1914 9789636899189 [PDF]

Zitiervorschau

1914 Max Hastings Gabo (2014) Címke: 1. világháború, Háború, Ismeretterjesztő, Hadtörténet 1. világháborúttt Háborúttt Ismeretterjesztőttt Hadtörténetttt

1914-ben Európa belekezdett a 20. század első, rettenetes önpusztító aktusába – az első világháborúba. A századik évfordulón Max Hastings egyrészt azt vizsgálja, hogyan robbant ki a háború, másrészt hogyan élték meg férfiak és nők milliói az első hónapok megpróbáltatásait. Úgy látja, hogy a háborúért a fő felelősség Ausztriát és Németországot terheli. Jóllehet mérhetetlen tragédia lett belőle, Hastings szenvedélyesen tagadja azt az „emelkedett nézetet”, hogy ezt a háborút nem volt érdemes megnyerni. Európa szabadsága érdekében, szögezi le, Vilmos császár Németországát mindenáron le kellett győzni. Ahogyan leírja a kezdeti harcokat, az meg fogja lepni azokat, akiknek a háborúról csak a sár, a szögesdrót, a lövészárok és a rohamsisak jut eszébe. Hastings beszámol arról a szinte idilli képről, hogyan vonult csatába a francia hadsereg az érintetlen tájon piroskék egyenruhában, lovon ülő tisztek vezetésével, verdeső zászlók alatt, zeneszóra. Az egész háború legvéresebb napja a nyugati fronton 1914. augusztus 22-re esett, amikor a franciák 27 ezer katonát veszítettek. Négy nappal később Le Cateau-nál a britek különleges ütközetet vívtak az előrenyomuló ellenséggel, a történelem egyik utolsó „klasszikus” ütközetét. Októberben pedig, az első yperni csatában, retten áron megtartották a szövetséges arcvonalat a nagy erejű német támadásokkal szemben. A szerző kitér a szerbiai, kelet-poroszországi és galíciai vadállati

küzdelmekre is, ahol karácsonyra a németek, osztrákok, az oroszok és a szerbek hárommillió fős veszteséget okoztak egymásnak.

Max Hastings 1914 EURÓPA LÁNGBA BORUL

Pennynek, aki az igazi munkát végzi

Fényképek jegyzéke Az 1914-es harcokról kevés fénykép maradt fenn. Az állítólagos harctéri fotók gyakran beállított felvételek vagy hamisítványok, és sok korabeli képaláírás szándékosan vagy véletlenül pontatlan. Az alább látható fényképek e körülmények figyelembevételével kerültek be a könyvbe, hogy a lehető legvalósághűbb benyomást nyújtsanak a csatamezőkről, ugyanakkor nem megfeledkezve arról, hogy kevéshez fűzhető pontos hely- és időmegjelölés, néhány pedig a háború előttről származik. II. Vilmos (Popperfotó/Getty Images) Poincaré és a cár (© Interfoto/Alamy) Asquith és Lloyd George (magángyűjtemény) Pašić (Imagno/Getty Images), Berchtold (AKG/Imagno), Szazanov (© RA/ Lebrecht Music&Arts), Grey (Hulton Archive/Getty Images), Churchill (Hulton Archive/Getty Images), Bethmann Hollweg (DPA/Press Association Images) Isteni segítséget váró orosz katonák (Mirrorpix) Moltke (The Granger Collection/Topfoto), Ludendorff (Hulton Archive/Getty Images), Hindenburg (Hulton Archive/Getty Images), Kitchener (Hulton Archive/Getty Images), Lanrezac (Mary Evans/Epic/Tallandier) Conrad (© Ullsteinbild/Topfoto), Joffre (© Roger Viollet/Topfoto), French (© Roger Viollet/Topfoto), Haig (© Roger Viollet/Topfoto), Falkenhayn (Hulton Archive/Getty Images), Franchet ďEspèrey (DeAgostini/Getty Images) Oroszok Galíciában (Mirrorpix) Szerb katonák rohamoznak (© Robert Hunt Library/Mary Evans) Putnik (© The Art Archive/Alamy) Potiorek (Getty Images) Egon Erwin Kisch (© IMAGNO/Lebrecht) Osztrák katonák civileket végeznek ki Szerbiában (© Robert Hunt Library/ Mary Evans) Osztrák ostromlöveg (Photo 12/Ann Ronan Picture Library) Kluck (AKG-images)

Bülow (© INTERFOTO/Alamy) Francia katonák (© Roger Viollet/Topfoto) Belgák harcban (Underwood Archives/Getty Images) Francia hetvenötösök (Roger Viollet/Rex Features) Smith Dorrien (Mirrorpix) Wilson, Foch és Huguet (Hulton Archive/Getty Images) Murray (Universal History Archive/UIG/The Bridgeman Art Library) Előrenyomuló németek (RA/Lebrecht Music & Arts) Francia katonák támadó szellemben (Mirrorpix) Osztrák–magyar lovasság Galíciában (© Robert Hunt Library/Mary Evans) Brit katonák az első bevetésükön (IWM [Q53319]) Britek várják az ellenséget Szamszonov (DeAgostini/Getty Images) Támadó oroszok Orosz foglyok (© Robert Hunt Library/Mary Evans) Rennenkampf (RIA Novosti) Fortunino Matania festménye az L üteg harcáról Nérynél (© David Cohen Fine Art/Mary Evans Picture Library) Tűz alatt a middlesexiek (R. C. Moneys. LC GS 1126.; a Leeds University Library engedélyével) Lowestoft-villamost vezető suffolki lány (IWM [Q31032]) Orosz katonák táborban (David King Collection) Orosz tábori kórház (David King Collection) Nyugati front, 1914 tele (© SZ Photo/Scherl/The Bridgeman Art Library) Dorothie Feilding (Warwickshire County Records Office: CR2017/ F246/326); Édouard Cœurdevey (Jean Cœurdevey magánarchívum); Jacques Rivière (magángyűjtemény, minden jog fenttartva); Richard Hentsch (bpk/Studio Niermann/Emil Bieber); Paul Lintier (Lintier Avec une batterie de 75 című könyvéből, Párizs, 1917); Vlagyimir Littauer (Littauer Russian Hussar című könyvéből, London, 1965); Constantin Schneider (Salzburger Landesarchiv); Lionel Tennyson (Tennyson Research Centre); Venetia Stanley (© Illustrated London

News/Mary Evans); Louis Spears (Patrick Aylmer); Helene Schweida és későbbi férje, Wilhelm Kaisen (Staatsarchiv Bremen); Louis Barthas (Barthas Les Carnets de guerre de Louis Barthas, tonnelier; 1914–1918 című könyvéből, Párizs, 2003); François Mayer (© IWM [Q 111149]) Menekülő család (Mirrorpix) Brit katonák Belgiumban (K. W. Brewster/The Liddle Collection/Leeds University Library, LG GS 0195)

Térképjegyzék A hatalmas hadseregek 1914-ben olyan összetett mozgásokat végeztek, amelyeknek részletes térképi ábrázolására nincs mód. Az alábbi térképekkel a nem szakigényű olvasó számára törekedtem tiszta képet nyújtani például a legtöbb esetben a hadosztályszámozás elhagyásával. A térképek általában Arthur Banks A Military Atlas of the First World War (Heinemann, 1975) című művén alapulnak. Csapatösszevonások a nyugati fronton, 1914. augusztus Szerbia, 1914 Határcsaták Lotaringiában, 1914. augusztus 10–28. A német előrenyomulás Belgiumon át, 1914. augusztus A monsi csata, 1914. augusztus 23. A britek Le Cateau-nál, 1914. augusztus 26. A szövetséges visszavonulás, 1914. augusztus 23. – 1914. szeptember 6. A keleti front Az orosz benyomulás Kelet-Poroszországba A tannenbergi csata, 1914. augusztus 24–29.: a csata előtti helyzet A tannenbergi csata: végkifejlet A német előretörés, 1914. augusztus 17. – szeptember 5. A marne-i csata, 1914. szeptember 5–6. A marne-i csata, 1914. szeptember 7–8. A marne-i csata, 1914. szeptember 9. A németek visszavonulnak az Aisne felé A galíciai hadszíntér A szövetséges visszavonulás az Yser–Lys vonalához, 1914. október 9–15. Az első yperni csata: az első hadmozdulatok Az első yperni csata: a véghelyzet A keleti és a nyugati frontvonal, 1914. december

A brit vezérkari tisztképző parancsnoka, Henry Wilson dandártábornok 1910-ben egy összeurópai háború kitörésének lehetőségéről beszélt, és azt hangoztatta, hogy Nagy-Britanniának egyetlen jó választása van: ha összefog Franciaországgal Németországgal szemben. Egy hallgató vitatkozni merészelt, mondván, hogy csak „az államférfiak felfoghatatlan ostobasága” robbanthatna ki egy általános világégést. Ez csúfondáros nevetésre ingerelte Wilsont: – Hahaha! Az a felfoghatatlan ostobaság már a legjobb úton halad! „Készülünk belépni egy vérrel és sötétséggel teli hosszú alagútba.” (André Gide, 1914. július 28.) Egy tréfás kedvű orosz külügyminisztériumi tisztviselő augusztus 16-án a következőket mondta a brit katonai attasénak: – Maguk, katonák, megköszönhetnék nekünk, hogy ilyen pompás kis háborút hoztunk össze maguknak. – Azért csak várjuk meg, mennyire lesz pompás ez a háború – felelte az attasé.

Bevezetés „A világháború egyetlen részlete sem érhet fel a nyitány izgalmával – írta Winston Churchill visszaemlékezésében. – A gigantikus haderők kimért, csendes összevonása, hadmozdulataik és helyzetük leplezettsége, az ismeretlen és megismerhetetlen mozzanatok sokasága felülmúlhatatlan drámává avatja az első összecsapást. A háború egyetlen más időszakában sem vívtak ilyen léptékű egyetemes küzdelmet, amikor a mészárlás ennyire gyorsan zajlott, és ekkora tét forgott kockán. Azonfelül a legelején még nem tompították el és ölték ki képességünket a rácsodálkozásra, iszonyodásra és felindultságra az évek kohótüzei.” Ez mind igaz, bár a kortársak közül kevesen vetették bele magukat olyan mohó élvezettel e roppant események sodrába, mint Churchill. A mi 21. századunkban lövészárkok, sár, szögesdrót és költők uralják a háborúról alkotott közkeletű képünket. Széles körben elterjedt, hogy az egész háború legvéresebb ütközete az 1916-os somme-i csata első napja volt. Ez nem igaz. 1914 augusztusában a francia hadsereg érintetlen idilli tájon nyomult előre a verőfényben, csataménen feszítő tisztek vezették a kék zubbonyos, piros nadrágos bakák tömött hadoszlopait, és csapkodó zászlók alatt, zeneszóra egészen más csatákat vívtak, borzalmasabb napi vérontással, mint később. Bár viták folynak a francia veszteségadatokról, a leghitelesebb becslések egymilliót jócskán meghaladó számot (elesettet, eltűntet, sebesültet vagy fogságba esettet) sejtetnek 1914 öt háborús hónapjában, benne 329 ezer halottal. Volt olyan század, amelyiknek a csatározásokat megkezdő nyolcvankét katonájából augusztus végére mindössze három maradt életben és épségben. A németek ugyanezen időszak alatt 800 ezer főt veszítettek, köztük háromszor annyi halottat, mint az egész francia–porosz háború során. Ez egyúttal magasabb veszteségarányt jelent a háború bármely későbbi időszakához képest. A britek augusztusban két csatában harcoltak, Monsnál és La Cateau-nál, amelyek bekerültek a nemzeti legendáriumba. Októberben kis haderejük belevetette magát az első yperni csata háromhetes lidércnyomásába. A frontvonalat hajszál híján, de sikerült megtartani, nagyobb francia és belga segítséggel, semmint a legelvakultabbak hiszik, de a régi brit

hadsereg legjava örökre a környék temetőiben nyugszik: a király négyszer annyi katonája esett el 1914-ben, mint a búr háború három évében. Ezalatt keleten a frissen mozgósított orosz, osztrák és német katonák, akik az aratást, a boltot és az esztergapadot alig pár hete hagyták maguk mögött, hatalmas ütközetekben csaptak össze; az aprócska Szerbia sorozatban mért olyan vereségeket az osztrákokra, hogy abba a Habsburg Birodalom belerendült, merthogy karácsonyig 1,27 milliós veszteséget szenvedett el a szerb és orosz fegyverektől: mozgósított katonáinak ez egyharmadát tette ki. Sok 1914-ről szóló könyv arra szorítkozik, hogy vagy leírja azt a politikai és diplomáciai örvényt, amelyből a hadseregek augusztusban előrajzottak, vagy a katonai eseményeket taglalja. Én megkísérlem egybefogni ezeket a szálakat, és legalábbis valamiféle választ kínálni arra a nyomasztó kérdésre, hogy mi történt Európával 1914-ben. Az első fejezetek arról számolnak be, hogyan tört ki a háború. Ezután azt követem nyomon, mi zajlott a csatatereken és a hátországban, miközben a tél közeledtével a harcok holtpontra jutottak, és olyan arculatot öltöttek, amelyet aztán az 1918-as végkifejletig nagyrészt meg is őriztek. 1914 karácsonya önkényes zárópont, de hivatkoznék Winston Churchill fent idézett megállapítására a háború nyitó szakaszának egyediségéről, ami igazolja önmagában való vizsgálatát. Zárófejezetemben átfogóbb fejtegetésekbe bocsátkozom. A háború kitörését joggal tartják a történelem legbonyolultabb eseményláncolatának, amelyet sokkal nehezebb átlátni és megvilágítani, mint az oroszországi forradalmat, a második világháború kirobbanását vagy a kubai rakétaválságot. A történetnek ez a része elkerülhetetlenül a háborúzni vágyó államférfiakról és tábornokokról szól, a Németország, Osztrák–Magyar Monarchia és a csendestárs Olaszország hármas szövetségének sakkhúzásairól az Oroszország, Franciaország és Nagy-Britannia alkotta másik hármas szövetség válaszlépéseivel szemben. Manapság Nagy-Britanniában széles körben elterjedt nézet, hogy ez a háború annyira borzalmas volt, hogy szinte nincs is jelentősége, mennyire érdemleges ügyért szálltak síkra a szemben álló felek – ha úgy tetszik, a Fekete Vipera tévés történelemparódia

folyományaként. Ez tévedésnek tetszik, még akkor is, ha az ember nem osztja maradéktalanul Cicero véleményét, miszerint az események okai fontosabbak, mint maguk az események. A 20. század két világégésének kulturális örökségéről tartott 1996-os előadásában Kenneth O. Morgan, a sem nem konzervatív, sem nem revizionista tudós történész kijelentette, hogy „az első világháború történelmén a húszas években erőszakot tettek az elemzők”. Közülük is elsősorban a szenvedélyes németbarát Maynard Keynes, aki ostorozta az 1919-es versailles-i szerződés állítólagos igazságtalanságát és dőreségét, anélkül hogy egy pillanatra is belegondolt volna, ugyan miféle béke jutott volna ki Európának, ha a győztes császári birodalom és szövetségesei szabják meg a feltételeit. Az ellentét az angolság első világháborút követő viszolygása és 1945 utáni diadalittassága között szembeszökő és agyonhangoztatott. Én azok közé tartozom, akik elutasítják azt a nézetet, hogy az 1914–18-as háború más erkölcsi síkon folyt, mint az 1939–45-ös. Ha Nagy-Britannia tétlen szemlélője marad, amint a központi hatalmak győzedelmeskednek a kontinensen, az érdekeit közvetlenül fenyegette volna az a Németország, amelynek hatalomvágyát bizonyosan felfokozza a győzelem. A 17. századi naplóíró, John Aubrey írta: „1647 táján puszta kíváncsiságból elmentem, hogy felkeressem Parson Stumpot, és megnézzem a kéziratait, amelyekből néhányra emlékeztem gyermekkoromból; addigra azonban elvesztek és szétszóródtak; a fiai tüzérek és katonák lettek, és fegyvert pucoltak velük.” Ilyen csalódással valamennyi történész szembesül, de 1914 kutatói előtt az ezzel ellentétes jelenség sem ismeretlen, a zavarba ejtő anyagbőség sok nyelven, ám nagy része gyanús vagy egyenesen csalárd. Szinte az összes mérvadó személyiség meghamisította, különböző mértékben, a saját szerepével kapcsolatos dokumentumokat; sok irattári anyag elpusztult, nemcsak a gondatlanság folytán, hanem mert gyakran úgy ítélték meg, sértené a nemzet vagy egyvalaki jó hírét. 1919-től a német vezetők politikai előnyszerzésből igyekeztek olyan iratanyagokat gyártani, amelyek mentesíthetik országukat a háborús bűntettől, és módszeresen

megszabadultak a zavaró bizonyítékoktól. Sok szerb, orosz és francia is hasonlóképpen járt el. Ráadásul mivel az 1914-hez vezető években oly sok államférfi és katona változtatta meg többször is a véleményét, a nyilvánosság előtt vagy zárt körben elhangzott szavaikkal a meggyőződéseiket és szándékaikat illető pró és kontra megítélések széles körét lehetett alátámasztani. Egy tudós egykor így fogalmazott a tengerkutatástannal kapcsolatban: „Olyan személyek által űzött alkotó tevékenység… akik a saját kíváncsiságukat elégítik ki. Megpróbálnak jellemző szabályszerűségeket találni a kutatási adatokban – a sajátjaikban és másokéiban –, és jóval gyakrabban, mintsem az ember hinné, nyíltan hasraütéses magyarázatokat adnak.” Ugyanez igaz a történelemtudományra is általában, és 1914re különösen. Évtizedeken át dúltak a háborúért viselt felelősséget boncolgató tudományos viták, és több jól elkülöníthető szakaszon mentek át. Abból a széles körű meggyőződésből kiindulva, hogy az 1919-es versailles-i szerződés indokolatlanul szigorú terheket rótt Németországra, a húszas években és utána az a nézet vált elfogadottá, hogy valamennyi európai hatalmat egyforma felelősség terheli. Ezután Luigi Albertini Olaszországban 1942-ben és NagyBritanniában 1953-ban kiadott nagy hatású munkája, a Le origini della guerra del 1914 (Az 1914-es háború gyökerei) megvetette az alapjait sok további, elsősorban a német felelősséget hangsúlyozó tanulmánynak. 1961-ben Fritz Fischer jelentetett meg egy másik úttörő művet Griff nach der Weltmacht: die Kriegszielpolitik des Kaiserlichen Deutschland, 1914–18 (Kísérlet a világuralom megragadására. A császári Németország háborús célkitűzései 1914– 18) címen, amelyben azzal érvelt, hogy a császári német birodalmat terheli elsősorban a felelősség, mivel hiteles bizonyítékok mutatnak arra, hogy az ország vezetése eltökélte magát az európai háború kirobbantására, még az előtt, hogy Oroszország gyorsuló fejlődése és fegyverkezése földcsuszamlásszerű változást idézne elő a stratégiai erőviszonyokban. Fischer honfitársai először felháborodtak. Ők egy olyan nemzedék tagjai voltak, amely vonakodva bár, de beletörődött abba, hogy a

második világháborúért vállalnia kell a felelősséget, s most jött Fischer, aki az első világháború felelősségét is a nemzete nyakába akarta varrni. Ez már túl sok volt, és a tudóstársak nekiestek. A németországi Fischer-vita hevességéhez fogható történelmi polémia Nagy-Britanniában vagy az Egyesült Államokban sosem bontakozott ki. Miután azonban a vihar elült, meglepő egyetértés mutatkozott abban, hogy ha árnyalatnyi módosításokkal is, Fischernek igaza van. Az elmúlt három évtizedben azonban egyes szakírók az Atlantióceán mindkét partján sok szempontból erőteljesen kikezdték a tételét. Köztük a leghatásosabban Georges-Henri Soutou ĽOr et le sang – Les buts de guerre économiques de la Première Guerre mondiale (Az arany és a vér. Az első világháború gazdasági háborújának céljai) című 1989-es művében. Soutou nem a háború okait vette górcső alá, hanem az antant és a központi hatalmak egymással versengő háborús célkitűzéseit, hatásosan bizonyítva, hogy a németek következetes világuralmi tervek nélkül léptek be a háborúba, s csak később galoppírozták el magukat. Más történészek is bekapcsolódtak a vitába. „Az 1914-es háború sokkal inkább az oroszok háborúja volt, mint a németeké”, írta Sean McMeekin 2011ben. Samuel Williamson a washingtoni Wilson Centerben egy 2012. márciusi tanácskozáson kijelentette, hogy az egyértelmű német felelősség elmélete nem tartható tovább. Niall Ferguson nagymértékben hibáztatja Sir Edward Grey brit külügyminisztert. Christopher Clark azt hangoztatja, hogy Ausztriának joga volt a katonai megtorlásra Ferenc Ferdinánd főherceg meggyilkolásáért Szerbiával szemben, amely gyakorlatilag gengszterállam volt. Ezalatt John Rohl, a császárnak és udvarának kiváló történész kutatója megingathatatlan maradt abban a meggyőződésében, hogy „perdöntő bizonyíték van a szándékosságra Németország részéről”. Nem számít – pillanatnyilag –, hogy e tételek közül melyik látszik meggyőzőnek vagy fordítva: elég annyit mondani, hogy nem áll fenn annak veszélye, hogy az 1914 körüli vita valaha is elcsituljon. Sok ellentétes magyarázat lehetséges, és mind spekulatív. A 21. század eleje új elméletek özönét és a júliusi válság fantáziadús újraértékelését hozta, de meglepően kevés témába vágó, hiteles új dokumentumanyagot is hozzá. A háború kitörésének nincs és nem is

lesz „végérvényes” magyarázata: mindegyik író csak a személyes véleményével állhat elő. Miközben a saját következtetéseimet kifejtem, egyúttal minden erőmmel arra törekszem, hogy az olvasó elé tárjam az ellentétes bizonyítékokat, hogy segítsem az önálló véleményalkotásban. A korabeli tanúkat és 21. századi leszármazottaikat egyformán megrendítette annak elsöprő ereje, ami 1914 augusztusában és az elkövetkező hónapok, évek során Európára zúdult. Edward Louis Spears hadnagy, a francia 5. hadsereg brit összekötő tisztje jóval az események után így elmélkedett: „Amikor egy óceánjáró elsüllyed, a fedélzeten mindenki, nagyok és kicsik egyaránt, ugyanolyan hasztalan küzdenek az elemekkel, amelyek oly nyomasztók, hogy bármekkora különbség legyen is az úszók erejében vagy tudásában, jelentéktelenné válik azokkal erőkkel szemben, amelyekkel birkóznak, és amelyek néhány perc eltéréssel valamennyiüket elnyelik.” Habár nemzetek akaszkodtak össze az élethalálharcban, hangsúlyos szerepet szántam az egyszerű emberek, katonák, tengerészek, civilek tanúságtételének, akik áldozatává váltak a küzdelemnek. Bár hírességek és jól ismert események jelennek meg itt, minden könyvnek, amely egy évszázad elteltével születik, törekednie kell arra, hogy bevezessen néhány új vendéget a társaságba, ezzel magyarázható a nyugati olvasóközönség számára kevésbé ismert szerbiai és galíciai frontra irányuló figyelmem. Amikor az ember nagy horderejű eseményeket ír le, amelyek egyidejűleg bontakoztak ki az egymástól több száz kilométerre eső csatatereken, nem könnyű eldönteni, hogyan mutassa be őket. Én azt választottam, hogy egymást követően foglalkozom a hadszínterekkel, és vállalom az időrenden ezáltal esett sérelmeket. Az olvasónak tehát gondolnia kell arra, hogy Tannenbergnél ugyanakkor folytak a harcok, amikor a francia és brit seregek visszavonultak a Marne-hoz. A következetességet azonban jobban látszott szolgálni, ha nem ugrálok ide-oda az egyik frontról a másikra. Mint több, korábbi könyvemben, igyekeztem mellőzni a katonai részleteket, a hadosztály- és ezredszámozásokat meg hasonlókat. A 21. századi olvasó képzeletét leginkább az emberi tapasztalat

foglalkoztatja. Ám annak megértéséhez, hogy az első világháború kezdeti hadjáratai hogyan alakultak, fontos tudni, hogy minden parancsnok rettegett az „átkarolástól”, mert a hadseregek legsebezhetőbb pontjai a szárnyaik és az utóvédjük. Többnyire ez történt a katonákkal 1914 őszén Franciaországban, Belgiumban, Galíciában, Kelet-Poroszországban és Szerbiában, mivel a tábornokok mindenáron oldalba akarták támadni egymást, vagy éppenséggel elkerülni, hogy ilyen hadmozdulatnak essenek áldozatul. Hew Strachan remek elsővilágháború-történetének első kötetében tárgyalja az afrikai és csendes-óceáni eseményeket, emlékeztetve arra, hogy valóban világméretű küzdelem folyt. Úgy döntöttem, hogy egy hasonló körkép szétfeszítené munkám kereteit. Így hát ez a kötet Európa tragédiájának portréja, amely tragédia, biz isten, így is elég hatalmas és iszonyatos volt. Az átláthatóság kedvéért néhány önkényes leegyszerűsítéshez folyamodtam. Szentpétervár 1914. augusztus 19-én Petrográdra változtatta a nevét, de én végig megtartottam a régi – és új – elnevezést. A Habsburg Birodalom polgárait és katonáit, hacsak nem politikai szövegkörnyezetben szerepelnek, gyakran osztrákoknak nevezem a helyesebb osztrák– magyar kifejezés helyett. A „von” előnevű személyeket – például Von Kluck – az első említésük után előnév nélkül tüntetem fel. A helységneveket egységesítettem, például minden esetben Mulhouset írok a német Mülhausen helyett. Jóllehet már sok hadtörténeti könyvet írtam, különösen a második világháborúról, ez az első teljes munkám annak előfutáráról. Kötődésem ehhez az időszakhoz 1963-ra vezethető vissza, amikor tejfelesszájú érettségizettként „lyukas évemben” a BBC felvett segédmunkatársnak a The Great War (A nagy háború) című híres 26 részes tévésorozatához heti 10 fontos fizetéssel, ami legalább 9 fonttal volt több, mint amennyit megérdemeltem. A forgatókönyvírók között olyan nagy nevek szerepeltek, mint John Terraine, Correlli Barnett és Alistair Horne. Interjúkat készítettem és leveleztem számos háborús veteránnal, akik még épp csak az öregkor határára értek, és témába vágó könyvek, irattári anyagok után kutattam. Ezt a fiatalkori tapasztalatot életem egyik legboldogabb és leghasznosabb

időszakaként tartom számon, és az 1963–64-es fáradozásom némely gyümölcse kapóra jött ehhez a könyvhöz. Az én diáknemzedékem lelkesen falta Barbara Tuchman 1962-es August 1914 (1914 augusztusa) című bestsellerét. Néhány évvel később sokkolt a felismerés, hogy egy akadémikus történész ezt a könyvet „reménytelenül tudománytalan” felkiáltással elutasította. Ettől függetlenül megmarad káprázatos elbeszélő történelmi műnek, amely őrzi sok csodálója – magamat is közéjük sorolva – csorbíthatatlan rajongását, és jelentős mértékben hozzájárult a múlt iránti érdeklődés felszításához. Azok a napok sosem múlón igézik meg az emberiséget: tanúi voltak a régi koronás-kokárdás Európa baljós végvirágzásának, amelyet egy fegyverben született szörnyű új világ váltott fel. MAX HASTINGS Chilton Foliat, Berkshire 2013. június

Időrendi áttekintés, 1914

Június 28.

Ferenc Ferdinánd Szarajevóban

trónörököst

Július 23.

Ausztria–Magyarország Szerbiának

ultimátumot

megölik

ad

Július 28.

Ausztria–Magyarország hadat üzen Szerbiának

Július 29.

Az osztrákok lövik Belgrádot

Július 31.

át

1

Oroszország mozgósít, német ultimátumküldés Párizsnak és Szentpétervárnak

Augusztus

Németország és Franciaország mozgósít

Augusztus

Németország hadat üzen Franciaországnak

1.

3. Augusztus

Németország lerohanja Belgiumot, Nagy-Britannia hadat üzen Németországnak

Augusztus

Franciaország időlegesen elfoglalja Mulhouse-t Elzászban

4.

8.

Augusztus Ausztria benyomul Szerbiába, Franciaország nagy 13. erőkkel támadja Elzászt és Lotaringiát Augusztus 15.

Az első orosz–osztrák összecsapások Galíciában

Augusztus 16.

Liège utolsó erődje is elesik

Augusztus A szerbek győzelmet aratnak az osztrákok felett a 20. Cer-hegyen Augusztus 20.

Brüsszel elesik

Augusztus 20.

A franciákat visszaverik Morhange-nál

Augusztus A németeket 20. Gumbinnennél

legyőzik

a

kelet-poroszországi

Augusztus 27 ezer francia esik el egyetlen nap alatt a meddő 22. „határcsatákban” Augusztus 21–23.

Csata Charleroi-nál

Augusztus 23.

A Brit Expedíciós Haderő első ütközete Monsnál

Augusztus 24–29.

A tannenbergi csata

Augusztus 26.

A britek Le Cateau-nál harcolnak

Augusztus 28.

Csata a Helgolandi-öbölben

Augusztus 29.

A guise-i csata

Szeptember

A lembergi osztrák erődöt beveszik az oroszok

Szeptember

A franciák ellentámadást indítanak a Marne-nál

Szeptember

Az osztrákok újra benyomulnak Szerbiába

Szeptember

A németek visszavonulnak az Aisne-ig

Szeptember

Csata a Mazuri-tavaknál

2.

6.

7.

9.

9. Szeptember 23. Október 9. Október 10.

Japán hadat üzen Németországnak

Antwerpen elesik Przemyśl osztrák erőd az oroszok kezére jut

Október 12.

A flandriai hadjárat megkezdődik, és a három hétig tartó első yperni csatában ér csúcspontjára

Október 29.

Törökország hadba lép a központi hatalmak oldalán

November 18–24. December 2.

A łódźi csata, a német visszavonulás megáll

Belgrád elesik

December A galíciai osztrák hadsereget visszaszorítják a 15. Kárpátokba December 17.

Az osztrákokat ismét kiűzik Szerbiából

Hadseregszervezés 1914-ben Valamennyi hadviselő fél más és más módon építette fel haderejét, és az alegységeik mérete is különbözött, de az olvasó számára talán hasznos lehet egy nagyon hozzávetőleges puska: Egy-egy HADSEREG alá 2–5 HADTEST tartozott (parancsnokuk rendszerint altábornagy). Egy hadtestet 2–3 gyalog-HADOSZTÁLY alkotott (vezérőrnagyi rangú parancsnokkal), egyenként 15–20 ezer katonával – a lovashadosztályok egyharmadát tették ki ennek a haderőnek –, utász-, hadtáp- és kisegítő alakulatokkal, valamint rendszerint valamennyi nehéztüzérséggel. Egy brit hadosztályba 3 DANDÁR tartozott (parancsnokuk dandártábornok), mindegyik saját, úgynevezett tábori tüzérséggel rendelkezett, ideális esetben gyalogzászlóaljanként legalább egy üteggel. Több más országban a 2–3 zászlóaljból felépülő ezredek közvetlenül a hadosztályvezetés alá tartoztak. Egy brit gyalogdandárt viszont általában 4 ZÁSZLÓALJ alkotott, kezdetben mintegy 1000–1000 fővel, alezredessel az élén. Egy zászlóaljba 4 lövész-SZÁZAD sorolódott egyenként 200 katonával, őrnagy vagy százados parancsnokkal, továbbá géppuskás, szállító, ellátó és egyéb alegységek. Egy században volt 4 lövész-SZAKASZ, hadnagy vezetésével, egyenként 40 emberrel. A lovasregimentek 400–600 katonát számláltak, és skvadronokra meg truppokra oszlottak. Mindezek az állománylétszámok gyorsan apadtak a harcok nyomása alatt.

Előszó SZARAJEVÓ A Boszniában 1914. június 28-án kibontakozó kacskaringós kis melodráma olyasfajta szerepet játszott a világtörténelemben, mint amikor egy darázscsípés arra bőszít egy halálos kórban szenvedő embert, hogy betegágyát elhagyva fogyatkozó napjait a fészek elpusztításának szentelje. Ferenc Ferdinánd osztrák–magyar trónörökös meggyilkolása korántsem adott igazán „okot” az első világháborúra, inkább csak ürügyül szolgált a már ugrásra kész erők eloldozására. Az már csupán a történelem járulékos fintora, hogy a tizenéves terrorista éppen azt ölte meg, aki a Habsburg Birodalom vezetői közül valószínűleg egyedül igyekezett volna a befolyását latba vetve megakadályozni a világkatasztrófát. Mindenesetre e perzselő nap eseményei Szarajevóban annyira megragadják az utókor fantáziáját, hogy annak 1914 egyetlen krónikása sem képes ellenállni. Ferenc Ferdinándot a feleségén kívül nemigen szerette más. Az ötvenéves, testes főherceg az után vált a Habsburg Birodalom hetven főhercege közül a trón várományosává, hogy unokafivére, Rudolf koronaherceg 1889-ben, Mayerlingben főbe lőtte magát és szeretőjét. Ferenc József császár neheztelt unokaöccsére; mások dölyfös és konok szőrszálhasogatónak tartották. Ferenc Ferdinánd fő szenvedélye a vadászat volt: fegyverének mintegy 250 ezer vadon élő állat esett áldozatul, mielőtt az ő skalpját Gavrilo Princip kopottas övecskéjére tűzte. 1900-ban a főherceg egy cseh grófnőt, Chotek Zsófiát tüntette ki szerelmével. Zsófia értelmes, öntudatos asszony volt: egyszer egy hadgyakorlaton megrótta a vezénylő tiszteket katonáik hanyag menetelése miatt. Minthogy azonban nem volt királyi vér, a birodalmi udvar szemében nem jöhetett szóba császárnéként. Az uralkodó csak vonakodva adta rájuk áldását, és ragaszkodott ahhoz, hogy házasságuk morganatikus legyen. Ezzel javarészt kiszorultak a gőgös osztrák arisztokrácia köreiből. Bár Ferenc Ferdinánd és Zsófia felhőtlenül boldogok voltak egymással, életüket megkeserítette az asszonyra mint királytalan királyi tartozékra zúduló sok kicsinyes megaláztatás. Ferenc Ferdinánd kedvenc sétaútját kastélyában, a

csehországi Konopištěban „királyi kálváriának” nevezte. Az udvari protokollban rögtön a császár után következett – de a felesége nélkül; gyűlöletet táplált az udvari kamarás, Alfred Montenuovo herceg iránt, aki az efféle sértéseket levezényelte. Ferenc Ferdinánd trónörökösi rangja mindazonáltal módot adott arra, hogy feleségével együtt vendégül lásson tábornokokat, politikusokat és külföldi méltóságokat. 1914. július 13-án a német császár tett látogatást náluk Konopištěban a rózsakedvelő Alfred von Tirpitz főtengernagy társaságában, aki mindenáron látni akarta a kastély híres rózsaágyasait. II. Vilmos hajlamos volt a társasági zűrökre: ez alkalommal a tacskói, Wadl és Hexl hoztak szégyent magukra azzal, hogy megölték Ferenc Ferdinánd egyik egzotikus fácánját. Úgy tetszik, a császár és a főherceg apró-cseprő dolgokról beszélgetett, és nem az európai vagy balkáni helyzetről. Másnap, 14-én vasárnap Ausztria külügyminisztere és legjelentősebb politikusa, Leopold Berchtold gróf látogatott el Konopištěba a feleségével. Berchtoldék legendásan gazdagok voltak, és messzemenően nagyvilági életet éltek. Előszeretettel tartottak versenylovakat, és azon a tavaszon egyik egyéves kancacsikójuk megnyerte a rangos Con Amore hendikepet Freudenauban. A grófné, Nandine gyermekkori barátnője volt Hohenburg Zsófiának. A látogatók megérkeztek a palotába reggelire, a napot azzal töltötték, hogy megtekintették a kertet és a festményeket, amelyeknek a gróf nagy ismerőjük hírében állt, majd elérték az esti vonatot vissza Bécsbe, és soha többé nem találkoztak vendéglátóikkal. A főherceg nem rejtette véka alá konzervatív politikai és társadalmi nézeteit. Miután 1910-ben részt vett VII. Edward temetésén Londonban, hazaírt levelében felpanaszolta uralkodótársai többségének faragatlanságát és egyes jelen lévő politikusok állítólagos arcátlanságát, köztük különösen Theodore Roosevelt volt amerikai elnökét. Időnként felvetődik, hogy Ferenc Ferdinánd értelmes ember volt. Ha az volt is, mint oly sok királyi személyiséget egészen napjainkig, őt is megrontotta a hatalom, amely feljogosította arra, hogy még kortárs mércével mérve is alpári nézeteket hangoztasson.

Ki nem állhatta a magyarokat. A császárnak megjegyezte, hogy „az úgynevezett nemes, finom modorú magyar a legaljasabb, legdinasztiaellenesebb, leghazudozóbb, legmegbízhatatlanabb népség”. A délszlávokat másodrendű embereknek tartotta, a szerbeket csak úgy emlegette: „azok a disznók”. Arra vágyott, hogy Lombardia és Velence térjen vissza a Habsburg Birodalomba, minthogy ezek a tartományok az ő születése körüli időkben kerültek át Olaszországhoz. Miután 1891-ben Oroszországba látogatott, kijelentette, hogy az ottani önkényuralom „bámulatos modell”. II. Miklós cár megrökönyödött Ferenc Ferdinánd különösen faji kérdésekben kiütköző szókimondásán. A főherceg és felesége egyaránt sziklaszilárd katolikusok voltak, pártolták a jezsuitákat, és ellenségesen viszonyultak a szabadkőművesekhez, a zsidókhoz és a szabadelvű nézeteket vallókhoz. Vallási buzgalmában 1901-ben Zsófia haladt kétszáz előkelő hölgy élén egy bécsi katolikus körmenetben. A trónörökös ennek ellenére egy bölcs meggyőződést is vallott: miközben sok osztrák – köztük különösképpen a vezérkar főnöke, Conrad von Hötzendorf – gyűlölte Oroszországot, és alig várta, hogy a csatatéren leszámolhasson a cárral, Ferenc Ferdinánd más véleményen volt. Eltökélten el akarta kerülni a fegyveres összecsapást, s ennek többször hangot is adott. Az „uralkodók kiegyezésére” vágyott, és így írt: „Sosem viselnék hadat Oroszország ellen. Áldozatokat hozok ennek elkerülése érdekében. Egy háború Ausztria és Oroszország között vagy a Romanovok, vagy a Habsburgok bukásával végződne – vagy talán mindkettőével.” Egyszer így írt Berchtoldnak: „Nagyméltóságú uram! Ne hagyja befolyásolni magát Conradtól – soha! Szemernyi támogatást se nyújtson a cárra kaffogásának! Természetesen háborút akar, vagy így, vagy úgy, belemenne minden kelekótyaságba, hogy meghódítsa Szerbiát, és a jó ég tudja, még mit nem… Háborúval akarja rendbe rakni azt a disznóólát, amelynek kialakulása legalábbis részben az ő felelőssége. Egyszóval: ne játsszunk balkáni ipiapacsot. Ne alacsonyodjunk le erre a zsiványságra. Tartsunk tisztes távolságot, és onnan nézzük, ahogy a söpredék betöri egymás fejét.

Megbocsáthatatlan őrültség lenne olyasmibe belekezdeni, amivel magunk ellen hergeljük Oroszországot.” Bár Vilmos császárhoz hasonlóan Ferenc Ferdinánd is hajlamos volt heves szónoki kitörésekre, a politikacsinálásban kevésbé ment fejjel a falnak. Ha ő életben lett volna, amikor a döntő szembefordulás Oroszországgal bekövetkezett, valószínűleg gyakorol olyan befolyást, amely által a háború elhárul. Csakhogy meghalt, mert ragaszkodott ahhoz, hogy hivatalos látogatást tegyen az egyik legnyugtalanabb és legveszedelmesebb térségben, amely fölött a nagybátyja uralkodott. Minden európai koronás fő osztozott abban a meggyőződésben, hogy csakis a nagy területek – a birodalom! – birtoklása lehet a gazdagság és a nagyság döntő fokmérője. Miközben Nagy-Britannia és Franciaország gyarmatai óceánokkal odébb terültek el, a Habsburgoké és a Romanovoké egymás közvetlen szomszédságában. A magyar fémpénzeken az alábbi titulus rövidítése volt olvasható: „Ferencz József Isten kegyelméből ausztriai császár és Magyar, Horvát-, Szlavón-, Dalmátországok apostoli királya.” 1908-ban Ausztria–Magyarország bekebelezte Boszniát és Hercegovinát, magára vonva Oroszország haragját. A szerb és muszlim vegyes lakosságú kettős tartomány, korábbi török gyarmat 1878 óta osztrák fennhatóság alatt állt a berlini kongresszus megbízásából, de alávetettségüket a boszniaiak többsége hevesen ellenezte. 1913-ban egy külföldi diplomata kétségbeesetten kelt ki az osztrák–magyar politikusok ellen: „Én még életemben nem láttam embereket, akik ennyire megszállottan dolgoztak volna a saját érdekeik ellen!” Bosznia és Hercegovina előre megfontolt elorzása példátlan ostobaság volt egy olyan birodalom részéről, amely már így is a saját belső ellentmondásainak és az elnyomott nemzetiségek zúgolódásának terhe alatt nyögött. Ferenc József azonban még orrolt a megaláztatások miatt, amiért elveszítette észak-itáliai államalakulatait nem sokkal trónra lépése, illetve a Poroszországtól elszenvedett 1866-os katonai vereség után. Új gyarmatok szerzése a Balkánon bizonyos fokig kárpótlást kínált, valamint azon szerb törekvések meghiúsítását, hogy becsatolják őket egy pánszláv birodalomba.

A tartományok lázas állapotára tekintettel elhamarkodott dolog volt, hogy már márciusban nagydobra verték Ferenc Ferdinánd boszniai látogatását. Ez arra indította a számtalan erőszakos szakadár szervezet egyikét, a paraszti származású diákokból alakult Ifjú Bosnyákok nevű titkos társaságot, hogy ragadják meg a lehetőséget, és öljék meg a trónörököst. Erre az elhatározásra vagy a saját indíttatásukból jutottak, vagy a szálakat Belgrádból mozgatták: konkrét bizonyítékok híján mindkét változat tartható. Közéjük tartozott a tizenkilenc éves Gavrilo Princip. A történelemben efféle szerepet játszó sok más alakhoz hasonlóan rövid életében Princip is elkeseredetten igyekezett rábírni az embereket, hogy győzzék le természetes ösztönüket, és ne kezeljék le kis termete és színtelen egyénisége miatt. 1912-ben az első balkáni háborúban önként jelentkezett, hogy harcoljon Szerbiáért, de testmagassága nem felelt meg az előírásoknak. 1914 júniusában, a hírnévre jutása utáni első kihallgatáson tettét azzal indokolta: „Bárhova fordultam, mindenütt nyápicnak tartottak.” Májusban Princip és két összeesküvőtársa Belgrádba utazott. Belgrád egy olyan fiatal és változékony ország fővárosa volt, amely csak 1903 óta vált teljesen függetlenné az Oszmán Birodalomtól, és alkotmányos monarchiája a pánszláv mozgalom motorjának számított. Princip jól ismerte Szerbiát, korábban két évig élt ott. Az „ifjú bosnyákoknak” négy Browning automata pisztolyt és hat pokolgépet adott át Vojin Tankosić őrnagy, a német és olasz titkos társaságokból kisarjadó Egység vagy Halál terrorista mozgalom Fekete Kéz csoportjának tagja. A csoportot a katonai hírszerzés harminchat éves feje, Dragutin Dimitrijević ezredes vezette, akit bizalmasan csak Ápisznak hívtak az egyiptomi bikaisten után. Meghatározó személyiség volt a szerb politikai hatalomért küzdő három frakció egyikében. A másik kettőt Sándor régensherceg – aki gyűlölte az ezredest, mert nem volt hajlandó behódolni a királyi családnak –, illetve Nikola Pašić, a miniszterelnök vezette. Ápiszra mintha csak rászabták volna a fanatikus forradalmár szerepét: sápadt, kopasz, nagydarab, titokzatos ember volt – akár egy „mongol óriás”, fogalmazott egy diplomata.

Agglegényéletét a mozgalomnak szentelte, amely csuklyás beavatási szertartásokkal és pecsétjére vésett halálfejes lobogóval, tőrrel, bombával és méreggel büszkélkedett. Ápisznak hivatása volt a gyilkolás: vezető szerepet játszott abban a fiatal katonatiszti csoportban, amelyik 1903-ban lemészárolta Sándor királyt és Draga királynét saját palotájuk hálószobájában. A Fekete Kéz befolyása sok szerb intézményben érvényesült, köztük különösen a hadseregben. Az ősz hajával-szakállával tiszteletet keltő hatvankilenc éves Pašić engesztelhetetlen ellensége volt Ápisznak, akinek beosztottjai 1913-ban a miniszterelnök meggyilkolását is fontolgatták. Az ezredest Pašić és számos politikustársa veszélyesnek tartotta az ország egyensúlyára, sőt létére; Milan Protić belügyminiszter június 14-én egy látogatójának arról beszélt, hogy a Fekete Kéz „fenyegetés a demokráciára” nézve. A versengő érdekektől szabdalt társadalomban azonban a polgári kormánynak nem állt hatalmában elmozdítani vagy bebörtönözni Ápiszt, akinek a hadsereg vezérkari főnöke volt a patrónusa. A lőfegyvereken, bombákon és öngyilkossághoz használatos ciánkapszulákon kívül más kézzelfogható bizonyíték nincs arra, hogy Princip és társai egyéb támogatást vagy utasítást kaptak volna Belgrádban. A gyilkosok úgy szálltak sírba, hogy mindvégig tagadták Szerbia tevőleges bűnrészességét. Egészen valószínűnek látszik, hogy a Fekete Kéz bujtotta fel és képezte ki az „ifjú bosnyákokat” a trónörökös megölésére, de csak annyi biztos, hogy az ő ügynökeik látták el őket eszközökkel egy Habsburg-területen végrehajtott terrorista cselekményhez. Princip lőgyakorlatokat végzett egy belgrádi parkban, majd május 27-én búcsúvacsorát tartott merénylőtársaival, Trifko Grabežzsel és Nedeljko Čabrinovićtyal, mielőtt nekiindultak nyolc napig tartó útjuknak Szarajevóba. Princip és Grabež az út egy részét gyalogszerrel tette meg a nyílt vidéken át egy határőrtiszt kalauzolásával, akit a Fekete Kéz biztosított. Ha azonban Ápisz nyakig benne volt az összeesküvésben, az azért elgondolkoztató, hogy az orgyilkosjelöltnek pár dinárért zaciba kellett csapnia a felöltőjét röviddel Belgrádból való eltávozása előtt, hogy fedezze költségeit.

Ki más tudhatott még a dologról? A belgrádi orosz követ, Nyikolaj Hartwig (Nikolaus von Hartwig) fanatikus pánszlávistának és a Fekete Kéz barátjának számított; lehetséges, hogy része volt az összeesküvésben. Ám szemernyi bizonyíték sem támasztja alá azokat az állításokat, hogy Szentpétervárnak előzetes tudomása lett volna a merényletről, és nehéz is hitelt adni ilyesminek. Az orosz kormány messzemenően ellenségesen viszonyult Ausztria– Magyarországhoz a szláv nemzetiségek üldöztetése miatt, de a cárnak és minisztereinek nem volt elfogadható okuk arra, hogy Ferenc Ferdinánd halálát kívánják. Az a bosnyák paraszt, aki Principet és Grabežt Habsburg-területre visszakísérte – harmadik társuk, Čabrinović külön utazott –, a szerb kormány besúgója volt, és jelentést is tett a belgrádi belügyminisztériumnak a mozgásukról meg a poggyászukban a pokolgépekről és pisztolyokról. A jelentés, amelyet a miniszterelnök elolvasott és saját kezűleg kivonatolt, nem említette a Ferenc Ferdinánd ellen készülő merényletet. Pašić vizsgálatot indított, és kiadta az utasítást, hogy a fegyverek kijuttatását Szerbiából Boszniába állítsák le, de ennél nem ment tovább. Egy szerb miniszter később azt állította, Pašić május végén vagy június elején közölte a kormánnyal, hogy orgyilkosok tartanak Szarajevóba, Ferenc Ferdinánd megölésére. Ez akár igaz, akár nem – a kormányüléseket nem jegyzőkönyvezték –, úgy tűnik, Pašić utasította Szerbia bécsi követét, hogy csak egy bizonytalan általános figyelmeztetést adjon át az osztrák hatóságoknak, talán mert nem akart okot adni a Habsburgoknak egy új és rendkívül súlyos főfájásra országa miatt. A szerbek valami hasonló erőszakos szerepet játszottak a Habsburg Birodalom peremén, mint az ír frakciók Nagy-Britannia ügyeiben a 20. század több időszakában, bár a britek ellenállóbbnak bizonyultak. A megrögzött szerb brutalitás a saját nemzeti kisebbségeikkel, különösen a muszlimokkal szemben nem volt jó cégér az államnak. Egyes történészek úgy tartják, hogy a vezetők annyira szorosan összefonódtak a terrorizmussal, és kifejezetten a Ferenc Ferdinánd elleni összeesküvésben, hogy az országot gengszterállamnak kell tekinteni. Ez a nézet megint csak közvetett bizonyítékokon és spekulációkon alapul. Tekintettel az Ápisz és Pašić

közötti ellenséges viszonyra, valószínűtlennek látszik, hogy közös frontba tömörülve pályáztak volna Ferenc Ferdinánd halálára. Az osztrák hatóságok a belgrádi figyelmeztetés nélkül is jó okkal számíthattak heves tiltakozásokra, sőt gyilkossági kísérletekre Ferenc Ferdinánd ellen, aki jómaga teljesen tisztában volt a veszéllyel. Június 23-án chlumetzi birtokukat elhagyva a trónörökös pár kénytelen volt boszniai útját a bécsi expressz első osztályú fülkéjében kezdeni, mert gépkocsijuk keréktengelye túlforrósodott. Ferenc Ferdinánd kijelentette: – Utazásunk igencsak ígéretes ómennel veszi kezdetét. Itt az automobilunk kigyullad, ott meg bombákat hajigálnak ránk. – Az 1914 előtti kort a helyspecifikus terrorizmus jellemezte, különösen a Balkánon, ami a leereszkedő brit humor céltáblájává vált: a Punch karikatúráján az egyik anarchista megkérdezi a másiktól: – Mennyi az idő a bombádon? – Saki fekete humorú novellát kanyarított The Easter Egg (A húsvéti tojás) címmel egy pokolgépes merényletről. Joseph Conrad és Henry James egyaránt írt regényeket terroristákról. A Habsburgok számára az élet és halál megszokott dolgai voltak ezek. Ferenc József félig-meddig különváltan élő feleségét, Erzsébet császárnét egy olasz anarchista leszúrta, amikor 1898-ban Genfben gőzhajóra készült felszállni. Tíz évvel később Lembergben egy húszéves ukrán diák meggyilkolta Galícia kormányzóját, Potocki grófot, és közben ezt kiáltotta: – Ezt kapod a szenvedéseinkért! – Egy horvát merénylő tárgyalásán, aki rálőtt egy másik Habsburgfőnemesre, a bíró megkérdezte a vádlottat, aki amúgy Wisconsinban született, hogy szerinte jogában áll-e egy embernek elvenni mások életét. Ő így felelt: – Ez esetben igen. Amerikában ez az általános vélemény, és mögöttem ötszázezer amerikai horvát áll. Nem én vagyok az utolsó… A méltóságok elleni támadás az egyetlen fegyverünk. – 1908. június 3-án Bogdan Žerajić, egy fiatal bosnyák le akarta lőni a császárt Mostarban, de az utolsó pillanatban megkönyörült rajta. Ehelyett Szarajevóba utazott, többször rálőtt Mariján Varešanin tábornokra, majd – abban a hitben, hogy megölte – az utolsó golyót a saját koponyájába röpítette. Később elterjedt, bár sosem bizonyosodott be, hogy a Fekete Kéz szállította a revolvert. Az

osztrák rendőrség lefűrészelte a terrorista fejét, hogy megőrizzék a bűnügyi múzeumukban. 1912-ben egy iskolásfiú lőtt rá Horvátország kormányzójára Zágrábban, célt tévesztett, de megsebesített egy császári köztisztviselőt. 1914 márciusában Erdély érseki helynökét ölte meg egy időzített pokolgép, amelyet postán küldtek a románok. Ferenc Ferdinánd mégis képes volt a veszély humoros oldalát nézni: miközben egyszer megszemlélt egy hadgyakorlatot, kísérete majd elalélt a rémülettől, amikor hirtelen egy zilált alak ugrott elő a bozótból, nagy fekete tárgyat szorongatva. A trónörökös jóízűt nevetett: – Jaj, hadd süsse el! Ez a munkája, udvari fényképész. Hadd keresse meg a kenyerét! Semmi mulatságos nem volt azonban a nyilvánvaló boszniai fenyegetésben. Az osztrák rendőrség korábban több összeesküvést fedezett fel és hiúsított meg. Gavrilo Principről tudták, hogy „államellenes cselekményekben” vett részt. Mégsem tettek semmit tevékenysége ellenőrzésére, amikor új látogatóként Szarajevóban bejelentkezett. A királyi látogatás biztonságáért Oskar Potiorek táborszernagy, Bosznia kormányzója felelt. Politikai osztályának vezetője felhívta a figyelmét az ifjú bosnyákok veszélyességére, de Potiorek kinevette „gyerekes ijedezéséért”. A tisztviselőkről később elmondták, hogy több energiát szántak a menüsor és a felszolgálandó borok helyes hőmérsékletének megállapítására, mint a díszvendég biztonságára. A hivatali nemtörődömség már önmagában megnyitotta a lehetőséget Princip és barátai előtt. Bár Ferenc Ferdinánd és Zsófia csak másnapra tervezte szarajevói látogatását, június 27-én este hirtelen ötlettől vezérelve behajtottak a mintegy 42 ezer lakosú egzotikus félkeleti városba, és iparművészeti boltokat kerestek fel, köztük egy szőnyegárudát, tömegek szeme láttára, beleértve Principet is. A pár szerfelett kellemesen érezte magát. Később az este folyamán Ilidže fürdővárosban dr. Josip Sunarićot, a bosnyák parlament meghatározó tagját bemutatták a trónörökösnének. Zsófia megrótta: – Kedves doktor Sunarić, maga végül is tévedett. A dolgok nem mindig alakulnak úgy, ahogy az ember megjövendöli. Ahol csak jártunk, mindenki, a legutolsó szerbig annyira barátságosan,

szívélyesen és igazi melegséggel fogadott, hogy nagyon boldoggá tett bennünket ez a látogatás. – Nagyméltóságú főhercegné – felelte Sunarić –, imádkozom Istenhez, hogy ugyanezt halljam, amikor abban a megtiszteltetésben lesz részem, hogy holnap este újra találkozhatom önnel. Nagy kő esik majd le a szívemről. Aznap este az ilidžei Hotel Bosnában díszvacsorát adtak a trónörökös tiszteletére, terítékre került potage régence, soufflés délicieux, blanquette de truite à la gelée, csirke, bárány, borjú, crème aux ananas en surprise, sajt, fagylalt és bonbon. Inni madeirát, tokajit és boszniai žilavkát ittak. Másnap reggel, Szarajevóba indulásuk előtt Ferenc Ferdinánd táviratban gratulált nagyobbik fiának, Maxnak a Schotten Akadémián elért vizsgaeredményeihez. Ferenc Ferdinánd és Zsófia imádták gyermekeiket: a trónörökös akkor volt a legboldogabb, ha együtt játszhatott velük a játékszobában Konopištěban. Ez volt a főhercegi pár 11. házassági évfordulója, amely dátum a szerbek számára egyúttal fájdalmas jelentőséget is hordozott: 1389-ben e napon szenvedtek vereséget a törököktől a rigómezei csatában. A trónörökös lovassági tábornoki díszegyenruhában indult útnak: égszínkék zubbony, arany gallér három ezüst csillaggal, piros oldalsávos fekete nadrág, zöld pávatollakkal ékesített sisak. A telt idomú, impozáns termetű Zsófia széles karimájú, strucctollas fehér kalapot viselt fátyollal, hosszú fehér selyemruhát, vörös selyemövébe tűzködött piros és fehér szövetrózsákkal, vállán hermelinstólával. 28án a délelőtt derekán, a bejelentett napirendnek megfelelően, a főhercegi gépkocsikonvoj elhagyta a szarajevói vasútállomást. Hét ifjú bosnyák merénylő állt lesben három folyami hídnál, amelyekből az egyiken Ferenc Ferdinándnak biztosan át kellett haladnia. A királyi automobilok végiggördültek „az orgyilkosok megszokott sétányán”, mint a katolikus érsek utólag megfogalmazta. Röviddel az első tervbe vett megállás előtt a Nedeljko Čabrinović nyomdász által elhajított bomba eltalálta Ferenc Ferdinánd járművét, de lepattant a hátrahajtott tetőről, mielőtt felrobbant volna, megsebesítve két trónörökösi kísérőt. Čabrinović még tett egy bátortalan öngyilkossági kísérletet, mielőtt lefogták és elvezették. Büszkén hirdette: – Én szerb

hős vagyok! – Az összeesküvők többsége nem használta a fegyverét, később különböző kifogásokkal magyarázták elgyávulásukat. A trónörökös továbbhajtott a városházára, ahol érthető elkeseredettséggel az arcán türelmesen végig kellett hallgatnia az előre megírt üdvözlőbeszédeket. Amikor a csapat visszaszállt a járművekbe, Ferenc Ferdinánd azt mondta, hogy meg kívánja látogatni azokat a tiszteket, akiket Čabrinović pokolgépe megsebesített. A Ferenc József utca torkolatában a főhercegi gépkocsi első ülésében ülő Potiorek táborszernagy tiltakozott: a sofőr rossz irányba megy. A gépkocsi megállt. Mivel nem volt benne hátramenet, vissza kellett tolni az Appel rakpartra, egyenesen oda, ahol Princip állt. A fiatalember pisztolyt rántott, és kétszer elsütötte. Egy másik összeesküvő, Mihajlo Pucará megrúgott egy detektívet, aki látta, mi történik, és készült közbeavatkozni. Zsófiát és Ferenc Ferdinándot alig méterekről érte a lövés. A főhercegasszony azonnal holtan roskadt össze, miközben a férje azt motyogta: – Zsófia, Zsófia, ne haljon meg! Élnie kell a gyermekeinkért. – Ezek voltak az utolsó szavai; nem sokkal tizenegy után kiszenvedett. Principet a tömeg fogta el. Pucará, ez a feltűnően jóképű fiatalember, aki a belgrádi Nemzeti Színház szerepajánlatát utasította el a terroristakarrier kedvéért, dulakodni kezdett egy rendőrrel, aki karddal próbált Principre támadni. Egy másik fiatalember, Ferdinand Behr szintén minden tőle telhetőt megtett, hogy megmentse az orgyilkost a megtorlástól. A trónörökös meggyilkolására szőtt összeesküvés abszurd módon amatőr volt, és csak azért sikerülhetett, mert az osztrák hatóságok képtelenek voltak a legelemibb óvintézkedéseket is meghozni az ellenséges környezetben. Ez viszont felveti a kérdést: a merénylet valóban Ápisz, a főkonspirátor műve, vagy csupán egy szinte véletlenszerű, anarchista oldalvágás a Habsburg-hatalomnak? Döntő válasz nem lehetséges, de a szarajevói törvényszéki vizsgálóbíró, Leo Pfeifer első pillantásra úgy vélekedett Principről: „Nehéz elképzelni, hogy ez a törékenynek látszó egyén ilyen súlyos cselekményt követett el.” A fiatal orgyilkos kézzel-lábbal magyarázta, hogy ő nem akarta megölni a főhercegnét is a trónörökös mellett: „A

golyó nem pontosan oda megy, ahová az ember akarja.” Valóban meglepő, hogy még ha közelről is, Princip pisztolya két lövéssel két embert ölt meg – a maroklőfegyverekkel ejtett sebek gyakran nem végzetesek. A merénylet utáni első negyvennyolc órában több mint kétszáz vezető szerbet tartóztattak le Boszniában, és vittek Princip és Čabrinović mellé a katonai börtönbe. Számos parasztot kapásból felkötöttek. Napokon belül valamennyi összeesküvő őrizetben volt egy muszlim ács, Mehmed Mehmedbašić kivételével, aki Montenegróba szökött. Július végére ötezer szerbet börtönöztek be, akik közül körülbelül százötvenet felakasztottak, miután rövidesen beállt a hadiállapot. Az osztrák félkatonai szervezetek sommás bosszúhadjáratának esett áldozatául sok muszlim és horvát. Az októberben kezdődő tárgyaláson Principet, Čabrinovićot és Grabežt húsz-húsz év börtönre ítélték – kiskorúként megúszták a halálbüntetést. Még hárman kaptak börtönt, öt embert pedig 1915. február 3-án felakasztottak. Négy további cinkostársukat három évtől életfogytig terjedő szabadságvesztésre ítélték. A vádlottak közül kilencet felmentettek, köztük több parasztembert, akikről Princip azt mondta, hogy kényszerítette őket a segítségnyújtásra. A trónörökösnek és feleségének halálhíre aznap végigsöpört a birodalmon, majd utána egész Európán. Bécs asperni repülőterén a zenekar éppen egy új számot játszott, a Repülőindulót egy légi bemutató kellős közepén, amikor délután háromkor a Szarajevóból érkező hírre a program hirtelen véget ért. Ferenc József császár Ischlben tartózkodott, amikor főhadsegéde, Von Paar gróf tudatta vele a történteket. Látható érzelem nélkül fogadta, de úgy döntött, hogy estebédjét egyedül fogyasztja el. Vilmos császár a kieli regattán vett rész. A császári jachtot megközelítette egy dereglye, amelyet Vilmos megpróbált elhessegetni. Az azonban csak közeledett, benne Georg von Müllerrel, a császár tengerészeti kabinetfőnökével. A tengernagy egy üzenetet helyezett a cigarettatárcájába, és felhajította a Hohenzollern fedélzetére, ahol egy matróz elkapta, és odavitte az uralkodónak. Vilmos átvette a cigarettatárcát, elolvasta az üzenetet, elsápadt, és azt mormolta: – Mindent újra kell kezdeni! – A német császár azon

kevesek közé tartozott Európában, akik személyesen kedvelték Ferenc Ferdinándot; bőséggel fektetett érzelmi tőkét a kapcsolatukba, és őszintén gyászolta a halálát. Utasítást adott a regatta lefújására. Albert Hopman ellentengernagy, a német tengerészeti minisztérium központi törzsének főnöke szintén Kielben tartózkodott, éppen egy ebédről távozott, amelyen vendégül látták a brit követet, amikor meghallotta a hírt, hogy Ferenc Ferdinánd „váratlanul elhunyt”. Miután este tudomást szerzett a pontos körülményekről, így írt: „Szörnyűséges tett, amelynek politikai következményei beláthatatlanok.” Európa azonban nagyrészt egykedvűen fogadta az újságot, mert a terrorcselekmények annyira megszokottak voltak. A szentpétervári brit tudósító, Arthur Ransome orosz barátai azzal intézték el a merényletet, hogy „jellegzetes balkáni barbárság”, és Londonban is a legtöbben hasonlóképp reagáltak. Párizsban egy másik újságíró, Raymond Recouly a Le Figarótól annak az általános nézetnek adott hangot, hogy „ez a válság is hamarosan bekerül a balkáni torzsalkodások kategóriájába, amelyek tizenöt-húsz évente ismétlődnek, és elintéződnek a balkáni népek között, anélkül hogy bármelyik nagyhatalomnak be kellene avatkoznia”. A longchamps-i lóversenyen Raymond Poincaré francia elnök, miután hírt kapott a szarajevói lövésekről, zavartalanul élvezte tovább a nagydíjért folyó vetélkedést. Két nappal később egy porosz iskolában a tizenkét éves Elfriede Kuhr az osztálytársaival az orgyilkos és áldozata fényképét nézegette az újságban. – Princip jóképűbb, mint az a hájas disznó Ferenc Ferdinánd – jegyezte meg rosszmájúan, de az osztálytársai helytelenítették tiszteletlenségét. A trónörökös temetési szertartása a Hofburgpfarrkirche fullasztó hőségében mindössze tizenöt percig tartott, majd Ferenc József folytatta ischli kúráját. Az idős uralkodó nemigen tett úgy, mintha elszomorítaná unokaöccse halála, bár fortyogott a dühtől annak módja miatt. Legtöbb alattvalója osztozott érzéseiben, pontosabban érzéketlenségében. Június 29-én Bécsben Josef Redlich professzor ezt jegyezte fel naplójába: „Nincs gyászhangulat a városban. Mindenütt zeneszó hangzik.” A londoni Times július 1-jén álmos hangú beszámolót közölt a temetésről. Bécsi tudósítójuk kijelentette:

„Ami a sajtót illeti, figyelemre méltó módon nem tapasztalható semmi hajlam arra, hogy kollektív bosszút vegyenek a Monarchia szerbjein azokért a bűnökért, amelyeket egy vélhetően elenyésző kisebbség követett el… Szerbiát illetően a sajtómegnyilatkozások szintén figyelemre méltóan visszafogottak.” Külföldi megfigyelők meglepetésüket fejezték ki, hogy a bécsiek félvállról és feltűnően őszintétlenül gyászolták meg a császári trón örökösét. Így hát ironikus volt, hogy a Habsburg-kormány szinte habozás nélkül úgy döntött, kihasználja a merényletet Szerbia lerohanásának igazolásául, akár azon az áron is, hogy fegyveres összetűzésbe keveredik Oroszországgal. És Princip megölte az egyetlen embert a Habsburg Birodalomban, aki ezt eltökélten el akarta volna kerülni.

1. „Nagy események előszele érződik a levegőben” 1. VÁLTOZÁS ÉS HANYATLÁS Egyszer 1895-ben egy fiatal brit katonatiszt együtt ebédelt Londonban az idős államférfival, Sir William Harcourttal. A beszélgetés után, amelyből állítása szerint a meghívott szerénynek korántsem mondható mértékben kivette a részét, Winston Churchill hadnagy – mert ő volt az – sóváran nekiszegezte Harcourtnak a kérdést: – És akkor most mi történik? A házigazda utánozhatatlan Viktória-korabeli önteltséggel felelt: – Drága Winstonom, egy hosszú élet tapasztalata azt mondatja velem, hogy sosem történik semmi. A modern nemzedékeket elbűvölik a barnított fényképek, amint emelkedetté teszi őket a higgadtság, amelyet a hosszú lemezmegvilágítás ró az alanyaikra. Szeretjük a régi Európa háború előtti utolsó évekből visszamaradt fotográfiáit: arisztokraták diadémmal és nagyestélyiben, fehér nyakkendővel és frakkban; balkáni parasztok pantallóban és fezben; gőgös, végnapjaikat élő királyi családok. Bajuszos fiatalemberek füstölgő pipával, az elmaradhatatlan szalmakalapban, csáklyával hajtott csónakban hátradőlő lányok rövidre nyírt frizurával és magas gallérral, vihar előtti idillt sejtetve. Jól nevelt körökben még a szóhasználat is feszes fűzőt kapott: az „istenverte” meg a „rohadt” tiltott szavak voltak, és a cifrább kifejezések nem hangozhattak el férfiak és nők között, kivéve a legintimebb helyzeteket. A „tisztes” a legmagasabb fokú dicséret jelzője volt, a „mihaszna” pedig a mélységes elítélés szava. Ötven évvel később a brit író és háborús veterán Reginald Pound kijelentette: „Napjaink történészirányzatának gúnyos tárgyilagossága nem tudja sem áttörni, sem eloszlatni annak az egyedülálló kornak az aranyködét. Mert minden kirívó igazságtalanságával, egekbe szökő érdemtelen jövedelmeivel, tobzódó nyomorúságával, megannyi korhelykedésével az emberek ismertek egyfajta romlatlan boldogságot, amely azóta már eltűnt a világból.” Még ha Pound benne élt, mi pedig nem, nézetét akkor is nehéz elfogadni. Csak az, aki szándékosan szemet huny a világ rendkívüli

változásai fölött, tételezheti fel a 20. század korai éveiről, hogy a nyugalom, pláne az elégedettség kora lettek volna. Inkább voltak erjesztői a fortyogó szenvedélyeknek és csalódásoknak, a tudományos és ipari újdonságoknak, a kielégíthetetlen politikai becsvágyaknak, melyek a kor sok meghatározó szereplőjét arra a felismerésre vezették, hogy a régi rend nem tartható. Szó se róla, még rizsporos parókás lakájok sürögtek hercegek körül; az előkelő házakban még dívott a tíz-tizenkét fogásos ebéd; a párbajozás szokása még korántsem veszett ki az európai szárazföldről. Ám nyilvánvaló volt, hogy ezek a dolgok rövidesen véget érnek, hogy a jövőt a tömegek vagy ügyes manipulálóik akarata dönti el, nem pedig a hagyományos uralkodói kaszt szeszélye, még ha a hatalmat birtoklók erőnek erejével igyekeznek is elodázni a vízözönt. Saját korunk önteltsége tételezteti fel velünk, hogy nincs más lehetőség, mint elképesztően gyors változások között élnünk és a nemzeti kormányoknak döntéseket hozniuk. Csakhogy 1900 és 1914 között a műszaki, társadalmi és politikai haladás oly mértékben söpört végig Európán és Amerikán, ami még egyetlen hasonló, történeti léptékkel mérve alig szemvillanásnyi időszakban sem volt tapasztalható. Einstein közzétette speciális relativitáselméletét. Marie Curie felfedezte a rádiumot, és Leo Baekeland feltalálta a bakelitet, az első polimerizálással előállított műanyagot. A telefon, a lemezjátszó, a gépjármű, a mozifilm és a villanyáram a lakásban a tehetős emberek számára természetessé vált a világ gazdagabb társadalmaiban. A tömegterjesztésű napilapok példátlan társadalmi befolyásra és politikai hatalomra tettek szert. 1903-ban az ember végrehajtotta az első motoros repülést; öt évvel később Ferdinand Zeppelin gróf lírai szavakkal fogalmazta meg az ég korlátlan bejárhatóvá tételének küldetését, ezt az egyre tetszetősebb kilátást: „Csak azáltal lehet eleget tenni az ősi isteni parancsnak… ha az emberiség a jármába hajtja a teremtést.” Tengeren a Brit Királyi Flotta Dreadnoughtjának 1906-os vízrebocsátása óta valamennyi csatahajó elavulttá vált, amely motormeghajtású lövegtornyok nélkül épült, ilyeneknek nem lehetett helyük a hadiflották csatasorában. Az a néhány ezer méter távolság, ahonnan a hajórajok lövést váltottak abban az időben, amikor a

tengernagyok még kadétok voltak, mostanra több tucat kilométerre nőtt. Megjelentek a tengeralattjárók mint potenciális új fegyverek. A szárazföldön, ahol az amerikai polgárháború volt az ipari kor első nagy fegyveres összecsapása, az első világháborúig tartó köztes időben drámai fejlődés következett be a pusztítás technológiájában: tökéletesedett a géppuskák megbízhatósága és hatékonysága, megnőtt a tüzérség csapásereje. Rájöttek, hogy a szögesdróttal a katonák mozgását éppúgy akadályozni lehet, ahogy az állatokét. A háború jövőbeli ismérveiről azonban sok téveszme keringett. A német Militar-Wochenblatt egyik 1908-as, névvel nem jegyzett cikke leszögezte: az 1904–05-ös mandzsúriai orosz–japán tapasztalatok „bebizonyították, hogy bátorsággal és a terep körmönfont kihasználásával még a jól védett erőd- és árokrendszereket is be lehet venni, akár a nyílt vidéken is… Az a felfogásmód, hogy az országok a teljes végkimerülésig viselnek háborút, az európai kultúrában ismeretlen fogalom.” A szocializmus eszméje az európai szárazföld valamennyi országában megerősödött, miközben a liberalizmus történelmi hanyatlásnak indult. A nők jogegyenlőségért indított forradalma jelentős kérdéssé vált, különösen Nagy-Britanniában. A reálbérek 1890 és 1912 között Európa-szerte csaknem 50 százalékkal nőttek, a gyermekhalandóság visszaesett, és az élelmezés nagymértékben javult. Ennek ellenére – illetve emiatt, ha egyetértünk Tocqueville-lal abban, hogy a nyomorúság kevésbé elfogadható, ha már nem átfogó – munkások tízmilliói háborogtak a társadalmi egyenlőtlenségeken. Oroszország, Franciaország, Németország és Nagy-Britannia iparát – olykor erőszakba forduló – sztrájkok bénították, ami riadalmat, sőt rettegést keltett az uralkodó osztályokban. 1905-ben Oroszország átesett első nagy forradalmán. Németország leváltotta Franciaországot és Oroszországot a Brit Birodalom legvalószínűbb ellensége szerepében. Nagy-Britanniának, a világ első iparosodott országának a világtermelésből való részesedése az 1870-es egyharmadról 1913-ra egyhetedre esett vissza. Mindez hasonlóan szerény időtávlatban zajlott, mint amennyi ma az Egyesült Államokban 2001-ben történt terrortámadástól választ el bennünket. A társadalomtörténész és politikus Charles Masterman

1909-ben azon tűnődött, hogy nem tudja eldönteni, „vajon a civilizáció virágba borul-e, vagy halott levelek és megfakult arany kuszaságává fonnyad… vajon a felfordulás és a zűrzavar új időszakába készülünk-e fejest ugrani, vagy váratlanul kitárul egy ajtó, elképzelhetetlen csodákra nyílva?” Carl von Lang osztrák író 1914 elején így írt: „Nagy események előszele érződik a levegőben; csupán az időpontjuk megjósolhatatlan. Talán még részünk lesz néhány békeévben, de éppúgy lehetséges, hogy holnap valami hatalmas földindulás következik.” Nem meglepő, hogy Európa kemény galléros államférfijai nehezen tudták hozzáigazítani gondolkodásmódjukat és viselkedésüket az új korhoz, amelybe oly hirtelen belecsöppentek, a hírközlés felgyorsulásához, amely átformálta az emberi kapcsolatokat, és a katonai romboló erő megsokszorozódásához, amit kevesen fogtak fel. A hintón járó diplomácia éppúgy teljességgel alkalmatlannak bizonyult a válságok kezelésére az elektromosság korában, mint a származás véletlene folytán kiválasztott koronás fők országlása. „Alig bizonyult állandónak vagy lényegesnek valami, aminek a fontosságába vagy megalapozottságába vetett hitében felnőttem. Minden megtörtént, amit biztosan lehetetlennek hittem, vagy arra tanítottak, hogy lehetetlennek higgyem”, írta Winston Churchill 1930ban. 1815 és 1870 között Oroszország, Poroszország, Ausztria és Franciaország nagyjából egyenlő súlyt képviselt a világporondon Nagy-Britannia mögött. Azután az új Németország nekilódult, elismerten az európai szárazföld messze legsikeresebb nemzetévé vált, vezető helyen állt a világ szinte minden ipari területén a gyógyszerészettől kezdve a gépjárműgyártásig, és úttörő szerepet vállalt társadalmi téren az egészség- és nyugdíjbiztosítás bevezetésével. Egyes brit nacionalisták hagyták, hogy birodalmuk roppant kiterjedése kicsinyke országuk elsődlegességének hitébe ringassa őket, de a közgazdászok higgadtan besorolták Amerika és Németország mögé mind gyártásban, mind kereskedelemben, Franciaországgal a negyedik helyen. Az összes nagy nemzet egyetértett abban, hogy az a helyes célkitűzés, ha a végletekig növelik területi nagyságukat és gyarmati területeiket. Csak Nagy-

Britannia és Franciaország támogatta a status quo fenntartását világszerte, mert az ő birodalmi ambícióik már kielégültek. A többiek bosszankodtak. 1912 májusában Alick Russell alezredes, a berlini brit katonai attasé aggodalmát fejezte ki a lázas állapottal kapcsolatban, amelyet megfigyelt. Úgy vélte, „a német szívekben az a nyugtalan érzés fészkel, hogy a szülőhaza hadserege a hírek szerint híján lehet a harci kedvnek, heves ingerültséget táplálnak az iránt, amit francia dölyfnek tartanak, valamint szemlátomást elkerülhetetlen ellenszenvet irántunk”. Következtetésként arra jutott, hogy „a nemzeti érzelmek olyan összletét kapjuk, amely alkalmasint átbillentheti a mérleg nyelvét, ha a béke vagy háború kérdése kerül a serpenyőbe”. Az olykor hisztériába hajló német labilitás fölött érzett aggodalom Russell valamennyi jelentéséből kiviláglott, és az elkövetkező két év során csak fokozódott. Szomszédaik meggyőződésével ellentétben sok német nem lelkesedett a háborúért. Az ország az alkotmányos válság felé tartott. A Reichstagban többségben lévő szociáldemokrata párt – a német szocialista mozgalom volt a legnagyobb a világon – mélységesen ellenezte a fegyverkezést. 1914 elején a brit tengerészeti attasé némi meglepetéssel jelentette, hogy a Reichstagban a flottaügyi vitákon alacsony a jelenlét; a legfeljebb húsz vagy ötven képviselő folyamatosan tereferél a felszólalások alatt. Az ipari munkásosztály messzemenőkig elégedetlen volt a császár szájíze szerint kinevezett konzervatív miniszterekből álló kormánnyal. Németország azonban, bármennyire nem volt is már orosz típusú abszolutista állam, inkább számított katonai diktatúrának, mint demokráciának. Legbefolyásosabb intézménye a hadsereg volt, és uralkodója előszeretettel vette körül magát katonákkal. 1913. október 18-án II. Vilmos császár széles körű ünnepségeket rendelt el a lipcsei népek csatájában Napóleon fölött aratott győzelem századik évfordulójára. A királyi példát követve a német nagyáruházak jókora területeket engedtek át megemlékező diorámák számára. Az elárusítóteret telepakolták militarista színezetű termékekkel. Egy osztrák–német ifjúsági túramozgalom tiszteletére Wandervogelnek, Vándormadárnak nevezett szájharmonikát a katonai posta standjain

árultak. Egy jól fogyó hárfán a következő felirat állt: Durch Kampfzum Sieg – „Csatával a győzelemre”. Gertrud Schädla, egy Bréma melletti kisvárosban élő huszonhét éves tanítónő 1914. májusi naplóbejegyzésében így ír egy vöröskeresztes adománygyűjtő rendezvényről: „Már alig várom, hogy ott lehessek – hogy is ne, amikor három fivérem bármikor megkaphatja katonai behívóját? Ráadásul tisztában vagyok ennek a munkának a fontosságával, mert olvastam Florence Nightingale életét, és mert tudom Paul Rohrbach 2

érdekfeszítő könyvéből, A német világpolitikából , hogy milyen súlyos és folyamatos háborús fenyegetéssel nézünk szembe.” II. Vilmos egy olyan birodalom fölött uralkodott, amely még épp csak az ő életében egyesült, s amely mérhetetlen gazdasági erőre tett szert, de prédája maradt annak a kiszámíthatatlanságnak, amelyet az uralkodója maga testesített meg. Vilmos nem volt igazán vérszomjas, de kedvelte a pompát és a pózolást, és áhítozott a hadi sikerekre; sok vonásában emlékeztetett Kenneth Grahame Varangy 3

urára . A látogatók felfigyeltek az udvarban uralkodó feltűnően homoerotikus légkörre, ahol a császár a szájra adott csókkal üdvözölte olyan bizalmas férfi barátait, mint Württemberg herceg. Az évszázad első évtizedében az udvar és a hadsereg csaknem olyan megrázó – homoszexuális – botrányok sorozatától volt hangos, mint amilyen Franciaországban a Dreyfus-ügy volt. 1908-ban gróf Dietrich Hülsen-Haeselerrel, a császár katonai titkárságának vezetőjével szívroham végzett, miközben balett-tütüben ebéd utáni szólótáncot lejtett egy fekete-erdei vadászlak nézőközönsége előtt, ahonnan nem hiányzott a császár sem. És mialatt Vilmos bizalmas köre kimutatta vonzódását a groteszk iránt, ő maga minden józan belátás nélkül a ködképeit hajszolta; a legtöbb kortársa, európai államférfiak enyhén hibbantnak tartották, és klinikai tekintetben valószínűleg az is volt. „Szélsőséges példája volt – írta Christopher Clark – egy Edward-korabeli társadalmi típusnak, a klubi kullancsnak, aki örökké valami kedvenc tervét magyarázza a mellette ülőnek. Nem csoda, hogy annyi európai király szívébe belehasított a rémület attól a kilátástól, hogy a Kaiser lyukat beszél a hasába ebéd vagy vacsora közben, miközben szabadulásra nincs

remény.” Az elmés és bálványdöntögető Albert Hopman ellentengernagy 1914 májusában azt írta a császárról: „Maga a megtestesült hiúság, mindent feláldoz a saját kénye-kedve és gyerekes szórakozásai kedvéért, és senki sem akadályozza meg ebben. Minduntalan azt kérdezem magamtól: hogyan bírják ki mellette olyan emberek, akiknek nem víz, hanem vér folyik az ereikben?” Hopman megörökíti naplójában egy 1914. június 18-i furcsa álmát: „Egy vár előtt álltam… Ott láttam az öreg, megtört [I.] Vilmos császárt, ahogy pár emberrel beszélget, és egy hüvelyébe szorult kardot szorongat. Odamentem hozzá, átkaroltam, és betámogattam a várba. Eközben azt mondta nekem: – Önnek kell kihúznia a kardot… Az unokám [II. Vilmos] ahhoz is gyámoltalan.” Az összes európai uralkodó sötét ló volt az 1914-es baljós játszmában, de valamennyiük közül Vilmos volt a legkockázatosabb. Bismarck egy rendellenes politikai berendezkedést hagyott örökül országának, amelyben a császár, az általa kinevezett miniszterek és a hadsereg vezérkari főnökének szava tromfolta a német nép birodalmi gyűlésben kifejeződő akaratát. Jonathan Steinberg így írja le azt a korszakot, amely 1890-ben, Vilmos trónra lépése után nem sokkal, a kancellárja elmozdításával vette kezdetét: „Bismarck… olyan rendszert hagyott hátra, amelyet csak ő – egy nagyon abnormális személyiség – tudott irányítani, és ő is csak akkor, ha normális császár volt a felettese. Minthogy a későbbiekben egyik feltétel sem teljesült, a rendszer talpnyalásba, ármánykodásba és féktelenkedésbe csúszott át, ami II. Vilmos Németországát veszélyessé tette a szomszédjaira nézve.” Max Weber, aki ebbe a korba született bele, hasonlóképpen vélekedett Bismarckról: „Minden politikai műveltség nélkül hagyta… teljesen megfosztotta politikai akaratától a nemzetet. Ez a nemzet hozzászokott, hogy megadón, sorsába beletörődve vesse alá magát bárminek, amit a monarchikus kormányzat nevében felőle döntöttek.” A demokratikus befolyás a hazai költségvetési ügyekben volt a legerősebb, a leggyengébb pedig a külpolitikában, amely a legnagyobb titokban, olyan miniszterek irányításával folyt, akiket a császár személyesen nevezett ki, tekintet nélkül a birodalmi gyűlésben kialakult képviseleti arányokra, a hadsereg változó mértékű, de döntő ráhatásával.

