapaszkodtam fel a táborunk mögötti dombra, de nyomát sem láttam. Azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy nyilván horgászni ment. Amint visszafelé baktattam, kezdetleges díszítésű agyagedények darabjaira bukkantam. Ez egy pillanatra elterelte a figyelmemet, de alighogy becsomagoltam a leleteket a múzeum számára, félelmem visszatért. Hogy elüssem az időt, kígyómarás elleni gyógyszerkészletünket vettem számba, és naplót írtam. Két óra telt el. Ekkor, végtelen örömömre, George megjelent, egy kis krokodilt és egy tilapiát hozva magával. A reggelink valóban kitűnő volt, de George-nak meg kellett fogadnia, hogy soha többé nem tűnik el szó nélkül. Étkezés után lenyúztuk a krokodilus bőrét, megjavítottuk szétszakadt cipőnket, majd tüzelőanyag keresésére indultunk, ami egész napunkat elvette. Hepehupás ösvényen haladva, közvetlenül a legmagasabb vízállásszint fölött pár méter hosszú kőfalra bukkantunk. Vajon ki építette és mi célból? A közelében újabb edénydarabokat szedtünk össze, hogy összehasonlíthassuk szárazföldi gyűjtésünkkel. Amikor visszatértünk a hasadékhoz, George újra nekiállt, hogy halat fogjon. Egyáltalán nem volt megnyugtató látvány, amint a nedves, síkos sziklákon csúszkált. Végül egy tilapiát lőtt, és a lövedék erejétől két kis hal is elbódult. Mintegy öt centi hosszúak voltak, bíborpirosak, uszonyaikat zöldesen foszforeszkáló mintázat díszítette. Míg szemügyre vettük őket, egy kobrakígyó felemelkedett, és George felé köpött. Szerencsére túl messze volt ahhoz, hogy a méreg George szemét érje. Szelíden megjegyeztem, hogy a mérges

kígyóktól való félelmem, úgy látszik, nem volt alaptalan, mire George bevallotta, hogy épp aznap reggel ölt meg egy apró köpködő kobrát a fekhelyemen. Nem sokkal ezután George meglepett kiáltását hallottam. Egy kőkupac alatt üres whiskys üveget és néhány rozsdás szardíniásdobozt talált. Dyson és Martin ezek szerint pontosan ugyanazt a táborhelyet szemelte ki, amit mi, és mivel rendszerető emberek voltak, eltakarították a tábori hulladékot, mielőtt végzetes útjukra indultak. A megint csak hideg, álmatlan éjszakára virradó reggel nemigen ígért csendesebb időjárást, így elhatároztuk, hogy a sziget északi végét derítjük fel. Kezdetleges ösvényen indultunk útnak, mely fokozatosan elenyészett, s ezután lávatöredéken haladtunk óvatosan tovább. Közeledtünkre számos krokodilus siklott a vízbe. Három óra múltán kavicsos partú, széles öbölhöz értünk, ami kiváló kikötőhelynek látszott. A tó régi szintjénél, mintegy négy és fél méter magasságban a jelenlegi szint fölött, egyéb roncsok közt egy húszliteres gömbölyű benzintartályt és egy piros gumibelső darabját vettük észre. Feltehetően Dyson és Martin csónakjából származtak, mivel ők két ilyen tartályt használtak, hogy csónakjuk úszóképességét fokozzák. Ekkor határoztam el, hogy naplóm másolatát itthagyom, hátha hasznára válik jövendő kutatóknak, ha bennünket szerencsétlenség érne. Az öböl egyik végét négyméteres lávafal torlaszolta el. Felkapaszkodtunk rá, majd több, újabban keletkezett lávafolyamot kereszteztünk. Ezek feketék voltak, míg a régebbi láva vörös. A legészakibb kráter főleg vulkáni tufából állt, és osztrigákat meg egyéb kagylókat találtunk benne, az őskőkorszak egyetlen nyomát a szigeten, holott a szemben fekvő szárazföld bővelkedett ilyen leletekben. A kráter pereméről pompás kilátás nyílt. Nyugaton alkalmas kikötőhelyet kínáló öböl terült el. Az északi tűzhányókon egyetlen kőhalmot sem találtunk. Az északi parton, ahol a szikla meredeken zuhan a mély vízbe, meglepetten fedeztük fel az óriástilapiák ezreit. Hátuk kiállt a vízből, amint éhesen marcangolták a sziklákat borító rózsaszínű üledéket. Távolabb a parttól nagy halrajokat figyeltünk meg, amelyek oly szorosan tömörültek, hogy

sötét felhőknek látszottak. Arra gondoltunk, talán az ivás időszakára jöttek ide. Mivel a szél alábbhagyott, George sürgetett, hogy iparkodjunk vissza, hátha lehetőség adódik a visszautazásra. Mielőbb indulni akartunk, mivel élelmünk már fogytán volt, és cipőnk is felmondta a szolgálatot. De ahogy visszaérkeztünk a táborunkhoz, feltámadt a szél, és szertefoszlatta reményeinket. Azzal töltöttük az időt, hogy kecskekoponyákat, kígyóbőrt, bogarakat, százlábúakat, gyíkokat, növényeket, apró piros halakat gyűjtöttünk, s mindezt az üres konzervdobozokban helyeztük el. Már hét napja raboskodtunk a szigeten, és mindinkább kételkedni kezdtem, hogy a szél valaha is elcsendesedik. Elképzelhető, hogy Dysont és Martint hasonló türelmetlenség fogta el, s ennek hatására döntöttek úgy, hogy megkockáztatják az átkelést, ami végül az életükbe került. Előző éjjel keveset aludtam, ezért ebéd előtt rövid időre lepihentem. Csónakvontatásra ébredtem, George tehát készülődik az átkelésre. A tó most valóban jóval csendesebbnek látszott. Negyedórába sem telt, és készen álltunk az indulásra. George meghúzta a kötelet, de a motor megmakacsolta magát, és nem indult be. George derékig merült a vízbe, hogy megvizsgálja, mi okozza a bajt. E pillanatban egy krokodilus bukkant fel közvetlenül mellette, de mielőtt még kiálthattam volna, a motor működésbe jött, George a csónakba ugrott, és elindultunk. Nyugtalanul, szinte megmerevedve ültem a csónak orrában, erősen markoltam a puskámat, és csak a krokodilusokra gondoltam. Egy kilométerre a parttól a mindinkább felkorbácsolt hullámok dobálni kezdték a csónakot. George úgy vélekedett, okosabb lenne visszatérni; én hallgattam, még egy kilométerrel tovább mentünk, s ekkor fordultunk vissza. A szigetre érve, reparálni kezdtem a cipőmet, és becsomagoltam az itt felejtett két krokodiluskoponyát. Késő délután a fehér tarajú hullámok elültek, a tó lecsöndesedett, és megállapítottuk, még van annyi idő, hogy sötétedés előtt átkelhessünk. Újra nekivágtunk. Hiába látszott csendesebbnek a tó, hamarosan elő kellett vennem a serpenyőt, hogy kimerjem a vizet a csónakból, és már a túlsó part közelében jártunk, amikor abbahagyhattam e foglalatosságot. E

pillanatban a motor köpködni kezdett, és váratlanul bedöglött. Megragadtam az evezőket, és evezni kezdtem. George szidta a motort, de egy perc múlva rájött, hogy csak a benzin fogyott ki. Szerencsére volt tartalékkészletünk, így csakhamar újra elindulhattunk. Két ember alakja tűnt fel a parton, mire a megkönnyebbüléstől sírni kezdtem. Mindketten belegázoltak a vízbe, hogy elébünk jöjjenek. Elmondták, hogy már kora reggel is vártak itt ránk. Amikor megkérdeztem, honnan tudták, hogy ma érkezünk meg, azt felelték, hogy egy jövőbe látó rendile lány megjósolta, hogy ezen a napon térünk vissza. Megható volt hallani, hogy távollétünk alatt mindenki olyan feszült idegállapotban volt a táborban, hogy félelmükben szinte még egymás tekintetét is kerülték. Nemsokára megjött a Landrover, hogy szokásos esti jelzését leadja. Ibrahim örömujjongásban tört ki, amikor megtudta, hogy szerencsésen megérkeztünk. Alighogy a táborba értünk, megjelentek az el molók, és kérdésekkel árasztottak el bennünket. A törzsfőnök végül kijelentette, hogy egész népével ezen a paradicsomi szigeten fog letelepedni, és birtokba veszik a kecskéket, amelyek számításunk szerint körülbelül kétszázan lehettek. Másnap reggel repülőgép berregésére ébredtem. Alacsonyan körözött a tábor fölött, és két csomag cigaretta kíséretében a következő levélkét dobta le: „Örülünk, hogy épségben megérkeztek, mindenfelé továbbítjuk a hírt. A legszívélyesebb üdvözlettel …. 11 Utóirat: a K. P. R repülőalakulata tiszteletteljes üdvözletét küldi.” Néhány óra múlva North Horrban voltunk. Itt két európaival találkoztunk, akik Marsabitból jöttek, és éppen megmentésünkre akartak indulni. Csakhamar öt rendőrtiszt is megérkezett, ugyanezzel a feladattal megbízva. Titkunk a következőképp szivárgott ki: George-ot fontos értekezletre várták Nairobiba, s hogy nem jelent meg, érdeklődni, majd nyugtalankodni kezdtek. A marsabiti és a maralali körzeti biztosok ekkor úgy érezték, kötelesek felfedni, hogy South-szigeti utat terveztünk. Ennek hallatán hatósági körökben akkora riadalom támadt, hogy az isiolói körzeti biztos két sírhelyet jegyeztetett elő a nyeri temetőben.

Később berendelt bennünket a hivatalába. Azzal kezdte, hogy megdorgálta George-ot, amiért megszegte a parancsot, és így nagy költséget okozott a közigazgatási hatóságnak, amely mentőosztagot volt kénytelen szervezni, a végén azonban mosolyogva tette hozzá, mennyire büszke teljesítményünkre, és milyen szívesen tartott volna ő maga is velünk. Ami expedíciónk eredményét illeti, mindössze néhány, s jobbára negatív tényt tudtunk közölni a South-szigetről: hüllőktől és denevérektől eltekintve emlős vadak teljes hiánya, csekély madárállomány, szűkös növényzet jellemzi. A kecskékkel kapcsolatban feltehetően Von Höhnel magyarázata volt helytálló: igen valószínű, hogy egy el molo családot, amely kecskéivel a szárazföld egyik részéről a másikra tutajozott át, szélvihar kapta el, és sodorta át a szigetre, ahonnan a törékeny tutajokon nem tudtak visszatérni. Megírtam kalandos vállalkozásunk történetét. Abban a reményben, hogy esetleg több folyóiratot is érdekel, öt változatot fogalmaztam, és különböző fényképmelléklettel ellátva öt lapnak küldtem el. Végül mind az öt közölte, köztük a Királyi Földrajztudományi Társaság Geographical Journal című kiadványa is. Nem sokkal később az egyik szerkesztőtől igen kellemetlen levelet kaptam, melyben tudtomra adta, hogy minden írói etikett és etika megsértését jelenti ugyanazt vagy többé-kevésbé ugyanazt a cikket több folyóiratnak eladni. Elnézését kértem, amiért nem ismertem ezt a szabályt. A lecke később hasznomra vált.

11 Elza Egy alkalommal megkérték George-ot, hogy lőjön le egy oroszlánt, amelyik megölt egy boranát. A Vadvédelmi Felügyelőség új alkalmazottja, Ken Smith társaságában indultunk útnak, akit George mellé osztottak be gyakorlatra. Melka Lorniban ütöttünk tábort, 160 kilométerre Isiolótól, az Északi Határkörzet Kinna nevű tartományában, ahol boranák élnek. Oly mértékben garázdálkodtak errefelé az orvvadászok, hogy George-nak több időt kellett itt töltenie, mint a felügyelőség bármely más területén. Amikor Ken kíséretében elindult, hogy felkutassa az emberevő oroszlánt, én a táborban maradtam Patival. Aligha sejthettem akkor, hogy ez a nap döntő fordulatot hoz az életemben. Pár óra múlva tértek vissza, s a kocsi tetején heverő oroszlánbőr vadászatuk sikeréről tanúskodott. De akkor még nem vettem észre a három elárvult kis kölyköt, melyeket George magával hozott. Elzának és két nővérének érkezése olyan kötelezettség, olyan felelősségteljes feladat elé állított, amely azóta világméretűvé nőtt, s szüntelen áldozatvállalással, de egyszersmind az elégedettség megnyugtató érzésével jár. Számos kis állatnak viseltem már eddig is gondját – két elefántbébinek, egy kis bivalyborjúnak, erdei antilopnak, impalagidának, egy szerválkölyöknek, három kis struccnak, jó néhány mongúznak és Patinak, a szirti borznak –, de oroszlánkölykökkel kapcsolatos tapasztalatokkal még nem rendelkeztem, és ez a három kis árva számításunk szerint nem lehetett több háromhetesnél. Tanácsot kellett kérnem oroszlánnevelésben jártasabb ismerőseimtől, és így megtudtam, hogyan etessem őket. Az első percben elhatároztuk, hogy nem szelídítjük meg őket, és a lehető legkisebb mértékben sem fékezzük természetes ösztöneiket. Szerencsére távoli, magányos helyen éltünk, a kölykök szabadon barangolhattak a környező bozótban, ami lehetővé tette, hogy vadállatként nőjenek fel. Életmódjuk nem akadályozta őket abban, hogy nevelőszüleiknek tekintsenek bennünket. Ez az úgynevezett

„imprinting”, bevésés jelenségével magyarázható, vagyis azzal, hogy minden újszülött állat hajlandó anyjának tekinteni bárkit, akit szeme kinyílásakor először pillant meg. A három kis nőstény kölyköt Lusticának, Nagynak és Elzának neveztük el. Elza volt a leggyengébb, de egyben a legbátrabb és a legkedvesebb közöttük. Amikor már nagyon is megnőttek ahhoz, hogy magunk mellett tartsuk őket, Lusticát és Nagyot a rotterdami állatkertnek ajándékoztuk, Elza pedig továbbra is közelünkben élte a maga szabad életét. Amikor felnőtt, a Meru Park egy távoli részébe vittük, abban a reményben, hogy ezzel biztosíthatjuk eredeti létformájába, a vadállati életmódba való visszatérését. Elszántuk magunkat erre a lépésre, még akkor is, ha ez Elzához fűződő kapcsolatunk végleges megszakadását jelenti. Ez azonban nem következett be. Elza megtanult ugyan függetlenül élni, de ragaszkodását, hűségét továbbra is megőrizte irántunk. A kísérlet végleges sikerét az bizonyította, amikor a Meru Park egyik vadon élő oroszlánjával párosodott. Tapasztalatainkat másokkal is szerettük volna megosztani, és arra gondoltunk, hogy egy ilyen témájú könyv felkeltené a vadállatok iránti érdeklődést, hiszen oly nagy szükségük van a segítségre. George-nak nem jutott ideje írásra, én nem rendelkeztem kellő írói gyakorlattal, így Elspeth Huxleyt kértem meg, hogy vállalkozzék a feladatra. Ő azonban úgy vélekedett, hogy mindenképpen első személyben kell megírni a könyvet. Így hát nekivágtam a dolognak. Lord William Percy, aki Elzát kölyökkora óta ismerte, sok hasznos tanáccsal látott el. Felhívta figyelmemet egyrészt arra, hogy ne igyekezzek mindenáron emberi tulajdonságokkal felruházni Elzát, másrészt viszont ne tüntessem fel viselkedését csupán feltételes reflexek vagy egyfajta mozgásba hozott gépezet működésének, amivel elleplezném, megtagadnám értelmét, ítélőképességét és érzelmeit. Ő javasolta egyébként az Oroszlánhűség címet is. Amikor befejeztem a könyvet, Angliába utaztam, és egy hónapot irányoztam elő, hogy kiadót találjak. Első próbálkozásaim nem jártak eredménnyel. A tervezett idő már csaknem letelt, mikor eszembe jutott, hogy amikor a kenyai törzsekről akartam könyvet írni, levelezésben álltam Mrs. Villiersszel, a Harvill Press munkatársával.

Ő akkoriban úgy vélekedett, hogy a könyv jellegénél fogva megfelelőbbnek látszik valamelyik tudományos kiadó számára. Egy hideg, esős napon a Harvill Press kiadóvállalat mellett vezetett el utam. Becsengettem, és Mrs. Villierst kerestem. Emlékezetébe idéztem a kenyai törzsekről tervezett könyvemet, majd megemlítettem, hogy ez a kézirat, amit most fel tudnék kínálni számukra, egészen más jellegű. Kért, hogy mondjam el, miről szól, és a téma szemmel láthatóan megragadta. Hozzátettem még, hogy több száz fénykép is készült Elzáról, mire kijelentette, hogy kollégájának, Mrs. Harrarinak kellene látnia, mivel a könyvek képanyaga az ő hatáskörébe tartozik. Még aznap este mindketten eljöttek hozzám, óriási érdeklődést mutattak a könyvem iránt, de ajánlatot nem kaptam tőlük, úgyhogy másnap ügynökséghez fordultam. Valójában az történt, hogy Mrs. Villiers közben kábelezett a William Collins Kiadó elnökének, aki éppen külföldön volt. Közölte főnökével, hogy a könyvet közönségsikernek ítéli, és sürgős lenne megfelelő ajánlattal lekötni, mert más kiadókkal is kapcsolatba léptem. Később megtudtam, hogy a Harvill Press a Collins Kiadó fiók-vállalata. Visszaérkezése után Billy Collins, Mrs. Villiersszel és Mrs. Harrarivel együtt, fogadott a hivatalában. Erőteljes egyéniség s végtelenül kellemes ember volt. A képekre és a kéziratra éppen csak rápillantott, és kijelentette, hogy fontolóra veszi a könyv kiadását, de a munkatársaival is meg kell beszélnie. Távozásomkor semmivel sem voltam okosabb, mint amikor odamentem. Nemsokára azonban értesítettek, hogy hajlandók szerződést kötni, és ezer font előleget kínáltak fel. Nem tudtam megítélni, hogy ajánlatuk előnyös-e vagy sem, úgyhogy Elspeth Huxley tanácsát kértem, aki mindenképpen rábeszélt, hogy fogadjam el. A Collins Kiadó kitűnően működő reklámés propagandaszervezettel rendelkezik. Már a megjelenés előtt óriási plakátok hívták fel a londoniak figyelmét az Oroszlánhűségre, és a könyvesboltokban életnagyságú Elza modelleket állítottak ki. Collinsék számítottak rá, hogy a könyv kelendő lesz, de az eladott példányszám minden várakozásukat felülmúlta. Rövid időn belül huszonöt nyelvre fordították le az Oroszlánhűséget.

Kenyába visszatérve az a hír fogadott, hogy távollétem idején Elza három kölyköt hozott a világra. Ekkor hat hétre eltűnt, majd váratlanul a folyó túlsó partján tűnt fel, szemben a táborunkkal, és kisvártatva egész családjával átúszott, hogy meglátogasson bennünket. Uralkodtam magamon, és nem simogattam meg a kölyköket, nehogy hozzám kötődjenek, de Elza alkalmasint gondoskodott már ennek elhárításáról, amikor hat hétig távol tartotta tőlünk a kölykeit. Az Egyesült Államokban végzett ilyenfajta kísérlet bebizonyította, hogy a kölyökkutya élete első tizenkilenc napjában voltaképpen öntudatlan lény, nem tesz egyebet, mint táplálkozik, emészt és alszik. A tizenkilencedik napon azonban valamiféle változás következik be: a kölyök tudatára ébred kutyavoltának, és ennek megfelelően kezd viselkedni. Különböző állatfajoknál más és más hosszúságú az öntudatlanság időszaka. Elzától megtudtuk, hogy az oroszlánoknál hat hét, mivel mindaddig rejtegette kölykeit, míg eszmélni nem kezdtek. A következő két év folyamán Elza összekötő kapocs volt családja közt és mi közöttünk. A kölykök anyjuk barátainak tartottak bennünket, de bizalmaskodást nem tűrtek el tőlünk. Ekkoriban minden látogatót távol tartottunk, hogy a fiatal oroszlánok zavartalanul élhessék vadállati életüket, különösen, ha mi sem vagyunk a közelükben. A vadon élő oroszlán életének tartama tizenkét-tizenöt év, de amikor Elza ötesztendős volt, kölykei pedig tizenhét hónaposak, megbetegedett, és néhány nap múlva elpusztult. A boncolás kimutatta, hogy olyan fertőzése volt, ami elpusztította a vörös vérsejteket. Ez a Babesia felis nevű betegség eddig még nem fordult elő oroszlánok között. Elzához fűződő kapcsolatom nemcsak az állatok viselkedésére és pszichológiájára vonatkozó ismereteimet bővítette, hanem ugyanakkor olyan világot is feltárt előttem, amely a legtöbb ember előtt zárva marad. Elza halálával énemből is elpusztult valami – vele haltam egy kicsit én is. Új fejezet nyílt életünkben, amikor gyámjai lettünk Elza kölykeinek, amelyek még nem voltak elég idősek ahhoz, hogy önállóan zsákmányt ejtsenek. Ráadásul egy nőstény oroszlán, a terület eredeti ura és birtokosa, Elza halála után ismét jogot formált a

környékre, és kiűzte a kölyköket. Hosszú, izgalmas nyomozást folytattunk utánuk, és amikor rájuk találtunk, nagyon nehéz körülmények között kellett elfognunk, és a tanzániai Serengeti Nemzeti Parkba szállítanunk őket, hogy vadonban élhessenek. Történetüket az Elza és kölykei és az Örökre szabadon című kötetekben írtam meg. Jó előre figyelmeztettek, hogy szerzői tiszteletdíjam után nagy összegű adót kell majd fizetnem. Emiatt úgy döntöttem, hogy a teljes bevételről lemondok egy állatbarát intézmény számára, amely a vadállatok fennmaradását igyekszik segíteni. Világméretű probléma lett ez, sürgős és hathatós intézkedésekre volt szükség, mert nem egy vadállatfajt a kipusztulás veszélye fenyeget. Mi emberek, gyakran elfeledjük, hogy nincs jogunk más élőlények rovására élni. Ha ezt tesszük, saját jövőnket is kockáztatjuk, mivelhogy egyetlen faj sem élhet elszigetelten, mindannyian alá vagyunk vetve az ökológia törvényeinek, az összes élőlénynek együtt kell működnie az élet fenntartásában. Az a hihetetlen hatás, amelyet Elza mindenféle korú és nemzetiségű olvasójára gyakorolt, elgondolkodtatott. Vajon nem az volt-e életének rendeltetése, hogy e válságos pillanatban ráébresszen bennünket egy olyan világ létezésére, amelyet már csaknem elveszítettünk, olyan világéra, ahol mi magunk is része voltunk a természetnek, és összhangban éltünk más élőlényekkel? Elza történetének olvasói rádöbbentek, milyen üres lenne az életük állatok nélkül, és hogy ezek az állatok mennyire szeretetre méltók tudnak lenni, ha hagyjuk, hogy saját életüket éljék, és nem úgy bánunk velük, mint alsóbbrendű, bárgyú, ostoba lényekkel. Elza hamarosan megnyerte az emberek szívét szerte a világon, és a rajongók leveleiből ítélve, számos olvasójának az életfilozófiáját, pályáját is megváltoztatta, ráébresztve őket az élet alapvető értékeire. A vadállatok irtása, rablógazdálkodás a rovásukra, ennek ellenére tovább folyt. Abban a reményben, hogy javítani tudok ezen a helyzeten, 1969-ben Angliában közzétettem az Elza Vadvédelmi Alapítvány felhívását. Az összegyűlt pénzösszeggel egy Londonban működő intéző bizottság gazdálkodott, s a befektetések rangsorolásában egy kenyai tanácsadó testület segítette a bizottság munkáját.

Nem sokkal az Örökre szabadon megjelenése után a Collins kiadó világ körüli utat szervezett számomra. Egy filmet vittem magammal, amely – a szakszerű vágástól eltekintve – teljes egész volt. Elza életének eseményeiről készítettük annak idején George-dzsal, pusztán a saját gyönyörűségünkre, úgyhogy semmiféle trükkfelvétel vagy megrendezett jelenet nem szerepelt benne. Most, amikor negyed századdal később e sorokat írom, még mindig játsszák könyvtárakban és iskolákban e néhány részletében nagyon megindító filmet. Első nyilvános szereplésem 3000 ember előtt zajlott le Londonban. Már előző éjjel valósággal belebetegedtem az izgalomba. Gyerekkorom óta beszéltem angolul, de erős osztrák akcentussal és meglehetősen szegényes szókinccsel. Beszédművészeti órákat vettem hát, egyrészt, hogy fejlesszem angol tudásomat, másrészt, hogy ne beszéljek túl gyorsan, mert szavaimmal mindig utol akartam érni előreszáguldó gondolataimat. A megfelelő beszédtempót most sem voltam képes elsajátítani, úgyhogy végül megállapodtam tanárommal, hogy az első sorban fog ülni, és egy apró piros zászló felemelésével figyelmeztet, ha túlságosan nekilendülök. Hallgatóságom változatos összetételét kellően példázza egyik londoni napom programja. Délelőtt üzletembereknek tartottam előadást, akikről feltételeztem, hogy foglalkozásukon kívül más nem érdekli őket. Amikor azonban kérdezgetni kezdtek, hozzászóltak a témához, látnom kellett, milyen mély érdeklődés él sokukban a természet iránt. Ebédidőben a Holloway-börtön női foglyai voltak a hallgatóim. Annyian gyűltek össze, hogy a legnagyobb helyiséget, a kápolnát kellett igénybe vennünk, ahol a szószékről beszéltem. Az első sorokban a kisebb bűnözők ültek, áruházi tolvajok, prostituáltak és más hasonlók, a súlyosabban elítéltek a hátsó sorokat foglalták el. Az előadás előtt pisszegés, füttyszó, hurrogás hallatszott, de ahogy beszélni kezdtem, elhallgattak, és mindvégig csendben maradtak. Amikor befejeztem, óriási zsivaj támadt, szűnni nem akaró „Elza, Elza” kiáltások hangzottak, s közben néhány fillér után kutattak zsebükben, amit cigaretta és édesség vásárlására engedélyeztek számukra. E szűken mért élvezeti cikkektől fosztották meg magukat, hogy veszélyben levő állatokon segítsenek, s ennek

láttán szinte égette a kezemet az Elza Vadvédelmi Alapítványra felajánlott pénzük. A férfiak börtöneiben ugyanezt az önzetlen megnyilvánulást tapasztaltam. Magatartásuk világossá tette előttem, hogy e foglyok jó része, akik csak nehezen vagy egyáltalán nem tudtak feloldódni más emberekkel szemben, lelkük mélyén megőrizték a természet és az állatvilág iránti szeretetüket. Vajon miért vagyunk olyan gyanakvóak és bizalmatlanok embertársainkkal szemben, míg állatok jelenlétében felszabadultan, szeretetre méltóan viselkedünk? Talán fejlettebb értelmünk okozza, amely elválaszt bennünket egymástól, kritikussá tesz a másikkal szemben, míg az állatok áthidalják a köztünk levő különbséget, és olyan harmóniát teremtenek számunkra, amit mi emberek alig vagyunk képesek biztosítani egymásnak. Még ugyanaznap a Kensington palotába mentem, hogy Marina kenti hercegnőnek bemutassam a filmet. Elbűvölően kedves teremtés volt, minden elfogódottság nélkül beszélgettem vele, annál is inkább, mert módfelett érdekelte Elza és a kenyai állatvilág. A komornyik teát szolgált fel, és bekapcsolta a vetítőgépet. Az est hangulatát némileg csökkentette számomra az a tény, hogy a hercegnő kínai pincsije időközben felfedezte hosszú szárú kesztyűmet, melyet az udvari etikettnek megfelelően magammal hoztam, és darabokra tépte. Angliai előadásaim után világ körüli útra indultam. Dél-Afrikában a Krüger Nemzeti Parkban töltöttem két napot, ahol úgy láttam, sürgősen korlátozni kell a látogatók folytonosan növekvő számát. Az állatok igyekeztek távol maradni a poros utakon haladó autókaravánok végeláthatatlan sorától, ennélfogva a látogatók egyre ritkábban láthatták őket. Vigaszképpen futballmérkőzéseket szerveztek, és egyéb szórakozásról is gondoskodtak számukra. Kocsinkkal körüljárva a parkot, mintegy ötven várakozó autóhoz értünk. Mi is a közelben parkoltunk le, nemigen bízva benne, hogy állatokat fogunk látni. De legnagyobb elképedésünkre, egyszerre csak egy öreg és egy fiatal oroszlán bukkant fel, és a kocsik közé ugorva, pontosan előttünk készültek eldönteni, melyikük legyen a falka vezére. Egymásnak ugrottak, mindegyikük a másik sörényét tépte, összeakasztották állkapcsukat, mancsaikkal hatalmas ütéseket

osztogattak, úgy tűnt, csontjaik ropogását is halljuk – s mindez alig néhány méter távolságban zajlott le a kocsinktól. Erős lihegés, mély morgás közepette a földre hemperegtek, míg csak az öregebb oroszlán ki nem merült, és lábait szétvetve, a megadás jeléül látni engedte hasát. Ez rögvest véget vetett a küzdelemnek. Az öreg oroszlán erősen sántítva egy cserjésbe vonult vissza, míg a fiatal, sebeit nyalogatva, az ellenkező irányba fordult. A velem dolgozó fotoriporter jó néhány felvételt csinált a viadalról, amelyhez foghatót – a Park vezetőségének véleménye szerint – még soha nem láttak itt. Távozásom előtt az a megtiszteltetés ért, hogy találkozhattam a Park két alapítója közül az egyikkel, az akkor már elaggott, ágyban fekvő Spice Wollhuterrel. Ifjúkorában egyedül, egyetlen kis bicskával szúrt le egy oroszlánt. Egyik este Fokvárosban tartottam előadást, és utána autogramot osztogattam. Kimerülten, fel sem pillantva firkantottam le a nevemet. Kis idő múlva első férjemet, Ziebel von Klarwillt fedeztem fel az autogramgyűjtők között. Szó nélkül tette zsebébe aláírásomat. Port Elizabethben felkerestem a híres kígyókutató állomást, mely az általunk is használt kígyómarás elleni szérumot állította elő. Meghívtak, hogy nézzem meg a delfinakváriumot is. Érdekes újdonságot jelentett számomra, hogy az oroszlánokhoz és elefántokhoz hasonlóan, a kígyóknál is vannak pótmamák, sőt nevelőanyák is, amelyek az anyjukat vesztett kicsinyeknek viselik gondját. Gondozója felszólítására egy elragadó barna delfin artistamutatványokkal szórakoztatott. Szemmel láthatóan a legjobb viszonyban volt gondozójával, aki próbálta rávenni, engedje, hogy megsimogassam. A delfin félreérthetetlenül kinyilvánította, hogy nem óhajt ilyen bizalmas kapcsolatba lépni egy idegennel, de barátja kedvéért végül mégis hajlandónak mutatkozott. Odaúszott hozzám, kissé összerezzent, amikor selymes fejét megérintettem, s máris elsuhant a tó másik vége felé. Dél-Afrikából Új-Delhibe, Thaiföldre, Szingapúrba, s onnan Ausztráliába repültem. Érdekes tapasztalat volt számomra, az út folyamán, hogy a kínaiak még mindig mennyire hisznek az asztrológiában. E jelenség egyik megnyilvánulása, hogy a tigris vagy oroszlán jegyében – tehát a legbaljóslatúbb csillagzat alatt –

született emberek jó része meghamisítja születési bizonyítványát, hogy hite szerint elkerülje a rá váró végzetes veszedelmet. Ennek hatására tanulmányozni kezdtem, milyen szerepük van az állatoknak – a barlanglakó ősembertől egészen napjainkig – a vallási, történelmi és címertani szimbólumalakok létrejöttében. Későbbi előadásaimban felhasználtam effajta példákat, és igyekeztem rávilágítani arra a tényre, hogy az állatok gyakran a mi törekvéseinket jelképezik. Szingapúrban úgy éreztem, szégyenkeznem kell ember voltom miatt. Idegenvezetőm felajánlotta, hogy egy font ellenében „különleges élményről” gondoskodik számomra. Miután odaadtam a pénzt, elvitt egy siratóházba, ahol a nyomorultak legnyomorultabbjai töltötték az utolsó órákat halott szeretteikkel, olyanok, akiknek még saját otthonuk sem volt, hogy a kínai vallás szerinti gyászszertartást elvégezhessék, s mindezt más, hasonlóan ágrólszakadt, gyászoló családokkal együtt. Amikor rájöttem, hogy ez a „különleges élmény”, szó nélkül távoztam, elborzadva a gondolattól, hogy pénzsóvárságból valaki azzal próbál külföldieket szórakoztatni, hogy mások legbenső bánatát teszi közszemlére. Ausztráliában Perthben, Adelaide-ben, Melbourne-ben, Sydneyben és Brisbane-ben kellett előadnom. A városokkal szomszédos, kis méretű természetvédelmi parkokat leszámítva, akkoriban nem létesítettek még rezervátumokat az állatok számára, jóllehet a part menti vidék gyors ütemű fejlődése megfosztotta őket otthonuktól. Ha megpróbáltak visszatérni, lelőtték őket. Semmiféle ellenőrzés, felügyelet nem volt. A legtöbb állatkert állapota is nagyon elszomorított. Az állatok elhelyezése nem volt megfelelő – csapatosan élő állatokat külön tartottak, magánykedvelőket összezártak. Mindez az állati viselkedésmód ismeretének teljes hiányára vallott. Amikor Canberrában együtt ebédeltem a főkormányzóval, igyekeztem rábeszélni, hogy létesítsenek nemzeti parkokat, ahová minden bizonnyal sok turista látogatna el, hiszen erszényes állatokat Ausztrálián kívül sehol sem láthatnak. Melbourne-ben a barátaimnál laktam, akik egy alkalommal felvittek egy erdős hegyvidékre, a lantfarkú madarak hazájába. Ötven kilométert tettünk meg kocsin, zuhogó esőben, mielőtt a csuromvizes erdőbe értünk. Csakhamar meghallottuk e ritka madár

félreismerhetetlen füttyét. A hang irányában indultunk el, és egy bozótban megpillantottuk a lantfarkú madarat, amint félkör alakban tárta szét gyönyörűséges farktollait. Három lépést tett jobbra, ekkor énekelni kezdett, majd hármat lépett balra, és e mutatványt többször elismételte. Háttal állt nekünk, majd megfordult, és szemből folytatta a táncot meg az éneket. Kevés embernek sikerül e nagyon nehezen fellelhető madarat szemtől szemben látni, úgyhogy szerencsések voltunk, hogy részesülhettünk a ritka látványban. Brisbane-ben láttam életemben először kacsacsőrű emlőst. Egy kis patakban élt, de a külvilágtól elzárva. Azért volt szükség erre, mert a hátsó lábain levő sarkantyúk halálos méreggel telítődnek a párzási időszakban, és ha valamitől megijed, veszélyessé válhat. Ennek illusztrálására nyélre erősített felmosószivacsot helyeztek mellé. A kacsacsőrű emlős az ellenségnek kijáró dühvel támadt neki a betolakodónak, s közben többször egymás után a felmosószivacsra lövellte ki a mérget. Ausztráliai körutam zsúfolt volt, és annyira kimerítő, hogy végül hordágyon vittek az új-zélandi repülőgépre. Az aucklandi repülőtéren a sajtókonferencia tagjain kívül egy orvos is fogadott, akit a Collins Kiadó új-zélandi megbízottja küldött kivizsgálásomra. Az orvos ragaszkodott hozzá, hogy mondjam le nyilvános szerepléseimet, és pihenjem ki magam. Új-Zéland egyik-másik vidékénél szebb táj talán nincs is a világon, és így most alkalmam nyílt gyönyörködni bennük. Collinsék egyik helybeli igazgatója elvitt kocsiján a Bay of Islands-be. Gyéren lakott terület ez a sziget legészakibb pontján, és itt végre nem kellett előadásokat tartanom. Varázslatosan szép és békés tündérországban találtam magam, ahol csodálatos hetet töltöttem, bóklászva a napos tengerparton. Tökéletesen kipihentem magam, úgyhogy tovább folytathattam előadó körutamat. Egy alkalommal benzint vásároltam egy kis falu egyetlen vegyeskereskedésében, s ekkor megható módon, a tulajdonos az Oroszlánhűség egy példányát hozta elő, és dedikációt kért tőlem. A könyvet szemmel láthatóan sokat forgathatták, és mivel a kereskedő nem tudhatott érkezésünkről, kizártnak látszott, hogy e jelenetet propagandafogásnak szánta.