A Hohenzollernek társadalmilag mindent félreértettek. A koronaherceg egy rókavadászattal töltött 1913-as angliai körútból azzal a – teljesen téves – meggyőződéssel tért haza, hogy Németország nagy népszerűségnek örvend az ottani uralkodó osztály körében. Az apja – a kacska karjával és a katonai egyenruhák, előírások piszlicsáréságai iránti megszállottságával – rigid személyiség volt, aki a tisztelet utáni sóvárgásában hol hízelgett, hol fenyegetőzött, mindig elhibázott sorrendben. Vilmos egyszer megkérdezte a gyarmatosító politika hívétől, Cecil Rhodestól: – Most árulja el nekem, Rhodes, miért nem vagyok népszerű Angliában? Mit csináljak, hogy megkedveltessem magam? – Azt hiszem – felelte Rhodes –, egyszerűen csak próbáljon meg nem csinálni semmit. A császár tétovázott, majd hatalmas hahotában tört ki. Az erejét meghaladta, hogy egy ilyen tanácsot megfogadjon. 1908-ban a londoni követének jelentésére Vilmos a következő széljegyzetet firkantotta: „Ha háborút akarnak, vágjanak bele nyugodtan, nem félünk tőle!” Az 1914 előtti években az európai szövetségeket nem vésték kőbe: ingadoztak, haboztak, lavíroztak. A franciák úgy léptek be az új évszázadba, hogy háborús forgatókönyveik közé egy Anglia elleni lehetséges inváziót is beiktattak, és 1905-ben szükség esetére a britek még mindig őrizgették a Franciaország elleni haditerveiket. Jó ideig úgy hitték, Oroszország esetleg köpönyeget fordít, és átáll a hármas szövetség oldalára. 1912-ben Ausztria valóban kacérkodott a Szentpétervárhoz való közeledéssel, de Berchtold gróf kosarat kapott a Balkánt érintő kibékíthetetlen nézeteltérések miatt. A rákövetkező évben Németország kínált fel kölcsönöket Szerbiának. Oxfordban a Rhodes-ösztöndíjasok első nemzedékében sok német fiatal tanult, akik jelenléte a nemzetük kultúrája iránti brit tiszteletet, sőt nagyrabecsülést tükrözte. Ami pedig az ipart illeti: 1911-ig a Vickers együttműködött a Krupp-pal ágyúgránátok gyújtószerkezetének tervezésében és gyártásában. Bár az angol–német „flottaverseny” súlyosan megrontotta a kétoldalú kapcsolatokat, Theobald von Bethmann Hollweg birodalmi

kancellár és Richard Haldane brit felsőházi elnök tapogatózó kísérleteket tett a rendezésükre: a birodalmi kancellár biztosítékot kívánt a brit semlegességre, amennyiben Európában háború törne ki. Bethmann megfizette az ilyen próbálkozások politikai árát: mint állítólagos angolbarát megbízhatatlanná vált a fanatikus nacionalisták szemében. Közben a császár fivére, Henrik porosz herceg 1914 januárjában beszélgetést folytatott Berlinben a brit tengerészeti attaséval, Wilfred Henderson sorhajókapitánnyal, és megjegyezte sajátságos, bármelyik londoni ebédlőasztalnál könnyen kódolható anglicizmussal: „A többi nagy európai tengeri nemzetek tagjai nem fehér emberek.” Henderson melegen üdvözölte ezt a kijelentést, amely kirekesztette az oroszokat, olaszokat, osztrák–magyarokat és a franciákat. A koronás fői megjegyzést a következő szavak kíséretében jelentette az Admiralitásnak: „Óhatatlanul úgy éreztem, hogy őfelsége sajátos angol módon annak a nézetnek adott hangot, amely a mi flottánkban is teljességgel teret nyert.” Ezeket a mondatokat kellően zavarónak vélték ahhoz, hogy kigyomlálják őket abból a kötetből, amelyben egy nemzedékkel később az efféle diplomáciai jelentéseket tették közzé. A hercegi gondolat azonban újra szóba került egy este, amikor német és angol tengerésztisztek vacsoráztak együtt, és az egyetlen elhangzott pohárköszöntő témája a „két fehér nemzet” volt. Az 1914-es kieli regattán néhány német tengerész örök barátságot fogadott a Királyi Hadiflotta képviseletében odalátogatóknak. A Pommern parancsnoka azt mondta a Southampton cirkáló tisztjeinek: – Mi az önök flottája hagyományaihoz igyekszünk idomulni, s amikor azt olvasom az újságokban, hogy fontolóra kell venni egy országaink közti háború lehetőségét, mindig elborzadok: számunkra az ilyen háború polgárháború lenne. – Tirpitz főtengernagy angol nevelőnőt vett fel a lányai mellé, akik tanulmányaikat a cheltenhami felsőfokú leányiskolában fejezték be. Ám ha a németek rajongtak is az angolokért, attól még nem voltak restek kihívást jelenteni nekik, legfeltűnőbb módon egy olyan flotta megteremtésével, amely képes lehet szembeszállni a brittel – ez túlnyomórészt Vilmos császár személyes vállalkozása volt, amelyet a kancellár és a hadsereg hevesen ellenzett –, s ami még

lényegesebb, felborítva az angol szíveknek oly kedves kontinentális erőegyensúlyt. 1914-ben Kielben Sir George Warrender ellentengernagy így próbált Tirpitznek hízelegni: – Ön a leghíresebb ember Európában. – Ezt eddig még nem hallottam – felelte Tirpitz. – Legalábbis Angliában – tette hozzá Warrender. – Maguk Angliában folyton engem tartanak a mumusuknak – dörmögte a főtengernagy. Tirpitz az is volt, és az volt Vilmos császár is. Németország bármilyen színben tüntethette fel a dolgokat, vezetői uralmi szerepre törtek Európa igazgatásában, amibe egyetlen brit kormány sem akart beletörődni, s ettől kezdve a németek a világóceánok túlfelét célozták meg. Lord Haldane azt közölte Lichnowsky herceggel, a német követ előadásában: „Ha mi megtámadjuk Franciaországot, Anglia feltétlenül Franciaország segítségére siet, mert nem engedheti meg magának, hogy az erőegyensúly felboruljon.” Lichnowskyt nem vették komolyan Berlinben, részben mert lelkesedett az angol dolgokért. Vendéglátói ezt nem viszonozták. A brit miniszterelnök, Herbert Asquith így írt Lichnowskyékról bizalmas barátnőjének, Venetia Stanley-nek: „Meglehetősen bosszantó vendégek. Egészen modortalanok, Lichnowsky pedig locsifecsi & mindenbe beleüti az orrát.” Haldane-nak a követ által Berlinbe továbbított figyelmeztetését lekicsinylőn semmibe vették. A német vezérkari főnök, Helmuth von Moltke vezérezredes úgy vélekedett, hogy a brit hadsereg csekély jelentőségű birodalmi csendőrség, a királyi flottával pedig a katonák szárazföldi összecsapásában nem kell számolni. A császár a követi jelentésre ráfirkantotta véleményét, miszerint az erőegyensúllyal kapcsolatos brit elképzelés „hülyeség”, ami Angliát „örökös ellenségünkké teszi”. Ferenc Ferdinándnak azt írta, hogy Haldane megállapításaiból „csöpög a rosszindulat, a gyűlölet és az irigység a mi jól alakuló kölcsönös szövetségünk és országaink [Németország és Ausztria–Magyarország] iránt”. Számos brit értelmiségi figyelmeztetett arra a német egyetemeken uralkodó nézetre, hogy a történelmi összecsapás a német nép és az angol nép között,

akárcsak a felemelkedő Róma és a pusztulásra ítélt Karthágó között, elkerülhetetlen. Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia alkotta a hármas szövetség két tartópillérét; a harmadik tagnak, Olaszországnak állhatatosságában háború esetén senki sem bízott. Az Oszmán Birodalmat az előző évszázad nagy részében csak „Európa nagybetegeként” emlegették, ereje és területe egyre fogyatkozott. Ezt a szerepet most átvette tőle a Habsburg Birodalom, amelynek felbomlása önellentmondásai és elégedetlen nemzetiségei gyutacsától állandó téma volt a kormányhivatalokban és a sajtóban, nem utolsósorban Németországban. De a Hohenzollern-birodalom uralkodói külpolitikájuk alapkövévé tették, hogy megóvják rogyadozó szövetségesüket. Vilmos császár és tanácsadói hozzábilincselték magukat a Habsburgokhoz, mindenekelőtt azért, mert Ausztria– Magyarország felbomlásából az ő kiszemelt ellenségeik, Oroszország és balkáni csatlósai húznának hasznot. A császár gyakran nyilatkozott elítélően a „szlávságról” és Oroszország állítólagos vezérszerepéről egy „germánellenes” egységfrontban. 1912. december 12-én a berlini svéd követnek kijelentette: „Nem hagyjuk pácban Ausztriát: ha a diplomácia kudarcot vall, meg kell vívnunk ezt a faji háborút.” A Habsburg Birodalom ötvenmillió embert ölelt fel tizenegy nemzetiségből, és a mai Ausztria, Szlovákia, Csehország, Magyarország, Szlovénia, Horvátország és BoszniaHercegovina területén, valamint a mai Olaszország, Szerbia, Románia, Ukrajna és Lengyelország egyes részein terült el. Ferenc József nyolcvanhárom éves fáradt öregember volt, aki 1848-tól ült a trónon, és 1867-ben hozta létre a dualista államot. Huszonnyolc éven át élvezett bensőséges viszonyt Schratt Katalin színésznővel. Az uralkodó leveleiben „Kedves jó barátném!”-nak szólította, a színésznő pedig „Császári és királyi felséged, legfenségesebb uram!”-nak. Katalin 1914-ben ötvenegy éves volt, és már régóta belerázódtak a kellemes egymás mellett élésbe. Ischlben, nyári rezidenciáján a császár egymagában bandukolt el Katalin házához, a Villa Felicitashoz, ahová néha reggel hétkor érkezett, miután megüzente: „Kérem, hagyja nyitva a kisajtót.” Miután fiatalságából néhány évet katonáskodással töltött, sőt még valamennyire harcokban is részt

vett, a császár szinte mindig katonai egyenruhában jelent meg; hadseregét a Monarchia összetartó erejének fogta fel. Tisztikara nagyrészt nemesekből állt, alkalmatlanságát többségük önteltséggel ötvözte. Ferenc József uralkodásának jelképe az a makacsság volt, amellyel fiatal császárként ragaszkodott egy katonai gyakorlat megtartásához a jéggel borított alakulótéren, ahol sok ló megcsúszott és elzuhant, két lovas a nyakát törte. Nagyobb léptékben ugyanígy folytatta uralkodását, dacolni akart a kérlelhetetlen társadalmi, politikai és gazdasági erőkkel. Norman Stone a Habsburg Monarchiát az „intézményesített légvárépítés rendszerének” nevezte. Fővárosában pontosan akkora szegénység és munkanélküliség uralkodott, mint bármelyik európai nagyvárosban, ám nagyobb kétségbeesés, mint a legtöbben: 1913-ban csaknem 1500 bécsi kísérelt meg öngyilkosságot, és a felénél többnek sikerült is. Ami a népfelhatalmazást illeti, az osztrák parlamentről egy író megállapította: „Nem is annyira törvényhozás volt, mint inkább kakofónia. De mert ez bécsi kakofónia volt, fülhasogatásából és zenebonájából nem hiányzott bizonyos zenei érzék.” 1914 márciusában Ferenc József egyszer csak megelégelte a hangzavart: a cseh és német képviselők folytonos összetűzései miatt berekesztette a Reichsratot. Azontúl minisztereivel rendeleti úton kormányzott. Ausztria–Magyarország túlnyomórészt agrártársadalom volt, de Bécset az egész világon úgy méltatták, mint a kultúra és kozmopolitizmus egyik fellegvárát, egyformán rajongott érte Lehár Ferenc és Thomas Mann. Lenin „hatalmas, gyönyörű és nyüzsgő nagyvárosnak” tartotta. Irving Berlin Alexander Ragtime Bandjét dalolták itt angolul, és 1913-ban ez a város adott otthont a Bernard Shaw Pygmalionja világpremierjének. A történelem fintora, hogy ugyanabban az évben Sztálin, Trockij, Tito és Hitler egyaránt élt többkevesebb hónapot Bécsben. Annak a téli szezonnak a nagy amerikai ökölvívó, Jack Johnson volt a fő attrakciója az Apolló Színházban. Sigmund Freud a rengeteg népszerű kávéház közül a Landtmannt választotta törzshelyéül. A város a sznobizmus világcsúcsára emelkedett: a hajbókoló, pukedliző, sőt kézcsókot lehelő boltosok azzal hízelegtek középosztálybeli vevőiknek, hogy „von” főnemesi

előnévvel és „kegyelmes úr”, „kegyelmes asszony” megszólítással illették őket. A cselédek szinte középkori alávetettségben éltek: a foglalkoztatási törvény csak kéthetente, minden második vasárnap biztosított számukra hét óra kimenőt. A bécsi arisztokraták újévi szokásként olvasztott ólmot öntöttek a pezsgősüvegek jegesvödrébe, aztán megpróbálták kiolvasni a jövőt abból, hogy megszilárdulva milyen alakot öltött. Európában az osztrák arisztokraták élete zajlott a legszertartásosabban, a legfőbb rendező elv a megjelenés volt az Udvari Színház és az Udvari Opera földszinti zsöllyesorában, valamint a heti „fogadónapok”. Minden felvilágosult bécsi tudta, hogy a vasárnap délután Croy hercegnőé, a hétfő Haugwitz grófnőé, a kedd Berchtold grófnéé, a szerda Buquoy grófnéé. Sternberg grófné hétvégi síkirándulásokat szervezett a Semmeringi-Alpokba; Larisch grófnő bridzspartiknak adott otthont; Pauline, Metternich hercegné állítólag annyi zsidó bankárt látott vendégül, hogy Notre Dame de Zionnak csúfolták. Bécs büszkélkedett Európa egyik legnagyobb és legbefolyásosabb zsidó közösségével – és a vele járó félelmetes antiszemitizmussal. Bár a németek politikai és katonai téren el voltak szállva az osztrákokhoz képest, társadalmi síkon hajlamot mutattak a leszereplésre, amikor hazai pályán találkoztak a Habsburg előkelőségekkel. A Times veterán tudósítója, Wickham Steed így írt Bécsről: „A méltóságteljesség és a meghittség, a színek és a fények, az építészeti rémségek viszonylagos hiánya és az itáliai befolyás keveredése mindenütt szembeötlő, és a nők kecsességével, szépségével, az ott élők udvarias barátságosságával és beszédük meleg hanglejtésével egyetemben hozzájárul ahhoz, hogy minden odautazó szemét és fülét elbűvölje.” Steed azonban „elviselhetetlennek” találta a bécsiek hiúságát; „az irrealitás általános légkörét” érzékelte, és arra panaszkodott, hogy a városból hiányzik a lélek. Az osztrákok jó viszonyt ápoltak Német-, Török- és Görögországgal abban az igyekezetükben, hogy meghiúsítsák a pánszláv állam, „Jugoszlávia” megteremtésére irányuló szerb törekvést, amely elszakítana több millió Habsburg-állampolgárt a

birodalomtól. Az 1914 előtti években a Monarchia ahhoz is hozzászokott, hogy a diplomáciai út rutinszerű kiterjesztéseként katonai fenyegetésekkel éljen. Tábornokai vakmerő gondatlansággal kezelték a háborút, mintha az csupán a nemzeti érdekek előmozdításának eszköze lenne, s nem útlevél Hadész sötétségébe. Minél jobban elégedetlenkedtek a Habsburg-nemzetiségek, a birodalmi elnyomás annál zsarnokibbá vált. Bécs tovább élezte muszlim, szerb és horvát alattvalóinak megosztottságát. A legtöbb nemzeti kisebbségtől megtagadták a politikai jogokat, miközben büntetőadóztatásnak vetették őket alá. Bécs talán keringőzött, de Ferenc József országai másban nem sok kecsességet vagy könyörületet mutattak fel. Jobb híján csak annyit lehet elmondani, hogy a szomszédai sem voltak különbek. Oroszország vezetői osztották a német császári udvar meggyőződését, miszerint a két birodalom arra ítéltetett, hogy kivegye részét a germánság és a szlávság történelmi küzdelméből. A németek nem csináltak titkot az oroszok iránti megvetésükből, és folyamatos ledorongolásokban részesítették őket. A cár alattvalói pedig a német kulturális és ipari fölényt vették rossz néven. A két nemzet legfeltűnőbb, összeütközéssel fenyegető súrlódási felülete Törökország volt. Ragadozó madarakként köröztek a nagybeteg Oszmán Birodalom fölött, mindkettő csak arra várt, mikor hasíthatja ki teteméből a kiszemelt adagot. Különösen kritikus kérdésnek számított a Dardanellák fekete-tengeri kapuja, amelyen keresztül az orosz kivitel 37 százaléka zajlott. A gyenge török fennhatóság Szentpétervár számára még éppen elfogadható volt. A német uralom már nem, márpedig Vilmos császár legfőbb külpolitikai célkitűzése erre irányult. A Konstantinápolyban 1908-ban a hatalmat megragadó ifjú-törökök fejükbe vették országuk modernizációját, és örömmel fogadták hozzá a német segítséget, különösképpen a katonai tanácsadókat. Berlin nézőpontjára jellemző, hogy amikor Liman von Sanders vezérezredes elindult, hogy átvegye a parancsnokságot a konstantinápolyi helyőrség fölött, Vilmos arra biztatta: – Teremtsen nekem új, erős hadsereget, amely engedelmeskedik a parancsaimnak.

Liman törökországi megbízatása aggodalmakat keltett Szentpéterváron. A duma elnöke arra biztatta II. Miklóst, hogy egy bátor húzással tépje ki a törökök kezéből a Dardanellákat, mielőtt a németek kaparintanák meg: „A szoros a miénk kell hogy legyen. A háborút örömmel fogadják majd, és emelni fogja a kormány tekintélyét.” Egy 1913. decemberi orosz minisztertertanácsi ülésen feltették a kérdést a tengerészeti és a hadügyminiszternek, hogy fegyvernemeik mennyire állnak harcra készen, és a felelet így hangzott: „Oroszország tökéletesen felkészült egy Németországgal vívandó párharcra, nem beszélve Ausztriáról.” A rákövetkező februárban az orosz katonai hírszerzés átadott a kormánynak egy titkos német előterjesztést, amely megdöbbentette Szentpétervárt: a dokumentum egyértelművé tette a német igényt a Dardanellák ellenőrzésére és a szoros ágyúütegeinek parancsnoki posztjaira. Talán túlzásnak tűnhet az a felvetés, amellyel néhány történész előállt, hogy az oroszok 1914-ben háborút akartak kezdeni a feketetengeri átjáró megszerzésére – de szinte bizonyosan készek voltak fegyverrel megakadályozni a németeket abban, hogy ők tegyék rá a kezüket. Oroszország, német és osztrák ellenségeinek nagy riadalmára, az apokalipszis előtti utolsó években felvirágzott. 1917 után az ország új bolsevik urai mesét költöttek a cárizmus ipari kudarcáról. Valójában az orosz gazdaság a világgazdaság negyedik helyére lépett, és évi csaknem 10 százalékos ütemben növekedett. Az ország 1913-as nemzeti jövedelme majdnem akkora volt, mint Nagy-Britanniáé, 171 százaléka Franciaországénak, 83,5 százaléka Németországénak, jóllehet egy sokkal nagyobb népességben oszlott meg: a cár 200 millió ember fölött uralkodott a német császár 65 milliójához képest. Oroszország volt a legnagyobb mezőgazdasági termelő Európában; annyi gabonát termesztett, mint Nagy-Britannia, Franciaország és Németország együttvéve. Néhány jó aratás után az állami bevételek szárnyaltak. 1910-ben Oroszország európai felében a vasúthálózat sűrűsége Nagy-Britanniáénak vagy Németországénak mindössze egytizede volt, de azután francia kölcsönöknek köszönhetően gyors növekedésnek indult. Az orosz vas-, acél-, szén- és gyapottermelés

vetekedett Franciaországéval, de valamivel lemaradt Németországé és Nagy-Britanniáé mögött. Az oroszok többségének feltűnően jobban ment a sora, mint az előző évszázad végén: 1898 és 1913 között az egy főre eső jövedelem 56 százalékkal nőtt. Az iskolák elterjedésével az írástudók száma ugyanezen időszakban megkétszereződött, valahol a 40 százalék közelében állt, miközben a csecsemőhalandóság és a felnőtt halálozási arány meredeken visszaesett. Volt egy gyarapodó vállalkozói osztály, bár csekély hatást gyakorolt a még jellemzően földbirtokos arisztokrata kormányra. Az orosz nagyvilági élet megbabonázta a nyugat-európaiakat. A The Lady előkelő brit magazin II. Miklós birodalmáról romantikus, sőt elragadó képet festett: „Ez a roppant ország a nagyvárosaival és sivár sztyeppéivel, a gazdagság és a szegénység végleteivel megragadja a képzeletet. Nem kevés angol került már a bűvkörébe és választotta otthonául, s általában véve az oroszok szeretik és szívesen fogadják az angolságot. Tudnivaló, hogy a tehetősebb osztályok leányai gondos neveltetésben részesülnek. Szigorúan szem előtt tartják őket mind a gyermekszobában, mind az osztálytermekben, egyszerű, egészséges életet élnek, jól megtanulnak számos nyelvet, köztük az angolt és a franciát… azzal a végeredménnyel, hogy jól neveltek, érdekfeszítők, bájosak lesznek, és kellemes, nyugodt modort sajátítanak el.” Kétségtelenül igaz volt, hogy Európa más királyi és nemesi társaságai könnyűszerrel megtalálták a hangot az orosz hasonszőrűekkel, akik ugyanolyan otthonosan mozogtak Párizsban, Biarritzban és Londonban, mint Szentpéterváron. A cári rendszer és a mögötte álló, végletekig élvhajhász főnemesség azonban súlyos belpolitikai feszültségekkel nézett szembe. Bármekkora nehézségeik támadtak a Habsburgoknak nemzetiségeik kezelésében, az eltörpült a Romanovok gondjaihoz képest: az erőszakos oroszosításnak, különösen a nyelvhasználatot illetően, a finnek, a lengyelek és a balti államok, valamint a Kaukázus muszlim övezeteinek lakói hevesen ellenálltak. Ráadásul Oroszország az elégedetlen ipari munkásság mérhetetlen nyugtalanságával is szembesült. 1910-ben 222 munkabeszüntetés bénította meg az országot, a rendőrség valamennyit gazdasági tényezőkkel magyarázta politikaiak helyett.

1913-ra ez a szám 2404-re nőtt, ebből 1034-et bélyegeztek politikai sztrájknak; a rákövetkező évben a 3534-ből 2565-öt ítéltek annak. Nyikolaj Vrangel báró előrelátón jegyezte meg: „Nagy események küszöbén állunk, olyan eseményekén, amilyeneket a világ a barbár inváziók kora óta nem látott. A világ hamarosan hasznavehetetlennek találja életünk minden alkotóelemét. A barbárság korszaka veszi majd kezdetét, mely évtizedeken át fog tartani.” II. Miklós fogékony ember volt, józanabb, ha értelmesebb nem is, mint Vilmos császár. Miután tapasztalnia kellett, hogy az 1905-ös orosz–japán háború – amelyre Vilmos buzdította fel – forradalmat vált ki odahaza, megértette, hogy egy átfogó európai háború végzetes lenne a legtöbb, ha ugyan nem minden résztvevőre nézve. Naiv hitet táplált azonban a „koronás szakmai egylet” érdekközössége iránt, feltételezve, hogy ő és Vilmos személyesen jól megértik egymást, és egyformán elkötelezett békepártiak. Ám ezzel ellentétes befolyást gyakoroltak rá Oroszország friss megaláztatásai, amelyeket 1905ben a japán hadsereg mért rá, 1908-ban pedig az osztrák diplomácia, amikor a Habsburgok kurtán-furcsán annektálták BoszniaHercegovinát. Ez az utóbbi különösen fájt. 1914 januárjában a cár Théophile Delcassénak, a korábbi francia külügyminiszternek zordan kijelentette: – Nem hagyjuk, hogy a tyúkszemünkre lépjenek. A lelkiismeretes Miklós cár áttekintette az összes külügyi jelentést és táviratot; sok katonai hírszerzési anyag magán viseli személyes láttamozását. A képzelőereje azonban korlátozott volt: népétől szinte isteni elkülönültségben élt, különböző mértékben alkalmatlan miniszterek vették körül, eltökélten a diktatórikus uralom fenntartására. Meggyőződéses paternalistaként elhitette magával, hogy egyeduralma népszerű; ezt vidéki látogatásain alátámasztani látszott az éljenző parasztok látványa, akikkel komolyabban sosem elegyedett szóba. Azt hitte, a forradalmári, sőt a reformeri érzület is csak a zsidókra, a diákokra, a zsellérekre és egyes ipari munkásokra korlátozódik. Vilmos császár sosem merészkedett volna olyan messzire a népakarat lefitymálásában, mint Miklós cár: amikor a duma leszavazta négy csatahajó megfinanszírozását a balti flotta számára, ő csak megvonta a vállát, és parancsot adott, hogy akkor is

épüljenek meg. Még a 215 tagú, nemesek és földbirtokosok alkotta államtanács véleménye sem nyomott sokat a latban. Bár egyetlen európai kormányzat sem mutatott nagy összetartást 1914-ben, II. Miklós kabinetje különösen omlatag volt. Lord Lansdowne epés megjegyzést tett a cár gyenge jellemére: „Az egyetlen módja annak, hogy az ember elérjen valamit a cárnál: utolsónak kell távozni a szobájából.” Miklós legfontosabb politikai tanácsadója a külügyminiszter, Szergej Szazanov volt. Az ötvenhárom éves kisnemes keresztül-kasul beutazta Európát, szolgált Oroszország londoni követségén, ahol beteges gyanakvás szállta meg a brit szándékokat illetően. Immár négy éve vezette a Külügyminisztériumot. Intézménye – amelyet a föllelhetőségéről Kóristák Hídjának neveztek, ugyanúgy, ahogy francia megfelelőjét Quai ďOrsay-nak – alig volt beszélő viszonyban a Hadügyminisztériummal, illetve vezetőjével, Vlagyimir Szuhomlinovval; eközben az utóbbi szinte semmit nem tudott a nemzetközi helyzetről. Az orosz államférfiak megosztottak voltak a keleti–nyugati orientáció kérdésében. Sokan támogatták, hogy a figyelem fordítódjék ázsiai Oroszországra és ásványkincsei kiaknázására. A diplomata Rosen báró arról győzködte a cárt, hogy birodalmának semmi érdeke nem fűződik Európához, leszámítva az államhatárt, és Európa semmiképp sem ér meg egy háborút. Rosent azonban a többi cári tanácsadó gúnyosan „nem igazi oroszként” emlegette. Miután Miklós minden személyes tisztelete és rokonszenve kimerült Németország irányában, Ausztria–Magyarországnak már csak az ellenszenve jutott. Bár nem volt elkötelezett pánszlávista, mindenáron jogalapot akart teremteni az orosz befolyásra a Balkánon. Továbbra is éles viták tárgya, mennyire volt az effajta igény erkölcsileg vagy politikailag igazolható. Az orosz értelmiség természetesen utálta és megvetette a cári rendszert. Langlois százados, II. Miklós birodalmának francia ismerője 1913-ban azt írta, hogy „az orosz fiatalság, és ebben támogatják vagy akár bujtogatják a tanárai is, olyannyira antimilitarista, sőt antipartrióta érzelmeket tanúsít, hogy azt elképzelni is alig lehet”. Amikor a háború beköszöntött, a művelt osztály

cinizmusa mutatkozott meg abban, hogy számtalan fia kibújt a katonai szolgálat alól. Az orosz irodalom nem szült Kiplinget, hogy dicshimnuszokat zengjen a birodalomról. A nacionalista agresszivitással párosuló önbizalomhiány mindig is nagy ellentmondása volt az orosz jellemnek. Miklós gondolkodó alattvalói tisztában voltak országuk ismétlődő háborús kudarcaival – amelyeket hol a britekkel, hol a franciákkal, hol a törökökkel, hol a japánokkal szemben szenvedtek el. A vereség a japánokkal szemben azt jelentette, hogy az újkori történelemben először győzött le ázsiai nemzet európait, ami tovább súlyosbította a megaláztatást. 1876-ban a külügyminiszter, Gorcsakov herceg lehangoltan azt mondta egy kollégájának: – Mi egy nagy, erőtlen ország vagyunk. – 1909-ben Kirejev tábornok a naplójának elkeseregte: „másodrendű hatalom lettünk”; úgy látta, a birodalmi egység és az erkölcsi összetartás szétesőben van. Amikor Oroszország beletörődött BoszniaHercegovina osztrák annektálásába, kétségbeesetten így kiáltott: – Szégyen! Szégyen! Jobb lenne meghalni! Franciaország új viszonya Oroszországhoz 1894-ben kezdődött, amikor a két kormány katonai egyezményt írt alá abból a megfontolásból, hogy egyikük sem vállalkozhat egyedül ringbe szállni Németországgal, amely közös fenyegetést jelentett mindkettejükre, s hogy csak egy ilyen szövetség nyújthat biztonságot a német császár terjeszkedési törekvéseivel szemben. Ezt követően a franciák nagy kölcsönöket folyósítottak Szentpétervárnak, elsősorban stratégiai fontosságú vasútvonalak építésére. Franciaországot számos kulturális kötelék fűzte Oroszországhoz, amit Gyagilev Orosz Balettje, Párizs ékessége jelképezett. A kettős szövetség néven ismert szoros katonai viszony fokozatosan fejlődött: 1901-ben az oroszok megállapodtak a franciákkal, hogy bármilyen hadiállapot beállta esetén a hadseregük tizennyolc napon belül megtámadja Németországot. Franciaország készpénzzel támogatott egy nagyarányú fegyverkezési programot; az oroszok még arra is törekedtek, hogy első osztályú hadiflottát állítsanak ki 1930-ra. Békeidőben a cár hadserege volt Európában a legnagyobb – 1,42 millió fő, ami mozgósítással ötmillióra emelkedhetett. De tudnának-e harcolni? Ezt sok külföldi kétségbe vonta. Orosz hadgyakorlatok

megtekintése után a brit katonai attasé így írt: „Rengeteg hadi látványosságot láttunk, de nagyon keveset a modern háborúra való komoly felkészítésből.” A cári haderő szemléjére 1913 augusztusában meghívták a francia Joseph Joffre tábornokot, aki ugyanígy vélekedett. Úgy találta, hogy Miklós néhány tanácsadója, köztük a hadügyminiszter, nyíltan ellenzi a franciákkal kötött szövetséget. Az orosz hadsereget a gyenge tisztikar és a megrögzött pártoskodás terhe nyomta; egy történész szerint még magán viseli „az uralkodói testőrség egynémely jellemzőjét”. Szellemiségét sokkal inkább a brutális fegyelem, mintsem a hozzáértés és az elhivatottság határozta meg, mindazonáltal parancsnokainak meggyőződésük volt, hogy katonáik jobban fognak harcolni a szlávügyért, mint a japánok ellen 1904–05-ben. Az oroszok büszkék voltak arra a szerepre, amelyet a balkáni népek nagy részének török uralom alóli felszabadításában játszottak, és eltökélték magukat, hogy nem engednek osztrák vagy német hegemóniát a helyére telepedni. A félhivatalos szentpétervári közlöny, a Novoje Vremja 1908 júniusában arról cikkezett: lehetetlen „orosznak megmaradva” hagyni, hogy német kultúra uralkodjon el Dél- és Kelet-Európában. 1913-ban Barclay belgrádi brit követ azt írta, hogy „Szerbia valójában egy orosz tartomány”. Ez túlzás volt, mert a szerb vezetők igencsak önfejűek voltak, de Szentpétervár egyértelművé tette, hogy az ország a védelme alatt áll. A Szerbiának nyújtott orosz biztonsági garanciák ugyanolyan végzetesnek bizonyultak az európai békére nézve, mint a német támogatás Ausztria számára – azzal a fontos különbséggel, hogy az előbbi védelemre, az utóbbi támadásra szólt. Mégis az a legenyhébb jelző, hogy Oroszország meggondolatlan volt, amikor katonai támogatása fejében nem parancsolt álljt a szerb aknamunkának a Habsburg Birodalomban. A délszlávok négy különböző államban – a Habsburg Birodalomban, Szerbiában, Montenegróban és Bulgáriában – nyolc különböző kormányzati rendszer alatt éltek. Szenvedélyes nacionalizmusuk rettenetes véráldozatot követelt tőlük: a teljes népesség mintegy 16 százaléka, csaknem kétmillió ember, férfiak,

nők, gyerekek haltak erőszakos halált az 1918-as fegyverszünetet megelőző hatévi harcban. Szerbia 1912-ben és 1913-ban két balkáni háborút vívott azért, hogy területe és hatalma megnövelésére önálló részeket ragadjon ki az Oszmán Birodalomból. 1912-ben az orosz külügyminiszter kijelentette, hogy egy törökök fölött aratott szerb– bolgár győzelem a legrosszabb végkifejlete lenne az első balkáni háborúnak, mert arra ösztönözné a helyi államokat, hogy agresszív ösztöneiket a muszlimság helyett a germánságon éljék ki: „Ebben az esetben… felkészülhetünk egy nagy és döntő összeurópai háborúra.” A szerbek és a bolgárok valóban diadalmaskodtak, és a rákövetkező szerb–román győzelem a második balkáni háborúban – marakodás az első koncai fölött – csak rontott a dolgokon. Macedónia és Koszovó bekebelezésével Szerbia megkétszerezte a területét. A szerbek dagadoztak a büszkeségtől, a becsvágytól és az önhittségtől. Úgy tetszett, a háborúk jól fialnak nekik. A vélekedések szerint a belgrádi orosz követ, az elkötelezett pánszlávista Nyikolaj Hartwig 1914 júniusában aktívan munkálkodott egy Szerbia és Ausztria közötti fegyveres összecsapáson, de Szentpétervár szinte biztosan nem. A konstantinápolyi orosz követ arról panaszkodott, hogy Hartwig, az egykori hírlapíró „felelőtlen újságírói tevékenységet végez”. Szerbia fiatal ország volt, csak 1878ban szakadt ki az Oszmán Birodalomból, s most úgy tapadt a Habsburg Birodalom délkeleti határához, mint valami rosszindulatú daganat. A nyugati államférfiak idegenkedéssel és gyanakvással figyelték. Rámenős önteltsége, népszerű jelmondata – „Ahol egy szerb él, az már Szerbia” – ingataggá tette a Balkánt. Az európai kormányköröket bosszantotta tüntető „Kis-Szerbiázása”, önmutogató szenvedéskultúrája. A szerbek feltűnő, gyakran gyilkos brutalitással kezelték a náluk élő kisebbségeket, különösen a muszlimokat. A földrész minden hatalma tisztában volt azzal, hogy a szerbek csak Ferenc József birodalmának ledöntése árán válthatják valóra törekvéseiket, azazhogy saját államuk keblére öleljék a még Habsburg-uralom alatt álló kétmillió hittársukat. Mindössze négy és félmillió szerb lakott egy 87 300 négyzetkilométer területű, gazdag agrárvidéket és kopár hegyeket egyaránt felölelő országban, kisebben, mint Románia vagy

Görögország. Négyötödük földművelésből élt, és az ország számos izgalmas keleti vonást örökölt és őrzött a hosszú török uralom idejéből. Ami ipara volt, a mezőgazdaságra épült: malmok, fűrészüzemek, cukorgyárak, dohányfeldolgozók. „Alig kétnapi vonatútra [Londontól] – írta egy háború előtti lelkes brit utazó – terül el egy kiaknázatlan ország, fantasztikus termékenységgel és a gazdagság lehetőségeivel megáldva, melynek történelme csodálatosabb minden tündérmesénél, és van egy hősökből és hazafiakból álló nép, amely egy nap talán még a feje tetejére állítja Európát… Nem ismerek még egy olyan országot, amely széltébenhosszában ennyire a szépség benyomását kelti, ennyire határozottan a középkor leheletét árasztja. Egész atmoszféráját elbűvölő romantika hatja át. A beszélgetéseket hajmeresztő megmenekülések és lovagias tettek történetei fűszerezik… Minden idegent szívesen fogadnak, és egy angolt mindenki másnál inkább.” Mások jóval kevésbé látták rózsás színekben Szerbiát: az ország szemléltető példája volt a belpolitikai erőszak, a gyilkolásos rendszerváltás balkáni hagyományának. 1903. június 11-én egy csapat fiatal szerb tiszt rátámadt a zsarnok Sándor királyra és gyűlölt hitvesére, Draga királynéra palotájuk gyertyafényes lakosztályaiban: a holttesteket később a palotakertben találták meg szitává lőve és megcsonkítva. Az orgyilkosok közt ott volt Dragutin Dimitrijević, a majdani szarajevói összeesküvés Ápisza, aki megsebesült a palotaőrséggel vívott összecsapásban, és nemzeti hős lett belőle. Amikor Péter király hosszú svájci száműzetéséből hazatért, hogy elfoglalja az elvileg alkotmányos monarchia trónját, Szerbiában tovább fortyogott a viszálykodás. Péternek két fia volt: a nagyobbik, György Oroszországban tanult, és erőszakos aranyifjú hírében állt, akinek egy 1908-as botrányt követően, amikor is agyonrugdosta a komornyikját, le kellett mondania trónigényéről. Így lett a trón várományosa az öccse, Sándor, akiről gyanították, hogy megpróbálta megmérgezni a bátyját. A szerb királyi család nem mutatott példát a békés egymás mellett élésből, és a hadsereg pontosan olyan hatalmat gyakorolt, ahogy az manapság egy afrikai államocskában folyik.

Jóllehet Szerbia agrártársadalom volt, dinamikusan fejlődő gazdasággal és nyugati iskolázottságú értelmiséggel dicsekedhetett. Ez utóbbi ambiciózus kiművelt emberfői közül az egyik így ömlengett egy külföldi látogatónak: – Annyira imádom ezt az országot! Olyan bukolikusan idilli, nem gondolja? Engem mindig Beethoven Pastoral szimfóniájára emlékeztet. – Szórakozottan elfütyült pár taktust. – Nem, tévedtem. Ez a Harmadik, ugye? A sok évszázados oszmán uralom egzotikus keleti kulturális örökséget hagyott hátra. John Reed amerikai tudósító így írt: Mindenféle ember tolong a vasútállomásokon, férfiak turbánban, fezben és barna szőrkucsmában, férfiak török bugyogóban vagy hosszú ingben és krémszínű, háziszőttes lenvászon harisnyanadrágban, színes karikákkal és virágokkal gazdagon hímzett bőrmellényben, vagy fekete paszománnyal díszített vastag, barna gyapjúruhában, fényes vörös selyemövek tekerik körös-körül a derekukat, bőrsarujuk orra felcsavarodóra varrva, és térdig tekert bőrszalagok kötik a lábikrához; nők fátyolban és pamutbugyogóban, vagy élénk színekkel hímzett bőr- és gyapjúujjasban, ritka selyemből készült mellényben, melyet ők szőnek a faluban, hímzett lenvászon alsószoknyában, virágokkal kivarrt fekete kötényben, rikító színes csíkokból szőtt, hátul feltűzött vastag felsőszoknyában, és sárga vagy fehér selyemkendővel a fejükön. A kávézókban a férfiak török kávét ittak, és megsózott édes aludt tejszínt, kajmakot ettek. Vasárnaponként a falvak főterén a parasztok táncra gyűltek – más-más tánc járta a lakodalmakon, a keresztelőkön, sőt még az egyes pártoknak is választások idején. Énekeltek, nemegyszer politikai hangvételű dalokat: „Ha kifizeted az adómat, neked adom a voksomat!” Ez a nemzet állt egyrészt a súlyos osztrák aggodalmak és ellenszenv gyújtópontjában, másrészt az orosz oltalom alatt. Bármilyen nézetre jutunk is Szerbiának az 1914es válságban játszott szerepét illetően, nehéz bizonygatni, hogy népét ártatlan mártírok alkották.

Nyugat-Európában a balkáni erőszak annyira megszokott volt, hogy újabb megnyilatkozása csak unott megvetést keltett. Párizsban 1914 júniusában az általános európai helyzetet kevésbé gondolták veszélyesnek, mint 1905-ben és 1911-ben, amikor a két szövetségesi tömb közötti válságos politikai feszültséget diplomáciai úton hatástalanították. Raymond Poincaré, az ötvenhárom éves korábbi miniszterelnök, akit 1913-ban választottak meg köztársasági elnökké, először használta irodáját intézkedés céljaira, nem pedig ünnepélyes alkalmakra. Bár 1870 óta ő volt posztján az első, aki a párizsi német követségen ebédelt, gyűlölte Vilmos császár nemzetét, és tartott tőle, s gondja volt rá, hogy Oroszország a francia külpolitika központi pillére legyen. Kevés felelősségteljes történész állítja, hogy a franciák 1914-ben európai háborúra áhítoztak volna, ám Poincaré jelentős mértékben lemondott arról, hogy országa szabadon dönthessen, részt kíván-e venni egy ilyen eseményben. A németek a franciák ősellenségei voltak. A haditervükről tudták, hogy azonnali támadást ír elő Franciaország ellen, mielőtt Oroszországnak nekigyürkőznének. Poincaré úgy vélte, talán nem is tévesen, hogy az antanthatalmaknak együttesen kell fellépniük, különben Németország egyenként lépteti le őket a színről. Franciaország nagyszerűen kilábalt a poroszoktól elszenvedett 1870-es vereségből. Az továbbra is keserű szájízt hagyott, hogy Bismarck elcsatolta a kettős francia tartományt, Elzászt és Lotaringiát stratégiai pufferövezetnek a Rajnától nyugatra, de már nem számított vérző sebnek a nemzeti lelkiismereten. A francia birodalom virágzott, bármennyire elégedetlenkedtek is muszlim alattvalói, különösen Észak-Afrikában. A hadsereg tekintélyét ijesztően aláásta a katonatiszti brutalitás, sznobizmus, korlátoltság és antiszemitizmus egy évtizeden át tartó fitogtatása a Dreyfus-ügyben, de mostanra az egyik legfélelmetesebb haderőnek tekintették Európa-szerte, ha Vilmos birodalmában nem is. Franciaország gyarapodó gazdagságát és újítások iránti elkötelezettségét jelezték az első telefonfülkék, a vasút-villamosítás, a Michelin-térképek születése. A Lumière testvérek úttörő szerepet játszottak a mozifilm létrejöttében. A közlekedést motorizálták, Párizs a világon negyedikként föld alatti

vasutat kapott, mely hamarosan évi 400 millió utast szállított. Elismerten a világ kulturális fővárosává vált, és az avantgárdnak meg a földkerekség legremekebb festőinek adott otthont. A Harmadik Köztársaság közmondásosan république des paysans, a parasztok köztársasága volt; bár a társadalmi egyenlőtlenségek megmaradtak, nem akadt még egy ország egész Európában, ahol ilyen alacsony lett volna a földbirtokos osztály befolyása. A közjóiét emelkedőben volt az önkéntes nyugdíjpénztári rendszernek, a balesetbiztosítási törvénynek, a javuló közegészségügynek köszönhetően. A középosztály nagyobb politikai hatalmat birtokolt Franciaországban, mint bármely más európai államban: Poincaré közhivatalnok fia volt, ő maga pedig ügyvéd; a korábbi és jövőbeli miniszterelnök, Georges Clemenceau orvos fiaként maga is orvos. Ha az arisztokrácia szerepet játszott egy foglalkozási területen, a hadsereg volt az, bár megjegyzésre érdemes, hogy Franciaország legfőbb katonái 1914 és 1918 között – Joseph Joffre, Ferdinand Foch és Philippe Pétain egyaránt – alacsony körből származtak. Az egyházi befolyás rohamosan csökkent a parasztság és az ipari tömegek soraiban; maradék hatalma a főnemesség és a polgárság körében érvényesült. A nemzet felvilágosultabb lett társadalmilag: jóllehet a Code Napoléon 213-as cikkelye még mindig úgy rendelkezett, hogy a feleség törvényes engedelmességgel tartozik a férjének, a nők szerény, de egyre növekvő számban léptek jogi, orvosi vagy tudományos pályára, a legkiemelkedőbb közülük is a két Nobel-díjas Marie Curie volt. A falusi körülmények kezdetlegesek maradtak, a parasztok egy fedél alatt éltek az állataikkal. A külföldiek gúnyolódtak a francia tisztálkodási szokások alacsony szintjén: a legtöbben hetente csak egyszer fürödtek, és az alsóbb középosztálybeliek cserélhető papírgallérral és – kézelővel tartották fenn a látszatot. A franciák minden más európai nemzetnél elnézőbbek voltak a bordélyházakkal szemben, bár afölött folyik némi vita, hogy ez felvilágosultságot vagy romlottságot tükrözött-e. Az alkoholizmus súlyos gondot jelentett, amely a jólét emelkedésével csak fokozódott: az átlagfrancia évi 162 liter bort fogyasztott; sok bányász azzal enyhítette munkája kíméletlenségét, hogy akár napi hat litert is megivott. Az országban

félmillió kocsma működött – nyolcvankét emberenként egy. Ismeretesek olyan anyák, akik csecsemőjük cumisüvegébe bort töltöttek, amit az orvosok is gyakran javallottak betegségre, még gyerekek számára is. Az alkoholt és a férfiasságot elválaszthatatlannak tartották. Sört vagy vizet inni hazafiatlanságnak számított. A francia politikusok megszállottan igyekeztek leküzdeni a német demográfiai fölényt. 1890 és 1896 között, azokban az években, amikor az első világháború katonái közül sokan megszülettek, a császári birodalomban több mint kétszer annyi gyereknek adtak életet, mint a köztársaságban; az 1907-es népszámlálás Franciaország lakosságszámát mindössze 39 millióban állapította meg; ez azt jelentette, hogy minden két franciára három német jutott. A francia munkásnők fizetett szülési szabadságot kaptak, különpótlékkal arra az időre, amíg szoptattak. Az egészségügy színvonala látványosan emelkedett a 20. század eleje óta, amikor minden tizedik francia újonc testmagassága alatta maradt a 155 centinek, ráadásul sok polgári család úgy döntött, hogy a papjukkal dacolva csupán egy gyermeket vállal. Poincaré létfontosságú védelmi intézkedésként nyújtotta be 1913-ban a hároméves kötelező katonai szolgálatról szóló törvényt. Franciaország hősies erőfeszítéssel tornázta vissza magát nagyhatalmi státusába, ám szinte senki, még a francia nép sem tételezte fel, hogy katonai ereje önmagában felérne Németországéval – ezért törekedett szövetségre Oroszországgal. Az antant harmadik pillérét alkotó, utolsónak érkező britek a világ valaha látott legnagyobb birodalma fölött uralkodtak, és megmaradtak a legfőbb pénzügyi hatalomnak, de jó szemű kortársaik felismerték, hogy erejük fogyatkozóban van. Odahaza óriási vagyonok képződtek, de a társadalmi és politikai különbségek kiélezetté váltak. NagyBritannia 5 millió legtehetősebb polgára 830 millió font éves jövedelmen osztozott, miközben a többi 38 millió a fennmaradó 880 millión. George Dangerfield újságíró The Strange Death Of Liberal England (A liberális Anglia különös halála) című korszakalkotó művében 1935-ös szemszögből nézett vissza az edwardi és Edward utáni korra:

Az új pénzemberbe, az új plutokratába kevés szorult abból a felelősségtudatból, amely Anglia földbirtokos osztályának hatalmát egykor szentesítette. Ő tisztán nemzetekfeletti alak volt, vagy legalábbis annak látszott, és a pénz volt az anyanyelve… Honnan jött a pénz? Ez szemlátomást senkit sem érdekelt. A pénz arra szolgált, hogy költsék, s hogy a lehető leghivalkodóbb módon költsék, mert új birtokosai élen jártak a példával… A társadalom a háború előtti utolsó években esztelenül plutokratává vált; a középosztály egyre felfuvalkodottabb és függőbb lett; láthatólag csak a munkásoknak nem jutott ki a gazdagodásból… A középosztályok sötéten, rettegve és gyűlölködőn méricskélték Anglia termelőit. 1926-ban Charles Edward Montague nagyban hasonló képet festett az 1914 előtti időszakról Rough Justice (Nyers igazság) című önéletrajzi regényében: „Az angol világ, amelyet szeretett, s amelyben hitt, most romlani látszott, és elsőként legfelül a csúcson… A régi lovasok mintha megorroltak volna a lovaikra: mintha tartanának tőlük, nem mennek a közelükbe, hogy miben tudnának segíteni, nincs ínyükre a régi feladat, hogy megértsék vágyaikat, megismerjék lassú, szívélyes észjárásukat… Az egyetlen, ami a régi uralkodó osztályt mindig is feljogosította a parancsnoklásra, abban merült ki, hogy tagjai szerették és ismerték a bérlőket, napszámosokat, szolgákat, közkatonákat és matrózokat, élethossziglani bajtársaikat a paraszti gazdaságban, a szórakozásban, a gyermeknevelésben, a háború és kaland kihívásaiban.” Ez nem egyéb érzelgős badarságnál, de tükrözi azt a helyzetet, amelyben az arisztokrácia és a konzervatív párt foggalkörömmel harcolt a liberálisok alapvető szociális reformjainak bevezetése ellen 1909-ben. A kormány és hivatali gépezete alig gyakorolt hatást a legtöbb ember életére, akár jó, akár rossz irányban. Útlevél nélkül utazhattak külföldre és szabadon átválthattak korlátlan pénzösszegeket. Egy idegen letelepedhetett Nagy-Britanniában mindenféle hivatalos engedélyezési procedúra nélkül. Bár a liberálisok az 1905-ös kormányra kerülésük óta megkétszerezték a szociális kiadásokat, az

1913–14-ben valamennyi adófajtából ide befolyt 200 millió font a nemzeti jövedelemnek kevesebb mint 8 százalékát tette ki. Tizenhárom éves korban befejeződött a közoktatás; hetven felett a brit állampolgár szűkös nyugdíjra lett jogosult, és 1911-ben Lloyd George kezdetleges társadalombiztosítási rendszert hozott létre a betegek és munkanélküliek védelmére. A brit munkás az új évszázad első évtizede után reálértelemben mégis szegényebb lett, mint 1900-ban, és ennek megfelelően elégedetlenebb. Folyamatosak voltak a bérviták és a munkabeszüntetések, különösen a széniparban. 1910-ben a hajósok és a dokkmunkások léptek sztrájkba bérminimumot és jobb munkakörülményeket követelve; sztrájkoltak a közlekedési dolgozók is. Egy bermondsey-i ruhagyár heti 7–9 shillinget kereső munkásnői – a fiatal leányok 3 shillinget kaptak – 1-től 4 shillingig terjedő béremelést csikartak ki, miután letették a szerszámokat. 1911-ben több mint 10 millió munkanap veszett el sztrájkok következtében – összehasonlításul 2011-ben ez a szám 1,4 millió volt. A harciasság nem a szakszervezeti vezetőktől indult (ők ugyanúgy berezeltek, mint a munkáltatók), hanem a munkapadok mellől. Egy kétségbeesett szakszervezeti titkár azt mondta egy ipartestületi döntőbírónak, nem tudja, mi lelte az országot: – Mintha mindenki elveszítette volna a fejét. Az állam keze leginkább akkor volt érezhető, amikor katonai erőhöz folyamodott a munkásosztály forrongásainak elfojtására. 1910-ben a katonaságot vetették be a Rhondda-völgyi szénbányák zendülői ellen: huszárokat és a lancashire-i puskásregimentet küldték Tonypandyba. Winston Churchill belügyminiszteri minőségében egy lovas menetoszlopot rendelt ki a londoni East Endre, hogy csapjon szét a sztrájkoló dokkmunkások lakónegyedében. Egy vasutassztrájk során a chesterfieldi polgármester azt követelte a katonáktól, lőjenek a város vasútállomását feldúló csőcselék közé; a vezénylő tiszt okosan nem adott ki tűzparancsot. A korabeli kapitalizmus legkevésbé együttérző képviselői a bányatulajdonosok voltak: 1912-ben sommásan elutasították a szakszervezetek követelését, hogy a férfiak öt shillinget kapjanak műszakonként, a fiúk pedig kettőt. Ez történt ugyanabban az időben,

amikor a londoni Berry testvérek borkereskedése 96 shillinget számlázott egy tucat Veuve Clicquot pezsgőért, és 60 shillinget egy tucat 1898-as Nuits Saint-Georges-ért. Abban az évben több mint 38 millió munkanap veszett el sztrájkok következtében. A dolgozók keserűségét sem nehéz megérteni: 1913-ban a senghenyddi kőszénbányában egy robbanás 439 ember életét követelte, mert az igazgatóság bűnös módon elhanyagolta a biztonságot. Az alsóházban a miniszterelnök, Herbert Asquith az arcán könnyekkel szólította fel a sztrájkolókat, hogy térjenek vissza a tárnákba. Asquith felesége, Margot, egy érzéketlen, léha, de erős egyéniségű nőszemély magántárgyalást kezdeményezett a bányászok vezetőjével a vita rendezésére. Amikor az illető nem állt kötélnek, Asquithné morcosan ezt írta: „Nem értem, miért kellene bárkinek tudnia arról, hogy mi találkoztunk.” 1910 és 1914 között a szakszervezeti tagok száma 2,37 millióról csaknem 4 millióra nőtt. A háború kitörését megelőző hét hónapban 937 sztrájk bénította meg az angol ipart. Még az ipari belharcoknál is súlyosabb volt azonban az ulsteri válság, amely 1912 és 1914 között igazi polgárháborúval fenyegetett Nagy-Britanniában. A súlyosan megosztó 1909-es költségvetési törvény, a jóléti állam csírájának támogatásáért az ír képviselők Írország autonómiáját kérték cserébe, és Asquith hajlandó volt ezt az árat megadni. A felgerjedt ulsteri protestánsok ellenben nem kívántak egy katolikus társadalom kisebbsége lenni, és fegyverkezésbe kezdtek. Az autonómiatervezettel szemben emelt vétójuk mellé a parlamentben felzárkóztak a konzervatívok és vezetőik, akik még arra is készen álltak, hogy erőszakkal akadályozzák meg a törvény életbe léptetését. Az arisztokrácia nagy része rendelkezett írországi ingatlanvagyonnal, ami sajátos haragot gerjesztett Asquith ellen. 1914 márciusában egyes katonatisztek kijelentették, hogy nem hajlandók részt venni az ulsteri zendülők lefegyverzésében; ez volt az úgynevezett „lapálytábori lázadás”, amely a birodalmi vezérkari főnök, Sir John French tábornagy és a hadügyminiszter, Jack Seely ezredes lemondásához vezetett. Az utóbbi egy zavarodott pillanatában azt találta mondani a főparancsnoknak, hogy azok a tisztek, akik nem kívánnak Ulsterben szolgálni, „eltakarodhatnak”. Sir

Henry Wilson vezérőrnagy, a Hadügyminisztérium műveleti igazgatója diadalittasan jegyezte fel naplójába: „Mi, katonák tanítottuk móresre Asquithot a piszkos trükkjeivel.” Ideiglenesen a miniszterelnök vette át a hadügyi tárcát. A brit történelem egyik legtehetségesebb kormányát az Asquith vezette liberálisok alkották; 1914-ben olyan nevek fémjelezték, mint Lloyd George pénzügyminiszter, Winston Churchill tengerészeti miniszter, Richard Haldane korábbi reformer hadügyminiszter, ekkor igazságügyi miniszter és a felsőház elnöke. Maga a miniszterelnök egy korábbi korszak túlélője volt, elég öreg ahhoz, hogy 1864-ben, tizenkét éves fiúként lássa öt gyilkos holttestét lógni a newgate-i akasztófákon, a fejüket fehér kámzsa takarta. Mint egyszerű, középosztályból származó ügyvédnek „a római mértékletesség mindig alaptulajdonsága volt – fogalmaz életrajzírója. – Küzdött a mélyebb érzelmek minden kimutatása ellen.” George Dangerfield messzebbre ment: azt állította, hogy Asquithből hiányzott a képzelőerő és a szenvedély, s hogy bármilyen intelligens volt is, egyik nagy válságot sem tudta magabiztosan kezelni, amely hivatali évei alatt Angliát érte: „Eszes volt, de nem körmönfont, egészen zseniálisan tudott rögtönözni valaki más témájában. Mérsékelten volt imperialista, mérsékelten haladó, mérsékelten humoros, s minthogy a liberális politikusok közül ő volt a legfinnyásabb, csak mérsékelten semmitmondó.” Ez a megítélés talán cinikus, de az nyilvánvaló, hogy Asquith 1914 augusztusában már fáradt öregember volt. A brit politika légköre eldurvult, és gyakran csapott át felelőtlen viselkedésbe. A veterán konzervatív ügyvéd, Lord Halsbury pocskondiázta a „büdös szocialisták ellenőrizte kabinet kormányzását”. Egy konzervatív képviselő az alsóház könyvtárában törvénykönyvet vágott Winston Churchill arcába. A nagy ulsteri huzavona előtt a rivális pártvezetőket gyakran lehetett egyazon társalgóban látni, ekkorra azonban a viszony teljesen elhidegült. Amikor Margot Asquith levélben tiltakozott, amiért nem hívták meg Lord Curzon májusi estélyére, ahová a király és a királynő is hivatalos volt, Curzon dölyfösen azt válaszolta: „Oktalanság lenne meghívni akár egy társadalmi összejövetelre is egy olyan kormány fejének a

nejét és lányát, amellyel a barátaim többsége hajthatatlanul szemben áll.” 1911 novemberében, a konzervatívok zászlóvivője szerepében Arthur Balfourt a skót-kanadai Bonar Law követte, aki kijátszotta az ulsteri „protestánskártyát”, cinikus húzásként a liberálisok ellen. 1913. november 28-án „őfelsége lojális ellenzékének” vezetője nyíltan felszólította a brit hadsereget, hogy ne szerezzen érvényt az autonómiatörvénynek Észak-Írországban. Az alkotmánysértés elképesztő esete volt ez, mindazonáltal élvezte pártja és az arisztokraták többségének támogatását, miközben nem váltotta ki a király tiltakozását. Az unionisták közül kimagaslott Sir Edward Carson ügyvéd, Oscar Wilde törvényszéki nemezise, akit méltán jellemeztek „intelligens fanatikusnak”. James Craig kapitány, az ulsteri lázadók vezetője ezt írta: „Külföldön az az élc járja, amit személyes értesülésből magam is tanúsíthatok, hogy Németország és a német császár uralma kívánatosabb lenne John Redmondé [és az ír autonómiáé] helyett.” Lord Roberts tábornagy, Nagy-Britannia leghíresebb öreg katonája nagy nyilvánosság előtt lelkendezett a protestáns lázadókhoz 1914 áprilisában eljuttatott fegyverszállítmány ügyében, és kijelentette, hogy bármilyen erőszakgyakorlási kísérlet Ulsterban „romba döntené a hadsereget”. Fegyvereiket nyíltan mutogatva ezrek vonultak fel Belfastban, és szónoklatokat tartott Carson, Craig és a leggyújtóhangúbb konzervatív, F. E. Smith. És mit tett mindeközben a kormány? A kisujját sem mozdította. Dél-írországban a militáns nacionalisták felbuzdulva azon, hogy Carson sikerrel dacolt a parlamenttel, nekiláttak fegyvert szerezni saját szakállukra. A brit hadsereg a militáns nacionalistákkal kevésbé bizonyult elnézőnek, mint az ulsteri kilengőkkel. 1914. július 26-án a dublini Bachelor sétányon a katonák fegyvertelen – kétségkívül fegyvercsempészetben sántikáló – civilekre lőttek, és hármat megöltek, harmincnyolcat megsebesítettek. Ahogy a Brit Birodalomról mindenütt a világon az a kép alakult ki, hogy gazdag és hatalmas, az Asquith-kormányról az, hogy idülten erőtlen. Feltűnően képtelen volt elfojtani az erőszakos ipari megmozdulásokat vagy az ulsteri zavargásokat. Láthatóan még a

szüfrazsettmozgalommal sem igen tudott mit kezdeni, amelynek a női szavazati jogért folytatott kampánya kezdett fülsiketítő méreteket ölteni. Harcos aktivistáik kirakatokat törtek be London-szerte; jelszavakat savaztak a golfklubok gyepébe; éhségsztrájkoltak a börtönben. 1913 júniusában Emily Davisont a király lova gázolta halálra az epsomi derbin. 1914 első hét hónapjában 107 épületet gyújtottak fel a szüfrazsettek. Asquith kritikusai átsiklanak egy lényeges szempont fölött: senki sem tudta volna megfékezni vagy elnyomni a Nagy-Britanniát megrázó hatalmas társadalmi és politikai erőket. „A történelemben – írta George Dangerfield – nagyon kevés miniszterelnököt sújtott ilyen sok csapás ilyen rövid időn belül.” „Forradalom fenyegeti az országot”, mondta a neves ír autonómiapárti John Dillon Wilfrid Scawen Bluntnak. A belpolitikai viszály külföldön azt a határozott benyomást keltette, hogy egy nagy demokrácia süllyed hanyatlásba és romlásba a szemük láttára. Nagy-Britannia szövetségesei, Franciaország és Oroszország döbbenten álltak az események előtt. Leendő ellenségei, különösen Németország, nehezen tudták elképzelni, hogy egy ily módon megrendített ország – amelynek még a kis hadseregét is pártoskodás szabdalja – fenyegetést jelenthetne a hatalmukra és ambícióikra az európai térségben.

2. CSATATERVEK Sok európai különböző fokú lelkesedéssel előre látta, hogy a két rivális szövetséges tömb előbb-utóbb ölre megy. Az egész Európára kiterjedő háborút nem tartották elképzelhetetlennek, sőt éppenséggel nagyon is tetszetős, semmiképp sem tűrhetetlen megoldásnak vélték a nemzetközi feszültségek levezetésére. Európának húszmillió tényleges katonája és tartalékosa volt, és minden ország terveket készített minden eshetőségre, amelyben bevethetők. Az összes leendő hadviselő támadásban gondolkozott. A brit hadsereg 1909-es Harctéri szolgálati szabályzata, amelyet nagyrészt Sir Douglas Haig fogalmazott meg, leszögezte: „Csatában döntő siker csakis erélyes támadással érhető el.” 1914 februárjában az orosz katonai hírszerzés két német előterjesztést adott át kormányának, amelyek azt taglalták, hogy a közvéleményt kétfrontos háborúra kell felkészíteni. A hármas szövetség harmadik tagja, Olaszország elméletileg elszánta magát a

harcra Németország és Ausztria mellett, ami azt jelentette, hogy a franciáknak nemcsak a németek fogadására kellett csapatokat biztosítaniuk, hanem a délkeleti határ védelmére is. Az összes európai hatalom mindazonáltal elképzelni sem tudta, mit tenne Olaszország háború esetén, ahogy maguk az olaszok sem. Kézenfekvőnek annyi látszott, hogy a római kormány végül bármelyik hatalmat kész támogatni, amelyik megígéri, hogy kielégíti területgyarapító törekvéseit. Németországban a vezérkar főnöke, Helmuth Moltke 1906-ban megörökölte elődje, gróf Alfred von Schlieffen tervét egy hatalmas, ívelt előrenyomulásról át Észak-Franciaországon Párizs körülzárására, szétzúzva a francia hadsereget, mielőtt Oroszország ellen fordulnának. Az elmúlt száz évben a schlieffeni ábránd lüktetett minden arról zajló vita fókuszában, hogy Németország megnyerhette volna-e a háborút 1914-ben. Az országvezetés magabiztossága, hogy sikerrel indíthat egy összeurópai háborút, teljes egészében a Schlieffen-terven alapult, pontosabban annak moltkei módosított változatán. A császár szeretett úgy tenni, mintha ő irányítaná Németországot, és időnként ő is irányította; az általa kinevezett kancellár, a liberáliskonzervatív Bethmann Hollweg váltakozó befolyást gyakorolt, miközben igyekezett kézben tartani az egyre ellenségesebb birodalmi gyűlést. A legmeghatározóbb alak azonban a vilmosi birodalomban Moltke volt, Európa legfélelmetesebb katonai gépezetének irányítója. Moltke egészen meglepő ember volt, szcientista, aki csellózott, és hajlamos volt a mély depresszióra – der trauriger Julius, a szomorú Julius. Életét két nyilvánvaló dolog vezérelte: a felesége iránti odaadása és a túlvilágba, a spiritizmusba és az okkultba vetett rajongása, amelyre az asszony bátorította. Moltke hitt benne, hogy az övé a legbecsesebb állás a Földön. Ő és a hadsereg politikusnak nem, csakis a császárnak tartozott felelősséggel. Az ő irányítása alatt működő nagyvezérkar volt Németország legrespektáltabb intézménye. 625 tisztből állt, akik Berlinben a Königsplatzon dolgoztak; ugyanabban az épületben lakott Moltke is a családjával. Szigorúan ügyeltek a biztonságra: nem dolgoztak a kezük alá sem titkárnők, sem írnokok; vezérkari tisztek tisztázták le

az összes iratot. Amint a takarítók reggelente elhagyták az épületet, Eliza Moltkén és a szobalányán kívül nő nem tette be oda a lábát. Minden évben, amikor új mozgósítási terv készült, a feleslegessé vált példányt gondosan megsemmisítették. A vezérkar tevékenysége nem sokban támaszkodott a modern technikára: gépkocsit nem tartottak; még a befolyásos vasúti osztály is csak egy írógéppel rendelkezett; a sürgős telefonhívásokat egyetlen folyosói fülkéből bonyolították le. Hivatali étkezde híján a legtöbb tiszt az íróasztalánál ette meg az ebédre csomagolt elemózsiáját a tizenkét-tizennégy órás munkanapok közben. A nagyvezérkar minden tagjába beleoltották, hogy egy megszentelt elit tagjai, akikre szigorú társadalmi szabályok érvényesek: például nem léphetnek be a szocialisták által sűrűn látogatott egyetlen italmérésbe sem. Moltke maga a személyes erő benyomását igyekezett sugározni, ami hamarosan csalókának bizonyult, viszont döntő befolyást gyakorolt a háborúhoz vezető úton. A rendkívül értelmes, kulturált tábornok a császárral fennálló közvetlen kapcsolata révén emelkedett fel, amely akkor kezdődött, amikor segédtisztként szolgált nagybátyja, „a nagy Moltke”, Franciaország 1870–71-es legyőzője mellett. Vilmos a hős unokaöccsét rokon léleknek találta, és belekapaszkodott a gondolatba, hogy az öregember lángelméje bizonyára átöröklődött a következő nemzedékre. Helmuth vezérkari főnöki kinevezése azonban vitákra, sőt némi megdöbbenésre adott okot. „Ez az ember végzetes lehet”, írta egyik hajdani katonai oktatója. Vilmos választása nyilvánvalóan személyes kapcsolatukból fakadt: a császár kellemes társnak találta a tábornokot, aki jól kezeli a rigolyákat – ez minden korban alapkövetelménye volt az udvaroncságnak. Moltke elhivatott tisztnek mutatkozott anélkül, hogy bizonyítékát adta volna – nem mintha esélye lett volna rá – katonai zsenijének. 1890 után az idősebbik Moltke ironikus módon amellett érvelt, hogy Európa sorsának ezentúl a diplomácia asztalánál kell eldőlnie, nem a csatatéren: úgy vélte, Németország háborús haszonszerzési lehetőségei kimerültek. Sokkal kevésbé tehetséges unokaöccse viszont 1906-tól meggyőződéssel hitte: a nagy átkarolás Schlieffenterve lehetőséget kínál arra, hogy Németország bebiztosítsa uralmát

Európa fölött. Moltke 1913 februárjában azt mondta Conrad von Hötzendorfnak, az osztrák vezérkari főnöknek: – Ausztria sorsa semmiképp sem a Bug, hanem a Szajna mellett fog eldőlni. – Fejébe vette, hogy az új találmányok – léggömbök és gépjárművek – önmagukban koncentrált fölényt jelentenek majd a német csapatok számára a harcmezőn. Több más magas rangú tiszt kétkedőbb hangot ütött meg. Különösen Karl von Einem figyelmeztetett a csaknem hárommillió katona mozgatásából fakadó nehézségekre és az alkalmatlan, gyengén kiképzett tartalékosok várható hadműveleti korlátaira; előrelátó módon fokozatos lendületvesztést jósolt a tervbe vett hősies franciaországi keresztülszáguldás során. Moltke azonban továbbra is hitt – bár nem lelkesen, de legalább következetes fatalizmussal – az Oroszországgal és Franciaországgal vívandó háború elkerülhetetlenségében. 1912 októberében, hatvannégy évesen ezt mondta: – Ha háború lesz, remélem, gyorsan eljön, mielőtt túl öreg leszek, hogy kielégítően megbirkózzam a dolgokkal. – Biztos benne, mondta a császárnak, hogy a döntő hadjáratot gyorsan megnyerik, s ezt a kijelentését az 1914. júliusi válság elején is megismételte. Hatalmas rejtély a vezérkari főnök körül, hogy mindvégig magánkételyeket és félelmeket dédelgetett, amelyek a lehető legdrámaibb módon törtek felszínre, amikor a háború kitört. Természetének józanabbik fele azt sugallta, hogy a nagyhatalmak nagy összecsapása elhúzódó lesz és súlyos, nem pedig gyors és könnyű. Egyszer azt mondta a császárnak: – Az elkövetkező háború nemzeti háború lesz. Nem egyetlen sorsdöntő csata fogja eldönteni, hanem hosszadalmas, fárasztó küzdelem egy olyan ellenséggel, amely nem győzhető le mindaddig, amíg egész nemzeti ereje meg nem törik… egy háború, amelyben a népünk teljesen kimerül, még ha győzedelmeskedünk is. Az 1914 előtti években tanúsított viselkedése rácáfolt erre a bölcs óvatosságra. Állhatatossága, amellyel a nagy európai összecsapás kilátásainak elébe ment, még akkor is kitartott, amikor a többiek – Bethmann és a császár – olykor-olykor meginogtak. Németország legfőbb hadvezére egy sok nemzet és kor vezető katonáinál gyakran előforduló betegségnek esett áldozatul: bizonyítani akarta kormányának és népének, hogy a roppant pénzeket felemésztő

fegyveres erők képesek valóra váltani ábrándjaikat. Moltke híresen vagy inkább hírhedten így jellemezte magát Von Bülov hercegnek: – Nem hiányzik belőlem a személyes bátorság, de hiányzik a gyors döntés ereje; túlságosan körültekintő, túlságosan aggályos, vagy ha úgy tetszik, lelkiismeretes vagyok az efféle posztra. Nincs meg bennem az a képesség, hogy mindent egy lapra tegyek fel. – Mégis, az ilyen önismereti vallomásnak ellentmondva vágyott rá, hogy az országáért aratott győzelemmel érdemesnek mutatkozzék olyan felelősségre, amelyre a legtöbb vele egyenrangú alkalmatlannak tartotta. Ehhez a haderők félelmetesen gyors mozgósítására és összevonására volt szükség, valamint egy kis kitartó haderőre, mely útját állja az oroszoknak, amíg a nemzet túlnyomó ereje negyvennapos hadjáratban legyőzi Franciaországot, majd keletnek fordul. Ausztria–Magyarország tervei rugalmasabbak és voltaképpen zavarosabbak voltak, mert a Monarchia nem lehetett biztos benne, hogy egyedül Szerbiával kell-e majd harcba szállnia – mint remélte –, vagy egy második fronton, a galíciai határszakaszon az orosz Lengyelországgal is. Sok bizarr alak tülekedett a rivaldafényért az európai küzdőtéren 1914-ben, de Conrad Hötzendorf hírhedt volt közöttük. „Sötét, kicsi, törékeny, vékony tiszt – írta le Churchill –, aszkéta arcában átható, kifejező tekintettel.” Nehéz elképzelni posztjára nálánál alkalmatlanabb embert: amellett, hogy legendásan hiányzott belőle minden rátermettség, még szélsőséges birodalmi álmokat is szövögetett, azt akarta, hogy a Habsburgok uralkodjanak az Adria, a Földközi-tenger keleti medencéje, a Balkán és ÉszakAfrika fölött. Teljességgel illett rá az idősebb Moltke mondása a legveszélyesebb fajta tisztről, aki egyszerre buta és a végtelenségig erélyes. A felesége egy évtizede halt meg, és Hötzendorf az anyjával élt egy fedél alatt. Utóbb megszállottan beleszeretett Virginie von Reininghausba, egy sörgyáros iparbáró feleségébe. A fejébe vette, hogy ha nagy katonai diadalra vezetheti Ausztriát, a személyes dicsőség hullámát meglovagolva meggyőzheti Gináját, hogy váljon el a férjétől, és menjen hozzá feleségül. Meg is írta neki, hogy nagy reményeket fűz „a háborúhoz, ahonnan a siker babérjaival a homlokomon térhetek haza, ami feljogosít arra, hogy áttörjek minden

közöttünk emelkedő gáton…, és szabadon nevezhessem önt az én legdrágább feleségemnek”. Conrad 1906 óta sürgette a katonai fellépést Szerbia ellen. Az 1913. január 1-je és 1914. június 1-je között eltelt tizenhét hónapban huszonhatszor követelte a kormánytól, hogy indítson háborút. 1914 Bálint-napján Moltkénak írt levelében leszögezte: Ausztriának sürgető szüksége van arra, hogy „megtörje a gyűrűt, amely újra körülzárással fenyeget bennünket”. Conradnak, sőt még Berchtoldnak is, a trónörökös halála sokkal inkább kínált égből pottyant ürügyet, semmint felhatalmazást a háborúra. Miután tanúja volt az Oszmán Birodalom összezsugorodásának és a fiatal, rámenős balkáni nemzetektől az előző három év helyi háborúiban elszenvedett megaláztatásának, Conrad úgy vélte, Szarajevó az utolsó lehetőség Ausztria számára, hogy elkerülje ugyanezt a sorsot: fel kell számolni a tolakodó szlávság Szerbiában megtestesülő fenyegetését. „Egy ilyen nagy múltú monarchia és egy ilyen nagy múltú hadsereg [mint a Habsburgoké] nem enyészhet el dicstelenül”, jelentette ki. Berchtold, Ausztria külügyminisztere 1914 júliusában így jellemezte Conrad álláspontját: „Háború, háború, háború.” A Poroszország 1866-os győzelmének szégyenfoltját letörölni vágyó tábornok nem győzött siránkozni „ezen a mocskos békén, amelynek nem akar vége szakadni”. Olyan mérhetetlenül áhítozott a katonai összecsapásra, hogy alig gondolt a harc gyakorlati vonatkozásaira. Az osztrák hadsereg évekre lemaradva kullogott a szomszédjai mögött, belepte a penész. A parlament ellenállt a magasabb adókkal járó nagyobb katonai kiadásoknak, és a hadiflotta fölemésztette a rendelkezésre álló pénz legjavát. Bár az osztrák ipar kitűnő fegyvereket – különösen nehézlövegeket és M95 ismétlőkarabélyokat – gyártott, a hadsereg túl szegény volt, semhogy kellő számban megvásárolhatta volna őket. Sok ellenséges érzületű ember is meghúzódott a birodalom nemzeti kisebbségeinek egyvelegében. Az 1911-es adatok szerint minden ezer osztrák–magyar katonából átlag 267 volt német, 233 magyar, 135 cseh, 85 lengyel, 81 ukrán, 67 horvát és szerb, 64 román, 38 szlovák, 26 szlovén és 14 olasz. A tisztikart viszont 76,1 százalékban németek alkották, 10,7 százalékban magyarok és 5,2

százalékban csehek. A német tisztek száma népességarányuk háromszorosát tette ki, a magyaroké a felét, a szlávoké körülbelül a tizedét. Ilyesformán az osztrák hadsereget gyarmati jelleggel vezényelték, némiképp úgy, mint a brit tisztek az indiai hadsereget. Az összes európai hatalom közül Ausztria volt legkevésbé alkalmas arra, hogy törekvéseit a csatatéren igazolja. Conrad egyszerűen feltételezte, hogy ha Oroszország beavatkozik Szerbia oldalán, a németek a többletterhet majd magukra vállalják. Berlin arra biztatta Bécset, bánjon kemény kézzel a szerbekkel. Vilmos és Moltke már 1912 elején biztosította Ferenc Ferdinándot és Conradot, hogy „teljes mértékben számíthatnak Németország támogatására minden körülmények között” – amit egyes történészek „első biankó csekknek” neveztek. Berlin egyáltalán nem rejtette véka alá elkötelezettségét: november 28-án a belügyminiszter, Alfred von Kiderlen-Waechter kijelentette a Reichstagban: – Ha Ausztria bármilyen ok miatt harcra kényszerül nagyhatalmi helyzete biztosítására, nekünk mellé kell állnunk. – Bethmann Hollweg ugyanezt az üzenetet visszhangozta december 2-án, mondván ha Oroszország megtámadná az osztrákokat, magának követelve Ausztria–Magyarország törvényes balkáni érdekeltségeit, „harcolni fogunk európai pozíciónk fenntartásáért, jövőnk és biztonságunk védelmében”. A német császár és hadurainak – Bethmann és Gottlieb von Jagow külügyminiszter nem volt jelen – 1912. december 8-án a királyi palotában tartott tanácskozása, amióta napvilágra került, őrzi helyét három nemzedék beható érdeklődésének homlokterében. Vilmos és Németország vezető tábornokai, tengernagyjai Haldane kijelentését vitatták meg, miszerint Nagy-Britannia eltökélt a földrész erőegyensúlyának fenntartásában. Bár jegyzőkönyv nem készült, nyomban a tanácskozás után Georg Müller, Vilmos tengerészeti kabinetfőnöke feljegyezte a naplójába Moltke szavait: „Minél előbb itt a háború, annál jobb.” A tengernagy a maga részéről hozzátette: „Nem vonja le a logikus következtetést, hogy ez felkérés táncra Oroszországnak vagy Franciaországnak, vagy mindkettőnek, és rögtön az oldalunkba kapjuk a háborút.”

Három más forrás is alátámasztja Müller állítását, köztük Szászország teljhatalmú katonai megbízottja, aki 11-én azt írta hadügyminiszterének: „Von Moltke őexcellenciája háborút akar… Von Tirpitz őexcellenciája másfelől jobban szeretné, ha az egy év múlva következnék be, amikorra a [kieli] csatorna és a helgolandi tengeralattjáró-támaszpont elkészül.” A december 8-i tanácskozást követően Németország vezetői megállapodtak abban, hogy sajtókampánnyal készítik fel a nemzetet az Oroszország elleni harcra, de ez nem történt meg. Müller levélben tájékoztatta Bethmannt a tanácskozás fejleményeiről. Még ha óvatosan kezeljük is az 1912-es haditanács jelentőségét, elutasítva a legsötétebb fischeri tételt, miszerint Németország ettől kezdve úgy alakította politikáját, hogy összeurópai konfliktust robbantson ki, a későbbi német magatartás dokumentumai azt mutatják, hogy Berlint feltűnően hidegen hagyta az efféle végkifejlet lehetősége. A nemzet vezetői magabiztosan hitték, hogy ők kerekednek felül, már amennyiben az összecsapás az előtt következne be, hogy az orosz hadsereg modernizációja 1916-ban befejeződik. Müller kötelességének érezte, hogy tájékoztassa a császárt, egyes magas rangú tisztek olyannyira hisznek a hamarost kitörő háborúban, hogy személyes készpénz- és részvényvagyonukat aranyra váltották. Úgy látszott azonban, Bethmann időnként megingott. 1913 júniusában például azt mondta: – Elegem van a háborúból, a harcias beszédből meg az örökös kardcsörtetésből. Itt az ideje, hogy a nagy nemzetek lehiggadjanak, és békés alkotómunkát végezzenek. Máskülönben biztosan robbanás lesz a vége, amit senki sem akar, és amelynek mindenki megissza a levét. – A kancellár ennek ellenére vezető szerepet játszott a német háborús gépezet megerősítésében. Egy Wilhelm von der Goltz tábornaggyal folytatott beszélgetésében az mondta az öreg hadastyánnak és katonatudósnak, hogy nincs az a nagy összegű katonai beruházás, amit el ne tudna fogadtatni a birodalmi gyűléssel. Ez esetben a hadsereg jól teszi, válaszolta Goltz, ha rohanvást benyújtja a bevásárlólistáját. Igen, mondta a kancellár, de ha az ember sok pénzt kér, gondoskodnia kell arról, hogy hamar hasznosuljon – katonai csapással. Goltz lelkesen helyeselt. Aztán – egy jellegzetes habozó pillanatában – Bethmann hozzátette: – De

még Bismarck is elkerült egy megelőző háborút 1875-ben. – Nagyon is jól tudta, hogy a Vaskancellár az élete vége felé azt szorgalmazta, Németország hagyjon fel a háborúzással. Könnyű volt Bismarcknak erre az álláspontra jutnia, felelte megvetően Goltz, miután megnyert három háborút. Mindenekelőtt Bethmann volt az, aki átverekedte a parlamenten a hatalmas 1913-as hadi költségvetést, amely drámai módon megnövelte az ország katonai erejét. Mindeközben Moltke csak Németország azon katonai vezetőinek élharcosa volt, akik az 1912. decemberi haditanács és a háború 1914. augusztusi kitörése között eltelt tizenkilenc hónapban nagy kedvet mutattak az európai erőpróbára. 1914 májusában a hadsereg főszámvevője, gróf Georg von Waldersee tábornok egy beadványában derűlátó hangot ütött meg Németország közvetlen stratégiai kilátásait illetően, bár hosszú távon komorabb képet festett: „Németországnak nincs oka attól tartani, hogy a közeljövőben támadás éri, de… nemcsak hogy nincs oka óvakodni a konfliktustól, sőt a gyors győzelem elérésének esélyei egy nagyobb európai háborúban ma még éppen hogy nagyon kedvezőek mind Németország, mind a hármas szövetség számára. A helyzet azonban már hamarosan megváltozik.” Jóval több hiteles bizonyíték támasztja alá azt a tételt, hogy a német vezetők 1914-ben háborút akartak, mint amennyi az utóbbi években felvetett bármely másik eshetőséget. A három antanthatalom szövetsége annyiban hasonlított a hármas szövetségre, hogy a résztvevői közül csak kettő volt szilárdan eltökélt a közös harcra. Szövetségük „szívélyes egyetértést” fejezett ki, és esetleg – de semmi esetre sem biztosan – katonai együttműködést: valamivel többet Franciaország és Oroszország között, valamivel kevesebbet Nagy-Britannia részéről. Az oroszok mindig is tudták, hogy ha háborúra kerül a sor, azt a kiszolgáltatott lengyelországi kiszögellésnél kell megvívniuk, amely északon és nyugaton Németország felől, délen pedig a Habsburg Birodalom felől sebezhető. A mozgósítás után a haderők bevetésének versenye az oroszok szemében Lengyelország megtartásáért folyt; legfőbb feladatuknak a lengyel határ biztosítását tartották.

Még 1900-ban döntést hoztak egyidejű támadás indítására a németek ellen Kelet-Poroszországban, az osztrákok ellen pedig Galíciában. Bár ezt 1905-ben eltétovázták, 1912-re megújították az elhatározást, és ezután folyamatosan érvényben tartották: nagyon vonzotta őket Habsburg-Galícia meghódításának gondolata, miáltal erős új hegyi határra tehetnének szert a Kárpátokban. Két, egymással párhuzamos tervük volt. Az első, a „G terv” arra a valószínűtlen eshetőségre szolgált, ha haderejük zömét a németek keleten vetnék be. A második, „A tervet” 1914-ben meg is valósítottak. Ez két, Kelet-Poroszországba behatoló hadsereget igényelt, mintegy előjátékként a Németország elleni igazi invázióhoz. Közben további három hadsereg elindítja a főcsapást az osztrákok ellen, visszaszorítja őket a Kárpátokba. Franciaország a „XVII-es terv” végrehajtását javasolta Németországgal szemben. Ezt Joffre finomította, de jóval kevésbé volt részletes, mint Moltke tervezete. Miközben Schlieffen fölvázolt egy tervet Franciaország nagyszabású elözönlésére, a francia vezérkar pusztán körvonalazott hadműveleteket a német hadsereg ellen, bár ezek feltételezték a későbbi előrenyomulást a császári birodalomba. A XVII-es terv elsősorban a határ mögött összevont erők ellátásával foglalkozott, és nem tartalmazott hadműveleti menetrendet, sem kimondott területi célkitűzéseket. A tervnél jóval fontosabb volt a szellemiség és az irányelv, amelyet a vezérkari főnök messiási buzgalommal pártolt. „A francia hadsereg visszatér hagyományaihoz – hirdette az 1913-as szabályzat, Joffre munkája –, és innentől nem ismer más törvényt, mint a támadást.” Berlin legjobb párizsi forrása, a „17-es ügynök”, egy osztrák „boulevardier”, név szerint Schluga von Tastenfeld báró, aki a hírei többségét a nagy szalonokban szerezte, arról informálta Moltkét – helyesen –, hogy Joffre valószínűleg az Ardennekbe, a front közepére összpontosítja erőfeszítését. A francia vezérkari főnök a gyakorlat embere volt, nem a szellemé. Mindig megfontolt személyiségével már gyerekkorában kiérdemelte a le père Joffre (Joffre papa) becenevet. A német hírszerzés keményen dolgozó, felelősségteljes emberként jellemezte, de túl lassúnak és nehézkesnek ítélte az olyan lendületes kihívásokkal szemben,

amilyen a Schlieffen-átkarolás. A francia politikusok azonban elégedettek voltak Joffre-ral, mert – sok vele egyívásútól eltérően – hiányzott belőle a személyes becsvágy. Továbbá üdítően egyenesnek találták. A szóbeszéd azt tartja, hogy Joseph Caillaux, Franciaország első embere az agadíri válság idején megkérdezte az akkor frissen kinevezett vezérkari főnököt: – Tábornok úr, azt mondják, Napóleon csak akkor szállt hadba, ha úgy gondolta, hetven százalék esélye van a győzelemre. Van hetven százalék esélyünk? Joffre kurtán válaszolt: – Non, monsieur le premier ministre. Akár ilyen óvatosan nyilatkozott a vezérkari főnök 1911-ben, akár nem, azóta magabiztosabb lett. Joffre hitt benne, hogy az oroszokkal együttműködve a francia hadsereg most rendelkezik olyan erővel és mindenekelőtt harci szellemmel, hogy legyőzze a németeket. Ugyanabból a tévhitből, az emberi bátorság erejének túlbecsüléséből indult ki, mint minden katona 1914-ben. A franciák ezt úgy hívták, cran és élan vital, mersz és lendület. A kiképzés hangsúlyozta, milyen kiemelkedően fontos dolog a győzni akarás. A francia hadsereget nagy számban szerelték fel kitűnő soixante-quinze-ekkel – 75 milliméteres gyorstüzelő tábori lövegekkel –, de elhanyagolták a tarackokat és a nehéztüzérséget, mert úgy ítélték meg, nem férnek össze a támadó doktrínával. Mint az események utóbb megmutatták, a 75-ösökből és a cranból nem épült föl hatékony hadviselési rendszer, de 1914 nyarán Joffre és legtöbb tábornoktársa még az ellenkezőjét gondolta. Ami a német szándékok francia felmérését illeti, a Deuxième Bureau hírszerzőtisztjei jelentősen alábecsülték a német hadsereg teljes erejét, mert nem számítottak arra, hogy Moltke a reguláris csapatok mellett beveti a tartalékosokat is; továbbá azzal számoltak, hogy huszonkét hadosztályt állít fel az oroszokkal szemben, holott csak kilencet állított. Helyesen jósolták meg, hogy a németek átkarolással kísérleteznek majd, de az ellenség erejének rossz megítélése miatt nagyot tévedtek az átkarolás földrajzi kiterjedését illetően. Azt feltételezték, hogy a németek Belgiumnak csak a sarkán jönnek át, pedig az egész országot lerohanták. Joffre úgy értékelte,

hogy az északi és déli német csapatösszevonások középen meggyengítik Moltkét, sebezhetővé téve a francia ellenlökésre. Ebben is alaposan melléfogott. Mindkét oldal tábornokai erősen alábecsülték ellenfeleiket. Nem a kimunkált rivális mozgósítási és bevetési tervek miatt tört ki a háború 1914-ben, de a nagyhatalmaknak talán kevésbé akaródzott volna háborúzni, ha katonáik felismerik támadó doktrínáik alapvető gyengeségét. Valamennyi ország viselkedését döntően befolyásolta a japán támadás 1905-ös sikere az orosz géppuskákkal szemben. Úgy okoskodtak, bebizonyosodott, hogy ha a küzdőszellem kellően magas, győzedelmeskedhet a modern technika fölött. Lelkes angol hazafik 1914 kora nyarán már a következő év júniusára készültek, a waterlooi csata megemlékezéseire: azt javasolták, legyen ez alkalom annak megünneplésére, hogy száz éven át egyetlen angol katona sem ontotta vérét Nyugat-Európában. Ennek ellenére óvatos vésztervek álltak készenlétben, hogy ontsa mégis. A brit és a francia hadsereg 1906-ban kezdett magas szintű megbeszéléseket, és a rákövetkező évben Nagy-Britannia egyezményt írt alá Oroszországgal. Az oroszok azonban okot láttak arra, hogy bizalmuk megrendüljön új barátjukban, amikor 1912-ben egy brit hajógyár a törökök számára két csatahajó építésébe kezdett, ami halálos fenyegetést jelentett a cár fekete-tengeri uralmára. A szentpétervári megkeresésre a brit Külügyminisztérium könnyedén azt felelte, hogy nincs módjuk beavatkozni magánkereskedelmi szerződésekbe. Egy brit tengerészeti misszió eközben az orosz flottát segítette, ugyanabban az időben, amikor Liman von Sanders a török hadsereget képezte ki. Még 1908-ban, amikor Bethmann Hollweg Lloyd George-dzsal ebédelt, a német kancellár egyszer csak éles hangon kifakadt, hevesen gesztikulálva szidta a „vasgyűrűt”, amelyet az ellenség kovácsol a nemzete köré: – Anglia összeborul Franciaországgal. Barátkozik Oroszországgal. De nem azért, mintha szeretnék egymást, hanem mert gyűlölik Németországot! – Bethmann tévedett. Nagy-Britannia antanthoz csapódását nem is annyira az ösztönözte, hogy Oroszországot és Franciaországot szövetségeseként vagy

császárellenes társaként a keblére ölelje, mint inkább az a szándék, hogy Nagy-Britannia ellenségeinek számát csökkentse. Egyre növekvő mértékben ismerték fel ugyanis, legalábbis a Whitehallban, azt a fenyegető helyzetet, hogy a hatalmas birodalom, amelyre a brit nép oly büszke, lassan inkább gazdasági és stratégiai teherré válik, mintsem a gazdagság forrásává. A közép-ázsiai orosz hatalom ellensúlyozása és az abból eredő „nagy rivalizálás” jelentős erőfeszítést és ráfordítást követelt. Nagy-Britannia 1898-as konfliktusa Franciaországgal a felső-nílusi Fasoda miatt zsigeri irigységeket és ellenségeskedéseket élesztett újjá. A 20. század első évtizedének fejleménye nem annyira a „szívélyes egyetértés” háromoldalúvá válását jelentette Angliával mint eltökélt partnerrel, hanem egy kétoldalú enyhülési folyamatot. Szazanov Szentpéterváron tisztában volt azzal, hogy országának és Franciaországnak milyen nagy szüksége van Nagy-Britanniára. „Ez a két hatalom [Franciaország és Oroszország] – írta 1913. december 31-én – bajosan lesz képes halálos csapást mérni Németországra, még ha sikerül is győzelmet aratni a csatatéren, ami mindig bizonytalan. Ám egy olyan küzdelem, amelyben Anglia is részt vesz, Németország számára végzetes lehet.” Ezért a külügyminisztert felbosszantotta London „tétovázó és félretáncoló politikája”, amelyet az elrettentés döntő akadályának tartott. Az Oroszország iránti brit lelkesedés azonban továbbra is lanyha maradt. Sok vitéz demokrata kínosnak érezte, hogy országa egy abszolút monarchiával, s ami még rosszabb, annak balkáni csatlósaival szövetkezzen. Párizsban az 1914. júliusi válság tetőpontja körül a Le Figaro munkatársa, Raymond Recouly találkozott Sir Francis Bertie-vel, a brit követtel, aki épp a Quai ďOrsay-n készült látogatást tenni. Az angol, aki a „Bika” becenevet viselte, az európai helyzet miatt a kezét tördelve így szólt: – Maguk bíznak az oroszokban? Mert mi nem, félig sem. – Aztán hozzáfűzte: – Nagyjából ugyanezt mondhatom el a szerbekről. Ezért van az, hogy az országunk nem szívesen lép bele olyan civakodásba, amelyben a szerbek és az oroszok is benne vannak. Ráadásul sok brit, különösen az idősek, cseppet sem lelkesedtek azért, hogy a franciák oldalán lépjenek be bármiféle háborúba. Lord

Rosebery bosszúsan fakadt ki 1904-ben, amikor konzervatív kollégái üdvözölték az Entente Cordiale-t: – Maguk mind tévednek. Ez végül háborút jelent Németországgal! – Az idős Lady Londesborough, Wellington unokahúga azt mondta Osbert Sitwellnek 1914-ben: – Nem a németektől, hanem a franciáktól félek! Ez a bizalmatlanság kölcsönös volt. Annak, hogy Poincaré elnök annyira eltökélten kapaszkodott Oroszországba mint katonai szövetségesbe, legfőbb oka az a félelme volt, hogy Nagy-Britannia nem lesz ott a francia hadsereg mellett a nagy napon. Miközben Franciaország és Oroszország kétoldalú egyezményt írt alá, és megtámadtatás esetén eltökélten segítséget kívántak nyújtani egymásnak, Nagy-Britannia nem vett részt ilyen szoros egyezségben, csak a jó szándékát fejezte ki, és hajlandóságát vezérkari eszmecserékre. Az első megbeszélés egy Franciaországba küldendő esetleges expedíciós haderőről 1908 decemberében zajlott. Ezután a Birodalmi Védelmi Bizottság egyik albizottsági ülése 1911. augusztus 23-án Asquith és Churchill jelenlétében hosszasan tárgyalta annak lehetőségét, mi lenne, ha Nagy-Britannia kötelezettséget vállalna a beavatkozásra, amennyiben Európában háború kitörne ki. Egy modern történész felvetette, hogy ez az összejövetel „kijelölte az utat a Nagy-Britannia és Németország közötti katonai konfrontációra”. Ez erős túlzásnak látszik: Asquithnál jobban senki sem tudta, hogy a pártja és a parlament mennyire vonakodna áldását adni az európai háborús részvételre. „A döntést minden politikai kérdésben fenn kell tartani a kormánynak – írta az ülés után szigorúan a miniszterelnök –, teljességgel kívül esik a katona- vagy tengerésztisztek hatáskörén, hogy ilyen kérdésekben előre döntsenek.” Egy ingerült magas rangú brit vezérkari tiszt – Henry Wilson – korabeli véleménye szerint „még nem volt határozott megállapodás Franciaországgal, hogy vele tartunk, semmi, csak egy nagyon nyögvenyelős felhatalmazás a kormányunktól a vezérkar számára, hogy foglalkozzon az esetleges együttműködés gondolatával”. Ez igaznak látszik. A külügyi vezető, Sir Arthur Nicolson 1914 augusztusában emlékeztette a külügyminisztert: – Ön újra meg újra megígérte M. Cambonnak [a

francia követnek], hogy ha Németország háborút indít, ön Franciaország mellé áll. Grey olyan szellemben válaszolt, ami igazolt minden francia előítéletet az angolszász kétszínűséget illetően: – Igen, de írásban nem kapott semmit. A korszakkal foglalkozó egyik mai szakíró azt sugallja, hogy Asquith miniszterei és tábornokai az 1911-es ülés után „lelkesen vetették bele magukat a háborús készülődésbe”. Elővigyázatossági lépésekre bizonyosan sor került, és attól az évtől kezdve tervek is készültek – például hogy az Oxfordi Egyetem vizsgaiskoláit kórházi használatra jelölik ki. Ezeket az intézkedéseket azonban igazságtalan volna lelkesnek nevezni. Rendkívülinek csak annyi látszik az egész brit politikacsinálásban az antant kialakulása során – és ez tükröződik az 1911-es védelmi bizottsági ülésen tanúsított magatartásban –, hogy a kormány elfogadta a részvétel lehetőségét az európai szárazföldön vívandó háborúban, miközben nevetségesen kis hadsereggel szándékozott hozzájárulni a cél megvalósításához. Winston Churchill írta később, hogy az 1890-es években, fiatal lovassági tisztként ő és a hasonszőrűek annyira tisztában voltak azzal, mennyire jelentéktelen a brit hadsereg európai megfelelőihez képest, hogy „még a legharciasabb hadnagy vagy a legizgágább vezérkari tiszt… legvérgőzösebb pillanatában sem hitte, hogy a mi kis hadseregünket újra Európába küldenék”. Tizenöt évvel később, miközben Haldane szerkezeti reformokat hajtott végre rajta, kontinentális mércével mérve a hadsereg még mindig kicsi maradt. Az 1913-as hadsereg-előkalkulációban nincs nyoma semmiféle lehetséges brit európai háborús szárazföldi szerepnek. A vélelmezett „expedíciós haderő” azért kapta ezt a nevet, mert senki sem tudta, merrefelé fogják külföldön bevetni: talán Indiában, Afrikában, a KözelKeleten. Ebben az a hatalmas, történelmi brit ostobaság nyilvánult meg, ami oly sok évszázadon át újra meg újra, beleértve a 21. századot is: gesztusstratégia keretében, a jó szándék komolyságát bizonyítandó egy kis haderőt küldenek ki, tekintet nélkül arra, hogy tökéletesen alkalmatlan a szóban forgó katonai feladat ellátására. Lord Northcliffe a tulajdonában álló Daily Mailben 1907 óta folytatott kampányt a

sorkötelezettség bevezetésére és egy olyan brit hadsereg létrehozására, amely méreteiben megfelel a birodalom nagyságának, de keresztes hadjárata nem sok támogatóra talált. A legsúlyosabb vád az Asquith-kormány és kifejezetten Sir Edward Grey külügyminiszter ellen az, hogy olyan politikát folytattak, amely bár józanul felismerte, hogy Nagy-Britannia feltehetően nem maradhat semleges egy egész Európára kiterjedő háborúban, mert a német hegemónia az európai szárazföldön elfogadhatatlan következményekkel járna, de a megfelelő gyakorlati intézkedéseket nem voltak hajlandók meghozni, hogy részt vehessenek a küzdelemben. Grey-t általában szelíd, kulturált közszereplőként írják le, aki szokatlan ékesszólással gyászolta meg a háború kitörését 1914-ben, és remek könyveket írt a madármegfigyelésről és a műlegyes horgászatról. Az ötvenkét éves özvegyember magánéleti kapcsolatai nem voltak annyira besavanyodottak, mint komor viselkedése alapján a legtöbb kortársa feltételezte. Élénk szerelmi életet élt, jóllehet jóval diszkrétebbet, mint kollégája, Lloyd George; legújabb életrajzírója Grey két törvénytelen gyerekét azonosította. Néhány kortársa megvetette. Sir Eyre Crowe, a mértéktelenségre beismerten hajlamos külügyminisztériumi főosztályvezető „mihaszna, semmirekellő, erélytelen hülyének” nevezte. A külügyminiszter szokásos szófukarságával kapcsolatban Lloyd George a maga részéről arra a következtetésre jutott, hogy több benne a külcsín, mint a belbecs; hogy szűkszavúsága nem akaraterőt, hanem nagyfokú jellemgyengeséget takar. Grey nem beszélt nyelveket, és utálta a külügyet. Kimagasló műveltsége ellenére egyszersmind sekélyes is volt, és hajlamos a heves érzelmi kilengésekre. Ennek ellenére 1905 és 1916 között ő irányította Nagy-Britannia külpolitikáját, mint valami magánbirtokot. „A háborút megelőző nyolc évben – írta Lloyd George – a kormány az ideje nevetségesen kis százalékát szentelte a külügyek megfontolásának.” Az Asquithkormány viszonya a külügyekhez és a többi európai hatalomhoz legendás morális önteltséget tükrözött, és a németek nagy bosszúságára lekezelő viselkedésben nyilvánult meg. A londoni francia követ, Paul Cambon gúnyosan megjegyezte, hogy egy

angolnak mi sem okoz nagyobb örömöt, mint ha azt látja, hogy Anglia érdekei találkoznak általában az emberiségével, „és ahol ez az egybeesés nem létezik, ott mindent megtesz azért, hogy megteremtse”. Egy vacsorapartin, ahol több kormánytag is jelen volt, Lord Northcliffe gonoszul kijelentette, hogy az angol lapszerkesztők tájékozottabbak a külügyekben, mint a kormány bármelyik tagja. A pénzügyminiszter azt mondta a külügyi tárca vezetőjéről: „Sir Edward Grey abba az osztályba tartozik, amely örökség és hagyomány folytán elvárja, hogy helye legyen a magisztrátusi padsorban, s ott üljön és ítélkezzen embertársai felett, mielőtt egyáltalán lehetőséget kaptak volna rá, hogy megtudják, mi dolguk a világban.” Ez nem volt egyéb piszkálódásnál, de Henry Wilson is megírta, miután ő maga 1911-ben beszélgetett miniszterekkel a háborús eshetőségekről, hogy nem tetszett neki „az a felfogás, amellyel Grey & Haldane [akkor hadügyminiszter] a helyzetet kezelte, kettejük közül Grey volt a sokkal tájékozatlanabb & gondatlanabb, neki nem pusztán fogalma sem volt arról, mit jelent a háború, de nekem úgy tetszett, nem is akarja tudni… ez a tudatlan, hiú & gyenge ember teljesen alkalmatlan egy Portugáliánál kicsit is nagyobb ország külügyminiszteri posztjára.” Bernard Shaw gyűlölte Grey-t: „Junker a lába ujjától a feje búbjáig… különleges érzékkel megáldva a hazudozásra” – ez utóbbi megjegyzés egy 1906-os eseményre vonatkozott, amikor a britek durva választ adtak egy egyiptomi falusi perpatvarra, amely tisztek galamblövészeti jogai körül támadt. Ha Shaw kijelentése túlzó is, Grey titkos diplomáciája feltétlenül önkényeskedő volt – mint minden brit külügyi intézkedés abban az időben. 1904 augusztusában Lord Percy az akkori konzervatív kormány nevében patríciusi emelkedettséggel felelt egy alsóházi kérdésre a frissen megkötött angol–francia megállapodásról: „Az a nagy nyilvánosság előjoga, hogy meditáljon meg találgasson, a nemzetközi szerződésekben léteznek-e vagy sem titkos záradékok, amelyek megtartása a hivatalos elhallgatáson múlik.” Asquith azonban 1911. szeptember 5-én írt Grey-nek, figyelmeztetve annak a megbeszélésnek a veszélyeire, amelyet a külügyminiszter a brit és francia vezérkarok között engedélyezett: „Kedves Grey-em, az olyan párbeszédek, amilyen Joffre tábornok és Fairholme ezredes között

folyik, számomra meglehetősen veszélyesnek tűnnek; különösen az a rész, amely a lehetséges brit részvételre utal. Jelen körülmények között a franciákat nem szabad arra bátorítani, hogy a terveiket bármi ilyesfajta feltevéssel készítsék. Őszinte híve, H. H. A.” A miniszterelnök azonban, akit lekötöttek a roppant hazai nehézségek, szinte teljesen szabad kezet engedett Grey-nek a külügyekben. A külügyminiszter úgy érezte, háború esetére biztosítékokat adhat Franciaországnak a valószínű brit támogatásról, anélkül hogy kikérné a kormány vagy az alsóház beleegyezését. Ez a módszer összeegyeztethetetlen a demokratikus kormányzás modern, de még korabeli elveivel is, és bizonyíthatón nem akadt párja egészen a sokkal veszedelmesebb 1956-os angol–francia összejátszásig Egyiptom inváziójában. Grey azért cselekedett titokban, mert tudta, hogy szándékához nem tudná megszerezni a parlamenti felhatalmazást. A júliusi válság idején az ő személyes vágya, hogy Nagy-Britannia szálljon harcba Franciaország mellett, jóval előtte járt kormánybeli kollégáiénál vagy a közvéleményénél. Nehéz azonban fenntartani azt az állítást, hogy Grey-t nagy felelősség terheli a háborúért, mert nem szólt őszintén az angol néphez a béke utolsó éveiben, illetve mert nyíltan nem figyelmeztette Berlint, hogy Nagy-Britannia nem marad semleges. 1914-ben a németek a saját útjukat járták, nem számoltak a brit beavatkozással, és nem is befolyásolta őket a lenézett hadsereg esetleges háborús részvétele. Nem rettentette el őket az a gazdasági veszélyforrás sem, amelyet Nagy-Britannia abszolút uralma és blokádállító képessége jelentett a világ kereskedelmi hajóforgalma számára, mert gyorsan akartak nyerni. Bármilyen cselekvési utat választ is, valószínűtlen, hogy az Asquith-kormány elháríthatta volna az európai háborút 1914ben, bár egy másik külügyminiszter talán más véleményen lett volna a brit részvételről. A tervezett Brit Expedíciós Haderő a méretéhez képest jó felszereléssel rendelkezett, de jelentéktelen tömege jól tükrözte azt az álláspontot, hogy miért költsenek nagy pénzeket katonákra, amikor a Királyi Hadiflotta az állami kiadások negyedét fölemészti. Henry Wilson, a katonai műveletek irányítója 1910 és 1914 között „a mi mókás kis hadseregünkről” beszélt, és lekezelően megjegyezte,

hogy nem lehet olyan súlyos a katonai gond a kontinensen, ha arra a megfelelő brit válasz mindössze hat hadosztály. De ez volt minden, amire a kormány hajlandóságot mutatott, és politikája a közhangulatot tükrözte. Az angolok a tengerészekért rajongtak, őket ajnározták; ezzel szemben mind a reguláris, mind a népfelkelőhadsereg létszámhiányos maradt, a katonai szolgálat iránti érdeklődés különösen alacsony volt a vidékiek között és Walesben. Wilson döntő szerepet játszott abban, hogy a katonai szálak Franciaországgal szorosabbra fűződtek, semmint azt a legtöbb brit katona akarta vagy a kormány tudta volna. Bármennyire fel volt is vágva a nyelve, szeszélyes és gyakran meggondolatlan rögeszméivel Wilson ötször hasalt el a két katonai akadémia, a Woolwich és a Sandhurst felvételi vizsgáján. Már régóta a sorkatonaság nagy pártolója volt, a népfelkelők részidős önkénteseiről kijelentette: „A legjobb & leghazafiasabb katonák Angliában, mert ők megpróbálnak csinálni valamit.” 1910-ben a vezérkari tisztképző parancsnokaként az európai háború kitörésének lehetőségéről beszélt, és azt hangoztatta, hogy Nagy-Britanniának egyetlen jó választása van: ha összefog Franciaországgal Németországgal szemben. Egy hallgató vitatkozni merészelt, mondván: csak „az államférfiak felfoghatatlan ostobasága” robbanthatna ki egy általános világégést. Ez csúfondáros nevetésre ingerelte Wilsont: – Hahaha! Az a felfoghatatlan ostobaság már a legjobb úton halad! Wilson „a küszöbönálló kataklizma előérzetével” küldte vissza növendékeit az alakulatukhoz, írta később Lord Escher. A miniszterelnök úgy jellemezte Wilsont Venetia Stanley-nek, mint „utálatos, de okos méregkeverő”-t, ami nagyjából igaz állításnak tűnik. Szemérmetlenül intrikált, mindenbe beleártotta magát, még a megfenyegetett ulsteri protestáns lázadóknak is segítséget ajánlott. Az viszont szinte teljesen neki köszönhető, hogy a brit hadsereg terveket készített arra az esetre, ha haderőt kell küldenie az európai szárazföldre – ez volt az úgynevezett W. F. (With France, Franciaországgal) terv. 1911-ben Wilson megszerezte Grey beleegyezését ahhoz, hogy kapcsolatba lépjen a brit vasúti társaságokkal, és háború idejére megtervezzék a csapatok kikötőkbe juttatását, s még megfelelő

ütemterveket is felvázoltak. Július végén Lloyd George beszédet tartott a londoni városházán, és Nagy-Britanniát határozottan Franciaország mellé állította bármilyen Németországgal fennálló vitában, s az ilyen elkötelezettség gyakorlatba ültetésének Wilson lett az elsődleges brit eszköze. 1913-ban hétszer látogatott el Franciaországba; a Joffre-ral és törzsével folytatott megbeszéléseken 150 ezer katonát ígért a mozgósítás utáni tizenharmadik napra, akik Arras–Saint-Quentin és Cambrai között gyülekeznének, készen a hadműveletekre. Bármilyen irreális volt is ez, egy magas rangú brit katonai vezető ilyenformán hallgatólagos katonai megállapodást kötött. Wilson azzal érvelt, hogy bár az expedíciós haderő kicsi lesz, lélektanilag döntő szerepet tölt majd be. Erősen alábecsülte a várható német haderőt; legnagyobb sikereként mégis – jóllehet akkor még csak dandártábornok volt – rendkívüli befolyást gyakorolt Asquith az irányú meggyőzésére, hogy ha nyomatékosan minden elkötelezettség nélkül is, de vegye fontolóra a csapatküldést a kontinensre. Ez inkább tükröz államférfiúi bölcsességet, semmint bármiféle háborúpártiságot. Közben az 1914-es angol–orosz flottavezérkari megbeszéléseken terítékre került, hogy a britek támogatnának egy orosz partraszállást Pomerániában. Ez nem lett volna több hadijátéknál, de amikor egy orosz diplomata kiszivárogtatta a hírt Berlinnek, az antanttal kapcsolatos német paranoia felerősödött. Sajnos a pomerániai terv megvalósítására nem sok esély nyílt. A brit flotta háborús felkészülése nagyrészt kimerült a blokádállításban, amelynek diplomáciai bonyodalmait kellően át sem gondolták. Mint minden brit háborús tervezés, méreteiben ez is szűkre szabott volt, tartalmában következetlen, és hiányzott hozzá a politikai hajtóerő, hogy feljavuljon. Az európai szárazföldön a nemzetek előbb-utóbb fegyveres összecsapást vártak, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy össze is csaptak. A szárazulaton túli szigetlakók azonban úgy gondolták, okosabb, ha azok odaát előbb egymással küzdenek meg.

2. Lejtmenet a háborúba 1. AZ OSZTRÁKOK FENYEGETŐZNEK Habár a Habsburg Birodalom nem sok őszinte gyászt mutatott Ferenc Ferdinánd meggyilkolása után, az elkövetők iránti haragja szembeötlő volt. Joven Avakumovićnak, a jól ismert szerb ügyvédnek és liberális ellenzéki politikusnak épp a szobáját mutatták meg abban a tiroli szállodában, ahová a családjával nyaralni érkezett, amikor a hordár a kezébe nyomott egy újságot, benne a szarajevói merényletről szóló tudósítással. Avakumović komoran közölte a feleségével és lányával, hogy ezek a hírek súlyos következményekkel járnak majd a hazájukra nézve. Aznap este vacsora után a hallban a többi vendég eszmefuttatásait hallgatta, akik azt hajtogatták, hogy Szerbiának köze van a kettős gyilkossághoz, s ezért felelnie kell. „Különösen feltűnt egy jól öltözött, jó modorú férfi, aki nagyon éles hangot ütött meg, és három másikkal ült együtt a szomszédos asztalnál. Azt kiabálta: – Szerbia bűnös; lakolnia kell! –, és a másik három helyeselt: – Úgy van! – …Később megtudtam a hordártól, hogy az az ember egy külügyminisztériumi tisztviselő.” Bécsben a szarajevói orgyilkosokat először „bosnyákoknak” bélyegezték, aztán egyszerűen „szerbeknek”. Monarchia-szerte heves szerbellenes tüntetések zajlottak. Szarajevóban szétverték a szerb tulajdonú Európa Szállót és egy szerb iskolát; a német konzul azt írta, hogy a város „átélte a maga Szent Bertalan-éjszakáját”. Bécsben június 30-án vagy kétszáz diákból álló tömeg tüntetett a szerb követség előtt. – Le Szerbiával! Vivát Ausztria! Éljenek a Habsburgok! – kiabálták, és elégették a gyűlölt zászlót. Ilyen jelenetek ismétlődtek az elkövetkező napokban. A belgrádi osztrák megbízott, Wilhelm von Stork haragosan jelentette Bécsbe június 30-án: „Diadalmámorban úsznak az utcák és a kávézók a tragédiánk hallatán, és úgy beszélnek róla, hogy ez Isten ujja, jogos büntetés minden rosszért, amit Ausztria–Magyarország valaha Szerbia ellen elkövetett.” Az ellenzéki szerb sajtó döbbenetes közönyt tanúsítva országa érdekei és jó híre iránt, üdvözölte a trónörökös meggyilkolását. A diák Jovan Dinićot, amikor Belgrád főterére sietett, hogy megbeszélje az újságot a barátaival, meglepte,

hogy riadt sugdolózás helyett harsány ujjongással társalognak. Egy közismerten szép karrier előtt álló, éles eszű ifjú ügyvéd kijelentette, hogy a sok osztrák hadgyakorlat Boszniában tűrhetetlen provokáció és nyílt fenyegetés valamennyi szerb számára; s hogy Bosznia szerbjei most „átlépik az árnyékukat” a szerb nemzettel egyetemben. Félreértések fokozták a gyűlölködést: ugyancsak június 30-án a montenegrói határváros, Metalka zászlódíszbe öltözött, amiről a felháborodott osztrákok feltételezték, hogy a szomszédaik Ferenc Ferdinánd meggyilkolását ünnepük. Csak egy héttel később tudták meg, hogy Metalka a montenegrói koronaherceg születésnapja előtt tisztelgett. Ausztria az ilyen piti rémlátomásokat egy kalap alá vette a trónörökös meggyilkolásának komoly és valódi provokációjával. Minden háborúban, amelyben kettőnél több hadviselő fél vesz részt, a felek különböző indíttatásból döntenek a harc mellett, s ez különösen igaz volt 1914-ben. A hét kormány döntéshozatalát nagyban eltérő törekvések és félelmek befolyásolták. Bár harcok folytak a világ sok részén, különösen Európában, és a hadakozó országok közös hűségnyilatkozatokat tettek, biztosan nem közös logika hajtotta őket. Ausztria szinte azonnal eldöntötte, hogy Ferenc Ferdinánd megölésére Szerbia lerohanásával válaszol, nem mintha vezetői jottányit is törődtek volna a legyilkolt trónörökös és kellemetlen felesége elvesztésével, inkább mert a kettős gyilkosságnál jobb igazolást keresve se találhattak volna arra, hogy leszámoljanak halálosan bajkeverő szomszédjukkal. A Habsburg Birodalom uralkodói meggyőzték magukat arról, hogy a katonai akció az egyetlen kiút a Szerbiával, sőt a saját nyugtalan népeikkel kapcsolatos gondokból. A pénzügyminiszter, Leo von Bilinski lovag később azt mondta: – Egészen korán a háború mellett döntöttünk. – Bécs katonai attaséja Belgrádból jelentette, hogy a gyilkosságokat a szerb titkosszolgálat feje tervezte és szervezte meg. Ausztria urai egyetértettek abban, hogy ezzel okot adtak a hadüzenetre, jóllehet Bécsnek sem volt több bizonyítéka, hogy a szerb monarchiának és választott kormányának tulajdonítsa a merényletet, mint a modern történészeknek. Alexander von Krobatin hadügyminiszter és Oskar Potiorek táborszernagy, BoszniaHercegovina fővezére egyaránt katonai lépést sürgetett. Berchtold,

akit minisztertársai mint tétovázót gyakran lenézték, most idejekorán eltökéltnek mutatkozott. Június 30-án magánbeszélgetésben a Szerbiával való „végső és gyökeres leszámolás” szükségességét hangoztatta. Berchtoldot fiatal diplomaták csapata vette körül – Forgách János gróf, Alexander von Musulin báró, Alexander Hoyos gróf –, akiknek meggyőződésük volt, hogy az agresszív és terjeszkedő külpolitika a legjobb gyógymód a Monarchia belső bajaira. Szerbia eltaposását Forgách szorgalmazta a leginkább. Hoyosra hárult a német támogatás megszerzésének feladata; a Bécset jellemző meggondolatlanságnak adott hangot, amikor azt mondta: – Nekünk mindegy, hogy világháború sül-e ki ebből. – Musulin fogalmazta meg a sorsdöntő nyilatkozatokat: a „szenvedélyes szélkelep” később büszkén hirdette magáról, hogy „ő az, akinek a háború köszönhető”. Ferenc József saját kezűleg írt levelet Vilmos császárnak: „A legutóbbi szörnyű boszniai események után ön is meg lesz győződve arról, hogy a köztünk és Szerbia között fennálló konfliktus [békés] rendezése elképzelhetetlen.” Július 4-én Berchtold elküldte Hoyost Berlinbe, ahol a diplomata több alkalommal találkozott Vilmossal és tanácsadóival, és ígéretet kapott Németország feltétlen támogatására, bármilyen lépés mellett dönt is Ausztria – ez vált utóbb „biankó csekk” néven hírhedtté, s ezen alapul az a tétel, hogy Németország felelős az első világháború kirobbanásáért. Július 5-én este az osztrák küldött jelentette, hogy Vilmos császár leszögezte: „Ha valóban szükségét látjuk a Szerbia elleni katonai akciónak, sajnálatosnak kellene tartanunk, ha nem ragadnánk meg a jelen pillanat nézőpontunkból kedvező előnyét”. A németek sürgették az osztrákokat, igyekezzenek, ne adjanak időt a szerbeknek, hogy diplomáciai vagy katonai támogatást kalapoljanak össze; azt akarták, hogy Bécs sürgősen állítsa kész tények elé Szentpétervárt – a szerb főváros elfoglalásával. Amikor Hoyos hazatért, Arthur Zimmerman német külügyminiszter-helyettes 90 százalékra becsülte az Ausztria és Szerbia közötti hadiállapot kinyilvánításának esélyét. Az ezt követő hetekben, mire Bécs végre elküldte az ultimátumot, a németek tajtékzottak az osztrákok késlekedése miatt. Bethmann kancellár hajlamosnak mutatkozott

arra, hogy pánikba essen. Kurt Riezler, a magántitkára és legfőbb tanácsadója július 6-án aggodalmának adott hangot naplójában azzal a szcenárióval kapcsolatban, amely a főnökét olyannyira nyomasztja: „Egy Szerbia elleni katonai művelet világháborúhoz vezethet. A háborútól, bármi legyen is a kimenetele, a kancellár minden létező forradalmi megváltozását várja… Általános kiábrándultság mindenütt, a nép a teljes zavarodottság állapotában. Egész Európában ugyanez a helyzet. A jövő az oroszok kezében van, akik egyre súlyosabb és súlyosabb lidércnyomásként telepszenek ránk.” Riezler megpróbálta megnyugtatni Bethmannt, mondván, talán még legyőzhetik Szerbiát kizárólag a diplomácia eszközeivel, majd bátorítólag hozzátette: „Ha kitör a háború, és a fátyol lehull, a veszély és a szükség érzületétől hajtva az egész nép egyként felzárkózik. A győzelem felszabadít.” Ilyen wagneri gondolatokkal és látomásokkal fogadták Németország politikai vezetői a júliusi válságot. Ebben a szakaszban Bethmann és a császár vezette szinte az összes tárgyalást hazájuk dolgában. Bár Moltke biztosította Vilmost, hogy a hadsereg bármelyik pillanatban harcra készen áll, egyes történészek azt állítják, hogy vele közvetlenül nem tárgyaltak, mielőtt megadták a sorsdöntő biztosítékot Ausztriának. Miután Hoyos visszatért Bécsbe, Németország vezetői olyan nemtörődömségről tettek tanúbizonyságot, amit az összeesküvéselméletek gyártói kutyakomédiának tartanak. Bethmann a hónap hátralévő részében többnyire hohenfinowi birtokán tartózkodott az Odera mellett, bár tett számos óvatos látogatást Berlinben, amelyek során katonai vezetőkkel tárgyalt. Moltke karlsbadi kúrára utazott – az évben a másodikra –, ahonnan csak július 25-én tért vissza, épp időben ahhoz, hogy elérje a Bécs és Belgrád közötti összecsapást. A császár július 6-án az Északi-tengeren elhajózott a szokásos nyári jachtkörútjára, amelyről csak 27-én került haza. Szabadságra ment több állami vezető, köztük Erich von Falkenhayn porosz hadügyminiszter is; a sajtót felszólították, hogy tartózkodjon a franciák szándékos izgatásától. Miközben egyes kutatók mindebben a megrendezett színjáték bizonyítékát látják, vélhetően a németek ekkoriban őszintén hitték, hogy az osztrák–szerb háború, amelyre felhatalmazást adtak, helyi

jellegű lesz, bár fatalisták voltak a hatalmas kockázatot illetően, ha talán mégsem lesz az. Albert Hopman ellentengernagy, az éles eszű és tájékozott megfigyelő július 6-án a következőt írta naplójába: „Nézetem szerint a helyzet egészen kedvező számunkra, olyannyira, hogy egy nagy és elszánt államférfi messzemenően ki is használhatná.” A következő hetekben Hopman kitartott véleménye mellett – melyet sokan osztottak Berlinben –, hogy Németország minimális áron jelentős diplomáciai tőkét kovácsolhat a balkáni válságból. Július 16-án így írt: „Személy szerint én nem hiszek a háborúba bonyolódásban”, majd 21-én ismét: „Európa nem esik egymás torkának Szerbia miatt.” Bécsben 7-én Berchtold közölte az osztrák minisztertanáccsal, hogy Németország teljes mértékben támogatja a drasztikus lépéseket, „még ha a hadműveleteink Szerbia ellen nagy háborút vonnak is maguk után”. Aznap Wladimir Giesl báró, Ausztria belgrádi követe a bécsi megbeszéléseket követően visszatért állomáshelyére a külügyminisztertől kapott egyértelmű utasításokkal: „Bármi lesz is a szerbek válasza az [akkor még fogalmazott] ultimátumra, önnek meg kell szakítania a kapcsolatokat, és át kell állnia háborúra.” Egyedül a magyar miniszterelnök, Tisza István gróf óvott „az európai háború rettenetes katasztrófájának” veszélyétől, és óvatosságra intett. Andrássy Gyula grófnak azt mondta, hogy a trónörököst meggyilkoló aljas kis csoport művét nem lehet egy egész nemzet nyakába varrni, és ezt a nézetét július közepéig fenn is tartotta. Ezzel szemben az osztrák vezérkari főnök, Conrad támadó fellépést sürgetett. A háború után Hoyos gróf így írt: „Manapság senki sem tudja elképzelni, hogy a Németország erejébe, a német hadsereg legyőzhetetlenségébe vetett hit mennyire meghatározta gondolkodásunkat, és mi valamennyien mennyire biztosak voltunk abban, hogy Németország könnyedén megnyeri a háborút Franciaország ellen [törölve az eredetiben] kínálja biztonságunk legnagyobb garanciáját, ha Szerbia elleni akciónkból Európára kiterjedő háború kerekedne.” Sok osztrák katonai vezetőt nemhogy nem zavart az a lehetőség, hogy háborúra ingerelhetik az orosz medvét, de ezt a mérkőzést egyenesen elengedhetetlennek tartották a pánszláv fenyegetés

felszámolásához. Wolfgang Heller vezérkari tiszt július 24-én feljegyezte a naplójába: biztos benne, hogy Szerbia elutasítja Bécs ultimátumát, és csak amiatt aggódik, hogy Oroszország nem harap rá a csalira: „Igazi sikerre addig nem számíthatunk, amíg a Kriegsfall R-t [az oroszok elleni harc tervét] meg nem tudjuk valósítani. A [szláv] kérdés csak akkor oldódik meg, ha Szerbia és Montenegró mint önálló állam megszűnik létezni. Fölösleges Szerbiával háborúba lépni anélkül, hogy eltökélnénk, leradírozzuk a térképről; egy úgynevezett büntető hadjárat értelmetlen lenne, egyetlen golyót is kár rá pazarolni; a délszláv kérdést gyökeresen meg kell oldani, hogy az összes délszláv a Habsburg-zászló alatt egyesüljön.” Ilyen nézeteket széles körben vallottak osztrák nemesek, tábornokok, politikusok és diplomaták. Így hát az osztrák–szerb háború sorsa eldőlt. De vajon a regionális balkáni konfliktus eleve arra rendeltetett-e, hogy összeurópai katasztrófába torkolljon? Megérdemelte-e Szerbia, hogy megmentsék attól a sorstól, amelyre Ausztria és Németország szánta? Szerbia felelőtlen magatartása nagyjából vitathatatlan, de a bizonyítékok alapján túlzásnak tűnik pusztulásra érdemes gengszterállamnak minősíteni. Az, hogy a Habsburg Birodalom a gyengesége és sebezhetősége keltette lázas állapotban úgy döntött, háborúba kezd, hogy megbüntesse Ápiszt és honfitársait, jóval kevésbé meglepő annál, mint hogy szomszédjának, a nagy és erős Németországnak muszáj volt megkockáztatnia a világ lángba borulását oly csekély hozamért. Számos magyarázat létezhet. Az első, hogy Németország vezetői, mint a nemzedékükből oly sokan, a háborút természetes eszköznek fogták fel nemzeti törekvéseik beteljesítéséhez és hatalmuk gyakorlásához: a 19. század második felében Poroszország számára ez háromszor is kifizetődőnek bizonyult. Georg Müller, Vilmos tengerészeti kabinetvezetője 1911-ben azt mondta a császárnak, hogy „a háború az összes rossz közül nem a legrosszabb”, és ez a tétel áthatotta Berlin gondolkodását. A császár és főtanácsadói alábecsülték az országuk gazdasági és ipari vitézkedésével, minden harc nélkül elért hatalmának nagyságát. Óriásit tévedtek, amikor

feltételezték, hogy az európai hegemónia csakis hadseregekkel vívható ki a csatamezőn. A paranoia azonban ez időben a német lélek meghatározó jegye volt: megrögzötten hitték, hogy az ország stratégiai helyzete a fokozatos erősödés helyett éppenséggel gyengül, belülről a szocialisták hazai felemelkedése, kívülről az antant katonai nyomása miatt. Sok német bankár és gyáriparos kényszeresen meg volt győződve arról, hogy a nyugati demokráciák meg akarják fojtani a német kereskedelmet. Berlin bécsi követe kezdetben megpróbálta lehűteni az osztrák kormány harciasságát, de Vilmos császár ráfirkantotta a jelentéseire: „Ki adott neki engedélyt erre? Micsoda elképesztő ostobaság!” A németek tudták, hogy a cár minden valószínűség szerint védőhálót dob Szerbiának – Miklós erre már korábban elkötelezte magát. De Moltke és Bethmann Hollweg megszállottsággal határos módon egzisztenciális fenyegetést látott Oroszországban; és ha meg kell verekedniük Miklós hadseregével, akkor minél előbb, annál jobb. 1914. május 20-án Potsdam és Berlin között a vasúti fülkében a vezérkari főnök azt mondta Jagow külügyminiszternek, hogy néhány éven belül Oroszország megnyeri a fegyverkezési versenyt. Ha ennek a felismerésnek az az ára, hogy egyszersmind össze kell csapni Franciaországgal, Oroszország szövetségesével – amit Moltke feltételezett –, hát a nagyvezérkar aprólékosan felkészült erre az eshetőségre, és biztosra veszi a győzelmet. Bethmann inkább volt született kormánytisztviselő, mint vezéregyéniség. Lloyd George később visszaemlékezett egy beszélgetésre, amelyet 1908-ban folytatott vele, amikor Németországba látogatott az egészségbiztosítási törvény tanulmányozására: „Megnyerő, de nem lebilincselő személyiség… értelmes, szorgalmas és messzemenően jó ítélőképességű hivatalnok, de nem tette azt a benyomást rám, hogy most egy olyan erejű emberrel találkozom, aki akár a végzettel is képes dacolni.” Bethmann emellett ingatag jellem is volt, különösen ha a béke és a háború hasznát kellett mérlegelni. 1912-ben egy oroszországi látogatásából az ország növekvő erejének jeleitől megrettenve tért haza, és a következő évben már a megelőző háború prókátoraként

hallatta a szavát. 1913 áprilisában a szlávok és germánok „elkerülhetetlen küzdelmének” fenyegetéséről szónokolt a Reichstagban, és figyelmeztette Bécset, hogy Oroszország elkötelezte magát a hadba lépésre bármiféle Ausztria és Szerbia közti konfliktusban. Jobb pillanataiban azonban a kancellár felismerte a fegyveres összecsapásban rejlő veszélyeket. 1914. június 4-én azt mondta a bajor követnek, hogy tévednek azok a konzervatívok, akik azt hiszik, hogy a háború módot nyújt nekik belpolitikai hatalmuk visszaszerzésére és a gyűlölt szocialisták szétzúzására: „Egy világháború a maga kiszámíthatatlan fejleményeivel a béke erényeit hirdető szociáldemokráciát fogja megerősíteni.” A háború, tette hozzá, sok uralkodónak könnyen a trónjába kerülhet. Bethmann ítélőképességének nem használt személyes elszigeteltsége. Felesége 1914 májusában halt meg, hosszú betegség után, és Bethmann szabad óráiban nem tett egyebet, mint Platónt olvasgatott görögül. Politikai téren szinte barát nélkül maradt, különösen a Reichstagban. Moltke nem szívelte őt, akinek a jövője most kizárólag patrónusa, a császár kezében nyugodott. A kancellár a júliusi válság idején kezdetben lehetőséget látott személyes tekintélye és hírneve visszaszerzésére azáltal, hogy egy diplomáciai sakkhúzással győzelemre viszi a központi hatalmakat. Főszerepet vállalt a császár biztatásában, hogy támogassa Ausztriát, és igencsak megszűrve avatta be főnökét a táviratforgalomba, hogy megőrizze céltudatosságát. Hitt benne, hogy Németországnak rendületlenül kell haladnia a választott úton, nem törődve azzal, hogy Szentpétervár milyen válaszlépést lát alkalmasnak. Bethmann, a császár és Moltke kritikus döntései kényelmetlen körülmények között, összegubancolódott kantárszárak mellett születtek. A németek tevőlegesen bátorították az osztrákokat, hogy támadják meg Szerbiát, és Berlin három legfőbb döntéshozója meg sem kísérelte úgy alakítani az eseményeket, hogy elkerüljék a legnagyobb szerencsétlenséget. Ebben rejlik a következményekért viselt felelősségük. Tévesnek látszik az az állítás, hogy az összeurópai háború kirobbantásának szándékával indultak neki a júliusi válságnak, de a kitöréséhez nagyban hozzájárult az ilyen irányú kimenetellel kapcsolatos nagy német fatalizmus. August Bebel

szociáldemokrata vezető, sok millió munkás hőse az 1911-es agadíri válság nyomán szenvedélyes üzenetet tett közzé. „Minden nemzet addig folytatja a háborús készülődést, amíg el nem érkezik a nap, amikor valamelyikük azt mondja: – Inkább a szörnyű vég, mint a vég nélküli terror!… Ha egy napot is késlekedünk, nem erősebbek, hanem gyengébbek leszünk! – Aztán a katasztrófa bekövetkezik. Európában hatalmas mozgósítások kezdődnek, amelyek nyomán tizenhat-tizennyolc millió ember, sok nemzet színe-virága, a gyilkolás legkifinomultabb eszközeivel felfegyverkezve, elindul egymással szemben a csatatéren. A burzsoá világ alkonya közeleg.” A német értelmiségiek, írta Thomas Mann, a háború dicséretét zengték, „mintegy egymással versengve, mélységes szenvedéllyel, mintha ők és a nép, amelynek ők a hangja, jobbat-szebbet elképzelni sem bírnának, mint küzdeni minél több ellenséggel”. Sok konzervatívra nagy benyomást tett Friedrich von Bernhardi tábornok sikeres műve, a Deutschland und der nachste Krieg (Németország és a következő háború), amely azt hirdette, hogy „háborút viselni egy németnek kötelesség… A háború mindenekelőtt biológiai szükségszerűség… Háború nélkül az alantas vagy dekadens emberfajok könnyen elfojthatják az egészséges, bimbózó elemeket, és akkor általános romlás következik… Az erő adja a jogot a leigázásra vagy a térhódításra.” Moltke elutasította Bernhardit, „javíthatatlan álmodozónak” nevezte, de a könyv nagy feltűnést keltett Nagy-Britanniában, ahol többek közt Sir Arthur Conan Doyle és H. G. Wells adott hangot ellenszenvének. A brit nézetet talán befolyásolta az a körülmény, hogy a saját nemzetük már túl volt minden szükséges leigázáson és térhódításon. A fegyveres összecsapás kívánatos vagy elkerülhetetlen voltával kapcsolatos fatalizmus még szembetűnőbb volt a Habsburg Birodalomban. 1914 márciusában a befolyásos katonai lap, a Danzers Armee-Zeitung leszögezte, hogy a nemzetközi helyzet rég látszott ennyire súlyosnak. A szakadatlan balkáni háborúk, amelyekhez Líbia 1911-es olasz lerohanása és gyarmatosítása társult, nyilvánvalóan csak „az elkerülhetetlenül ránk váró nagy tűzvész” nyitányát jelentik. „Látnivaló, hogy a fegyverkezési verseny már nem az erőegyensúly fenntartásának eszköze, mint évtizedekig

volt, hanem zabolátlan és leplezetlen készülődés a háborúra, amely akár ma vagy holnap elkezdődhet.” A lap megjegyezte, hogy Oroszország még évekre van a gyors mozgósításhoz szükséges stratégiai vasúthálózat kiépítésétől, s így egy korai háború „kedvezőtlen lenne ellenfeleink számára”. Ausztriának és szövetségeseinek tehát, vonta le a következtetést a cikkíró, a legelemibb érdekükben áll, hogy lecsapjanak, mielőtt a kezdeményezés kicsúszik a kezükből: „Ma a mérleg állása kifejezetten kedvező, de a jó ég tudja, az marad-e holnapra! Előbb vagy utóbb a tömeges véráldozatot meg kell hozni, úgyhogy ragadjuk meg a pillanatot! Az erőnk megvan – csak a döntés hiányzik!” Július 14-én Berchtold gróf elnökölt egy fontos ülésen, amelyen a Monarchia következő lépéseiről döntöttek. Conrad felvetette az időzítés kérdését: a háború elhalasztását kérte augusztus 12-ig, mivel a tartalékosok mozgósítása az aratási idény kellős közepén gazdasági gondokat okozhat. A külügyminiszter elutasította a halasztást. – A diplomáciai helyzet nem tart ki odáig – közölte a hadsereg vezetőjével, arra utalva, hogy az antant esetleg ellenállhatatlan nyomást gyakorol majd Bécsre a béke fenntartása érdekében. A német követet arról tájékoztatták, hogy Berchtold vezérkara egy Belgrádnak adandó ultimátum szövegén dolgozik, amelyet úgy fogalmaznak meg, hogy ne lehessen elfogadni. Nyugat-Európa nemigen figyelt a balkáni hajcihő legújabb csörtéjére. A The Times „udvari és társadalmi élet” oldala július 3-án bejelentette: „A házicseléd-probléma napjaink egyik legégetőbb gondja. Megoldása érdekében a The Times néhány hónapja életbe léptetett egy programot, amelyben Szakértő Hölgyek segítik az Úrhölgyeket, hogy ügyes és megbízható szolgát találjanak…” 16-án a napilap másodvezércikkben foglalkozott az európai helyzettel, sürgetve, hogy Szerbia önként folytasson le vizsgálatot Ferenc Ferdinánd meggyilkolása ügyében. Az írás lemondóan arra jutott, hogy sem az erő, sem az erővel fenyegetés nem vezethet eredményre a Szerbiára irányuló osztrák–magyar diplomáciában: „Minden kísérlet az ilyetén rendezésre csak újabb veszélyt jelent az európai békére, és ezt a CSÁSZÁR és legbölcsebb tanácsadói minden bizonnyal világosan érzékelik.” Két nappal később a The

Times külföld rovatában a vezető riport Mexikóval foglalkozott, az egyetlen európai hír címe „Szerbia pánikban” volt. Július 17-én Lloyd George londoni üzletemberekből álló hallgatóság előtt kijelentette, hogy „bár külügyekben az ember sose várjon verőfényes kék eget”, bizonyos viharfelhők oszlani látszanak. Kifejezte reményét, hogy az európai gondok hamarosan megoldódnak. Nagy-Britannia politikusai és újságírói – akik egyébként is az ulsteri válsággal voltak elfoglalva – nehezen tudták elképzelni, hogy a Szerbiával szembeni osztrák sérelmek érdemesek arra, hogy fegyvert kelljen fogni miattuk. Franciaország a kóros politikai labilitás korát élte, 1911 és 1914 között hétszer váltott kormányt, és épp a saját talmi belügyeivel volt elfoglalva, közülük is kiemelkedett Joseph Caillaux nejének, Henriette-nek a pere, aki lelőtte a Le Figaro szerkesztőjét, Gaston Calmette-et. Raymond Poincaré ideiglenes miniszterelnökével, René Vivianival július 16-án hajnalban elindult Dunkerque-ből a France csatahajó fedélzetén, hogy hivatalos látogatást tegyen Oroszországban. Mindketten azt nyilatkozták, úgy érzik, mintha sétahajózásra mennének; Poincaré később úgy fogalmazott, „a béke délibábja alatt” utaztak. A hajó távíróberendezései kezdetlegesek voltak, és a tengeren töltött idő alatt szinte minden érintkezéstől el voltak zárva: „Vastag köd ül a hullámokon, mintha el akarná takarni az európai partokat.” 20-án a francia küldöttség megérkezett a petrodvoreci palota kikötőszárnyába, ahol a királyi család és II. Miklós több minisztere fogadta őket. Maurice Paléologue, a francia követ jelentette, hogy a cár, miközben a francia vendégeire várakozott, azt mondta: – Nem tudom elhinni [Vilmos császárról], hogy háborút akarna… Ha önök annyira ismernék, mint én… mennyi teatralitás van a pózaiban! Nekünk most mindennél fontosabb, hogy szükség esetén számíthassunk Angliára. Hacsak Németországnak teljesen el nem ment az esze, sosem támadja meg Oroszországot, Franciaországot és Angliát együttvéve. – Poincaré a kölcsönös udvariaskodások után Szergej Szazanov véleményét tudakolta a szarajevói merényletről. Az elnök emlékiratai szerint a külügyminiszter erről nem nyilatkozott, és a bécsi francia követség táviratai, a figyelmeztetés, hogy az osztrákok valószínűleg erőszakos lépéshez folyamodnak, napokig

nem jutottak el Szentpétervárra. Az ezt követő díszvacsoráról a látogatás előrehaladtával egyre lelkesebb és feldobottabb Paléologue így írt: „Nem felejtem el egyhamar azt a káprázatos ékszerbemutatót a női vállakon… a gyémántok, gyöngyök, rubinok, zafírok, smaragdok, topázok, berillek hihetetlen kavalkádját.” Még egyszer utoljára felfénylett a régi Európa uralkodó osztályának öntelt nyugalma. René Viviani éppen olyan volt, amilyennek az angol a franciákat elképzeli: könnyed, kiszámíthatatlan, érzelgős, lobbanékony, és képes a legnagyobb bárdolatlanságokra. Az oroszországi útja során nyilvánvaló volt, hogy az esze sokkal inkább a belpolitikai kérdéseken, semmint a külpolitikán jár: rettegett, hogy valami őt terhelő adat bukkanhat elő a Caillaux-féle bírósági cirkuszban, és aggódott a szeretője, a Comédie Française egyik színésznője miatt. Amikor üzenetek érkeztek Párizsból, Poincaré egyre türelmetlenebbül leste, mi hír az európai válsággal kapcsolatban, de Vivianit szemlátomást csak a párizsi pletykák érdekelték. Kijelentette, hogy a szerbkérdés nyilvánvalóan megoldódik, ezért nem érdemes hazasietni. A szenvedélyes antanthívő Poincaré, aki az oroszokkal folytatott tárgyalásokat vezette, teátrális öntetszelgéssel jegyezte fel naplójába: „A vállamra vettem Viviani dolgát. Tartok tőle, hogy tétovázó és pipogya.” Paléologue megjegyezte: „Poincaré volt a kezdeményező. Rövidesen már csak ő beszélt; a cár csak helyeslően bólogatott, de az egész fellépése őszinte egyetértést mutatott. Magabiztosságot és rokonszenvet sugárzott.” A követ megbízhatatlan tanú volt, de a tárgyalások szívélyes légkörével kapcsolatban nem tévedett. Nagy nehézségekbe ütközik, hogy rekonstruáljuk ezt a francia– orosz csúcstalálkozót (ahogy ma neveznénk), mert jegyzőkönyv nem készült, és csak kevés idevonatkozó állami irat maradt fenn. Emlékirataikban az egyes főszereplők köntörfalaznak, sőt talán tudatosan meg is hamisítják a történteket. Poincaré és Szazanov egyaránt azt állította, hogy általánosságokról beszélgettek, mert semmit sem tudtak a közelgő ultimátumról, amelyet Ausztria adott Szerbiának. Ez akár hazugság is lehet, mert az orosz kódfejtők

feltörték Bécs diplomáciai postaforgalmát. A cári vezérkarnak pontos tudomása volt a Habsburgok haditerveiről és hadgyakorlatairól: Alfred Redl ezredes, a homoszexuális osztrák hírszerzőfőnök, aki 1913-ban öngyilkosságot követett el, a Szentpétervár zsoldjában álló ügynökhálózatnak csak a leghíresebb tagja volt. Az oroszok jóval kevesebb információval rendelkeztek Németországról, bár kevés kételyük maradt a nagy nyugati átkarolás haditervét illetően, miután egy kémtől tízezer rubelért megvették a német hadsereg 1905-ös hadijátékainak jegyzőkönyvét. A francia és az orosz küldöttség valószínűleg élénk eszmecserét folytatott a balkáni válságról, és megegyeztek az erélyes fellépésben. Poincaré úgy vélte, a németek blöffölnek: „Valahányszor békülékenyen közeledtünk Németországhoz, elutasítóan viselkedtek; viszont valahányszor keménynek mutatkoztunk, engedtek.” A keménység volt az a képzelt erény, amely 1914 júliusában valamennyi hatalom magatartását erőteljesen befolyásolta. Egyes történészek úgy hiszik, hogy Szentpéterváron Poincaré megerősítette Szazanov – a „szerencsétlen teszetosza”, ahogyan a brit külügyes, Robert Vansittart fogalmazott – háborúpártiságát. A francia követségen tartott állami fogadáson az orosz külügyminiszter ugyanazzal hozakodott elő a francia elnöknek, amivel Conrad a másik oldalon: kijelentette, hogy ha a válság elmélyül, Oroszországnak aratás idején nagy nehézségei támadnak a mozgósítás lebonyolításával. Az, hogy Poincaré az emlékirataiban elismer egy ilyen tartalmú beszélgetést, arra vall, hogy ő és Szazanov már komolyabban megvitatták a balkáni helyzetet annál, mint ahogy utóbb állították. Azt azonban könnyű belátni, hogy Franciaország és Oroszország megegyezett a Szerbiának szóló osztrák ultimátumra adandó kemény válaszban, egy elővigyázatossági orosz mozgósítás lehetőségét is beleértve, amire volt már példa az utolsó balkáni válság idején, anélkül hogy Európában háborút robbantottak volna ki vele. A cár biztosan nem lelkesedett az ilyen összecsapásért, és a tábornokai tudták, hogy 1916-ra a katonai helyzetük Németországgal szemben sokkal erősebb lesz. Oroszország párizsi, bécsi és berlini követe, valamint Jurij Danyilov tábornok, a hadsereg főszámvevője és erős

embere a július 24-i osztrák ultimátumig terjedő időszakban mind távol volt állomáshelyéről, ami további jele annak, hogy Szentpétervár nem számított hadi cselekményekre. A megbeszélésekről mindössze annyi tudható biztosan, hogy maga a cár ajánlotta fel: 1915-ben Franciaországba látogat. A francia–orosz társaság festői utazást tett a Néván, és közben elhaladtak a hajógyárak mellett, ahol új csatahajók építése folyt, de a munkások éppen sztrájkoltak. Miklós felvetette, hogy ez a német agitátorok műve az államfői látogatás elrontására, de Poincaré csak megvonta a vállát, mondván, ez pusztán spekuláció. 21-én az elnöki küldöttség fogadta a Szentpéterváron akkreditált összes követet, és az arannyal kivarrt, pompás díszegyenruhástérdnadrágos diplomaták többségével lényegtelenségekről csevegtek. A német követ azt mondta, már alig várja, hogy a nyár végén Franciaországba látogathasson francia családjával. A brit követ, Sir Georg Buchanan – az elnök szavaival, „hűvös, nehézkes és kínosan udvarias” – aggodalmát fejezte ki az európai helyzet miatt, és fölvetette, hogy Bécsnek és Szentpétervárnak közvetlen párbeszédet kellene folytatnia. Poincaré azt felelte, ez nagyon veszélyes irány lenne, és a naplójába följegyezte: „Ettől a beszélgetéstől elfogott a pesszimizmus.” A Habsburg-követ, Szapáry Frigyes gróf azonban még inkább felkavarta a francia elnököt: „[Szapáry] azt a benyomást kelti, hogy Ausztria–Magyarország egész Szerbiára ki akarja terjeszteni a felelősséget az elkövetett bűncselekményért, és valószínűleg meg akarja alázni kis szomszédját. Ha nem mondok semmit, abból arra következtet, hogy egy erőszakos lépés találkozik Franciaország helyeslésével. Azt felelem, hogy Szerbiának vannak barátai Oroszországban, akik meghökkennek ettől a felfogástól, és meglepődésüket máshol is osztani fogják.” Paléologue feljegyezte, mit mondott Szapáry hidegen Poincarénak: – Monsieur le président, nem tűrhetjük, hogy egy idegen kormány engedjen összeesküvést szőni a területén államunk ellen! Az elnök állítólag arra intett, hogy valamennyi európai hatalomnak óvatosan kell eljárnia, és hozzátette:

– Egy kis jóindulattal ez a szerb ügy könnyen rendezhető, de ugyanolyan könnyen el is mérgesedhet. Szerbiának sok nagyon jó barátja van az orosz emberek között. És Oroszországnak van egy szövetségese, Franciaország. Sok bonyodalomtól kell tartani! Szapáry meghajolt, és szó nélkül távozott. Poincaré azt mondta Vivianinak és Paléologue-nak, az utóbbi leírása szerint: – Nem vagyok elégedett ezzel a beszélgetéssel. A követ nyilván utasítást kapott, hogy ne mondjon semmit… Ausztria színpadi fordulatot tartogat számunkra. Szazanovnak határozottnak kell lennie, és ebben támogatnunk kell… Ez a beszámoló hiteltelen, de valószínűleg megragadja az elhangzottak hangulatát. Párizsból távirat érkezett: jelentették, hogy Németország támogatásáról biztosította Ausztria–Magyarországot. Viviani és Poincaré azt állította, egyetértettek abban, hogy ez blöffnek hangzik, amivel növelni akarják a szerbekre nehezedő nyomást, de a francia vezetők ekkor hirtelen aggódni kezdtek a párizsi hírek egyre gyérebb és lomhább érkezése miatt. Berlin röviddel ezután zavarni kezdte a francia diplomáciai távirat-forgalmazást. A németeknek a júliusi válságban játszott szerepére eleve kedvezőtlen fényt vet, hogy ilyen módszerhez folyamodtak, a többi hatalommal folytatott üzenetváltásokból kivilágló örökös képmutatásukról nem is beszélve. Ha Németország komolyan békés rendezésre törekszik, azt aligha mozdíthatta volna elő azzal, hogy a francia vezetőket elszigeteli a kibontakozó eseményektől, sem a hazudozással a birtokukban lévő ismeretekről. 23-án Poincaré a France tatfedélzetének tetőponyvája alatt díszvacsorát adott, amelyet felhőszakadás zavart meg, eláztatva az uralkodót és leányait. A francia elnök bosszankodott, amiért a francia haditengerészet csekély fantáziával, minden elegancia nélkül szervezte meg az estélyt. A bankett, panaszolta, női érzéket kívánt volna. A francia küldöttség néhány óra múlva mégis abban a meggyőződésben hagyta el Szentpétervárt, hogy a látogatás sikeres volt, és megerősítette Franciaország Oroszország iránti elkötelezettségét. Az is lehetséges, hogy Viviani látható feszengését az az aggodalom motiválta, hogy elnöke nagyon messzire ment

támogatási ígéreteiben, bár erre megint csak nincsenek bizonyítékok. Poincaré később azon elmélkedett, hogy a németek, amikor azokban a kritikus napokban meg akarták őt fosztani a hírektől, nem annak megakadályozására törekedtek-e, hogy Oroszország és Franciaország kifőzzön egy ésszerű béketervet. Ez valószínűtlen, de az ténykérdés, hogy az osztrákok nem adták át az ultimátumot Szerbiának mindaddig, amíg biztosak nem voltak benne, hogy a francia elnöki delegáció már a nyílt tengeren hajózik, egyre távolodva az orosz partoktól. Poincaréhoz és Vivianihoz csak másnap kezdett megérkezni, egymást követő részletekben, az átnyújtott osztrák dokumentum szövege. Július 14-e és 25-e között a két államférfi meglepő módon nem kapott jelentéseket Franciaország belgrádi követségétől, mert a követ megbetegedett. Eközben Szentpéterváron Paléologue állhatatosan győzködte Szazanovot a „keménység” szükségességéről. Azokban a napokban a követek mint közvetítők, sőt néha főszereplők fontos szerepet játszottak. Paléologue szeszélyes egyéniség volt, nem félt a háborútól, mert hitt abban, hogy a katonai erő mérlegnyelve most Oroszország és Franciaország felé billen. Azt azonban továbbra is nehéz belátni, hogy a szentpétervári csúcstalálkozót miért kellene rosszindulatú összeesküvésnek tekinteni, mint ahogy egyesek annak tekintik, még az ilyen irányú bizonyítékok hiányában is. Oroszország valóban hevesen vetélkedett Németországgal a Dardanellák és a fekete-tengeri átjáró birtoklásáért, de ez a kérdés csak annyiban befolyásolta az 1914-es eseményeket, hogy felerősítette a két nemzet közti gyűlölködést és gyanakvást. A cári birodalomnak minden más európai országnál több oka volt arra, hogy késleltesse a leszámolást. Szentpéterváron júliusban a két antanthatalom nem a saját katonai kezdőlépéséről vitatkozott, hanem az egyértelműen német támogatást élvező osztrák kezdeményezésre adandó megfelelő válaszról. Az sosem volt valószínű, hogy Oroszország belenyugodna Szerbia elnyomásába, ahogy az sem, hogy Párizs támogatás nélkül hagyná Szentpétervárt. Ezt az osztrákok és a németek egyaránt tudták, mégsem rettentette el őket, mert úgy hitték, megnyerhetik a háborút.