Első előadásomat a Déli-sziget déli végében kellett tartanom. Hóviharban repültünk oda, és a kis gép annyira hánykolódott, hogy – életemben először és utoljára –, légibeteg lettem. A pilóta kénytelen volt kényszerleszállást végrehajtani, és amikor amúgy piszkosanloncsosan Invercargillbe érkeztem, már órákkal lekéstem az előadás időpontját. A közönség fagyosan fogadott, de amikor megtudták, hogy csodával határos módon érkeztem meg, lelkes üdvözlésben részesítettek. Christchurchben víkendre hívtak a hegyek közé, egy síkunyhóba. A Déli-sziget híres luxus fürdőhelyét, Hermitage-t is felkerestem. Ezután továbbrepültem a Mount-Cook gleccserére, ahonnan elém tárult az a terep, ahol Sir Edmund Hillary készült fel a Mount Everest meghódítására. Már régebbről tudtam, hogy az új-zélandiakat rendkívül érdekli a vadon élete, ami részben őshonos állatviláguk hiányával magyarázható. Mindössze a kivi és néhány más repülni nem tudó madárfajta él Új-Zélandon, meg a tuatara vagy más néven hidasgyík, ez a 400 millió éve élő különös gyík, amely tapintásra olyan hideg, mintha most került volna ki a mélyhűtőből. Ferenc József császár őzeket és zergéket küldött a Déli-szigetre, de elmulasztott ragadozókat mellékelni hozzájuk, minek következtében annyira elszaporodtak, hogy valóságos istencsapássá váltak, és végül jutalmat kellett kitűzni elpusztításukért. Lövöldözést kedvelő gyerkőcök próbálják leteríteni őket, de a megsebesített állatokat nem tudják nyomon követni. Az Állatvédő Egyesület lépett közbe itt is, meg olyan esetekben is, amikor juhfarmok szélén juhászkutyákat kötnek láncra, és hosszú napokon át élelem és víz nélkül hagyják őket. Új-zélandi előadásaimon nem hagyhattam szó nélkül az efféle kegyetlen bánásmódot, minek következtében az Állatvédő Egyesület tiszteletbeli tagjává választottak. Az a pozitív hatás, amelyet újzélandi előadásaim kiváltottak, örömteljessé tette számomra az ottani munkát. Útban az Egyesült Államok felé, a Fidzsi-szigeteken töltöttem a karácsonyestét. Elbűvölően szép hely, a levegő virágillata versenyre kelt ezen az estén az agyagfazekakban fövő ízletes helybeli ételek fűszeres aromájával. Színpompás ruhákba öltözött emberek

táncoltak a készülő vacsora körül, csillogó pálmalevelek és a holdfényes óceán előterében. Honolulu felé folytatva utamat, átrepültem a vasárnap-hétfő 12 vonalon, emiatt Honoluluban még egy – jóllehet egészen más jellegű – karácsonyi ünnepségben volt részem. Az egész környéket annyira ellepték a külföldi vendégek, hogy a tengerparton talpalatnyi hely sem maradt, sőt ötcsillagos szállodám éttermében sem lehetett leülni. Több órás vándorlás után egy tejbüfébe tértem be, és fagylaltot ettem karácsonyi ebédre. Ott-tartózkodásom alatt felkerestem a honolului állatkertet, és barátságot kötöttem az igazgatóval. A hely érdekessége abban állt, hogy hasonló környezetben élő állatokat csoportosítottak össze, olyanokat, amelyek a vadonban ugyanarra az itatóhelyre járnának. Aznap, amikor San Franciscóba kellett indulnom, az állatkert igazgatója elvitt a tengerpartra, ahonnan lefényképezhettem az óceánból feltörő gejzíreket. Kézitáskámat és fényképezőgépemet vittem magammal. Hogy jobban lássunk, kiszálltunk a kocsiból, és mintegy húsz méterrel közelebb mentünk a tengerhez. Közben hallottam, hogy egy másik kocsi egy pillanatra megáll, majd továbbindul, de a fényképezés annyira lefoglalt, hogy oda sem néztem. Amikor visszamentem az autóhoz, hogy filmet cseréljek, észrevettem, hogy a kézitáskám eltűnt, s benne az útlevelem, utazási csekkem, repülőjegyeim, biztosításom, naplóm és ajánlóleveleim, valamint új könyvem kézirata, melyen a repülőutak alatt dolgoztam. Azonnal értesítettük a rendőrséget, ahol felvilágosítottak, hogy kétségkívül olyan tolvajbandának lettem áldozata, amelyik autók körül játszadozó gyerekeket használ fel a zsákmány megkaparintására. A rendőrség megfeszített munkája ellenére sem tudott nyomára bukkanni a tolvajoknak. Az állatkert szívélyes igazgatója adott kölcsön pénzt, és szerzett helyet az egyik repülőgépen. Az volt a szerencse – s méghozzá mekkora szerencse! –, hogy mindez már az Egyesült Államok területén történt, mert egy teljes évig tartott, amíg új útlevelet kaptam. Amikor az egyesült államokbeli előadásokat szervező ügynökség tudomására jutott, hogy már hat hónapja vagyok előadó körúton, háromszorosára emelték biztosításom összegét. Az elém nyújtott program láttán egyszeribe megértettem, miért tartottak tőle, hogy

megbetegedhetem. Nemcsak hogy hat hónapon át naponta három előadást irányoztak elő, hanem reggeli-, ebéd- és vacsorainterjúkat, rádió- és televíziós műsorokat szerveztek, azonkívül író-olvasó találkozókat, hogy műveimet dedikálhassam. S mikor végül kiderült, hogy Elza mennyire népszerű, a hosszú repülőutakat sem vették többé figyelembe, minden szabad percemet újabb előadásokkal töltötték ki. Előfordult például, hogy délelőtt Maine-ben beszéltem, Észak-Karolinában ebédeltem, és még ugyanaznap este Chicagóban tartottam előadást. Addigra már önkéntelenül szokásommá vált, hogy nyilvános szereplések alkalmával mereven viselkedjem: mozdulatlan testtartást vettem fel, és kézmozdulataimat is igyekeztem a minimumra korlátozni. Ösztönös védelmi reakció volt ez, segített megőrizni önuralmamat, ha hátborzongató kérdéseket tettek fel Elzával kapcsolatban. Halála mélyen megrendített, és időm sem volt összeszedni magam – ellenkezőleg, olyan világba kényszerültem, ahol állandóan róla kellett beszélnem, és napjában háromszor levetítenem az életéről készült filmet. Minél inkább elérzékenyültem, annál merevebben álltam, annál keményebben tartottam magam, mert féltem, hogy a legkisebb mozdulat is véget vethet önuralmamnak. Több pszichiáter faggatott, hogyan tudtam elviselni ezt a feszültséget, de más választásom nem volt. Bármennyire próbáltam is változtatni előadásaimon, mindig ugyanazokat a történeteket kellett elismételnem, és ez olykor szinte már az őrületbe kergetett. A zsúfolt program annyira kiszívta erőmet, hogy amikor az emelvényre léptem, gyakran fogalmam sem volt, hogyan kezdem el – arról nem is szólva, hogy hogyan fogom folytatni és befejezni az előadást. Ám abban a pillanatban, amikor a közönség elé álltam, úgy éreztem, mintha ismeretlen erő diktálná szavaimat, és közönyös kívülállóként hallgattam saját magam. Tűnődtem, vajon nem puszta közvetítő vagyok-e, aki továbbadja Elza üzenetét. A múltban, amikor Elza a közelemben élt, rájöttem arra, hogy az állatok több száz kilométer távolságból is képesek kommunikációra, sőt több napra szóló utasításokat is tudnak adni. Ez a körülmény viszont felvetette bennem, vajon az, amit most tapasztalok, nem valamiféle érzékszervekkel nem felfogható érzékelés-e. E gondolatokat persze

senkivel sem közöltem, nem szerettem volna hóbortos színben feltűnni. Míg a New York-i forgalom fülsiketítő zajában a Fifth Avenue-ról a Third Avenue-re rohantam, kétségbeesetten kutatva a felhőkarcolók betonkolosszusai fölött egy darabka égboltot, Kenya végtelenbe nyúló, ember nem lakta békés tájai jutottak eszembe, a sok különféle pompás nemes vad, amelyek e pillanatban talán éppen megszokott itatóhelyük felé ballagnak. Vágyva vártam, hogy visszatérhessek nyugodalmas világukba. Amikor végül visszaérkeztem Kenyába, a Columbia filmvállalat munkájában kellett részt vennem, az Oroszlánhűség filmváltozatának forgatásánál. A gyakorlattal ellentétben felkértek, hogy lakjam a forgatás színhelyén – a film írójának erre általában nincs lehetősége –, biztosítsam, hogy megfelelő módon bánjanak a filmben szereplő állatokkal, adjak interjút az Állatvédő Egyesület hozzánk látogató képviselőinek, írjak ismertetéseket a filmről, és tájékoztassam a sajtót. A felvételek Nanyuki mellett, a Kenya-hegy lábánál készültek, egy 700 holdas farmon. A majorsági lakóépületet szálláshelynek és társalgónak használtuk; a hatvantagú stáb számára nagy kiterjedésű barakkok épültek, az állatidomítóknak pedig, akik a huszonnégy oroszlánnak, elefántoknak és egyéb állatoknak viselték gondját, sátrakat állítottak fel. A több száz főnyi afrikai munkás elszállásolására kis falu épült a közelben. Elza szerepére a Columbia kikölcsönzött két nőstény oroszlánt egy cirkusztól, és idomítóikat is felfogadta. Amikor azonban Virginia McKenna és Bill Travers, a film két főszereplője először találkozott a tagbaszakadt macskákkal, mindketten kijelentették, hogy nem hajlandók velük dolgozni, mivel az állatok minden mozdulatát idomítónak kell irányítani, és semmi kétség nem fér hozzá, hogy azt a mély érzelmi kapcsolatot, ami Elza és mi közöttünk létezett, nem fogják tudni megjeleníteni. Traversék két hónapot kértek a forgatás kezdete előtt, hogy ezalatt barátságot köthessenek Boyjal és Girllel, két serdülőkorú oroszlánkölyökkel, mert csak így építhettek ki velük olyasféle kapcsolatot, amilyen a mienk volt Elzával. A producer beleegyezett. Ettől kezdve George-dzsal az élen, valamennyien

együtt futballoztak a közeli lapályon, léggömböket kergettek, fára másztak, kirándultak, és pompásan szórakoztak mindaddig, amíg a kölykök olyan barátságosak, szolgálatkészek nem lettek, hogy eljátszhatták a filmbeli Elza szerepét. Egyik ilyen hancúrozás alkalmával George elfáradt, és hasra fekve elnyújtózott a fűben. Girl meglátta, és macska módra utána lopakodott. A fűbe lapulva közeledett feléje, hasa csaknem a földet súrolta, majd hirtelen rárontott, hogy a nyakába harapjon. Rémülten figyeltük. A támadás túl gyorsan történt, hogysem közbeléphettünk volna. De nagy megkönnyebbülésünkre, miután az oroszlánkölyök pofáját George nyakára tette, leült és békésen várt, míg George felkel és megsimogatja. (Nyilvánvalóan nem tudott úrrá lenni vadászösztönén, hogy nekimenjen a mit sem sejtő prédának, de a döntő pillanatban láthatóan tudatára ébredt, hogy baráttal áll szemben, akit nem szabad bántania.) Ez a vadászjáték mindennapos mulatsággá vált, amelyben George-on és Girlön kívül még két nőstény oroszlán is részt vett. Így aztán, ha a forgatókönyvben az szerepelt, hogy egy nőstény oroszlánnak egyenesen egy bizonyos pont felé kell mennie, és erre semmiképpen nem volt hajlandó, George-ot használtuk csaléteknek, ügyelve arra, hogy kívül maradjon a kamerák látószögén. Egy bonyolult küzdelem megrendezésénél Elza és vetélytársnője között az oroszlánok területvédelmező ösztönét használtuk fel. Tudni való, hogy saját területükről könyörtelenül elűznek minden betolakodót. A megfelelő színhely biztosítására egy jókora sziklatömb alját körülkerítették, és két oroszlánt zártak a kerítés mögé, olyan szigorúan elkülönítve, hogy még csak nem is láthatták egymást. A dombtető sziklás fennsíkján etették őket – egyiket reggel, másikat késő délután. Mihelyt mindkét oroszlán jogot kezdett formálni a sziklára, áttértek az egy időben történő etetésre. Az oroszlánok azon nyomban kimeresztett karmokkal egymásnak rontottak, martak, haraptak, ide-oda hemperegtek, olyan elkeseredett küzdelemben, amilyet mesterségesen sohasem lehetett volna előidézni. A sebesülés elkerülése céljából a nanyuki tűzoltóság már jó előre négy hatalmas víztartályt helyezett el a közelben, hogy szükség esetén kiadós zuhannyal válasszák szét a felbőszült állatokat. Szerencsére nem került rá sor, mert amikor az oroszlánok

kimerültek, maguktól abbahagyták a harcot, és minden baj nélkül szálláshelyükre vezették őket. Ez a jelenet önmagában Oscar-díjat érdemelt volna. Minthogy azonban a zsűritagok nem ismerték ezeket az új módszereket, amelyekkel eredményesen filmezni lehet veszélyes vadállatokat, az Oroszlánhűséget csupán a zenéjéért tüntették ki Oscar-díjjal. De ami a fő: a királynő jelenlétében megtartott londoni bemutatót követően óriási sikerrel játszották az egész világon.

12 Gepárdom és a naivashai ház Mialatt az Oroszlánhűség filmváltozata készült, és én a forgatás helyszínén laktam, egy katonatiszt fiatal nőstény gepárdot bízott rám, hogy visszavezessem a vadon szabad életébe. Fél évvel korábban találta a feltehetően anyátlan gepárdkölyköt, és háziállatként, gyerekei kedvenceként tartotta otthonában. A tisztet most Európába helyezték át, és nem akarta a kis kölyköt a hideg éghajlat veszélyeinek kitenni, így került Pippa az életembe. Tágas kifutót kerítettünk el számára, ahonnan láthatott engem, pórázon sétálni vittem, és minden szabad időmben vele játszottam. Valahányszor az oroszlánkifutó előtt mentünk el, nagyon erősen kellett ügyelnem rá, nehogy rémületében menekülni próbáljon – az oroszlánok és a gepárdok ugyanis ősellenségek. Mikor elhagytuk az oroszlánokat, többnyire szabadon engedtem, hogy madarakat és antilopokat kergessen a környező síkságon. Ragadozó ösztöne még nem fejlődött ki, sohasem bántotta az állatokat, vadászösztöne kibontakozását viszont elősegítette ez a kergetőzés. A macskafajok ragadozó ösztöne meglepően későn fejlődik ki. Elza tizenhét hónapos volt, amikor először próbált zsákmányt ejteni, és a tényleges siker huszonkét hónapos korában következett be. A gepárdok tizennégy hónapos korukban már meg tudják ölni áldozatukat, de további három-négy hónapig még anyjuk vadászik számukra. Csak ekkor képesek önmagukról gondoskodni. Azt viszont minden macskafajú születéstől fogva tudja, miként kell elvonszolnia zsákmányát, és prédára lesve hogyan lehet kihasználni a szél irányát. Később a Meru Parkba telepítettem Pippát, azzal az egyetlen céllal, hogy egy elkényeztetett kedvencet visszavezessek a vadonbeli életbe. Akkor még nem képzeltem, hogy ő lesz az, aki egy új, varázslatos világba vezet engem. Az oroszlánok falkában élő társas lények, s így könnyen kiismerhetők, a gepárdok magánykedvelők, ennélfogva titokzatosak. Legbiztosabb védelmet nem közismert gyorsaságuk, hanem rejtőzködőképességük biztosít számukra. Elza és Pippa tíz esztendőn keresztül uralták életemet, de annyira különböző volt a természetük, hogy inkább egymást

kölcsönösen kiegészítő barátoknak, mint szeretetemért versengő vetélytársaknak tűntek. Míg Elza otthonának tekintette táborunkat, és ott nevelte fel kölykeit, hogy ezalatt is láthasson bennünket, Pippa szívesebben húzódott el néhány kilométernyire, és ha részt kívántunk venni életében, nekünk kellett felkeresni őt. Örömmel tapasztaltam, hogy az emberek közelében töltött évek nem csorbították természetes ösztöneit. Ahogy elérte a felnőttkort, párt keresett magának. Választottját soha nem láttuk, csak a lábnyomait fedeztük fel időnként, azt is csak addig, míg Pippa vemhes nem lett. Legnagyobb bánatunkra, Pippa első négy kölykét megölték az oroszlánok. Nem vesztegette idejét, újból kölykezett. Kicsinyei életének állandó szemtanúja lehettem egészen tizenhét és fél hónapos korukig, amikor önállóan kezdtek gondoskodni magukról. Addigra Pippa már megszakította kapcsolatát velük, és harmadszor is megellett, de kölykei tizenhárom napos korukban hiénának estek áldozatul. Negyedik elléséből származó kölykeit tizennégy hónapos korukig jóformán együtt neveltük. Pippa ekkor egy verekedés során eltörte a vállcsontját. Az állatorvosok mindent elkövettek megmentéséért, én magam tizennyolc napig vele voltam a nairobi állatkórházban – de mélységes bánatomra, szívgyengeségben elpusztult. Táborunkban temettük el. Rögtön utána a kölykök keresésére indultunk, ám egy hónap is elmúlt, mire rájuk bukkantunk. Nyilván elegendő zsákmányt sikerült ejteniük, mert kitűnő erőben voltak, de azért három hónapon át még szívesen fogadtak el tőlünk is élelmet. Addigra elérték a serdülőkort, és nagyfokú érdeklődést mutattak a másik nem iránt. Fényképezőgépem segítségével megörökítettem szerelmi játékaikat, aminek eddig még senki sem volt szemtanúja a vadonban. 1971ben, legnagyobb bánatomra, meg kellett válnom a Meru Parktól, mivel a gepárdok életének kutatására kötött hivatalos megállapodásom határideje lejárt. Pippa történetét két könyvben, A pettyes szfinxben és Pippa erőpróbájában írtam meg. A gepárdok viselkedéséről, szokásairól számoltam be bennük, és annak okait fejtegettem, hogy miért vannak kipusztulóban a szabadon, természetes környezetben élők, és miért szaporodnak olyan nehezen az állatkertekben. Egy számomra érdekes jelenséggel, a születésszabályozás kérdésével is foglalkoztam, amit a gepárdoknál