A végső döntés Szerbia megtámadásáról, függetlenül az osztrák követelésekre adott belgrádi választól, egy titkos megbeszélésen született meg július 19-én Berchtold házában. Tisza grófot, aki korábban egyedül ellenezte, mostanra becsalogatták a külügyminiszter utcájába; a magyar közvélemény ugyanolyan vadul szerbellenes lett, mint az ausztriai. Musulin báró, a Szerbiának adott osztrák ultimátum szövegezője, később azzal dicsekedett, hogy úgy „alakítgatta és csiszolta, mint egy drágakövet”, hogy „elképessze a világot vádjai ékesszólásával”. Az átnyújtása előtti napon elküldték Berlinbe a szövegtervezetet, amelyen a német kormány nem kívánt sem módosítani, sem enyhíteni, azután álnokul azt állították, hogy nem is látták a nyilvánosságra hozatala előtt. Az ultimátumot július 23-án 18 órakor adták át Belgrádnak, azzal vádolva Szerbiát, hogy terrort és gyilkosságot szervez a Habsburg Birodalomban. A dokumentumban közölt vádak a Fekete Kéz részvételéről a szarajevói merényletben nagyrészt helytállók voltak. Az 5. és 6. pont azonban, amely azt követelte, hogy az osztrákok maguk nyomozhassanak és járhassanak el szerb területen, a felségjogok olyan feladását jelentette, amelybe egyetlen ország sem egyezhetett bele – nem mintha Bécs ezt várta volna Szerbiától. Berchtold elhajította a gyújtóbombát, és már nem volt megállás.

2. AZ OROSZOK VÁLASZOLNAK Nikola Pasić, a szerb miniszterelnök július 23-án korteskörúton járt, nem tartózkodott Belgrádban – szokásává vált, hogy válságos pillanatokban távol maradjon a fővárostól, talán nem véletlenül. Távollétében a pénzügyminiszter, dr. Laza Paču vette át az osztrák ultimátumot. Lázas tüsténkedés következett. Ápisz, a válság egyik főfelelőse a sógorához, Živan Živanovićhoz sietett, és komor hangon figyelmeztette: – A helyzet nagyon súlyos. Ausztria ultimátumot adott át, a hírt továbbították Oroszországnak, és kimentek a mozgósítási parancsok. – Živanović, ahogy sokan mások, sürgősen vidékre, az ideiglenes biztonságba kísérte a családját. Az orosz követ, a bajkeverő Nyikolaj Hartwig július 10-én szívroham következtében váratlanul elhunyt; helyettese, Vaszilij Strandman azon kapta magát, hogy ő áll a szerény létszámú követség élén. A háztartási diplomácia egyedülálló mozzanataként

Strandman bevonta a feleségét és Hartwig lányát, Ljudmilla Nyikolajevnát az egyre tornyosuló táviratok rejtjelezésébe, amelyeket Szentpétervárra, Szazanov számára kellett továbbítani. Késő este még ezzel foglalatoskodtak, amikor egy szolgáló jelentette, hogy Sándor, a huszonhat éves koronaherceg odalent vár, hogy megbeszéljék az ultimátumot. – A feltételek nagyon szigorúak, és nem sok reménnyel kecsegtetnek a békés rendezésre – mondta Strandman a láthatóan felindult fiatalembernek, majd hozzátette, hacsak nem tudják elfogadni az egészet, Szerbia számoljon azzal, hogy harcolnia kell. A herceg egyetértett, aztán kurtán megkérdezte: – És mit tesz Oroszország? – Nem mondhatok semmit – felelte Strandman –, mert Szentpétervár még nem látta az ultimátumot, és nem rendelkezem utasításokkal. – Értem, de mi a személyes véleménye? Strandman azt válaszolta, hogy szerinte Oroszország valószínűleg kínál valamiféle védelmet Szerbiának. Sándor erre megkérdezte: – És most mit tegyünk? Az orosz diplomata arra buzdította, hogy táviratozzon a cárnak. A herceg, akit Oroszországban taníttattak, kis ideig hallgatott, majd azt mondta: – Igen, az apám, a király majd küld táviratot. – Önnek személyesen kell közölnie, mi történt – makacskodott Strandman. – Foglalja össze, hogyan látja a helyzetet, és kérje a segítségét. Inkább önnek kell aláírnia, mint a királynak. – Miért? – kérdezte Sándor élesen. – Mert a cár ismeri és szereti önt, miközben Péter királyt alig ismeri. Percekig huzakodtak az aláírás fölött. Strandman azt javasolta, hogy a táviratot másolják le az olasz király, Viktor Emánuel számára is, aki Sándor nagynénjét vette feleségül. Abba is belement, hogy azonnal sürgönyözzenek Szentpétervárra 120 ezer karabélyért és más katonai felszerelésekért, amelyekre Szerbiának égető szüksége volt: az oroszok elmulasztottak átadni egy korábban megígért fegyverszállítmányt.

Nyugat-Európa és vezetői nem siettek olyan sürgősséggel foglalkozni az osztrák ultimátummal, amilyet megkövetelt volna. Franciaország köztársasági elnöke és miniszterelnöke a tengeren hajózott. A Le Figaro munkatársa, Raymond Recouly leírta, hogy Párizsban a válság súlyosságnak első jeleit számára nem a miniszterek vagy a diplomaták közvetítették, hanem a gazdasági újságírók. Még az osztrák fellépés előtt, július 12-e és 15-e között a bécsi és budapesti tőzsde, valószínűleg belső információ nyomán, őrülten felbolydult. – Mindenki eladott mindent, amilyen áron csak tudott – közölte a Le Figaro gazdasági rovatvezetője Recoulyval. Az értéktőzsdék leértékelték azt az illúziót, amelyet egyes kormánykörök tápláltak az iránt, hogy Ausztria–Magyarország mérsékelt fellépésre készül: ők háborúval számoltak. Szerte a Habsburg Birodalomban és Szerbiában milliók figyeltek lélegzet-visszafojtva. Egy grazi tanár 23-án azt írta: „Senki sem tud másra gondolni vagy másról beszélni.” Szerbiában ez a dús virágzás évada volt: a kertekben rózsák, szegfűk, violák, jázminok, orgonák virultak; hársok és akácok ontották buja illatukat. A környező falvakból parasztok áradtak Belgrádba és más városokba, sokszor a családjukkal egyetemben, hogy főtt tojást, szilvapálinkát, sajtot és kenyeret áruljanak. Esténként a fiatalemberek összeverődve daloltak, és deres fejű öregek hallgatták, nézték őket szótlanul. A szerb főváros egyik kórházában dr. Szlavka Mihajlović így írt arról, hogyan hallott először az ultimátumról: „Elképedtünk. Döbbenten néztünk egymásra, de folytatnunk kellett a munkát… Sejtettük, hogy Szerbia viszonya Ausztriával feszült lesz, de ultimátumot nem vártunk… Az egész várost sokkolta a hír. Az utcák és a kávézók megteltek izgatott emberekkel… Még egy év sem múlt el azóta, hogy a mi kis Szerbiánk kikerült a Törökországgal és Bulgáriával vívott két véres háborúból. A sebesültekből még sokan kórházakban fekszenek – még több vérontásban, még több tragédiában lesz részünk?” A júliusi válság 24-én érkezett döntő szakaszába, amikor az európai vezető államférfiak megismerték az osztrák ultimátum feltételeit. Szazanov rögtön azt mondta: C’est la guerre européene, ez európai háború. Kijelentette a cárnak, hogy az osztrákok sosem merészkedtek volna ilyen fellépésre német garancia nélkül. Miklós

higgadtan válaszolt, de aznapra összehívta a minisztertanácsot. Szazanov ezután fogadta Sir George Buchanant, aki azt sürgette, hogy engedjenek teret a diplomáciának. Paléologue természetesen továbbra is makacsul kitartott a kemény vonal mellett. Ami az elkövetkező négy napban Szentpéterváron lejátszódott, kezeskedett arról, hogy a küszöbönálló háború nem korlátozódik majd a Balkánra. Valamennyi 1914-es hadműveleti terv bonyolult volt, de az oroszoké mindegyiknél bonyolultabb a megteendő hatalmas távolságok miatt. A cár minden mozgósított katonájának átlagosan ezerszáz kilométert kellett utaznia, hogy megérkezzen az ezredéhez, szemben a németek átlagos háromszázával. A stratégiai vasúthálózatnak tizenkét napra volt szüksége a fegyverbe híváshoz, és az orosz csapatösszevonások egyébként is sokkal lassabban zajlottak, mint a németek. Egy órával azután, hogy elért hozzá az ultimátum híre, Szazanov parancsot adott a hadseregnek, hogy készüljön fel a hadiállapotra. Később a nap folyamán, 24-én a pénzügyminiszter, Peter Bark utasította a Külügyminisztérium tisztviselőit, hogy intézkedjenek százmillió rubel Berlinben letétbe helyezett államkötvény visszahonosításáról. Ausztria háborús elkötelezettsége és Németország őt támogató „biankó csekkje” megelőzte az antant minden reagálását. Egy korábbi balkáni válság idején, 1912–13 telén Oroszország ugyanazokat a katonai intézkedéseket léptette életbe, mint 1914. július 24-én – anélkül hogy háborút robbantott volna ki vele. Hacsak Szentpétervár nem akart beletörődni Szerbia osztrák lerohanásába, az orosz hadsereg riadóparancsa nem jelentett törekvést Európa katasztrófába taszítására, csak elővigyázatosságot. Volt azonban egy döntő új tényező. 1912–13-ban Németország nem mutatott hajlandóságot az osztrák kemény vonal támogatására a Balkánon: még hiányoztak katonai felkészültségének kulcselemei – a Rajna-híd Remagennél, a híd a Karwendel-hegységben, amelyen át az osztrák nehéztüzérség északra vonulhat, a kieli csatorna, az új hadköltségvetési törvény. Mostanra ezek a láncszemek készen álltak: Moltke hadigépezete csaknem tökéletesen csúcsra járt. Szentpétervár és Európa többi része tudta, hogy ha Oroszország felvonul, Németország szinte biztosan kénytelen reagálni. Szazanov

kijelentette, hogy a mozgósítás nem hadüzenet; a cári hadsereg hetekig képes készültségben állni, tétlenül – mint tette a korábbi válság alatt. A német felfogás azonban különbözött ettől, egyértelműbb volt: ha a császár hadserege felsorakozik, neki is indul. Az orosz minisztertanács ülése július 24-én két órán át tartott. Szazanov hangsúlyozta Berlin háborús előkészületeit – melyeket valószínűleg eltúlzott – és a dicstelen múltat, amikor az orosz engedékenységet az osztrák vagy német követelőzéssel szemben a gyengeség jeleként kezelték. Hangoztatta, hogy ideje a sarkukra állni, s hogy tűrhetetlen árulás lenne, ha hagynák Szerbiát elbukni. A két katonai szolgálat minisztere, Vlagyimir Szuhomlinov és Igor Grigorovics bejelentette, hogy jóllehet a nemzeti fegyverkezési program még nem fejeződött be, a hadsereg és flotta harcra készen áll. Megszólalásuk jelentős hozzájárulás volt: ha óvatosabb – vagy esetleg realistább – hangot ütnek meg, Oroszország talán visszatáncol. Külső szemlélő számára valószínűtlen módon a földművelésügyi miniszter hozzászólásai gyakorolták a legnagyobb befolyást. Alekszandr Krivosejn, ügyes udvari politikus lévén, kiterjedt kapcsolati hálóval rendelkezett. Azt mondta, „a közvélemény nem fogja érteni, hogy az alapvető orosz érdekekre kiható döntő pillanatban a birodalmi kormány miért vonakodott bátran cselekedni”. Jóllehet felismerte a veszélyeket, a békülékenységet téves lépésnek tartotta. A cár négyszemközt hosszú beszélgetést folytatott nagybátyjával, Miklós nagyherceggel, a szentpétervári katonai körzet parancsnokával. Nem tudni, mi hangzott el közöttük, de a nagyherceg valószínűleg bizalmát fejezte ki Franciaország támogatásával és hadseregének erejével kapcsolatban: teljesen lenyűgözte egy 1912-ben tett látogatása, amelynek során megszemlélte Joffre katonáit. Emellett ő és fivére, Péter, két nővért vett feleségül, annak a montenegrói királynak a lányait, aki szenvedélyes befolyásával tüzelte az oroszokat, hogy a végsőkig szálljanak szembe az osztrákokkal. Maga a cár továbbra sem örült a háborús kilátásoknak, mert jól tudta, uralkodóháza belepusztulhat a háborúba. Július 24-én komoran megjegyezte: – Ha kitör, nehéz lesz megállítani. – Mégis

jóváhagyta a mozgósítást előkészítő intézkedéseket. Miközben minden erejével azon volt, hogy eljátssza egy nagyhatalom uralkodójának szerepét – bármennyire kétséges volt is Oroszországnak ez a státusa –, Miklós nem cselekedett sem becstelenül, sem rosszindulatúan, csak elhamarkodottan. Ferenc József példáját követve a saját rendszere alatt vágta a fát. Aznap este Szazanov közölte a szerb követtel, hogy Oroszország meg fogja védeni országa függetlenségét. Belgrádnak nem „biankó csekket” kínált, hanem az osztrák ultimátum legtöbb feltételének elfogadására buzdított. Állásfoglalása azonban döntő volt annyiban, hogy a szerb kormányt az osztrák követelések részbeni elutasítására késztette: az oroszok nélkül a teljes behódolás lett volna az egyetlen választás. Szazanov biztosra vette, hogy országa számíthat a franciákra, miközben nem fűzött vérmes reményeket a NagyBritanniától kapható támogatáshoz; rosszkedvűen megjegyezte, hogy a The Times kivételével az összes angol lap Ausztriát pártfogolja a válságban. A szigetországban sokan, köztük hivatalos személyek is, cseppet sem rokonszenveztek az orosz beavatkozással. Az osztrák nézetet tették magukévá, hogy Szerbia a balkáni rend mételye. Aznap, miközben Európa lélegzet-visszafojtva várta Szerbia válaszát Bécs ultimátumára, heves vihar csapott le Közép-Európára. Budapesten Andrássy Gyulának, a dualista állam egyik megteremtőjének a Parlament mellett álló szobra az állítások szerint megingott. Az aggódó budapestiek egymás között azt beszélték, hogy őseik az ilyesmit rossz előjelnek tartották – de mint Thallóczy Lajos pénzügyminisztériumi osztályvezető a naplójában föltette a kérdést: „kinek?” Aznap délután várakozó tömegek lepték el a berlini utcákat, az est leszálltáig azonban újabb hír nem érkezett. Másnap, 25-én szombaton, Gertrud Schädla német tanítónő leírta a naplójában, hogy a családja egymás kezéből kapkodta ki a reggeli újságot, a legfrissebb hírekre szomjazva: „A veszély ellenére, hogy beleránthatnak bennünket a háborúba, az emberek üdvözlik Ausztria erőfitogtatását. A főhercegi pár meggyilkolása szigorú büntetést érdemel.” A nemzetközi helyzet súlyosságára tekintettel a helyi céllövöldés búcsút lefújták, pedig a sátrakat és a körhintákat már felállították. Eközben Belgrád nyugtalan emberektől nyüzsgött, akik

tereferéltek az utcákon, a kertkapukban és kávézókban, köztük Az Orosz Cárhoz címzettben, és ugyanolyan mohón vetették rá magukat a napilapok új kiadásaira, ahogy az Gertrud Schädláék házában történt. Az a híresztelés járta, cseppet sem távol a valóságtól, hogy osztrák csapatok gyülekeznek a határon, de még nem tört ki a pánik: a szerbek az önámításra való korlátlan hajlamukban belekapaszkodtak abba a hitbe, hogy a végzet valahogy csak-csak elkerüli őket. 25-én estére a német szociáldemokraták háborúellenes tüntetést szerveztek. Bethmann elutasította a konzervatívok követelését, hogy rendeljen el általános gyülekezési tilalmat, és csak az utcai megmozdulásokat nem engedélyezte. Országszerte több mint százezer ember vett részt a nagygyűléseken, ahol az SPD-vezetők azt hangoztatták, hogy ha Ausztria harcolni akar, Németország ne vegyen részt benne. Nincs az a politikus, aki meggyőződéssel képes egyszerre egynél több vészhelyzettel foglalkozni. Ez messzemenően magyarázza, miért kapcsolódott bele olyan lassan a brit kormány az európai eseményekbe. Július utolsó hetéig a legfőbb tárcavezetők figyelmét, szinte minden mást kizárva, az ulsteri válság kötötte le. Herbert Asquith miniszterelnök Venetia Stanley-vel folytatott bizalmas levelezésében csak egyszer említette a merényletet, csaknem közvetlenül az eset után, majd újra csak július 24-én. A közbeeső időszakban David Lloyd George-ot felkereste egy magyar nőismerőse, és azt a felelőtlen közönyt ostorozta, amellyel a britek Szarajevó utózöngéit kezelik; kijelentette, hogy a háború elkerülhetetlen, hacsak Ausztria haragját nem lehet valahogy lecsillapítani. A pénzügyminiszter félvállról vette a dolgot, amiért később sajnálatát fejezte ki. A július 3-i „Erőfeszítések a békéért” című Times-vezércikk Ulsterrel foglalkozott, nem Európával. Egészen valószínűnek látszott, hogy az országban kitör a polgárháború az ulsteri protestánsok és a liberális kormányzat között. Nemcsak a konzervatív párt, hanem a brit arisztokrácia jelentős része és sok katonatiszt is szenvedélyesen támogatta a lázadókat.

Egy olyan korban, amikor a hatalom mércéje minden európai nemzet szemében az országhatárok kiterjedése volt, a birodalmi eszme hívői veszélyeztetve látták Nagy-Britannia nagyságát, amennyiben hagyják a másik szigetet leválni. Az ulsteri válság egy olyan társadalom nyakába szakadt, amelyet ipari viszályok sújtottak: a sztrájkok miatt egymást érték az elbocsátások az építőiparban, akárcsak a konfliktusok a bányászatban, a vasútnál és a gépiparban. Egy júliusi beszédében Lloyd George figyelmeztetett, hogy az iparban és az írkérdésben tapasztalható érdekütközés egyaránt „a legsúlyosabb, amivel évszázadok távlatában bármelyik kormánynak meg kell küzdenie”. Nem túlzott. V. György király felismerte az alkotmányos válság történelmi veszélyét, és a megbékélés útját keresve tárgyalásra hívta a hadakozó feleket a Buckinghampalotába. Mégis, július 20-án egy újabb Times-vezércikk foglalkozott Ulsterral, „A király és a válság” címmel. A katolikus érzelmek együtt szöktek a magasba a protestánsokéval: 21-én kedden a Manchester Guardian arról tudósított, hogy a dublini puskásregiment bakái tábori gyakorlatról hazatérőben azt kiáltozták: „Autonómiát akarunk, mindenáron!”, „Újra lesz ír nemzet!” A The Economist egyik olvasói levele azt firtatta, fenntartaná-e Lord Roberts a hadsereg ír protestánsai érdekében tett meggondolatlan kijelentését, miszerint hagyni kell a katonákat, hogy a lelkiismeretük szerint cselekedjenek, ha brit zsávolyt viselő ír nacionalisták követelnének maguknak ugyanilyen jogot. Példátlan jelenetek zajlottak, amikor az autonómiapártiak legfőbb vezetői, Redmond és Dillon a Buckinghampalotába tartottak a királyi konferenciára: elhaladtukban az ír testőrgárda egyenruhásai megéljenezték őket. Július 22-én még mindig Ulster töltötte meg a The Times hasábjait, de az újság beismerte, hogy a növekvő feszültség Ausztria– Magyarország és Szerbia között „túlságosan elmérgesedett, semhogy figyelmen kívül lehessen hagyni”, ám „nem kívánjuk eltúlozni a veszélyt… nagyságának higgadt felmérése talán rábírja a hatalmakat, hogy lecsendesítsék az indulatokat, mielőtt késő nem lesz”. A The Times, miután teljesen nyilvánvalónak találta, hogy a háború a létében fenyegetné Ausztria–Magyarországot, minden

reményét abba vetette, hogy a császár „józanul” fog cselekedni. 24én délután Asquith kénytelen volt bejelenteni az alsóházban, hogy a király ír konferenciája határozat nélkül feloszlott. A kormány dühödt vitába bonyolódott annak a hat ulsteri megyének leendő határairól, amelyeket most kizárnának az azonnal életbe léptetendő önkormányzati autonómia alól – ezt az engedményt kényszerítették ki fegyverrel a protestáns lázadók. Ám ekkor a külügyminiszter, Sir Edward Grey tájékoztatta minisztertársait a Szerbiának adott osztrák ultimátum drákói követeléseiről. Winston Churchill halhatatlan szavakkal írta le, hogyan „vesztek bele Fermanagh és Tyrone egyházközségei Írország ködébe és szélviharaiba, és hirtelen különös fénycsóva vetült Európa térképére, és érzékelhetően fokról fokra nőni, növekedni kezdett”. Aznap este mégis kevesen tértek úgy nyugovóra a Brit-szigeteken, hogy sejtették volna, miféle következményeket tartogat számukra a balkáni dráma. Mivel az európai háború félresöpörte az ír válságot, és a kormány elhalasztotta az autonómiatörvény életbe léptetését, előbb a háború időtartamára, majd végleg – mert 1921-ben kiszorította az ír különválás és függetlenség –, ma gyakran alábecsülik az akkori vad gyűlölködést, a Nagy-Britannia politikai szövetét fenyegető veszély nagyságát. Az ulsteri zavargások továbbá jelentősen befolyásolták Berlin magatartását: a német vezetők látták, hogy a briteket lekötik belpolitikai gondjaik, és nemigen tudták elképzelni, hogy ez a magával ennyire elfoglalt és megosztott nemzet veszélyt jelenthet az ő célkitűzéseikre. 25-én a The Times először ismerte be a helyzet súlyosságát, megállapítva – bár még csak másodvezércikkben –, hogy hacsak Ausztria–Magyarország nem mérsékli Szerbiával szemben elfoglalt álláspontját, „a háború küszöbén állunk, olyan háború küszöbén, amely bővelkedik kiszámíthatatlan veszélyekben az összes nagyhatalom számára… Ausztria–Magyarország pár órát hagy egy kis, nyugtalan balkáni királyságnak, hogy eldöntse, legyen-e vagy sem harmadik balkáni háború, amelyben ezúttal az egyik nagyhatalom a kezdetektől fogva főszereplő.” Széles körben rámutattak, ha Ausztria komolyan érdekelt lett volna abban, hogy

elkerülje a háborút, az ultimátum legalább negyvennyolc órát hagy a szerb válaszra, hogy a diplomatáknak legyen idejük tenni a dolgukat. A brit közvélemény azonban még mindig több figyelmet szentelt az olyan belföldi jelentéktelenségeknek, mint a The Times levelezési rovatában sokat taglalt „autóduda-betyárkodás”. Július 24-én Asquith olyan hangon említi fel a Balkánt Venetia Stanley-nek, amely még olümposzi szenvtelenséget mutat, bár lassacskán növekvő aggodalmat is: „Oroszország megpróbál belerángatni bennünket… Az a különös, hogy sok pontban, ha ugyan nem a legtöbben, Ausztria áll a jó oldalon, Szerbia pedig a nagyon rosszon, csakhogy az osztrákok abszolút a legostobább nép Európában… és van egyfajta brutalitás az eljárásmódjukban, amitől a legtöbb ember azt fogja gondolni, hogy ez a »nagyhatalom rútul erőszakoskodik a kicsivel« esete. Akárhogy is, ez a legutóbbi negyven év legveszedelmesebb helyzete, de talán meglesz az a jó mellékhatása, hogy a háttérbe tolja az ulsteri »polgárháború« rémképét.” Asquith közölte a canterburyi érsekkel, a szerbek megérdemelik, hogy „alaposan elnáspángolják őket”. 25-én délután egy diplomatáknak adott kerti fogadás asztalfőjén ült a Downing Street 10-ben, ahol vonószenekar játszott, miközben a német követ a szerb követtel smúzolt, és Lloyd Georgeék elvegyültek a különböző minisztertársak között. Ugyanazon a szombat estén a főügyész, Sir John Simon felszólalt a birminghami liberálisok összejövetelén Altrinchamben: „Annyira el voltunk foglalva saját belpolitikai fejleményeinkkel, hogy sokunknak talán fel sem tűnt, milyen súlyos helyzet fenyeget az európai szárazföldön … Legyünk eltökéltek abban, hogy a szerep, amelyet országunk játszik… az elejétől a végéig a közbenjáró szerepe legyen, amely a jobb és békésebb viszonyok előmozdításán kívül semmi egyebet nem kíván.” Érthető, hogy az ilyen fokú képmutatás taszított sok európait, szövetségest és ellenséget egyaránt. A közelgő cowesi vitorláshét vendégfogadásainak sajtótájékoztatója megállapította, hogy „a vendégek között Henrik porosz herceg is jelen lett volna, a válságnak köszönhetően azonban jelenleg nem távozhat Németországból, de talán később, a helyzet javulásával itt lehet”. Walter Cunliffe, az Angol Nemzeti Bank igazgatója a Skót-felföldön, Inverewe-ban magabiztosan jelentette ki

vendégeinek, hogy egy nagy háború lehetetlen, mert „a németeknek nincs meg hozzá a hitelképességük”. Sir Ernest Cassell ugyanezzel nyugtatgatta a vendégseregletet George Keppel asszony káprázatos nyári vendégfogadásán a La Manche csatorna túloldalán, Clingendael Huysban, Hága közelében: egy összeurópai háború nem finanszírozható. Egy fiatal meghívott azonban úgy döntött, akkor is hazamegy: Violet Asquith az apjával akart lenni a Downing Streeten. Néhány fiatalember követte a példáját. Lord Lascelles a testőrgránátos regimentből így szólt barátjához, Lord Castlerossehoz: – Jobb lesz, ha visszatérünk. – Automobillal a tengerpartra hajtottak, és más nyugtalanok társaságában kerítettek maguknak egy hajót Angliába. 25-én, közvetlenül a 18 órai osztrák határidő lejárta előtt a miniszterelnök személyesen adta át Szerbia válaszát az osztrák Giesl bárónak. Pašić tisztában volt a pillanat ünnepélyességével, és a gyászos komorság kifejezését öltötte magára. Tökéletes németséggel mondta Gieslnek: – Követeléseik egy részét elfogadtuk, a többit illetően reményeinket az ön osztrák tiszti lojalitásába és nagylelkűségébe helyezzük. Önnel mindig nagyon meg voltunk elégedve. – A szerbek elfogadták Bécs összes szigorú feltételét, kivéve azt, hogy az osztrákok intézkedési jogot élvezzenek szerb felségterületen. Amikor Nyugat-Európában ez a válasz kitudódott, futólag lábra kapott az illúzió, hogy a háború veszélye elhárult. „Az emberek megkönnyebbültek, ugyanakkor csalódottan vették tudomásul, hogy Szerbia beadta a derekát” – írta André Gide. Bécs azonban nem tett úgy, mintha békés kimenetelre vágyna: bármi legyen is a szerb válasz, Giesl báró utasítást kapott, hogy a 18.30-as vonattal vitesse magát Zimonyba, a határra. A hír, hogy az ultimátumot nem fogadták el maradéktalanul, szemérmetlen ujjongást váltott ki Bécsben, ahol a tömeg még éjfél után is ott örvénylett az utcákon. Újabban felvetődött, hogy titokban Nikola Pašić is háborút akart, így kötelezve el Oroszországot Szerbia pánszláv törekvései támogatására; miközben ez csak halvány lehetőség, megint csak bizonyítatlan és bizonyíthatatlan. Mindazonáltal a szerbek tudták, hogy a válaszuk nem fogja

kielégíteni Bécset, és négy órával korábban, 14.00-kor kiadták a mozgósítási parancsot. Aznap éjjel Jovan Žujović kormánytisztviselő egyenruhát öltött, felszállt arra a vonatra, amely a vezérkart vitte keletre, a hadsereg gyülekezési körzetébe, miközben orvos testvére egy körzeti tábori kórházban jelentkezett. Két friss háborúval és egy mozgósítással a hátuk mögött a szerbek minden más európai nemzetnél otthonosabban mozogtak a háborús hétköznapokban, de a hadseregüket a második balkáni háború óta még nem modernizálták, és a kormány tudta, hogy a fegyvertárak milyen silányul vannak feltöltve – ami további ok a kételyre, hogy Pašić tárt karokkal várta volna a hadiállapotot. Másnap reggel Berchtold arról tájékoztatta – hamisan – a császárt, hogy a szerbek osztrák dunai gőzösökre lőttek. Az agg Ferenc József azonnal aláírta a Monarchia mozgósítási parancsát, a rejtélyes megjegyzéssel: – Also doch!, „Hát mégis!” – A válság kezdete óta a miniszterei komolyan csak két dolgon vitatkoztak: milyen diplomáciai lépéseket tegyenek a német támogatás biztosítására, s legyőzése után miként darabolják fel Szerbiát. Belgrádot, az ország egyetlen valamirevaló nagyvárosát némely további területtel a Habsburg Birodalomhoz kívánták csatolni. Más országrészekkel Romániát, Bulgáriát, Görögországot és Montenegrót készültek lekenyerezni, hogy belenyugodjanak az újrafelosztásba. Szerbia ezáltal nem lesz a világ bajkeverője; a pánszláv mozgalom elveszíti legfőbb hajtóerejét. Ausztria és Németország egyaránt folyamatosan hazudott ezekről a tervekről, arról biztosítva az oroszokat és a világot, hogy a Habsburgkormánynak nem áll szándékában területi változtatásokat végrehajtani. „Lépéseink sorsdöntő viharként robajlanak végig egész Európán”, írta Burián István gróf. A Berliner Tageblatt szerkesztője, Theodor Wolff kijelentette, hogy a főváros utcáin az egyre lázasabb érdeklődés minden megjelenő különkiadás iránt nem egyszerűen híréhséget tükröz, hanem azt, hogy senki sem akar egyedül lenni, az emberek arra vágynak, hogy megosszák egymással félelmeiket: „Hirtelen a tömeg meglódul. Két szállítókocsi jelenik meg, csapatostul rohamozzák meg őket az emberek. Egyesek a kitárt fekete-fehér újságot böngészik, mások a válluk fölött belebámulnak… Az emberek

felállnak az autóikban és a hintóikban, kihajolnak az utcára, meresztgetik a szemüket, szomjazzák a tényeket… Soha még ennyien nem olvastak az utcákon… Mindenki olvas, a virágárusok a Café Kranzler előtt éppúgy, mint az elegáns dáma odabenn.” A 25-i esti fél tízes különkiadás hírül adta, hogy a szerbek elutasították Bécs ultimátumát. Néhányan éljeneztek; a többség egyszerűen hazament. Az osztrák és olasz követség előtt azonban hazafias jelszavakat skandáló tömeg gyűlt össze: „Vesszen Szerbia!” Nacionalisták énekeltek a kancellári hivatalnál. A kávéházakban a zenekar a Deutschland über allest játszotta. Wolff szavaival „a zene fenségesen kúszott a mennyekbe”, nyomában az osztrák himnusszal: Gott erhalte Franz den Kaiser. „Este és vasárnap az emberek énekeltek – írta Kurt Riezler. – A kancellár nagyon meghatódott, mélyen felkavarodott és megerősödött a lelkében, különösen azután, hogy ilyen tömegmegnyilvánulásokról számoltak be birodalomszerte. Az embereken roppant, jóllehet zavarodott tettvágy uralkodott el, egyetlen hatalmas indulat… hogy megmozduljanak egy nagy ügyért, hogy erőt mutassanak.” Joffre, a francia hadsereg vezérkari főnöke és főparancsnoka a civil politikusokat idegesnek találta, amire minden okuk megvolt, mert hatalmas válsággal szembesültek, miközben a köztársasági elnök és a miniszterelnök még mindig külföldön tartózkodott. A tábornok azt mondta Messimy hadügyminiszternek, hogy ő maradéktalanul készen áll a mozgósítás levezénylésére a távollétükben: – Monsieur le Ministre, ha háborúznunk kell, háborúzni fogunk. Messimy lelkesen ráfelelt: – Bravó! Július 25-én a miniszter anélkül, hogy egyeztetett volna Joffre-ral, sürgönyparancsban elrendelte az összes szabadságon tartózkodó magasabb rangú tiszt visszatérését az egységéhez; a tábornok erre ingerülten emlékeztette, hogy az ilyen intézkedéseknek megvan a megfelelő rendjük, amibe Messimy belekontárkodott. Aznap éjjel a francia hírszerzés megtudta, hogy német tiszteket hívtak haza Svájcból a szabadságukról; őröket állítottak a császári birodalom kulcsfontosságú hídjaira. Ennek ellenére az a döntés született, hogy nem hívják haza a szabadságukat töltő francia katonákat, akik közül sokakra még szükség volt odahaza az aratáson.

Londonban Sir Edward Grey továbbra is abban a jókora, bár aligha rossz szándékú tévhitben ringatta magát, hogy Németország majd nyomást gyakorol Bécsre, és megakadályozza, hogy a balkáni hajcihő összeurópai háborúvá terebélyesedjen. 25-e éjszakáján azonban a Külügyminisztérium keleti és nyugati főosztályának vezetője, Sir Eyre Crowe figyelmeztetett a helyzet súlyosságára. Jelenleg minden azon a sarkalatos kérdésen áll vagy bukik, írta, hogy „Németország most elszánta-e magát erre a háborúra, vagy sem”, és arra hívta fel a figyelmet, hogy a katasztrófa megelőzésének NagyBritannia számára az a legkézenfekvőbb módja, ha világossá teszi: nem marad semleges egy olyan háborúban, amelyben Franciaország és Oroszország részt vesz. De az adott pillanatban nem volt rá esély, hogy a kormány vagy az alsóház áldását adja erre a kötelezvényre, még ha Grey kéri is – persze nem kérte. Európába ekkorra beköszöntött a háború: csak a mérete volt még kérdéses. Minden Oroszországon múlott. Jules Cambon, a berlini francia követ kijelentette belga kollégájának: „Ma Franciaország sorsa és az európai béke megőrzése egy külső akaraton múlik, a cárén. Hogyan dönt? És miféle tanács alapján? Ha a háború mellett dönt, akkor Franciaország a szerződésvállalása áldozataként osztozik szövetségese sorsában a csatatereken.” Azt biztosra vették, hogy Szerbia még részben sem merte volna elutasítani Ausztria ultimátumát, ha nem tudja maga mögött Oroszország támogatását. Július 26-án 01.00 órakor Szentpétervár statáriumot hirdetett a cári Lengyelországban. Később, a nap folyamán sorsdöntő, mozgósítás előtti parancsokat adtak ki. A hadseregnek két hétre volt szüksége a harckészültséghez, egy hónap a teljes hadrafoghatósághoz, így hát minden óra számított. Szazanov csak részleges mozgósítást akart; Oroszország ezt a lépést tette meg 1912-ben anélkül, hogy kirobbantotta volna a háborút. Okosabbnak látszott, ha nem provokálják közvetlenül a németeket, ezért eltekintettek a csapatok fegyverbe szólításától a közös határhoz legközelebb eső varsói katonai körzetben. Amikor azonban Danyilov, a főszámvevő aznap visszatért a Kaukázusból, kifejtette a külügyminiszternek, hogy a részleges mozgósítás súlyosan akadályozza a teljes folyamatot.

Szintén 26-án a belügyminiszter elrendelte, hogy hazaárulás vádjának terhe mellett tilos a fegyveres erőkről híreket megjelentetni vagy a nyilvánosan taglalni. Figyelmeztető felhívást tettek közzé, hogy az orosz felségvizeken, kivéve a belterületen fekvő Kaszpi- és Azovi-tengert, leoltják a világítótornyok és a helyzetjelző lámpák fényét. A szevasztopoli haditengerészeti támaszpontot lezárták a hajóforgalom elől, és a tengeren tartózkodó orosz hajók utasítást kaptak a rádióforgalmazásuk beszüntetésére. Bevezettek egy sor belpolitikai korlátozást, kezdve azzal, hogy este tízkor zárórát rendeltek el az összes szentpétervári étteremben. Másnap minden, orosz földön tartózkodó németet és osztrákot felszólítottak, hogy zárják le ügyeiket, és azonnal hagyják el az országot. Figyelmeztettek továbbá minden Fekete-tengeren hajózót, hogy 27től a sötétség óráiban tüzet nyithatnak a partot megközelítő bármely vízi járműre. A katonák mozgásba lendültek. A Moszkva mellett állomásozó szumszkiji huszárokat visszarendelték hadgyakorlatukról a kaszárnyákba, ahol újrapatkolták a lovakat, kiosztották a hadi egyenruhát, ellenőrizték a hámot és a felszerelést. A bakák a személyes holmijukat ládákba zárták, és föltüntették rajtuk a legközelebbi hozzátartozó nevét és címét. A tiszti étkezde ezüstneműjét letétbe helyezték a Nemzeti Bankban, és múzeumnak adományozták a nagy becsben tartott ezredlobogókat. A berlini szerb katonai attasé feljegyezte, hogy július 26–27-én, amikor keresztülutazott Németországon, semmiféle háborús készülődést nem tapasztalt, de orosz területre érve „nagyarányú mozgósítási intézkedések végrehajtását észleltük”. Amikor Sir George Buchanan Szazanovtól érdeklődött Oroszország katonai sürgölődésével kapcsolatban, a külügyminiszter nyugodtan azt válaszolta: csupán az ipari munkásság zavargásaira adott válaszlépésekről van szó. A brit követnek azonban nem lehettek kétségei afelől, hogy a hadsereg háborúra készülődik. Aznap, 26-án Grey ismertette Lichnowsky herceggel, a londoni német követtel, hogy Nagy-Britannia egy négyhatalmi konferencia összehívását javasolja a válság rendezésére. Berlin ezt kapásból elutasította, abban a hitben, hogy

egy ilyen összejövetel biztosan elítélné Ausztriát. Ez is újabb bizonyíték a diplomáciai megoldás iránti német érdektelenségre. Július utolsó napjaiban a kormányok közt ide-oda röpködő üzenetek dömpingje eldugította a viszonylag kezdetleges nemzetközi hírközlési rendszert, úgyhogy létfontosságú táviratok szenvedtek vészes késedelmet. A kormányzati sürgönyöknek csak egy részét továbbították diplomáciai távírón: túlnyomó többségüket a kereskedelmi telegráfhálózatra bízták. Az orosz mozgósításról a részletek például lassan érkeztek el a francia kormányhoz, mert a szentpétervári követségről az üzeneteket még el kellett juttatni a négy kilométerre fekvő nyilvános távíróhivatalhoz. A brit Külügyminisztérium rejtjelezői, szám szerint négyen, ki sem láttak a munkából; párokban dolgoztak: egyik felolvasta a jelcsoportokat, a másik átírta őket postai űrlapra – mindent gyorsírással végeztek. Mivel az ötszámjegyű csoportok küldése többe került, a gazdaságosság érdekében a tömörségre törekedtek. Miután végeztek, az üzenetet borítékba zárták, és futár vitte feladni az egy kilométerre eső londoni főpostára a Stranden. A német polgárok egyre inkább ráébredtek, hogy valószínűleg harcolni kényszerülnek. Ez a lehetőség rémületet keltett a szocialisták és lelkesültséget a konzervatívok körében. Wilhelm Kaisen, a huszonhét éves brémai gipszöntő, aki lelkes szociáldemokrata volt, július 26-án viszolyogva írt barátnőjének, Helenének az Európa előtt álló jövőről: „Háború – ezek a betűk a vér és rettegés olyan iszonyú óceánját foglalják magukba, hogy az ember beleborzad a gondolatba.” Kaisen minden reményét abba vetette, hogy a Szocialista Internacionálé közbelép, és megakadályozza a háborút. Ha nem így lesz, zendülést jósolt a katonák között, különösen „amint gyilkos repülőgépek kárhozatot ontanak az égből”. A félelem a kitörni készülő vihartól július utolsó hétvégéjén Európaszerte tízezreket késztetett a korai egybekelésre. A Hannover közelében fekvő kisvárosban, Lindenben az anyakönyvi hivatal negyvenhat párt adott össze a vasárnap este tizenegy órai zárásig. Hannoverben magában kétszáz pár állt az oltár elé. Korábban 1914-ben Tirpitz főtengernagy kétes igazságtartalommal azt mondta egy diplomatának, hogy az angolok sokkal jobban kézben

tartják a sajtójukat, mint a németek. – A maguk „sajtószabadsága” ellenére elég egy célzás a kormányuktól, és az egész nemzeti sajtó egyöntetűen felsorakozik a belpolitikájuk mögé. – Ezzel szemben a német sajtó háza táján, folytatta a főtengernagy megvetőn, „szabad a gazda”, mindegyik a maga kis pártja nézetét sulykolja. Több mint háromezerféle hírlap jelent meg, közülük ötven Berlinben. Most a Berliner Post arra szólított fel, hogy hagyni kell Ausztriát, menjen egyedül a maga választotta úton. A Rheinische-Westfalische Zeitung július 24-én azt írta: „Nem vagyunk kötelesek hódító Habsburgháborúkat támogatni.” A szociáldemokrata Vorwärts július 27-én megvetően kijelentette: „Csak éretlen kamaszok vonzódhatnak egy olyan katonai kalandhoz, amely vértől és gennytől bűzlő mészárszéket csinálna Európából.” Ezzel szemben Freiburgban a város félhivatalos közlönye, a Freiburger Tagblatt kijelentette: Ausztria küszöbönálló háborúja Szerbiával „köti le teljesen városunkat. Az egész életünk forog kockán, mintha nekünk magunknak kellene érte kardot rántanunk – a családi körben, a boltokban és a közintézményekben, az utcákon, a villamosokban. Ezek az őszinte, magasztos érzületek igazi német hazafiságban gyökereznek.” A Freiburger Zeitung szerint „a legmagasabbra csapó hazafias lelkesedés hulláma tavaszi áradatként zúdult keresztül az egész városon”. Még a legpacifistább szocialista újságok is azt írták, hogy ha háború köszönt Németországra, a munkásosztály harcolni fog, a haza védelmére siet. Németország veresége „elképzelhetetlen szörnyűség lenne… nem kívánjuk, hogy asszonyaink és gyerekeink áldozatul essenek a kozákok állatiasságának”. „Nem engedhetjük Ausztriát elbukni – írta egy liberális újságíró július 26-án a Weser-Zeitungban –, mert azzal magunkra hozzuk a vészt, hogy alávetettjei leszünk a nagy orosz kolosszusnak, minden barbarizmusával együtt. Most azért kell harcolnunk, hogy megőrizzük magunknak a szabadságot és a békét. A keletről és nyugatról érkező vihar borzalmas lesz, de seregeink rátermettséggel, bátorsággal és önfeláldozással győzedelmeskedni fognak. Minden német magasztos kötelességének érzi majd, hogy méltónak bizonyuljon lipcsei és sedani elődeinkhez.” Ám még a legkardcsörgetőbb vezércikkírók is

azt remélték, hogy Franciaország és Nagy-Britannia semleges marad, hagyják, hogy Németország Oroszországnak szentelje osztatlan katonai figyelmét. A berlini kormány egy mérsékletességi rohamában arra biztatta az osztrákokat, hogy első lépésként csak annyi haderőt mozgósítsanak, amennyi ahhoz elegendő, hogy Szerbiával elbánjanak. Július 26-án azonban Jules Cambon figyelmeztette Jagow német külügyminisztert, hogy az angolok ezúttal nem maradnak semlegesek, mint 1870-ben voltak. Jagow vállat vont: – Önöknek is megvannak a maguk információi, nekünk is, ami pedig homlokegyenest eltérő. Mi bízunk az angol semlegességben. – Cambon azok közé tartozott, akik ezt azután mindig is sorsdöntő tévedésnek hitték: ha a németek tudták volna, hogy Nagy-Britannia harcolni fog, nem kockáztatják meg a háborút. Nézete azonban alaptalannak látszik. A legfőbb német döntéshozók, köztük is kimagaslón Moltke, már rég fölmérték a brit beavatkozás valószínűségét és jellegét – és lényegtelennek ítélték. A földrész küzdelmének kimenetelét a hatalmas hadseregek összecsapása dönti el, amelyben a brit katonai részvétel szükségszerűen csekély lesz, a Királyi Hadiflotta pedig nem számít. Ebben a szakaszban Szerbia sorsa iránt a brit uralkodó osztály többsége is közönyös maradt, és hevesen ellenezte a beavatkozást. A párizsi brit követ, Sir Francis Bertie július 27-én így írt: „Hihetetlennek tűnik, hogy az orosz kormány háborúba sodorja Európát azért, hogy a szerbek védelmezőinek szerepében tetszelegjen.” Sok befolyásos ember megkérdőjelezte, hogy bölcs dolog-e szétzúzni Európa békéjét a gyalázatos kis Szerbia megmentéséért. Eközben Berchtold Bécsben úgy döntött, hogy sürgősen katonai lépésekhez kell folyamodni; „Nem lehetetlen – írta gondterhelten –, hogy az antant megpróbálja elérni a konfliktus békés rendezését, hacsak egy hadüzenet nem teremt tiszta helyzetet.” Berlinből Moltke, Bethmann tudta nélkül, táviratot küldött Bécsbe, és sürgette az általános mozgósítást, a közvetítés elutasítását; de ezt az osztrákok már csak azután desifrírozták és olvasták, hogy a hadba vonulás mellett döntöttek. Július 28-án kedden délelőtt tizenegy órakor Bad

Ischl-beli dolgozószobájának kis írópolcánál ülve Ferenc József császár aláírta a hadüzenetet, amely később birodalma halálos ítéletének bizonyul majd. Aznap kora délután az üzenet szövege távírón megérkezett a szerb Külügyminisztérium ideiglenes székhelyére, Nišbe. A hivatalnokok először tréfára gyanakodtak. Egyikőjük, Milan Stojadinović később így írt: „A formája egészen szokatlan volt, egy olyan korban, amikor az ilyen dolgokban a külsőségnek még nagy fontosságot tulajdonítottak.” A nyelvezete tapintatlanul nyers és tömör volt, de a szerbek végül úgy döntöttek, hogy a távirat valódi. Az egyikük levitte az Európa kávéházba, ahol a miniszterelnök Strandmannal, Oroszország ideiglenes megbízottjával ebédelt. A szerb államfő elolvasta a kurta sorokat, miközben minden szem rátapadt. Azután keresztet vetett, átadta a sorsdöntő iratot az orosz diplomatának, fölkelt, és így szólt a társasághoz: – Ausztria hadat üzent. Az igazság a mi oldalunkon áll. Isten megsegít bennünket. Besietett egy másik külügyminisztériumi tisztviselő, és jelentette, hogy egy azonos tartalmú üzenet most érkezett meg a hadsereg főhadiszállására, Kragujavacra. Röviddel ezután Szentpétervár táviratküldeményt juttatott el Strandmanhoz azzal az utasítással, hogy személyesen adja át Pašićnak. A cár aláírásával az állt benne, hogy jóllehet Oroszország békét akar, nem marad közönyös Szerbia sorsa iránt. Miután Pašić ezt elolvasta, megint keresztet vetett, és színpadias áhítattal így kiáltott: – Uramisten, a kegyelmes nagy orosz cár! Párizsban azonban nem az osztrák hadüzenet volt július 28-a szenzációja, hanem az, hogy Madame Caillaux-t felmentették Gaston Calmette meggyilkolásának beismert vádja alól. Az egész világ csodálkozására az esküdtszék úgy döntött, hogy a szerkesztő lelövése nem volt indokolatlan a Le Figaro cikksorozata fényében, amely az asszony férjéről szólt, valamint kettejük viszonyáról, amikor a nő még csak a szeretője volt. És eközben Franciaország vezetői mindvégig szinte teljesen el voltak zárva minden kapcsolattól baltitengeri utazásukon. A hajóút rémálommá változott: Poincaré és Viviani arra kényszerült, hogy tovább udvariaskodjanak

Stockholmban, és folytassák végtelennek tetsző tengeri útjukat, miközben Nyugat-Európa egén a háború felhői gyülekeztek. A 26-án beérkező rádiótáviratok közül sok megfejthetetlennek bizonyult. A köztársasági elnök és a miniszterelnök szűkszavú beszélgetésekben tért ki a válságra. „M. Vivianival – írta Poincaré – minduntalan ugyanarra a kérdésre lyukadtunk ki: Mit akar Ausztria? Mit akar Németország?” Még ha aktívabban vette is ki a részét a válságból, semmint később beismerte, a francia köztársasági elnök bizonyára nem élvezte a balti-tengeri tekergést, miközben Európában lángok gyúltak és harapóztak el. Párizsban Joffre és a francia katonák kezét egyre fájdalmasabb gúzsba kötötte a politikai bénultság. A tábornok mérgesen azt írta, a miniszterek „legfőbb gondja… az volt, hogy ne tegyenek olyan lépést, ami másképp értelmezhető, mint a német kezdeményezésekre adott válasz. Ez a bátortalan viselkedés nagyrészt az államfők távollétének következménye volt.” Meghűlt benne a vér, amikor egy július 21-i üzenet a Berlinben tartózkodó Cambontól 28-án érkezett meg Messimyhez, „felfoghatatlan módon” egy hét késéssel, benne azzal az állítással, hogy Németország mozgósítást előkészítő intézkedéseket tett. A követ eltúlozta a dolgot, de a franciák most azt hitték, Moltke haderői egy héttel előbbre tartanak a készülődésben, és Messimy még így sem akart cselekedni Viviani távollétében. A hadügyminiszter bölcsen óvatos volt, de Joffre tajtékzó haragja jól jelzi, milyen sietősen igyekeztek ekkor a katonák utat törni a porond közepére Francia-, Orosz- és Németországban. Ahogy a háború egyre kitapinthatóbb közelségbe került, minden főparancsnok attól rettegett, mi lesz, ha az ellenség éri el előbb a teljes harckészültséget. Úgyhogy mindannyian nekiálltak nyomást gyakorolni politikai vezetőjükre. Az orosz vezérkar főnöke a cár határozatlanságáról panaszkodott a duma elnökének. Az európai fegyverkezési verseny és katonai akciótervek nem tehettek a háborúról, lévén inkább tünetek, semmint okok. 1914 júliusának utolsó napjaiban azonban a tábornokok a szakadék felé tolták a kormányokat: tudták, hogy övék lesz a felelősség, ha a hazájuk a csatatéren elveszti a halálos ipiapacsot.

Poincaré és Viviani 27-én értesült arról, hogy a francia sajtó hevesen bírálja távollétüket. A két államférfi úgy döntött, hogy a koppenhágai fűtőanyag-felvétel után előrehozzák hazatértüket, és július 29-én kora reggel meg is érkeztek Dunkerque-be. A németek kitartóan zavarták a Párizs, Szentpétervár és Berlin közötti rádióösszeköttetést, de nehéz volna azt állítani, hogy ez a csínytevés változtatott a végkimenetelen. Az oroszok elszánták magukat, hogy nem hagyják válasz nélkül Szerbia megtámadását. A francia kormány kötelezettséget vállalt Oroszország támogatására, amit erősen befolyásolt az a tudat, hogy ha háború lesz, a németek először Franciaországra csapnak le. Az Eiffel-toronyban elhelyezett erős rádióállomás segítségével az orosz katonai attasé az egész válság alatt kapcsolatot tudott fenntartani Szentpétervárral, legyőzve a német zavarást. Poincaré és Viviani balti-tengeri hajókázása valószínűleg csekély vagy semmilyen hatással nem volt a történelem menetére. Az elnök a „keményvonalas” politikát pártolta Németországgal szemben; a júliusi válság idején valószínűleg Oroszország támogatása felé kormányozza hazáját, akár találkozik Szentpéterváron Szazanovval, akár nem. Sok francia felismerte, hogy egyre nagyobb valószínűséggel harcolniuk kell. 26-án vasárnap a párizsi utcákon heves jelenetek zajlottak: a szokásos hétvégi indulókat játszó katonazenekart megéljenezték; tiltakozók Habsburg-zászlót égettek az osztrák követség előtt. A legtöbb ember lelkesedés nélkül, de teljes beletörődéssel nézett szembe a háború rémképével, és az egészért nyíltan Németországot hibáztatták. Amikor Orléans-ban Louis Derenne nyomdász eltávozott a munkahelyéről, hallotta, ahogy a tömeg azt kiabálja: – Mort aux Boches! Halál a fritzekre! – nem törődve azzal, hogy mindeddig az osztrákok voltak a válság fő előmozdítói. „Készülünk belépni egy vérrel és sötétséggel teli hosszú alagútba”, írta André Gide. A kormány mindaddig nem adta szándékai egyértelmű jelét a nyilvánosság számára, amíg 29-én Poincaré és Viviani meg nem érkezett a fővárosba, de széles körben az volt a vélekedés, hogy ha Oroszország fegyvert fog, Franciaország is követi.

Joffre a maga szakállára 27-én azt mondta az oroszoknak, hogy számíthatnak országa teljes támogatására. Mind a vezérkar főnöke, mind Messimy, a hadügyminiszter arra buzdította Oroszországot, gyorsítsa fel a mozgósítást, és a lehető leggyorsabban vesse be haderőit Németország ellen. Tudták, hogy a német haditerv azonnali támadást ír elő nyugaton. Franciaország biztonsága szempontjából létfontosságú volt, hogy Oroszország a lehető legsürgősebben váltsa valóra a „levegőben lógó fenyegetést”, haderői megosztására kényszerítve Moltkét. Párizsban aranyfelvásárlási láz okozott pánikot az értéktőzsdén. Franciaországban – ahogy egész Európa-szerte – a hitelezés összeomlása hatalmas pénzügyi válságot okozott, amelyen csak az állami beavatkozás enyhített. Emberek hemzsegtek a bulvárokon, tódultak a kávéházakba és éttermekbe, nem is annyira ételre-italra, mint inkább hírekre és társaságra szomjasan. Berlinben 28-án, kedd este ezrek vonultak a munkásnegyedekből a városközpontba mozgalmi dalokat énekelve, és „Le a háborúval!” meg „Éljen a szociáldemokrácia!” jelszavakat kiabálva. Kivont karddal lovas rendőrök állták útjukat, de este tíz körül ezren áttörtek az Unter den Lindenhez. A belvárosi járókelők rágyújtottak a Wacht am Rheinre, a Heil dir im Siegerkranzra és más lelkesítő hazafias dalokra, hogy kifejezzék nemtetszésüket. Fél óra múlva a rendőrség rohamot indított, és kiürítette az utcát, a Café Bauer és a Café Kranzler erkélyein forró csokoládéikat szorongató törzsvendégek hangos üdvrivalgása mellett. Huszonnyolc embert tartóztattak le háborúellenes jelszavak skandálása és a „közrend megzavarása” miatt. A jobboldali sajtó másnap reggel tobzódott, lecsőcselékezte a tüntetőket, és lehazaárulózta a háború ellen tiltakozókat. Egyes történészek felvetik, hogy több német tüntetett a háború ellen, mint mellette, ami akár igaz is lehet. A császár, Moltke és Bethmann magatartására azonban cseppet sem hatottak a másként gondolkodók megnyilvánulásai, amelyekről úgy vélekedtek – helyesen –, hogy megszűnnek, amint a nemzet végérvényesen elköteleződik. Jóval kevesebb német tiltakozott a háború ellen, mint ahány négy évvel korábban a porosz választójog reformját követelve az utcára vonult.

Nagy-Britannia első jelentős stratégiai lépése július 26-án vasárnap következett be, amikor a brit flotta hazai hajóhada egy próbamozgósítást követően szétszéledni készült. Northcliffe Daily Mailjének szerkesztői úgy vélték, hogy valamilyen szerepet ők is játszottak a tengerészeti miniszter aznapi kezdeményezésében. A fenyegető válság közepette táviratoztak neki hétvégi menedékébe, Norfolkba: „Winston Churchill Pear Tree Cottage Overstrand: OSZTRAK HADUZENET SZERBIANAK STOP NEMET FLOTTAOSSZEVONAS STOP IGAZ-E HOGY BRIT FLOTTAKESZENLET FELOLDVA STOP DAILY MAIL.” Ezt a sürgönyt a közeli strandon adták át Churchillnek. Válaszolni nem válaszolt, de még abban az órában telefonon beszélt az első tengerészeti lorddal, Louis of Battenberg herceggel, és a délutáni vonattal visszatért Londonba. Aznap késő éjjel parancs ment ki a flottakészenlét feloldásának törléséről, és a honi flottát két nappal később hadi kikötőjébe, az Orkney-szigeteki Scapa Flow-ba rendelték. Paul Cambon később azt mondta, hogy Churchill nagy szolgálatot tett Franciaországnak, amikor szenvedélyesen kiállt a beavatkozás mellett, és nem eresztette szélnek a flottát, „amit mi [a franciák] sohasem méltányoltunk kellően”. Ennek ellenére brit körökben még mindig nem érződött a közvetlen veszély. Asquith 28-án így írt Venetia Stanley-nek: „Tegnap kormányülésünk volt… főleg háború & békéről folyt szó. Félek, Grey kísérlete a kvartettkonferenciával füstbe megy, mert a németek nem hajlandók beszállni. Az egyetlen igazi remény, hogy Ausztria & Oroszország talán megegyezik egymás közt. De jelen pillanatban a dolgok rosszul állnak, & Winston valószínűleg már dörzsöli a tenyerét.” Churchill szégyentelenül cinikus nézetet tett magáévá, ugyanannak tükörképét, ami a politika hajtóerejét Berlinben adta: „Ha már nem lehetett megúszni a háborút, messze ez volt a legkedvezőbb és az egyetlen lehetőség, amely Franciaországot, Oroszországot és jómagunkat közös nevezőre hozhatta.” Aznap így írt feleségének, Clementine-nak: „Drága Egyetlenem & Szépségem – Minden a katasztrófa & összeomlás felé tart. Fel vagyok pörögve, lelkes & boldog vagyok.” Asquith a Venetia Stanley-nek szóló 28-i levelét egy stílustöréssel zárta: „Laza költségvetési délután a

Házban, úgyhogy épp arra biztatom Violetet, hajtson föl egy-két embert odahaza vacsora- & bridzstársaságnak.” A miniszterelnök a következő este, 29-én sem mutatott fokozottabb izgalmat: „Most vagyok túl egy főhaditanácson… Nem volt érdektelen, mert az ember legalább megtudja, melyek az első lépések egy igazi háborúban.” Némelyek haszonszerzési céllal ragadták üstökön a közelgő háborút. A Cotton Lőporművek, amelynek lenyűgöző kalligráfiájú cégjelzéses levélpapírja tudtul adta, hogy kenti gyártelepein „Lőpor, lőgyapot, robbanószerek, petárdák, gyutacsok etc. előállítója”, július 29-én levelet írt a szerb hadügyminiszternek. A gyár vezetősége felajánlotta, hogy leszállít 10 ezer puskagránátot „egy 80 ezres szerződés keretében, amelyet jelenleg egy másik külföldi kormányzat számára teljesítünk … Ez a mostani megrendelés egy korábban lebonyolított 25 ezres szerződés folyománya, amelyet tényleges háborús helyzetekben használtak fel a legkielégítőbb eredményekkel… 10 ezer darab szállításra kész, csomagolt állapotban van, és huszonnégy órán belül útnak indítható. Kívánság szerint ugyanez a puskagránát kézzel is elhajítható közelharc céljára.” Nincs írásos nyoma, hogy Belgrád élt volna a megrendelés lehetőségével, de a Cotton Lőporművek nem vádolható azzal, hogy híján lett volna a brit vállalkozói buzgalomnak. Július 28-án este az orosz katonai hírszerzés jelentette, hogy az osztrák hadsereg háromnegyedét, a tizenhat hadtestből tizenkettőt mozgósítottak – jóval több katonát, mint amennyire Bécsnek szüksége volt arra, hogy elbánjon Szerbiával. Bár a cár aláírása még hiányzott a parancsról, aznap éjjel az orosz vezérkari főnök az összes katonai körzet vezetőjét táviratban figyelmeztette, hogy „általános mozgósításunk nyitó napjául július 30-át jelöljük meg”. A cár engedett Szazanov sürgetésének, és belement, hogy az általános mozgósítás másnap megkezdődjön. Július 24-től az oroszok katonai előkészületekbe kezdtek minden más országot megelőzve, kivéve Ausztriát és Szerbiát, de minden döntésük annak fényében született, hogy az osztrákok elszánták magukat: erővel törik le a szerbeket. Szentpéterváron 29-én a béke minden reménye szertefoszlott, amikor hírül vették, hogy az osztrákok megkezdték Belgrád ágyúzását.

Az orosz politikusok és diplomaták azonos véleményen voltak abban, hogy harcolniuk kell. Aznap a szófiai követség mérsékeltként számon tartott vezetője, A. A. Szavinszkij kijelentette, hogy ha az ország nem áll a sarkára, „presztízsünk a szláv világban és a Balkánon örökre odavész”. Alekszandr Giersz Konstantinápolyban azt hangoztatta, hogyha Oroszország fejet hajt, Törökország és a Balkán elkerülhetetlenül a központi hatalmak táborában köt ki. Egy másik diplomata, Nyikolaj de Baszilij méltóságteljesen válaszolt egy barátjának – az osztrák katonai attasénak –, aki belpolitikai katasztrófára figyelmeztetett, ha a cár háborúba lép: „Ön súlyosan elszámítja magát, ha azt feltételezi, hogy a félelem a forradalomtól megakadályozza Oroszországot nemzeti kötelessége teljesítésében.” Bethmann Hollweg most figyelmeztette Szentpétervárt, hacsak Oroszország nem állítja le az előkészületeket, Németország mozgósít. Ez az üzenet megerősítette Szazanovot meggyőződésében, hogy az összecsapás elkerülhetetlen – a cárt azonban ismét habozásra késztette. Személyes üzenetet kapott Vilmos császártól, s ebből az indíttatásból erősködött, hogy Oroszország tegyen egy lépést – jóllehet meddő lépést – hátra, és térjen vissza a részleges mozgósításhoz. Szazanov azonban megmakacsolta magát. Másnap, július 30-án délután öt órakor, miközben továbbra is „ezrek és ezrek halálba küldésén” siránkozott, Miklós cár másnap reggeli hatállyal aláírta a parancsot az általános mozgósításra. Aznap este sok orosz katonai alakulatot telefonon riasztottak, hogy titkos utasításokkal hamarosan futár érkezik hozzájuk. A Moszkva mellett állomásozó szumszkiji huszároknak elrendelték, álljanak készenlétben, hogy harminchat órán belül vonatra szállhassanak Lengyelország Kelet-Poroszország menti határszakaszára, a velük közös kaszárnyában elhelyezett gránátosezredet pedig az osztrák határra küldték. A katonáknak konzerv tartalékélelmet osztottak. Cornet Sokolov kimutatta, hogy a konzervek még 1904-ből származtak, de ez cseppet vette el tőlük a katonák kedvét. Szégyenszemre a huszárlaktanyában egy órán belül mindenütt üres konzervesdobozok hevertek. „Olyanok voltak, mint a gyerekek!” – írta Vlagyimir Littauer elkeseredetten. Viselkedésüket összehasonlította

elfogott németekével, akik az egységüktől leszakadva nemegyszer éheztek, de olyan fegyelmezettek voltak, hogy parancs híján senki sem nyúlt a tartalékadagjához. Miután az utolsó személyvonat július 30-án átlépte a határt KeletPoroszország felől Oroszországba, egy addig csendben ülő orosz utas hirtelen harsány elkeseredésének adott hangot, amiért nem volt nála bomba, hogy odahajíthatta volna a dirschaui német vasúti hídra, és azon gúnyolódott, hogy a hídőrség még mindig díszegyenruhát visel tábori helyett; ez azt mutatja, hogy „azok a disznó németek” még nincsenek teljes készenlétben. Oroszország vezetői rájöttek, hogy olyan kalandba bonyolódnak bele, amely meghaladja a nemzet erejét. Teljesen valószínűtlen, hogy 1914-ben fel mertek volna lépni a központi hatalmakkal szemben, ha nem biztosak Franciaország támogatásában. Diplomáciailag, de még katonailag is okosabban tették volna, ha várnak a mozgósítással, amíg az osztrák hadsereg el nem kezdi Szerbia lerohanását. A szentpétervári döntéshozókat – különösen Szazanovot – azonban az a félelem mozgatta, hogy ha késlekednek, lehetővé teszik Németország számára, hogy előnyre tegyenek szert velük szemben. Oroszország köntörfalazása a mozgósítás pontos körülményeit illetően szinte bizonyosan nem befolyásolta az európai végkifejletet. Amint Szentpétervár eldöntötte, hogy így vagy úgy, de katonailag lép fel Ausztriával szemben, a német választ is biztosra lehetett venni. Az oroszok nemigen próbálták leplezni kiterjedt előkészületeiket: július 29-én éjszaka, szokásos „Miki–Vili” személyes beszélgetésükben a cár zavartalanul közölte a császárral, hogy „a most életbe léptetett katonai intézkedésekről szóló döntés öt napja született, védelmi okokból Ausztria előkészületei miatt”. Azok, akik manapság Oroszországra akarják kenni a fő felelősséget a háborúért, ugyanazokra az érvekre kénytelenek támaszkodni, mint Vilmos császár 1914 júliusában: a cárnak meg kellett volna őriznie a tágabb értelemben vett európai békét, és hagynia, hogy Ausztria helyi háborúban elsöpörje Szerbiát. Ezt az álláspontot lehet képviselni, de lényegesnek tűnik, hogy szem előtt tartsuk az időbeli támpontokat, semhogy megpróbáljuk azt a hamis vádat az oroszokra húzni, hogy kétszínűen viselkedtek. A júliusi válságban a

legfontosabb időpont 23-a volt, amikor Ausztria nyilvánvalóvá tette, hogy el kívánja pusztítani Szerbiát, valamint 24-e, amikor Oroszország tényleges válaszlépésekbe kezdett. Hacsak vagy amíg nincs bizonyíték, hogy a szerb kormány bűnrészes volt a Ferenc Ferdinánd megölésére szőtt összeesküvésben, illetve hogy Oroszországnak előzetes tudomása volt a merényletről, jogosnak tűnik a cár eltökéltsége, hogy szembeszáll Szerbia eltörlésének kísérletével. Ami miatt Miklósnak leginkább vissza kellett volna fognia magát, nem az orosz akció legitimitása körüli kétely, hanem az óvatosság a veszélyt illetően, amit az ellenségeskedés jelentett a saját államára.