és az oroszlánoknál egyaránt megfigyelhetünk. Jóllehet a nőstények minden két-három hétben ivarzanak, mégsem engednek a közelükbe hímet mindaddig, amíg fel nem nevelték kölykeiket, és ez a foglalatosság a gepárdoknál tizenhét és fél hónapig, az oroszlánoknál pedig húsz hónapon át teljes mértékben igénybe veszi az anyákat. Amikor viszont Pippa elvesztette első és harmadik elléséből származó kölykeit, azonnal párt keresett, és újra vemhes lett. A párkeresés módja is figyelemre méltó: Pippa nem kutatott sokáig, hanem nyílegyenesen elindult egy tizenkét kilométeres körzetben, az útjába kerülő első hím gepárddal együtt töltött egy hetet, s megtermékenyült. Mialatt Elza és Pippa családjainak életét figyeltem, világossá vált előttem, hogy ezek az állatok nagy távolságokon át is tudnak kommunikálni egymással, sőt némelykor mintha a mi szándékainkkal is tisztában lennének, még akkor is, ha messze vagyunk tőlük. Telepátia persze az emberek között is létrejöhet. Épp emiatt merül fel bennem a gyanú, hogy beszéd- és íráskészségünk kifejlesztése nem sorvasztott el vajon bennünk egy olyan távolba érző képességet, ami az állatokhoz hasonlóan, valamikor az emberekben is megvolt. Időközben George, aki 1961-ben leköszönt vadvédelmi főfelügyelői tisztségéről, elhatározta, hogy az Oroszlánhűség filmváltozatában szereplő három oroszlánt, Boyt, Girlt és Ugast visszavezeti a vadonbeli szabad életbe. Tábora húsz kilométerre volt az enyémtől. Az oroszlánok és gepárdok közti ellenséges viszony miatt nem táborozhattunk közelebb egymáshoz. Miután Elzát és Pippát sikerült visszaadnom a vadonnak, és eközben figyelemmel kísérhettem, miként nevelik kölykeiket, leopárdokkal, e köztudottan legveszélyesebb és legértelmesebb afrikai állatokkal akartam megismételni a kísérletet. Éjszakai életmódjuk és ravaszságuk miatt nehezen lehet tanulmányozni őket, de a csábításnak mégsem tudtam ellenállni. A Kenyai Nemzeti Parkok igazgatója végtelen örömömre két leopárdkölyköt ajánlott fel számomra, és azonnal el is indultam Nairobiba értük. A sors jóvoltából Tony Baxendale, George gyakornoka egy órával később

jött utánam. A felfelé vezető út egyik kanyarjánál, ahol a külső oldal meredeken lejtett egy folyó felé, két afrikait pillantottam meg, amint kézen fogva ballagtak az út közepén. Dudáltam, de ügyet sem vetettek rá, úgyhogy kénytelen voltam megelőzni őket. Épp azon a helyen, ahol utolértem őket, az utat borító murva fellazult, a Landrover megcsúszott, nekiment egy kilométerkőnek, s lezuhant a meredek lejtőn. Amikor magamhoz tértem, üvegszilánkokon feküdtem; a Landrover félúton fennakadt a lejtőn, afrikai kísérőm pedig fejét fogva ült mellettem. Helyzetéből ítélve a Landrover előrebukfencezhetett a domboldalon, de a bokrok szerencsére felfogták, mielőtt a folyóba zuhant volna. Nagy megkönnyebbülésemre kísérőmet mindössze egy kisebb vágás érte a fején. Én magam súlyosan megsérültem, és jobb kezemre pillantva láttam, hogy földdel kevert véres húspéppé zúzódott. A fájdalomtól alig bírtam felkapaszkodni a hegyoldalon, s az útra érve összeestem. Kis idő múlva afrikaiakkal teli teherautó közeledett, és megállt. Egyik utas, egy helybeli törzsfőnök jódot öntött a kezemre. Minthogy semmi fájdalmat nem éreztem, arra következtettem, hogy a sérülés súlyos lehet. A törzsfőnök ezután feltámogatott a saját teherautójára, de még mielőtt elindultunk volna, Tony Baxendale utolért bennünket. Ő aztán átsegített Landroverjébe, és megkérte a főnököt, hogy ügyeljen a roncsokra, míg a rendőrség meg nem érkezik helyszíni szemlére. Elindultunk a 130 kilométerre fekvő Embu felé, a legközelebbi kórházba. A hepehupás út nagy fájdalmakat és bőséges vérveszteséget okozott. A kórházban fertőtlenítették és bekötözték sebeimet, fájdalomcsillapítót adtak, s mindezek után a nairobi kórház felé folytattuk utunkat. Éjfél volt, mire odaértünk, de Gerald Nevill sebészbarátom ennek ellenére rögtön megoperált. Pillanatnyilag nem tehetett mást, mint a lábamról levett bőrt a kezem fejére ültette át, és közölte, hogy a levált inakat és a törött csontokat csak hat hónap múlva lehet kezelésbe venni. Teljes mértékben jobbkezes vagyok, így kimondhatatlanul súlyosan érintett, hogy a munkámhoz szükséges legfőbb eszköz használhatatlanná vált, és ezzel bizonyos fokig a függetlenségem is megszűnt. Hamarosan rá kellett döbbennem,

hogy ha nem tudják meggyógyítani a kezemet, soha nem ülhetek többé zongorához és nem tudok többé az eddig megszokott aprólékos pontossággal festeni. Elkeseredésemet még csak fokozta, hogy – legalábbis egyelőre – le kellett mondanom a leopárd-tervről. A kórházban ez alatt megtanultam bal kézzel gépelni. Hat hónap múlva Londonba utaztam egy nagyobb műtétre, abban a reményben, hogy utána használni tudom majd a kezem. Bár a következő években további öt alkalommal operáltak meg, végül bele kellett nyugodnom a szomorú ténybe, hogy csak a hüvelykujjamat, és korlátozott mértékben a mutatóujjamat fogom tudni használni. 1969-ben, az egyik műtét alkalmával, egy ápolónőtől megtudtam, hogy törzsi festményeimből kiállítás nyílt Londonban. Amikor már fennjártam, inkognitóban elmentem a kiállításra. A termeket zsúfolásig megtöltötték a látogatók, akik láthatóan nagy érdeklődéssel nézegették mind az eredeti képeket, mind a nagyszámú, életnagyságú reprodukciót. A rendező elmondta, hogy a nairobi múzeum igazgatóságától, gyűjteményem jelenlegi tulajdonosától, engedélyt kapott ötvenhat portrém sokszorosítására és eladására szerte a világon. A hasznon megosztoznak. A hír megdöbbentett. Hatévi munkámba került, míg a mintegy hétszáz képet megfestettem, és ami a dolog anyagi részét illeti, éppen csak a készkiadásaimat térítették meg. Most pedig, ha egyik-másik képemet véletlenül publikálni akartam valamelyik könyvben, jogdíjat kellett fizetnem a múzeumnak, arról nem is beszélve, hogy az itt kiállított lenyomatokat nekem is éppúgy pénzért kellett megvennem, mint bármely más látogatónak. Mindössze annyi elégtételem volt, hogy képeim szemmel látható népszerűségnek örvendtek. Erről egyébként akkor is meggyőződhettem, amikor a Függetlenség Napja előtt Malcolm MacDonald kormányzó teára hívott meg Jomo Kenyatta társaságában. Alig hittem a szememnek, amikor igen szép paszpartuban és keretben a bennszülöttekről készített festményeimet pillantottam meg a falakon. A kormányzó, aki mindenkor nagyon érdeklődött képeim iránt, és értékes tanácsokkal látott el, amikor Kenya népei című kötetemen dolgoztam, már akkoriban felhívta Kenyatta figyelmét e gyűjtemény jelentőségére. Együtt választottak ki háromszáz képet a legsikerültebbek közül a kormányzói palota – a jelenlegi parlament – számára. Amikor

meglepetésemet fejeztem ki, hogy köztiszteletben álló törzsfőnök mellett a nemrégiben még annyi bajt okozó szomáli sifták arcképei sorakoznak, Jomo Kenyatta mosolyogva így válaszolt: „Legyenek jók vagy rosszak, Kenya történelmében fontos szerephez jutottak.” Évek óta kutattam egy ház után, ahová George-dzsal visszavonulhatunk, ha kiöregszünk a vadonbeli életből. Végül sikerült olyan helyet találnom, amely minden igényünknek megfelelt. A Rift völgyében feküdt, a Naivasha-tó partján, egyórai autóútra a Nakuru-tavi Nemzeti Parktól, míg északra az Aberdare Nemzeti Park határolta, amely 2700 méter magasra emelkedik a hasonnevű település fölött. A hegylánc egy részét erdő borítja, mohlepte fái közt otthont talál a rejtőzködő bongó, míg a lápos tisztásokon kafferbivalyok és antilopok legelésznek. Vízesések – sarkantyúvirág-, fáklyaliliom- és szalmavirág-szőnyeggel partjaikon – dübörögnek alá ezer méternél is mélyebbre, az alant fekvő szűk völgyekbe. Aligha képzelhető el varázsosabb hely egy otthon számára, így nagy szerencsének tartottam, hogy megvehettem ötven hold földet, pontosan a vízparton. A területhez kicsiny Acacia xanthophloea erdő is tartozott. Ezt a Kenyában őshonos fát köznapi nyelven „lázfának” hívják. Az elnevezés Kenya múltjából származik, amikor maláriával fertőzött területekkel asszociálták a szép, sárga kérgű fát. Malária szerencsére nem fordul elő az 1850 méter magasan fekvő és ideális éghajlatú tó környékén. Elhatároztuk, hogy Elsamere-nek nevezzük el otthonunkat. Kenya időjárásáról néha így nyilatkoznak: hideg vidék – forró napsütés. E megállapítás Naivashára különösen érvényes, ahol a nyitott verandán gyakran kardigánban üldögélek, de fürdőruhát kell vennem, ha kimegyek a pázsitra. A nairobiak egyik legkedveltebb kirándulóhelye ez a terület, ahol madarakat figyelhetnek meg, halászhatnak, vagy vízisíeléssel szórakozhatnak. A mi otthonunk szerencsére védve van szomszédainktól és az úttól, amely összeköti a 130 négyzetkilométeres tó körül épült farmokat. Elsamere egyik végét obszidián lávafolyam határolja, amely a tó mögött emelkedő tűzhányókból ered. A hegysort alkotó vulkánok egyik oldala meredeken ereszkedik a tóba, így házunk a tó

szintjének gyakori emelkedése idején is megmenekül az áradattól. Kedvező az is, hogy partszakaszunk mentén mély a víz, nem lepi el a papiruszkáka, holott csaknem mindenhol széles sávban borítja a partot. Ennélfogva szárazföldről halászhatunk a Tilapia niloticára és a feketesügérre, a tóba telepített két ízletes halfajra. A szomszédos papiruszrengetegben számtalan madár lelt otthonra. Itt talált menedéket, és itt időzik naphosszat jó néhány víziló is. Csak sötétedés után jönnek elő, hogy a szárazföldön fogyasszák el vacsorájukat. Idővel rákaptak, hogy a mi pázsitunkra ballagjanak át, amely hamarosan úgy festett, mint egy csatatér. Ha meg a ház közvetlen közelében tanyáztak, ütemes csámcsogásuk, mély horkantásuk aludni sem hagyott bennünket. Olykor hangos kiáltozással próbáltam elkergetni őket, vagy erős fényű zseblámpával világítottam a szemükbe, de csakhamar hozzászoktak ártalmatlan hóbortjaimhoz, és nyugodtan majszoltak tovább. Minthogy az egész erdő legelőhelyül szolgált számukra, nem éreztem méltánytalannak, ha elzavarom őket a telkünkről. Érdeklődni kezdtem ennek leghatásosabb módja iránt, és azt a tanácsot kaptam, hogy hosszú szálfákkal harmincöt-negyven centi magasságban torlaszoljam el útjukat. A vízilovak tudvalevően legfeljebb harminc centiméternyire tudják behajlítani a lábukat, így nem tudnak átmászni a torlaszon. Partszakaszunk teljes hosszában szálfákat helyeztünk el, és ezzel sikerült is távol tartanunk a vízilovakat. A tó melletti terület ideális a művelésre – vulkáni talaja termékeny, éghajlata pompás, és korlátlan mértékben jut vízhez. E három tényező nagyszerű termést biztosít, egyetlen darabka kivételével, ahol az obszidián lávaömlés következtében igen vékony rétegben borítja termőtalaj a felületet. Hamarosan felfedeztem, hogy ez a terület bővelkedik az obszidiánból kipattintott őskori szerszámokban. Mindig érdekelt a régészet, és most ujjongó örömmel töltött el a tudat, hogy új otthonunk valaha ősember lakhelye volt. A Naivasha-tó a Rift-völgy tavainak a sorába tartozik. Valamennyi sós vizű, a Baringo- és a Naivasha-tó kivételével, amelyeket folyók táplálnak. E tavak eredetileg nagy kiterjedésű tengert alkottak. A víz

fokozatos visszahúzódásakor a különböző szintek nyomai réteges üledék alakjában maradtak vissza, amelyet manapság diotermit néven bányásznak. Elsamere közelében található a híres „Pokol kapuja”, egy tizenöt kilométer hosszú szurdok, amelyről azt tartják, hogy ennek az őskori tengernek a kiáramlási útja lehetett. Fenséges sziklái ma számos különleges madárnak nyújtanak otthont, köztük a fölöttébb ritka szakállas keselyűnek. A világ minden részéből jönnek ornitológusok, hogy megfigyeljék. Körülbelül húsz évvel ezelőtt a Naivasha-tavat még nagy kiterjedésű őserdő vette körül. A kúszónövények sűrű bozótjának hatalmas függönye, amely a száraz ágakat fedi, vagy nagy tömegben csüng le a fákról, egyes időszakokban a tavi legyek tízezreit csalogatja oda. Emberi lakóhely közelében korántsem kívánatos jelenlétük, kiirtották hát a tóparti bozótot. A tavilegyek számát ily módon sikerült is a minimumra csökkenteni, de ezzel együtt minden olyan vadállatét is, amely az erdőben talál élelmet, menedéket. Mi meghagytunk egy kicsiny erdősávot, és ez idővel a vadak egyik utolsó menedékhelyévé vált. Körös-körül mindenütt csapdával fogják, lelövik őket, vagy járművek kerekei alá kerülnek, ha a víztelen belső területekről a tóhoz jönnek inni. Amikor rájöttek, hogy Elsamere-ben nemcsak hogy nem várja őket kelepce, hanem a tavat is biztonságban elérhetik, s emellett élelmet és menedéket találnak az erdőben, nagy számban kezdtek felbukkanni. Eleinte csak futólag pillanthattam meg antilopokat, és időnként éjjel felharsant az erdei antilop rekedten ugató hangja, de e félénk állatok hamarosan előjöttek az erdőből, és kora reggelenként láthattam, hogyan harapdálják a füvet. Most is, ha reggelihez ülök, gyakran jön ide egy-egy bokorlakó antilop elszórakoztatni. Mivel már évek óta Elsamere-ben élek, sikerült barátságot kötnöm az összes kisebb állattal – vidrákkal, szervállal, víziantiloppal, cibet13 macskával, petymeggel, ugrónyúllal, hosszúfarkú mongúzzal, mocsári mongúzzal, méhészborzzal, bokorlakó és erdei antiloppal, bóbitás és dikdik antilopokkal. A nagyobb állatok – zebrák, oroszlánok, jávorantilopok, kafferbivalyok és zsiráfok – egész nap a hegyek között maradnak, és csak sötétedés után merészkednek le a tóhoz inni.

Amikor megvettük Elsamere-t, kicsiny kőház állt rajta. Néhány szobát hozzáépítettünk, falakat bontottunk, az apró ablakokat megnagyobbítottuk, és nagy, üveges tolóajtók segítségével tágabb kilátást nyitottunk a tóra. Minthogy az Északi Határkörzetben hozzászoktam a tágas térséghez, Elsamere-ben is inkább kedvemre való volt néhány nagy helyiség, mint sok apró szoba. Isiolóból elhoztuk egyszerű, de pompásan tervezett és kivitelezett bútorainkat, egy olasz hadifogoly készítményeit. Mivel az évek során a világ minden részéből gyűjtöttünk össze tárgyakat, lakásunknak meglehetősen kozmopolita jellege van. Zongorámat természetesen megtartottam (mindaddig játszottam is rajta, ameddig mindkét kezemet használni tudtam). A könyvekkel megrakott állványok minden helyet elfoglalnak, amit a nagy ablakok és üvegfalak szabadon hagynak. A tágas szobák iránti előszeretetem nemegyszer igen hasznosnak bizonyul, amikor húsz-harminc főből álló turistacsoportok látogatnak hozzánk, és van elegendő hely, hogy kényelmesen elvegyüljenek, beszélgessenek egymással. Legnélkülözhetetlenebb „szobánknak” a drótsövénnyel körülkerített kifutó bizonyult. Egy leopárdkölyök számára állítottam fel, melyet a vadonbeli életre akartam előkészíteni. A kölyök sajnos elpusztult, a kifutót viszont igen jól tudom használni különféle beteg állatok gondozásánál. A ház egyik oldalán helyezkedik el George hálószobából, öltözőből, fürdőszobából, egy kis irodából és nyitott verandából álló lakrésze. Az én lakó- és dolgozószobám, a fürdőszobával együtt a másik oldalon épült. Nappal leginkább a nyitott verandát használom „dolgozószobának”, majd sötétedés után odabenn folytatom a munkát. George lakrészét, az enyémet és a vendégszobákat egy óriási nappali-ebédlő köti össze, amely hasonlóan nagy verandára nyílik. Tolóajtó segítségével a nyitott verandát egy perc alatt zárt helyiséggé alakíthatjuk, például napnyugta idején, amikor szeretünk itt ülni és figyelni a közelünkben tartózkodó állatokat. A ház mögötti melléképület garázst és három szobát foglal magában – egyik vendégszoba, a másikban sátrakat, bőröndöket és szafárifelszerelést tartunk, a harmadik a barkácsolást kedvelő George műhelye, aki kedvére ácsolhat vagy gépeket javíthat itt.

Amikor George idehozta oroszlánját, a súlyosan beteg Boyt, hogy állatorvosunk nyolchónapi kezelésnek vesse alá, kissé távolabb a háztól bungalót épített magának. Így éjjel-nappal gondját viselhette Boy-nak, és „lelki” támaszt is nyújthatott számára. Gyógyulása után az oroszlánt George a saját táborába vitte, a Tana folyó mellé. Ez 650 kilométernyi utazást jelentett, amelyet csak négykerék-meghajtású kocsival lehet megtenni, következésképp nem találkozhatunk olyan gyakran, ahogyan szeretnénk. Jóllehet, csak akkor szándékoztam Elsamere-ben letelepedni, amikor már mindketten öregek leszünk az állandó tevékenységet igénylő vadonbeli élethez, sérült kezem gyógyíttatása miatt már évekkel korábban ez lett az otthonom. Akkoriban nem köthettem le magam olyan esztendőkre szóló folyamatos munkára, amilyet a leopárdok tanulmányozása igényelt. Rövidebb ideig tartó utazásokat azért mégis tettem a műtéteim közötti időszakokban. A most már nemzetközi méreteket öltő Elza Vadvédelmi Alapítvány továbbfejlesztése tette ezt szükségessé. Amióta az Alapítvány létrehozását nyilvánosságra hoztam Angliában, tudatára ébredtem, milyen fontos szerepe van Elzának a vadvilág megőrzésére irányuló világméretű mozgalomban, mindenekelőtt az Egyesült Államokban. Iskolás gyerekek példáján felbuzdulva – akik tombolák rendezésével, süteményárusítással és egyéb ötletekkel gyűjtöttek pénzt és küldték el hozzám ezeket az adományokat – rábeszéltem az Elza Vadvédelmi Alapítvány londoni bizottságát, hogy bocsássunk ki hasonló felhívást az Egyesült Államokban. Úgy véltem ugyanis, hogy szerzői tiszteletdíjam, amely az angliai felhívás költségeit fedezte, nem elegendő ahhoz, hogy egyszer s mindenkorra fedezze a szükséges összegeket, s épp ezért az Egyesült Államokra is ki kell terjeszteni munkánkat. Ügyintéző bizottságot állítottunk fel Kaliforniában, azzal a céllal, hogy altruista szervezetként alakítsa meg az Elza Vadvédelmi Alapítványt. Ez a munka körülbelül négy esztendeig tartott. Az iskolások időközben tovább gyűjtöttek Elza nevében, és megnyitották az első Elza-klubot Missouriban. Más iskolák is követték példájukat, úgyhogy most, 1978-ban, több mint négyszáz Elza-klub működik szerte az Egyesült Államokban.