3. A NÉMETEK LÉPNEK A júliusi válsággal kapcsolatos egyetlen tarthatatlan nézet az, hogy a háború véletlenek sorozatának következménye. Nem az, sőt: valamennyi nagyhatalom vezetői úgy hitték, hogy ésszerűen cselekszenek, összefüggő és elérhető célkitűzéseket követnek. Egy nagy rejtély mindazonáltal a németországi hatalomgyakorlást illetően megmarad: ki volt az úr a háznál? Ki hozta meg a döntést a háborúról? Az előző évtizedben az ország kormányzásának rendellenességei egyre jobban kiütköztek, jóllehet gazdasági ereje növekedett. Választott politikusok új nemzedéke – köztük sok szocialista – tülekedett a palotákon kívül a hatalomért; az odabentit még az erősen katonai jellegű autokrácia sarkantyús csizmás urai tartották a kezükben. A császár az ügyvivő uralkodó helyett inkább országa tolakodó nacionalizmusát jelenítette meg, de kapkodva továbbra is bele-beleavatkozott a folyamatokba. Körülötte rivális személyiségek, intézmények és politikai csoportok versengtek az uralomért. A hadsereg és a haditengerészet kutya-macska barátságban volt. A vezérkar alig állt szóba a Hadügyminisztériummal. A birodalmat alkotó államok időnként öntudatosan szembehelyezkedtek Berlinnel. Egy német szerző 1910-ben megjósolta, hogy a politikai és katonai feszültség minden háborút megelőző időszakában „a sajtó és kulcsfontosságú eszközei, a távíró és a telefon roppant befolyást gyakorolnak majd, ami lehet akár hasznos, akár káros is”. Moltke egyetértett. Bármilyen nagy legyen is a hadsereg hatalma, a

vezérkari főnök felismerte, hogy 20. századi háborúban a milliószámra besorozott polgárokat azzal lehet rábírni a részvételre, ha az ügy össznépi támogatást élvez. „Moltke azt mondta nekem – jegyezte fel egy porosz tiszt 1908-ban –, hogy a kormányháborúk ideje lejárt, és az olyan háború nagyon veszélyes lehet, amelyet a német nép nem akar vagy nem ért, és ezért nem fogad rokonszenvvel. Ha… a nép úgy hiszi, hogy a háborút léha célokért idézték elő, és csak arra szolgál, hogy az uralkodó osztályt kisegítse valami slamasztikából, akkor azzal fog kezdődni, hogy a saját polgárainkra kell lőnünk.” Ez messzemenően megmagyarázza, miért nem volt hajlandó Németország hadba szállni Ausztria mellett a korábbi balkáni válságokban, s 1914 júliusában Moltke miért tartotta annyira fontosnak, hogy biztosítsa, Németországot fenyegetett áldozatnak lássák – mindenekelőtt a saját lakossága –, ne pedig agresszornak. Az európai válság belpolitikai zavarokat fedett el. A munkások gyakori sztrájkokban kifejeződő elégedetlensége ugyanúgy aggasztotta a berlini kormányt, ahogy a hasonló társadalmi feszültségek láttán az angol, francia és orosz félelmek is felébredtek. Nehéz felmérni a császár irányító szerepét, mert túl sokszor gondolta meg magát. Az állami iratokra firkált széljegyzetei jól tükrözik javíthatatlan indulatosságát: „Csináljon hülyét másból, Szazanov úr!”, „A francba!”, „Nem!” „Ez nem az ő asztala!”, „Ez aztán a ritka nagy brit pofátlanság!” Politikaalakításának kedvelt eszköze a felkiáltójel volt. Vilmos mindig későn váltott óvatosra ahhoz, hogy helyreüsse a károkat, amelyeket szokott meggondolatlansága okozott. Július 5-én állítólag azt mondta Bethmann-nak: – Minden eszközt meg kell ragadnunk, hogy az osztrák–szerb ellentét ne fajuljon nemzetközi konfliktussá. – Másnap mégis megadta Bécsnek a „biankó csekket”. Amikor július 27-én visszatért norvégiai jachtutazásáról, a Bécs ultimátumára adott alázatos szerb válasz olvastán első reakciója az volt, hogy nem lát „semmi okot a háborúra”. Bethmann azonban még azon a napon azt mondta az ausztriai német követnek: – Olyan színben kell feltűnnünk, mint akiket belekényszerítettek a háborúba. – Erich von Falkenhayn vezérezredes, a porosz hadügyminiszter 27-én találkozott a császárral és Moltkéval, és ezt követően feljegyezte:

„Most eldöntetett, hogy végigverekedjük a dolgot, bármi áron.” Három nappal később, 30-án Krafft von Dellmensingen bajor tábornok ezt írta a naplójába: „A császár teljességgel békét akar, és a császárné is minden erejével ezen van. Még befolyást is akar gyakorolni Ausztriára, hogy eddig és ne tovább. Az lenne ám csak az igazi katasztrófa! Elveszítenénk minden szövetségesi hitelünket.” Addigra azonban a tábornok udvari pletykája már két napja elavult. – Az eldobott tekegolyót már nem lehet megállítani – mondta a császár július 28-án, és úgy tűnt, komolyan gondolja. Kiszámíthatatlan viselkedését egy amatőr színészéhez lehetne hasonlítani, aki egy shakespeare-i történelmi drámában a király szerepét alakítja profi színészek között. Vilmos igyekezett lépést tartani a többi szereplővel, eljátszani az uralkodót, miközben rémesen bizonytalan volt: folyton rossz végszóhoz kapcsolódott, vagy szöveget tévesztett. Ha a német politika korábban, júliusban habozott is, a háborúba vezető úton immár vitte a lendület. Berlinben 29-én Falkenhayn felgyorsított: kijelentette, hogy a taktikázás ideje lejárt: Németország nem várhat tovább arra, hogy Oroszország lépjen: mozgósítania kell. Belpolitikai okokból Bethmann és Moltke továbbra is azon igyekezett, hogy inkább Oroszország nyomában haladjon, mintsem elébe vágjon, de tudták, hogy az óra közeleg. A semleges Belgium számára ultimátum készült, követelve, hogy a német hadsereg átvonulhasson az országon. Bethmann ekkor elkövetett egy diplomáciai baklövést. Egy olyan pillanatban, amikor a brit érzelmek még ingatagok voltak, ajánlatott küldött Sir Edward Grey-nek: NagyBritannia őrizze meg a semlegességét, cserébe Németország kezességvállalásért, hogy tiszteletben tartja Belgium és Franciaország területi csorbíthatatlanságát. Ez a zsarolási kísérlet, amely egyértelművé tette, hogy a németek támadásra készülnek nyugaton, felbőszítette Londont. „Van valami alpári és szinte gyerekes a német diplomáciában”, írta Asquith megvetően. Grey kurtán annyit válaszolt, hogy Nagy-Britannia semmi szín alatt nem mehet bele ilyen szégyenletes alkuba. Ezek a hírek július 29-én éjjel felszították a kedélyeket. Vilmos és Bethmann számára nyilvánvalóvá vált, hogy a világtörténelem

legnagyobb összecsapásába vezetik bele országukat, miközben valószínűtlen, hogy a britek semlegesek maradjanak. A császár váratlanul azt javasolta, hogy az osztrákok elégedjenek meg Belgrád elfoglalásával mindaddig, amíg a feltételeik nem teljesülnek. 30-án hajnali 2.55-kor Bethmann táviratozott Bécsbe, és a diplomáciai közvetítés elfogadását szorgalmazta. Távirata azonban csak az után érkezett meg Berchtoldhoz, hogy az osztrák mozgósítás megkezdődött, és ugyanazon a napon, amikor Moltke távirata is befutott, amely azt sürgette, hogy a Monarchia utasítsa el a közvetítést, és hadseregét Szerbia helyett inkább Oroszország ellen vesse be. Vagyis a vezérkar főnöke a kiszélesedő háború iránti személyes elkötelezettségének adott hangot, még mielőtt tudomást szerzett volna az orosz általános mozgósításról, és oly módon igyekezett befolyást gyakorolni a diplomáciai szférára, ami jócskán kívül esik egy vezérkari főnök megszokott hatáskörén. A két ellentétes távirat olvastán Berchtold megkérdezte Conradot: – Ki az úr Berlinben? Moltke vagy Bethmann? – Az osztrákok képletesen és talán szó szerint megvonták a vállukat, s folytatták a mozgósítást és Belgrád lövetését. A válasz Berchtold kérdésére ekkor mindenképpen Moltke volt. Bethmann nem tett további kísérletet arra, hogy ellenálljon a vezérkari főnök megszállottságának, amellyel a háborúba vezető utat kikövezte. Ráadásul a kancellár hamarosan nagyra törő háborús célok, nyíltan az Európa fölötti német uralom megszerzésének szószólójává vált. Bár a császár és Bethmann július folyamán egyaránt ingadozott, nem tudták rávenni magukat az egyetlen megoldásra, amely valószínűleg elhárította volna a katasztrófát: hogy visszavonják a német jóváhagyást Szerbia osztrák lerohanására. A hónap utolsó napjaiban Moltke és Falkenhayn követelte a katonai szükségszerűség elfogadását és a katonák ellentmondást nem tűrő elsőbbségét a döntéshozási folyamatban most, hogy a háború elkerülhetetlenné vált. Kancellárjához hasonlóan Vilmosból is hiányzott az erő, hogy látványosan visszatáncoljon, amikor a tábornokok azt hangoztatták, kötelessége elfogadni a háborús megméretést. Falkenhayn a „hadsereg becsületének” fontosságára hivatkozva egykor azt hangoztatta, hogy a párbaj intézményét mint a

tisztek közötti személyes viták elintézési módját fenn kell tartani. Most ugyanebben a szellemben könyörtelenül félresöpörte a császár kételyeinek megkésett megnyilvánulásait: – Emlékeztettem, hogy ezen dolgok fölött már nincs hatalma. Németország végjátékában Moltke lett a meghatározó szereplő. Az ország legerősebb intézményének a hadsereg számított, annak pedig Moltke volt az irányítója. A vezérkari főnök történelmi felelőssége részben abban áll, hogy még ha vitatható is a vád, hogy kezdettől fogva erőltette a háborút, úgy vett ilyen irányt, hogy közben hatalmas kételyeket táplált a következményeket és Németország sikerének kilátásait illetően. Ha épp elég szánalmas dolog az, hogy egy olyan ostoba ember, mint Conrad, apokalipszist akart, különösen aljasságnak tűnik, hogy egy olyan okos ember, mint Moltke, bűnrészességet vállalt ebben a végkifejletben. A legkézenfekvőbb magyarázat erre az – amit a háború nyomása alatt tanúsított későbbi magatartása alátámaszt –, hogy a vezérkari főnök, koronás feljebbvalójához hasonlóan, alapvetően gyenge ember volt, aki igyekezett erőt mutatni. Bécsben és Berlinben egyaránt – de Szentpéterváron és Párizsban is, bár kisebb mértékben – most végzetes vágy mutatkozott a leszámolásra, a döntő eredményre a több mint egy évtizeden át húzódó, semmire nem vezető sorozatos válságok helyett. A német katonák és a konzervatív politikusok közül sokan azt hitték, hogy a háború lehetőséget kínál a szociáldemokrata áradat visszafordítására, amelyről úgy gondolták, egyaránt fenyegetést jelent a nemzet nagyságára és saját befolyásukra nézve. A tábornokok azt is látták, hogy a megnövekedett orosz mozgósítási képességek két-három éven belül szertefoszlathatják Németország utolsó reményeit Schlieffen misztikus látomásának beteljesítésére, hogy szétzúzzák Franciaországot, mielőtt keletnek fordulnának. Az elrettentés kudarcra volt ítélve, brit elkötelezettséggel vagy anélkül, mert a németek úgy hitték, soha többet nem lesz olyan jó esélyük, hogy legyőzzenek bármilyen antantkombinációt, mint 1914-ben. Berlin csupán azt igyekezett elérni, hogy a cár viselje a mozgósítás kezdeményezésének ódiumát és a császár hathatós katonai válaszának súlyát.

A belgák hirtelen ráébredtek, hogy országuk veszélyben forog. De Gaiffier ďHestroy bárót, a belga Külügyminisztérium politikai irányítóját sürgősen hazarendelték Engadinból, ahol a családjával nyaralt. Július 29-én indult vissza Brüsszelbe, és azt tapasztalta, hogy a németek vagy az osztrák–magyarok már sok vonatot lefoglaltak csapatok szállítására; csak egy szerencsés találkozás révén jutott haza egy belga gyáriparos privát vasúti kocsijában, és érkezett Brüsszelbe 30-án reggelre. Sir Francis Bertie aznapi feljegyzése egy teljesen téves, de Párizsra jellemző hangulatot tükröz: „Még nem dőlt el, béke lesz-e vagy háború. Azt tartják, tőlünk függ. Az olaszok felvetették, hogy nekik és nekünk félre kéne állnunk. Ami rossz üzlet a franciáknak. Megírtam Grey-nek, hogy itt az az uralkodó érzés, hogy a nagyhatalmak közötti béke Anglián múlik: ha Anglia kinyilvánítja, hogy szolidáris Franciaországgal és Oroszországgal, nem lesz háború, mert Németország nem vállalja azt a veszélyt, hogy a tengeri áruszállítását elvágják a britek.” Aznap délután, július 30-án híre ment, hogy gyalogszerrel Németországba átjutni szándékozó franciákat fordítottak vissza a határon, s néhány ugyanilyen szándékú automobilt, sőt vonatot is feltartóztattak; a telefonvonalakat elvágták. Az emberek Franciaország-szerte mindenütt gyülekeztek, hogy megbeszéljék a híreket. Isère-ben, Beaurepaire kisüzemeiben leállt a munka; az utcák komor emberekkel teltek meg, inkább ünnepélyesség látszott az arcukon, mintsem izgalom, miközben a válságot elemezték. Egy helyi lakos szavaival: „Olyan volt, mint egy temetés. A mi kisvárosunk mintha gyászolt volna.” Július 30-án Németországban ezer számlatulajdonos vette ki a pénzét a freiburgi Városi Takarékpénztárból, amely így a készpénzfelvétel korlátozására kényszerült, és hasonló sorok álltak a legtöbb bank előtt Európában. Sok boltos nem fogadott el papírpénzt, mások lehúzták a redőnyt. Le Havre-ban a pincérek még a rendelés előtt figyelmeztették a vendégeket, hogy fizetségként csak aranyat fogadhatnak el, bankjegyet nem. A derűlátás tett még néhány próbálkozást: 30-án este a Bourbonpalotában az újságírók körülvették a francia Külügyminisztérium tisztviselőjét, Malvyt, aki beszámolt nekik Szentpétervár, Berlin és

Bécs új üzenetváltásairól. – Amint a diplomaták tárgyalni kezdenek, reménykedhetünk a megegyezésben – közölte. Aznap késő éjjel azonban, miközben Raymond Recouly az utolsó simításokat végezte a rovatán a Le Figaróban, szerkesztőségi szobájába berontott egy kollégája: – Henri de Rothschild van itt! Együtt vacsorázott a Külügyminisztérium vezető tisztségviselőivel, akik azt mondták, hogy a háború kitörése már csak napok, sőt talán órák kérdése. – Röviddel ezután megjelent Recouly egyik közeli nőismerőse, és azt tudakolta, nem kellene-e lemondania a következő hétre tervezett belgiumi autós túrát. Az újságíró így felelt: – Ha valóban mindenáron autókázni akartok, menjetek inkább Biarritzba vagy Marseille-be. 30-án este Moltke már nem volt hajlandó tovább várni az orosz mobilizációra. Közölte Bethmann-nal, hogy Németországnak lépnie kell. Megegyeztek, hogy bármit tesz is a cár, Németország másnap, 31-én délben elrendeli a mozgósítást. A németek hatalmas megkönnyebbülésére pár perccel a határidő lejárta előtt Szentpétervár bejelentette az orosz mozgósítást. Berlin tehát úgy léphetett be a háborúba, hogy elérte fontos diplomáciai célkitűzését: Ausztria után az oroszok voltak az elsők, akik a világ szeme láttára kardot rántottak. Miután 31-én bejelentették a „fenyegető háborús veszély állapotát” – jogi megfogalmazásban Zustand der drohenden Kriegsgefahr –, a hadsereg Németország határai mentén azonnal megkezdte a járőrözést. Néhány jogtalan átkelést mindkét oldalon, nevezetesen Elzászban, elkövettek a csapatok. Német utászok felrobbantottak egy vasúti hidat Illfurt közelében, miután téves jelentések arról számoltak be, hogy franciák tartózkodnak a közelben. Berlin hivatalosan csak augusztus 3-án hagyta jóvá, hogy katonái francia földre lépjenek. Miután Vilmos császár augusztus 1-jén 17 órakor berlini palotájának Sternensaaljában aláírta az általános mozgósítási parancsot, a rossz gesztusok iránti szokásos ösztönével pezsgőt rendelt a lakosztályába. Von Wenninger bajor tábornok felkereste a porosz Hadügyminisztériumot röviddel az után, hogy az orosz mozgósítás híre befutott: „Mindenütt sugárzó arcok; az emberek kezet ráznak a folyosón, gratulálnak egymásnak, hogy kinn vagyunk

a pácból.” Oroszország Wenninger, Moltke, Falkenhayn és társaik buzgó, nyíltan beismert reményei szerint cselekedett; miközben Németország mozgósítást előkészítő intézkedéseket tett július 31-én, ők csupán félelmeiknek adtak hangot, hogy Franciaország esetleg nem lesz hajlandó ugyanerre a lépésre, nem sétál bele a csapdába. Vilmos megvetette a franciákat: „feminin népség, nem férfias, mint az angolszászok vagy a teutonok”, és ez kétségkívül elősegítette, hogy minden balsejtelem nélkül készült a háborúra ellenük. Aznap volt még egy belső válság Berlinben: Moltke a mozgósítási rendelet formaságai után már elhagyta a palotát, amikor a császárnak átadtak egy táviratot Lichnowskytól Londonból. A benne foglaltak szerint Grey ígéretet tett arra, hogy Nagy-Britannia semleges marad, és szavatolja a francia semlegességet is, ha Németország tartózkodik Franciaország megtámadásától. Vilmos ujjongott. Moltkét visszahívták, hogy elmondják neki, most csak keleten kell háborúzni. Legendás szóváltás következett: a meghökkent vezérkari főnök kijelentette, hogy a mozgósítási terveket nem lehet megváltoztatni; ilyen kavarodásból gyülevész csürhe, nem hadsereg áll ki a csatatérre. Vérig volt sértve, hogy Vilmos nekiáll vacakolni, amikor a diplomácia dolga véget ért; most a háború irányításán a sor – az pedig az ő felelőssége. Hamar kiderült, hogy Lichnowsky távirata a brit álláspont buta félreértésén alapul. A franciák mozgósításba kezdtek, és Németország megkapta a kétfrontos háborút, amit kívánt. A Vilmossal folytatott párbeszéd azonban végzetes hatást tett Moltkéra. Dühösen fortyogva, pulykavörösen tért vissza a nagyvezérkar épületébe. Hadsegédjének azt mondta: – A franciák és az oroszok ellen szívesen háborúzom, de egy ilyen császár ellen nem. – A felesége később kijelentette, hogy szerinte a férje enyhe szélütést kapott. Moltke egészsége már így is törékeny volt, idegrendszere ingatag. Most, a nagy katonai összecsapás küszöbén, amelynek előidézésében oly nagy részt vállalt, az első jeleit mutatta annak a szellemi és testi sebezhetőségnek, amely majd hat hét alatt elpusztítja. A német mozgósításhoz egy Oroszország elleni hadüzenet is társult, hat nappal azelőtt, hogy az osztrákok követték a példát.

„Délelőtt játék a kertben – jegyezte fel a naplójába augusztus 1-jén egy tizennégy éves bajor diák, Heinrich Himmler. – Délután is. 19.30. Németország hadat üzen Oroszországnak.” Franciaországgal tudatták, hogy semlegessége csak azzal a feltétellel fogadható el, ha „őszintesége jeléül” átadja határ menti erődjeit Németországnak. Bethmann őrjöngött, hogy a katonák mostanra háttérbe szorították: a német néphez szóló kiáltványt, amelyet a császárnak kellett elmondania, egy vezérkari tiszt, Hans von Haeften őrnagy fogalmazta meg. A kancellár és a vezérkari főnök sosem szívelték egymást, mindkettő orrolt a másikra. Ezentúl egy kanál vízben megfojtották volna egymást. Augusztus 1-jén délután a tömeg megéljenezte a császárt, amikor Potsdamból beautózott Berlinbe, végig az Unter den Lindenen a vértes gárdaregiment díszegyenruhájában. Vilmos lelkendezett: „Csodálatos bizakodás uralkodik… egyetértés és elszántság.” A nézőként jelen lévő Theodor Wolff újságíró beszámolt a felbukkanó császárt lelkesen üdvözlő tömegről: „Fülledt, verőfényes nap volt. A meleg levegőben már ott úszott az izzadt lázlehelet és a vérszag.” Egy jobboldali újság kijelentette, hogy amerre Vilmos járt, „kegyes hangulat szállta meg a tömeget, méltó a pillanathoz”. Ismeretlenek ráztak kezet egymással. Az orosz mozgósítás súlyos politikai gondot oldott meg Moltke számára. A német szociáldemokraták tovább ellenezhették volna a háborút, ha azt látják, hogy az országuk teszi meg a kezdőlépést. Úgy esett, hogy jóllehet a kormány már meghozta titkos határozatát a behívóparancsok kiküldésére, Berlin elmondhatta, hogy Németország csak az orosz lépésre válaszolt – felkészült, hogy megvédje a birodalmat a szláv agresszióval szemben: „Szenzációs a hangulat – írta Müller tengernagy augusztus 1-jén. – A kormánynak tökéletesen sikerült olyan színben feltüntetnie minket, mint akiket megtámadtak.” Moltke a bukása után egy tábornagytársának ezt írta: „Szörnyű dolog tétlenségre kényszerülni ebben a háborúban, amit én készítettem elő és indítottam el.” És még csak nem is ő volt az egyetlen német vezető, aki vállalta a felelősséget az ekkorra visszavonhatatlanná vált borzalmakért. Gottlieb Jagow külügyminiszter később egy barátnőjének azt mondta, kísértette a gondolat, hogy Németország „akarta a háborút”, amely annyira félresikerült. 1916-ban Albert Ballin

hajómágnás nem volt hajlandó találkozni Jagowval, mert „a továbbiakban nem akarta, hogy köze legyen egy olyan emberhez, aki felelős ezért az egész rettenetes katasztrófáért és sok százezer ember haláláért”. Wilhelm von Stumm, Jagow közvetlen beosztottja azt mondta Theodor Wolffnak 1915 februárjában: „Beletörődtünk abba, hogy háborúzni fogunk Oroszországgal… A háború, ha nem most következik be, bekövetkezik két év múlva, sokkal rosszabb körülmények között… Senki sem láthatta előre, hogy katonailag nem minden alakul úgy, ahogy az ember hitte.” Von Bülow herceg, a korábbi kancellár hibáztatta Bethmann Hollweget az Ausztriának július 5-én adott „biankó csekkért”; nem állította, hogy Németország kereste a háborút, csak azt, hogy a kancellárnak ragaszkodnia kellett volna egy előzetes megbeszéléshez Bécs Belgrádnak adott ultimátumának feltételeiről, és kárhoztatta Berlint, amiért elutasította Nagy-Britannia javaslatát a diplomáciai rendezésre. A mozgósítás életbelépése előtti és utáni két napban a német közhangulat jócskán veszített emelkedettségéből. Július 31-én a Frankfurter Zeitung arról tudósított, hogy „vész előérzete ül mindenen, ijesztő béke és nyugalom… Csendes szobáikban hitvesek és fiatal nők gubbasztanak, a közeljövőt mérlegelő komor gondolataikba merülve… rettegnek a szörnyűségektől, amelyek elkövetkezhetnek.” A szociáldemokrata Wilhelm Heberlein arról számolt be, hogy a mozgósítás hírét Hamburgban elkeseredéssel fogadták: „A legtöbben le voltak sújtva, mintha azt várnák, hogy holnap lenyakazzák őket.” A Hamburger Echo arról írt, hogy augusztus 1-je estéjére „nyoma veszett annak a zajos hevületnek, amelyet néhány meggondolatlan bolond keltett a hét első pár napjában… ritkán hallani vidám nevetést az utcán”. Aznap Gertrud Schädla többször is bement Verden belvárosába, hogy begyűjtse a legfrissebb híreket, mígnem végül, délután hatkor meglátta a kiplakátozott mozgósítási parancsot. „Fél szemünk nevetett – írta a kisvárosban uralkodó felemás érzésekről –, mert a kormányunk nemesen és határozottan viselkedett, a másik fele sírt félelmében, hogy mit hozhat a jövő.” Később hozzátette: „Most minden félelmünk valóra vált, mindazok a dolgok, amelyek egyszerre

látszottak lehetségesnek s mégis lehetetlennek… Az ellenségeink keleten, nyugaton és északon könyörtelenül zaklattak bennünket. Most meglátják, hogy visszavágunk!… Mi nem akartunk háborút – ha akarunk, tízszer is módunk lett volna rá a béke elmúlt negyvenhárom esztendejében!” Augusztus 2-án, vasárnap a berlini rendőrség óva intett a lelkesedés olyasfajta szélsőséges megnyilvánulásaitól, mint hogy a tömeg megrohamozza a császár automobilját. Először fordult elő, hogy tábori szürkébe öltözött katonák őrizték a középületeket. A háború legelejétől Németország volt az első hatalom, amely nem pusztán európai, hanem globális küzdelemként fogalmazta meg az összecsapást: weltkrieg, világháború. Miközben a németek mozgósításba kezdtek, Párizsban Sir Francis Bertie látogatást tett a francia miniszterelnöknél, aki „rendkívül felajzott volt… A németek nyilvánvalóan siettetni akarták a dolgokat, még mielőtt az oroszok készen állnak.” Franciaország harckészültsége most kétnapos lemaradásban volt Németországéhoz képest: Joffre közölte a kormánnyal, hogy minden további huszonnégy óra késedelem húsz kilométerrel mélyebb benyomulást tesz lehetővé francia területre, ha Moltke támadásba lendül. Sok szocialista továbbra is kérlelhetetlenül ellenezte a háborút, de békeköveteléseiket félresöpörték. Isère alprefektusa is azon szép számú tisztviselő közé tartozott, akik betiltották a nyilvános tiltakozásokat. Július 31-én Bécsben nem engedélyeztek egy háborúellenes szocialista tüntetést. Grenoble-ban a helyi szakszervezetek augusztus 2-ra hasonló megmozdulást terveztek, de visszaléptek, amikor egyértelművé vált, hogy a tüntetés gyér támogatást élvezne, és amúgy is betiltanák. Jean Jaurès, a nagy francia szocialista vezető július 31-én este kísérőjének arról panaszkodott a taxiban, amellyel egy párizsi étterembe igyekeztek, hogy a sofőr őrült tempója még a halálba viszi őket. – Ő ugyan nem! Ahogy az összes párizsi taxisofőr, derék szocialista és szakszervezeti tag – felelte a társa keserűen. Aznap este nem a nyaktörő sebesség végzett Jaurèszel, hanem egy őrült fanatikus, aki hátba lőtte vacsora közben. Ez a merénylet a döbbenet és borzadály jóval nagyobb érzelmi hullámait korbácsolta fel Európa-

szerte, mint ami Ferenc Ferdinánd meggyilkolását követte. Jaurèst határokon innen és túl politikai óriásként ismerték. A Le Temps arról panaszkodott, hogy „életét abban a pillanatban oltották ki, amikor… ékesszólása épp fegyverré vált volna a nemzet védelmére”. Raymond Recouly így írt arról a 31-i péntek estéről: „Amikor hajnali egy felé egy barátommal kijöttem a szerkesztőségből, a Rue Drout sarkán lovascsapat csattogó zaja hallatszott a távolból. A kávéházak már zártak, de még sokan voltak mindenütt. A patkók egyre csengőbb visszhangot vertek a macskakövön. Valaki kiáltott: – Itt jönnek a vértesek! – Mintha áramütés futott volna végig a tömegen. Végig az összes szinten ablakok nyíltak. Az emberek székekre álltak, felkapaszkodtak a kávéházi asztalokra. Egy jól megtermett taxisofőr felhúzódzkodott a kocsija tetejére, megkockáztatva, hogy beszakad alatta. Egy csapat gyerek és fiatalember mögött megjelentek a lovasok. Teljes felszereléssel, sisakosan, hosszú köpenyükben óriásnak látszottak, elárasztották az úttestet. Félelmetes üvöltés tört fel valamennyi torokból: – Éljen Franciaország! Éljen a hadsereg! – A taxisofőr a kocsija tetején valósággal tombolt. Mindenkinél harsányabban kiabált, a magasba hajigálta a sapkáját, és vadul hadonászott.” Később az éjszaka folyamán a Le Temps egyik kifutófiúja meglátta, hogy a főposta előtt, a Boulevard des Italiens-en épp kifüggesztik a mozgósítási parancsot. Augusztus 1-jén közvetlenül hajnali négy óra előtt beszaladt a főszerkesztői szobába, és így kiáltott: – C’est affiché! – A szerkesztőségi stáb kirohant, hogy megnézze magának. Egész tömeg szorongott a postahivatal egyik ablaka előtt, és olvasta a kis kék ívet: Oroszországnak halványlila volt a nemzeti színe. – A mozgósítás még nem háború – hangsúlyozta Viviani miniszterelnök, amikor aláírta a rendeletet. Ahogy azonban Raymond Recouly mondta: „Senki sem hitt neki. Ha ez nem háború, valami ugyanolyan borzalmas dolog.” A francia hadsereg utasítást kapott, hogy tíz kilométernél ne közelítse meg jobban a német vagy a belga határt, ezzel is biztosítva, hogy a területszerző támadás bűne egyértelműen Berlinre háruljon. Sir Francis Bertie így írt, amikor a francia csapatok gyülekezni kezdtek: „A lakosság nagyon szenvtelen. Ami itt ma még »éljen

Anglia«, az holnap talán »szószegő Albion« lesz. Edmond de Rothschilddal kellett volna ebédelnem a boulogne-sur-seine-i villájában, ehelyett Párizsban találkoztunk, mert az összes lovát és automobilját kisajátították. Villanyautója nem mehetett az encente-en [városhatáron] kívülre – ezt egyetlen gépjármű sem teheti különengedély nélkül. 4 inasunk rögtön eltávozott, hogy csatlakozzon az ezredéhez, az alkomornyik pedig 10 napja; 3 új ember erősíti a csapatot. Kérelmeztem, engedjék, hogy megtartsuk francia sofőrünket.” Heves tüntetések zajlottak a német tulajdonú üzleti vállalkozások ellen, a Maggi élelmiszer-feldolgozó céggel szemben különösen erőszakos volt a megmozdulás, mert a kis francia tejtermelők üzleti veszélyt láttak az óriásvállalatban. Német és osztrák boltokat fosztottak ki, miközben a rendőrség tétlenül állt. – Németország nem tehet szemrehányást – mondta Viviani a képviselőházban. – Itt azt a függetlenséget, méltóságot és biztonságot érte támadás, amelyet az antant teremtett meg Európa javára. – Szavait tapsvihar fogadta. A Franciaországban élő amerikai regényíró, Edith Wharton a júliust Spanyolországban és a Baleár-szigeteken töltötte. Augusztus 1-jén tért vissza Párizsba, s máris kénytelen volt feladni tervét, hogy a nyár hátralévő részére továbbutazik Angliába: „Minden különösnek, baljósnak és valószerűtlennek látszott, mint a sárga ragyogás a vihar kitörése előtt. Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, mintha meghaltam volna, és egy ismeretlen világban ébredtem volna fel. És így is volt.”

4. A BRITEK DÖNTENEK Most egész Európa arra várt, mit lép az Asquith-kormány. Bécsben Alexander Freud hitetlenkedve írt testvérének, Sigmundnak a lehetőségről, hogy Nagy-Britannia háborúba lép Oroszországgal az oldalán, mondván, „civilizált nép nem áll a barbárok mellé”. Sok német számára is nehézséget okozott, hogy felfogja a brit háborúzhatnék komolyságát egy olyan küzdelemben, amelyhez Albionnak nézetük szerint nincs semmi köze. Richard Stumpf, a német nyílt tengeri flotta matróza felháborodottan jegyezte fel, hogy néhány hét sem telt el azóta, hogy az angol flotta hajóraját nagy baráti tisztelettel fogadták a kieli regattán, s ez az ország most a

hadba lépést fontolgatja: „Az ember keserűséget érez, ha arra gondol, hogy [a brit viselkedést] valóban a kapzsiság mozgatja, a szánalmas gazdasági irigység miatt.” A németek augusztus 3-ig kivártak Franciaországnak küldött hadüzenetükkel, abban a reményben, hogy a britek semlegesek maradnak. A császár ezt továbbra is kézenfekvőnek gondolta, mert hihetetlenül túlértékelt egy beszélgetést, amely a testvére és V. György király között zajlott. Heinrich herceg egy londoni látogatásról tért haza azzal, hogy az uralkodó biztosította, országa távol tartja magát bármiféle európai háborútól. Vilmos úgy vélte, Nagy-Britanniának már csak azért is bölcs dolog volna így cselekednie, mert, mint okosan megjegyezte, „a páncélhajónak nincs kereke”. „Aki nem tartózkodott Párizsban abban az időben – írta egy franciaországi látogató –, el sem tudja képzelni, milyen felfokozott izgalommal várták a franciák azokban a napokban, hogy Anglia megszólaljon.” Az Asquith-kormány szándékai teljes homályban maradtak. A The Times július 29-i vezércikke az ország önzetlenségét dicsérte: „Állandó érdekünk és hagyományos politikánk, hogy fenntartsuk az erőegyensúlyt Európában”; Franciaországhoz az antanttal együtt „hűségesek maradunk a jövőben, jöjjön bármi is”. A jó szándék ilyen kegyes megnyilatkozásai azonban csak felbosszantották a franciákat. Ők mindössze egyvalamit akartak tudni: ott harcol-e majd mellettük a brit hadsereg? És az adott pillanatban az a válasz érkezett: „nem”. Grey, Churchill, Haldane és Asquith azt akarta, hogy NagyBritannia álljon ki teljes mellszélességgel az antant többi tagja mellett: a külügyminiszter már július 29-én magánbeszélgetésben lemondással fenyegetőzött arra az esetre, ha a kormány nem így cselekszik. A tengerészeti miniszter kézzel-lábbal győzködte barátját, a pénzügyminisztert, hogy ne akarja mindenáron távol tartani NagyBritanniát az európai háborútól. Churchill abszurd módon még azzal is előhozakodott Lloyd George-nak, hogy a részvétel nem is kerül sokba: „Közösen széles körű társadalompolitikát valósíthatnánk meg… A tengeri háború olcsó.” Miközben Oroszország mozgósított, a britek többsége ellenszenvezett a gondolattal, hogy az országuknak követnie kellene a példáját. A Daily News július 29-én határozottan

leszögezte: „A békéért azzal tehetjük a legtöbbet, ha kinyilvánítjuk, egyetlen brit életet sem áldozunk fel azért, hogy az oroszok hegemóniára tegyenek szert a szláv világ fölött.” A Munkáspárt azt fontolgatta, hogy felszólítja a szakszervezeteket, hirdessenek általános sztrájkot, ha Asquith csatlakozni akar a háborúhoz. „Egész Európa fegyverkezik” – állt a Daily Mail fejlécén július 30-án, mintha távoli eseményekről volna szó, amit két nappal később az „Európa a katasztrófa felé sodródik” szalagcím követett. Július 31-én egy vacsorán gróf Benckendorff orosz követ azt mondta Maurice Baring írónak, hogy neki, ahogy a francia követnek is, az a határozott meggyőződése, hogy Anglia nem fog harcolni. A baloldali Daily Chronicle július 31-én azon lelkendezett, hogy a megszokott elvakultságnak nyoma sincs: „Nagyon örvendetes és a korábban tapasztaltak fényében kimondottan figyelemre méltó, hogy teljesen kiveszett a németellenes érzület. Az utóbbi néhány év nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az angolok szeme rányíljon érdekközösségünkre azzal a nagy néppel, amelynek műveltsége a miénkkel sok szempontból a leginkább rokon Európában; és a puszta gondolat, hogy végzetes konfliktus állhat közénk, elmondhatatlanul taszítóbbnak tűnik most, mint talán egy nemzedékkel korábban.” Az aznapi Manchester Guardian volt az első brit napilap, amely azt tanácsolta, hogy az országnak kötelezettséget kellene vállalnia a harcra, amennyiben Franciaországot megtámadják. A lap azonban elvetette Belgium német megtámadásának lehetőségét, mert az felrúgná a belga semlegességet 1839 óta garantáló egyezményt, amelyet Berlin éppúgy aláírt, mint London. 31-e napsütéses péntekjén reggel hatkor a Walesi Királyi Puskásregiment egyik katonáját a helyi rezesbanda ébresztette szállásán, a dorseti Dorchesterben, a „Tenger mellett jó a kedvem…” kezdetű hetyke dalocskával. A Brit-szigeteken ennek ellenére sokan felismerték, hogy a háború már a partjaikat verdesi. Norman Macleod, az Admiralitás polgári tisztségviselője így írt: „Kicsit aggódom, mert 1. csöppet sem tetszik a háború gondolata; 2. tartok a pénzügyi és gazdasági válságtól – az emberek hatalmas élelmiszerkészleteket halmoztak fel. A banki kamat 10%-on áll… Azt hittem, ez a gond visszatartja a soviniszta érzületet.” A Cityből egy

küldöttség felkereste a pénzügyminisztert, hogy meggyőzze, „az egyetlen mód a világ megmentésére, ha országuk őrizkedik a háborútól, hogy megmaradhasson nagy piacnak, a világ gazdasági döntnökének”. Augusztus 1-jén a Daily News szerkesztője, A. G. Gardiner „Miért nem szabad harcba szállnunk?” címmel cikket jelentetett meg lapjában: „Széles e világban hol ütköznek az érdekeink Németországéval? Sehol. Oroszországgal lehetséges konfliktusokat veszünk a nyakunkba egész Délkelet-Európában és Dél-Ázsiában.” A szombati kormányülést követően Paul Cambon azt mondta Grey-nek – franciául, tolmácson keresztül, mert ragaszkodott a francia nyelv használatához a diplomáciai eszmecserékben –, nem hajlandó közölni Párizzsal az ülésen született döntést, „pontosabban a döntés hiányát”. Sok brit úgy vélte, a felelősség a kibontakozó lidércnyomásért Belgrádot és Szentpétervárt terheli. „A Szerbiától indult provokációt – figyelmeztetett a The Economist – Oroszország folytatja. Ha nagy háború kezdődik, annak legközvetlenebb oka az orosz mozgósítás lesz. És félünk, hogy a The Times mételyes cikkei arra biztatták a cárt, reménykedjen Nagy-Britannia támogatásában.” Josef Redlich a The Economistnak Bécsből küldött olvasói levelében azt firtatta: „A közvéleményt Ausztria valamennyi országrészében pártállástól függetlenül egyetlen kérdés izgatja: meddig kell Ausztriának eltűrnie a szomszédság olyan felfogását, amely Szerbiában uralkodik?” Kilenc neves cambridge-i professzor levelet írt a The Timesnak: „Németországot olyan nemzetnek tartjuk, amely vezető szerepet tölt be a művészetek és a tudomány terén, és valamennyien német tudósoktól tanultunk és tanulunk. Háborúzni vele szerb és orosz érdekekért bűntett a civilizáció ellen. Ha tisztes kötelezettségeink miatt sajnálatosan háborúba keveredünk, hazafiatlanság nem fogja elhagyni szánkat, de ebben a kritikus helyzetben feljogosítva érezzük magunkat a tiltakozásra az ellen, hogy élethalálharcba keveredjünk egy olyan nemzettel, amely annyira rokon a miénkkel.” Annak az augusztus 1-jenek estéjén Grey a magántitkárával vacsorázott a Brooks Klubban a St. James Streeten; a vacsoraasztalt elhagyva egy darabig kettesben biliárdoztak. Ezenközben a miniszterelnök letaglózva tért nyugovóra: a válság arra kárhoztatta,

hogy lemondja vidéki hétvégéjét Venetia Stanley-vel, rögeszmés, jóllehet be nem teljesülő szerelme huszonhat esztendős tárgyával. „Őszintén megmondom, még soha nem ért ennél keserűbb csalódás”, írta neki. Némi nehézséget okozott számára, hogy öntudatlan állapotba kerüljön, tudatta, „de tényleg nem alszom rosszul az elalvás & ébrenlét átmenetiségében & köztességében, mert Istennek hála az Ön képe ott lebeg előttem, & nyugalmat & békét hoz reám”. Az angol miniszterelnök Stanley-nek írt szapora és kényszeresen tapintatlan levelei nem sokat lendítettek jó hírén, de felbecsülhetetlen értékű bepillantást engednek gondolataiba. A legjelentősebb baloldali napilapok – a Daily Chronicle, a Daily News és a Manchester Guardian – továbbra is hevesen ellenezték a brit beavatkozást, a kormány ellentétes álláspontja azonban egyre keményedett. Augusztus 2-án vasárnap Asquith a német követtel reggelizett, és figyelmeztette a felajzott Lichnowskyt, hogy csúnya következményei lesznek, ha hazája valóra váltja a fenyegetést, és bemasírozik a semleges Belgiumba. Tömegek gyülekeztek a Downing Streeten és a Whitehallban, és először lehetett látni az izgatott arcok sokaságát. Bonar Law konzervatív vezető levélben közölte a miniszterelnökkel, hogy pártja támogatja a brit hadüzenetet – a levél arra szolgált, hogy felgyorsítsa az ez irányú döntést. A kormány összeült, és megtudta Grey-től, hogy mozgósították a francia flottát. Franciaország, közölte a külügyminiszter a többiekkel, számít Nagy-Britanniára a La Manche csatorna és az Északi-tenger ellenőrzésében, miután a maga tengeri erejét a Földközi-tengerre összpontosítja annak a titkos egyezménynek megfelelően, amelyet 1912-ben kötöttek az angol–francia flottatárgyalásokon. Több miniszter meglepődött, sőt megdöbbent, hogy először hall a nagy jelentőségű elkötelezettségről. Ennek ellenére a kormány – különböző mértékben vonakodva – belement, hogy tiszteletben tartja az egyezmény kikötéseit, és hadihajókat küld az észak-francia part védelmére. A németek kezdettől ígéretet tettek arra, hogy távol maradnak a La Manche csatornától, ha Nagy-Britannia megőrzi semlegességét, de amikor Paul Cambon tudomást szerzett a Királyi Flotta megbízatásáról, madarat lehetett volna fogatni vele: „Ez az a döntés, amire vártam… Egy nagy ország nem háborúzhat félszívvel.

Abban a pillanatban, hogy eldöntötte, hadakozik a tengeren, elkerülhetetlenül arra ítéltetett, hogy a szárazföldön is megtegye.” A kormány azonban ettől még elutasított egy efféle javaslatot. Aznap, augusztus 2-án este Sir John French, aki márciusig, a „lapálytábori lázadás” miatti lemondásáig a birodalmi vezérkari főnöke volt, bizarr telefonhívást bonyolított le: a kormány katonai szándékairól érdeklődött, de nem valamelyik minisztertől, hanem Sir George Riddelltől, a News of the World tulajdonosától. A tábornagy arról faggatta Riddellt, hogy ha háború lesz, küldenek-e expedíciós haderőt Franciaországba, és ki lesz a parancsnoka. Riddell a kérdéseket a kormány elé terjesztette. Lloyd George visszaüzent, hogy French fáradjon el a Downing Streetre másnap délelőtt tízre. Amikor a tábornagy megjelent, közölték vele, még nincs szó arról, hogy Nagy-Britannia hadsereget küldene az európai szárazföldre. Most Belgium került a brit figyelem középpontjába. Augusztus 2-án délután háromkor a kölni belga alkonzul megérkezett a brüsszeli Külügyminisztériumba, és jelentette: aznap reggel hat óta figyelte, ahogy három-négy percenként zsúfolt katonavonatok hagyják el a Rajna-parti város pályaudvarait: nem Franciaország felé tartanak, hanem Aix-la-Chapelle és a belga határ felé. Amikor üzenet érkezett, hogy német csapatok hatoltak be Luxemburgba, és bármelyik pillanatban elözönölhetik Belgiumot, a felindult külügyminiszter, Jean Davignon e szavakkal fordult minisztertársához, Gaiffier báróhoz: – Menjünk a misére, és imádkozzunk szegény országunkért: még sosem szorult rá ennyire! Albert király 1913 novemberében Berlinbe látogatott, ahol a császár és Moltke baljós figyelmeztetésében részesült: „Az olyan kis országok, mint Belgium, jobban teszik, ha igyekeznek az erős oldalára állni, ha meg akarják őrizni függetlenségüket.” Augusztus 2án a belga uralkodó szembesült azzal, mit takart ez a fenyegetés: Németország sommásan azt követelte, hogy seregei átvonulhassanak az országán. A franciák bizonytalanok voltak a brüsszeli kormány válasza felől: úgy vélték, Belgium nagyrészt németbarát. Albert király mint a fegyveres erők főparancsnoka és mint az ország uralkodója személyesen döntött a berlini követelés elutasításáról – ami népe elsöprő támogatásával találkozott.

„A választ [Berlin ultimátumára] pofonegyszerű volt megfogalmazni – emlékezett vissza Gaiffier báró. – Csak papírra kellett vetnünk az érzéseket, amelyek ott feszültek mindannyiunkban. Biztosak voltunk benne, hogy pontosan adtuk vissza az egész ország véleményét.” Akkor vasárnap este azonban, jóllehet a belga kormány már ismerte a sötét jövőt, Brüsszelben még naiv tudatlanság uralkodott, különösen az egyszerű emberek körében. A rekkenő nyári nap végén a környező vidéket bebarangolók tömegével sétáltak vissza a városba, sokan énekszóval és ölnyi csokrokkal. Nagy-Britannia azon hatalmak közé tartozott, amelyek az úgynevezett „londoni jegyzőkönyv” aláírásával 1839-ben szavatolták Belgium semlegességét, nem sokkal azután, hogy az ország kivált Hollandiából. Augusztus 2-án a kései órákban a németek értesítették a brit kormányt, hogy át kívánnak vonulni Albert király országán, a beleegyezésével, vagy anélkül. Másnap reggel hét órakor Belgium tudatta Berlinnel, hogy elutasítja az ultimátumot. Amikor a hír nyilvánosságra került, Brüsszelt ellepték a belga trikolorok. A németek többsége ezt a kihívó gesztust megvető szánalommal fogadta. – Ó, a szegény bolondok – hajtogatta a német követségi tanácsos, miközben bámulta a nemzeti jelképektől tarka utcát. – Ó, a szegény bolondok. Miért nem állnak félre a gőzhenger útjából? Mi nem akarjuk bántani, de ha az utunkba állnak, eltiporjuk őket. Ó, a szegény bolondok! Időnként felvetődik, hogy Albert király népe jobban járt volna, ha az uralkodó meghajol a menthetetlen előtt, és szabad utat enged a német hadseregnek. De miért tette volna ezt, ő vagy bármely önálló ország uralkodója? A modern történelem folyamán a nagyobb demokráciák gyakran erkölcsi kötelességüknek érezték, hogy a kis államokat megvédjék az agressziótól. 1914-ben a force majeure nagyobb befolyást gyakorolt az eseményekre, mint a nemzetközi jog. Ám a britek többsége és kormányuk is azt a nézetet tette magáévá, hogy Belgium német inváziója az erkölcs és az európai rend meggyalázása. Ha már a németek eldöntötték, hogy megsértik Belgium semlegességét – amit titokban már egy évtizede terveztek –, ironikus módon jobban jártak volna, ha már lúd, legyen kövér alapon ultimátum nélkül támadnak. A fenyegetés és a támadás között eltelt

idő Albert király számára lehetővé tette, hogy riadóztassa népét és a külföldi közvéleményt, és felkészüljön az ellenállásra. A belgák megszervezték, félelmetes hatékonysággal, a vasúti alagutak felrobbantását, ami hosszú hónapokon át korlátozta az ellenséges vonatforgalmat országukban. Azok, akik mentegetik Németország viselkedését, most azzal érvelnek – épp, mint a korabeli berlini kormány –, ha nem a császári hadsereg sérti meg a belga semlegességet, rövidesen az antant tette volna meg. Erre egyetlen valamirevaló bizonyíték létezik: a britek megvitatták Antwerpennek mint átjárónak esetleges blokádját Németország felé, de ezt a lehetőséget elsodorták az események. A britek több ízben figyelmeztették a franciákat, nehogy belga területet sértsenek, és kívánságuknak Joffre eleget is tett. Németország ez idáig egyértelmű nyerésben volt – Oroszország rovására – az események olyasforma alakításának játszmájában, hogy ne tűnjön közvetlen agresszornak. Moltke azonban eljátszotta ezt a státust, mihelyt seregei átlépték a belga határt. Ettől a lépéstől Bismarck óva intette honfitársait, pontosan azért, mert előre sejtette a külföldi közvéleményre gyakorolt hatását. Belgium megtámadása égből pottyant segítség volt az Asquith-kormány azon tagjai számára, akik eleve a fejükbe vették, hogy Nagy-Britannia nem vonhatja ki magát az európai összecsapásból. Belgium nélkül az ország megosztottan lépett volna be a háborúba, már ha belép egyáltalán. Moltke végzetesen elszámolta magát: egészen biztosra vette, hogy NagyBritannia harcba száll, és fel sem merült benne, hogy a belga semlegesség kérdése így vagy úgy befolyásolhatja a végkimenetelt. Teljes tévedésben volt. Albert királynak és népének mártíriuma láttán milliószámra csatlakoztak a háború ügyéhez olyan britek, akik addig ellene voltak. Jócskán van megmosolyognivaló abban, ahogy Nagy-Britannia sietett a keblére ölelni „a bátor kis Belgiumot”. A búr háború idején Albert király országa heves britellenes álláspontot képviselt. Gyarmatosító hatalomként emberiességi ügyekben olyan szánalmas bizonyítványt állított ki magáról Kongóban, amelyet csak Németország múlt alul Délnyugat-Afrikában. A brit és a francia katonák lenézték a belga hadsereget, tisztjeit pózoló piperkőcöknek

tartották, továbbá az előző hónapban a belga katolikus sajtó folyamatosan azt hangoztatta, hogy Ausztria–Magyarországnak joga van a katonai fellépésre Szerbia ellen. Az egyik napilap, a liège-i ĽExpress gyalázta a francia–orosz antantot, amely „rémálom mindazok számára, akik a szabadság, demokrácia és civilizáció lángját őrzik a szívükben… természetellenes szövetség”. Nem számított. Londonban néhány miniszter még makacsul kapaszkodott a meggyőződésbe, hogy a német hadsereg puszta áthaladása még nem casus belli, de a britek többsége végre fölismerte az erkölcsi fogódzót a balkáni és európai zűrök tengerében. Augusztus 2-án, vasárnap este Grey-nek, miközben Haldane-nel vacsorázott, kikézbesítettek egy táviratot, benne a figyelmeztetéssel, hogy perceken belül német akció várható Belgium ellen. A két miniszter azonnal a Downing Streetre hajtatott, ahol kiragadták Asquithot magánvendégei köréből, elmondták neki a híreket, és felhatalmazást kértek a hadsereg mozgósítására. Haldane önként vállalkozott az ideiglenes hadügyminiszteri megbízatásra, mivel Asquithnak nyilvánvalóan túlságosan sok dolga lesz, semhogy továbbra is betöltse ezt a posztot. A miniszterelnök mindkét javaslatot elfogadta. Augusztus 3-a, hétfő munkaszüneti nap volt Nagy-Britanniában. A The Times kijelentette: „Európa olyan iszonyatos háború színtere lesz, amilyet a Római Birodalom bukása óta nem tapasztalt… A felelősség elsősorban Németországot terheli. Megállíthatta volna a vészt, ha úgy dönt, hogy olyan hangon beszél Béccsel, mint amikor nem tréfál. Nem így döntött.” A vakító napfényben fürdő Whitehall annyira megtelt várakozó tömegekkel, hogy a forgalom egészen megbénult. Délelőtt tizenegykor a kormány értesült Albert király döntéséről, hogy Belgium ellenáll, de egyes miniszterek még mindig vívódtak. Ketten, Sir John Simon és Lord Beauchamp kijelentették, hogy inkább lemondanak, mint hogy bűnrészességet vállaljanak a brit hadba lépésben. A kulcsfigurának számító Lloyd George azonban végre legyőzte kételyeit, és a harc ügye mellé állt. Egy csalódott liberális párttársa arról panaszkodott, hogy a pénzügyminiszternek „hiányzott a bátorsága a meggyőződéséhez”. Lloyd George-ot valószínűleg sokkal inkább az a politikai félelem befolyásolta, hogy a

kormány és a Liberális Párt kettészakad – ami a konzervatívok malmára hajtaná a vizet –, semmint az antant iránti bármiféle lelkesedése. Asquith megtelefonálta Doverba, hogy tartsák vissza az épp Egyiptomba induló Lord Kitchenert, Nagy-Britannia legkiválóbb katonáját. Valószínűleg szükség lesz rá. Aznap reggel George Lambert, az Admiralitás civil lordja, aki még nem értesült a legfrissebb nagy horderejű fejleményekről, így szólt a pénzügyi államtitkárhoz: – Jó volna, ha a kormány abbahagyná a tilitolizást, és mondana át vagy bét. Munkatársa, aki egy szemtanú szerint „egészen sápadnak és idegesnek látszott, mintha előző nap nem is vasárnap lett volna”, azt felelte: – Azt hiszem, már mondott. A brit nép azonban mélységesen megosztott maradt. Norman Macleod, szintén az Admiralitás tisztségviselője, augusztus 3-án, még a belgiumi hírek hatása alatt feljegyezte: „Tele rossz érzéssel az események fordulatától – ez a veszélye a titkos diplomáciai egyezményeknek, vakon háborúba kényszerítik az embereket –, ha nem volnának financiális megfontolások, lemondanék.” Sir George Riddell, a News of the World tulajdonosa „mélységes kétségbeeséséről” beszélt Lloyd George-nak, „annak láttán, hogy a kormány háborúba készül vinni az országot”. Guy Fleetwood-Wilson a The Times olvasói rovatában így tiltakozott: „Az »utca embereként« írok. Biztos abnormálisan sötét vagyok, mert amíg élek, nem fogom megérteni, minek kell belerángatni ezt az országot ebbe a háborúba.” Szerbia, szögezte le, „egyetlen brit gránátos életével sem ér föl”. Csakhogy a katonai létesítmények Nagy-Britannia-szerte sorra vették át a mozgósítási parancsot. Maurice Festing tengerészgyalogos századost elkeserítette, hogy krikettmeccs közben érte a hívás a raktárbázison, Deal közelében: aut nélkül ért el 66 pontot, és épp sikerült valóra váltania dédelgetett álmát, hogy betaláljon a labdával az altiszti étkezde ablakába. A Walesi Királyi Puskásregiment ezredese éppen ebédmeghíváson vett részt, amikor bejelentették, hogy küldönc érkezett sürgönnyel. A vendégek majdhogynem biztosak lehettek a sürgöny tartalmában, de az illem

előbbrevaló volt: a küldöncnek meg kellett várnia, amíg az ebéd befejeződik, a hölgyek visszavonulnak, s csak azután kapott engedélyt az ezred mozgósítási parancsának átadására. Nagy-Britannia volt az egyetlen nagyhatalom, amely a parlamentben vitatta meg belépését a háborúba. Aznap, augusztus 3-án délután háromkor a láthatóan feszült és kimerült Grey szólásra emelkedett az alsóházban, hogy előadja a kormány első hivatalos nyilatkozatát a válsággal kapcsolatban. Nem volt nagy szónok – és Lichnowsky herceg, aki hivatalában felkereste, rengeteg drága idejét rabolta el, amit a beszéd csiszolására fordíthatott volna –, és egy utolsó, hiábavaló felhívással fordult Nagy-Britanniához: ne tekintse casus bellinek a német csapatok átvonulását Belgiumnak mindössze egy kicsiny sarkán. Ők ketten ekkor utoljára találkoztak. A képviselőházban mind a földszinti padsorok, mind az emeleti látogatóerkélyek zsúfolásig megteltek. Asquith nem mutatott érzelmet, miközben Grey felszólította a tisztelt házat, hogy „a brit érdekek, a brit tisztesség és a brit elkötelezettség” nevében mérlegelje a válságot. A külügyminiszter beszélt a képviselőknek a Franciaországgal kötött titkos tengeri egyezményről és a kormány döntéséről, miszerint nem hagyhatja, hogy Anglia tőszomszédságában a németek kényükre-kedvükre ágyúzzák Franciaország északi partvidékét. A toryk éljeneztek, miközben a liberálisok csendben ültek, sokan nem túl nagy meggyőződéssel. Majd miután lagymatagon fejtegette a brit érdekeket és kereskedelmi útvonalakat, Grey hirtelen olyan szenvedélyre gyúlt, amilyenre még soha életében, amikor rátért a belga semlegesség megsértésének ügyére. – Megteheti-e ez az ország, hogy csak álljon és nézze a legocsmányabb bűnt, amely a történelem lapjait valaha is beszennyezte, és ezzel cinkosságot vállaljon vele? Felemlegette a brit kormányok évszázadok óta jól ismert alapelvét, az európai erőegyensúlyt. Nagy-Britanniának, mondta, útját kell állnia „bármiféle mértéktelen hatalomnövekedésnek”. Hetvenöt perces beszédét drámai végszóval és felhívással zárta: – Egy pillanatig sem hiszem, hogy e háború végén, ha és amennyiben távol tartottuk magunkat tőle, képesek leszünk visszacsinálni a történteket… érvényteleníteni, hogy rajtunk kívül egész Nyugat-Európa egyetlen

hatalom uralma alá került… és úgy hiszem, feláldozzuk a tisztességünket, becsületünket és a jó hírünket a világ előtt, és nem menekülünk meg a legszigorúbb és legsúlyosabb következményektől. Ez az utolsó kijelentés vált az immár egy évszázada folyó viták kiindulópontjává arról, hogy Nagy-Britanniának be kellett-e lépnie az első világháborúba vagy sem. Az alsóház azon a délutánon hangos tetszéssel fogadta Grey szavait. Ha huszonkilenc éves képviselősége alatt nem könyvelik el őt megrögzötten szűkszavúnak, alkalmi ékesszólásával nem ért volna el ilyen elsöprő hatást. Beszédét követően Simon és Beauchamp visszavonta lemondását. A Liberális Párt ösztönös pacifista beállítottsága drámai módon eltolódott a háború igenlésének irányába – bár a parlamentet nem kérték fel, hogy szavazzon a végső lépésről. – És most mi lesz? – kérdezte Churchill, amikor Grey társaságában elhagyta a képviselőházat. – Ultimátumot küldünk Berlinnek – felelte a külügyminiszter –, követeljük, hogy a németek huszonnégy órán belül vonuljanak ki Belgiumból. „Grey beszéde… ragyogó volt – írta Sir Francis Bertie –, és [Párizsban] sokkal elégedettebben fogadták, mint vártam. Németország eltökélten háborút akart, és minden tőle telhetőt megtett, hogy eltántorítson bennünket a küzdelemtől.” „Hihetetlenül szerencsések voltunk, hogy éppen akkor az angol Liberális Párt volt kormányon – jegyezte fel Jules Cambon a háború után. – Ha ellenzékben van, talán megakadályozza a brit beavatkozást.” Ebben valószínűleg igaza volt; cseppet sem biztos, hogy a liberálisok kiálltak volna a harcolni vágyó konzervatív kormány mellett. Ellenirányú ösztönük túlságosan erősnek bizonyulhatott volna, ahogy két jelentéktelenebb kormánytaggal, Lord Morley-val és John Burnsszel meg is történt, akik kiszálltak. Aznap éjjel, még a nap összes drámája után is bizonytalanság uralkodott abban a kérdésben, milyen katonai megoldásokhoz folyamodjon Nagy-Britannia. A külügyminiszter félelmetes naivitással és saját utókori megítélését súlyosan rontva az alsóházban kijelentette: mivel Nagy-Britannia tengeri nagyhatalom, a háborúba

lépéssel „veszteségeink csak kicsivel fogják felülmúlni azt, amekkorát a távolmaradással szenvednénk el”. Mivel a kormányból továbbra sem vesztek ki az ilyen ósdi téveszmék, egyetlen miniszter sem akarta engedélyezni, hogy azonnal csapatokat küldjenek az európai szárazföldre. Ez a taktikázás elkeserítette a katonákat, akik tudták, hogy minden óra számít, amikor kiadják a parancsot a Brit Expedíciós Haderő behajózására, mielőtt a német áradat elözönli Belgiumot és Franciaországot. Coudourier de Chassige, a Le Figaro londoni tudósítója hírekre vadászva felhívta Tom Clarke-ot, a Daily Mail hírszerkesztőjét: – Segítségére sietnek-e Franciaországnak? Tudom, hogy az egész brit nemzet velünk van, de ez a maguk tetves „várjuk ki és meglátjuk” kormánya mikor mozdul már végre? Nemsokára késő lesz. Ez rettenetes… Lord Northcliffe és a Daily Mail nem tehet valamit? – Nizzában egy öreg francia a helyi lapkiadó szerkesztősége előtt a plakátot böngészve utálattal fakadt ki: – Anglia félti az irháját! Ez aljasság! – Augusztus 3-án kora este a párizsi német követ felkereste Vivianit, és hangosan felolvasta neki a hadüzenetet, amelynek morális erejét csorbították a benne foglalt koholmányok. A dokumentum azt állította, hogy francia repülőgépek bombázták Nürnberget és Karlsruhét, s megsértve semlegességét, átrepültek Belgium fölött. Viviani elutasította a vádakat, majd szó nélkül biccentettek egymásnak, és elváltak. Joffre tábornok hivatalosan búcsút vett Poincarétól, mielőtt eltávozott főhadiszállására, ahonnan az elkövetkező hónapokban minden más ország katonai főparancsnokánál nagyobb teljhatalmat gyakorolt. Augusztus 4-én reggel, közvetlenül nyolc óra után az első német csapatok átlépték a belga határt Gemmerichnél, Liège-től ötven kilométerre. A belga csendőrök eredménytelen, de jelentős gesztusként rájuk lőttek, mielőtt felvették volna a nyúlcipőt. Délben Albert király hivatalosan segítségért folyamodott Nagy-Britanniához mint a belga semlegesség egyik kezeséhez. Azután tábori egyenruhát öltött, paripára ült, és kis hintómenet élén – az egyikben a felesége és gyermekei foglaltak helyet – ellovagolt a parlament épületéhez Brüsszelbe. Miután leszállt és bement az ülésterembe, utánozhatatlan drámai pillanatot teremtve megkérdezte a

képviselőktől: – Uraim, rendületlenül eltökéltek, hogy épségben megtartják őseink szent örökségét? – A képviselők egy emberként pattantak fel és kiáltották: – Oui! Oui! Oui! Berlinben a császár a palotájába szólította a Reichstag képviselőit. Sisakban és ezredegyenruhában fogadta őket, oldalán a dragonyosuniformisban feszítő Bethmann-nal. Belgiumot nem említette, helyette kifejtette, hogy a háborút Szerbia provokálta ki Oroszország támogatásával: – Kardot rántunk, tiszta kézzel és bűntelen lélekkel! – Beszédét vad taps támogatta. Ezzel szemben Bethmann, amikor később a Reichstagban felszólalt, olyan őszinteségről tett tanúbizonyságot, amit Tirpitz őrültségnek bélyegezett: – Belgiumi inváziónk ellentétes a nemzetközi joggal, de amit most elkövetünk – nyíltan megmondom, ezt a vétséget –, jóvátesszük, amint katonai céljainkat elértük. – A szociáldemokraták ugyanolyan lelkesen megtapsolták, mint a konzervatívok. Asquith és Grey a Whitehallban az alsóházba menet és jövet éljenző tömeg sűrűjében találta magát. A miniszterelnök így írt Venetia Stanley-nek: „Winston már teljes harci díszben, és minden vágya egy tengeri csata holnap kora hajnalban… Ez az egész dolog szomorúsággal tölt el.” Aznap délután az alsóházban kihirdették V. György király mozgósítási rendeletét, utána Asquith ismertette a Németországnak szóló ultimátumot, amelyre éjfélig – londoni idő szerint tizenegy óráig – várják a választ. A dokumentum záró fejezetét végül csak este hétkor küldték el, miután Grey értesült arról, hogy a császár seregei belga földre léptek. Amikor az iratot Bethmann átvette a brit követtől, kijelentette: – Forr a vérem attól, amilyen álszenten ezt a Belgium-nótát fújják; ez távolról sem az, ami Angliát belevitte a háborúba. – A birodalmi kancellár szónoklatot tartott Sir Edward Goschennek, Nagy-Britanniára hárítva a felelősséget a háborúért és minden vele járó következményért, majd a következőkre jutott: – És mindez csupán egyetlen szóért. Mi az a „semlegesség”? Csak egy darab papír. – Kijelentése bevonult a történelembe. Egész sereg német vallotta azt, hogy a brit beavatkozás árulás. Miközben leszállt az este, Londonban a kormány még egyszer összeült, és arról értesült, hogy Németország már hadban álló félnek

tekinti magát Nagy-Britanniával szemben. További vita után a Downing Street tárgyalótermében ültek, és várták az órakondulást. Amint a Big Ben a tizenegyből az elsőt elütötte, a kormány már tudta a rossz hírt. Húsz perccel később a hadiállapot-távirat rejtjelezetlenül kiment a brit hadseregnek. Norman Macleod az előző huszonnégy órában „rendkívüli változást” figyelt meg a közérzületben: „Hétfőig legalábbis erős háborúellenesség – éllovas a »semlegesség-liga« –, de abszolút vereséget mért rá a belga semlegesség német felrúgása”. Följegyezte továbbá: „Újabb szembeötlő változás. Pént. & szomb.-on pánik a Cityben & roham élelmiszerekért. [Hétfőre] tökéletes bizalom a korm.-ban – ilyet még sose láttam, pláne nem a búr háború idején.” A Királyi Haditengerészet chathami ebédlőjében augusztus 4-én éjjel a pincér táviratot adott át a tengerészgyalogság parancsnokának, aki hangosan felolvasta: „Hadiállapot Németország ellen, azonnali hatállyal.” A bejelentést az összegyűlt tisztek megtapsolták – közülük egy éven belül sokan nem lesznek az élők sorában. A háborús döntésről semmiféleképpen nem tárgyaltak Nagy-Britannia domíniumaival és gyarmataival, élükön Indiával, Kanadával, Ausztráliával, Új-Zélanddal és Dél-Afrikával: főkormányzóik egyszerűen csak kiáltványt bocsátottak ki saját hatáskörükben, Németországgal hadiállapotban állónak nyilvánítva magukat az anyaország oldalán. Csak néhány régi búr bútordarab akadékoskodott. Az egyikük, Jacobus Deventer összehívta csapattestét, majd táviratozott Dél-Afrika miniszterelnökének, hajdani tábornokának, Louis Bothának: „Összes telepesem fegyverben, nyeregben, indulásra készen. Kivel harcolunk – a britekkel vagy a németekkel?” Végül tudomásul vette a parancsot, hogy csatlakozzon a Német Délnyugat-Afrika lerohanására gyülekező haderőkhöz, bár mások elindítottak egy rövid életű britellenes felkelést. Még sok intelligens és tájékozott európai sem fogta fel igazán, hová vezet az az út, amely mellett elkötelezték magukat. Ezt emelik ki azoknak a brit vezetőknek a megnyilatkozásai, akik hálájukat fejezték ki, amiért a háború megkímélte az országot az írországi véres leszámolástól. Grey augusztus 3-i alsóházi beszédében egy már-már frivol kijelentést tett: – Mondanék valamit: ebben az egész

rettenetes helyzetben az egyetlen fénypont Írország. – Sir William Birdwood India-ügyi államtitkár így írt: „Micsoda áldott jó szerencse Írországot illetően ez a háború – éppen elhárított egy polgárháborút, és amire véget ér, talán már mindannyian belefáradunk a harcba.” Ramsay MacDonald, aki lemondott a Munkáspárt vezetéséről, amikor párttársai – német megfelelőikhez hasonlóan – a hadihitelek megszavazása mellett döntöttek, aratott némi elismerést, amikor az alsóházban kijelentette: Nagy-Britanniának semlegesnek kellene maradnia. Aztán amikor azt fejtegette, „a szívünk legmélyén hisszük, hogy helyes lenne, s egyedül ez áll összhangban ennek az országnak a tisztességével és a most kormányon lévő párt hagyományaival”, gúnykacaj fogadta, amit a finnyásabb jelenlévők illetlennek találtak. Ponsonby úr, Stirling választókerület országgyűlési képviselője elmondta: „egy nagy háború küszöbén állunk”, és neki fájdalmas látnia, hogy „emberek vágnak neki könnyű szívvel”, ami némi helyesléssel találkozott. Egy másik képviselő, Wedgwood úr kijelentette: ez a háború „nem olyan lesz, mint azok a jó öreg 18. századi háborúk… hanem a civilizáció fennmaradása lesz a tét, amelynek létrehozása évszázadokba telt”. Talán a legbölcsebb megjegyzés szintén Ramsay MacDonaldtól származott, bár abban az időben csak gyér tapsban részesült: „A legelején egyetlen háború sem népszerűtlen.” A válság végnapjaiban sok főszereplő – országuk nagyjai, a leghatalmasabb emberek a világon – megélt olyan pillanatokat, amikor apróra zsugorodtak. Felsejlett előttük a választott út következményeinek minden borzalma, és vágyakozva fordultak vissza a múltba. Ez igaz volt Vilmos császárra, Bethmannra és Miklós cárra, de úgy tűnik, az osztrákok közül senkire, ahogy Moltkéra vagy Szazanovra sem. A franciák meglepő fatalizmussal viszonyultak kötelezettségükhöz Oroszország támogatására, talán azért, mert meggyőződésük volt – bizonyára helyesen –, hogy a német hadsereg így is, úgy is nekik esik mint az antant tagjának. A legkevésbé a britek vágytak a háborúra, néhány olyan vadember kivételével, mint Churchill, de a Belgium elleni jogsértésben igazolást láttak a hadba lépésre. Mivelhogy Nagy-Britannia nagyhatalom volt, úgy hitték,

amikor nagy kérdések vannak terítéken, nekik nagy szerepet kell vállalniuk bennük. A béke utolsó napjaiban Vernon Kell, a brit titkosszolgálat, az MI5 igazgatója folyamatosan Watergate House-i irodájában tartózkodott, és az ismert német ügynökök letartóztatását szervezte. Bár újszülött intézménye mindössze tizenhét fős stábbal dicsekedhetett, Kell hatékony kapcsolatot épített ki a megyei rendőrfőnökökkel: augusztus 3-a és 16-a között huszonkét személyt vettek őrizetbe. Néhány kém meglépett, olyasformán, mint Walter Rimann, egy hulli nyelvtanár, aki elcsípte a zeebrugge-i kompot. Vélhetően egyeseknek sikerült elkerülniük a lelepleztetést, de ha így volt is, nem sokban járultak hozzá a német háborús erőfeszítésekhez. Az elfogottak többségét a német hírszerző szervezettel, a Nachrichten-Abteilunggal folytatott levelezésük buktatta le – az elfogórendszer belügyminisztériumi engedéllyel és Winston Churchill bábáskodásával működött. Vilmos császár tajtékzott kémfőnökei alkalmatlansága láttán. Gustav Steinhauer, az angliai hálózat vezetője feljegyezte a szavakat, amelyekkel a császár nekitámadt: – Tökkelütött hülyékkel vagyok körülvéve? Ki a felelős? – A német katonai hírszerzés kizárólag Franciaországra összpontosította figyelmét, Anglia kezelését a haditengerészetre bízta. Steinhauer, aki a háború előtt gyakran utazott Nagy-Britanniába, ügynökeit főleg úgy toborozta, hogy kéretlen leveleket írt német emigránsoknak; legserényebb „levelezője”, Karl Ernst pentonville-i fodrász tengerész kuncsaftjait faggatta információkért. Az angliai német háborús hírszerzés az 1914-es razziából sosem tért magához: Berlin még augusztus 21-én sem szerzett tudomást arról, hogy brit expedíciós haderő hajózott el Franciaországba. Eközben Bernard Shaw táviratot küldött német fordítójának: MAGA MEG EN HADBAN EGYMASSAL STOP LEHET-E ENNEL ABSZURDABB STOP LEGBARATIBB UDVOZLETEM BARMI LESZ IS STOP. Lord Northcliffe így szólt egykori bécsi tudósítójához, Wickham Steedhez: – Hát bekövetkezett! – Steed így felelt: – Be, hála istennek! – Viktória királynő emléke sok oroszt arra késztetett, hogy Angliát ne Ánglijaként emlegesse, hanem Anglicsankaként,

„angol nőként”. Egy paraszt 1914 augusztusában azt mondta, „örül, hogy Anglicsanka Oroszországgal van, először is, mert okos és segítőkész, másodszor, mert ha Oroszország szénája rosszul áll, jó és segítőkész, harmadszor, ha békekötésre került a sor, elszánt és nem enged”. Fran Šuklje, a jól ismert szlovén polihisztor 1914-ben hatvanöt éves volt. A nem önszántából lett Habsburg-állampolgár augusztus 4én Kandijában, a híres Stembur-kertben ült a fák alatt, és az újságból értesült a brit hadüzenetről. – Nos – mondta tanítványai őt körülvevő kis csoportjának –, hálát adhattok Istennek, ha ez a háború három év alatt véget ér. – Szavainak gyorsan híre ment polgártársai körében, akik, mint írta, „egyöntetűen úgy ítélték meg, hogy elment az eszem. Ők azt feltételezték, hogy három hét, legföljebb három hónap alatt eldől minden.” A Daily Mail tudósítója, Frederick Wiles beszámolt a berlini brit követségnél aznap lejátszódott jelenetről: „A felismerés, hogy most mi szakadt a nyakukba, dühödt barbárokat csinált a németekből… Kövek, kulcscsomók, botok, kések, esernyők – bármi és minden, amit csak dobni lehetett, záporoztak befelé a betört ablakokon.” Egy angol vidéki tenisztornán Jerome K. Jerome írót elöntötte a „megkönnyebbülés és hála… Annyira féltem, hogy Grey az utolsó pillanatban visszakozik… Asquithot illetően kétségeket tápláltam. Nem hittem volna, hogy az öregembernek van vér a pucájában… Hála istennek, egy darabig nem látunk »Made in Germany« feliratot.” Augusztus 4-én éjjel, miközben a Buckingham-palota előtt az eszét vesztett tömeg kiabált és énekelt, Maurice Baring egy frakkot viselő részeg emberre lett figyelmes, aki egy taxi tetejéről szónokolt a járókelőknek a Trafalgar Square-en. Még a hadiállapot bejelentése után is maradtak megátalkodott ellenzők. Augusztus 5-én C. P. Scott így érvelt a Manchester Guardianban: „Anglia, gyakorlatilag valamiféle rejtélyes megállapodással a háta mögött, elkötelezte magát arra a végzetes őrültségre, hogy részt vegyen két militarista liga háborújának véres hazárdjátékában… Olyan háború lesz ez, amelyben kockára teszünk mindent, amire büszkék vagyunk, és amelyben semmit nem nyerhetünk… Egyszer még meg fogjuk bánni.” A 21. században sok

brit úgy tartja, hogy Scottnak igaza volt, nemcsak az ezt követő borzalmas tapasztalatok fényében, de azért is, mert nincsenek meggyőződve arról, hogy az ügy megérte a sok áldozatot. Az antanthatalmak közül vajon cselekedett volna-e másképpen valamelyik, ha tudomásuk van arról, hogy ha nem is a szerb kormány, de a hadsereg bűnrészes Ferenc Ferdinánd meggyilkolásában? Szinte bizonyosan nem, mert az osztrákok és a németek nem emiatt tettek lépéseket, ellenségeik pedig ellenlépéseket. Az oroszok egyszerűen túlzó, sőt tűrhetetlen büntetésnek tartották egy kis szláv állam megsemmisítését Princip és – ami azt illeti – Ápisz bűntettéért. Hacsak Franciaország nem nyilvánítja magát gyorsan függetlennek, és nem adja át határ menti erődjeit, ahogy Németország követelte, Oroszországgal kötött szövetsége úgyis arra indította volna Moltkét, hogy megtámadja Nyugaton. A briteket teljesen hidegen hagyta, milyen sors fenyegeti Szerbiát, és csak válaszlépést tettek arra, hogy Németország megsértette Belgium semlegességét és megfenyegette Franciaországot. A hamarosan „nagy háborúnak”, illetve „világháborúnak” elnevezett összecsapás résztvevőit nagyon különböző motivációk vitték bele a háborúba, és nem sok közös volt a céljaikban sem. Három konfliktus – a kelet-európai jelenlét a Balkánon, a kötélhúzás az európai szárazföldön annak eldöntésére, hogy győzedelmeskedhet-e a német dominancia, és a világtengerek brit fölényének német elutasítása – alakult át egyetlen, mindent átfogó viszállyá. Erre rétegződtek rá további, főleg területszerző törekvések, amikor más nemzetek, nevezetesen Japán, Törökország és Olaszország, is bekapcsolódtak a harcba. Nagy-Britanniában az elmúlt évszázadban mindvégig sokan érveltek úgy, hogy a háborús részvétel olyan iszonyatos árat követelt, amelyet semmilyen cél nem igazolhatott; nem kevesen Sir Edward Grey-t hibáztatták, amiért kierőszakolta Nagy-Britannia hadba lépését. Csakhogy ismerve Németország eltökélt törekvését Európa leigázására és lehetséges hegemóniájának következményeit NagyBritanniára nézve, felelősségteljesen cselekszik-e a külügyminiszter, ha nem tesz lépéseket ennek elkerülésére? Emlékirataiban Lloyd George egy további népszerű háborúellenes érvvel is előhozakodik, a katonákra hárítva a felelősséget, akiket

gyűlölt: „Ha nincs az a hivatásos buzgalom és sietség, amellyel a vezérkarok a haditervek kidolgozásába belefogtak, amelyekről egymás között már megállapodtak, az akkoriban még éppen csak elkezdődő kormányközi tárgyalások folytatódhattak volna, és lehetséges, sőt valószínű, hogy sikerül elkerülni a háborút.” Ez képtelenség. Ami történt, nem „véletlen baleset” volt, hanem rosszul kitervelt, osztrák stílusú háború, német pártfogással. Ma, csakúgy, mint 1914-ben, a brit háborúba lépés szükségességének bármiféle megítéléséhez előbb át kell gondolni, milyen sajátosságok jellemezték II. Vilmos császár birodalmát. Frivolnak tetszik az ötlet, amellyel néhány modern szenzációhajhász előáll, hogy a német győzelem pusztán egy Európai Unióhoz hasonló államalakulatot hozott volna létre, csak fél évszázaddal korábban. Ha a császár rendszerét nem lehet is egy napon emlegetni a nácikéval, politikája aligha nevezhető felvilágosultnak. Fő célját, a dominanciát, ha lehetett, békés eszközökkel érte el, ha nem, háborúval. Paranoiájuk arra késztette a németeket, hogy ellenséges lépésnek fogjanak fel minden kísérletet, amely fékezni vagy hárítani igyekezett nemzetközi előretörésüket. Ráadásul a júliusi válság alatt az osztrákokhoz hasonlóan mindvégig következetesen hazudtak a szándékaikkal és tetteikkel kapcsolatban. Ezzel szemben bármilyen hibák róhatok is fel a briteknek, az Asquith-kormány az igazat mondta – már amennyire belátható volt – mind szövetségeseinek, mind leendő ellenségeinek. A vilmosi birodalom tevékenysége idegenben még kortársi mércével mérve is embertelen volt. Német Délnyugat-Afrikában előre szentesítette és utólag ünnepelte a hererók és namák ellen elkövetett népirtást 1904 és 1907 között, amelynek borzalma jóval meghaladta bármelyik brit gyarmati vétség léptékét. A német magatartás Belgium és Franciaország 1914-es lerohanásakor, beleértve a civilek tömeges lemészárlását, amely fölött a legmagasabb szinten hunytak szemet, nem vethető ugyan össze a második világháborús rémségekkel, mert hiányzott belőle a népirtás szándéka, de aligha képviselte annak az erőnek humanitását, amely az Európa fölötti uralomra pályázott. Tévedésnek tűnik, ha azt feltételezzük, hogy a semlegesség 1914ben szerencsés kimenetellel járt volna a Brit Birodalomra nézve. A

német vezetés erőszakos és kapzsi hajlamait aligha mérsékelték volna a harctéren aratott győzelmek. Vilmos császár birodalma nem a világuralom nagyszabású tervével lépett a háborúba, de vezetői nem kételkedtek abban, hogy a lelki szemeik előtt lebegő diadalnak roppant hadizsákmány lesz a jutalma. Bethmann Hollweg listát állított össze a követelésekről 1914. szeptember 9-én, amikor Berlin már a markában érezte a győzelmet. „A háború célja – írta –, hogy ellenfeleink elgyengítésével [biztonsági] garanciákat kapjunk Keleten és Nyugaton az előrelátható jövőre.” Franciaországnak át kell engednie Németországnak a brieyi vasérclelőhelyeket; Belfort-t; egy tengerparti sávot Dunkerque-től Boulogne-ig; a Vogézek nyugati lejtőjét. Stratégiai erődjeit le kell rombolni. Ugyanúgy, mint 1870 után, akkora készpénz-jóvátételt kell kivetni, hogy „az elkövetkező tizennyolc-húsz évben Franciaország ne legyen képes jelentős összegeket költeni fegyverkezésre”. Emellett Luxemburg teljes egészében a birodalomhoz csatolandó; Belgiumból és Hollandiából vazallusállam lesz; Oroszország határait drasztikusan meg kell nyirbálni; hatalmas gyarmatbirodalom teremtendő Közép-Afrikában; német gazdasági vámközösséget kell létrehozni Skandináviától Törökországig. Georges-Henri Soutou meggyőzően bizonyította, hogy Bethmann korántsem gondolta olyan komolyan területi követeléseit – igyekezett lebeszélni a császárt Belgium annexiójának rögeszméjéről –, mint a vámunió létrehozását a kontinensen. De bármilyen eszközöket kívánt is alkalmazni Berlin, a cél nem volt kétséges; Soutou szavaival: „Magától értetődő, hogy ilyesformán a vámuniónak kell lehetővé tennie Németország irányító szerepét Európa fölött.” Noha más német vezetők másféle bevásárlólistákkal hozakodtak elő, teljesen biztosra vehető, hogy a háború nem érhetett volna véget úgy, hogy nemzetük ne kapja meg „megérdemeltnek” ítélt területi és anyagi jutalmát. Miután legyőzte valamennyi jelentős vetélytársát az európai szárazulaton, valószínűtlen, hogy Németország megelégszik NagyBritanniával egy nagylelkű jószomszédi viszonnyal, illetve beletörődik tengeri világuralmába. Az Asquith-kormányt gyakran vádolják azzal, hogy kiismerhetetlennek mutatkozott az európai kérdésekben, mind az

1906 és 1914 közötti stratégiáját, mind a júliusi válság alatt képviselt taktikáját illetően. Miközben Nagy-Britannia betársult az antantszövetségbe, Európa összes fővárosában, Londont is beleértve, bizonytalanság uralkodott afelől, hogy vajon belép-e egy esetleges európai háborúba. Csakhogy a briteknek nemigen állt hatalmukban a folyamatok kézben tartása. Bár a németek szívesebben vették volna, ha nem kell harcolni ellenük, Berlinből nézve részvételük mellékesnek látszott az európai szárazföldi haderők összecsapásában. Nagy-Britannia hatékony elrettentő szerepet 1914-ben csak akkor játszhatott volna, ha belpolitikailag elfogadhatatlan irányvétellel nagy reguláris hadsereget hoz létre. A britek legsúlyosabb tévedése az volt, hogy feltételezték, a nemzet meg tudja őrizni a nagy becsben tartott európai erőegyensúlyt anélkül, hogy diplomáciáját katonák hitelt érdemlő tömege támasztaná alá. Azt azonban, hogy elmulasztotta a sorállományú hadsereg felállítását, aligha lehet háborúpártiságnak bélyegezni. Az az érvelés, miszerint Nagy-Britanniának még az 1914-es válság előtt ki kellett volna nyilvánítania eltökélt szándékát arra, hogy részt vesz bármiféle összecsapásban Oroszország–Franciaország és Németország között, nem veszi figyelembe a demokráciák természetét és a bölcs államvezetés követelményét. Nincs az a kormány, amelyik parlamenti jóváhagyással rendelkezhetett volna arra nézve, hogy nyílt végű elkötelezettséget vállaljon a háborús részvételre, nem törődve a konfliktus kibontakozásának körülményeivel, és nem is indokolja semmi, hogy miért cselekedett volna így. Ha 1914 júliusában Asquith feltétel nélküli támogatást kínál Franciaországnak és Oroszországnak, ugyanannak a súlyos meggondolatlanságnak a bűnébe esik, amiért jogosan kárhoztatták Németországot az Ausztria–Magyarországnak nyújtott „biankó csekk” ügyében, és kisebb mértékben Franciaországot, amiért elköteleződött Oroszország mellett. Nagy-Britannia a status quo és a béke elkötelezett híve és ápolója volt, mert úgy látszott, még mindig őrzi vezető szerepét a világban. Az Asquith-kormány érezhető aggodalmakat táplált Oroszországgal és baklövésekre hajlamos kormányával kapcsolatban, és Franciaország harciasságát sem állt szándékában támogatni. Így az

volt az egyetlen ésszerű út a háborút megelőző évtizedben, és valójában 1914 júliusában is, hogy szövetségeseit jóindulatáról és ideiglenes támogatásáról biztosítja, amelynek nagysága és természete az eseményektől és az adott körülményektől függ. Ennek a politikának a kudarca egyértelmű: Nagy-Britannia tapogatózó közeledése az európai elkötelezettségek és különösen az antant irányába csak arra volt jó, hogy bevonódjon a történelem legnagyobb háborújába, de arra nem, hogy megakadályozzon egy ilyen katasztrófát. Mindazonáltal nehéznek látszik elképzelni bármiféle alternatív háború előtti brit diplomáciai irányvonalat, amely belpolitikai támogatást élvezett volna, és meggyőzi Németországot, hogy a háború kockázata elfogadhatatlan. Azok, akik azt állítják, hogy az általános háború még azután is elkerülhető lett volna, hogy Ausztria hadat üzent Szerbiának, és akik Oroszországot tartják felelősnek a fejleményekért, közvetve azt is mondják: engedni kellett volna Ausztriának és német kezesének, hogy fegyverrel érvényesítsék akaratukat a Balkánon, Belgiumban, voltaképpen végig egész Európán. Csak a Belgiumnak adott német ultimátum adott lehetőséget a brit héjáknak, hogy megszerezzék a felhatalmazást a háborúba lépéshez. Időnként elhangzik, hogy ez pusztán ürügy volt – fügefalevél –, mert Grey, Churchill és több minisztertársuk már jóval azelőtt elszánta magát a háborúra, hogy Belgium kérdése felmerült. Az azonban kétséges, hogy érvényre tudták volna juttatni akaratukat a belga semlegesség sérelme nélkül. Nem látszik becstelenségnek vagy oktalanságnak, hogy az alsóház és a britek többsége lecsapott erre mint jogos casus bellire, miközben vonakodott háborúba lépni Szerbia támogatására, vagy pusztán a rosszul körülírt antant-elkötelezettségét teljesítendő. Még ha Németország mentesül is a vád alól, hogy egy összeurópai háború tervét erőltette 1914-ben, akkor is övé a felelősség zöme, mivel hatalmában állt volna megakadályozni a háborút, de nem tette. Augusztus 3-án a császár utasította tisztiszolgáit, hogy készítsenek ki szürke tábori egyenruhát, csizmát, barna kesztyűt és tolldísz nélküli sisakot másnapi beszédéhez, amelyet a Reichstagban mond el. Aztán úgy döntött, az emelkedettebb külső mégis helyénvalóbb. Kitüntetésekkel és vállszalagokkal ékes díszegyenruhában jelent

meg, minden Berlinben elérhető magasabb rangú parancsnok kíséretében. Németország legfőbb hadurához méltó pompában így szólította meg az egybegyűlt képviselőket: – Szívem legmélyéből köszönöm önöknek a szeretet és hűség megnyilatkozásait. Az előttünk álló harcban nem ismerek többé pártokat, csak németeket. – Vilmosnak eztán megadatik néhány hét sütkérezés a katonai dicsőség fényében, amelyről mindig is álmodott. Azután a viharfelhők összetömörülnek a feje – és Európa – fölött.

3. „A lángba boruló világ fenséges látványa” 1. NÉPMOZGÁSOK A hadüzenet bejelentését Európa-szerte utoljára kísérte a történelemben zenei és látványi aláfestésként harsonaszó. Az olyan városokban, mint Freiburg, egy harsonás és egy katonatiszt pöfögő automobilon járta körbe a város főbb tereit, és mindegyiken megállt, hogy elmondja a hírt. Az új hadviselő nemzetek többsége vészterhes hatékonysággal hajtotta végre az átállást a békéről. Gerhard Tappen alezredes, Moltke hadműveleti főnöke „különös érzésről” számolt be, amikor kinyitotta az irodai széfet, és elővette Németország 1914/15ös „Bevetési tervét”, de a vezérkari főnök karrierjének legnagyobb szakmai dicsőségét a mozgósítás jelentette. Mielőtt a háború kitört, Berlin félt, hogy szocialista indíttatású vasutassztrájkok okoznak majd zavarokat, de nem tört ki egy sem. A négymillió fegyverbe szólított közül kevesen nem engedelmeskedtek a behívóparancsnak. A kormányok titkos szükséghelyzeti tervei jóval túlnyúltak a mozgósítás mechanizmusán. Maurice Hankey, a Brit Birodalmi Védelmi Bizottság titkára 1910 óta készítette el a Hadügyi könyv évente frissített kiadásait. Ez egy negyedrét íves piros kötet volt, arany betűs alcíme így hangzott: A minisztériumi működés koordinációja feszült viszonyok és háború kitörése esetén. A legújabb kiadás, amelyet 1914. június 30-án a Whitehallban kiosztottak, 318 szürkéskék oldalt tartalmazott, és minden minisztérium kötelezettségeit részletezte, először az „Elővigyázatossági fázisban”: „A külügyminiszter, amennyiben a közeljövőre nézve előre látja az ország háborúba kerülésének veszélyét, dönt a kormány ilyen értelmű figyelmeztetéséről.” A Hadügyi könyv úri körülményességgel hívja fel a figyelmet a diszkréció fontosságára: „Az államtitkár külön utasítást ad stábja bármely tagjának, akinek gondoskodnia kell arról, hogy a legnagyobb fokú titoktartást biztosítsa a feszült viszonyok fennállását és az elővigyázatossági intézkedésekre vonatkozó összes anyagot illetően.” A könyv ezután rendszerbe foglalt minden szükséges gyakorlati teendőt, amilyen például a törvényjavaslat benyújtása a parlamentnek az idegen állampolgárok ellenőrzéséről, a cenzúra

bevezetése, az ellenséges kereskedelmi hajók lefoglalása, az ellenséges tenger alatti távíróvezetékek elvágása, a csatornaszigeteki milícia összevonása és a semleges hatalmak értesítése az ellenséges kikötők küszöbönálló blokádjáról. A táviratforgalom kezelésével kapcsolatban a függelék megállapította: „Avégből, hogy a legnagyobb számú elsőbbséget igénylő távirat indokoltságot élvezzen a többihez képest, feltételezendő… hogy a háború olyan lesz, amelyben Nagy-Britannia azonnal szembetalálja magát az ellenség hármas szövetségét alkotó három országgal.” A Hadügyminisztériumot figyelmeztették: „Szükségessé válnak bizonyos védelmi intézkedések alattomos vagy meglepetésszerű támadásokkal szemben.” Az Admiralitás főcenzorának táviratcíme a következő lett: „Sikálva, London.” A Belügyminisztérium dolga volt, hogy riassza a rendőrfőnököket, „szenteljenek különös figyelmet a gyanús idegenek mozgásának”. Augusztus első napjaiban mindez életbe lépett. A szerbek megdöbbentek, hogy országukat mozgósításra kötelezik még a betakarítás előtt, ahelyett hogy megvárnák az őszt, mint az előző két balkáni háborúval, amikor a csűrök megteltek. Nemcsak a férfiak távozása okozott riadalmat, hanem az a kilátás is, hogy az értékes szekereket és ökröket elviszi a hadsereg. Tadija Pejović ennek ellenére megjegyezte, hogy körülötte mindenki énekelt, „mert szerb szokás, hogy a háborúba induló katonák énekelnek”. Fiataloknak és öregeknek egyaránt nem sok sejtelmük volt arról, hogy meddig tarthat ez a kaland. Értetlen gyerekek tudakolták, miért bomlik fel a családjuk. Az ellenség iránti nagylelkűséget hamarosan száműzték minden hadviselő fél közéletéből, de augusztusban nyomokban még létezett. Nagy-Britanniában a Protestáns Szabadegyházak Országos Tanácsa határozatot fogadott el: „Egy egyetemes háború bűne és borzalma szakadt az európai civilizációra. Nincs értelme, hogy megpróbáljuk a felelősséget gondosan kiporciózni.” H. W. Nevinson, a Daily News berlini tudósítója így írta le az elmasírozó német fiatalokat: „Jó kötésű, kisportolt legények, ugyanabból az anyagból, mint a mi legjobbjaink.” Dicsérte a szépen megművelt határt, a tiszta, jó magaviseletű gyerekeket és mindent, amit Németország a világ

előrehaladásáért tett. Néhány brit egyetemi professzor ugyanebben a szellemben igyekezett fenntartani a tiszteletet a mostanra halálos ellenséggé vált ország iránt. „Csak a tudatlanok gúnyolódnak a német kultúrán” – írta egy cambridge-i hittudós. Egy Graz közelében élő harmincegy éves tanítónő, aki naplójában egyszerűen csak „Itha J.”-ként utalt magára, szenvedélyes osztrák nacionalista volt. Mélységesen felháborodott, amikor barátnője, Martha beszámolt arról, hogy sok férfi elkeseredéssel fogadta a behívóparancsot. „Bocsánat – vágott a szavába Itha hűvösen –, de felfoghatatlan, hogy miért panaszkodik némely férfi. Én ezt gyávaságnak tartom; nem is lehet más.” – Az a kor volt ez, amikor az ókori klasszikusok ismerete szinte egyetemes fokmérője volt a műveltségnek. A hazájuk fegyveres erejébe belépő négy belga fivér közül az egyik, az ifjú Edouard Beer Caesart nem kis önteltséggel idézte: „Omnium Gallorum fortissimi sunt Belgae” – „Valamennyi gall közül a belgák a legharciasabbak.” Szergej Konduraskin író Dél-Oroszországban nyaralt a családjával, ahol bepillanthatott országa mérhetetlen mozgósításának helyi mikrovilágába: „A mindenható államapparátus képes volt névvelszámmal felkutatni mindenkit még a Kaukázus távoli zugában, az Amanausz-gleccser szurdokában is. Futárok jöttek vágtázva orvosoknak, tanároknak, mérnököknek szóló távirattal: mindenki a háborúba! A polgári vonatközlekedés leállt, a posta rendszertelenné vált, és egy darabig a magántáviratok forgalma is szünetelt. Úgy tetszett, a mindennapi élet évszázadokon át formálódó szövete megmerevedett körülöttünk, és némán szertefoszlott, ahogy a háború felállította a saját szabályrendszerét.” Oroszország mozgósított hadereje papíron – a teljes hadrafoghatóságot sosem érték el – az összes hadviselő fél között a legnagyobb volt, de a behívottak többsége nem sok kedvet érzett a dologhoz. Ivan Kucsernyigo beszámolt a falujában lejátszódó jelenetről, amikor hirtelen megjelent egy rendőr, és sorra bekopogott a parasztokhoz, hogy gyűlésbe szólítsa őket. Az egybegyűltek nem tudták mire vélni a dolgot, zavarodottan kérdezgették egymást, mígnem a sztároszta egyszer csak csendet kért:

– Gond van, fiúk! Az ellenség betette a lábát! Rátámadt Oroszország anyácskára, és a cár atyuskának szüksége van a segítségünkre, az ellenség ezúttal Németország. Zsongás kezdődött a tömegben: – Ej, a németek! A németek! Az elöljáró ismét csendre intett. – Jól van, fiúk, hogy ne vesztegessük az időt, ne bíbelődjünk lajstromokkal, aki egészségesnek érzi magát, és tudja szolgálni a hazát, jelentkezzen a körzeti katonai parancsnok irodájában Aleskában. Azt tanácsolom, vigyetek magatokkal két váltás alsóneműt, minden mást kaptok ott, csak igyekezzetek. Az emberek szétszéledtek, ki-ki ment a maga házába, a mezei munkával már nem törődtek. Kucsernyigo így folytatta: „Istenem, mennyi könny folyt, amikor mennünk kellett!” Ötéves kislánya a karján ülve hevesen magához szorította, és azt kérdezte: – Apácska, miért mész el? Miért hagysz el bennünket? Ki fog pénzt keresni, ki ad nekünk kenyeret? Átölelte és megcsókolta az apját, akinek hamarosan ugyancsak folyt a könnye. „Nem tudtam felelni a kérdéseire, csak annyit mondtam: Hamarosan hazajövök, kicsim.” Franciaországban a mozgósítás tizenöt napon át tartott, a besorozottak korcsoportonként jelentkeztek, először a legfiatalabbak, utoljára a legöregebbek: a beérkezések a laktanyákba meglepő gyorsasággal zajlottak. Ahogy a kapun belépett valaki, húsz percen belül megfosztották polgári ruhájától, megfürdették, egyenruhába dugták, és az egységéhez irányították. Franciaország a főként ÉszakAfrikában szolgáló gyarmati zsoldosezredeivel megerősítve 3,8 millió kiképzett katonát sorakoztatott fel, nagyjából annyit, mint Németország. A tizenhét éves parasztfiú, Ephraïm Grenadou éppen egy fiatal barátja temetés utáni virrasztásán vett részt, amikor lovas csendőrök ügettek be Eure-et-Loire megyei kisvárosába, Saint-Loupba, és kitűztek egy komor fehér hirdetményt: ÁLTALÁNOS MOZGÓSÍTÁS. „Az iskolamester bekiabált nekünk, hogy kondítsuk meg a vészharangot. Mindenki odahagyta a határt, az aratás kellős közepén, és a polgármester köré gyülekezett. Az emberek egymást kérdezgették: – Te mikor mész?

– Én másodikán. – Én harmadikán. – Én huszonötödikén. – Ó, rád már nem is lesz szükség, addigra visszajövünk. Másnap Achilles, Saint-Loup kisbírója végigjárta a városkát, és a trombitaszót követően kikiáltotta a híreket: – Mindenki, akinek jó csizmája van, vigye magával! Tizenöt frank üti a markotok.” Az isère-i Valtilieu templomterére két rendőrségi autó érkezett a paranccsal augusztus 1-jén, délután fél ötkor. A helyi harangozó azonnal összehívta a lakosságot; a falu tanítója így írta le a hatást: „Olyan volt, mintha csak az ősi feudális vészharang szólalt volna meg a kísértésünkre. Sokáig senki sem jutott szóhoz. Néhányan levegő után kapkodtak, másoknak leesett az álluk a döbbenettől. Sokan még vasvillát tartottak a kezükben. – Ez mit jelent? Mi lesz velünk? – kérdezték a nők. Asszonyokon, gyerekeken, embereken, mindenkin úrrá lett a félelem és a felindultság. Az asszonyok az uruk karjába kapaszkodtak. A gyerekek, látván, hogy az anyjuk sír, maguk is sírni kezdtek.” A férfiak többsége a kávézóba tódult, hogy megbeszéljék azt a gyakorlati kérdést, hogyan lesz a termés betakarítva. A hangulatot az általános elszántság jellemezte. Paul Gourdant őrmester megrémült, hogy hátra kell hagynia ágyhoz kötött feleségét és négy gyermekét; elkeserítette, hogy a róluk való gondoskodás terhe idős szüleire hárul. A vallás azonban támaszt nyújtott: „Isten erőt adott nekem, hogy félretegyek minden félelmet és aggodalmat, és csakis a hazám védelmére gondoljak.” Henri Perrin, akinek kis vaskereskedése volt Vienne-ben, körbeloholta a várost, hogy rendezze adósságait, majd gondosan kioktatta fiatal feleségét, hogyan vezesse a boltot a távollétében. Azután a család térdre hullott, és együtt imádkozott. A Perrin házaspár elmagyarázta két kisgyermeküknek, hogy „apának egy időre el kell mennie a hazáért”. Vasútállomások ezrein szenvtelen, izgatott vagy nyíltan elérzékenyült hozzátartozók vették körül a férfiakat, miközben felszállni készültek a vonatra. Valaki vidáman felkiáltott: – Beszállás Berlinbe! De csuda jól fogunk ott szórakozni! – André Gide, az események szemtanúja, megjegyezte: „Az emberek

mosolyogtak, de nem tapsoltak.” Sok parasztlegény a bevonulást úgy fogta fel, mint alkalmat a vakációra – ezek fiatalemberek ilyen luxust sohasem engedhettek meg maguknak. Néhányan elmenekültek, és az erdőkben bujkáltak, de a szigorú asszonynép a többségüket kizavarta, hogy fülüket-farkukat behúzva jelentkezzenek a laktanyában. A roppant népmozgás vele arányos társadalmi felfordulással járt Európában. „Annyi férfi ment el – tudósított egy francia helyi újság, a La Croix ďIsère –, hogy a Dauphiné kisvárosaiban és falvaiban a szomorúság és pusztulás levegője uralkodik.” „Végig a völgyben – írta a Grenoble-i Akadémia rektora – a vásárra igyekvő parasztok hajdan megszokott kiáltásait és kurjantásait, a kávéházak és piacterek élénk falusi tereferéit felváltotta a nők, gyerekek és öregek gondterhes hallgatása.” A gépek kihasználatlanul álltak és a kenyér hiánycikk lett azáltal, hogy a szakmunkások eltűntek, és a benzinkészleteket kisajátította a hadsereg. Mallevalban egy közérdeket szem előtt tartó autós leszívta a gépkocsija benzintankját, abból futotta a cséplőgép kétnapi működtetésére, hogy befejezhessék az aratást. A hadviselő felek közül egyedül Nagy-Britannia nem vezetett be általános katonai szolgálatot, így csak egy viszonylag kicsi, 247 432 fős hadsereggel rendelkezett, amelynek fele szétszórtan helyezkedett el a birodalomban. A többi európai hatalom kiképzett sorkatonák millióit bujtathatta egyenruhába, ezzel szemben a britek csak további 145 347 tartalékossal számolhattak – olyan leszerelt katonákkal, akiket szerződés kötelezett a visszahívhatóságra – és a népfelkelőhaderő 268 777 részidős katonájára. Bár a folyamat viszonylag gördülékenyen zajlott, a civil életből kiszakított néhány férfi vonakodva, sőt egyenesen destruktív módon reagált a haza hívó szavára. Lionel Tennyson, a lövészdandár századosa, a költő unokája és válogatott krikettező, aki az elmúlt telet a dél-afrikai nagy krikettbajnokságon töltötte, huszonegy nap laktanyaelhagyási tilalommal büntetett tizenöt tartalékost olyan kóros tünetekért, amelyeket később „bolsevik mételynek” neveznek. Ez, mint mondta, „kissé lehűtötte őket”.

A „híres osztrák hadsereg” mesébe illő felkészületlenséggel indult abba a háborúba, amelyre az urai vágytak. Fő ereje az egzotikus díszegyenruhákban és a csodálatos katonazenekarokban rejlett. A tüzérség egy része még 1899-es öntött bronzágyúkkal volt felszerelve. Ha a Habsburg uralkodó osztály lelkesedett is Szerbia eltiprásáért, legtöbbjük hagyományosan megúszta és az alsóbb néposztályokra hárította a katonai szolgálatot. Viszonylag idős emberek kerültek hirtelen a frontra, miközben egészséges fiatalok maradtak hátra a hidak és vasútállomások őrzésére. Az első veszteséglisták tanúsága szerint az elesettek között negyvenkét éves és még idősebb családapák is megtalálhatók voltak. Az orvosok behívása súlyos gondokat okozott, különösen az alpesi mezőgazdasági övezetekben, ahol a kommunikáció lehetősége rossz volt, és a lovakat, szekereket és kocsikat elrekvirálta a hadsereg. Szerbia megtámadásához Conrad tudatosan szemelt ki olyan alakulatokat, amelyeket a szláv kisebbségből soroztak be. Fajtestvéreik eltiprásának eleven emléke, áltatta magát Bécs, megerősíti majd az ilyen Habsburg-alattvalók hűségét a Monarchia iránt. Támadt némi zavar akörül, hogy melyik nemzet melyik oldalon fog fegyvert. Egy meglepett japánt megölelgettek a berlini utcán, mert kis időre elterjedt, hogy országuk visszaállt a központi hatalmak táborába. Ugyanez hírlett Olaszországról, úgyhogy amikor hazatartó olasz vendégmunkások útban a határ felé Habsburg-katonákkal találkoztak, az osztrákok lelkesen kiáltozták: „Hoch Italien!”, és a munkások ugyanolyan barátságosan szóltak vissza: „Eviva Austria!” Az olasz hadsereg azonban kétes helyzetben volt. A háborút megelőző válság jó részében az országnak nem volt vezérkari főnöke, mert a hivatalban lévő július 1-jén elhalálozott, és a helyére csak 27-én nevezték ki Luigi Cadorna herceget. Cadorna megígérte az olasz támogatást a németeknek – aztán kiderült, hogy ígéretét a külügyminiszter nem ismeri el. Olaszország csak olyan harcban volt érdekelt, amely területi gyarapodással jár – legfőképp Szerbia egyes részei és olasz ajkú Habsburg-területek számítottak ide. Alkotmányossági bonyodalmak következtek. Viktor Emánuel király hajlandó volt aláírni a mozgósítási rendeletet és beváltani Cadorna

ígéretét a hadba szállásra Németország és Ausztria oldalán, de augusztus 2-án a kormány a semlegesség mellett szavazott. Olaszország így ideiglenesen megmenekült a közeledő vérzivatartól, sok osztrák és német viszont a megvetésének adott hangot az állítólagos árulás miatt. Európában ezenközben a polgári utasok tömegei igyekeztek visszajutni a hazájukba. Egy egykori lövészdandártiszt, a Párizs környékén élő Geoffrey Clarke feljegyezte beszélgetését egy vasutassal, akivel a helyi vonatállomás peronján találkozott. Az ezredéhez bevonulni készülő francia megkérdezte Clarke-ot, hova tart, és amikor ő azt felelte, hogy haza, vissza a hadseregbe, melegen így kiáltott: – Akkor hát együtt szolgálunk! – és kezet nyújtva búcsúzott: – Viszontlátásra hamarosan! – Félmillió orosz vendégmunkásnak kellett otthagynia nyári munkáját Németországban. Nagy-britanniai német szállodák és éttermek dolgozói ezrével zsúfolódtak fel a semleges Hollandiába tartó kompokra. Angol nyelvtanárok százai rekedtek Berlinben pénz nélkül, nyakig a pácban. Nyolcvanezer amerikai turista iparkodott hazafelé, sokan a Viking gőzhajón, amelynek megvásárlására összeszövetkeztek. A vasútállomások dugig teltek a legkülönbözőbb nációkhoz tartozó kétségbeesett emberekkel. A londoni cipőboltvezető, George Galpin német szomszédja közvetlenül a háború kitörése előtt távozott haza Wimbledonból. Galpin kikísérte a Victoria vasútállomásra, ahol új ellensége így viccelődött: – Sose aggódjon, majd én elintézem, hogy magával és a családjával jól bánjanak, ha majd átkelünk a csatornán Angliába! Peter Kollwitz, a kelet-poroszországi festő, Käthe Kollwitz kisebbik fia olyan családban született, amely nagyra értékelte a magas művészetet és a baloldali eszméket. A háború tizenhét éves korában Norvégiában találta, ahol három barátjával nyaralt. Eltökélték magukat, hogy jelentkeznek katonának: a hazaúton Bergentől Oslóig angol és francia turistákkal utaztak együtt a vonaton, akiknek barátságos viselkedése feszélyezte őket. Végül megérkeztek Berlinbe, „felajzottan beszélgetve új harcosi identitásukról, amelyet a képzelt csata érzékisége és izgalma fűtött”. Némi családi vita után az apa aláírta a kiskorú fia bevonulását engedélyező papírokat, és Peter

bátyjával, Hansszal elindult a laktanyába, maguk mögött hagyva „zokogó, zokogó, zokogó” szüleiket. Peter a front és a sír felé menetelve hátizsákjában magával vitte anyja búcsúajándékát, Goethe Faustját. Egyes diplomaták feltűnő nemtörődömségről tettek tanúbizonyságot, továbbra is védett státusukat fitogtatták a 19. századi „egy úr a háborúban is úr” szellemében. Párizsban a bajor követet augusztus 2-án este a Ritzben látták vacsorázni, az osztrák követ, Szécsen gróf pedig volt olyan modortalan, hogy továbbra is a divatos Cercle de ľUnion klubba járt ebédelni a tagok nagy bosszúságára, mígnem végül bezárták előtte az ajtót. Berlinben hasonlóan zord modorban közölték a francia követtel, Jules Cambonnal, hogy ne küldje a követségi alkalmazottakat a Bristol Szállóba ebédelni, mert nem tudják szavatolni a biztonságukat. Cambon kijött a sodrából: – Akkor hol a pokolban ebédeljenek? Amennyire tudom, a Bristol törzsvendégei jólnevelt emberek. – A követ telefonált a szállodába, és kérte, hogy küldjenek ebédet a csapata számára a követségre. Az igazgató azt felelte, ezt csak a Külügyminisztérium engedélyével teheti meg. Augusztus 3-án este és másnap egész délelőtt Cambon a titkos iratok égetésének piszkos munkájával foglalatoskodott, majd a stábjával vonatra szállt, hogy a semleges Dánián keresztül hazautazzanak. Izgalmas események zajlottak a tengeren is, például a Goeben csatacirkáló és könnyűcirkáló kísérője, a Breslau elmenekülése kelet felé a Földközi-tengeren, a Királyi Haditengerészet emlékezetes ügyefogyottsága mellett, amely feldühítette Winston Churchillt. A Lokal-Anzeiger német újság diadalmasan tudósított a Goeben augusztus 2-i messinai kifutásáról: „A kéményfüst besűrűsödik; a csendben visszhangot ver a felvont horgonylánc csörgése. Sokezres tömeg lódul a kikötő felé; aztán a Goebenről tisztán felzengenek a Heil dir im Siegerkranz hangjai. A tisztek és legénység fejet hajtva sorakozik a hajóoldalon. Háromszoros hurrá mennydörög a legfőbb hadúrra a part felé, ahol a tömeg néma marad, lenyűgözve attól a jókedvű nyugalomtól és önbizalomtól, amellyel a német tengerészek harcolni indulnak. Később [téves] jelentések számolnak be egy brit hajó roncsának megpillantásáról. Egy dolog biztos: átjutottak!”

És valóban át is jutottak, Londonban az Admiralitás nagy bosszúságára, miután a Királyi Haditengerészet elügyetlenkedte az üldözésüket. A két hajó áthaladási engedélyt kapott a Dardanellákon. Amikor már a Boszporuszon jártak, az uralkodó ifjútörökök meggyőzték Berlint, hogy látványos színpadi fordulatként ajándékozzák őket személyzetestül-mindenestül a török hadiflottának. Az, hogy a Goeben sikerrel dacolt a brit tengeri hatalommal, nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a törökök barátkozni kezdtek a központi hatalmakhoz csatlakozás gondolatával, bár ennél is fontosabb volt az afölött érzett keserűségük, ahogyan a britek évtizedeken át az Oszmán Birodalommal bántak; a méltánytalanságok sorából is kiemelkedik Kréta és Ciprus elkobzása. Ráadásul a törökök gyűlölték az oroszokat, és féltek is tőlük. A háború egyik legsúlyosabb megnyilvánulása volt a hitelezés összeomlása, amely azonnal hatalmas válságot idézett elő a londoni Cityben, a pénzvilág fővárosában. Napokig valós veszélyként fenyegetett a pénzügyi összeomlás, amit csak a pénzügyminiszter augusztus 13-i döntése hárított el, amely szerint a kincstárnak kell viselnie a válság terhét: az angol Nemzeti Bank több mint 350 millió font értékben vásárolt kiegyenlítetlen váltót. Egetverő összeg volt, de ez a beavatkozás megmentette a pénzügyi rendszert.

2. ÉRZELMEK Voltak, akik higgadtan fogadták az Európára beköszöntő új háborús viszonyokat. A poroszországi Schneidemühlben a tizenkét éves Elfriede Kuhr megkérdezte a nagymamáját, megnyeri-e Németország a háborút. – Amióta élek, még sosem veszítettünk háborút, úgyhogy ezt sem veszítjük el – felelte büszkén az öregasszony. Unokája azon értetlenkedett, hogy ez az állítólag egetföldet rengető esemény alig van hatással a mindennapjaikra: „Fehér bucikat és jó húsokat eszünk, és sétálni járunk, mintha mi sem történt volna.” Az csak legenda, hogy a legtöbb résztvevő rövid háborúra számított. A tudatlanok, de még néhány jól informált ember is részben azért táplált efféle illúziókat, mert a közgazdászok a rájuk jellemző szűkös ítélőképességgel megnyugtatták őket, hogy Európa hamar kifogy a pénzből. Ám minden országban szép számban

akadtak megfontolt katonák, akik felismerték, hogy egy összeurópai háború hosszúra fog nyúlni. Párizsban még a Faustot játszották az Operában, s az újságok még szorítottak helyet olyan hírek közlésének, mint hogy gyereket gázolt halálra tejeskocsi; egy futurista konferencián vita zajlott a La Manche csatorna alatt ásandó alagút hasznáról. Augusztus 2-án azonban a francia főváros bizonytalan időre ostromállapotot hirdetett: a városi hatóság minden közrenddel kapcsolatos felelősséget átruházott a katonaságra, drákói beléptetési jogkörrel, valamint gyülekezési és vendéglátási korlátozásokkal. Három nappal később törvényt fogadtak el „a sajtókiszivárogtatás visszafogására háború idején”, megtiltva bármilyen katonai hír közlését, ha a kormány vagy a hadvezetés nem engedélyezte. Újságírók nem léphettek be a harci zónába. Az elkövetkező hónapokban Joffre mint a hadsereg főparancsnoka már-már diktátori hatalmat gyakorolt, amivel kivívta német megfelelője, Moltke irigységét, akit a császár szoros gyeplőn tartott. Sok párizsi cég ajtaján tábla hirdette sajnálattal vegyes büszkeséggel: „Maison ferme a cause du depart du patron et des employes sous le drapeau français.” (Az üzlet zárva, mert a tulajdonos és az alkalmazottak bevonultak a haza szolgálatára.) A kávéházak és italmérések este nyolckor, az éttermek fél tízkor zártak. A körutakon lovasság táborozott, paripáikat kikötötték a vadgesztenyefákhoz. Este tízre Európa leglüktetőbb nagyvárosa szinte teljes némaságba borult. A német parlament augusztus 5-én jóváhagyta egy ötmillió márkás hadikölcsön megfinanszírozását. A szociáldemokraták is megszavazták, jóllehet többségük ellenezte a hadba lépést. A háború sorsa eldőlt, s így a hazaszeretet fölülírta a korábbi meggyőződéseket, ahogy Nagy-Britanniában és Franciaországban is. A szocialisták érzékenyek voltak a konzervatívok csipkelődésére, miszerint ők csak vaterlandslose gesellen – hazátlan népség –, s úgy érezték, föl kell sorakozniuk a zászló alatt. Ráadásul a félelem és utálat Oroszország iránt egyaránt heves volt mind a bal-, mind a jobboldalon. A legtöbb német őszintén hitte, hogy országukat ellenség veszi körül. A Münchner Neueste Nachrichten augusztus 7én a jól ismert idegenellenesség újraéledésén töprengett keserűen,

„a németgyűlölet ezúttal keletről jön”, írta. A félhivatalos Kölnische Zeitung kijelentette: „Most, hogy Anglia kimutatta a foga fehérét, mindenki láthatja, hogy nem babra megy a játék: a világ leghatalmasabb összeesküvése zajlik.” A Neue Preußische Zeitung elsőként folyamodott a burgfrieden kifejezéshez a Németországban uralkodó új belpolitikai tűzszünet megfogalmazására. A szó a középkori szokásjogból származott, amely az ostromlott vár falai között megtiltotta az egyéni viszálykodást. A burgfrieden most újra használatossá vált. Franciaországban René Viviani miniszterelnök augusztus 4-én hasonló szellemben alkotott új kifejezést: az union sacrée a francia szókincs részévé vált: „Dans la guerre qui s’engage, la France… sera héroïquement défendue par tous ses fils, dont rien ne brisera devant ľennemi ľunion sacrée.” (Az elkövetkezendő háborúban Franciaországot valamennyi fia hősiesen védelmezni fogja, akiknek az ellenséggel szemben alkotott szent egysége megbonthatatlan lesz.) A sajtó igen harcias hangot ütött meg. A klerikális Croix ďIsère a küzdelmet la guerre purificatrice-nak, tisztító háborúnak nevezte, amely büntetésként köszöntött Franciaországra a Harmadik Köztársaság idején elkövetett bűneiért. „Általánosan eluralkodott az a nézet – írta egy másik kortárs –, hogy a háború megtisztítja a levegőt, és kellemesebbé teszi a dolgokat mindenütt, mint korábban.” A Le Droit du peuple című szocialista lap így fejezte ki magát: „A békéért vívott háború ez.” Nagy-Britanniában is a megbékélés lett a vezető téma. Augusztus 11-én a kormány üdvözölte, hogy a szüfrazsettek börtönbüntetését elengedték. A híres Pankhurst családból Sylvia továbbra is a béke mellett szállt síkra, de nővére, Christabel és anyjuk, Emmeline kárhoztatta a „német veszélyt”. A szakszervezetek kongresszusának ügyvivője bejelentette, hogy a kongresszus „a szabad, korlátozatlan demokratikus kormányzás megőrzésével és fenntartásával” azonosítja a háborút. Sokan úgy vélték – miként egyes modern történészek is –, hogy az ellenségeskedés Németországgal elhárította a brit munkások, munkaadók és kormány közötti erőszakos összecsapást.

John Redmond, az ír önrendelkezési mozgalom vezetője messzemenően felvilágosult, békülékeny gesztust tett, amikor az alsóházban kijelentette: „Írországban két nagy önkéntes csapattest létezik. Az egyik délen alakult meg. Állítom a kormánynak, hogy ők készek akár holnap kivonni minden katonájukat Írországból. Állítom, hogy saját fiai megvédik Írország partjait az idegen támadástól, s ebből a célból a déli fegyveres nacionalista katolikusok örömmel egyesítik erőiket a fegyveres északi protestáns ulsteriekkel.” Redmond fülsiketítő tapsvihar közepette ült le, de felszólalása miatt többé nem tekintették az ír nacionalizmus zászlóvivőjének, és politikai pályája derékba tört. „Az ulsteri operettháború már a feledésé – jegyezte fel naplójába augusztus 5-én Tom Clarke, a Daily Mail szerkesztője. – Az emberek csak suttogva beszélnek róla a szégyen perceiben. Az elmúlt néhány nap története kész lidércnyomás… Az ember máris jobban érzi magát most, hogy a kocka el van vetve… Mindenki tisztában van vele, hogy kemény fába vágtuk a fejszénket. Magabiztosak vagyunk, de nem önteltek. Most mindenkinek az Északi-tengeren jár az esze. A döntő csata talán ott fog lezajlani, még ma éjjel.” A The Times az értelmiségi szigor helyett inkább a diákos romantikát hangszerelte meg vezércikkében: Nagy-Britannia népe „érzi és tudja, hogy arra szólítják fel: rántson kardot a régi ügyért, hogy – Vilmos király szavaival, amelyet zászlajára hímzett – megint ő legyen »az európai szabadságjogok védelmezője«. Ez ugyanaz az ügy, amelyért Wellington küzdött az Ibériai-félszigeten és Nelson Trafalgarnál – a gyenge ügye az erőssel szemben, a kis népeké hatalmas szomszédjaikkal szemben, a törvényé a nyers erő ellen.” A háború számtalan lehetőséget teremtett az egyéni nagylelkűség megnyilvánulására. Sok közülük hasznos volt, mások kevésbé, és a legtöbb hajlamosított a visszaélésre. Egy francia mágnás a nemzet szolgálatára adományozta nagy becsben tartott gépkocsiját, majd pár nap múlva elöntötte a méreg, amikor megpillantotta a Rue de Rivolin, benne a hadügyminiszter szeretőjével. A gazdag német arisztokrata, Alois Fürst zu Löwenstein-Wertheim-Rosenberg csekély érdeklődést mutatott a katonai dolgok iránt, korábban kerülte is a fegyveres szolgálatot, most azonban, mint oly sok társa, felajánlott egy

csodálatos automobilt a bajor hadseregnek, s vele a maga sofőri szolgálatait, hogy „kivegye csekély részét a nemzeti önfeláldozásból”. Továbbá kleinheubachi kastélyát berendezte kórháznak, alkalmassá téve tíz tiszt és húsz egyéb rendfokozatú katona fogadására, és állta az összes költséget. Hadnagyi rangot kapott, és kétheti késedelem után, miközben túlterhelt szabója uniformisokat varrt, el is indult a frontra. Azok a gazdag emberek, akik nem éreztek késztetést arra, hogy kitegyék magukat a golyóknak és a gránátoknak, inkább pénzt ajánlottak fel a köz javára. A brit Nemzeti Segélyalap adománylistája élén V. György király neve állt 5000 fonttal, a királynő 1000 aranyat adott. Sir Ernest Cassel és Lord Northcliffe 5000–5000 fontot ajánlott föl, Lord Derby 2000 fontot és a kisebb személyiségek csekélyebb összegeket, de senki sem tudta hirtelen eldönteni, hogy a pénzt milyen érdemes célra fordítsák. Létrehozták a Szerb Segélyalapot is, amelyben szeptemberre 100 ezer font gyűlt össze. Sutherland hercege kezdeményezte, hogy az arisztokraták nyissák meg hatalmas vidéki kúriáikat hadikórházi használatra, de a felajánlott 250 épületből sok alkalmatlannak bizonyult a nem megfelelő csatornázottság miatt. A herceg ezután továbbment, és bejelentette, hogy Londonban átad egy szanatóriumot teljes személyzettel, betegek azonnali fogadására készen. Az Admiralitás egy kétkedő tisztviselője utánanézett a dolognak, és meglepetten tapasztalta, hogy a Victoria Streeten valóban van egy hercegi gyógyintézet: az ulsteri önkéntesek számára létesült, ír polgárháborúra számítva. Németek milliói kezdtek adakozásba, élelmiszert, italt, dohányárut és ruhát gyűjtöttek a katonáknak, de a nehéz sorsúak megsegítésében mutatott lelkesedést egyesek olykor túlzottnak találták. A Norddeutsche Allgemeine Zeitung arra intette a jómódú nőket, ne hívják meg a szegények gyermekeit az otthonukba, mert az övéknél sokkal magasabb életszínvonaluk könnyen elégedetlenséggel töltheti el az alacsonyabb néposztályokat. Néhány üzleti vállalkozás élt az új lehetőségekkel. A Courtaulds textilgyár vízhatlan fekete fátyolanyagot hirdetett „elegáns gyászolóknak”. A Burberry forgalmazni kezdte a „teljes felszerelést a katonai szolgálathoz”: „Minden tiszt saját vízhatlan börberit akar!” A Thresher

& Glenny szabóság számára az egyenruhagyártás remek üzletnek bizonyult, a Ross pedig virágzó távcsőpiacra talált. Egy gyors, kétüléses autókat gyártó cég úgy ajánlotta termékeit, mint amelyek „tiszteknek és másoknak” alkalmasak. Párizsban a kötöttáruboltok olyan, nem éppen nyári cikkeket kínáltak, mint „hadjáratra szolgáló” vastag alsónemű és harisnya. Egyesek panaszkodtak a londoni puskaműves Webley & Scottra, hogy a revolverért, amely júliusban még csak 5 aranyba került, most 10 fontot kérnek. Az ilyen „nyerészkedés” kivívta maga ellen a népharagot. Az élelmiszer-felhalmozás következtében néhány német boltos kénytelen volt bezárni, és szinte mindenki árat emelt. Münchenben a liszt ára 45 százalékkal nőtt, a burgonyáé megduplázódott, a sóé megháromszorozódott. Hamburgban egy csapat dühös asszony megrohamozta egy állítólagos nyerészkedő standját, és a saját kolbászával agyabugyálták el a tulajdonost. A Deutsche Volkszeitung beszámolt egy piaci civakodásról, amely amiatt robbant ki, hogy a zöldségeskofa tizenkét pfenniget kért egy kiló burgonyáért a szokásos hat-hét helyett, és kihívóan kijelentette: – Ha nem tetszik a krumplim, eladom az oroszoknak! – Kisebbfajta felkelés támadt a dologból, rendőrnek kellett a kofát kimenteni a feldühödött polgárok markából. Eközben a képes újságok lapjait fotók és grafikák töltötték meg katonákról és harceszközökről. A napilapok hadihíreket közöltek, főleg hamisakat, szinte minden mást kizárva. Számtanórákon a gyerekek katonákat és hajókat adtak össze és vontak ki. Számtalan háborús verset írtak, szinte kizárólag szörnyűségeseket: „Fordulj hozzám, Anglia, / szükséged órájában, ah – írta Elizabeth, Robert Bridges koszorús költő lánya. – Ha életem kell néked, Albion, / immáron reád bizom, / Mentül szebb ajándék a halál, / Mely a te ügyedben talál.” Londonban Madame Tussaud panoptikumában II. Vilmos császárt áthelyezték a Királyok csarnokából a Borzalmak termébe. A híres brit humorérzék azonnal háborús sérülést szenvedett: Bernard Shaw nagy bajba keveredett, miután egy cikkben arra unszolta mindkét oldalt, hogy lőjék le a tisztjeiket, és menjenek haza. Műveit könyvtárak és könyvesboltok távolították el polcaikról, miközben egy irodalmi nagyokos, J. C. Squire felszólította,

hogy nyilvánosan szórjon hamut a fejére. A megátalkodott Shaw továbbra is azzal viccelődött, hogy ha a szövetségesek komolyan gondolják Németország megsemmisítését, a legésszerűbb megoldás, ha megölik az összes német asszonyt. Augusztus 2-án a „Sherwoodi-erdősök” regimentjének egyik százada bemasírozott az Armstrong hajógyárba a Tyne-parton, és körülvett egy csaknem teljesen elkészült csatapáncélost. A hadihajót a török flotta büszkeségének szánták, és a szultán ötszáz tengerésze várakozott izgatottan egy kivénhedt utasszállítón lejjebb a folyón, hogy végre átvehesse. Winston Churchill másképp döntött; a Királyi Haditengerészet igénye elsőbbséget élvezett, és az Erinre átkeresztelt Reshadieh heteken belül csatlakozott a Scapa Flow-i főflottához; a másik csatahajóból, a Sultan Osman I-ből Agincourt lett. Bár Nagy-Britannia felajánlott napi 1000 fontot a hajók használatáért, továbbá visszaszolgáltatásukat vagy teljes vételárukat a harcok végeztével, a török közvélemény felbőszült a két hadihajó elvesztésén, amelyek gyártási költségét részben közadakozásból teremtették elő. A felkorbácsolt érzelmek igen nagy mértékben hozzájárultak Konstantinápolynak ahhoz a döntéséhez, hogy örömmel fogadja a Goebent és a Breslaut. A török semlegesség nyilvánvalóan borotvaélen táncolt. Európa kézzel-lábbal próbált igazodni az új szövetségekhez és ellenségességekhez. Bécsben Ferenc József igyekezett szolidaritást mutatni a koronás fők szakmai egylete iránt, amikor elutasította a Hadügyminisztérium indítványát, miszerint a 27. gyalogezred a továbbiakban ne használja a „belga király háziezrede” titulust; az osztrák 12-es huszárok hasonlóképpen továbbra is „VII. Edward király háziezrede” névre hallgattak. De a brit királyi család sietve megfosztotta német kapcsolatait az angol rangoktól: Vilmos császár el is küldte a Buckingham-palotába flottaadmirálisi és fieldmarshali egyenruháit. Nagy iramban keresztelték át hazafias nevekre a népszerű találkozóhelyeket. Nizzában a Le Jardin du Roi de Württemberg átváltozott Alsace-Lorraine térré. A berlini Grand Caféból Egység kávéház lett, a falán lógó haditérképet folyamatosan aktualizálták, és a legfrissebb frontjelentéseket hangosan felolvasták

a törzsközönségnek. Sok német étterem törölte étlapjáról a francia és angol szavakat és kifejezéseket, összezavarva a vendégeket, akik azt sem tudták, mit rendelnek, ha az étel a saját nyelvükön volt feltüntetve. Eközben Franciaországban a pilseni sört átcímkézték Bière de la Meuse-ra. Kémláz ragadta magával Európát. Münsterben, ebben a nevezetesen katolikus városban a polgárok több apácát fogtak el állítólagos orosz kémként; a rendőrség négyszer tartóztatta le a városi hajszobrászt, mert rákapott a láthatóan angolosra vágott fazonra. Brit napilapok jelentették Brüsszelből, hogy a belga fővárosban „öt, papnak álcázott német kémet tartóztattak le”. Orosz ügynökök állítólag bombákat helyeztek el német hidakon, és megmérgezték az ivóvízhálózatot, ami miatt a müncheni rendőrség kénytelen volt utcáról utcára járva megnyugtatni a lakosságot, hogy nyugodtan ihatnak a csapból. Belgrádban több férfit őrizetbe vettek, mert állítólag fényjeleket adtak a Moszkva Szállodából a zimonyi osztrák tüzéreknek. Párizsban az Hôtel Astoriát bezárták, azzal a váddal, hogy a német szállodaigazgató francia rádiótáviratok elfogására alkalmas berendezést helyezett el a tetőn; a brit követ úgy hallotta, hogy ezt az embert simán agyonlőtték, amit nem hitt el, de csüggedten azt írta, úgy sejti, „jó sok tueries [gyilkolászás] lesz”. A The Times megjelentetett egy levelet, amely arra hívta fel az olvasók figyelmét, hogy a német származású prominens brit lakosok milyen veszélyt jelentenek az ország biztonságára nézve: „Az utolsó negyedszázadban nagy számban vettek belépőt a brit társadalomba magas állású idegenek, honosítottak és nem honosítottak egyaránt, akikről köztudott, hogy szoros kapcsolatot ápolnak német és pénzügyi körökkel.” A levélíró szorgalmazta az ilyen „magas állású szimpatizánsok” állandó megfigyelését és telefonjainak lehallgatását, és sorait baljós figyelmeztetéssel zárta: „Nem kívánok senkit sem riogatni, de tudom, amit tudok.” A rosszindulatú üzenet aláírása egyetlen betűből állt: „S.” Berlinben a híres dán színésznő, Asta Nielsen az Unter den Lindenen sétált, amikor azon kapta magát, hogy hirtelen és felfoghatatlanul lelepleződött: „A kalapom lerepült, és a fekete hajam

előtűnt. – Ez orosz! – hallottam valakit magam mögött kiabálni, és egy kéz markolt a hajamba. A félelemtől és a fájdalomtól hangosan felsikoltottam. Előttem egy férfi megfordult, és felismert. Odakiáltotta a nevemet a mögöttem összecsődült izgatott embereknek; eleresztettek, és szidni kezdték egymást. Az egyikük, mint egy őrült, hadonászni kezdett, és képen vágott egy másikat. Ömlött a vér. – Jobb, ha nem marad itt – mondta a megmentőm. – Az embereknek teljesen elment az eszük. Már nem tudják, mit csinálnak.” Mindenütt olthatatlanul szomjazták a híreket. A friss napilapokat kitépték az újságárusok kezéből, és a kávéházi törzsvendégek vadidegenekkel álltak szóba. Rémhírek keltek szárnyra. Szentpéterváron elterjedt, hogy Ferenc József császár meghalt. Osztrák katonák Mostarban azt hallották, hogy forradalom tört ki Franciaországban, a köztársasági elnököt meggyilkolták. Tudálékoskodók a nizzai teraszokon megjósolták, hogy az éhínség heteken belül rákényszeríti Németországot, vessen véget a háborúnak. „Nincsenek hiteles háborús hírek se égen, se földön – írta egy helyi lakos augusztus 5én –, csupa koholmány minden, ami az újságokban megjelenik.” Azon a héten Németországban a Hannoverscher Courier a következő rágalmat tette közzé: „Állatok!… Tegnap egy francia katonaorvos és két álruhás francia tiszt kolerabacilussal próbált megmérgezni kutakat. Rögtönítélő bíróság elé kerültek, és főbe lőtték őket.” Olyannal is előhozakodtak, hogy belga csőcselék német civileket gyilkolt meg: Moltke katonái állították, hogy elfogtak egy belgát, akinek zsebei a gyűrűkért levágott német ujjakkal voltak tele. Az oroszok közel húzódtak a helyi vasútállomásokhoz, ahová a hírek jó eséllyel a leggyorsabban futottak be: napokba telt, mire az újságok Moszkvából a távoli területekre eljutottak, s ha megérkeztek is, nem sok lényegeset tartalmaztak. A vidékiek elzarándokoltak az országutakhoz, és az utazókat faggatták a hírekről: „Az egyikük örült, hogy találkozott egy egyszerű kozákkal – írta Szergej Konduraskin a Kaukázusban –, mohón itta gyermeteg szavait, és türelmesen megvárta, hogy emlékezete malomkövei lassan őrölni kezdjenek.” Amikor kétnapi újság késve megérkezett, a Konduraskin család és a barátok odagyűltek dácsájuk verandájára vagy húszan, nyolcévestől hatvanig, gyerekek, diákok, hivatalnokok, tanárok, orvosok.

Megszavazták, hogy az egyikük, aki a legtisztábban beszél, felolvassa az újságot a többieknek – igazi csehovi jelenet. Az illető végül elismételte a szűkszavú hírösszefoglalókat: hadüzenetek; német betörések Lengyelországba és orosz benyomulások KeletPoroszországba; az első hadifoglyok megérkezése Varsóba. Lázas és szinte egységesen alaptalan spekulációk forogtak közszájon arról, hogy milyen lesz a háború. A német mindentudók jóslatai különösen derűlátók voltak: egy cikkíró a Braunschweigische Anzeigenben kijelentette, hogy a modern fegyverek és harcászat mérséklik a halálos áldozatok számát: „Szó, ami szó, egy-két összecsapás hihetetlenül súlyos lesz, de az bizonyos, hogy az összveszteség csökken. A jelenleg mozgósítandó tömegekre nem várnak olyan kegyetlen élmények, mint sokan képzelik. A harc nem fajul mészárlássá – Die Schlacht wird kein Schlachten.” A briteket mélységesen nyomasztotta egy lehetséges német invázió fenyegetése, ami sok civilt arra sarkallt, hogy belépjenek a helyi lövészklubokba. Az emberek szájtátva csodálták az Admiralty Archon és a Temze-hidakon felállított légvédelmi ágyúkat; a haditengerészet arra biztatta a Hadügyminisztériumot, hogy állomásoztasson néhány repülőgépet a Hyde parkban. Hasonló félelmek tükröződtek az Északi-tenger túloldalán is. A Cuxhaven német kikötővárosban élő Anna Treplint félelemmel töltötte el a kilátás, hogy brit hadihajók ágyúzhatják a kikötőt és vele tengerparti otthonát, ahol három gyermekével lakott. Éppúgy, ahogy a háború előtti olvasókat lebilincselte A homok titka, Erskine Childers kémregénye a német veszedelemről, sok német olvasta az 1906 című hasonszőrű idegborzolót. A Seestern álnéven író szerző 1905ös műve egy angol–francia deszanttámadást előlegezett meg Cuxhaven ellen, benne tüzérségi párbajjal a szövetséges hadihajók és a partvédelmi erődök között. A zaklatott Frau Treplin Hamburgba menekült csemetéivel együtt. Azt a legendát, hogy Európa örömmel fogadta a háborút, ma már erős fenntartással kezelik, ha éppen el nem utasítják. A falusi társadalom valamennyi országban megdöbbent és mélységesen megrémült; az utcákon éljenzők nagy többsége a családtalan városi fiatalokból tevődött össze. A megfontolt emberek megrendültek. „A

háború kitöréséből fakadó minden gondolat és tett keserű és halálos csapást jelentett arra a szent meggyőződésre, amely a szívemben élt: az állandó haladás, az egyre nagyobb boldogság felé vezető út eszméjére. Sosem hittem volna, hogy ilyesmi megtörténhet”, írta Michel Corday, a magas rangú francia minisztériumi hivatalnok. Egyes romantikusok és nacionalisták azonban lelkesedtek, mint például az osztrák Itha J. asszony, akit magával ragadott „a kor nagyszerűsége… a lángba boruló világ fenséges látványa”. Még augusztus 2-án a vasútállomáson, miközben könnyes búcsút vett hadnagy férjétől, sem állhatta meg, hogy ne lelkendezzen „erről a csodálatos fiatal nemzedékről, amely nevetve és éljenezve indul, hogy farkasszemet nézzen a küzdelemmel és a halállal. Senki sem reszket, senki sem zokog – az ilyen hadseregnek lehet-e más rendeltetése, mint a győzelem megszerzése?” Az eufória áradata Németországban szökött legmagasabbra, szította a Franciaország fölött 1870-ben aratott dicsőséges győzelem emléke. Vöröskeresztes szervezetüknek fel kellett szólítania az embereket, hogy ne adományozzanak annyi csokoládét a katonáknak, mert elrontják vele a hasukat. Augusztus 2-án egy újságíró a Tägliche Rundschau hasábjain így írt: „Amit Németország ezekben a napokban tapasztalt, az a csodálatos újjáéledés, amelyben lehullott minden kisszerű és idegen; valódi énünk a legerőteljesebb módon mutatkozik meg.” A Reichstag augusztus 4-i ülésén Bethmann Hollweg kijelentette, hogy ez a nap örökké az egyik legfényesebb napként él majd Németország történelmében. Falkenhayn azt mondta a kancellárnak, „még ha ebbe belebukunk is, szép volt”, és sok honfitársa egyetértett. Augusztus 14-én Bethmann titkára, Riezler ujjongott: „Háború, háború, a nép fölkelt – mintha a semmiből jött volna, s most hirtelen hatalmas és megállíthatatlan… a felszínen a legnagyobb zűrzavar, és mégis a legjelentőségteljesebb rend; mostanra már milliók keltek át a Rajnán.” Egy fiatal lány, Gertrud Bäumer az adott pillanatban Németországra oly jellemző édeskés szentimentalizmussal azt írta: a háború megnövelte a szeretet mennyiségét a világban, „mert megtanított bennünket arra, hogy szeressük a szomszédunkat, jobban, mint önmagunkat”.

Nagy-Britanniában ezzel szemben az Admiralitásnál dolgozó Norman Macleod érzékelte ugyan „a bizalmat a flottában & hadseregben, & elszántságot, hogy a lehető legjobban nekigyürkőzzünk a nagy feladatnak”, ám hozzátette, „az egyszer biztos, hogy nem ég a harci tűz. Persze az emberek, ahogy kell, gyorsan bevonulnak, és önként jelentkeznek, és mindenki egyszeriben katonai és tengerészeti szakértő lesz, de hiányzik a harcnak az az öröme, a csata dicsfénye, amely oly markánsan jelen volt a búr háború kezdetén és röviddel előtte – a kiplingizmus teljesen feledésbe merült, miközben a háború borzalmai egy percre sem vesznek szem elől.” A The Economist súlyos jelentőséget tulajdonított a kibontakozó eseményeknek és a civilizációra gyakorolt hatásuknak: „A múlt hét óta emberek millióit szólították el a földekről és a gyárakból, hogy egymást öljék Európa hadurainak parancsára. Ez talán az emberi történelem legnagyobb tragédiája… Sok okos ítész nézete szerint társadalmi földindulás, hatalmas forradalom lesz a biztos következmény. Talán ez az utolsó alkalom, hogy a kontinens munkásosztályai hagyják magukat a pusztulásba hajtani a diplomácia utasítására és haduraik parancsszavára.” A lap kételyeit fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy Nagy-Britannia elidegenült munkásosztálya és elhidegült ír alattvalói hogyan fogadják majd a háború kitörését. „Bizton állítható – szögezte le az egyik sajtólevelezőjük –, hogy Észak-Angliában még jókora közöny uralkodik.” És így is volt. Önkéntesek tízezrei jelentkeztek sietve a hadseregbe, de jóval többen döntöttek úgy, hogy otthon maradnak. Doyle úr, a Durham megyei birtleyi Manor House-ból így írt a Yorkshire Postban: „Igazán komolyan el kell kezdeni a munkát a nyilvánosság felvilágosításán a háború értelmét illetően. Pár napja áthaladtam egy nagyobb községen, és megálltam, látván, hogy úgy tucatnyi bevonult fiatalember gyakorlatozik a mezőn. Hatszor annyian a sövény tövében hevertek, és közönyösen figyelték őket. Megkérdeztem az egyiket, egy jó kötésű, kisportolt legényt, miért csak nézi, és miért nem csinálja. Egyenesen a szemembe nézett, és azt felelte: – Azért, mert nem éri meg a fáradságot; fél év, mire a hasznunkat vennék, addigra meg nem lesz ellenség. Németországot letörlik a

térképről. Egy másik fiatalember így szólt: – Nem a mi dolgunk ez az idegen háború. Ausztriát és Szerbiát hagyni kéne megverekedni. Németország nem akart beszállni, amíg Oroszország rá nem kényszerítette, és nekünk ki kellett volna maradnunk belőle. Amúgy meg nincs vész; a flotta megvéd minket.” De mások elhivatottságot éreztek arra, hogy katonazsávolyba bújjanak. Jóval az események után Alan Patrick Herbert, az ösztönös bálványdöntögető író mindenesetre jól leszedte a keresztvizet az Oh What A Lovely War! (Ó, micsoda pompás háború!) című szatirikus zenés darabról, amely azt sugallta, hogy őt és korosztályát „beterelték a seregbe hazafias dalokat éneklő kisasszonyok meg ellentmondást nem tűrő, erőszakos plakátok”. Hangot adott határozott meggyőződésének, hogy Nagy-Britannia a jogos ügyért szállt harcba, és nem bánta meg az eltökéltségét, hogy küzdjön érte. Az angol értelmiségi közvélemény javarészt egyetértett vele. Thomas Hardy úgy vélte: „Anglia ez egyszer ártatlan volt… a háború azért kezdődött, mert a németek harcolni akartak.” Sir Walter Raleigh oxfordi történészprofesszor egy barátjának bevallotta: „Mindig is tudtam, hogy ennek be kell következnie, amikor hallottam a németeket a küldetésükről beszélni, és a terveikről, amelyekkel el akarják érni. Boldog vagyok, hogy megértem, és csak azt sajnálom, hogy kimaradok belőle.” Sokan idealizálták a katonai szolgálat kilátásait, mint Charles Edward Montague is Rough Justice (Nyers igazság) című önéletrajzi regényében: „Mindig csak valami egyszerű és nem is nehéz teendő vár rád: légy szabad, hogy belemerülj… a kicsattanó egészség tartalmas napjaiba, hogy rábízd magad, akarattal, a menetelés ritmusára, a kiképzések kimért tánclépéseire… a kürtön harsanó vidám vagy komor hívószavakra, melyek végigvezetnek a szorgos, könnyű napokon.” Montague-ról egy barátja így írt: „Az egyetlen ember, akinek a haja egyetlen éjjel visszafeketedett a bátorságtól.” Negyvenhét éves korában, bár kezdetben ellenezte a háborút, ősz haját sötétre festve jelentkezett a testőrgránátosokhoz. Nagy-Britanniában kevés család fogadta olyan hazafias lelkesedéssel a háború kitörését, mint Robert Emmeté. A dúsgazdag,

negyvenhárom éves, keleti parti amerikai 1900 óta élt és vadászott rókára Warwick grófságban. Moreton Paddoxban, az augusztushétfői munkaszüneti partiján a vendégsereg javarészt lovassági és tartalékos tisztekből verbuválódott, „akik egészen belelovallták magukat az izgalomba”, nehogy a kormány meghátráljon a hadüzenet elől, „ami a természetes, sőt elkerülhetetlen válasznak tetszett Belgium felelőtlen német inváziójára”. A telefont kézről kézre adták, a vendégek londoni klubjaik portásait kérdezgették a legfrissebb hírekről. Másnap, kedden Emmet, aki a spanyol–amerikai háborúban a New York-i nemzeti gárda hadnagyaként szolgált, Londonba szállította egész családját. Miután a Claridge Szállodában elfoglalták szokásos lakosztályukat, feleségéhez és három tizenéves fiához fordult. Csak két lehetőséget lát maguk előtt, mondta: vagy csendben visszakullognak a semleges Amerika biztonságába, vagy maradnak és harcolnak. Kifejtette személyes véleményét, majd szavazásra szólította fel az egybegyűlt társaságot. Három fia habozás nélkül a maradás mellett döntött; „édesanyjuk, amikor rá került a sor, bátran igent mondott, a döntést az én végső szavazatom tette egyhangúvá. Nagy kő esett le a szívemről.” Amikor a háború kitörésének hetében visszatértek Warwick grófságba, Emmet őrnagy felvonta az amerikai zászlót a park gyepén. Ezzel szolidaritását akarta kifejezni Nagy-Britannia iránt, de a szomszédok sajnálatos módon félreértették. Emmet sógora telefonált: ha nem akarja, hogy fölgyújtsák a házát, engedje le a lobogót. A környékbeliek feltételezték, hogy az amerikai a semlegességét próbálja ezzel kifejezni, és német támadás esetén az ingatlanát megvédeni. Emmet kikelt magából, és dacból kivárt három napot, mielőtt bölcsen leeresztette a csillagos-sávos lobogót. Ezután hamarosan átadta kórház céljára az udvarházat, amely kórház is maradt mindvégig a háború alatt, miközben ő maga lovassági önkénteseket képzett ki, a fiai pedig bevonultak katonának. Európa-szerte családok igazították hozzá gazdálkodásukat az új kilátásokhoz. Nagy gondot okozott az a sietség, amellyel a háztartási alkalmazottaktól megszabadultak. Sok német cselédlány találta magát az utcán, s hamarosan a városi ingyenkonyhák körül

tolongtak. Violet Asquith panaszkodott Venetia Stanley-nek Lord Elcho durva viselkedéséről, akinek a házában egy hétvégét töltött el az apjával együtt. A főrend „váratlanul felszólította az összes szolgálóját, alkalmazottját etc., hogy vagy lépjenek be a hadseregbe, vagy távozzanak a szolgálatából, & távozott Londonba, szegény Lady Elchót hátrahagyva, hogy birkózzon meg a helyzettel, amelyet ő teremtett anélkül, hogy egy szóval is megbeszélte volna vele. Ez kegyetlenség, amikor az itteni emberek alig hallottak a háborúról.” A nyersanyaghiány sok gyárat arra kényszerített, hogy csökkentse vagy állítsa le a termelést, így a munkanélküliség Németországban a júliusi 2,7 százalékról augusztusig 22,7 százalékra szökött fel. A bizományban dolgozó ügynökök jövedelmük elapadását tapasztalták. Egy lelkipásztor a berlini Moabit bérkaszárnyában megállapította, hogy a háborúért lelkesedni olyan fényűzés, amelyet csak az értelmiségiek engedhetnek meg maguknak. A Rheinische Zeitung megjegyezte: „Munkásnegyedeinkben a kései órákban feszült hangulat uralkodik. Nincs lárma, nincs dalolás. Az ember zokogást hall, és komor férfiakat lát… nincsenek harsány hazafias jelszavak, nincs éljenzés, csak munka és áldozathozatal.” Londonban egy újságíró ellátogatott az East End-i Hoxtonba, „a nyomor egyik mindenkori fellegvárába”, és úgy találta, hogy lakosait „a háború csapása a teljes nincstelenség szélére sodorta”. Különösen nagy volt a nélkülözés Lancashire-ben, ahol a pamutszövődék egyötöde leállt, és további egyhetedük csökkentett munkaidőt vezetett be. Több mint százezer szövőmunkás kényszerült tétlenségre, Burnley fele és Preston egyharmada vált hirtelen munkanélkülivé. Gustav Mayer zsidó történész augusztus 12-én azon kapta az apját, hogy a csődbe ment textilboltját siratja Berlin-Zehlendorfban. Freiburgban körülbelül 10 ezer ember, a város munkaerejének nagyobbik része vonult be a hadseregbe; volt olyan cég, amely a 231 dolgozójából 154-et elveszített, a Ditler bútorgyár 45 embert, az alkalmazottak egyharmadát, és az egyik helyi kiadóvállalatot több mint 100 munkásától, főleg nyomdászoktól fosztották meg. Az építőipar szinte az egyik napról a másikra összeomlott. A textil- és bőráru-kisiparosokat különösen fájdalmasan érintette a nyersanyaghiány.