Hogy a klubok könnyebben hozzájussanak ismeretterjesztő anyaghoz, gazdagon illusztrált kiadványokat bocsátanak közre minden évben. Annak a beható tanulmányozásnak az eredményeit mutatja ez be, amelyet a vadállatok szokásainak megismerésére és kipusztításuk megakadályozása érdekében végeztek. Az Elza Vadvédelmi Alapítvány egyesült államokbeli sikere arra ösztönözte Kanadát, hogy 1971-ben saját határain belül is létrehozza ezt a szervezetet. 1975-ben felkértek, hogy Elza Természetvédelem néven Japánban is alapítsam meg ezt az intézményt. Noha mindegyik szervezet függetlenül, a saját országa törvényeinek megfelelően működik, összességében ugyanazt az elvet követi. Mindenekelőtt rá akarja ébreszteni az embereket a vadvilág megőrzésének a fontosságára. Minden intézmény nemzeti parkok és rezervációs területek létesítése érdekében munkálkodik, és behatóan kutatja a természetes környezetben élő vadállatok szokásait. A jelenleg Angliában, Egyesült Államokban, Kanadában, Kenyában és Japánban működő Elza Vadvédelmi Alapítványszervezeteken kívül a Szovjetunióból, Lengyelországból, Magyarországból, Csehszlovákiából, Romániából és Bulgáriából folyósított jogdíjakat is arra fordítjuk, hogy ezeknek az országoknak a vadállományán segítsünk. Az évenként megjelenő kiadványokból örömmel értesülök, hogy Elza nemcsak hogy népszerű ezekben az országokban is, de egyben elősegíti a vadon élő állatok világának megőrzését. Nemcsak népszerű ezekben az országokban is, de egyben elősegíti a vadon élő állatok világának megőrzését.

13 Pippa unokái Miután eltávoztam Meruból, változatlanul tovább foglalkoztatott Pippa ivadékainak a sorsa. Fejlődésükről, szaporodásukról csak úgy tájékozódhattam, ha időnként visszatértem Meruba. Az első négy odautazás alkalmával szerencsére megtaláltam két gepárdot Pippa második elléséből – Tatut és két kölykét, valamint Whityt, egy hímkölyökkel. A park látogatói többször látták Whityt egy rendkívül félénk kölyökkel. Amikor egyik reggel egy mocsár közelében rájuk találtam, bokor árnyékában pihentek. Amint közelükbe értem a Landroverrel, a kölyök elmenekült, de Whity még akkor sem mozdult el, amikor alig néhány méterre megállítottam a kocsit. Locallal, az afrikai parkőrrel, aki merui táborozásom idején alkalmazásomban állt, bennmaradtunk a kocsiban. Csendben vártuk, hogy visszatér-e a kölyök. Whity lágy morgással hívogatta, mintegy megnyugtatásul, hogy bízhat bennünk, és a kölyök valóban meg is jelent. A két gepárd egy bokor alatt aludta át a déli órákat, míg csak a hűvösebb levegő magukhoz nem térítette őket. Hogy próbára tegyem Whity emlékezőképességét, vízzel kínáltam a régi tálból, amelyből kölyökkorában annyiszor ivott. Olyan nyugodtan közeledett felém, mintha elválásunk óta nem telt volna el három és fél esztendő. A kölyök először elrohant, de amikor beültem a kocsiba, visszajött, és meg akarta kóstolni abban a furcsa valamiben a folyadékot. Whity először megcsipkedte, hogy útját állja, végül elkergette. Ő maga viszont tovább lefetyelt, és még amikor odaléptem hozzá, hogy Ideal-tejet öntsek a vízbe, akkor sem látszott rajta a félelem leghalványabb jele. Majd megelégelte az ivást, s lassan odébbállt. Legnagyobb meglepetésemre a kölyök most újra megjelent, és óvatosan közeledett a tálka felé. Beleszagolva a hígított tejbe, utálkozva ráncolta az orrát, majd anyja után vágtatott, és mindketten eltűntek. Whity ezek szerint még mindig barátként kezelt, sőt kölykébe is átplántálta irántam való bizalmát. Következő merui kirándulásomra 1972 májusában került sor, s megint a jó öreg Local kísért el. Elválaszthatatlanul hozzátartozott

régi merubeli életemhez, s most, hogy visszatértem, mindketten örültünk közös barangolásainknak. Épp egy fa mellett mentünk el, amikor Local megragadta a vállamat, és ezt súgta: „Nézze csak, hogy kis híján mire lépett rá!” Néhány centiméternyire a lábamtól egy hatalmas afrikai piton (asszala) összecsavarodott testét pillantottam meg, mozdulatlanságra kárhoztatva a belsejében levő hatalmas falattól. Egy Grant-gazella méretű állatot nyelhetett el, s emiatt képtelen volt az önvédelemre; talán még egy kis sakál is leharaphatta volna a fejét. Local szerint egy hónapig, sőt tovább is eltarthat, míg az óriáskígyó megemészti gigászi lakomáját. Csak akkor jöttünk rá, milyen nehezen mozog, amikor csigalassúsággal csúszott egy közeli bokor alá, mely a ragadozóktól nem védte ugyan meg, de valamelyest mégis eltakarta. Bámulatos, hogy a piton bőre mennyire kitágul, amikor helyet kell biztosítania a zsákmánynak. Kifeszült bőrének minden pikkelyét két-három centi választotta el a másiktól. A következő néhány napban többször ellátogattunk a kígyóhoz. Még mindig ott rejtőzött a bokor alatt, de kálciumtartalmú fehér ürülékén kívül semmi sem árulta el jelenlétét. Gyakran arrafelé vettük utunkat, amerre keselyűk keringtek egy pont fölött, bízva benne, hogy a Pippa kölykei által ejtett zsákmányhoz vezetnek bennünket, de csak oroszlánok áldozataihoz mutatták meg az utat. Bármilyen érdekesek voltak is ezek, tovább fokozták aggodalmamat, mivel az oroszlánok és gepárdok tudvalevően nem férnek össze. Két alkalommal, amikor tüskés bozótokat kutattunk át abban a reményben, hogy gepárdjainkra bukkanunk az árnyékban, oroszlánokat láttunk elsompolyogni. Nyilván déli pihenőjükben zavartuk meg őket, de az álmosság szerencsére elvette kedvüket a támadástól, vagy rájöttek talán, hogy nem akarjuk bántani őket. Napjaink tele voltak érdekfeszítő eseményekkel, és nemegyszer a táborbeli éjszaka is bővelkedett izgalmakban. Időnként halk kaffogást hallottam: oroszlánok jöttek kikémlelni táborunkat. Ilyenkor megelevenedett előttem a múlt: ó, hányszor megesett, hogy tudtam, oroszlánok tanyáznak a tábor mellett, de az is világos volt, hogy jelenlétüket soha semmivel nem árulják el.

Kirándulásom a Meru Parkba egybeesett az elefántok évenkénti vándorlásával, és minthogy táborunk megszokott útvonaluk mentén feküdt, rengeteget láttunk belőlük. Egy este éppen kicsiny kempingkádamban fürödtem odakinn, élveztem a meleg levegőt, és bámultam a csillagokat, amikor két elefánt tűnt elő kísérteties csendben a sötétségből, és egyenesen felém rontottak. Berohantam a sátorba, inkább csak lelki szükségletből, semmint védekezésképpen, de az őriások szerencsére továbbmentek, ivóhelyet keresve a folyó fentebbi szakaszán. Másik alkalommal ütemes ropogtatás hangjára ébredtem. Abban a hitben, hogy egy közelemben táplálkozó bivaly okozza a zajt, kinéztem a sátor kis ablakán. Egy elefánt óriási tömegét pillantottam meg, olyan közel, hogy minden egyéb kilátást elfogott. Nem volt időm Localt odahívni, így nem tehettem mást, hangosan felsikoltottam. E hangra az óriás visszafordult, néhány lépést tett, majd látható zavarban a különös hang miatt, hátranézett. Újra sikoltottam, mire letért az útról, és eltűnt a sötétségben. A vadonban egyetlen nap sem unalmas, de kudarccal teli kimerítő időszakok gyakran adódnak. Ilyen fárasztó nap volt, amikor egy lávafennsíkon botladozva, néhány magányosan álló akáciacserjét vettünk észre. Effajta cserjésben szerettek gepárdjaink pihenni a déli forróságban, ennek árnyékából mindent szemmel tudtak tartani a síkságon, anélkül hogy őket bárki is észrevehette volna. Local néhány távolabbi bokrot kutatott át, én meg az utolsó tíz nap sikertelenségén méláztam: még csak nyomokra sem bukkantunk a kemény földön. Hirtelen zizzenés hallatszott, és Whity meg a három kölyke rohant elő az akáciásból. Azonnal ráismertem, nemcsak farka tövének a foltjairól, hanem az ábrázatáról is, ahogyan megállt és rám nézett, mielőtt elinaló kölykeit szólítva, maga is utánuk iramodott. Egy kisebb magaslat felé tartott, ahonnan végigpásztázhatta a környéket. Engedte, hogy utánamenjek, és tízméternyire megközelítsem, mialatt a kölykei elbújtak mögötte. Whity teljesen nyugodtnak látszott, de egyszerre csak összeszűkültek a szemei – Localt vette észre a távolban. Az egész család futásnak eredt, s átúszott egy kis folyón. Utánuk rohantam, és még láthattam az egyik kölyköt, amint beletoccsant a sekély vízbe, majd Whityval együtt eltűnt a túlsó part bozótjában. Csendben ültem és vártam, míg Local

utolér, bízva benne, hogy a többi kölyköt is megláthatom. Húsz perc múlva mindketten átkeltünk a vízen, és keresni kezdtük a gepárdokat. Egy fa alatt találtunk rájuk. Az egyik kölyök szorosan az anyja mellett álldogált, egy másik, körülbelül öt méterrel arrébb, izgatottan mászkált ide-oda. Whity ekkor a gepárdok halk morgását hallatta, melyet Pippától is gyakran hallottam, ha valamelyik kölyke miatt aggódott. A harmadik kölyök madárhanghoz hasonló halk csipogással válaszolt. Whity minden félelem nélkül nézett rám, s közben nyalogatni kezdte az egyik melléje kuporodó kölyköt. Hogy ne riasszam meg a családot, körülbelül húsz méter távolságban maradtam, Local pedig jóval messzebb ült le. Amikor tíz hónappal korábban Meruban jártam, Whityt egy hím kölyök társaságában láttam, amelyik már csaknem elérte azt a kort, amikor önállóan vadászhat. Whity nem sokkal azután magára hagyhatta, és új családról gondoskodott. Kilencvenhárom napos vemhességet számítva, mostani kölykei négyhónaposak lehettek. Mélységes boldogság töltött el. Csodálatos érzés volt, hogy Whitynek mindeddig sikerült a három kölyköt épségben megőrizni és nevelni ezen az oroszlánlakta vidéken. Local ugyan biztosra vette, hogy Whitynak négy kölyke van, és mint kiderült, neki volt igaza. Most már indulni kellett hazafelé, hogy sötétedés előtt a táborba érjünk. Másnap kora reggel visszatértünk, és a gepárdokat előző helyük közelében találtuk. De elfutottak, és így a nap legnagyobb részét nyomuk keresésével töltöttük. Késő délután egy csalitos mellett haladtunk el, ahonnan váratlanul Whity és négy kölyök bukkant elő, fiatal erdei antilop tetemének maradványait hagyva maguk mögött. Körülbelül harminc méter távolságból követtem őket, és közben szemügyre vettem a kölyköket. Kettő nagyobb és világosabb színű volt a többinél, feltehetően hímek lehettek. Sajnos egy felhőszakadás megakadályozta, hogy lefényképezzem őket. Másnap ugyanazon a helyen találtuk a családot. Whity a kölyköket később egy völgybe vitte, melyet két patak határolt. A távolabbi vízfolyás felé indult, ahol pár nappal azelőtt friss oroszlánnyomot és egy páviáncsapatot figyeltem meg. Hogy útját álljam a gepárdnak, gyorsan ide-oda kezdtem cikázni egy nagy körben a gepárdok és a patak között. Ez a manőver láthatóan zavarba ejtette Whityt. Nyolc méterrel odébb ment, majd megállt, és morogni kezdett.

Kétségtelennek látszott, hogy jelenlétemet eltűri ugyan, azt azonban nem engedi, hogy beleavatkozzam terveibe. Én viszont továbbra is makacsul elzártam útját, és végül visszafordult. Biztonságos távolban maradt kölykei addigra már jócskán megelőztek bennünket. Kis idő múlva Whity felém fordult, rendületlenül kitartva szándéka mellett, hogy átmegy a patakon. Hogy elvágjam útját, lassan feléje indultam, mire végleg lemondott tervéről, és kölykeivel egy fa alá telepedett. Tizenöt méternyire ültem le tőle, hogy mindannyiukat lefényképezzem, de a zár kattanása annyira megriasztotta a kölyköket, hogy jobbnak láttam eltenni a masinát. Egy kisebb kölyök különösen félénk volt, legcsekélyebb mozdulatomra máris elinalt, és segítségért csipogott. Egyik nagyobb testvére a vigasztalására sietett, később Whity is odament, és visszahozta kicsinyét. A kölykök pompás erőben voltak, Whity pedig rendkívül gondos anyának látszott. Ahogy ott ültem, és figyeltem elbóbiskoló családját, megindultan néztem Whityre. Igen, ő volt az a Whity, akit annak idején, mikor lábát törte, utolsó pillanatban mentettünk meg – Whity, aki heteken át raboskodott táboromban, s fogságának minden percét gyűlölte, és ez a Whity most, öt és fél év múltán barátjának tekint, és annyira bízik bennem, hogy a kölykeihez is odaenged. Dél tájban elaludt a család. Feltételezve, hogy a hőségben nem moccannak helyükről, eltávoztam. Közeledett elutazásom ideje, és még fel akartam kutatni Tinyt, Big Boyt és Sombát, a Pippa negyedik elléséből származó kölyköket. Másnap nyolc oroszlánból álló falkára bukkantunk egy víziantilop teteme mellett, nem egészen egy kilométerre Whity korábbi tartózkodási helyétől. Huszonnégy óra múltán meglepetten fedeztünk fel három másik mélyen alvó oroszlánt ugyanazon a területen. A háborgatás nyilván felingerelte őket, és kelletlenül álltak odébb. Az oroszlánok jelenléte megmagyarázta, miért távozott el onnan Whity, de hogyan tudhatott a jövetelükről korábban, mint ahogyan megérkeztek? A hátralevő időben, amit Meruban töltöttem, gepárdjainkat nem találtuk, ám az üde, zöld táj, a virágba borult bokrok – a közeli esőzés e csalhatatlan jelei – csodálatos látványt nyújtottak. Sohasem értettem, miért virágzik ki minden fa, minden bokor kéthárom héttel az esőzés beállta előtt, míg meg nem tudtam, hogy a

természet bölcs óvintézkedése ez a beporzás biztosítására. Ebben az időszakban a légkör már elég nedves ahhoz, hogy a virágzást elősegítse, úgyhogy a beporzás véget érhet, mielőtt a nagy esőzés földre veri a virágokat. Közvetlenül indulásom előtt megtaláltuk a gepárdcsalád lábnyomait, amelyek a lávafennsíkról egy hegyoldalon át lapályos területre vezettek, mintegy hat-hét kilométerre attól a helytől, ahol utoljára láttuk őket. A nyomok kétnaposnak látszottak. Időközben túl sötét lett a nyomkereséshez, és mivel másnap reggel indulnom kellett, úgy határoztam, hogy hajnalban tábort bontok, és mikor kifelé tartok a parkból, megpróbálom felkutatni őket. Igen nehéz terepen követtem nyomukat, s eközben keselyűktől feketéllő fa tűnt a szemembe. Óvatosan közelítettem meg, tartva tőle, hogy netán oroszlánokat találok zsákmányuk mellett. Helyettük a kölykök tűntek szemem elé, amint egy fiatal Grant-gazella még fel sem bontott teteméből lakmároztak, mialatt a kimerítő vadászattól még mindig lihegő Whity mellettük pihent. Hiába lopakodtam a lehető leglassabban feléjük, a kölykök mégis eliramodtak, de Whity „prr, prr” hívására megálltak, majd visszatértek. Az egyik kisebb kölyök különösen riadtnak látszott. Amint letelepedtek a zsákmány mellett, megpróbáltam lefényképezni a családot, de a kölyköket megint elugrasztotta a kattanás (noha csak vagy harminc méter távolságból hallhatták), és egy kétszáz méterrel odébb fekvő termeszdombra kergette őket. Whity mindent elkövetett, hogy visszahívja kölykeit, de azok meg se moccantak, amíg el nem mentem onnét. Tisztes távolban voltam, amikor visszarohantak a zsákmányhoz, melyet addigra már Whity kibontott számukra. Távcsövemen keresztül fél órán át figyeltem, amint a gazellából lakmároztak. Whity ott állt, de átengedte nekik az elsőbbséget. Mikor a gazellának már csak a feje és lábai maradtak meg, a keselyűk is odamerészkedtek, és nagy mulatság volt látni, miként futnak a kölykök a tollas tömegbe, hogy felröppentsék a betolakodókat. Négy-öt hónapos koruk ellenére, a kis gepárdok már szemmel láthatóan hozzászoktak, hogy megvédjék a zsákmányukat. Hasonló jelenetek elevenedtek fel előttem a múltból. Visszaemlékeztem, milyen jó anya volt Pippa, mennyire gondját viselte minden kölykének, amíg rá voltak szorulva. De amikor már