Nehéz túlbecsülni annak társadalmi és gazdasági kihatásait, hogy tömegével soroztak be lovakat; ez nem csupán a mezőgazdaságban okozott gondot, hanem a közlekedés számtalan formájában is. Bár a világ hamarosan motormeghajtásra áll át, 1914-ben még a ló és az ökör jelentette az áru- és személyszállítás megszokott módját mindenütt, ahová a vonat nem jutott el. A németországi Halle környékén egy lelkész kijelentette, hogy a parasztgazdákat jobban feldúlta állataik és szekereik lefoglalása, mint béreseik behívása. Lovakat Angliában is könyörtelenül rekviráltak, de nagylelkű kárpótlás fejében: 40 font járt egy katonalóért és 60 egy tiszti ménért, ami lehetőséget adott egyes tulajdonosoknak a gyengébb vadászlovak elpasszolására. Guy Harcourt-Vernon, testőrgránátos hadnagy a derűlátás, értetlenség és elvtelenség keverékével írt haza: „Ennek a háborúnak illenék véget érnie, amint az oroszok bevonulnak Berlinbe, mondjuk, 4–6 hónap múlva, de remélem, nem fognak pörlekedni a zsákmányon, mint a balkáni háborúban. Nem tudom, kivezényelnek-e bennünket egyáltalán. Rekvirálnak-e lovakat? Ha igen, hadd vigyék Gyerkőcöt, de ne engedjetek a 60 fontból, ha adnak annyit. Az valószínűleg több, mint amennyit egyébként kapnék érte.” A londoni Towernál hosszú sorokban álltak a felvásárolt lovak a sáncárokban kipányvázva. A hatalmas York grófsági birtok, Sledmere aratóföldjein augusztus 5-én kocsisoknak kézbesítették ki a behívóparancsot. Miután szolgált Dél-Afrikában, Sir Mark Sykesnak, a helyi mágnásnak és képviselőnek meggyőződésévé vált, hogy egy eljövendő háborúban a katonai szállítás hiányosságaival kell majd megküzdeni. Meggyőzte hát a Hadügyminisztériumot, fogadjon el egy tervezetet, amelynek keretében az ő környékén élő mezőgazdasági munkásokat sorozzák be önkéntes kocsisoknak. Ezek az emberek nem részesültek katonai kiképzésben, de be lehetett hívni őket. Sykes a saját költségén állított ki kocsisokat, három rendfokozattal, „kocsis”, „élhajtó” és „útmester”, megfelelő réz hajtókajelvénnyel. 1913-ban a Hadügyminisztérium átvállalta a nekik évente járó, egy és négy font sterling közötti pótlék anyagi terheit. A kocsisok ezt „talált pénznek” nevezték, mert látszólag igen könnyen keresték meg: egy nyolcas alakú akadálypályán kellett időre végighajtaniuk Sledmere-ben. Augusztus

5-én este nyolcig több mint nyolcszázuk volt köteles a hadsereg ellátószolgálatának bradfordi hadbiztosságán gyülekezni, ahol mundérba bújtak, és sebtében kaptak egy kis kiképzést. Néhány héten belül a többségük már Franciaországban kocsizott. A háborút nem a nacionalista néphevület robbantotta ki, hanem kis politikusi körök döntései hét kormányzatban. Mielőtt a harcok elkezdődtek volna, az emberek a legtöbb országban csak kis számban vonultak fel tüntetéseken a háború mellett, és nincs rá bizonyíték, hogy ezek befolyásolták volna a politikát. Ehelyett maga a háború ténye váltotta ki a hazafias megnyilvánulásokat, és sorakoztatott fel társadalmakat a különböző ügyek mögé. Sokan hevesen ellenezték a háborút, s most úgy döntöttek, hogy a vita ideje lejárt: a nemzeti összetartás immár kötelesség. Egy fekete-erdei protestáns lelkipásztor feljegyezte, hogy olyan katolikusok, akik addig átnéztek rajta, most „Szervusz, lelkész!”-szel köszöntötték. „Új dalokat kellett tanulnunk a hadi dicsőségről – írta augusztus 3-án a tizenkét éves Elfriede Kuhr, aki Schneidemühlben lakott a nagyszüleivel. – A lelkesedés óráról órára nő a városunkban. Az emberek csapatostul járják az utcákat, és azt kiabálják: Le Szerbiával! Éljen Németország! Mindenki fekete-fehér-piros pompont visel a gomblyukában, vagy fekete-fehér-piros pántlikát a nyakravalóján.” „»A hazám, akár jó, akár rossz, így is, úgy is a hazám« – ez a legbecsesebb érzület bárki keblében, aki érdemes az ember névre”, írta Lord Roberts tábornagy, a britek szeretett „Bobs”-a augusztus 6án a The Timesban. Még a pacifista Ramsay MacDonald, a korábbi munkáspárti vezető is arra szólított fel, hogy „azok, akik katonának állhatnak, álljanak, és azok, akik hadianyaggyárban dolgoznak, dolgozzanak teljes odaadással”. Szertartásos összebékülések zajlottak Franciaország-szerte a társadalomban. Augusztus 4-én Párizsban a zsúfolt képviselőházban felolvasták Poincaré elnök felhívását arra, hogy vessenek véget a Harmadik Köztársaságot szétforgácsoló párt- és osztályküzdelmeknek. Az üzenetet mámoros tapsvihar fogadta, amelyet a politikai ellenfelek kézfogása követett. „La patrie en danger”, „veszélyben a haza”, hallatszott sok szájból, a

„szent egység” megnyilvánulásaként. Franciaországban – csakúgy, mint Németországban – a hazafias összefogást a jobboldal diadalaként fogták fel, és a háborút ellenző szocialisták hanyatlását tükrözte. Augusztus első napjaiban a Munkáspárt számos brit városban „Állítsd meg a háborút!” jelszóval nagygyűléseket szervezett. A fabiánus Beatrice Webb ellátogatott az egyikre, a Trafalgar Squarere, ahol felszólalt Keir Hardie és George Lansbury. Webbet nem érintette meg a megmozdulás stílusa és üzenete, s így írt utána: „Méltatlan és fölösleges cirkusz volt a »Vörös zászló«-éneklés meg az elcsépelt radikális határozathozatal az általános békéről.” Elégedetten nyugtázta, hogy még sok szélsőséges pacifista is „egyetért abban, hogy ki kell állnunk Belgium mellett”. Webb mindazonáltal elítélte „az undorító visszaélést a vallással” a hazafiság felszítására. Talán London püspökére gondolt, aki kijelentette: „Ez a legnagyobb harc, amely a keresztény vallásért valaha is folyt… választás a vasszeggel átvert kéz és vaspáncélba bujtatott ököl között.” Szentpétervár Nyikolajevi, Balti és Varsói pályaudvarain emberek ezrei gyújtottak gyertyát a peronokra kihelyezett ikonok előtt, mielőtt elindultak az alakulatukhoz. Freiburg katolikus érseke a hívőinek arról beszélt, hogy a háború heimsuchung – megpróbáltatás, amelyet Isten azért küld, hogy próbára tegye hitüket. Egy lelkész sztentori hangon szavalta: „Tombolj Németország fölött, te nagy, szent háború a szabadságért! Törd le, ami romlott és beteg, gyógyítsd be a sebeket a mi német népünk testén, és engedj sarjat növeszteni, újfajta embert, aki telve van tisztelettel Isten iránt, hű a kötelességéhez, és testvéri a szeretetben.” A Habsburg Birodalomban a seckaui püspök ujjongva osztotta meg hitét afelől, hogy a háború új spirituális rendet szül: „Most véget ér az Isten és Krisztus nélküli kultúra és a vallástalan nagypolitika!” A spontán háborúpártiság leglátványosabb megnyilatkozásai Oroszországban zajlottak. Augusztus 4-én a csőcselék feldúlta a szentpétervári német követséget, egy szerencsétlen gondnokot megöltek. Arthur Ransome angol tudósítónak egy orosz a Karthágó pusztulásra ítéltetésének régi latin mondását parafrazeálta:

„Germania delenda est.” Két nappal később a fővárosban negyedmillió ember gyűlt össze, hogy hazafias dalokat énekeljenek. Még a vidéki városokban is, távol a nagyvárosi elittől, tömegek tódultak az utcákra, sokan II. Miklós zászlókkal díszített arcmásával vonultak fel. – Éljen a cár és a nép! – harsogták. Az egyes városokban mutatott hazafias szenvedély ellenére nem sok orosz áltatta magát azzal, hogy számára a háború bármi jót is hozhat – erre még nemigen akadt példa. A társadalom rétegeiben lefelé haladva egyre erősödött a kétely, sőt a cinizmus. Az orosz parasztok a háborút „a felsőbb osztályok meddő vállalkozásának tartották, amelyet ők fizetnek meg”, írta Allan Wildman történész. Menysikov, a Novoje Vremja vezető cikkírója így fogalmazott: „Manapság nincs meg a tömegekben az a hit, a fellángolásnak az a képessége, amely megvolt Szuvorov és Napóleon idejében.” Rigában az ünnepi lobogók mellett a „Le a háborúval!” feliratok is megjelentek. Egyes helyeken az emberek zendüléssel tiltakoztak a besorozások ellen, de legalábbis szabadjára engedték dühüket az ügyefogyott szervezés miatt. Egy tisztviselő ezt táviratozta Tomszkból: „Tartalékosok zavargásokat keltenek mindenütt… Novoszibirszkben a tartalékosokból álló csőcselék üzleteket fosztogatott, és elkezdte kirabolni a bazárt, a katonaság vetett véget a zavargásnak… A csőcselék kövekkel hajigálta meg őket.” Amikor egy lövés megsebesített egy katonát, a katonák tüzet nyitottak a tömegre, megöltek két civilt, és két másikat súlyosan megsebesítettek. Eközben tartalékosok számos faluban kirabolták az italboltokat; mások bőszükén tüntettek élelemért és a lovaik elrekvirálása ellen, ami lehetetlenné tette mezőgazdasági tevékenységüket. Párizsban Paul Maze festő elment az Invalides-ra, hogy önkéntesnek jelentkezzék, de a felvétel egyelőre szünetelt. Egy ősz öreg őrmester e szavakkal bocsátotta útjára az elszontyolodott ifjút: – Ne aggódjon, mire ennek vége lesz, minden kívánsága teljesül. – A kettős anyanyelvű Maze tolmácsként csatlakozott a kirakodó Brit Expedíciós Haderőhöz Le Havre-ban, és végül kitüntetett tiszt lett belőle. Valamennyi országban sok fiatalember akadt, különösen művészek és írók, akiket nem is annyira a lelkesedés, mint inkább a kíváncsiság vitt a csatatérre. A bécsi születésű, huszonöt éves

Ludwig Wittgenstein először menekülési lehetőséget látott a harcban a fejében uralkodó kínzó filozófiai káosz és kételyek elől, amelyeket csak fokoztak a Bertrand Russellnél folytatott cambridge-i tanulmányai. Önként jelentkezett katonai szolgálatra, és boldogan jegyezte fel titkosírással vezetett naplójába, milyen civilizáltan fogadták. „Képes leszek-e most dolgozni? – kérdezte önmagától augusztus 9-én. – Kíváncsi vagyok, mit hoz számomra a jövő! A katonai hatóságok Bécsben rendkívül udvariasan viselkedtek. A tisztviselők, akiknek naponta emberek ezreivel kell foglalkozniuk, előzékenyen és kimerítően válaszoltak a kérdéseimre. Az ilyen dolgok nagyon fel tudnak vidítani; arra emlékeztetnek, ahogy Angliában mentek a dolgok.” Wittgenstein lelkesedése azonban napokon belül lelohadt. A Visztulán járőröző Goplana őrnaszádra osztották be fényszórókezelőnek, és az ottani egyszerű matróztársaság nem csupán kellemetlen volt, de egyenesen taszító: „A legénység csupa szánalmas disznó! Nincs bennük semmi lelkesedés, hihetetlenül primitívek, ostobák és gonoszak! Úgyhogy nem igaz, hogy a nagy közös ügy (a háború) megnemesíti az emberiséget.” A német Paul Hub huszonnégy évesen, a Stuttgart közeli kis faluból, Stettenből jelentkezett önkéntesnek, miután eljegyezte huszonegy éves barátnőjét, Mariát. Augusztus 4-én indult a frontra, és így írt a szüleinek: „Legyetek szívesek, az alsóneműt még ne küldjétek, majd szólok. Addig is csomagoljátok ki a ruhásbatyumat… Maria levelei az eljegyzési tartóban vannak, együtt az óraláncaimmal és más emléktárgyakkal, amelyek a vele töltött boldog napokra emlékeztetnek. Kérlek, vigyázzatok rájuk. Remélem, visszajövök.” Mint számtalan társának, Hubnak is csalódnia kellett. A háborúban néhány fontos új elkötelezettség is született. 1914 júliusának utolsó napjaiban a brit regényíró és hivatalnok, Erskien Childers hazaárulást követett el. Jachtjával, az Asgarddal befutott az ír Howth kikötőjébe, és a militáns nacionalistáknak átadott egy Németországból csempészett fegyverszállítmányt. Egy hónappal később a negyvennégy éves Childerst a tengerészeti miniszter, Winston Churchill – aki nem tudott az Asgard kalandjáról – mint az Északi-tenger német partvidékének ismerőjét beszervezte tartalékos

tengerésztisztnek és tanácsadónak. Childers évekig hajózott keresztül-kasul a Fríz-szigetek mentén, mielőtt megírta 1903-as kémregényét, A homok titkát, amelynek középpontjában egy Anglia elleni német invázió cselszövése áll. Most a szerző beadványban tett javaslatot az Admiralitásnak Borkum és Juist szigetek elfoglalására, amelyek ugródeszkául szolgálhatnának egy Németország elleni deszanttámadáshoz: „Az Ems völgyén végigsöprő invázió terve… a legjobb lehetőséget kínálja arra, hogy egyetlen csapással véget vessünk a háborúnak” – írta. Beadványát így zárta: „A szerző meri remélni, részesülhet abban a megtiszteltetésben – amennyiben a szolgálat igényt tart rá –, hogy akár repülőgépes bevetésben, akár bármilyen más minőségben harci feladatot kap, ha az e feljegyzésben felvázolt hadműveletekből bármi megvalósul.” Augusztus 20-án az Engadine hidroplánhordozó a fedélzetére vette a hírszerzőtisztnek kinevezett Childerst, akinek ír bajtársai igencsak meglepődtek volna, ha látják, hogy két nappal később Sir John Jellicoe-nek tiszteleg, és Winston Churchill-lel ráz kezet a hajón tett látogatásukkor. „A fedélzeten jókedvű optimizmus uralkodik – írta. – Nevetséges lenne – bár talán pontosabb – pesszimizmusnak nevezni azt a derűlátást és vidámságot, amellyel elébe megyünk akár a végzetünknek ócska sétahajónkkal, minden játékpuskájával meg törékeny, szitakötőszerű gépével. De valóban nincs ember, aki megjósolhatná a jövőnket, mert ez az egész vállalkozás új a háborúban: kiszámíthatatlan kísérlet.” Childers a minden nációban föllelhető azon kevesek közé tartozott, akiket megrészegített a gondolat, hogy szerepet játszhatnak a 20. század első nagy háborújában, amely a legizgalmasabb új szerkezeteket alkalmazza, az ég repülő szőnyegeit.

3. ELINDULÁSOK Churchill és Haldane kivételével a brit kormány tagjai még csak nem is konyítottak a katonai dolgokhoz, s ezzel tisztában is voltak. Igazság szerint abban a korban minden ország politikusaitól elvárták, hogy a stratégiát és a hadtudományt hagyják meg kizárólag a katonáknak, amit majd még hamarosan megbánnak. Asquith szerette volna újra kinevezni hadügyminiszternek Haldane-t, aki az előző évtizedben gyökeres és zseniális reformokat hajtott végre a

hadseregben. Ám nem tehette, mert Haldene áldozatul esett a The Times gonosz lejárató kampányának, amely németbarátnak kiáltotta ki. A kinevezést így Kitchener tábornagy, Kartúm earlje kapta, NagyBritannia első számú katonája. A közvélemény nagy örömmel fogadta a hírt; az új miniszter szokatlan életrajzzal dicsekedhetett: részben Svájcban nevelkedett, és folyékonyan beszélt franciául. 1870-ben, mielőtt belépett volna a brit hadseregbe, rövid ideig egy francia tábori kórházban szolgált; a vállalkozásának egy tüdőgyulladás vetett véget, amelyet akkor szedett össze, amikor léggömbre szállt, hogy megszemlélje a loire-i hadsereget. A zord, szigorú, szófukar Kitchenernek jelentős korlátai is voltak. Nem pusztán közönyös volt a politika iránt, de egyenesen lenézte a politikusokat. Lloyd George írt „harsány, staccato” hangjáról a kormányértekezleteken, és „a zárkózott pillantásról a szemében, amely nem irányult kimondottan senkire, és biztos jele volt annak, hogy szorong a számára szokatlan környezetben. Egy tárgyalóasztalnál ült olyan emberekkel, akik olyan szakmát gyakoroltak, amellyel egész életében viaskodott, és amely iránt katonáktól jól ismert megvetéssel vegyes gyanakvást táplált a szívében.” Kitchener magányos ember volt; nem szokott hozzá, hogy valakivel tanácskozzon, valakit a bizalmába avasson, és szokásain a Hadügyminisztériumban sem változtatott. Mindig rossz véleménnyel volt a francia haderőről, 1911-ben azt mondta Lloyd George-nak, hogy a németek „úgy fognak átsétálni rajtuk, mint egy csapat túzokon”. Mindezek ellenére kiváló katona volt, aki nagy tetteként 1914-ben azt hangoztatta, hogy Nagy-Britanniának hosszú háborúra kell berendezkednie. Szinte egy szál magában kellett küzdenie azért, hogy a birodalmi csetepatézó haderőből összeurópai háborúra alkalmas sereget formáljon. A hivatásosok, tartalékosok, népfelkelők és szedett-vedett milíciák 733 514 többé-kevésbé kiképzett katonát adtak Nagy-Britanniának, szanaszét a világban. Mindenki belátta, hogy jóval nagyobb létszámra volna szükség, de sajnos a bővítési programot Kitchener elfuserálta. A nyilvánvaló irány az lett volna, ha a népfelkelő-hadsereg meglévő kereteire építkezik, az új hadügyminiszter azonban lenézte a „népfelk.”-eket. Úgy döntött,

mellőzi őket, és „Új Hadsereget” hoz létre, amelynek tiszti és legénységi állománya egyaránt pályakezdő lesz. A végeredmény egy szomorú történet, tele a mindebből következő zűrzavarral és megpróbáltatással, amelyet lelkes fiatal újoncok százezreinek kellett megszenvedniük 1914 augusztusa és a következő évi franciaországi feláldozásuk között. A sok augusztusi önkéntes egyike, Robert Cude, a huszonegy éves gyári munkás Dél-Londonból, először a flottához próbált bevonulni. Devonportba küldték alkalmassági vizsgálatra, ahol elbukott, mert mint írta, „képtelen voltam a gyomromat formába hozni”. A gyárból negyedmagával rögtön belépett a kelet-kenti regimentbe. Amikor megérkeztek a canterburyi laktanyába, se koszt, se kvártély nem várta őket, az alakulótéren kellett levackolniuk. Ezután Purfleetba vonultak át táborba, ahol a sátrakat zsúfolásig töltötte meg a huszonkét ember, amely egybe-egybe jutott. „Micsoda világpolgár csapat vagyunk! – Írta Cude. – Ahányan, annyiféle öltözékben… Ötpercenként sorakozó. Torkig vagyok ezzel a katonásdival. Jön az ebéd. Menü: »Meleg víz, húsnak nevezett, úszkáló anyagdarabokkal a tetején«.” Amikor bajtársaival együtt három nap szabadságot kapott, amíg a hatóságok kitalálják, mit kezdjenek velük, minden öt közül egy ember már vissza se jött. Sok önkéntest elutasítottak. Jerome K. Jerome író, a halhatatlan, fergeteges Edward-kori regény, a Három ember egy csónakban szerzője mentőautó-sofőrnek állt a franciáknál, miután megtagadták tőle a királyi egyenruhát – nem meglepő módon, hiszen ötvenöt éves volt. Egy regiment falragaszokat helyezett ki, leendő tiszteket keresve, és minden pironkodás nélkül hirdette: „előnyt élveznek a jó megjelenésű, lakcímmel rendelkező magániskolát végzettek”, de még néhány ilyen pályázót is elutasítottak. A The Times közölt egy olvasói levelet a következő közös aláírással: „Nyolc föl nem vett”. A levélírók felháborodásukat fejezték ki, amiért folyamodványukat elutasították, mondván, harmincvalahány évesen túl öregek, holott „abszolút egészségesek, és helyén a szívük az aktív szolgálathoz”. Ezért azt tervezték, hogy közkatonának állnak, de ezt hasonló szociális hátterű társaik között kívánták megtenni: „Minden hasonló korú és végzettségű volt magániskolái diákot meghívunk, látogasson el

bizalmas összejövetelünkre az alábbi címen – Brook Street 59a –, ahol a »Mesterlövész Légió« megalakítását beszéljük meg.” Ez a szellem hozta létre a „cimbora” zászlóaljakat, amelyek később borzalmas veszteségeket szenvedtek Franciaországban. Néhány hazafi úgy gondolta, ha fiatalemberek nem jelentkeznek elegen katonai szolgálatra, a nők „kivehetnék részüket” a mozgósításból, és rájuk piríthatnának. Bernard Hamley egy barátjával golfozott Wimbledon Commonban, és épp gratulált magának egy remek ütésért, amikor két lány lépett ki a közeli klubházból. – Ez látom, nagyon megy – mondta az egyik élesen. – Remélem, egyszer a németek ellen is célba találnak –, és mindkét golfozónak átadtak egy-egy fehér tollat, a gyávaság jelét. Ők erre bemutatkoztak, mint az 1. londoni lövészdandár tisztjei, akik kaptak néhány óra eltávozást. „Az ifjú nőszemélyek kicsit elszontyolodtak, és nem túl meggyőzőn mentegetőztek.” Az Angliában tanuló német fiú, Stephen Lang megmondta egy nőnek, akitől fehér tollat kapott a Camden High Streeten, hogy ő csak tizenhét éves, és egyébként is a vasútnál dolgozik, „mentesítést élvez”. A fiatal nő dacosan azt felelte: – Ezt akárki mondhatja! – és a képébe nyomta a tollat. Lang ugyanezt a magyarázatot adta a sorozó őrmesternek is, aki erre azt válaszolta: – Tizenkilenc? Az jó kor. – De én csak tizenhét vagyok; 1898-ban születtem. – 1896, remek. A háború az egyetlen dolog, amire az ilyen nyavalyások alkalmasak! – És besorozta. Néhány nő is arra vágyott, hogy veszélynek tegye ki magát, de nem könnyen találták meg hozzá a formát. Gladys Winterbottom kivételnek számított. Férje, Archie dragonyostisztként szolgált az 5. dragonyosoknál. A felesége elviselhetetlennek találta a gondolatot, hogy feleségeknek és anyáknak nincs helyük a csatatéren, ezért a gyerekeit vidéken helyezte el, magát és a család gépkocsiját pedig felajánlotta az aldershoti lovashadosztálynak. A parancsnok, Edmund Allenby vezérőrnagy, aki a törzse körében leginkább csak „Bika” névre hallgatott, szakított rá időt, hogy augusztus 14-én tanúsítványt írjon az asszony számára: „Ezennel igazolom, hogy ültem az A. Winterbottom asszony által vezetett gépjárművekben. Nevezettet

messzemenően rátermett gépkocsivezetőnek találtam, és határozottan ajánlom alkalmazásra.” Amikor azonban a hadsereg mégsem kívánta a hadszíntéren alkalmazni, mentőautó-vezető lett egy brit önkéntes alakulatban, amely a belgákhoz csatlakozott, és néhány hét múlva már a tűzvonalban szolgált. A felfejlődést megkezdő szövetségeseknek erőt adott a tudat, hogy biztos számbeli fölényben vannak az ellenségeikhez képest. Az orosz, francia, brit és belga népesség együttesen 279 millió embert számlált, szemben a központi hatalmak 120 milliójával; hadseregeik 199 gyaloghadosztályt mozgósítottak 137-tel, és 50 lovassági alakulatot 22-vel szemben. Ennek a haderőnek több mint a fele orosz volt, és ezért ábrándoztak az emberek oly buzgón arról, hogy a cári seregek egy része majd megjelenik a nyugat-európai harctereken.

A haditervek már jó előre elkészültek. A németek hét hadsereget küldtek nyugatra, hogy megvalósítsák a Schlieffen-terv moltkei változatát, a nagy átkarolást, amelytől a francia hadsereg gyors pusztulását várták. Az osztrákok katonáiknak csaknem a felét Szerbia lerohanására küldték, a többit Galíciába, hogy farkasszemet nézzenek az oroszokkal ott, ahol az Orosz Birodalom lengyelországi határa szomszédos volt a Habsburgokéval. A szerbek felkészültek, hogy nyugati határaikat megvédjék az osztrákoktól. Az oroszok két hadsereget küldtek Kelet-Poroszország elözönlésére, és négy másikat az osztrákok ellen. Franciaország belekezdett a „XVII-es terv” végrehajtásába; augusztus 6-ig francia csapatok nem léphettek Belgium területére, és repülőgéppel nem röpülhettek át fölötte, hogy vitathatatlanul a németeké legyen a belga semlegesség megsértésének felelőssége. Csak Nagy-Britannia tétovázott azon, hogyan fogjon hozzá a katonai műveletekhez, ahogyan azon is tépelődött, hogy harcoljon-e egyáltalán. A kormány haditanácsot állított fel, amely először augusztus 5-én délután négykor ült össze Asquith elnökletével a Downing Streeten. Sürgető feladata az volt, hogy eldöntse, átküldjéke a nemzet kis hadseregét a La Manche csatorna túlpartjára. Bár Grey és az olyan katonák, mint Henry Wilson, mindig is arra törekedtek, hogy ez megtörténjen, és ígéretet is tettek rá a franciáknak, néhány fontos ember továbbra is makacsul ellenkezett. Ők úgy vélték, hogy az ország kizárólag tengeren tud hadakozni, és ezt is kell tennie. Nagy-Britannia világháború előtti tervei egy lehetséges európai összecsapásban nagyrészt gazdasági hadviselést irányoztak elő, Németországgal szembeni blokádállítással a középpontban, de ezek az elgondolások elsorvadtak, egyrészt, mert a Külügyminisztérium nem kívánt összezördülni a semleges országokkal – másrészt, mert fenn akarták tartani a brit kereskedelmet. Az óvatosság másik döntő eleme a félelem volt, nehogy katasztrofális pénzügyi világcsődöt idézzenek elő, amelyeknek réme máris felsejleni látszott. Ráadásul egy olyan válság közepette, amelyben Európa sorsa valószínűleg heteken belül elrendeződik, nem sok értelme volt a blokádnak, amely csak több hónap alatt fejti ki a hatását. Komoly szószólói voltak egy olyan

tervnek, amely a brit flotta tengerek fölötti uralmát kihasználva második frontot nyitna: inváziós haderőt tenne ki Németország baltitengeri partszakaszán. Lord Northcliffe, Európa leghatalmasabb sajtómágnása, a The Times és a Daily Mail tulajdonosa először hevesen ellenzett bármiféle feladatvállalást a kontinensen. – Mi ez, amit franciaországi brit expedíciós haderőről hallok? – kiabált a lapok vezetőivel. – Ez képtelenség! Egyetlen katona sem hagyja el az országot. Kitűnő flottánk van, amely megad minden segítséget, ami csak az erejéből telik, de én nem támogatom egyetlen brit katona kiküldését sem ebből az országból. Mi ez az inváziódolog? Mi lesz a saját országunkkal? Egyetlen katona sem megy el a beleegyezésemmel. Ez így legyen benne a holnapi lapban! – Ennek ellenére ez volt az a ritka alkalom, amikor az egybegyűlt szerkesztők meggyőzték a sajtócézárt, hogy gondolja meg magát: Northcliffe újságjai helyeselték az expedíciós haderő kiküldését. A haditanács augusztus 5-i értekezletén felvetettek néhány furcsa ötletet. Sir John French tábornagy cseppet sem bízott Nagy-Britannia szövetségeseiben. Arra vágyott, hogy Nagy-Britannia önállóan viseljen hadat, a lehető legtávolabb a francia hadsereg bármiféle tevékenységétől. A Downing Streeten azt javasolta, vegyenek fel harcállást Antwerpen körül. Sir Douglas Haig altábornagy, aki a jövőben hadtestet irányít majd, így írt az értekezlet után: „Reszkettem attól a felelőtlenségtől, amellyel Sir J. French beszélt annak »előnyeiről«, hogy az expedíciós haderő Antwerpenből hadakozzon a még erős és sértetlen német hadsereggel!” Haig, aki végül a háború leghíresebb – vagy – hírhedtebb – brit tábornoka lett, hangot adott indokolt félelmének, hogy a vereség kockázatával jár, „amennyiben leválunk a franciákról a hadjárat kezdetén”, és egyetértését fejezte ki Kitchenerrel abban, hogy a háború nem lesz rövid. Az 1914-ben ötvenhárom éves Haig értelmes és viszonylag magas végzettségű katonatiszt volt, aki csak későn, három Oxfordban töltött év után vágott neki a Sandhursti Katonai Akadémiának. Nem büszkélkedhetett arisztokrata származással – egy skót whiskyfőzőcsalád sarja volt –, megbecsülést tehetséges vezetőként és hatékony csapatparancsnokként vívott ki magának. Halála utáni

megítélésén sokat rontott háborús naplóinak megjelenése, amelyek arról árulkodtak, hogy egyrészt feltűnően érzéketlen maradt a nyugati fronton elszenvedett borzalmas veszteségekkel szemben, másrészt gusztustalanul vonzódott az udvari intrikákhoz: könyörtelenül kihasználta, hogy felesége, Doris udvarhölgy volt a királynő mellett. Ő a maga korának, osztályának és társadalmi rangjának embere volt, aki sosem vívja majd ki az utókor szeretetét, de az 1914–18-as nyugati front sivár háttérvászna előtt, ahol egyetlen nemzet tábornoka sem igen emelkedett ki hírnevével, Haig hivatottabb katona volt, mint ahogy a torzkép sugallja. Az augusztus 5-i haditanácsülésen azonban azt javasolta, hogy Nagy-Britanniának még jó néhány hónapig nem kellene katonákat küldenie a kontinensre, amíg kellően meg nem szerveznek, ki nem képeznek, és fel nem szerelnek egy erősebb hadsereget. Ez az ötlet elborzasztotta Henry Wilsont, aki azonnal rámutatott, hogy Franciaország sorsa heteken, ha nem napokon belül megpecsételődik: Nagy-Britannia szövetségesének haladéktalanul szüksége van minden katonára, akit csak az ország küldeni tud. A kormány döntése, hogy expedíciós haderőt indít, elsöprő mértékben Wilsonnak tulajdonítható. A történelemben ritkán gyakorolt viszonylag fiatal tábornok ilyen mélységes befolyást. Másnap a haditanács engedélyezte egy lovas- és négy gyaloghadosztályból álló expedíciós haderő Franciaországba indulását. Két gyalogosalakulatot – az azonnali bevetésre rendelkezésre álló hadseregmaradékot – ideiglenesen visszatartottak honi védelmi feladatokra, amelyekbe beletartozott az elégedetlenkedő munkásosztály körében előadódható polgári rendzavarások elfojtása. Ennek következtében a Brit Expedíciós Haderő kezdetben eltörpült a francia, de még a belga mellett is. Mégis ez jelentette a kormány legfontosabb stratégiai döntését a háborúban. A brit politikusok és polgárok többségének ösztönös elzárkózását figyelembe véve sosem lehetett volna vállalni annak szükségszerűségét, hogy az ország csatlakozzon az európai szárazföldön folyó küzdelemhez. A Brit Expedíciós Haderők főparancsnoki tisztét, mint várható volt, French kapta meg, a hatvanegy éves, ír származású lovassági

tábornok, aki a vélekedések szerint kitüntette magát a búr háborúban. Pár hónapja csúnyán belekeveredett a „lapálytábori lázadásba”, amely miatt lemondott birodalmi vezérkari főnöki beosztásáról. Jóllehet visszaállították posztjára, ő maga félt, hogy karrierje véget ért. A liberális kormányzat és sok előkelő hölgy rokonszenvesnek találta Sir Johnt, de alkalmassága a főparancsnokságra kívánnivalókat hagyott maga után. Az erősen előítéletes, mérsékelten intelligens French sosem irányított nagy haderőt. Szinte egy szót sem tudott franciául, jóllehet a csatorna túloldalán szorosan együtt kellett működnie Nagy-Britannia kulcsfontosságú szövetségesével. „Tudom – írta Haig augusztus 11én –, hogy French teljesen alkalmatlan erre a magas parancsnoki tisztre nemzetünk történelmének e válságos időszakában”, és legtöbb tábornoktársa egyetértett vele. Valószínűleg Wilsont nevezték volna ki French hadseregtörzse élére – ő volt az egyetlen magas rangú brit katona, aki élvezte Joffre bizalmát –, de ő súlyosan lejáratta magát a protestánsok ügyének támogatásával az ulsteri válság alatt. Így kénytelen volt megelégedni az érdekesen hangzó „altörzsfőnök” titulussal Sir Archibald Murray alatt. „Ekkor szembesültem először a katonai vezetők esendőségével – emlékezett vissza később Lloyd George azokra a zűrzavaros, vitákkal terhes napokra –, a konok számítási hibákkal, a ködképekkel és az együttműködés hiányával, amely miatt a Franciaország és Anglia mezején valaha is termett legremekebb hadsereg színe-virágát lekaszálták.” Ezek egy olyan politikus szavai, akit a háború végtelenül, keserűen katonaellenessé tett; a miniszter különösen Kitchenert gyalázta túlfűtötten. A legtöbb, ami Frenchről elmondható, hogy a harctéren ezután mutatott főparancsnoki tevékenysége kicsivel kevésbé volt elképesztő, mint megfelelőié a hasonló posztokon a többi európai hadseregben, mindkét oldalon. Kitchener augusztus 10-én Sir Johnnak adott utasításai tartalmaztak egy kritikus passzust, amelyet az ezt követő hetekben a főparancsnok úgy értelmezett, mint felhatalmazást a kishitűségre: „Kezdettől fel kell ismerni, hogy a brit haderő – és a lehetséges erősítés – számbeli ereje szigorúan korlátozott, és ezt a megfontolást szigorúan észben tartva nyilvánvalóvá válik, hogy a legnagyobb

gondot kell fordítani a veszteségek és tékozlás minimalizálására… Katonáinak kell hogy legyen, s bizonyára lesz is jó és tág lehetőségük, hogy a hadjárat során kimutassák nagyfokú bátorságukat és fegyelmezettségüket, de a tiszteket nem árt emlékeztetni, hogy az európai háborúnak ebben a – számukra első – megtapasztalásában fokozottabb óvatossággal kell eljárniuk, mint a korábbi háborús körülmények között, amikor képzetlen ellenféllel álltak szemben.” Más szóval Kitchener tudta, hogy a közelgő összecsapás nem lesz hasonló azokhoz a mészárlásokhoz, amilyenekben neki magának is része volt Szudánban tizenhat évvel korábban, amikor ágyúkat és Gatling puskákat szegeztek a dervisek lándzsáinak. Később, 1912-ben, a második marokkói válság után létrehozták a Vasúti Intézőbizottságot a vasutak háborús igazgatására. Ez most bámulatos hatékonysággal lendült működésbe, és elszállította az expedíciós haderőt a behajózási pontokra. Ám a perlekedés a Hadügyminisztériumban arról, hogy mit is csináljanak, amikor megérkeznek, még aközben is tovább folytatódott, hogy French katonái éppen a La Manche csatornán keltek át a Királyi Haditengerészet hajóágyúinak fedezéke alatt. Kitchener arra számított, hogy a németek a Meuse-ön keresztül nyomulnak előre, és ezért az amiens-i brit csapatösszevonás lehetőségét támogatta, jóval a belga határ mögött. Henry Wilson nem rokonszenvezett a hadügyminiszter álláspontjával, és egy augusztus 12-i ülés után így írt: „Még mindig azt hiszi, hogy a németek nagy erővel jönnek majd a Meuse-től északra, és elözönlenek bennünket, mielőtt összevonhatnánk az erőinket.” Kitchener megítélése helyes volt – stratégiai helyzetértékelése valójában jóval nagyobb éleslátásról tanúskodott, mint a francia vezérkaré –, de Wilsonnak igaza volt abban a meggyőződésében, hogy a brit erők elsődleges célja a német villámhadjárat, a Blitzkrieg megakadályozása kell hogy legyen – bár a szó akkor még nem létezett. Azon a tikkasztó napon a Hadügyminisztériumban Kitchener meghajolt Wilson véleménye előtt, és belement, hogy a Brit Expedíciós Haderő zárkózzon fel a határnál fekvő Maubeuge erődvárosához a francia hadsereg balszárnyán.

Most minden mozgásban, lendületben volt. Az Illustrated London News leközölt egy fényképet, ahogy a lovakat begyűjtik és billogozzák a nagy lapterjesztő hálózat, aVH Smith londoni istállóiban. Az önkéntesek gyakorlótermei és ellátóbázisai szokás szerint a városközpontokban helyezkedtek el, s így a népfelkelőhadsereg fogatolt tüzérségének egyik mozgósított ütege áthajtott London pénzügyi negyedének szívén, útban a háborúba. Párizsban egy felkapott pap, Mugnier abbé a Gare du Nord mellett egy kávézóban gyóntatta meg a frontra induló aranyifjakat: – Gyerünk, Monsieur ľAbbé, a vonatom rögtön indul! – Comte Greffulhe egyik látogatója a Rue ďAstorg 8. szám alatti palotába megérkezve az udvaron fiatalemberek csoportja mellett haladt el, akikről rémlett, mintha ismerné őket – aztán rájött, hogy a gróf szolgái, most indulnak bevonulni az ezredeikbe. A visszhangos, elhagyott szobák egyikében, ahol annyi fényes összejövetelt tartottak, megtalálta a ház urát, amint épp nekiült a hideg ebédjének, amelyet egy étteremből hozott a komornyikja, mintegy utolsó gesztusként, mielőtt ő is levetné a libériát, és bevonulna a belforti helyőrségi kaszárnyába. Európa vasútvonalainak sok ezer kilométerén katonavonatok zötykölődtek kijelölt csatatereik felé komótosan, hirdetve az ellenség iránti kissé mesterkélt gyűlöletet. A franciák a vagonjaik oldalára krétával olyasfajta jelszavakat írtak, mint „Halál a fritzekre!”; a brit katonák jobban szerették a „Kössük fel a császárt!” szlogent. A német csapatszállító vonatokat frissen vágott zöld gallyakkal díszítették. Freiburg városának gyalogezrede augusztus 6-án vonult ki, a nézősereg soraiban az egyik városi polgárt lenyűgözte a katonák makulátlan egyenruhája és elszánt tekintete. „Hirtelen éljenzés: a géppuskás század közeledik… Aztán a tábori konyha… Aztán az élelemszállító és a málhásszekerek; az összes ló új hámban, az összes szekér, összes felszerelés a lehető legkiválóbb állapotban. Csodálatos látvány.” Schneidemühlben Elfriede Kuhr látta, ahogy a városi ezred a Die Wacht am Rheint harsogva az állomásra masírozik a tapsoló tömeg között. „Váll váll mellett özönlöttek a peronra, mint valami szürke árhullám. Minden katonának hosszú virágfüzér a nyakában vagy a mellére tűzve. Rezedák, violák, rózsák meredtek

elő a puskacsövekből, mintha virágokkal akarnák lőni az ellenséget. A katonák arca komoly volt. Azt hittem, nevetni és ujjongani fognak.” A korabeli német erkölcsök megkövetelték, hogy a vasútállomás jótékonysági büféjében kiszolgáló fiatal lányokat idősebb hölgyek gardírozzák. Egy helybeli polgármester rosszmájúan figyelmeztetett: – A fegyveres hadsereg mögött ott jön a szerető szív hadserege! Ahogy a vonat elhaladt peronon álló tömeg mellett, a kis Elfriede odakiáltott az egyik ablakból kihajoló magas katonának: – Leb wohl! Minden jót! – A férfi szívélyesen visszaszólt: – Auf wiedersehen, Mädel! – 312 óra alatt 11 ezer vonat 119 754 tisztet, 2,1 millió katonát és 600 ezer lovat utaztatott keresztül Németországon az összevonási területekre a francia, belga és luxemburgi határra. Moltke hét nyugati hadseregét naponta 560 vonat szállította át a Rajna-hidakon, mindegyik szerelvény 54 vagonból állt. Oroszország mélyén Szergej Konduraskin nézte a katonákkal megrakott hosszú vonatokat, ahogy egymásnak csapódó ütközőkkel megindulnak észak felé: „Nők búcsúzkodtak üvöltve-jajveszékelve. Bánattól elgyötörten omlottak egymás keblére: – Ó, az én jó uram! Ó, az én szerelmetes uram!” Miközben a szumszkiji huszárok lovailovasai keresztülcsattogtak-csilingeltek Moszkván, egy járókelő megáldotta a katonákat, és ikont ajándékozott a géppuskás szakasz parancsnokának. Vlagyimir Littauer hadnagy szülei Szentpéterváron laktak, s neki nem jutott ideje arra, hogy elmenjen a moszkvai központi távbeszélőhivatalba, az egyetlen helyre, ahonnan megtelefonálhatta volna nekik, hogy útnak indulnak. Egyébként is, írta később, különösebben meg sem hatódtak volna. Úgy fogták fel, hogy a fiuk választotta a katonai pályát, és az egyezségben benne van, hogy esetleg harcolnia kell: „Egyszerűen csak sok szerencsét kívántak volna, és hozzáteszik: Isten óvjon!” A vasútállomáson sok ló nem volt hajlandó beszállni a sötétvörös fa teherkocsikba. Valahogy azért betuszkolták őket, és az ezred elindult. Ahogy a vonatok délnyugati irányban egymás után áthaladtak a rzsevi állomáson, Oroszország frontra tartó katonái egy ősz öreg őrmester alakját pillantották meg, ahogy mereven tiszteleg nekik, és könnyek ömlenek végig az arcán.

Más könnyes pillanatok is adódtak. Lichnowsky herceg folyamatosan sírt, miközben el kellett hagynia a londoni német követséget, a württembergi király pedig zokogva nézte a frontra induló ezredeit. Winston Churchill könnyeket hullatott, amikor búcsút intett Henry Wilsonnak, aki Franciaországba tartott; ez Wilsont a következő naplóbejegyzésre indította: „Sosem kedveltem különösebben.” Bár sok útra kelt brit katona már a gyarmati háborúkban is részt vett, mások meglepően keveset konyítottak a mesterségükhöz. Az ír gárda egyik tisztje, Lord Castlerosse hadnagy aligha töltött egyetlen napot is katonai gyakorlatokkal: a parancsnoka a család barátja volt, és elvállalta, hogy személyes szívességként elviszi a háborúba a fiatalembert; a gárda maga alkotta meg a felvételi szabályait. Egy brit emigráns Calais-ből hazatérőben a La Manche csatornán elhajózott a Brit Expedíciós Haderőt dél felé szállító egyik gőzös mellett. Hallotta, amint a korlát mögött összecsődült több száz katona közül az egyik sztentori hangon azt bömböli: – Szívből halunk meg! – „Micsoda csodálatos kifejezéseket ad az egyszerű emberek szájába ez a háború!”, tűnődött el a korából és helyzetéből fakadó leereszkedéssel az angol. Augusztus 3-án reggel öt órakor Charles Stein és belga gránátos bajtársai kürtszóra ébredtek. Két órával később szemlére vonultak, és megkapták tábori egyenruhájukat. Ezredesük beszédet intézett hozzájuk, közölte, elkerülhetetlennek látszik, hogy Belgium fegyverrel védje meg magát. Egy emberként kiáltották: – Vive le Roi! Vive la Belgique! Vive le colonel! – Elvonultak a nézők sorfala előtt, akik közül egyesek éljeneztek, mások – különösen a nők – sírtak. Mindazonáltal a harc gondolata még mindig nem tűnt rémisztőnek, sőt inkább izgalmasnak. Az ígéretes fiatal festőművész, Jože Cvelbar most osztrák gyalogosként indult szolgálatba. Megrendülten írta barátjának: „Csak Isten a megmondhatója, visszajövök-e; de ha igen, férfiként teszem. Tudtommal az ember felnő az ilyen körülmények között… Idén annyi minden foglalkoztatott. Már felocsúdtam álmodozásaimból. Velencei utazást terveztem.” Charles de Gaulle hadnagy ezt írta: „Viszlát, szobáim, könyveim, kedves tárgyaim. Mennyivel tartalmasabbnak tetszik az élet, és mennyire kidomborodnak a legcsekélyebb apróságok is, amikor talán minden a

végéhez közeleg.” De rettenthetetlennek vallotta magát, ahogy egy hivatásos katonához illik, készülve „az ismeretlen kalandra”, amelyet előre dicsőített, „rettegés nélkül”. Plieux de Diusse százados azok közé tartozott, akik nagy és boldog ábrándokat tápláltak: „A front – ez a bűvös szó oly dicsőséget és hősiességet idéz, amely minden legkitűnőbb és legnemesebb emberi tulajdonságot egyesít. Az ego száműzése a nemzet megvédése érdekében… Alig leplezett izgalommal indulok útnak.” Augusztus 16-án vasárnap egy kedélyes és lelkes csapat szürke zsávolyban, de kitüntetésekkel és érdemrendekkel kidekorálva gyülekezett a potsdami pályaudvaron, hogy beszálljon abba a tizenegy vonatba, amely a császárt, Moltkét és vezérkarukat vitte új, előretolt főhadiszállásukra, Koblenzbe. A vezérkari főnök pár nappal korábban kijelentette: „Ha maradt egy csepp igazság a Földön, ezt a háborút meg kell nyernünk”, és Moltke hangulata továbbra is szárnyalt. Beosztottjainak felháborodására felesége, Eliza és annak szobalánya császári beleegyezéssel velük tartott a vezérkari főnök gyenge egészségi állapotára hivatkozva, hogy az otthon melegét nyújtsák annak az embernek, aki mindenki másnál többet tett a háború kirobbanásáért. Miközben a vagonok egész éjszakán át tartó útjukra indultak az állomásról, az egyenruhás utasokat lenyűgözték a gondos előkészületek: minden fülke nevet kapott, az étkezőkocsiban a helyeket megjelölték. Néhányukat azonban zavarta ez a rendkívüli kényelem, az ízletes ételek és borok. „Igazi katonák vagyunk, vagy szibariták?”, írta egyikük tűnődve. Egy Yves Congar nevű tízéves fiú, aki Sedanban lakott, éppen a francia–német határ innenső oldalán, ujjongva írta július 29-én: „Másra sem tudok gondolni, csak a háborúra. Szeretnék katona lenni és harcolni.” Néhány nap múlva azonban lakóközössége megtapasztalta a háború első brutális megnyilvánulását: a német seregek előőrsei átlépték a francia határt. Azok, akik Sedant elfoglalták, könyörtelenül kisajátítottak kocsikat, lovakat, bort, élelmet – még az otthoni telefonokat is. Yves Congar apja azok között volt, akiket túszként lefogtak, hogy engedelmességre késztessék a lakosságot.

A háború csörgedező vérpatakjába még csak óvatosan tipegtek bele. Az első halott katona, akit az Oroszországban önkéntes ápolónőként szolgáló angol Florence Farmborough látott, egy Vaszilij nevű pöttöm tisztiszolga volt, aki kórházban adta ki lelkét, miután gazdájának lova a frontra induláskor fejbe rúgta. Florence lelopakodott a hullaházba, hogy megnézze az „oly kicsi, vézna és aszott holttestet, amely inkább látszott gyerek, mint felnőtt ember maradványának. Merev arca szürkésfehér volt, korábban még sosem láttam ilyen különös arcszínt, és a járomcsontja alatt besüppedt.” A szemhéját pénzdarabbal fogták le. Ezentúl szerte Európában a csatatereken megtagadják a halottaktól az ilyen gondoskodást. A nyitány véget ért. A háború első napjainak fantáziáit ekkorra felváltotta a szörnyű valóság.

4. Tragédia a Drinán A háború nagy küzdőtere a nyugati front lett, de az öldöklés keleten kezdődött, amikor Conrad Hötzendorf osztrák–magyar hadserege elindította megtorló hadjáratát Szerbia ellen. Július 29-én a hajnali órákban ágyútűz ébresztette Belgrád lakosait a Zimony folyó menti határerőd felől. Néhány órával később sekély merülésű osztrák monitorok ereszkedtek le a Száván és a Dunán, és lőni kezdték a szerb fővárost, eltalálva néhány épületet a székesegyház közelében. Az utcák gyorsan kiürültek. Óriási robbanás hallatszott, amikor szerb katonák felrobbantották az országukat a Habsburg Birodalommal összekötő folyami hidat. Az utászok nagy elégedettségére a roncsok egy osztrák ágyúnaszádra hullottak, a legénység zöme a vízbe fulladt. Menekülő tömegek vettek ostrom alá három vonatot a belgrádi pályaudvaron, amelyek már gőzt eregetve készültek, hogy elinduljanak kelet felé. Amikor végre kipöfögtek, színpompás ruhákba öltözött családok még a kocsitetőkre is felzsúfolódtak hordozható ingóságaikkal. Pánik tört ki, mivel az első vonatot az osztrák hadihajók belőtték a folyóról: „Az ágyúlövések és a gránátrobbanások hangja összevegyült a rémült gyermekek és nők szörnyű sírásával és sikoltozásával – írta Sveta Milutinović. – Szerencsére senkit sem találtak el, mert a masiniszta teljes sebességgel robogott át a veszélyzónán, aztán irányt vett Topčider felé… [Eközben Belgrádban] az első össztűz után sok nő kendőkbe és szoknyákba kezdte öltöztetni a fiúgyermekeket abban a hiszemben, hogy az ellenséges katonák a lányokat nem bántják.” „A háború – írta a szerb külügyminisztériumi tisztviselő, Živan Živanović –, amelyet Ausztria–Magyarország 1914 júliusában megüzent Szerbiának, olyan hirtelen és váratlanul érkezett, mint valami földrengés, tűzvész vagy nagy áradás. Talán Szerbiának nem lett volna szüksége mindennél inkább békére a balkáni háborúk után?” Az efféle kijelentések őszintétlenek voltak: Živanović Ápisznak, azaz Dragutin Dimitrijevićnek, Ferenc Ferdinánd orgyilkosai szponzorának volt a sógora. Még ha a szerb nép nem érdemelte is meg azt a katasztrófát, amely az osztrák–magyar

hadüzenetet követően országukat érte, cinkosságuk a Fekete Kéz ármánykodásaiban aligha vall ártatlanságon esett sérelemre. Mert természetesen ártatlannak vallották magukat. Szerbia vezetői tudták, hogy döntő katonai győzelemre nem pályázhatnak Ausztria felett. Ha azonban a hadseregük egyszerűen csak ringben tud maradni, amíg hatalmas szövetségeseik győzedelmeskednek másutt a csatatereken, a háború már nem volt haszontalan – sőt nagyon is hasznos volt. Egy pánszláv állam, Jugoszlávia emelkedhet fel a Habsburg Birodalom üszkeiből. Az iskolákban a gyerekeket úgy oktatták a korábbi szerb területek – Macedónia, Dalmácia, Bosznia, Hercegovina, Horvátország, Bánát, Bácska – földrajzára, mintha az övék volna. Átnézni a Duna túloldalára, írta egy együtt érző angol látogató, „minden szerbnek kedves, aki vágyódva tekint régi birodalmára és honfitársai otthonaira, ahogy a síkságok szelíd barnáit, kékjeit, sárgáit pöttyözik”. Az ilyen dolgok miatt örültek a harcnak; a régi nemzeti költemény büszkén hirdette: „Szerb vagyok, katonának születtem.” Eközben a másik oldalon az osztrák uralkodó osztály belekezdett a háborúba, amelyet ő választott, nem gondolva a hadserege pávakakas-önképe és az érelmeszesedett valóság között tátongó szakadékra. A kiemelkedő tábornok, Alexander von Brosch Aarenau évekig szolgált Ferenc Ferdinánd hadsegédjeként. Július 29-én lelkesülten így írt: „Ausztria a határtalan lehetőségek országa, inkább, mint Amerika. Hirtelen átlendült a megaláztatásból és elcsigázottságból, a tunyaságból, léhaságból és gyávaságból az olyan vasnyugalom, erő és józanság állapotába, hogy az ember végtelenül büszke lesz a hazájára és vezetőire! Milyen lenyűgöző volt az ultimátum; milyen olajozottan… követte a mozgósítás; és most, minden fölösleges közbeavatkozás kiküszöbölésére, morogjon bár az orosz medve, jön a hadüzenet – még egy katonát is meglepve! Minden csapás olyan mesterien követte az előzőt, hogy még Bismarck és Moltke [az idősebb] sem tudta volna derekasabban, erélyesebben és… ügyesebben véghezvinni a dolgokat. Szerbiát teljesen elővigyázatlanul érte… és most csetlik-botlik a

nagyhatalmakkal együtt, amelyek teljesen kábák, és már érzékelik, hogy minden közbeavatkozás fölösleges lesz.” Aarenau megjegyzései kiemelik azt az önelégültséget, amellyel Ausztria katonai vezetői, Conraddal az élen, az egész földrészre kiterjedő katasztrófára tekintettek. Hangulatuk megfertőzte a normális polgárt is. „Harminc éve talán most először érzem magamat osztráknak – írta Sigmund Freud –, és kedvem kerekedik újra próbát tenni ezzel a birodalommal, amely számára oly kevés a remény. A hangulat mindenütt kitűnő. Egy bátor kezdeményezésnek felszabadító ereje van.” Ausztria belerántotta Európát egy nagy háborúba azért, hogy megbüntesse – valójában elpusztítsa – Szerbiát. A központi hatalmak azonban most jóval nagyobb és veszedelmesebb ellenfelekkel álltak szemben. A közvetlen együttműködés elengedhetetlen volt ahhoz, hogy elbánhassanak a szövetségesekkel a csatamezőn. Július 30-án Karl von Kageneck alezredes, a bécsi német katonai attasé szót emelt Moltke helyettesénél, hogy „játsszanak abszolút nyílt kártyákkal, nehogy megismétlődjön az összes szövetségi háború [negatív] tapasztalata”. Ennek ellenére azonban nem történt semmi annak érdekében, hogy az együttműködés hatékonyabb legyen. A józan ész azt diktálta volna Conradnak, hogy csak egy kis haderőt küldjön ki a szerb kezdeményezések meghiúsítására, miközben az osztrák hadsereg túlnyomó része az északról, a Galícia felől érkező orosz fenyegetéssel nézzen farkasszemet. A szerbekkel csak akkor kellett volna foglalkozni, ha és amikor az oroszok vereséget szenvedtek. Vilmos császár július 31-én üzenetet írt Bécsbe: „Ebben a nehéz küzdelemben az a legfontosabb, hogy döntő erejét Ausztria Oroszország ellen fordítsa, és ne ossza meg egyidejű támadással Szerbia ellen. Ez már csak azért is mindennél fontosabb, mert a hadseregem nagy része Franciaországban lesz lekötve. Ebben a gigantikus összecsapásban, amelynek váll váll mellett indulunk neki, Szerbia egészen alárendelt szerepet játszik, ami csak az abszolút legszükségesebb védelmi intézkedéseket követeli meg.” Ezt diktálta a józan ész, de Conrad nem törődött vele. Az indulat és a zagyva gondolkodás, ebben ugyanúgy, mint annyi másban, arra indította az

osztrák vezérkar főnökét, hogy ossza meg haderőit. Tizenkilenc hadosztályt küldött Szerbia tizenegy hadosztálya, és további harmincat az oroszok ötven galíciai hadosztálya ellen. A németek és az osztrákok közösen felelősek a stratégia összehangolásának elmaradásáért; minden ország csak azt tette, amit hadvezetői a legjobbnak láttak. Conrad két hadsereget bízott meg Boszniában azzal, kezdetben száz kilométerre egymástól, hogy rohanják le Szerbiát és kisebb szövetségesét, Montenegrót nyugatról. Egy harmadik hadsereg Magyarországon csak három hétig állt rendelkezésre augusztusban – mintha csak beugrószerepet játszana –, mielőtt átdobták Galíciába. Ennek a haderőnek kellett a Száván átkelve dél felé támadnia, Belgrádtól nyugatra. Szerbia ellen a hadműveleteket Oskar Potiorek táborszernagy, Bosznia kormányzója irányította. Azt az embert, aki eltolta a biztonsági intézkedéseket Ferenc Ferdinánd Szarajevóba látogatásakor, egy hónappal később egy sorsdöntő hadművelet vezetésére kérték fel. Potiorek agglegény volt, szerzetesi módon csakis a hivatásának élt, miközben mit sem törődött szakmájának sem újszerű, sem lényegi elemeivel; még soha életében nem vett részt hadjáratban. Az osztrák hadsereg rosszul kiképzett, rosszul felszerelt haderő volt, és szláv katonái ellenségesek. Parancsnokaik elhanyagolták az olyan fárasztó részleteket, mint a tüzérségi ballisztika; Potioreket személyes felelősség terhelte azért, mert a modern hegyi lövegek beszerzése meghiúsult, amelyek rendkívül értékes szolgálatot tettek volna a szerb terepen. A gyalogság és a tüzérség között nem létezett együttműködés. Egy 1906-os stratégiai eszmecserén Potiorek azzal zárta rövidre az utánpótlási gondokkal kapcsolatos vezérkari elmélkedést, hogy „hadat viselni annyi, mint koplalni! Ha ma hadműveletbe kezdek 200 ezer emberrel, tudom, hogy közülük csak 100 ezerrel érhetem el a céljaimat.” Brutális hadviselési módszerük bármiféle illúziót afelől, hogy Conrad és alárendeltjei egy bécsi bálterem minden kellemével felruházott gáláns lovagok lettek volna, szertefoszlatott. Még mielőtt megrohanták Szerbiát, második frontot nyitottak a hűtlenséggel gyanúsított kisebbségeik ellen: július 26-án katonai igazgatást vezettek be Boszniában és Hercegovinában. Szerbek százait

tartóztatták le, köztük az osztrák parlament három tagját. Szlovéniában statáriumot léptettek életbe, amelyet a helyi tisztviselők hirdettek ki, lovas hintón járva körzetről körzetre. A kis körmenet minden útkereszteződésben megállt, ahol figyelemfelkeltésül megpergették a dobot, majd egy fekete felöltős és cilinderes méltóság felolvasta a rendeletet. Az arra járók nemigen hederítettek a ceremóniára, mert – mint a szlovén Valentin Oblak megfogalmazta – „nem fogták fel a bejelentés igazi horderejét”, amelyet valóban mindenütt drákói szigor követett. Az ellenzéki újságokat megszüntették; ötven kivégzést hajtottak végre Raguzában és továbbiakat másutt. Ausztriában néhány csehet csúnyán megvertek – Linzben az egyik áldozat bele is halt a sérüléseibe –, mert állítólag azt kiabálták: Éljen Szerbia! Az ilyen akciók következtében a Monarchia kétmillió szerb lakosából több ezer szökött át a határon, hogy belépjen a szerb hadseregbe. Szerbia népe eközben nemcsak vad nacionalista volt, de a katonáskodáshoz is értett. A legutóbbi balkáni háborúkban olyan tapasztalatra tett szert, amilyennel a Habsburg-seregek nem rendelkeztek. Az emberek nem féltek az áldozathozataltól: a külföldi látogatók többször megjegyezték, milyen népszerű a szerb színházi közönség körében a Coriolanus, a legvéresebb Shakespeare-dráma. Az Ausztriával viselt háborúban egyedülálló lehetőséget láttak a pánszláv ügy előmozdítására. A kevesebb mint négymilliós lakosságból elképesztő módon félmilliót mozgósítottak, melynek négyötödét most a nyugati határon sorakoztatták fel, miközben montenegrói szövetségesük 45 ezres serege délebbre vett fel állást. A saját hegyeikben készültek harcolni, a „komitácsiknak” nevezett helybeli felkelők segítségével. A The Times katonai szakírója leszögezte: a szerb hadsereget „nem szabad lebecsülni”, még „sok gondot” okoz majd az osztrákoknak, ami jó meglátásnak bizonyult. A szerb katonák között osztálytól független bajtársiasság állt fenn, nem sokat adtak a rangra: a közlegény esetleg tisztelgett a tisztnek, aztán kezet rázott vele, mintha ismernék egymást otthonról: ez a felfogás elképzelhetetlen lett volna bármelyik másik hadviselő seregben. – Mi mindannyian parasztemberek vagyunk Szerbiában, és erre büszkék is vagyunk – mondta egy szerb ezredes egy amerikai újságírónak.

Csakhogy nagyon kevés fegyverrel rendelkeztek: az 1914-ben mozgósított katonák egyharmadának nem volt karabélya, és a hazai fegyvergyártás csigalassúsággal termelt. Július végére a hiány akkora volt, hogy a rendőrség házról házra járva kutatott puskák után. Egyenruhául a balkáni háborúkból megmaradt kopott mundérok szolgáltak; sok bevonulónak csak zubbony és sapka – šajkače – jutott, sőt néhánynak még az sem. A vezérkar főnöke közölte a hadügyminisztériummal, hogy az új besorozottakat utasítani kell, hozzanak otthonról ruhát és lábbelit, mert „nem lesz egyenruha, legalábbis kezdetben”. A szerbek azonban szerették a harcot, és értettek hozzá. Először úgy álltak a háborúhoz, mint valami romantikus kalandhoz: minden ezred úgy menetelt a frontra, hogy két-három cigány haladt az élen, és fújták a dudát, húzták a hegedűt, énekelték a szerelmes dalokat, győzelmi énekeket, balladákat. Živan Živanović, Ápisz sógora így írta le a lázas optimizmust: „Mi már megvertük a törököket, elűztük a bolgárokat, most az osztrákokon a sor; ha Isten is úgy akarja, megmutatjuk nekik, ki a derekabb.” A geológus Tadija Pejović elálmélkodott azoknak a katonáknak a harci szellemén, akiket látott a frontra menetelni a hadsereg hátországi támaszpontjáról, Kragujevacról, vidáman mutogatva egyetlen fegyverüket, az ásókat és csákánykapákat: „Ezekkel fogjuk eltemetni az összes elpatkolt svábot!” – ez a szó jelölte szókincsükben Ferenc József és II. Vilmos császár valamennyi alattvalóját. És miközben az osztrákoknak csak 100 milliméteres kaliberű tábori lövegeik voltak, nehéztüzérségük pedig semmi, a szerbek modern 150 milliméteres tarackokkal szerelkeztek fel, és hamarosan megmutatták, hogy használni is tudják őket. Vezérkari főnökük, Radomir Putnik marsall rátermett – jóllehet hatvanhét éves – katona volt; a Fekete Kézzel fennálló közvetlen kapcsolata nem sok szerbet zavart. A szívós veteránt a júliusi válság éppen egy magyarországi gyógyfürdőkúrán érte, miközben hazája haditervei egy belgrádi páncélszekrényben lapultak, amelyhez egyedül neki volt kulcsa. Beosztottjainak lőgyapothoz kellett folyamodniuk, hogy hozzáférjenek az iratokhoz; az osztrákok a háború utolsó udvarias gesztusaként megengedték, hogy a tábornok a határukat átlépve hazatérjen. A tüdőgyulladással vívott rövid

ütközetet követően Putnik augusztus 5-re a helyén volt, és irányította a műveleteket. A szerb kormány tudta, hogy a magyar–szerb dunai határon fekvő Belgrád azonnali veszélynek van kitéve, ezért irattárát és személyi állományát keletre, Nišbe menekítette az olyan kulcsemberekkel egyetemben, mint az orosz követ, Vaszilij Strandman. A mozgósítási káosz közepette a vonatok csak vánszorogtak, az út megtétele a szokásosnak a kétszeresébe került. Amint betelepedtek új szálláshelyükre, a szerb miniszterek megostromolták az orosz követséget fegyver és felszerelés iránti igényeikkel – legelső kérésük 200 ezer egyenruha és négy adó-vevő készülék volt. Az elemi vakmerőség mindazonáltal megmaradt, amelyről Milan Stojadinović pénzügyminisztériumi hivatalnok így írt: „Még mindig nem voltunk tisztában azzal, hogy mi és az országunk mibe keveredtünk bele… Meggyőződéssel hittük: Szerbia győzni fog. Nem értettük, és most sem értem: honnan volt ez a derűlátás? Honnan ez a győzelembe vetett őrült hit? Négymillióan voltunk negyvenötmillió ellen. És ez a győzelembe vetett hit mégis arra sarkallt bennünket, hogy elégedetten, vidáman, boldogan, nótázva fogadjuk a háborút. A minisztériumomban azon a két napon és két éjszakán, amikor a [Nišbe] költözésünkre készülődtünk, egy dalt énekelgettünk újra meg újra csillogó szemmel és tiszta szívvel, és ha az egyik csapat az egyik szobában abbahagyta, a másik rázendített a másikban: Bulgária, te áruló, Gyere a bregalnoicai csatába, Gyere, gyere Ausztria! Rád is ugyanaz a sors vár!” Azt azonban, amikor az osztrákok a dunai naszádokkal és a túlparti magyar ütegekkel belekezdtek a szerb főváros lövetésébe, a belgrádi lakosság rettenetesen megszenvedte. A törmelék, üvegcserép, por és vérző emberek, mennydörgő robbanások közepette rendőrök siettek utcáról utcára, hogy figyelmeztessék a polgárokat: húzódjanak fedezékbe, vagy meneküljenek el. Sokan a vidék kétes biztonságát választották, a hátukra véve annyi ingóságot, amennyit elbírtak, vagy

kisebb vagyont fizettek egy kocsiért, szekérért, amellyel elutazhattak. „Rájöttem – írta Živan Živanović, amikor először pillantotta meg az ágyúzott Belgrádot –, hogy az Óváros mennyire rászolgált a törököktől származó nevére: »Háborúk Hona«. Mindenütt gránátok robbantak a városban.” Slavka Mihajlović orvos, aki már szolgált hazája előző háborúiban, nem győzte csodálni, hogy azok, akik a fővárosban maradtak, mennyire hozzáidomultak az új körülményekhez: „Amint az ágyúlövések egy időre szüneteltek, a kávéházak újra kinyitottak, és az emberek visszasiettek a törzshelyükre. Egy pohár bor és rakija fölött begyűjtötték a legfrissebb híreket, aztán hazasiettek, mielőtt az ágyúzás újrakezdődött. Az ellenséges ágyútűz a városnak mindig más része fölött tombolt, igyekezvén a rettegést minél inkább kiterjeszteni… Az élelmezés nagy gondot okozott. A tüzelés szüneteiben nőket, gyerekeket, öregeket lehetett látni, ahogy kosarakkal ide-oda sietnek, próbálták olyan gyorsan összeszedni a legszükségesebbeket, amilyen gyorsan csak lehet.” Jovan Žujović külügyminisztériumi hivatalnok augusztus 6-án egész nap a belgrádi Földtani Intézet munkatársainak segített elcsomagolni értékes meteoritgyűjteményüket. Miután azonban végeztek, nem találtak eszközt, hogy elszállítsák a ládákat, mielőtt az osztrákok újrakezdik az ágyúzást. Másnap Žujović már a Francia Baráti Társaság kigyulladt könyvtárát menteni igyekvő tömegben dolgozott. Az épület mindazonáltal porig égett, ahogy a város egyetemének nagy része is azon az éjjelen. Nyilvánvalóvá vált, jegyezte fel a naplóíró keserűen, hogy az osztrákok a kulturális intézményeket vették célba. A meteoritgyűjteményt a saját házában helyezte el megőrzésre. Eközben onnan délnyugatra, porfelhőbe burkolózva két osztrák hadsereg vonult keresztül Bosznián a Drina folyónál húzódó szerb– montenegrói határ felé. A harminckilós hátizsák alatt görnyedő gyalogosokról dőlt a veríték a nyári hőségben. Húskonzervből pótfejadagot kaptak, amelyet most inkább elhajítottak, mint hogy cipeljék – amit később majd megbánnak, mert a tábori konyhák és a hadtápszekerek messze lemaradtak a katonák mögött. „Hétfőn Jablanicán átvonulva eljutottunk Ramáig – írta Matija Malešić, Von

Lacy gróf regimentjének katonája. – A hőség iszonyatos volt. Szomjúság, szomjúság, szomjúság, a borjúnk ólomsúlyú, a hőség elviselhetetlen, és mégis egyre csak mennünk kell, mennünk kell. Ez olyan keserves, hogy az ember ösztönösen megkérdezi magától: miért született erre a világra? Csak azért, hogy szenvedjen?”

Az osztrák gépkocsivezetők nyaktörő sebességgel hajszolták a hadsereg néhány értékes gépjárművét a durva, kövezetlen balkáni utakon. Az önkéntes sofőr Alex Pallavicini kétségbeesetten jegyezte föl augusztus 6-án: „Ha így folytatjuk, az autóinkból hamarosan roncs lesz. Az emberek szemlátomást azt hiszik, hogy egy automobil elnyűhetetlen.” Embertömegek, kocsik és ágyúütegek végeláthatatlan oszlopai torlaszoltak el minden frontra vezető boszniai utat, megnehezítve az ellátmány eljuttatását az élcsapatokhoz. „Nehéz elhinni, hogy ennek a káosznak valaha is vége szakad – írta Pallavicini egy újabb feltorlódásokkal teli nap után. – Több mint kilenc órámba telt, amíg 40 km-t megtettem.” Katonák mesélték Egon Erwin Kisch tizedesnek, hogy rátaláltak egyik bajtársuk holttestére: a szerbek levágták a fejét, mindkét karját, és a lábáról lenyúzták a bőrt. Kisch érezhető óvatossággal írta: „Ha ez a történet igaz – amit kétlek –, akkor a szerbek nem állatias élvezetből csonkították meg azt a szegény ördögöt, hanem hogy megrémisszenek bennünket, még mielőtt a harcban szembekerülünk velük.” Ahogy közeledtek a Drinához, az emberek, Kisch leírása szerint, felfigyeltek arra, hogy „nagy dongólegyek” röpködnek a levegőben. Aztán ezek a naiv katonák rájöttek, hogy az első elsüvítő golyókat hallják. Augusztus 10-én Potiorek csapatai megkezdték az átkelést a folyón, három ponton, Belgrádtól nyugatra és délnyugatra 80–120 kilométerre. Batarnál egy alakulat a frissen épített pontonhídon masírozott át Boszniából Szerbiába, katonaindulókat játszó zenekar felvezetésével. Egy szerb ágyúgránát a zenekar kellős közepébe talált, megölt több zenészt, a többieket a vízbe hajította. A zene megszakadt. Az osztrák–magyar csapatok zöme a nyugati parton gyülekezett a sötétben, zárótűz fedezetében készültek a hajnali átkelésre. Egyszer csak a tüzérségük kezdett rövidet lőni, a gránátok a vízben vagy a várakozó gyalogosok között csapódtak be. Kisch tizedes látta, amint egy gránát épp egy fa tetején robban, amely alatt a hadosztályparancsnok és törzse gyülekezett teljes harci díszben. – Herrgott! – fakadt ki a megrendült tábornok. – Ez majdnem a belénk csapott! Jobb lesz, ha hátrébb húzódunk. – Hajnalban azonban a

szerb védők visszavonultak a túlpartról, engedve, hogy a behatolók átkeljenek a Drinán. Potiorekot szemlátomást hidegen hagyták az efféle, már-már bohózatba illő helyzetek. Augusztus 12-én öntelten írta a naplójába: „Ma a háborúm elkezdődött.” Az osztrákok csak 15-én vetették meg szilárdan a lábukat a keleti parton, és kezdték meg lassú előrehaladásukat. „Csapataink előrenyomulását az egész látóhatáron füstoszlopok jelzik – írta Alex Pallavicini. – Újabb és újabb tüzek tűnnek fel: a mindenütt feltűnő szalmakazlakat mintha csak erre a célra rakták volna. Erős ellenséges ágyútűz. A látvány nagyszabású hadgyakorlatra emlékeztet.” Ezzel szemben Kisch tizedes a sorozatos megpróbáltatásokról számol be: az örökös vonulás közben csak nagy néha szakítanak maguknak időt rövid bóbiskolásra a nyílt mezőn; ruházat és felszerelés csuromvíz a folyami átkelésektől. „Bár az ellenség ott volt előttünk, más és kegyetlenebb rosszakarókkal gyűlt meg a bajunk: a málhazsákkal a hátunkon; a kimerültséggel; a sűrű bozóttal, amely cafatokra tépte ruhánkat és bőrünket; a csípős csalánnal; az éhséggel; az éjjeli faggyal a perzselő délutánok után – így törtünk előre Leśnica felé. Időnként elhaladtunk egy kutja [faház] vagy egy kifosztott falu mellett. Életjelet egyedül a csirkék adtak magukról.” Szerbia lerohanása kiváltotta a polgári lakosság széles körű fegyveres ellenállását. A francia „franc-tireurök” alkalmazták ezt a harcmodort a poroszokkal vívott 1870–71-es háborújukban, és virágkorát a második világháborúban éli majd. 1914-ben azonban a szerb front volt az egyetlen, ahol a „gerillaháború” gyakorlattá vált – az osztrákok nagy bosszúságára. Alex Pallavicini beszámolt arról, hogy kilométerekre a front mögött a partizánok lőttek rájuk egy hatalmas búzatábla fedezékéből. Miközben egy osztrák egység keresztülvonult egy erdőn, hirtelen megjelent egy komitácsi, és közvetlen közelről rálőtt Hugo Schultz hadnagyra, aki holtan rogyott össze. A szerbet rögtön golyók lyuggatták szitává, de a holttestére lebámuló osztrákok megfigyelték, hogy a szeme még nyitva, arcvonásai vigyorba dermedve, „mintha elégedett volna, hogy életét adta egy ellenséges tisztéért cserébe”. A legtöbb partizán ennél rafináltabb módszert választott: megvárta, amíg az ellenséges

katonák elhaladnak, majd a hátukba lőtt, amivel zűrzavart és fejetlen lövöldözést keltett. „[Katonáink] mint a riadt csirkék futottak szét – írta Egon Erwin Kisch –, lövöldözve jobbra-balra, előre-hátra anélkül, hogy ellenség mutatkozott vagy bármi parancsot kaptak volna. Ily módon rengeteg saját emberünk sebesült meg… Csak néhányan tüzeltek, de ők rengeteg bajt csináltak. Mellettem egy tizedes szüntelenül a sípját fújta, hogy megállítsa a lövöldözést. Hirtelen zuhanás zaját hallottam, megfordultam, és megláttam, amint a földön fekszik, a homlokából dől a vér. A következő pillanatban már mozdulatlan volt. Tíz percbe telt, mire a sípolás és parancsszavak hatására a fegyverropogás megszűnt, és folytathattuk az előrenyomulást. Szörnyű látvány maradt utánunk: egy véletlenül megölt szerb és sokkal több sebesült bajtárs az ezredünkből. Ez volt az első csatározásunk.” Az osztrákok úgy döntöttek, hogy az ő háborújuknak az ő játékszabályaik szerint kell folynia. A partizán-hadviselést kihívásnak tekintették, ráadásul féltek, hogy bármiféle szerb siker rokonszenvet ébreszt a Monarchia szláv kisebbségeiben. Habsburg-Boszniában a megelőző megtorlás elvéhez folyamodtak: Ferenc József szerb alattvalóit csapatostul terelték fel vonatokra túsznak, és felkoncolással fenyegették meg őket, ha bármiféle komitácsiszabotázsakció történik. Eközben Szerbiában egy hadtestparancsnok közölte tisztjeivel, hassanak oda, hogy az embereikben „a fanatizmusig tudatosuljon erkölcsi és számbeli fölényük”. Az osztrák hírszerzés főnöke, Oskar von Hranilović figyelmeztetett, hogy a hadsereg valószínűleg partizánokkal találja szembe magát. Egyetértettek abban, hogy az ellenállást a Kriegsnotwehrrecht, a hadi önvédelmi jog könyörtelen alkalmazásával kell letörni. Így hát szerb civilek ezreit lőtték agyon vagy akasztották fel rövid úton, legtöbbjüket ártatlanul. Augusztus 16-án például öt „tschuzét”, szlovén vagy horvát parasztot rángattak a 11. gyalogezred parancsnoka elé állítólagos partizántevékenység vádjával. A segédtiszt megkérdezte: – Ki látta lőni őket? – Többen is rávágták: – A százados és tíz katona. – A szerencsétlen parasztokat egy töltés elé terelték: letérdeltették, és főbe lőtték őket. Alex Pallavicini beszámolója egy másik hasonló esetről igen részletgazdag, de

állításait a szerb áldozatokról elhamarkodott volna készpénznek venni. Leírta, hogy augusztus 17-én a front mögött egy búzatáblából a menetoszlopára lőttek. A kiküldött osztrák járőrök 63 fogollyal tértek vissza; azt állították, hogy néhány asszonynál és gyereknél fegyvert, sőt egy papnál kézigránátokat találtak. „Egy órával később – írta Pallavicini – már csak egy tömegsírt lehetett látni. Azért, hogy a lövések hangja ne izgassa fel a katonákat, ezeket az embereket szuronnyal végezték ki. A pap szakállát állítólag letépték – a katonáinkat nagyon felbőszítették az [ellenük] elkövetett atrocitások. Délután elautóztam Losnitzába, ahol tizennégy [szerb] lógott akasztófán. Kokotović főhadnagy adott parancsot a felhúzásukra. A háztetőkről még mindig lövöldöztek a katonáinkra. A gyűlölet irántunk határtalan, mindenki az ellenségünk. A lakosság annyira álnok, mindig számítanom kell rá, hogy lelő egy gyerek vagy egy öregasszony, holott szemtől szembe alázatosnak mutatkoznak… Nem egy háromszázezer fős hadsereg ellen harcolunk, hanem egy egész nemzet ellen. Ezt a háborút láthatóan a vallási szenvedély hajtja. A papok a legnagyobb felbujtók, és a kolostorok a bujtogatás fő színterei.” Meglepő sajátossága annak, hogy sok polgári személyt felkoncoltak a keleti fronton – főleg az osztrák–magyar katonák Szerbiában –, az, hogy fényképek készültek róluk, amelyeket közzé is tettek. A kivégzések ugyanis nemhogy kínosak lettek volna Bécs számára, politikájához egyenesen hozzátartozott, hogy az állítólagos franc-tireurök vagy kémek tevékenységét halállal torolja meg, és Conrad azt akarta, hogy minél több ember értesüljön róluk. A hóhérok gyakran úgy pózoltak a holttestekkel a fényképezőgép előtt, ahogy a sportvadászok büszkélkednek a trófeákkal. Egy osztrák tiszt Szerbiában augusztus 24-én a következőket jegyezte fel: Összefutottam [feltételezett franc-tireurök] kivégzendő harmincfős oszlopával. Nagy csapat ember kísérte őket, köztük Odescalchi herceg és Weiss hadnagy, aki nem bírta megállni, hogy fültövön ne vagdossa a szegény, szerencsétlen megkötözött embereket. Megpróbáltuk visszafogni őket, de teljesen lehetetlennek bizonyult. A

kivégzés helyszínén, a kolostor mögötti erdőszélen a [szerbeknek] saját sírjukat kellett megásniuk. Aztán le kellett ülniük, arccal a gödörnek, és szuronnyal felkoncolták őket, ötösével, mindegyiket három gyalogos döfte le. Szörnyű jelenet volt. Odescalchi úgy viselkedett, mint egy vadállat, élvezte, hogy részt vehet a dologban. Borzalmas volt látni, ahogy földet szórnak az áldozatokra, miközben egyesek még éltek – sőt megpróbáltak kimászni a sírgödörből –, és látni néhányukat, ahogy kikelnek a sírból. A katonáink vademberekként viselkedtek. Nem bírtam elviselni a látványt, és ott hagytam őket. Az egyik szerbiai hadosztályparancsnok, Kasimir Lütgendorf tábornok augusztus 17-én százhúsz sabáci lakost lövetett agyon, állítólag utcai harcot követően. A valóságban a szerb hadsereg ellenállás nélkül távozott Sabác városából, csak nőket, gyerekeket és öregeket hagytak hátra. Örök rejtély marad, hogy Lütgendorf miért rendelte el a kivégzéseket, bár a saját embereivel is ugyanilyen kegyetlenül bánt. Ugyanaznap, augusztus 17-én este a tábornok jelentést kapott három katonáról – Josef Ebert közlegényről, valamint Franz Buzek és Josef Douhlik szanitécekről –, akik zabrált pálinkával beszámíthatatlanra itták magukat, majd karabélyaikkal vadul lövöldözni kezdtek. Lütgendorf, hogy példát statuáljon, minden további nélkül parancsot adott a bűnösök felkoncolására. Sajnálta tőlük a golyót, ezért elrendelte, hogy szuronnyal végezzék ki őket nyilvánosan. Másnap este, miközben a szerencsétlenek hangosan bizonygatták ártatlanságukat, Sabác temploma előtt, nagy tömeg szeme láttára egy pap feloldozta őket. Történt egy kis késedelem, mert a kijelölt szuronyos osztag megtagadta a parancsot, és le kellett cserélni őket. A fekete komédia tovább folytatódott, amikor a hadtestparancsnok, Karl Tersztyanzky tábornok futva érkezett, és a sapkáját lengetve kiabálta a kivégzőknek: – Állj! Állj! –, de elkésett: a három katona már meghalt. Megölésük miatt 1920-ban egy osztrák bíróság perbe fogta és elítélte Lütgendorfot. A sabáci polgárok legyilkolásáért azonban sosem emeltek ellene vádat. A becslések szerint az osztrákok mintegy 3500 civilt öltek meg rögtönbíráskodással az augusztusi

hadjáratuk első két hete alatt. Conrad nem érzett bűntudatot, kijelentette, hogy „a lakosság, beleértve a nőket is, részt vett a harcban, és atrocitásokat követett el az osztrák katonákkal szemben… Ezen senki sem lepődik meg, aki kicsit is ismeri a balkáni népek kulturális színvonalát és mentalitását.” A polgári lakosság ellen elkövetett bűntettek közül néhány legsúlyosabbért állítólag magyarokat, a szerbek hagyományos ellenségeit is felelősség terheli. Eközben az arcvonalszakaszokon az osztrák katonáknak mindinkább nyomasztó meggyőződésükké vált, hogy az ellenség jobban érti a dolgát, mint az ő parancsnokaik. A szerb tüzérek felmérték a terepet, és előre kinézték a célpontokat. Ügyesen és okosan választottak harcmodort: augusztus 18-án egy támadás elől fürgén visszavonultak, majd visszafordulva egy sáncrendszerből össztüzet nyitottak. Az osztrák támadás összeomlott, amint a katonák bármilyen fedezék mögé bemenekültek, amit csak találtak. Ellenfeleik kézigránátokat kezdtek hajigálni, ami megrémítette a Habsburgkatonákat, akik ilyen fegyvert még sosem láttak. Egy szerb németül elkiáltotta magát: – Tisztek, kilépni! – Egy Wagner nevű százados ösztönösen engedelmeskedett, és lelőtték. Az osztrák parancsnokok továbbra sem tanultak a történtekből. Amikor egy csapattörzset figyelmeztettek, hogy szerb erődített árkok és betonbunkerek zárnak el egy dombra felvezető utat, a vezérkar nem törődött a figyelmeztetéssel, mert „az efféle harcmodort valószínűtlennek találták”. A katonáik véres veszteségben fizették meg ennek az árát. Az osztrák katonák összezavarodtak a parancsok és ellenparancsok zagyva áradatában. Miközben szerb sortüzek és tűzcsapások morzsolták az előretörő hadoszlopokat, a tűzkeresztségen először átesett katonák próbáltak szavakat találni a pokoli hangok leírására. Johann Bachmann osztrák orvost a puskaropogás esőcseppek kopogására emlékeztette a tetőn, viharban, a tüzérségi tűz pedig arra a tompa hangra, amelyet a nyitott esernyő ad, ha bottal keményen rávágnak, amit „egy erősen megpendített basszus húréhoz hasonló zengés követ. Zeneszeretőként megpróbáltam behatárolni, és nagyjából mély »a«ként határoztam meg.” Az osztrák ellátmányozás nagyjából

összeomlott. Az éhségtől űzött katonák élelemért turkáltak elesett és sebesült bajtársaik hátizsákjában. A támadók rohamot indítottak az úgynevezett 404-es magaslaton beásott szerbek ellen. Heves tüzérségi és kézifegyverpárbaj után a védők visszavonultak, de az osztrákok súlyos veszteségeket szenvedtek, különösen a tisztek, akik előrerúgtattak harci ménjeiken, szablyáik csillogtak a napfényben, „mintha minél tökéletesebb célpontot akarnának nyújtani a komitácsiknak”, fogalmazott Kisch, a kákán is csomót kereső haditudósító. Ahogy ez a kis ütközet véget ért, a támadók behatoltak Slatina faluba. Itt először találkoztak néhány civillel, akik meghökkenve fedezték fel, hogy a vidéküket feldúló ellenséges katonák többsége cseh, vagyis az ő „szláv véreik” Kisch tizedes beleejtett egy darab értékes szappant a falu tavacskájába, amely végérvényesen magába nyelte. „Vágyódva néztem utána – írta –, mint a civilizáció utolsó töredéke után.” Bosszantotta az az egyre erősödő gyanú, hogy Európában őt kivéve mindenki hasznot húz a háborúból. Egy elfoglalt állásban megvizsgálta, mennyiféle lőszert használnak a szerbek. Ingerülten állapította meg, hogy sok töltény osztrák és német gyártmány: Hirtenberger Patronen-, Zündhütchen- und Metallwarenfabrik vorm. Keller & Co., Weiss Manfréd Budapest; felszedett török hüvelyeket, amelyeket a karlsruhei Deutsche Metallpatronenfabrik állított elő; orosz lőszereket Niemiezkaja fabrike oruschia I munizii, Berlin felirattal. „Más ládák Párizsból vagy Liège-ből érkeztek, illetve bölcsen nem tüntették fel a származásukat.” Az első szerb hadjárat döntő szakasza augusztus 15-én kezdődött, amikor az osztrákok támadást indítottak a Drinától mintegy 30 kilométerre keletre fekvő Cer-hegyet védő alakulatok ellen. A Cer 20 kilométer hosszú, 6 kilométer széles platója a 900 méter fölé emelkedő hegyek előterében hatalmas gabonaföldekre nézett. A teljes menetfelszerelés alatt nyögő osztrák gyalogság nehezen kaptatott felfelé, és a tüzérség nem tudta követni őket. A komitácsi orvlövészek a környező erdőségekből tüzeltek rájuk. 15-én este szakadó esőben a támadók elérték a magaslatot. Hajnali egykor a szerb csapatok megközelítették az osztrák tábort, a gyanútlan őrszemeknek K. u. K. horvátoknak mondták magukat. Azután a

sötétben gyilkos puskatűzzel árasztották el a szendergő, teljesen megzavarodott ellenséget. – Kuku Majka! Szűzanya, segíts! – kiáltozták a szerb katonák, de az ellenfeleiknek nagyobb szükségük volt az isteni segítségre. Az osztrák tisztek többsége elesett, amikor megpróbálták maguk köré gyűjteni embereiket; így járt Joseph Fiedler, aki az első volt az azokban a napokban odaveszett harmincöt ezredes közül. A hadosztályparancsnok karabélyt ragadott, és a törzsével együtt belevetette magát a közelharcba. A zűrzavaros tusakodás órákon át tartott, mígnem hajnalban ideiglenesen mindkét fél belefáradt a küzdelembe. Ezután a szerbek erősítést és tüzérséget kaptak. Uralkodójuk, Péter király egy közeli csúcsról figyelte, hogyan csépelik az elcsüggedt osztrákokat, míg végül meg nem hátrálnak. A szerbek drágán megfizettek a sikerért, negyvenhét tisztet és csaknem háromezer katonát veszítettek; az egyik ezredben elesett vagy megsebesült mind a négy zászlóaljparancsnok és három híján mind a tizenhat századparancsnok. Az osztrák utóvédet zavaró lovasság hirtelen géppuskákkal találta szembe magát; az egy-két perces géppuskatűz két századot is megsemmisített, mert voltak olyan meggondolatlanok, hogy megrohamozzák őket. Ezek voltak az első jelei annak, milyen szörnyen sebezhetők a lovas katonák a modern fegyverekkel szemben, ami döntően Franciaországban bizonyosodik majd be. Az osztrákok azonban jóval súlyosabb veszteségeket szenvedtek. Csata közben és utána a partizánok egy perc nyugtot sem hagytak nekik. A Cer-hegy történelmi győzelemként vonult be a szerb köztudatba. Augusztus 20-án a harc túlélői visszabotorkáltak Boszniába, ahonnan elindultak, miután 28 ezer fős veszteséget szenvedtek, és a háború első győzelmével ajándékozták meg az antantot. A logikus osztrák válasz az lett volna, ha menesztik Potioreket, aki a fiaskó körül bábáskodott. A bécsi udvar befolyása azonban elegendő volt ahhoz, hogy a táborszernagy, sőt Conrad is megtarthassa parancsnoki posztját. A felelősséget helyettük a hadművelet támadó éleként szolgáló szerencsétlen cseh csapatokra hárították: azt mondták róluk, hogy cserbenhagyták a császárt. A Cer-hegyi kudarc hivatalos vizsgálata azt állapította meg, hogy egyedül a német nemzetiségű katonák teljesítették a feladatukat.