gondoskodni tudtak magukról, minden kapcsolatot megszakított velük, és ha néhanapján összetalálkoztak, morogva kergette el őket. Tekintve, hogy anyjukhoz sokkal erősebb kötelék fűzte őket, mint hozzám, hihetetlennek tűnt, hogy Pippa kölykei (Tatu és Whity) megőrizték bizalmukat irántam, jóllehet öt és fél évvel ezelőtt elszakadtunk egymástól. Nemcsak kölykeikhez engedtek közel, de elejtett zsákmányukból is zavartalanul lakmároztak a jelenlétemben, holott egyetlen ragadozó sem tűr ilyenkor betolakodókat. Szerfölött kíváncsi voltam, hogyan sikerül Whitynek felnevelnie kölykeit, ezért három hónap múlva visszatértem Meruba. Megint Locallal táboroztam Pippa régi otthonában. Este a sírja mellett ültem. Teljes csend honolt, csak a sírt beárnyékoló két tamarindusz fa lombja között susogott a szél, mely az éjszaka folyamán megerősödött, és gyakran irányt változtatott. Talán ez okozta, hogy oly sok szarvascsőrű madár sereglett össze. Kora reggel százharmincat számláltam meg belőlük, amint a folyó felől a sík mezőre repültek. Akkor is lakott két pár a tábor közelében, amikor még itt éltem Pippával, de ekkora tömegben sosem láttam őket. Mint mindig, amikor hosszabb-rövidebb távollét után visszatérünk a táborba, a vadállatoknak, melyek éjszakánként itatóhelynek használják környékünket, hozzá kell szokniuk jelenlétünkhöz. Így hát nem lepődtem meg, amikor az első éjjel egy orrszavú horkantott sátram mellett, de szerencsére meglépett, mielőtt rávilágíthattam volna a zseblámpával. Második éjszaka négy oroszlán járkált halkan a kocsi körül, majd alig néhány méterre ballagtak el mellettem a konyhához. Asztallal és székkel barikádoztam el sátram bejáratát, amelyet a hőség miatt nyitva tartottam. Tudtam, hogy az állatok csupán kíváncsiskodnak, és ha békén hagyják őket, nem okoznak bajt. Másnap reggel egy nőstény oroszlánt pillantottunk meg. Nem messze a tábortól, egy fa alatt pihent kis kölykével. Teljes nyugalommal tűrte, amikor tíz méterre tőle beszálltunk az autóba. Harmadik éjjel lefetyelés – kétségkívül oroszlánlefetyelés – hangját hallottam. Sátram meglódult, mert egy oroszlánkölyök botlott meg az egyik kötélben, de nagy morgással rögvest el is iszkolt. Zseblámpámat felkattintva hat oroszlánt pillantottam meg a sátor és a konyha között. Mosakodtak, elégedetten morgolásztak, derűs

nyugalmukhoz semmi kétség nem fért. Próbáltam elkergetni őket, de nem nagyon zavartatták magukat. Ezekben a napokban több magányos gepárdnyomot találtunk. Egyikben Pippa párjának a nyomát véltem felismerni, mert olyan helyek közelébe vezetett, ahova az gyakran ellátogatott. Azután, hogy 1970 januárjában eljöttem Meruból, három pár szélesszájú orrszarvú őrizetét bízták Localra. Dél-Afrikából szállították a természetvédelmi parkba ezeket az állatokat, abban a reményben, hogy szaporodni fognak. Local büszke volt szabadon kóborló védenceire, és szeretett kérkedni, hogy milyen jól kézben tartja őket. Ha néha találkoztunk velük a sűrűben, odalépett melléjük, megveregette a hátukat, és beszélt hozzájuk. Egyik reggel patak mellett legelésző orrszarvút pillantottunk meg. A táplálkozás annyira lekötötte figyelmét, hogy nem szimatolta meg közeledésünket, csak amikor már alig néhány méter választotta el tőlünk. Ekkor felemelte a fejét, s kiderült, hogy nem a szelíd szélesszájú orrszarvúak egyike, hanem felbőszült, fekete orrszarvú. Átugrott a patakon, és azonnal támadásba lendült. Locallal a futásban kerestünk menekvést, de akkor meg két elefánttal találtuk szemközt magunkat. Szerencsére, másfelé fordultak, úgyhogy köztük és az orrszarvú között átosonhattunk, hogy biztonságosabb helyre érjünk. Nap nap után hiába kutattuk fel mindazokat a helyeket, amelyeket a gepárdok általában kedveltek, és így Pippa ivadékai is gyakran látogattak. Egy délután, amikor a Rojoweru folyó mellett ballagtunk, csobbanás hangjára lettem figyelmes, és egy legalább négy és fél méter hosszú óriás krokodilust láttam alámerülni. Újabb loccsanás hallatszott. Egy oroszlán ugrott a túlsó partra, majd eltűnt. Amint óvatosan átkémleltem a parti bozóton, csaknem ráléptem egy nőstény oroszlánra, amelyik akkor készült a vízbe ugrani, hogy csatlakozzon a párjához. Mindhárman egy bivaly teteméből lakmároztak, melyet nyilván az oroszlánok öltek meg. Az oroszlánok meglepő módon eltűrték, hogy egy krokodilus is részesüljön a zsákmányukból. Attól tarthattak talán, hogy ez a hatalmas állat nekik támad, ha megpróbálják elkergetni.

Két nap múlva, mialatt szüntelenül és eredménytelenül kutattunk Whity után, megint errefelé vezetett utunk, és ezúttal a múltkorinál is nagyobb meglepetés várt bennünket. Nyolc óriás, négy-négy és fél méter hosszú krokodilus nyüzsgött a bivalytetem hasüregében, türelmetlen mohóságukban félrelökdösve egymást. A jelenetet még hátborzongatóbbá tette, hogy rémséges lakomájuk közben úgy mozgatták a pofájukat, mintha vigyorognának. Egy másik napon keselyűket követve, döglött elefánthoz értünk. Három-négy nappal korábban ejthették el. Ormányát, agyarát, füleit és farkát már eltüntették az orvvadászok, a maradékkal meg most végeztek a keselyűk. Tudtuk, hogy a park határain kívül nagymértékű orvvadászat folyik, de hogy itt benn is ejtenek zsákmányt, ez valóban aggasztó tünet volt. Nyugtalankodni kezdtem Pippa ivadékai miatt, hiszen az orvvadászok jól ismerik a gepárdbőr értékét. Ekkor eszembe jutott, hogy a minap egy üreges törzsű majomkenyérfára bukkantunk, amelyet minden jel szerint vadorzók használtak rejtekhelynek és raktárnak. Az odú belső falába vert peckek elárulták ugyanis, hogy ide akaszthatták zsákmányaikat. Egy este, amikor Pippa sírjánál ültem, éreztem, hogy figyelnek. Tágra nyitott szemmel bámultam a sötétbe, de semmit nem vettem észre. Felkeltem, hogy jobban lássak, és e pillanatban egy oroszlánfej bukkant fel mintegy húszméternyire tőlem. Pár másodpercig farkasszemet néztünk, majd újra lebukott a fűbe. Azon tűnődtem, vajon a nagy kőhalmot Pippa sírján megfigyelőhelynek használják-e az oroszlánok, ahonnan kényelmesen szemmel tarthatják a folyócskához inni induló állatokat. Másik alkalommal hosszú töltésen mentünk végig, mely valójában vízfogóként szolgált a Rojoweru fölött. Nílusi lúdpár totyogott át a sekély vízben hét kislibával, járni is alig tudó apróságokkal. Rémülten vettem észre, hogy egy jó falatokra leső krokodilus kidugja orra hegyét a vízből. Hogy megmentsem a kislibákat, dudálni kezdtem, mire a krokodilus a vízfogón át a mélybe bukfencezett, a lúdszülők pedig nagy sietve terelték csapatukat a töltésen keresztül a parti bozótba. A család pillanatnyilag megmenekült, de ami a későbbieket illeti, vajon hány kisliba fogja közülük elérni a felnőttkort?

A dombok között járva egy ízben raffiapálmával benőtt, sarló alakú szirthez értünk. Aljánál több kristálytiszta tavacska terült el, melyeket feljebb eredő források tápláltak. Idilli hely volt. A különféle állati lábnyom és ürülék tömege bőséges bizonyítékát adta, mi mehet itt végbe éjjel. De most is, fényes nappal, két elefánt álldogált az egyik sekély tavacskában, az előrenyúló pálmalevelek rejtekében. Mialatt a közelben ebédeltünk, néhány felénk közeledő recés zsiráfot figyeltünk. Kisebbek ugyan, mint a Kenya magasabb területein élő masszái unokatestvéreik, de éles körvonalú, világos hálózattal elválasztott foltjaikkal fölöttébb szemrevalók, a legszebb afrikai állatok közé tartoznak. Úgy tűnt, két hím erősen érdeklődik egy közelben álldogáló nőstény iránt. Figyeltem, amint a vetélytársak lassan körbejárják egymást, majd fejükkel összecsapva, egymáshoz érintik pofájukat. Mindez olyan szelíden zajlott, hogy míg nemi szerveiket meg nem láttam, azt hittem, csupán játékról van szó. Körülbelül fél óráig tartott a viadal, amíg a kisebbik bika el nem kotródott. A győztes ekkor a nőstényhez ballagott, az ivarnyílását szagolgatta, mire a nőstény vizelni kezdett. A hím belenyalt a folyadékba, és nem tágított a nőstény nyomából. Végül szorosan egymás mellett a bozótba vonultak. Soha életemben nem láttam ilyen szelíd küzdelmet az elsőbbségért. Kevésbé barátságosan viselkedett az a tizenhét elefántból álló csorda, mely ahogy megpillantott bennünket, falanxot alkotott a két egészen kis borjú körül. A felnőttek fülükkel csapkodtak, és készen álltak a támadásra, ha netán egyetlen lépést tennénk feléjük. Ebben a pillanatban egy paradicsom légykapót vettem észre, amint a tüskés bozótban maga után húzta gyönyörűséges, hosszú farkát. Lebilincselő látványt nyújtott az ellentét, ahogyan a természet e törékeny teremtménye és a legrobusztusabb élőlény egymás mellé került. Most már húsz napja kutattam eredménytelenül s mind csüggedtebben Whity és Tatu után. Közeledett elutazásom ideje, amikor váratlanul két látogatóval találkoztunk, akik elmondták, hogy épp most láttak egy gepárdot négy kölyökkel az út menti bozótban. Odahajtottunk. A gepárd nem volt ott, de friss nyomokat találtunk, amelyeket két órán át követtünk a tűző napon. Ekkor egy fa alatt megpillantottam Whityt és a kölykeit. Remélve, hogy kocsival

közelebb juthatunk, a Landroverért mentem, de ahogy lekanyarodtam vele az útról, a kölykök eliramodtak. Vártam, míg újra letelepszik a család. Ekkor Localt a kocsiban hagyva, lassan feléjük indultam, és úgy ötven méter távolságban leültem. Örömmel láttam, hogy mind a négy kölyök megvan; most már nyolchónaposak lehettek. El sem tudtam képzelni, hogyan sikerült Whitynek megvédeni őket ennyi oroszlántól és egyéb ragadozótól. A legkisebb kölyök még mindig nagyon félénken viselkedett, alig jött elő rejtekhelyéről. Nyilván tudatában volt gyenge fizikumának, és nem mert kockáztatni. Felmutattam Whitynek a jól ismert tálkát. Gyorsan reagált, és alig kétméternyire tőlem lefetyelte ki a vizet. A kölykök elszaladtak, de amikor Whity „prr, prr” hangon bátorította őket, visszatértek déli pihenőjükre. Felvételeket is sikerült csinálnom róluk, túl álmosak voltak, hogy tiltakozzanak. Öt óra tájban ásítozni, nyújtózkodni kezdtek, majd lassan elindultak. A félénk kölyök előrement, Whity pedig arrafelé tartott, ahonnan hívása hallatszott. Gyönyörűséges látvány volt, amint a magas fűben ballagtak, mely aranyszínben ragyogott a lenyugvó nap fényében, színpompás ellentétet alkotva a láthatár indigókék hegyei fölött függő mélyvörös eső-függönnyel. Úgy éreztem, hogy ha többé nem látom is Whityt, megnyugtató a számomra, hogy mindent elért, amit kívántam neki: szabadon él ebben a gyönyörű parkban, új meg új kölyköket hoz a világra, amelyek felnőve szintén saját családot létesítenek majd. Whity volt az összekötő kapocs Pippa és a vadon élő kölykök között. Kísérletem bebizonyította, hogy e macskák, ha természetes életkörülmények között nevelődnek, megmenthetők a kipusztulástól. 1976 januárjában két napra Meruba vittem barátaimat. Nem reméltem, hogy ilyen rövid idő alatt sikerül Pippa ivadékaival találkoznom, de felvillanyozott az az értesülés, hogy a napokban egy gepárdot láttak három kis kölyökkel a Rojoweru folyó közelében. Mivel ez a folyó részben Whity birodalmán folyik keresztül, reménykedni kezdtem, hátha róla van szó. Kora reggel és késő délután erre a területre összpontosítottuk kutatásainkat. A déli hőség idején a gepárd elrejtőzik, úgyhogy ezekben az órákban a park más részein hajtottunk végig, ahol párducok és gepárdok kivételével

jóformán minden Meruban élő állatot láthattunk. Az elefántok közt oly sok volt a kisborjú, hogy már szinte rossz néven vettük, ha borjú nélküli csordával találkoztunk. Ugyanez volt a helyzet a zsiráfoknál, ahol pótmamákat is találtunk – egyik nőstény több zsiráfborjúra is vigyázott, míg az anyjuk legelészett. Utolsó esténken még egyszer lassan végighajtottunk a Rojoweruval párhuzamosan haladó úton, és ekkor, alig tízméternyire, egy gepárdfej bukkant ki a fűből. Amikor halkan a nevén szólítottam: „Whity” – nem vett tudomást róla, de nem is szaladt el, amit bármelyik vad gepárd feltétlenül megtett volna. Felbátorodva, vizet öntöttem az ismerős tálba, lassan kiléptem a kocsiból, és ekkor a farka tövén levő foltokról ráismertem Whityre. Félúton voltam feléje, ő azonban nem a vizestálhoz igyekezett, hanem előrebámult. Tekintete irányát követve négy Grant-gazellát pillantottam meg a távolban. Minthogy Whityt nyilván jobban érdekelte a zsákmány, mint a víz, visszamentem a kocsiba, ahonnan figyelni kezdtük. Lassan lopakodva, de kitartóan nyomult a gazellák felé, nagyon ügyelve rá, hogy valahányszor azok felemelték a fejüket, és feléje néztek, mozdulatlanná merevedjen. Fél óráig ment ez így, majd Whity lelapult a magas fűben, és eltűnt a szemünk elöl. Nem volt semmiféle rejtekhely közte és a gazellák közt, a távolság pedig kétségkívül túlságosan nagy volt egy végső roham megkockáztatásához. Újabb fél órát vártunk, míg csak a Grant-gazellák el nem tűntek. Whity ekkor előbukkant, és nagyon halk morgást hallatott. Kölykeit hívta ezzel, de közben arra is ügyelt, hogy ragadozókat oda ne csalogasson. Egyszeribe mozgás támadt a fűben, és három fehér farok csücskét pillantottuk meg – háromhónaposnak látszó kölykök farkincáit. Whity felé rohantak, ráugrottak, s nagy igyekezetükben egymásra potyogtak. Whity nem állt meg, hogy végignyaldossa őket, hanem továbbment, a kicsinyek meg mellette szökdécseltek. A gyorsan növekvő homályban még láthattuk, hogy a kölykök lehemperednek egy kis termeszdombról, aztán anyjuk magával vitte őket, és mindannyian belevesztek a sötét síkságba. Másnap kora reggel visszatértünk, hogy lássuk, ejtett-e zsákmányt Whity. Nem messze attól a helytől, ahol tegnap hagytuk a családot,

keselyűk szálltak fel spirális vonalban, de sem zsákmánynak, sem a gepárdoknak nem láttuk nyomát. Nem maradt hát számomra más, mint hogy fohászkodjam, sikerüljön Whitynek ezeket a kicsinyeit is olyan épségben felnevelni, mint az előző kölyköket. Hat ízben volt vemhes, de hogy kétellésnyi kölykével mi történt, arra sosem jöttem rá. Most kilenc éves és öt hónapos volt. Hét éve és tíz hónapja élt vadállat módján, teljesen szabadon a vadonban.

14 Szomszédaim 1970 júniusában kezdtünk el George-dzsal egy Elsamere-ben élő 14 colobus majompárt figyelni. Ahogy kinyújtott karral egyik fáról a másikra ugrottak, és hosszú fekete-fehér szőrük köpenyként libegett mögöttük, mesebeli lényeknek látszottak, nem majmoknak. A colobusok csapatban élnek, egy hím vezetése alatt. Mély kiáltásuk két kilométerre elhallatszik, és húsz percig is eltarthat. Miközben a magasban tanyázó majompárt figyeltük, az ág, amelyen a nőstény ült, eltörött, és a majom harminc méter magasból tompa puffanással a földre zuhant. Attól tartottam, megsérült, de megkönnyebbülésemre felkászálódott, és párjával együtt eltűnt. Tizenhat napig nem láttam őket, míg csak az erdő mélyén rájuk nem bukkantam. A nőstény összekuporodva, mozdulatlanul ült. Valami bíborpirosat vettem észre az ölében, amit először az egyik kezének véltem, feltételezve, hogy esés közben megsérült. Majd messzelátómon keresztül felfedeztem, hogy amit a kezének hittem, nem más, mint egy csecsemő ábrázata, és az anya karja fölött tízcentis kis fehér farok lengedezik. Bíborpiros arcát leszámítva, a kis majom tiszta fehér volt. Tíz nap múlva fülei fekete színt öltöttek, hogy összhangban legyenek nagy fekete szemeivel. Colinak kereszteltem el. Valamivel később egy hónapra el kellett utaznom. Mire visszatértem, Coli keze-lába megfeketedett, karja meg az arca szürke lett, és homlokát keskeny fehér vonal választotta el arcától. Anya és gyermeke odaadóan ragaszkodtak egymáshoz. Az apa valamivel távolabb tanyázott tőlük, de élesen fülelt minden elképzelhető veszélyre. Mindig azt hittem, hogy a majommal vele születik ugrókészsége, ösztönösen lendül egyik ágról a másikra. Most azonban Colit figyelve, amint egyik szülője válláról a másikra próbált szökellni, rájöttem, hogy az öregek napról napra növelik a távolságot, amit át kell ugrania, és ily módon fejlesztik egyensúlyérzékét. Hamarosan rendkívül serény kis majom lett belőle – fél karjával az ágat fogva hintázott, ide-oda perdült, előre-hátra himbálódzott. El is

szemtelenedett – néha gallyat vágott a szüleihez, és még a szájukból is kirántott faleveleket, amiért egyébként mindig verést kapott. Ha nem tudott felmászni valamilyen túl sima kérgű vagy nagyon vastag törzsű fára, anyja úgy segített rajta, hogy kölyke fölött helyezkedett el a fa egyik elágazásában, és onnan lógatta le a farkát, amit a kismajom kötélhágcsóként használhatott. A család most már teljesen hozzánk szokott. Nyugodtan ott maradtak a fán, ha a közelükben tartózkodtunk, de mihelyt látogatók érkeztek, az erdőbe iramodtak. Az esőzés kezdete új élményt jelentett Colinak, ő maga nemigen ázott meg, anyja jóformán mindig betakarta a karjával, és védelmezőn tárta szét keppjét a kölyök teste köré. Érdekes volt megfigyelni, hogy nagy viharban mindig a fa tetejére mászott fel a család; nyilván így akartak megmenekülni a lezuhanó ágaktól. Néhány hétre ismét távol voltam Elsamere-től. Visszaérkezésemkor azzal a hírrel fogadtak, hogy egyik majomszülő két héttel azelőtt eltűnt. Másnap kora reggeltől délutánig kutattunk, míg végül egy fán holtan találtuk meg az apát. Amikor leszedtük, kiderült, hogy vadászpuskasöréttel valósággal szitává lőtték. Szomszédom távol volt akkoriban, és a birtok hathatósabb őrizete érdekében vadászpuskával és néhány kutyával látta el személyzetét elutazásakor. Semmi kétség, ők ölték meg a colobust, talán abban a reményben, hogy pár shillinget kapnak a bőréért, vagy légycsapónak adják el a farkát. Ezek után tüstént Coli és anyja keresésére indultam. Az egyik közeli fán ültek összekapaszkodva, majd két nap múlva a ház szomszédságába jöttek. Coli alaposan megnőtt, anyja azonban megdöbbentő látványt nyújtott. Ábrázata szemlátomást megöregedett, mély barázdák képződtek az orra körül. Szomorúan figyeltem, ahogy a távolba bámul, és közben átöleli a kis Colit, aki anyja álla és térde közé dugta a fejét. Magatartásuk híven tükrözte bánatukat, riadtnak, boldogtalannak látszottak, és hosszú idő telt el, míg újra játszani kezdtek.

1972 áprilisában egyik farmer hívott fel azzal a kéréssel, elvállalnék-e egy colobus csecsemőt. Anyját minden valószínűség szerint kutyák ölték meg, amikor egy veteményeskertben portyázott. Bízva benne, hogy ilyen kis kölyköt maguk közé fogadnak colobusaim, nagy örömmel fogadtam ajánlatát, és kocsival mindjárt el is indultam a kis majomért. A farmer lánya viselte gondját, annak a kardigánjából kukucskált most is ki. Színéből ítélve, körülbelül két és fél hónapos lehetett. Amikor a lány át akarta adni, a kölyök kétségbeesetten kapaszkodott gyapjúkardigánjába, és csak hosszas tétovázás után fogadta el az én blúzomat. Az új cuclisüvegből sem volt hajlandó inni, kölcsön kellett kérnem a régit. Megtudtam, hogy a kis majom nagyon gyorsan megszokta a cumisüveget, és hogy kétóránként kétharmad rész vízzel hígított Ideal-tejet iszik, amelybe egy kevés szőlőcukrot kevernek. Ezt az étrendet egyébként én ajánlottam annak idején egy telefonbeszélgetés során a farmernek. A kölyök ürülékében rostnyomok voltak, ami arra mutatott, hogy már evett falevelet. Amikor Elsamere-be értünk, gyenge kiáltást hallatott, de akármilyen halk volt is, Coli és anyja tüstént odanyargaltak, és egykét méternyire tőlünk megbűvölten bámulták a kis majmot. Kora reggel Coli anyja hívó hangon kiáltott, és a kölyök azonnal reagált. Szívesen kiengedtem volna hozzájuk, de nagyon is kockázatosnak tartottam, inkább a drótkerítéses kifutóban helyeztem el, amit George eredetileg egy beteg oroszlán számára állított fel. Később kinn a pázsiton játszottam a kölyökkel, amikor megszólalt a telefon. Szállítóketrecbe tettem a kismajmot, és besiettem a házba. Amikor visszatértem, láttam, hogy az anyamajom bedugta a kezét a ketrecbe, a kis kölyök meg átkulcsolta. Ez eldöntötte: Coli és anyja gondjára bízom az árvát. Kinyitottam a ketrec ajtaját, a kis kölyök szempillantás alatt kereket oldott, és teljes sebességgel iramodott önként választott anyja felé. Az meg szüntelenül szólítgatta, lejött eléje a földre, melléhez szorította, majd felszaladt a kicsivel a fára, aki azonnal abbahagyta a nyöszörgést. Mialatt messzelátómon keresztül figyeltem, hogyan bújnak össze és ölelik át egymást, azon töprengtem, vajon helyesen

cselekedtem-e. Életben fogja-e tudni tartani az anya a kismajmot, holott nincs teje? Láttam már ugyan, hogy a kicsi leveleket vett a szájába, de most mégis kételyeim támadtak, vajon elég idős-e ahhoz, hogy kizárólag ezzel táplálkozzon. Aggodalmam mindinkább növekedett, amikor negyvennyolc óra múltán észrevettem, hogy a kis kölyök egyre soványabb lesz. Hajnalban az anya hívó hangját hallva, kimentem, és a kismajmot fejjel lefelé csüngve találtam az egyik bozótban. Már alig volt benne élet. Bevittem, tejet és szőlőcukrot adtam neki, és az ölemben tartva, kis ideig eljátszottunk. Egyszerre csak éreztem, hogy ujjaimat szorító keze elernyed és lélegzése abbamarad. Ilyen előzmények után történt, hogy 1975-ben két, az érvényes rendelkezések ellenére befogott és fogságban tartott egyéves nőstény colobust szabadítottam ki. Hosszúfarkúnak és Rövidfarkúnak neveztem el őket. E külsejükben megnyilvánuló különbség mellett, vérmérsékletük is gyökeresen eltért. Rövidfarkú élénk volt és meglehetősen rámenős, míg Hosszúfarkú nehézkes mozgású és békés természetű. Két és fél hónap elteltével úgy véltem, most már nyugodtan szabadon engedhetem őket az erdőben, hogy maguk gondoskodjanak élelmükről. Coli meg az anyja már a kölykök érkezése óta élénken érdeklődött irántuk, de csak újabb öt hónap múltán vettem először észre, hogy az anyamajom átkarolja a két árvát, azok meg odabújnak hozzá. Azóta egyetlen boldog családdá forrtak össze. A colobus majmok társasága állandó szórakozást jelent számomra, de éppennyire kedvem telik az afrikai óriás-fülesbaglyok életének megfigyelésében is. Ilyen bagolypár él erdőnk túlsó végén, egy elhagyott halászsasfészekben. Ez a legnagyobb termetű afrikai bagoly. E fülesbaglyok külseje nagyon is szembeötlő: pingponglabda nagyságú fekete szemüket fehér szempillától árnyékolt élénk rózsaszínű szemhéj óvja; nagy, horgas csőrük halványszürke képüknél sötétebb árnyalatú pelyhes tollbajuszból ugrik elő. Csőrük alját fehér szakáll keretezi, hatalmas tollbóbitájuk szegélye viszont fekete.

Egészen fellelkesültem, amikor kilométernyire a fészektől bagolyfiókát fedeztem fel. A csemete huhogni még nem tudott, csupán valamilyen fütyörésző hangot hallatott. A fütyülni ige német megfelelője pfeifen, ezt a nevet adtam a kisbagolynak. Szó ami szó, harsány fütyörészést tudott csapni, ha éhes volt. Több bagolyfaj esetében a hím kisebb, mint a nőstény. Pfeifer fölöttébb ifjú korához képest máris akkora volt, hogy megítélésem szerint csakis nőstény lehetett. Meglepő tapasztalatot jelentett számomra, hogy az apa jóformán kezdettől fogva magára vállalta az anyai kötelességeket, és csőréből etette lányát, mialatt az anya szenvtelenül üldögélt egy közeli fán. Amikor Pfeifer öthónapos lett, tollbóbitája kifejlődött, színe pedig szürkéből világosbarnává változott. Korán megtanulta szüleitől, miként kell kiterjesztett szárnyakkal teljes mozdulatlanságban elterülni a földön. Elképzelhető, hogy e művelet napozás vagy „hangyászás” célját szolgálta, de az a gyanúm, inkább kisebb madarakat akart ily módon a közelbe csalogatni. Nyilván érdekelte őket a látszólag döglött bagoly, és olykor végzetesen közel merészkedtek hozzá. Hamarosan rájött, hogy ha hívom, mindig enni kap, úgyhogy hangomat hallva, azonnal hozzám repült. Apja kíséretében érkezett, aki rendszerint el is fogyasztotta az első adagot. Bagolyétkeztetésem mind nagyobb méreteket öltött, amikor a ház környékét próbáltuk megtisztítani a földikutyaszerű afrikai gyökérrágóktól, amelyek nagy pusztítást végeztek a pázsitban. A baglyok különleges csemegének tekintették ezeket a rágcsálókat, és naponta kettőt-hármat is elnyeltek belőlük. Minthogy azonban ezek az állatok mintegy húsz centiméter hosszúak, gyakran előfordult, hogy félúton megakadtak a baglyok torkán, és ilyenkor egyedül a görcsös hányás mentette meg őket a fulladástól. Miközben e műveletre összpontosították figyelmüket, behunyták szemüket, és élénk rózsaszín szemhéjukkal, csőrükből az áldozat félig kilógó testével, groteszk és egyszersmind szánalmas látványt nyújtottak. Pfeifert egyik reggel kúszónövény ágaiba gabalyodva találtam. Minél inkább ki akart szabadulni, annál erősebben fonták körül az indák. Amikor segítségére siettem, meglepett, hogy milyen

nyugalommal tűri, míg kiszabadítom. Pfeifer a szó legteljesebb értelmében vadon élő bagoly volt, és nem is állt szándékomban megszelídíteni, jóllehet apránként valamilyen kapcsolat alakult ki közöttünk, és úgy tűnt, teljes mértékben megbízik bennem. Ezt úgy nyilvánította ki, hogy jellegzetes imbolygó járásával odakacsázott hozzám, s amikor húst mutattam fel, egyik pehelycsizmás lábáról a másikra helyezte testsúlyát, majd a pázsitra vitte ennivalóját, és alig pár centiméterre tőlem fogyasztotta el. Nemegyszer kísértésbe estem, és meg akartam simogatni puha tollait, de attól féltem, megszelídül, és az emberek fokozott veszélyt jelenthetnek számára, ezt pedig sosem bocsátottam volna meg magamnak. Ekkoriban el kellett egy időre utaznom. Amikor visszaérkeztem, az anyamadár éppen költött. Pfeifer vállalta magára anyja etetését, ami nem volt mindig könnyű, mivel a lármás rétisasok szemmel tartották, és nemegyszer vadul rátámadtak. Újabb rövid távollét után visszatérve, közvetlenül a fészek pereme fölött fehér pihéhez hasonló valamit pillantottam meg. Kiderült, hogy az újszülött fióka feje. Annak ellenére, hogy a lármás rétisas és egy sakálölyv állandóan lesben állt, Pfeifer hűségesen hordott ennivalót az új jövevénynek, sőt egy ideig az óvónéni szerepét is betöltötte a kisbagoly mellett. A fiókát Bundunak kereszteltem (ami szuahéli nyelven baglyot jelent). Mint minden kölyökállatnak, a baglyocskának is szelíd, bizalomteljes volt a tekintete – annyira más, mint a felnőtt vadállatok zord pillantása, amelyek már tudatában vannak a körülöttük leselkedő veszélyeknek. Bundu hathónapos volt, amikor egyszer vízinövénybe gabalyodott a tó partján. Fejjel lefelé csüngött, és moccanni sem tudott, amikor rátaláltam. Kiszabadítása után meglepő módon nem repült el, nem keresett biztonságot a fán, hanem még mélyebbre szökdécselt a bozótban. Másnap reggel nyomát sem láttam, de feltűnt, hogy Pfeifer arra a pontra bámul, amelynek közelében utoljára láttam Bundut. Hamarosan egy borsfán fedeztem fel a szerfölött éhes kis madarat. Megetettem, meg is simogattam, hogy lássam, nem sérülte meg. Ahogy jobb szárnyához értem, összerándult. Valószínűnek

látszott, hogy megsebesült, ezért a tágas külső kifutóba vittem, ahol biztonságban lehetett a ragadozóktól, és én is szemmel tarthattam. Pfeifer a kifutó egyik sarkában ütötte fel főhadiszállását, ahonnan közelről őrizhette testvér húgát. Úgy látszott, a kisbagoly sokkal jobban van, és lelkiismeret-furdalást kezdtem érezni, amiért rabságban tartom. Pfeifer a közelben volt, ezért elhatároztam, hogy kiengedem, és ekkor majd meglátom, vajon a kifutónál nagyobb távolságot is át tud-e repülni. Törülközőbe burkoltam, és kihoztam. Hamarosan kiderült, hogy Bundu nem tud repülni. Elhívtam hozzá Mr. Coopert, az állatorvost, aki megállapította, hogy a singcsontja és orsócsontja tört el. Injekciót adott neki, és azt javasolta, tartsam egy hónapig elkülönítve. Ezalatt én adtam neki enni, és mivel társaságra volt szüksége, kihoztam az írógépemet, és mellette dolgoztam, néha le is rajzoltam. Amikor végre szabadon engedtük, kitárta szárnyait, és teljes biztonsággal felröppenve, egy fán állapodott meg, körülbelül száz méter távolságban. A majmok végignézték tevékenységünket, és most Bundu után iramodtak a fára, szemmel látható örömmel, hogy visszatért közéjük. Pfeifer is boldogan telepedett Bundu mellé, és a két nővér egymás fejét kapirgálta. Néhány hét múlva Pfeifer eltűnt. Egy hónap is elmúlt már, amikor az egyik szomszéd felfedezte úgy öt kilométernyire, egy halászsasfészek közelében. Magam is odamentem, és egy másik bagoly társaságában találtam Pfeifert. Nem sokkal ezután újra nyoma veszett. Jő néhány hónappal később, egy este, éppen Bundut etettem, amikor Pfeifer váratlanul odarepült hozzánk, nyomában egy félénk kis bagolycsemetével. Nyilván abban reménykedett, hogy fiókája is kap enni. Bizalma boldoggá tett. Talán még a többi bagolynak is tudtára adja: „Vigyük kosztolni Elsamere-be a fiókáinkat! Sok munkát megtakarítunk vele.” A kis jövevényt Totónak kereszteltem el. Nagyon bátor jószág volt. Csakhamar rákapott, hogy a pázsitra repüljön élelemért, ahová nagy suhogással olykor egy-egy lármás rétisas is lecsapott. Bundu, Pfeifer és a nagyanyó-madár ilyenkor nyomban Toto segítségére siettek, és elkergették a betolakodót.

Sok vadon élő állat keresi fel Elsamere-t, de a colobus majmokban és a fülesbaglyokban minden más teremtménynél nagyobb örömem telik.

15 Elza hagyatéka Az Elza és Pippa könyvek szerte a világon számos olvasót rádöbbentettek a vadállatok katasztrofális helyzetére, és tájékoztatták őket azokról az erőfeszítésekről, amelyeket annak érdekében tesznek, hogy megmentsék a vadon lakóit a kipusztulástól. Ennek eredményeképpen több olyan országba kaptam meghívást, ahová mindeddig nem sok reményem volt eljutni. Legemlékezetesebb utazásaim közé tartozik a Szovjetunióban, Japánban, Thaiföldön és Magyarországon töltött idő. Budapesti sajtókonferenciámon részt vett Földes László mezőgazdasági miniszterhelyettes is. Moszkvába érkezésem után hamarosan továbbrepültem a Feketetenger partjára, Szocsiba, ahol felkértek, hogy oltsam be a Barátság Fáját, egy 1934-ben ültetett citrusfát. Egy Schmidt nevű szovjet tudós 1940-ben oltott be a fába először egy citrustól különböző fajtájú gyümölcsöt. További oltások következtek, melyekre százhuszonhat országból származó hírneves személyiségeket kértek fel. A fa jelenleg olasz citromot, kétféle amerikai grapefruitot, narancsot, óriás oyát apró kamkvatot (savanyú narancs) terem. Egyik-másik oltást híres emberek – Charles Darwin, Louis Pasteur – emlékének szentelték, a fa aljába pedig Tolsztoj, Csajkovszkij, Puskin és Mahatma Gandhi sírjáról hoztak földet. Nagy boldogságot jelentett számomra, hogy Elza nevében én is beolthattam e barátságnak szentelt fát. Jelképe volt annak a reményemnek, hogy az Elza nevében végzett, vadállatok megmentéséért folyó munka olyan mozgalommá szélesedik, amely közelebb hozza egymáshoz a különböző nemzeteket, és így a békét is szolgálja. Szocsi közelében terül el az a hatalmas természetvédelmi terület, amelynek egyik fő célja a bölény tenyésztése. A rezervátumban ötvenkilenc emlős faj – köztük háromszáz barnamedve – él. E rendkívül érdekes hely a Szovjetunió százkét rezervátumának egyike.

A Szovjetunióban töltött idő fénypontja azonban Aszkanyija Novában tett látogatásom volt. Itt egyrészt az a cél, hogy házi állatokat rokon fajtájú vadállatokkal keresztezzenek, és ezzel nemesítsék a fajtát, másrészt, hogy olyan vadon élő állatokat tenyésszenek, amelyek fennmaradását veszély fenyegeti. Az utóbbi szempont elsősorban az ázsiai vadlóra vonatkozik. Érkezésem másnapján az igazgató kíséretében néhányan a lovak felkutatására indultunk. Kis kocsinkat egy Kapron nevű félvér ázsiai vadló húzta, végigzötyögtetve bennünket a sztyeppén, ahol különféle csordákat láttunk: zebrát, csíkos gnút, szarvast, jávorantilopot, muflont, vatuszi marhát, bölényt, újra-tenyésztett őstulkot, ázsiai és fokföldi bivalyt, kulánt és kiangot, lámát, kongonit, impalát és más antilopfajtákat. Rajtuk kívül még zebrulák, apró termetű shetlandi pónik, indokínai törpeszarvasok és vapiti szarvasok is feltűntek – úgy éreztem, mintha Noé bárkájának teljes szállítmányát itt rakták volna ki. Alkonyattájt elérkeztünk az ázsiai vadlóméneshez, amely tizennégy kancából és egy Pegazus nevű csődörből állt. Ezek rendkívül vad lovak, nem tűrik, hogy hozzájuk nyúljanak, és amikor patkolják őket, nyugtatószereket döfnek beléjük. Gyalog közelítettük meg a ménest, s közben nagy halom kukoricát szórtunk szét, hogy odacsalogassuk a kancákat, amelyek lassan közelebb is merészkedtek. Jelenleg mindössze 210 ázsiai vadló, más néven Przsevalszkij ló él az egész világon, ebből tizenöt Aszkanyija Novában. Másik büszkeségük, hogy 1892 óta tenyésztik itt az afrikai jávorantilopot, időközben megszelídítették, sőt 1948 óta fejik is. Az aszkanyija novabeli látogatásom sok új élménnyel gazdagított, és szomorú voltam, amikor folytatni kellett utamat Moszkvába. Utolsó oroszországi napomat Leningrádtól 120 kilométernyire északra, egy vadászrezervátumban töltöttem. Itt megtudtam, milyen szigorú ellenőrzés alatt áll a vadászat a Szovjetunióban. A fontosabb emlős állatok lelövésére engedélyt kell kérni, egy vadász egyazon évadban csak igen korlátozott mennyiségben lőhet vadat, s a számarány az állat ritkaságától is függ. Két évvel szovjetunióbeli utazásom után Japánba kaptam meghívást, hogy találkozzam azokkal, akik meg akarják szervezni az Elza Vadvédelmi Alapot a szigetországban. A templomairól híres

Narát környező hegyekben szelíd szarvasokat láttam barangolni, és a szarvasok megfigyelésével foglalkozó kutatóállomásra is meghívtak. Minóban, e legősibb japán város szent majmai felől érdeklődtem, majd kocsival a hegyek közé mentünk, egészen a 15 Majom-Mennyországig, a Macaca fuscate nevű majmokat tanulmányozó kutatóállomásig. Az igazgató elmondta, hogy több mint huszonöt éve folyó kutatásaik a majmok három csoportjára összpontosulnak, összesen mintegy hatvan állatra. Egy-egy csoport körülbelül két és fél négyzetkilométernyi területet foglal el. A majmok régebben átlagosan harminc évig éltek, de mostanában ez a szám huszonnégy évre csökkent, feltehetően a nem megfelelő élelem miatt, amit a figyelmeztető táblákat semmibe vevő látogatók adnak nekik. Az igazgató egy érdekes tényre is felhívta figyelmemet: ha egy ember felnőtt majom szemébe néz, azt páni félelem fogja el, és azonnal támadásba lendül, de a majomkölyök teljes bizalommal tekint ápolója szemébe. Ezután Hokkaidóba, Japán legészakibb szigetére repültem, ahol a kusirói Tancho farmra akartam ellátogatni. Itt tenyésztik és tanulmányozzák a japán (mandzsúriai) darvakat. A földkerekség legnagyobb darva ez, s fehér testével, fekete szárnyával és farktollaival, piros bóbitájával az egyik legszebb fajta is egyben. Sajnálatos módon e méltóságteljes madarak pompája váltotta ki halálos ítéletüket. Irtásuk akkora mértéket öltött, hogy számuk ma már mindössze száznegyven. Jórészt vándorútjukon pusztítják el őket, amikor a Szovjetunió felé repülnek. Hogy teljes kipusztulásukat megakadályozzák, újabban a Tancho farmon és állatkertekben kezdték tenyészteni őket. Később láttam is egy tenyészpárt a tokiói állatkertben; fiókájuk vörösesbarna volt, és a színe csak háromhónapos korában változik fehérre. Másnap reggel elvittek, hogy megmutassák nagy nemzeti létesítményüket – a nemzeti park japán megfelelőjét. Meglepetésemre, a természetvédelmi területen belül emberi településeket fedeztem fel. Talán orvvadászat folyhat itt, vélekedtem, de megnyugtattak, hogy ez nem lenne jövedelmező üzletág, mert túlságosan magas bírsággal sújtják. Megtudtam viszont, hogy helyszűkében vannak, nem tudnak különálló területet biztosítani a vadak védelmére, ennélfogva emberek és állatok élnek itt

harmonikusan egymás mellett. Japánban nincsenek nagy ragadozók (nem számítva az erdőben élő medvét); és ez lehetővé teszi az emberi és állati érdekek összehangolását. Mielőtt elutaztam Japánból, látogatást tettem Mr. Hata állatparadicsomában, Hokkaidón. Mr. Hata, aki zoológus és író, harmincegynéhány könyvének jövedelméből egy több mint 600 négyzetkilométernyi területen kutatóállomást rendezett be vad- és háziállatok vizsgálatára. Különösen az a könyve közismert, melyben életének egy lakatlan szigeten töltött szakaszáról számol be. Két évig élt ott magányosan, egy barnamedve társaságában, és ebben az állatban barátra lelt. Akkoriban készített filmjéből mutatott be most egy részletet. A téli alvás időszaka pergett le előttünk, és bizonyságot szerezhettünk belőle, hogy a félálomban levő medve változatlanul megőrizte bizalmát ember barátja iránt. Japánból Thaiföldre mentem, ahová egy lelkes természetbúvár, Mr. Osot Kosin hívott meg. Érkezésemkor a vadvédelmi területek és nemzeti parkok néhány vezetőjének társaságában fogadott, azzal a hírrel, hogy az Oroszlánhűség című filmet éppen most játsszák Bangkokban. Mr. Osot csodálatos túrát szervezett számomra. Elkalauzolt a saját birtokán levő vadvédelmi területre is, ahol indiai pettyes szarvast, muntjákszarvast, számbárszarvast és két Thomson-gazellát láttam; ez utóbbiakat Mr. Osot legutóbbi kenyai látogatása alkalmával vásárolta. Másnap Mrs. Buri, a vadvilág védelmezésének lelkes apostola és a nemzeti parkok tanácsadója, a Khao Yai nevű nemzeti parkba vitt el. Útközben megnéztük a bangkoki állatvásárt, amely olyan megdöbbentő élmény volt számomra, hogy azon nyomban támogatást ajánlottam fel az Elza Vadvédelmi Alapítvány pénzéből felügyelők alkalmazására, vagy legalábbis a vadállatok szükségleteit és a velük való bánásmódot ismertető brosúrák kibocsátására. Khao Yaiban Dr. Boonsong Lekagul, Thaiföld leghíresebb ornitológusa és a vadvilág bőkezű pártfogója várt, több tudományos kutató társaságában. Megkértek, hogy bocsássak szabadon két utazóládába zárt vadat, egy emsemakákót és egy márványfoltos macskát. A majom elengedése könnyen ment, de a márványfoltos macska – igazi vadmacskához méltón – alaposan belém mart, mielőtt a közeli bozótba futott. Amikor beesteledett, átmentünk a park turistaszállójába, ahol Mrs.

Buri egy erdőirtásról készült filmet mutatott be. Az erdőségek kipusztításáért nagyrészt az ópiumtermelőket terheli a felelősség. Jól tudják, hogy törvénybe ütköző foglalkozást űznek, ezért valahol az isten háta mögött irtanak ki hatalmas területeket, abban a reményben, hogy senki sem talál majd rájuk. Ma már számolniuk kell persze a légi ellenőrzéssel, de ha leleplezik is őket, a kárt nem lehet meg nem történtté tenni. Sajnáltam, amikor eljött az idő, hogy itthagyjam ezt az elbűvölő országot, és visszatérjek Nairobiba. Japán nedves klímája lappangó ízületi gyulladást váltott ki a medencémben, mely egyre súlyosbodott, és szűnni nem akaró fájdalommal járt. Ráadásul alkalmazkodni igyekeztem a hagyományos japán étkezési szokásokhoz, tehát le kellett ülnöm a földre, keresztbe tenni lábamat az alacsony asztalok alatt, és gyötrő fájdalmaim közepette is belemosolyogni a mindig jelenlevő kamerákba. Szerencsére látogatásom véget ért anélkül, hogy végleg összecsuklottam volna. De ahogy Kenyába érkeztem, a repülőgépből jóformán egyenesen a kórházba mentem, hogy egy súlyos csípőműtétet hajtsanak végre rajtam. Lábadozásom alatt Elsamere-ben a vadak életét figyeltem, festegettem, de nem sokkal később eltörtem a jobb könyökömet, ami még inkább korlátozta kezem használatát. És a jobb térdem is eltörött… A két esztendő, amíg e balesetekből kigyógyultam, a végletekig próbára tette türelmemet. Jóllehet az Elza Vadvédelmi Alapítvánnyal járó egyre több munka napjaim minden óráját kitöltötte, nagyon vágytam már vissza a vadonba, hogy belekezdhessek úttörő vállalkozásomba: a leopárdok életének tanulmányozásába. Ennek előkészítésére több nemzeti parkot átkutattam, hogy megfelelő helyet találjak, és közben mindenfelé elhíreszteltem, hogy egy nőstény leopárdkölyköt akarok szerezni, de eredmény nem mutatkozott. Hogy erőre kapjak, hosszú sétákat tettem az Elsamere-t környező hegyekben. Megtudtam, hogy az egyik távolabbi hegyen még a ritkaságszámba menő bongó antilop is fellelhető, ezért barátaim, Ros és Bill Hylliar társaságában felderítő útra indultam. Bill, aki akkoriban épült fel egy súlyos lábműtétből, nem tudott sokat gyalogolni, így kocsin elvittük egy forrásig, hogy ott várja meg

visszaérkezésünket. Ros és én sűrű bambuszerdőben vezető bivalynyomokon kapaszkodtunk fel kínos-keservesen. Láttunk ugyan friss bongotrágyát és nyomokat is, de a bivalyokéhoz képest elenyésző mennyiségben. Egyórás igen meredek kaptató után a hegytetőre értünk, az erdő azonban még ott fenn is olyan sűrű volt, hogy képtelenek voltunk tájékozódni. Abban a reményben indultunk el visszafelé, hogy ugyanazon a nyomon járunk, amelyen feljöttünk, ám hamarosan rá kellett jönnünk, hogy tévedtünk. A sok egyforma nyom végleg megzavarta tájékozódási képességünket. Késő délutánra járt, sietnünk kellett. Korhadt rönkökön és köveken ugráltunk át, közben elestem, és eltörtem a jobb bokámat. Csigalassúsággal kúsztam tovább a könyökömön és a hátsó részemen. Csakhamar lehorzsolódott a bőröm, és ráadásul a kóborhangyák is összecsíptek; egy előnyomuló hadoszlopukat alfelemmel állítottam meg. Fájdalmas csípéseikkel már nem is törődtem – egy vágyam volt csupán: sötétedés előtt leérni a hegyről. A körös-körül látható friss bivalynyomok ugyanis nem hagytak kétséget afelől, milyen sors vár ránk, ha itt lep meg bennünket az éjszaka. Ahogy alacsonyabbra értünk, egyre több csalán súrlódott lábunkhoz, de végre-valahára lejutottunk a hegyről. Egy mocsárnál keveredtünk ki, amely megítélésünk szerint közel lehetett Bill várakozóhelyéhez, a forráshoz. A meredek hegyoldalon még csak lecsúsztam valahogy, de a mocsáron, ahová – a nyomokból ítélve – bivalyok járhattak inni, nem tudtam átvergődni. Míg Rosra vártam, aki Bill keresésére indult, számot vetettem helyzetemmel. A hőmérséklet itt, 2000 méter magasan, máris igen hideg volt. Ha itt kell töltenünk az éjszakát, halálra fagyunk, vagy a bivalyok taposnak agyon. Hidegtől vacogva mérlegeltem, át tudok-e valaha is gázolni a térdig érő mocsáron. Még ha Ros megtalálja is Billt, és Bill megtalál engem, hosszú órákig tart, míg mentőosztagot szerveznek. Egy idő múlva Bill csakugyan megjelent, termoszban forró teát és pulóvert hozott magával. Elborzadtam azonban, mikor azt javasolta, hogy átvisz a mocsáron, mert tisztában voltam vele, hogy mostani állapotában minden hirtelen megerőltetés végzetes lehet számára, ő viszont ügyet sem vetett tiltakozásomra, és végül eljutottunk az autóig.

Egyenesen a kórházba szállítottak, Nairobiba, ahová éjfélkor érkeztünk meg. Hogyan tudom valaha is meghálálni barátaimnak, hogy megmentették az életemet? A kórházban hallottam meg a tragikus hírt, hogy Billy Collins szívrohamban hirtelen meghalt. Tizenhét esztendő óta, amikor bátortalanul felajánlottam az Oroszlánhűséget a Collins kiadónak, és megismerkedtem Sir Williammel, jó barátok voltunk. Tíz könyvet adtunk együtt közre, s ezalatt nemcsak felbecsülhetetlenül értékes tanácsokat adott egy tapasztalatlan író számos problémájában, hanem nagymértékben segített a különböző Elza-alapítványok megszervezésében is, amelynek egyébként igazgatósági tagja volt. E tizenhét év rendkívüli eseményeinek a során elmélkedve, rájöttem, hogy Elza halhatatlan lett. Ami engem illet, életemet (ami többé már nem a saját életem) a kenyai vadon magánya és a nagyvárosok rémítő dzsungelje között osztottam meg. Bejártam Afrikát, Ázsiát, az Egyesült Államokat, Kanadát, Európát, Ausztráliát, Új-Zélandot, Japánt, és mindenfelé szót emeltem a vadon élő állatok veszélyeztetett világa érdekében. Számos magas kitüntetést kaptam. Nem értem, hogyan történhetett mindez, hiszen érzésem szerint nagyon keveset változtam a seifenmühlei nyári szünidők óta, amikor mi gyerekek oroszlánvadászatot játszottunk. Eszméim most is ugyanazok, mint régen. Ma is azt vallom, hogy Isten jelen van minden napsugárban, minden madár énekében, a szél susogásában. A tájat bearanyozó alkonyi napsugár kilobbanó fénye többet jelent számomra bármely katedrális gyertyáinál, s most sem érzem szükségét, hogy vasárnaponként ünneplőt öltve, templomba vonuljak találkozni Istennel, hiszen bármely pillanatban szólhatok hozzá, akárcsak legközelebbi barátaimhoz. Elsamere-be visszatérve, megpróbáltam számba venni a vadállatok világának megőrzésére irányuló erőfeszítéseink eredményét. Kenyát véve alapul, úgy találtam, hogy a vadorzás még mindig komoly méreteket ölt ugyan, de időközben már ötszáz vadvédelmi klub létesült, és kitűnő munkát végez az afrikai fiatalok körében, akik pár éve még bármilyen vadállatot az első pillantásra megöltek volna. A sokféle terv közül, melynek megvalósulását az Elza Vadvédelmi Alapítvány anyagilag támogatta, megemlíthető a merui, a samburui

és a korai vadrezervátumok létrehozása, gondnoki épület létesítése a Shimba Hills Nemzeti Parkban. Pénzadományban részesítette az Elza Vadvédelmi Alapítvány a Nairobi Nemzeti Park Állatgyógyászati Segélyezési Alapját, valamint a nemzeti parkok gondnokai számára létesített Repülésoktatási Alapot. Az Elza-segély természetesen nem korlátozódik Afrikára – az egész világra kiterjed. Kanadában például adományt juttatott a farkasok, a rókakölykök, az északi búvár madarak és a városokban élő állatvilág védelmezésére, pénzjuttatással igyekszik elejét venni az Amerika partvidékein folyó fókamészárlásnak, és támogatást nyújtott a Falkland-szigetek madarainak számbavételére. Amíg élek, legfőbb feladatomnak tekintem, hogy a veszélyeztetett fajták megmentésén munkálkodjam, de közvetlen célom a leopárdok tanulmányozása volt. Ám felmerült a kérdés: hogyan juthatok leopárdkölyökhöz? Ekkor érkezett meg Lady Huxley. Az UNESCO fennállásának harmincadik évfordulójára jött Kenyába. Férje, Sir Julian 1946–1948 között főtitkára volt a szervezetnek. 1969 óta, amikor Huxleyék Elza táborába látogattak, jó barátságban voltunk, és most, a tanácskozás végeztével, együtt látogattunk el néhány nemzeti parkba. Napnyugta felé járt az idő, amikor a Nakuru-tónál gyönyörködve figyeltük, hogyan változik a flamingók rózsaszínű tolla vörössé, és milyen pompás kontrasztot alkot a hegyek indigókék színével. Ez az elbűvölő látvány meg a fényképezés annyira lekötötte figyelmünket, hogy nem vettük észre, mint válik egyre puhábbá a talaj, míg végül a kocsi kerekei félig besüppedtek a földbe. Uszadékfát, száraz füvet, rongyokat szedtünk össze, még a rajtunk levő blúzt is feláldoztuk, de hiába: az autó mind mélyebbre süllyedt. Szerencsére két férfi is volt velünk, akik elhatározták, hogy átgyalogolnak a legközelebbi parkőr-állomáshelyig. Lady Huxleyval ezalatt a kocsiban rostokoltunk, s állandóan be- és kikapcsoltuk a fényszórót, hogy jelezzük az irányt a várva várt mentőosztagnak. Három órát vártunk, míg barátaink és segítőtársaik megérkeztek. Köztük volt a parkközpont felügyelője is, aki szenzációs hírrel szolgált: épp ez idő tájt, 1976 októberében magához vett egy egyhónapos nőstény leopárdkölyköt.

A kölyök azóta már az én gondjaimra van bízva. Penny érkezésének pillanatától kezdve új fejezet kezdődött az életemben.

Megjegyzések [←1] Kertművelés Kelet-Afrikában. – A ford.

[←2] Gyertyatartó alakú, óriás pozsgás kutyatej. – S. G.

[←3] Kőszáli antilopfaj. – A ford.

[←4] A törpeantilop-formák alcsaládjának tagja. – S.G.

[←5] Bui-bui fekete lepelszerű női öltözék – A ford.

[←6] Zebracsődör és lókanca ivadéka. – A ford.

[←7] Magyarul szájköltő halnak is nevezik. – S. G.

[←8] Boma. A nomád életet folytató maszáj törzsbeliek ideiglenes bódészerű lakóhelye emberek és állataik számára. – A ford.

[←9] Belga Kongó flórájának virágos növényei. – S. G.

[←10] Mau-Mau mozgalom. Az afrikaiak politikai jogokért folytatott küzdelme 1952-től fegyveres ellenállássá, az ún. Mau-Mau mozgalommá fejlődött. A kormány megtorló intézkedései ellenére futótűzként terjedt el Kenya egész területén. A harcosok számos túlkapást is elkövettek.– A ford.

[←11] K. P. R. Kenya Police Reserve (a rendőri karhatalom tartalékos szerve). – A ford.

[←12] A dátumvonalnak (180-as délkör) népszerű elnevezése. - A ford.

[←13] Az ugrónyúl – magyar nevével ellentétben – nem a nyulakhoz, hanem a rágcsálókhoz tartozik – S. G.

[←14] Gerezáknak vagy – magyar műszóval – kacskakezű majmoknak is nevezik ezeket a kizárólag Afrikában honos majmokat. – S. G.

[←15] Pirospofájú makákó. – S. G