A szerbek nem voltak elég erősek ahhoz, hogy a győzelmet kihasználva azonnal üldözőbe vegyék a nyugat felé visszavonuló ellenséget. Ám 20-án a magyar határon Szerbiával farkasszemet néző Habsburg-hadsereg Conrad követelésére elindult Galícia felé, súlyosan meggyengítve Potiorek haderőit. Egyes osztrák alakulatok rövid időre folytatták az előrenyomulást Szerbiában, de erősen megromlott harci kedvvel, nélkülözések közepette. „Utunk Konjicéből fel a hegyekbe – írta Matija Malešić gyalogoskatona augusztus 21-én – rettenetes hőségben vezet. Nem engednek inni a vízből, bárhogy szomjazunk, pedig ott menetelünk közvetlenül a folyó mellett. Minden a hadgyakorlatokra emlékeztet, mégis egészen más.” Három nappal később hozzáteszi: „Csak most jövök rá, hogy ez nagyon is valóságos háború; hogy szörnyű küzdelem lesz egy makacs, jól képzett és bátor nemzet ellen, amely a létéért harcol – szó szerint ez az ő »lenni vagy nem lenni« helyzete. Gyönyörű csillagos éjszaka van, a puszta földön fekszem; most, hogy imádkoztam, és néztem az eget, az jár a fejemben, mennyire hiányzik Carniola [szülőföldje Szlovéniában], és anyámra és az idilli életre gondolok, amelyet nem értékeltem eléggé. Valószínűleg sosem lesz még egyszer lehetőségem rá, hogy élvezzem.” A Szerbiában maradt osztrák hadoszlopok hamarosan beletörődtek az elkerülhetetlenbe, és visszavonultak. A katonák torka annyira kiszáradt, hogy amikor kitört a zivatar, a csajkáikba próbáltak esővizet gyűjteni. A hátráló csapatok útját mindenütt szanaszét szórt hátizsákok, sapkák, kardok, karabélyok szegélyezték. Egy osztrák tartalékos tiszt, Roland Wüster most először használta a revolverét, egy lesántult lovat igyekezett agyonlőni. Bár háromszor is rálőtt, az állat feltápászkodott, és odébb vánszorgott. Egy dühös elöljárója rászólt a tanácstalanul álldogáló fiatal tisztre, hogy akkor fejezze be a munkát csákánnyal. Sebesülteket hagytak magukra tábori kórházakban, mert nem volt mivel elszállítani őket. „Ezt a hadsereget megverték, sőt megfutamították, és most nagyarányú fejvesztett visszavonulásban van”, írta Egon Erwin Kisch kétségbeesetten. Ő maga két cigarettáért vásárolt helyet egy társzekéren. „Tomboló horda menekült vissza a határ felé eszét vesztve a félelemtől. Kocsisok ostorozták lovaikat… tisztek és közkatonák ugráltak félre, a

szekérkaravánokat kerülgetve, vagy gyalogoltak az út menti árokban.” Alex Pallavicini leírta, micsoda pánik tört ki az osztrákok soraiban, amikor egy távoli porfelhő és egy málhástrént ért támadásról szóló jelentések arra utaltak, hogy a szerbek a sarkukban vannak. Tábornokok és törzstisztek ugráltak be a kocsijukba, és hajtottak át a Drinán, nem törődve a sebesültek könyörgésével, hogy ne hagyják hátra őket. „Az utat emberek és lovak, halottak és sebesültek lepik el. Mindenki a hidakhoz igyekszik. Egész népvándorlás folyik Brčkóig [az osztrák parton]. Sok ló belefulladt a Drinába.” A szerb tüzérség repeszgránátokkal siettette a menekülést, mert a menekülők messziről is jól látszottak. Sok súlyosan sebesült osztrák ló hosszasan szenvedett, mire kimúlt, mert a menekülő katonák nem pazaroltak sem időt, sem töltényt arra, hogy véget vessenek a kínlódásuknak. Egy másik katona írta: „A hadsereg vereséget szenvedett, és fejetlen, vad, rendezetlen menekülésbe kezdett… Fékevesztett csőcselék rohan őrült félelmében a határ felé… Az emberek egymást tapossák siettükben.” A harcias nacionalista osztrák tanítónő, Itha J. augusztus 17-én így írt a naplójában: „Fáj a szívünk, ha katonáinkra gondolunk odakinn a harcmezőkön. Sárban és mocsokban teljesítik kötelességüket, mocsarakban és árkokban fekszenek! Ötven éve nem volt háború, és a férfijaink nem szokták meg az efféle feszült helyzeteket.” Milyen igaza volt! Augusztus 24-én estére egyetlen osztrák sem maradt szerb földön, leszámítva 4500 hadifoglyot. A szerbek 16 ezer halottat és sebesültet vesztettek, az osztrákok több mint kétszer annyit, ami szörnyűségesen nagy szám, hacsak nem a hamarosan egész Európára kiterjedő mészárlással vetjük össze. A Habsburg Birodalom, amelyet tehetségtelen tisztek és kelletlen katonák szolgáltak, szégyent hozott önmagára. Egy kicsi balkáni ország képes volt annyira megtépázni a betörő osztrákokat, hogy csürheként vonuljanak vissza, keresztül a Drinán. Miközben Ferenc József hadserege katasztrofális vereséget szenvedett, az osztrák nép légből kapott hírlapi riportokkal ünnepelte állítólagos győzelmeit. Itha J. augusztus 22-én így ujjong naplójában: „Csodálatos! Csodálatos! Szívünk túlcsordul az örömtől, hogy nehéz

küzdelem után dicsőséges és hősies győzelmet arattunk a szerb fanatikusok ellen, megverve harminc szerb zászlóaljat… Azt mondják, sokat, nagyon sokat elvesztettünk bátor katonáink közül. De a győzelem a miénk… Késő éjszakába nyúlón a kávézókban maradtunk, szomjasan minden részletre.” Másnap azonban a hangulata hirtelen megváltozott. Jóval higgadtabban azt kérdezte magától: „harminc szerb zászlóalj” legyőzése után a győzedelmes osztrákok miért „húzódtak vissza régi állásaikba”. Szorongva teszi fel a kérdést: „Azt mondják, »a rendezett visszavonulást az ellenség nem akadályozta«. De miért vonultak vissza, ha győztek? Mindenféle hírek terjengenek a városban. Tisztek mondják, hogy túl kevés a katonánk Szerbiában… Valaki azt mondta, hogy a mi szeretett bécsi Deutschmeistereinket olyan csúnyán elverték a szerbek, hogy a nyolcezer főből csak négyszáz maradt hírmondónak. Hát nem borzasztó? És ki a felelős?” A megtépázott osztrák csapatok katonái e pillanatban a Drina nyugati partja mögött táboroztak, és a parancsnokaikat szidták: „A tábornokaink tökkelütött vén szamarak… Akik ezt az egészet elindították, százezrek tragédiájáért felelősek.” A boszniai Lanjában egy ezred felsorakozott a postabontáshoz. Az egyik nevet a másik után olvasták fel hiába, mert a bakák soraiból valaki mindig elkiáltotta magát: – Meghalt! – Megjelentek az első veszteséglisták. Kisch tizedes alakulata egyetlen hét alatt 69 tisztet veszített (közülük 23 elesett), és 1000 közkatonát. Ez a tiszti állomány 71 százalékos véres veszteségét jelentette, és 25 százalékos legénységit. Egy zászlóaljorvos kétségbeesetten írta haza, hogy egysége 8 tisztet és 200 bakát veszített. „[Embereink] szörnyen szenvednek az éhségtől, és… a harcot Szerbiában nagyon megnehezíti, hogy a teljes lakosság részt vesz a küzdelemben.” Lejjebb délre még a kis Montenegrónak is sikerült elűznie a neki kijutott támadókat. Augusztus végére az egész Habsburg Birodalomban kitudódott, hogy Ferenc József hadserege szörnyű veszteségeket szenvedett Szerbiában; igaznak bizonyuló jelentések szóltak arról, hogy a Száván osztrák hullák úsznak, tele velük a folyó. „A szív megáll – írta Itha J. –, az ember sikoltani szeretne – és kitörölni ezt a szörnyű

képet az emlékezetéből.” A kormány az események egy új magyarázatával állt elő: bejelentette, hogy a szerbiai büntetőexpedíciónak nincs kihatása a Monarchia háborús erőfeszítéseire, de ezzel senkit sem lehetett elbolondítani. „A kommüniké ijesztő hatással járt – írta a szlovén pap, dr. Eugen Lampe. – A diadalmámor után hirtelen mindenki búskomorságba esett. Ha Szerbiával nem tudunk megbirkózni, mi lesz Oroszországgal?” Valóban, mi lesz? Az osztrák katonák undorral háborodtak fel, amikor az ilyen bejelentéseket szajkózó újságok eljutottak állásaikhoz. Azt tudatták velük, hogy Oroszország háborúba lépésével a szerb front mellékhadszíntérré vált; hogy a szerbiai benyomulást csak elterelő hadműveletnek szánták. Sikere után az alakulatokat „visszavonták, hogy felkészüljenek egy másik rajtaütésre”. Egon Erwin Kischt és bajtársait felbőszítették az ilyen „velejéig hazug és hamis” állítások. Az osztrák tisztek a vereségre válaszul kemény, sőt durva intézkedéseket tettek, hogy javítsák a fegyelmet a következő csata előtt. Egyes katonákat büntetésül, amiért megették a tartalék fejadagjukat, reggeltől estig kikötöttek a napra. Kisch úgy találta, ez ijesztően emlékeztet arra, ahogy az amerikai „rézbőrű indiánok” bántak az elfogott fehérekkel. Az unatkozó katonákat kivonultatták gyakorlatozni a táborukból, állítólag azért, hogy fenntartsák a harci kedvet, miközben parancsnokaik a hadjárat újraindítását tervezték. Kisch maró gúnnyal írta, hogy napi hat-nyolc óra gyakorlatozás „valóban a legjobb módszer arra, hogy mindenki jól érezze magát”. Augusztus 28-án a szerbek szerény mértékben maguk is behatoltak Habsburg-területre: csapataik Belgrádtól nyugatra átkeltek a Száván, és elfoglaltak a magyar várost, Zimonyt. Az osztrák dunai flottilla parancsnoka jelentette, hogy a helyiek „kitörő lelkesedéssel fogadták a szerb katonákat, virágot szórtak és zászlót lengettek”. Másnap azt a vasúti hidat, amelyik Belgrádot kötötte össze az ellenséges parttal a Száva fölött, és a szerbek a háború kitörésekor felrobbantották, megjavították annyira, hogy gyalogszerrel át lehessen kelni rajta. Másokkal együtt Jovan Žujović is átballagott a túloldalra, hogy a korábbi osztrák ágyúállásokból megnézzék rommá lőtt városukat, és készítsenek egy-két fényképet. Eközben a magyar

Zimony lakosai közül sokan éltek a lehetőséggel, hogy átkeljenek Belgrádba. A szerb származásúak és vonzalmúak nem vágytak arra, hogy kézközelben legyenek, amikor az osztrákok visszatérnek. Eközben szeptember elején lejjebb, délen vagy negyven szerb és montenegrói zászlóalj kelt át Boszniába, ahol kusza hadakozás folyt az elkövetkező hetekben. A szerb kormány a haladékkal, amelyet kapott, minden erejével azon volt, hogy mindenféle segélyeket szerezzen a szövetségeseitől, ami súlyos gyakorlati nehézségeket vetett fel egy olyan ország számára, amelynek nincs tengeri kijárata, és a közlekedési hálózata gyatra. Szeptember 7-én Nagy-Britannia külügyminisztere a korra jellemző kimódoltsággal így írt: „Sir E. Grey üdvözletét küldi Szerbia követének, és… az a megtiszteltetés érte, hogy tudathatja vele, miszerint távirat érkezett Őfelsége kairói Chargé ďAffaires-jétől a tájékoztatással, hogy utasítás került foganatosításra 3000 zsák rizs exportjának engedélyezésére Szerbia számára.” A szerencsétlen szerbeknek azonban jóval többre volt szükségük néhány napos rizsellátmánynál, Az ő háborújuk nemhogy véget ért volna, de még el is alig kezdődött. Szeptember elején az osztrákok elindították második inváziójukat. Erősítés érkezett, hogy feltölthessék Potiorek ezredeinek megcsappant sorait. Minden egység mellé szláv helyi vezetőt rendeltek. Az egyik zászlóalj tisztjei, miután nem beszélték az emberük nyelvét, kézzel-lábbal igyekeztek elmagyarázni neki, hogy a hadijog hatálya alatt áll, és felkoncolják, ha szökni próbál. A szerencsétlen parasztember félreértette a dolgot, azt hitte, nyomban felkötik, zokogva csuklott össze, és visítva bizonygatta, hogy ártatlan. Miközben Egon Erwin Kisch a Drina felé vonult vissza bajtársaival, megpróbálta meggyőzni magát, hogy másodszorra már nem lesz olyan kellemetlen, ha lőnek az emberre. „A vizet sem érzed annyira hidegnek, ha már benne vagy – írta a naplójába. – Bizonyára ugyanez a helyzet a golyózáporral is. Mielőtt beleveted magad, remegsz és vacog a fogad.” Ausztria második szerbiai inváziója mégis ugyanolyan katasztrofálisan kezdődött, mint az első. Szeptember 8-án Velino Selo közelében a katonák megkezdték a

beszállást a rohamcsónakokba, hogy heves kézifegyvertűzben átkeljenek a Drinán. Kisch húszfős szakaszából csak tízen ültek a csónakban, amikor az útjára lökték, a többiek bölcsen eloldalogtak. A lapátolás végtelennek tűnt, miközben szerb golyók verték fel a vizet. Mihelyt átértek a keleti partra, a csónakot megrohanták a sebesültek, akik kétségbeesetten igyekeztek visszajutni a biztonságba. Három osztrák regiment sok ezer katonája kavargott zavarodottan a hídfőállásban, képtelenül arra, hogy előretörjenek a szerb betonbunkerekből rájuk zúduló gépfegyvertűzben. Leszállt az éj. A sötétség óráiban a csupa sár osztrákok mindvégig a víz szélén kucorogtak. Szeptember 9-én kora reggel elrendelték a visszavonulást. A túlélők visszaszállításához csak tizenkét, egyenként negyven főt felvenni képes rohamcsónak maradt sértetlen, így a kiürítés órákon át tartott. A legtöbb katona elhajította a fegyverét és felszerelését. Miközben a sorukra türelmetlenül váró osztrákok dühödten és kétségbeesetten üvöltöztek a csónakosokkal, a szerb gyalogság a folyópartra nyomult, és kilőtte tölténykészletét a menekülőkre. A tüzérségi tűz elsüllyesztett néhány csónakot, és sok katona vízbe fulladt, mert nem tudott úszni, vagy a sebesülése megbénította. A menekülők megrohanták a túlzsúfolt csónakokat, amelyek személyzete egyre könyörtelenebbül verte vissza őket. Egon Erwin Kisch csak úgy menekült meg, hogy észrevétlenül megkapaszkodott az egyik visszaevező csónak fardeszkájában. A kudarc után egy hétig osztrák holttesteket sodort a Száva és a Drina. Másutt egyes alakulatok kevesebb kezdeti nehézséggel nyomultak be Szerbiába, mégsem jutottak különösebb katonai előnyhöz. Matija Malešić altiszt kétségbeesetten írta szeptember 16án: „Annyira éhes vagyok, és folyton odahaza járnak a gondolataim, meg hogy milyen lesz, amikor hazatérek… Rengeteg dologról tudnék írni, de takarékosan kell bánnom a papírral, mert Isten tudja, milyen sokáig tart ez a háború, és a papír nagy kincs. A legfontosabb dolgokra kell összpontosítanom – és isten tudja, kihez jut ez a napló, ha elesem. Jobb, ha az ember egy csomó dolgot megtart magának. Mi lesz velem?… Állandó hányingerem van; nem érzem a lefagyott lábamat, csak ott, ahol a bőr kirepedezett; nem hallok a jobb fülemre. Kétlem, hogy még ugyanaz az emberi lény lennék, aki voltam.”

Miközben az újabb kudarc lassacskán kibontakozott, más osztrák haderők megújították támadásukat a Száván túlra. Szeptember 14-én a sötétben csapatok keltek át egy gázlón, valamivel északabbra attól a ponttól, ahol a Drina a Szávába torkollik. Megvetették a lábukat a keleti parton, és visszavertek egy szerb ellentámadást, de az elkövetkező napokban a további előrenyomulást lehetetlennek találták, és beszorultak egy keskeny hídfőállásba. Tucatjával fordultak elő öncsonkítások. Potiorek megvetően parancsolta meg katonáinak, próbálkozzanak keményebben, „anélkül hogy elgyávulnának a veszteségektől”, de a Paranica-félszigetnél nem jutottak tovább. Hetekig tartó patthelyzetet követően az osztrákok megint csak visszavonultak a Drinán keresztül Boszniába. Egyik fél sem bizonyult elég erősnek ahhoz, hogy kicsikarja a döntő győzelmet. Lejjebb délre a szerbek és a montenegróiak arra kényszerültek, hogy feladják boszniai térhódításukat. Visszavonulásuk után, összhangban azzal a szellemiséggel, amellyel ebben a lojalitás dolgában mindig kétes térségben a háborúkat viselték, az osztrákok nyomban felakasztottak vagy főbe lőttek helybelieket, akik voltak olyan meggondolatlanok, hogy kimutassák rokonszenvüket az ideiglenes hódítók iránt. „A mi szerbjeink Szerbia oldalán harcolnak – panaszkodott Potiorek táborszernagy –, nemcsak Hercegovinában, hanem Višegradban is, ahol a lakosság titokban a visszavonuló csapataink ellen dolgozott.” Egy Vid Parežanin nevű bosnyák pap, akit az osztrákok felakasztottak, mert állítólag híreket továbbított az ellenségnek, kötéllel a nyakában így kiáltott: – Éljen Szerbia! Éljen a szerb hadsereg! Éljen a nagy Oroszország! Az osztrák dr. Jochan Bachmann számos alkalmat feljegyzett, amikor „a szerbbarát bosnyák aljanép” állítólag kémkedett a szerb hadseregnek. Megemlített egy ilyen tevékenységgel gyanúsított öreg paraszti párt: a férjet fölakasztották, a feleségét agyonlőtték, a házukat kifosztották és fölgyújtották. Ám még Bachmann is megdöbbent egy fején sebesült szerb fogoly sorsán. Éjjel ellátta, és lefektette egy csűrben a višegradi út közelében, majd másnap hajnalban visszament hozzá, hogy kicserélje a kötést, mielőtt az ezred kivonul. Megtudta, hogy a foglyot felakasztották: magára vonta az ezredes haragját, mivel egész éjjel kiabált, és Ausztriát gyalázta.

„Fel nem foghattam ezt a döntést: nagyfokú érzéketlenségre vallott – írta Bachmann. – Szegény ördög a sebétől agyhártyagyulladást kapott, és hagymázas önkívületében azt sem tudta, mit beszél.” Ugyanerre a sorsra jutott a Habsburg Birodalom sok más szerb lakosa is, akik azért hagyták el az országot, hogy csatlakozzanak a szerb hadsereghez, majd osztrák kézre kerültek. Ez a 70 ezer osztrák–magyar hadifogoly közül nem riasztott el 452 embert attól, hogy beálljanak a szerbek soraiba. Bécs sorozatban hozott további megtorló intézkedéseket boszniai gyarmatán, azzal a céllal, hogy erősítse a helyi lakosok lojalitását. Az iskolákban betiltották a cirill betűk használatát. Az osztrák–magyar katonáknak drákói parancsok rendelték el, hogyan bánjanak a feltételezett terroristákkal. Figyelmeztették őket a szerb komitácsik veszélyére, és azt az utasítást kapták, hogy tüzeljenek a legcsekélyebb gyanús jelre, még nőkre és gyerekekre is, „hiszen ők is dobhatnak ránk bombát és gránátot”. A küzdelem hosszan elnyúló, kétfrontos háborúvá fajult: csaknem egymillió szerb és osztrák harcolt északon a Száva folyónál és a Drinától keletre a hegyekben. Kisebbfajta abszurdként a szomszédos Boszniában még eközben is zajlott-vonszolódott azoknak az embereknek a bírósági tárgyalása, akik ezt az egész lavinát elindították. Egy Szarajevóba vezényelt osztrák–magyar tiszt végignézte a Ferenc Ferdinánd megölésére szőtt összeesküvés vádlottjainak napi két zarándoklatát elhelyezési körletük, a laktanya és a tárgyalás helyszíne, a bíróság között: „Először erős őrség érkezett, azután a gonosztevők, további őrökkel kétfelől, majd újabb osztag zárta a sort. Valamennyi bűnözőt bilincsbe verték és egymáshoz láncolták, úgyhogy menekülni lehetetlen volt. Princip mindig középen haladt. Sötét hajával, sápadt arcával és alacsony, vézna termetével teljesen érdektelennek látszott… Az átszállítást rendszerint a nézelődő katonák pfujolása és tiroli szitkozódása kísérte, amit Princip cinikus vigyorral fogadott.” Szerbia és Ausztria vezetői csak lassan döbbentek rá, hogy olyan róka fogta csuka helyzetbe kerültek, amely katasztrófát hoz mindkét félre. A háború sivár pusztasággá változtatta a szerbek országát, és – az összes hadviselő nemzet közül messze a legnagyobb

veszteségarányt okozva – háromnegyed millió ember – minden hatodik szerb – életét oltotta ki. Ebben az egy tekintetben az osztrákok elérték céljukat: Szerbia borzalmas megtorlásban részesült, amiért népéből néhányan szerepet játszottak a trónörökös megölésében. Eközben azonban Conrad hadseregének olyan megaláztatásokat kellett kiállnia, amilyeneket semmiféle későbbi siker nem feledtethetett. A világ hallhatta, amint a lélekharang elgyászolja az omladozó Habsburg Birodalmat. A balkáni harangszót azonban hamarosan elnyomta más csataterek roppant dübörgése Nyugat- és Kelet-Európában egyaránt.

5. Halál zászlókkal és trombitákkal 1. A XVII-ES TERV MEGVALÓSÍTÁSA Augusztus első két hetében Franciaország, Németország, Belgium és Nagy-Britannia hadseregei mindvégig vakító ég alatt rakodtak ki a kivagonírozási pontokon, és aranyló búzatáblák és bámész parasztok között vonultak az ütközetek helyszínei felé. Katonák milliói tettek meg sok-sok kilométert mindennap, egyesek gyalog, mások lovon vagy szekéren, és néhányan kezdetleges gépjárműveken. „A por beletapadt a hajunkba, szemöldökünkbe, szakállunkba – írta Paul Lintier 14-én –, s amikorra a párizsi autóbuszok konvoja elhaladt mellettünk, már olyan fehérek voltunk, mint az út maga”, Franciaországban ugyanis viszonylag kevés utat fedett szilárd burkolat. Minden német hadtestet 2400 társzekér és 14 ezer ló kísért, húsz kilométeren elnyúlva az országúton. Miközben a német hadsereg a szürkészöld, a brit pedig a khakiszínű egyenruha mellett döntött, a franciák és a belgák megtartották a 19. század ragyogó árnyalatait. Franciaország katonái hihetetlen módon ezredzászlók alatt, dobok és trombiták hangjára nyomultak az ellenséges tűzbe. Nem egy 1914-es francia sírkő viseli a szűkszavú feliratot az név után: clarion, trombitás. Sok egység teljes zenekart vetett be a csatában, és néhány tiszt fehér kesztyűben feszített. Az összes hadviselő felet harci paripán ülő és kardot forgató parancsnokok vezették a küzdelembe. Szeptembertől a hadseregek mélyen bevackolódtak a földbe, de az augusztusi franciaországi és belgiumi harcoknak még az volt az uralkodó jellemzőjük, hogy a gyalogság, lovasság és tüzérség mozgását egyaránt tisztán követni lehetett. A megsemmisítő erejű modern fegyverekkel szemben ugyanúgy nyomultak előre a katonatömegek, ahogy az ókortól fogva a harcosok. A következmények senkit sem leptek meg, kivéve néhány tábornokot. 1914. augusztus 22-én a francia hadsereg olyan mérvű veszteséget szenvedett, amilyet azután a háborúban egyetlen nemzet sem haladott meg egyetlen napon. Főparancsnokuk, Joseph Joffre tábornok egész sor csatát vezényelt le a külső szemlélő számára minden tekintetben a napóleonira emlékeztető módon, kivéve a

katonai zsenialitást. A francia katonai vezetőknek az a meggyőződésük, hogy a lelkesedés – a cran – önmagában győzedelmeskedhet a tűzerő felett, három héten belül több mint negyedmillió ifjú honfitársuk életébe került. A németek még egyharmadannyit sem veszítettek – az ő fekete napjaik később következnek be. 1909-ben egy napon turista barangolta be Belgium kapujának, a Meuse fölött terpeszkedő Liège nagy erődvárosának utcáit. A kedélytelen alak, tokás arcán az örök rosszallás kifejezésével, nem az építészeti csodákat fürkészte, inkább a város bevezető útjait védő modern erődök gyűrűje érdekelte. Az illetőt, Erich Ludendorff ezredest, a negyvennégy éves, megszállott harcost a német hadsereg egyik legfényesebb csillagának tartották. Azért érkezett, hogy megszemlélje a tervbe vett leendő csatateret, jól tudván, hogy Liège bevétele és az azt követő átkaroló hadművelet a semleges Belgiumon keresztül a francia hadsereg megsemmisítésére született német terv kulcseleme. Ezt a tervet az évszázad első éveiben gondolta ki a vezérkar főnöke, Alfred von Schlieffen gróf, aki holland területen át képzelte el az áttörést. Moltke ehelyett a liège-i csapásirányt választotta, mert az a döntés született, hogy Hollandia maradjon meg semleges csatornának a külvilág felé – amolyan „légzőpipa” Németország számára –, amely szerepben valóban használhatónak bizonyult. Pontosan kimunkált „Schlieffen-terv” sohasem létezett; helyesebbnek tűnik egy jól körülhatárolható „Schlieffen-elképzelésről” beszélni, amelyet két sarkalatos pont jellemez: Franciaország gyors eltiprását célozta meg, mielőtt Oroszország ellen fordulnának, és ezt egy hatalmas átkaroló hadmozdulattal kívánta elérni, a jobbszárnyába vetve Németország minden erejét és reményét. 1913ban Ludendorffot leváltották a nagyvezérkar hadműveleti főnökének posztjáról, állítólag azért, mert fárasztóan és csökönyösen azt hangoztatta, hogy több élőerőre lesz szükség, ha Németország valóra akarja váltani mesébe illő háborús látomásait. Egy évre rá aztán újra Liège alatt találta magát, hogy kiemelkedő személyes szerepet játsszon az ágyúdörgés és puskaropogás közepette.

Augusztus elején Falkenhayn azt mondta: „Sorsdöntő, hogy meglovagoljuk az uralkodó eufóriát, mielőtt szertefoszlik.” Moltke ezt is igyekezett tenni, amikor nyugaton elindította a háború első nagy támadását Liège ellen. A várost 40 ezer fős helyőrség védte, egy tábori hadosztállyal megerősítve – jóval több katona, mint amennyire a támadók számítottak. Az ottani német hadtestparancsnok, Otto von Emmich tábornok kiáltványt intézett a belgákhoz: „Szabad utat akarunk, hogy megtámadjuk azokat, akik meg akarnak támadni bennünket. Szavamat adom, hogy a belga lakosságnak nem kell elszenvednie a háború borzalmait.” Augusztus 5-én azonban a vesztfáliai és hannoveri bakákat a „szabad út” helyett vad ágyú- és kézifegyvertűz fogadta. Ezek a zöldfülű katonák, akik még nem szagoltak puskaport, súlyos veszteségeket szenvedve meghátráltak. Egy belga tiszt írta: „Ahogy a német gyalogság egyik csatasora a másik után nyomult előre, mi egyszerűen lekaszáltuk őket… Meg sem kíséreltek felfejlődni, csak jöttek… szinte váll váll mellett, amíg le nem lőttük őket, az elesettek egymásra halmozódtak, halottakból és sebesültekből emelt szörnyűséges barikádként, ami már azzal fenyegetett, hogy nem tudunk lőni tőle, és gondjaink támadnak.” A német hadsereg olyan stílusban kezdte meg a háborúját, amit Európa maradéka az elkövetkező hetekben utánozni fog, és Liège-nél Moltke megteremtette a gyászoló özvegyek és anyák első generációját. A belga kormány volt olyan meggondolatlan, hogy győzelmi jelentést tegyen közzé: „Teljes diadalt arattunk. Az összes német támadást visszavertük.” De Emmerich még épp csak munkához látott: a rákövetkező napokban a katonái heves tüzérségi támogatással az egyik támadást a másik után hajtották végre. A veszteségek emelkedtek: egy dandár a harcállományának a felét elveszítette, köztük a parancsnokát és az egyik ezredéét; egy másik támadásban Vise-nél 30 tiszt és 1150 közkatona volt a véres veszteség. Augusztus 6-án kellemetlen újdonságként egy Zeppelin léghajó elvégezte minden idők legelső bombatámadását európai város ellen: kilencen haltak meg Liègeois-ban. Henry Wilson még a háború kitörése előtt hiába könyörgött a belgáknak, hogy erősítsék meg Liège-t és Namurt. Most rájöhettek,

erődjeik mennyire sebezhetők a folyamatos támadással szemben. Gérard Leman, Liège helyőrségparancsnoka letett arról, hogy összefüggő védelmi vonalat tartson. Katonáinak csaknem felét átvezényelte a belga harctéri seregbe, s ettől kezdve a védőbástyák keresztező tüzére támaszkodva igyekezett meggátolni a német áttörést. Liège erődjei, akárcsak a Franciaország keleti határán állók, betonnal megerősített hatalmas földsáncokból épültek. Önmagukban nem sokat érő, de géppuskákkal fedezett sáncárkok tartották sakkban az ellenséges gyalogságot. Mindegyik erőd védelmét olyan lövegek uralták, amelyek sínen mozogtak acélkupolás kazamatákban, és jóllehet egyenként több mint száz tonnát nyomtak, kézi forgattyúkkal lehetett kezelni és beirányozni őket. Öt német hadtest, 150 ezer ember zúdult a városra. Egyre több támadó használta ki a sötétséget, és szivárgott be az erődök közé. Parancsot kaptak, hogy töltetlen fegyverrel nyomuljanak előre, nehogy az elővigyázatlan katonák egymást lőjék meg, de a zűrzavar állandósult, amelyen csak az erélyes hadvezetés tudott úrrá lenni. Egy nevezetes teátrális fellépéssel augusztus 7-én Ludendorff az első vonalba sietett, és a belga pergőtűztől elgyengült, csüggedt egységeket személyesen vezette fel Liège elhagyott citadellájába. Ezért a haditettéért – meglehetősen könnyen – elnyerte a legmagasabb német kitüntetést, a Pour le Mérite-et. A nemzetnek tudomására hozták, hogy a várost bevették: „Lüttich ist gefallen.” A császár alattvalói közül egy hete még kevesen lelkesedtek annyira a háborúért, mint a poroszok 1870-ben, de most Liège elfoglalása össznépi lelkesedés hullámát váltotta ki, amely kitartott szeptemberig. A németek, mint a legtöbb nép, elborzadt a vérontástól, de szerette a győzelmeket, különösen ha gyorsan következtek be. Városok és falvak ujjongtak, emberek énekeltek és táncoltak az utcákon. Másnap az egybegyűlt iskolások kivették részüket az örvendezésből, aztán szünnapot kaptak. Korai volt az ünneplés. Bár a citadella elesett, a belgák makacsul kitartottak a legtöbb környező erődben. Augusztus 8-án Karl von Einem tábornok vette át az ostrom irányítását. Leállította a frontális támadásokat, és 60 ezer katona bevetésével „acélgyűrűt” vont az erősségek köré, amíg a nehéztüzérség meg nem érkezik. A belgák

folyamatosan tüzeltek: dr. Lorenz Treplin ezredének első vesztesége az a három ember volt, aki meggondolatlanul elhagyta körletét Barchon elfoglalt erődjében, hogy lemenjenek megfürödni a Meuseben, ahol egy felrobbanó repeszgránát csúnyán összevagdosta és megsebezte őket. Egyébként napjai unalmasan teltek, írta az orvos augusztus 11-én, „bambulásban és békességben”; megkérte feleségét, küldjön neki könyvet, amivel elütheti az időt. Az asszony azt mondta a gyerekeknek, apa olyan helyen van, ahol franciául kell beszélnie. A négyéves Ingeborg feljajdult: – De akkor nem fogom érteni, amikor hazajön! A hadsereg útjába kerülő civileknek nagyon gyorsan elegük lett a háborúból. „El sem tudod képzelni, milyen keserves itt az élet – írta egy genti orvosfeleség, Madame Jeanne van Bleyenberghe a barátnőjének. – Sok ember tönkrement. Pierre arra gondolt, hogy elküld Angliába… de én nem akarok olyan messzire menni, hogy aztán ne tudjak visszajönni, amikor akarok, és egyébként is már késő.” Rosszabb, ennél sokkal rosszabb dolgok estek meg most a hazájában. Liège ostroma magával hozta az előrenyomulást akadályozó, feltételezett franc-tireurökről szóló, egy hónapig is eltartó német téboly első megnyilvánulásait. Ez szokatlanul kegyetlen viselkedésre ösztönözte Vilmos császár hadait. Augusztus 4-én Bernau faluban a katonák pánikba estek egy megmagyarázhatatlan lövöldözéstől, amely 11 német életét követelte. Másnap megtorlásul kivégeztek 10 helyi lakost, köztük egy ötfős családot, amely a pincéjében rejtőzött el. A rákövetkező éjjel belga gránát csapódott be Saint-Hadelin falucskában, megsebesítve néhány ott állomásozó németet. A helybeli tanítót azzal vádolták, hogy a Fléron erődnek küldött jelzésekkel elárulta az ottlétüket, és családja több tagjával együtt helyben agyonlőtték. Az első tömeges kivégzések is aznap történtek. Egy hisztérikus tábornok, Von Kraewel vezérőrnagy azzal magyarázta csapatai támadásának kudarcát, hogy „Liège és a külvárosok teljes lakossága részt vett a harcban”. 4-e és 7-e között Kraewel dandárja 117 polgári személyt lőtt agyon, akikről a tábornok azt állította, hogy „tömeges ellenállást” követtek el. Egy másik dandárt ugyancsak elkeserített, hogy visszavetették őket, és a veszteségek miatti frusztrációját Soumagne falun töltötte

ki: 118 lakost lőttek agyon vagy döfködtek halálra szuronnyal, és száz házat elpusztítottak. A túlélőknek a német katonák annyit mondtak: – A ti testvéreitek tüzeltek ránk a Fléron erődből. – 6-án a németek az Embourg és a Chaudfontaine erőd elleni támadásban élő pajzsnak használtak 200 civilt Romsée és Olne községből. Más túszokat napokon át fogságban tartottak étlenül a Meuse-hidaknál, hogy a belga tüzérséget elrettentsék az elpusztításuktól. Augusztus 8-án gyalogosok tereltek ki Melenből 72 lakost egy közeli mezőre, köztük 8 nőt és 4 tizenhárom év alatti kislányt, és kivégezték őket. Amikor a polgármester megérkezett annak reményében, hogy azonosíthatja és eltemetheti az áldozatokat, őt is lelőtték; a falu nagy részét fölégették. 64 ember pusztult el hasonló módon Olne-ban és Saint-Hadelinben, és további 40 Riessonart-ban. Augusztus 8-ig a németek mintegy 850 civilt öltek meg Liège környékén, és 1300 épületet gyújtottak föl büntetésből, hol hogy levezessék a dühüket, hol hogy megmutassák, ki az úr a házban. Francorchamps-ban egy helyi adóellenőr, akinek az apját megölték, tiltakozott egy német tisztnél, mondván, egyetlen falubeli sem emelt kezet a katonáira. A tiszt vállat vont, és azt válaszolta franciául: – Nem számít. Liège-nél a mieinket ölitek. Nekünk is jogunk van megölni titeket. A belga lövegállásokban a tábori tüzérség nem tett kárt; csak a Krupp és Skoda üzemekben öntött legnehezebb acélágyúk tudták áttörni a kazamatáikat. Harry Kessler gróf, a negyvenhat éves tartalékos százados Liège közelében épp egy lőszerestrént kommandírozott, amikor egy reggel nagy meglepetésére osztrák tüzérekkel találkozott. Elmondták neki, hogy „lóhalálában hoztak Triesztből” négy üteg Skoda 30 és feles mozsarat. Ezek a hatalmas fegyverek augusztus 12-én nyitottak tüzet, és hamarosan csatlakozott hozzájuk négy 420 milliméteres Krupp-monstrum, amelyeknek páncéltörő gránátjait az egyenként 200 fős kezelőszemélyzet háromszáz méter távolból, elektromos vezérléssel lőtte ki. Liège védelmének heves föld- és betongejzírek vetettek véget, acél- és húscafatok repkedtek; egy helyen egyetlen gránát megölt 300 védőt. Leman tábornokot gázoktól fuldokolva, öntudatlan állapotban vitték ki Fort de Loncin romjai közül. Harmincvalahány

mozsárlövedék elég volt mindegyik védbástyához: a Meuse jobb partján lévők 13-án estek el, a bal partiak három nappal később. Liège elfoglalása a támadóknak 5300 fős veszteségükbe került. A tizenegy napi ostrom nem jelentett komoly késedelmet a német előretörésben, mert Vilmos császár seregeinek amúgy is időre volt szükségük, hogy összevonják őket, mielőtt újra nekilódulnak. Egyes alakulatok már a francia határhoz siettek egy húsz kilométer széles folyosón, amelyen két hatalmas hadseregnek kell majd valahogy átpréselődnie. A Liège-ért folytatott küzdelem azonban mégiscsak törést okozott: a támadók átkarolást végző jobbszárnyától megtagadták a gyors átjutást, amelyre szüksége lett volna, hogy a hosszú-hosszú átkelést Belgiumon és Észak-Franciaországon végrehajtsa, mielőtt Joffre átcsoportosíthatná haderőit a fogadásukra. Néhány 1914 előtti katonai szaktudor azzal érvelt, hogy a gyors, megsemmisítő, totális háború kívánatosabb az elhúzódó és korlátozott harcoknál. „Bármilyen furcsán hangozzék is – írta az egyik ilyen szerző 1913-ban –, a leghumánusabb cél az ellenséges haderők és fegyverek könyörtelen elpusztítása. Minél nagylelkűbben és tágabban határozzuk meg a »humánus« kifejezést, annál kevésbé lesz hatékony az előidézett háború… annál hosszabb ideig tart, és a következményei annál súlyosabb kihívást jelentenek a hadviselő felek egész létére. Csak az erő minden elemének korlátlan bevetése képes elérni az ellenség gyors és sorsdöntő bukását.” Ezt kísérelte meg Moltke 1914 augusztusában. Az európai háború első heteiben Franciaország hadai is megtették a maguk drámai kísérletét, hogy kierőszakolják a végkifejletet, mielőtt a német hadműveletek magasabb fokozatba kapcsolnának. A hadviselő felek Belgiumtól a svájci határig húzódó sok száz kilométeres érintkezési felülete mentén Joffre alakulatai megkezdték előrenyomulásukat a XVII-es terv végrehajtására. Jean-François Sordet tábornok lovasságának napóleoni pompába öltözött, egzotikus lovasai a francia 5. hadsereget megelőzve robogtak előre Liège felé, és amerre csak haladtak, a belga polgárok kitörő lelkesedése fogadta őket. Augusztus 8-án, tizenöt kilométerre a várostól, Sordet dragonyosai és pikásai azonban összetalálkoztak a német haderővel. Visszavetették őket, miután meghajszolták szerencsétlen lovaikat; a

csillogó francia sisakokhoz és mellvértekhez, lószőrös forgókhoz nem társultak hatékony fegyverek. A brit lovasságot gyalogsági karabéllyal szerelték fel, és kiképezték ló nélküli harchoz, de Sordet embereinek csak kardjuk és 1890-es évjáratú lovassági karabélyuk volt – nem sokkal ért többet egy pisztolynál. Egy könnyűlovassági őrmester később leírta a fiaskót, amelyet a regimentje elszenvedett, amikor ellenséges lovasokat próbált megrohamozni, majd szembetalálta magát a német gyalogság halálos puskatüzével, amely sok nyerget megürített: „Ez ismétlődött újra meg újra – talán hússzor-harmincszor is.” A soraik minden összecsapással egyre csak fogyatkoztak. A lóval bánás döntő katonai szaktudás, de a francia hadseregben ez siralmas szinten állt. Sordet lovassága a hadjárat első heteiben napi 55 kilométert lovagolt, és néhány regiment még ezt is túlteljesítette: a 9. vértesezred hadinaplójában feljegyezte, hogy 160 kilométert tettek meg mindössze negyvennyolc óra alatt. Az egyenként 120 kilós súly cipelésétől kimerült, rosszul táplált, elhanyagolt, nyeregtől feltört hátú, sebektől bűzlő lovak hamarosan tucatjával dőltek ki a sorból. A brit lovas katonákat arra tanították, hogy minél többet vezessék lovaikat kantárszáron, gyűjtsék az erőt a csatához, a franciák (és a németek) viszont halálra lovagoltak sok szerencsétlen állatot. Miközben e korai találkozásokban a hadseregek kerülgették és kóstolgatták egymást, sok katona a naivságával tűnt ki. Charles Stein belga gránátos látta a német gránátokat felrobbanni, és gyönyörködött képzelt szépségükben – amíg meg nem látta, hogy honfitársai fejvesztve menekülnek a következményektől. 11-én éjjel egy megriadt őr Stein alakulatában lelőtt egy tehenet, amely az őrhelye közelében legelt. Egy tartalékosokból álló német század szintén elmosódott mozgásra figyelt fel a kora reggeli ködben, és erős tüzelésbe kezdett, számos marhát és egy visszatérő járőrt megölve, mielőtt a rend helyreállt volna. Plieux de Diusse francia százados mellett döglött gránát ért földet, s ő kíváncsian lehajolt, hogy fölvegye, amikor egy veterán rákiáltott, vigyázzon, megégeti magát – Diusse-nek fogalma sem volt arról, hogy a kilőtt lövedék forró.

Miközben Moltke hadoszlopai Belgiumban meneteltek, lejjebb délre kialakultak az első igazi összecsapások az ő és Joffre alakulatai között. Augusztus 8-án a franciák benyomultak az „elveszett tartományokba”, amelyeket Poroszország 1871-es győzelme után elcsatoltak. Nem tudni, 1914-ben hány francia táplált valódi érzéseket Elzász-Lotaringia iránt. Egy néhány évvel korábban erről megkérdezett ifjú honfi csak vállat vont, mondván, az elvesztésük „történelmi ügy… Én nem hiszem, hogy ez a kérdés érdekelné a mai fiatalságot vagy az országot, ahogy engem sem érdekel.” 1908-ban a La Patrie című lap leszögezte: „A legtöbb francia számára az ország feldarabolása olyan távoli esemény, mint a hétéves háború.” Akit viszont foglalkoztatott, szenvedélyesen foglalkoztatta. Például Louis-Napoléon Conneau tábornok, aki 1914-ben lovasalakulatot vezetett, dragonyosregimentjével a háború előtt minden évben egy éjszakát szertartásos táborozással töltött egy határ menti jelzőtáblánál, amely Elzász felé mutatott. Sok hasonló ember, aki most a francia hadvezetésbe került, könnyekkel a szemében látott neki, hogy felszabadítsa elnyomottnak vélt honfitársait – jóllehet végül 380 ezer elzász-lotaringiai harcolt besorozottként a német hadseregben. A német ajkú, de újkori történelmének legnagyobb részében francia uralom alatt álló Elzász tartomány körülbelül 170 kilométer hosszan terült el észak–déli irányban, de a szélessége mindössze 50 kilométer körül mozgott. Nyugati vidékét a Vogézek uralták – Vosges a franciáknak és Vogesen a németeknek, ahogy az egyik Alsace-t és Lorraine-t, a másik pedig Elsasst és Lothringent mondott. A határ Franciaország és Elzász között egy meredek, sűrű erdővel borított hegygerincen futott végig, amelynek csúcsai néhol bőven 1000 méter fölé emelkedtek. Északon a németek megépítették Mutzig hatalmas erődjét, ahol föld alatti bunkerek hálózata vigyázta a Strasbourgba vezető utat. Délen, a textilipari város, Mulhouse felé az ősi Rajna-medence terült el a Vogézek és az Alpok között. Ez a medence egy alig harminc kilométer széles folyosót alkotott, amely az egyetlen alkalmas utat kínálta hadsereg elhaladása számára. A tartomány nagyobbrészt falusias agrárvidék volt, sajtjáról, boráról és csipkéjéről híres. Minthogy zsákutca volt, stratégiai jelentőséggel nemigen

büszkélkedhetett: mögötte Dél-Németország hegyei és rengetegei húzódtak, megannyi útakadály. Ráadásul az elzászi frontot sokkal könnyebb volt megerősíteni és ellátni Németországból, mint Franciaországból. Moltke azonban helyesen látta előre, hogy háború esetén a francia hadsereg ellenállhatatlan csábítást érez majd a keleti tartományok visszavételére. Az Elzász védelmével megbízott katonák álmélkodva meredtek az első felbukkanó francia katonákra: ugyanolyan hosszú kék kabátot, piros nadrágot és ellenzős sapkát viseltek, mint azok, akiket a porosz hadseregben szolgáló apáik ismertek és győztek le még 1870-ben. Vilmos császár egyik katonája ezt írta haza: „Valóban úgy néznek ki, mintha képeskönyvből léptek volna elő.” Joffre és tisztjei nem mondhatták, hogy őket nem figyelmeztette senki, milyen bolondságot csinálnak a makacs páváskodásukkal. 1914 tavaszán Serret ezredes, a berlini katonai attasé hosszú jelentést nyújtott be vendéglátói legújabb hadgyakorlatáról. Az ezredes felismerte tarackjaik és nehéztüzérségük fontosságát, amivel a mérvadó tisztek Párizsban nem foglalkoztak. Rámutatott, hogy az észrevétlenség szempontjából mennyire előnyös a német szürkészöld egyenruha, és nyomatékosan javasolta, hogy a francia katonák ne csak a hagyományos öltözéket hagyják el, de a csillogó kardmarkolatokról, étkészletekről, sőt még a gombokról is mondjanak le. Vilmos császárt idézte: „[Évszázadokon át] abban hittünk, hogy a katonaruhának esztétikailag tetszetősnek kell lennie… a közelharcban az öleshez fontos volt felismerni egymást. Most, hogy több kilométer távolságban bontakozunk hadrendbe, már nem szabad mutogatnunk magunkat.” Vilmos sajnálta a díszesen öltözött katonák eltűnését, jelentette Serret, de nincs mit tenni, a háború ekkorra „szomorú és piszkos ügy” lett. Az ezredest feldühítette egy ezzel homlokegyenest ellentétes cikk, amely a Le Temps április 30-i számában jelent meg. Ez azt állította, hogy a többi ország megbánta az egyhangú színeket egyenruhaválasztásában, és Franciaország szerencsés, amiért nem hódolt be ennek a butaságnak. Serret újra írt a Hadügyminisztériumnak, helytelenítve, hogy a régimódi egyenruhák a legfeltűnőbbekké teszik a katonáikat a világon: „Ez a láthatóságbeli különbség, amellyel a legjelentéktelenebb katona is azonnal felhívja magára a figyelmet,

súlyosabb hatást fog gyakorolni a harci kedvre, mint egy olyan kérés, hogy silányabb fegyverrel harcoljon.” Hozzátette, hogy a csillogóvillogó francia hadsereg „tartja majd a láthatósági rekordot ellenfeleivel szemben”. Júliusban egy új rendelet elkésetten bevezette az ésszerű új szürkéskék katonai ruházatot – a bleu horizont –, de még nem osztották ki őket, amikor az öldöklés megkezdődött. Bár Yvon Dubail 260 ezer embere Elzászban a legnagyobb francia hadsereg volt az öt közül – amit majd átszerveznek hétre az elkövetkező hetekben –, délen a parancsnokokat Joffre úgy tájékoztatta, feladatuk mindössze annyi, hogy minél több ellenséges haderőt támadjanak meg és kössenek le, miközben bajtársaik északon a döntő csapásokat mérik. A németek először nem tanúsítottak komolyabb ellenállást: a Mulhouse-ba vezető úton Dubail katonái csak száz főt veszítettek. Augusztus 8-án délután három órakor közölték a francia néppel az örvendetes hírt, hogy ismét trikolór leng a város felett, amelyet a németek kiürítettek. A felszabadítókat az újra meg újra eljátszott Marseillaise hangja köszöntötte, és táncot roptak az utcán. Louis Bonneau tábornok, a helyi francia parancsnok, maga is a tartomány szülötte, kétórás győzelmi felvonulást tartott, és fellengzős kiáltványt tett közzé: „Elzász gyermekei, negyvennégy év fájdalmas várakozás után újra francia katonák járnak nemes hazátok földjén. Ők a bosszú nagy munkájának első robotosai.” Az ünneplés nem tartott sokáig. Huszonnégy órával később a németek nagy erősítések bevetésével ellentámadásba lendültek. Fullasztó hőségben az erdőkben és szőlőkben zűrzavaros harc folyt, amelyben Vilmos császár nem minden katonája bizonyult hősnek. Amikor Otto Teschner őrnagy az egész arcvonalon támadást rendelt el, csak tisztjei és néhány katonája engedelmeskedett – a többiek egy sóderbánya fedezékében húzódtak meg. Teschner kénytelen volt főbelövéssel megfenyegetni a habozókat, mielőtt fejvesztett rohanás kezdődött volna hátra. Egy másik tiszt, akit kiküldtek, nézze meg, mi történik az első vonalban, menekülő katonák áradatával találkozott: „Azt mondták, megverték őket, és át akartak kelni a Rajnán.” Aztán fordult a kocka. A németek győztek, a franciák elhagyták Mulhouse-t.

Az igencsak megrendült Bonneau általános visszavonulást rendelt el a határ túloldalára, Belfort-ba. A katonai kudarc és az erkölcsi megaláztatás egyformán felbőszítette Joffre-ot. Szidta Bonneau-t, amiért megtorpant a mulhouse-i ünneplés kedvéért, ahelyett hogy előretörve elpusztította volna a Rajna-hidakat. A fővezér szándéka szerint ez lett volna az önbizalom jele Elzászban és a harci szellem serkentője az egész hadseregben. Ehelyett most Bonneau azt bizonygatta neki, hogy szorongatott helyzetben volt, és erősítést követelt. A tábornokot és főbb alárendeltjeit lapátra tették, nyakukba varrva a felelősséget a visszavonulásért, amely „leírhatatlan rendezetlenségben, lovak, ágyúk és csellengők káosza közepette” zajlott. Joffre mindazonáltal eltitkolta a kudarc hírét a francia közvélemény elől, korai megnyilvánulásaként annak az önkényes stílusnak, amellyel Franciaország katonai főparancsnoka a hatalmát gyakorolta. Vilmos császár szövetségesei ellenben gyorsan értesültek a győzelemről. „Este híre megy a nagyszerű német győzelemnek a franciák fölött Mülhausennél – írta az osztrák tanítónő, Itha J. – Ezek a németek! Igazán ők a felemelkedő új erő? Franciaország régi dicsősége bukásra ítéltetett, szerencsecsillaga lehanyatlik és elhomályosul?” Ám az első rövid harci élmények Elzászban sok német katonát is megráztak és sokkoltak, akárcsak francia ellenségeiket. Augusztus 10-én egy tüzértiszt azt mondta Wilhelm Kaisen őrmesternek: „Oly hosszú időn át alig vártuk a háborút, de most, hogy látjuk a maga nyers valójában, a hátunk közepére se kívánjuk.” Kaisen így írt a barátnőjének, Helennek: „Szavai beleégtek az agyamba, mert tudom, mások is ugyanezt gondolják. Amíg beszélt, valaki berontott, elújságolva, hogy Franciaország békét kér. El sem tudod képzelni, micsoda örömujjongás fogadta ezt a kitalációt! Jaj, ezek az őrültek! Nem tudják, miről szól ez az egész – hogy a létezésért folyik a harc, amely az utolsó fillérig tart. Ez a háború lesz az utolsó Európában.” Odébb, északra a harminchét éves Ernst Klopper főtörzsőrmestert (békeidőben festőművész volt Pforzheimben) elfogta a mély szomorúság a csatatér látványától. Halott bajtársai sorokban kiterítve hevertek, temetésre várva, miközben a francia falu, amelynek

elfoglalásáért elestek, szinte porig égett. Kloppert végtelenül lesújtotta, amint az istállókban és ólakban rekedt, etetésért, itatásért, kimentésért hasztalanul könyörgő lovak, disznók és marhák bőgését hallgatta. „Nincs kedvem megörökíteni ezeket a gyalázatos rémtetteket – jegyezte fel a naplójába. – Még sosem láttam szomorúbbat, mint egy ilyen, sok áldozattal, halottal és sebesülttel teli csatatér. Győzelmünk ellenére mélyen le vagyok törve. Mintha az ókori hunok jártak volna itt: minden darabokban hever. Konyhák, kamrák, pincék feldúlva enni-innivalóért. Még a trágyadombok is égnek.” Első bevetésükön katonák milliói ugyanazt a zavarodottságot érezték, mint Jacques Rivière, a huszonnyolc éves francia értelmiségi, André Gide barátja. Miközben a bajtársaival az ágyútűzben összeomló, lángoló házakat nézték, valahogy úgy képzelték, mintha katonai viadalon vennének részt, egy képzelt háború hatalmas arénájában, tűzijáték-bemutatón. Látván a lovasság mozgását arcvonalszerte, Rivière azon tűnődött, hogyan különböztethetők meg a francia és német lovasok messziről, és hamar rájött, hogy sehogy sem. Az egysége élénk tüzet nyitott a saját dragonyosaikra, szerencsére eredménytelenül. A gránátsivítás hangjából nagyjából minden újonc képtelen volt megkülönböztetni, hogy a lövedék kifelé tart-e vagy befelé. Riviére-nek egyre furcsább képzettársítások jutottak eszébe: három ulánus ügetett keresztül felemelt lándzsával egy távoli mezőn a láthatáron: „Olyanok voltak, mint messzi hullámhegyen hánykódó hajók.” De néhány fiatalember izzó lelkesedést tanúsított, legalábbis rövid időre. A huszonkét éves, katonaorvosnak készülő Lucien Laby, akit hordágyvivőnek osztottak be, csalódottan fogadta, hogy nem harci beosztást kapott. Augusztus 10-én, mint állította, letépte vöröskeresztes karszalagját, és néhány bajtársával a saját szakállukra vadászni kezdtek németekre, hogy megöljék őket. Naplójában azt írta, azért jött indulatba, mert hallott az ellenség olyan rémtetteiről, mint hogy például mentőautókra tüzeltek. „Nem mondjuk el senkinek, mert betiltanák kis amatőr expedícióinkat.” Miután állítása szerint elérte célját, visszatért beosztásához. „Sokáig

vágytam rá, hogy megtegyem, és most sokkal könnyebb szívvel végzem majd szanitéci kötelességemet.” Az első összecsapások Elzászban kegyetlenül zajlottak. Az egymással szemben álló hadseregek újra és újra zárt tömegekben küldték támadásba a katonákat, egyenesen a menetoszlopból, meg sem kísérelve, hogy kibontakoztatott hadrendben vessék be őket. A csapatparancsnokok csak a vállukat vonogatták, mondván, amikor ebből a sok váratlan találkozásból ütközet lesz, ez a harcmodor elkerülhetetlen. A váll váll mellett közeledő katonák feltehetőleg jobban megőrzik lendületüket, mint valami szétszórt, gyülevész népség. A következmények azonban végzetesek voltak, akár francia, akár német támadók találták szembe magukat ellenfeleik géppuskáival és tüzérségével. A hivatásos katonáknak bőven volt idejük, hogy gondolkodjanak ennek lehetőségén: csaknem egy évtizede Mandzsúriában a sorozatlövő fegyverek, sok európai katonai megfigyelő szeme láttára, hatalmas pusztítást végeztek. E tapasztalatot követően szerelték fel a németek Maxim géppuskákkal a hadseregüket: 1914-ben 12 500 darab volt használatban MG08 jelzéssel, és még rengeteg továbbit gyártottak. Széles körű hiedelem, hogy Moltke ezredeit arányosan több sorozatlövő fegyverrel látták el, mint a Brit Expedíciós Haderőt, de ez nem igaz. A 2600 méterre elhordó brit Vickers is a Maxim változata volt, amely az elkövetkező fél évszázadban a legtöbb nehézgéppuska atyjának számított, de a háború első heteiben a brit sajtó még a sorozatlövő gépfegyverek francia megnevezését használta: mitrailleuse, kartácsoló. Az oroszok is egy Maxim-változathoz folyamodtak, amely kicsivel könnyebb lövedéket használt. Minden ilyen fegyver vízhűtéses volt, és körülbelül 22 kilót nyomott, ehhez járultak még az egyenként hétkilós lőszeresládák a betárazott töltényhevederekkel. Rendes esetben háromfős legénység kezelte, és 1000 méterig pontos volt. Lövedékei néhány négyzetméteres szórási felületet jártak be, ami fokozta az ölőhatást. A franciák jobban kedvelték a maguk táras, léghűtéses Hotchkissát, amely jó fegyver volt, minden elakadási hajlama ellenére, de kezdetben kevesebb sorozatlövő fegyverük volt, mint a németeknek és a briteknek. Joffre hadseregeiben utóbb

vaskos iróniával arme noble-nak, nemes fegyvernek nevezték a géppuskát, és minden parancsnok arról panaszkodott, hogy nem rendelkezik elegendővel. Augusztusban azonban egyetlenegy belevaló csapattiszt sem kívánt kapcsolatba kerülni ilyen úriemberhez méltatlan technikával. 1914-ben az volt meglepő, hogy viszonylag kevés géppuska idézett elő hatalmas vérontást. Joseph-Jacques-Césaire Joffre főparancsnok, egy időre már-már diktátor a kis Marne-parti városkából, Vitry-le-François-ból irányította Franciaország katonai sorsát; főhadiszállása, a Grand-QuartierGénérale a Place Royer-Collard-on álló iskolában kapott helyet. Joffre minden reggel ötkor indult munkába elszállásolása közeli helyszínéről, egy bizonyos M. Chapron mérnök házából – ő maga is mérnök volt. Minden áldott nap visszatért Chapronhoz ebédelni: ez a rituális étkezés is hozzájárult, hogy a tábornok a rendíthetetlen nyugalmáról lett híres. Csak 1914 augusztusában hagyott fel további szokásával, az ebéd utáni szundikálással. Vacsora fél hétkor: ahogy a brit tiszti étkezdékben, katonai témákról az étkezőasztal mellett nem eshetett szó. Ezután egy rövid esti megbeszélést tartottak – le petit rapport –, és kilenckor a főparancsnok aludni tért. A brit tábornokok többsége adott a személyes megjelenésére, de Joffre-é a slamposság határát súrolta. Köpcös alkata gúny céltáblájául szolgált: állítólag az ő kedvéért törölték a szolgálati szabályzatból az előírást, hogy minden francia tisztnek tudnia kell meggyőzően lovagolni. 1914-ben hatvankét éves volt, született tehetség, aki egy tizenegy gyerekes kádár fiaként alacsony sorból küzdötte fel magát. Pályája nagyobb részét Franciaország gyarmatain töltötte, s amikor a hadsereg vezérkari főnökének pozíciója 1911-ben megüresedett, Joseph Gallieni, a nyilvánvaló jelölt hevesen bizonygatta, hogy Joffre a jó választás, nem pedig ő. A tábornok hírhedten azt vallotta, hogy beszélni ezüst, hallgatni arany. Alárendelt hadseregparancsnokait feszélyezte, sőt megijesztette azzal, hogy a főhadiszállásaikon nemegyszer anélkül ülte végig a többórás tanácskozásokat és válságértekezleteket, hogy akár csak egyetlen szót is közbevetett volna.

Értelmiségi allűröktől mentes technokrataként is irtózott a részletektől, és csak a nagy döntések érdekelték. Főhadiszállásán csapatnyi ember dolgozott a keze alá, akik bár korántsem voltak ostobák, a megszokás gúzsába kötve gondolkodtak és cselekedtek; a nagy ötleteket nem díjazták. Ferdinand Foch tábornok, aki a maga nemzedékében valószínűleg Franciaország legrátermettebb és legihletettebb katonája volt, az elmondások szerint figyelmeztetett egy vezérkari tisztet még 1911-ben, hogy Moltke bizonyára megkísérli majd a nagy átkarolást: „Szóljon Joffre tábornoknak… Sose feledje: a németek harmincöt hadtestet fognak kiállítani a harctérre ellenünk, a jobbszárnyukkal a csatornaparton.” A vezérkar azonban nem volt hajlandó elismerni az északi szektor döntő jelentőségét. Joffre nagy hibát követett el, amikor energiáit szinte kizárólag a német határ menti saját offenzívájára összpontosította. A háború első három hetében alig mutatott érdeklődést az ellenség szándékai iránt. Ha bölcsebb lett volna, a főparancsnok legalább a saját nagy támadásával kivár mindaddig, amíg nincs tudomása arról, hogy az oroszok hadműveletekbe fogtak keleten. Röviddel a háború kezdete után a hírszerzés figyelmeztetett, hogy a németek váratlanul nagy erőket csoportosítottak Belgiumba. Augusztus 11-én Joffre mégis parancsot adott hadseregeinek a fő támadások megkezdésére – a benyomulás Elzászba nem volt egyéb színtiszta mohóságnál. Két nappal később teljes haderejének egyharmada, sokan közülük parasztemberek, akik szinte még ki sem fésülték a szalmát a hajukból, a németek ellen masíroztak Elzász-Lotaringiában. Bernard Delabeye tizedes dandárjával hanyag nemtörődömséggel közölték: feladatuk, hogy „ostrom alá vegyék Strasbourgot”. A tizedes megvetéssel tekintett a dandárparancsnokára és az ilyen hetvenkedésre: „Fekete kabátjával és piros nadrágjával úgy fest, mint a solferinói csata [1859] túlélője.” Delabeye az ezredesét sem tartotta többre, aki rohamra parancsolta őket: „Vén ember, és fogalma sincs a láthatatlan ellenfél halálos tüzéről, amely már a támadás előtt megkezdődik. A gránátok és géppuskatűz özönében a katonák futnak, amerre látnak. A gyors szuronyroham délibábja elillan. Az első anélkül esik össze holtan, hogy az ellenséget megpillantotta volna. Amikor először látunk németeket, szürkés alakok ötven

méterre, csak a sisakcsúcsukról ismerni fel őket. Aztán jön a visszavonulás, ami majdhogynem megfutamodás.” Serret ezredes, Franciaország háború előtti berlini katonai attaséja mindig is aggódott amiatt, hogy hazájának tisztjei között több a dilettáns, mint a modern harcászaton iskolázott, komoly szakember. „Franciaország egy olyan gyárat juttat eszembe – írta egyik jelentésében –, ahol sok a mérnök és a feltaláló, de nincs elég művezető, amelyben Németország bővelkedik. Vajon a modern háború a robusztus hadseregeivel lángészt vagy keményen dolgozó munkást követel-e meg?” A francia hadseregben a tiszti ranglétrát intézményesen kisajátították az idősek és tehetségtelenek, vagy egyszerre mindkettő, pusztán a koruk vagy kapcsolataik révén. 1914ben ezért a politikáért nagy árat kellett fizetni: a mozgósítás két hete alatt a társadalom a legtetejétől a legaljáig családok tízezreit sodorta bajba. Egy Nizzában élő grófnő egyik sógornője médium hírében állt. Néhány hónappal a háború előtt megjósolta, hogy a grófnő fia golyó ütötte sebtől fog elpusztulni húszéves korában. A médium jóslata Elzászban teljesült.

A másik oldalon Lotaringiában a német 6. hadsereg parancsnoka a negyvenöt éves Rupprecht bajor koronaherceg volt; alája tartozott a balszárnyán, Dél-Elzászban felálló 7. hadsereg is. Azokban a napokban – és most utoljára – a német hadseregek őrizték területi integritásukat: Rupprecht alakulatai túlnyomórészt bajorokból álltak. Moltke arra utasította a koronaherceget, hogy stratégiai védekezést folytasson: egyszerűen kössön le minél több francia erőt, miközben a nagy fejlemények északon zajlanak. Így most ez a két német hadsereg Joffre lépésére várt. A franciák augusztus 19-én ismét bevették Mulhouse-t, jelentős öldöklést hajtva végre az ellenség soraiban. Ők maguk is súlyos veszteségeket szenvedtek, s ezúttal a lakosság is óvatosan fogadta őket. Azokra, akik korábbi érkezésükkor örvendeztek, brutális megtorlás várt, amikor a németek visszatértek, és az elzásziak most féltek, hogy ez megismétlődhet. Paul-Marie Pau tábornok beérte a város elfoglalásával, s nem volt hajlandó továbbnyomulni keletre. Odébb, északon Édouard de Castelnau 2. hadserege augusztus 14én behatolt Nyugat-Lotaringiába – nyílt vidék szén- és sóbányatelepekkel telehintve –, a franciáktól megszokott módon, lovastisztekkel, zászlóvivőkkel és zenekarokkal az élen. A németek komolyabban nem álltak ellen betörésüknek, mert vagy harminc kilométerre keletre alapos fogadtatásra készültek. ElzászLotaringiában sűrű stratégiai vasúthálózat épült ki, az állomások mellékvágányok sokaságával rendelkeztek kimondottan katonavonatok kirakodásához, mint például a lotaringiai határfaluban, Chambrey-ban, ahol a fő állomásépületet egy lekicsinyített schloss mintájára építették meg. A németek arra törekedtek, hogy kelepcébe csalják a franciákat, hagyva, hogy addig nyomuljanak előre, amíg három oldalról ütni tudják őket. 17-én Londonban a The Times derűlátón tudósított Joffre hadseregeiről, a harcteret elfedő tájékozatlanság és félreinformáltság ködén át: „Készen állnak, sőt több mint készen, s nem lesz meglepő, ha most előrenyomulnak abban a szellemben, amely a francia katonai géniusszal leginkább összhangban áll.” És előre is nyomultak. Castelnau négy napon át csak lassan haladt előre. A német hátvédcsapatok túljátszottak szerepüket, meg-megálltak, hogy

fölégessék a hátrahagyott falvakat, és elég heves ellenállást fejtettek ki ahhoz, hogy elodázzák kilátásaikat a franciák előrecsalogatására, akik 15-én reggel kilencig már ezerfős veszteséget szenvedtek. Maga Castelnau ellenezte a lotaringiai offenzívát: figyelemre méltó bölcsességgel amellett kardoskodott, hogy haderői inkább csak tartsák erős hadállásaikat a Nancy körüli dombokon, és hagyják a németekre a támadás dolgát. Joffre azonban kitartott amellett, hogy az offenzívát folytatni kell, és az első néhány nap előrehaladása a sikeréről győzte meg. Lejjebb, délen az 1. hadsereg lerohanta Sarrebourg-t. 19-én este Castelnau megint óvatosságra intette helyi hadtestparancsnokát, Ferdinand Focht. Másnap Foch és szomszédjai mégis elindították kötelékeiket zárt oszlopokban a lankás vidéken, amelyet csupán erdőségek tagoltak. A franciák 320 zászlóaljat és 1000 löveget toltak előre, amellyekkel szemben 328 zászlóaljat és több mint 1600 löveget állítottak csatasorba a németek, akik történetesen ugyanerre a napra időzítették megsemmisítő csapásukat. Elzász-Lotaringia kellős közepén két rivális támadás ütközött össze döbbenetes erővel és óriási veszteségekkel mindkét oldalon. Balfelől, ahol a franciák egy kelet–nyugati arcvonal mentén bontakoztak ki, a németek egyszerűen csak álltak, és hagyták, hogy Foch katonái rájuk rontsanak. A gyönyörűen elrendezett kék-vörös tömegek bátran nekiindultak a széles, sekély völgynek a dombtetőn elterülő Morhange városa előtt, ahol a megszállók nagy katonai támaszpontot alakítottak ki. Odafentről akadálytalan kilátás nyílt délnyugat felé kilométereken át. A németeknek negyvennégy évük volt, hogy tanulmányozzák a terepet, és bemérjék a távolságokat, pontosan egy ilyen pillanathoz. Teljességgel ki is használták, egy katonai parádé – vagy inkább napóleoni csatatér – alaki tökéletességével állították fel csapataikat a franciák fogadására. A Morhange-tól északnyugatra húzódó fennsíkon 150 milliméteres tarackokat helyeztek el, valamint ugyanezen magaslat alacsonyabb teraszos lejtőin sorokban 77 millimétereseket és géppuskákat. A francia repülősök figyelmeztették parancsnokaikat a német állások erejére, mi több, szinte áttörhetetlen voltára, de süket fülekre találtak. A támadók két hatalmas oszlopban nyomultak előre a Forêt de

Cremency és a Forêt de Bride rengetegei között. Olyan ütközet zajlott itt, amely ma már csak a hadtörténelem erre szakosodott művelői előtt ismeretes, pedig mind méretében, mind jellegében irtózatos volt. Képzeljük el a látványt, amely aznap reggel az uralgó magaslatokon állomásozó németek szeme elé tárult: Foch vezénylete alatt vagy 43 ezer francia katona nyomult előre a Morhange alatt elterülő nyílt mezőkön, teljesen beláthatón az ellenség számára, és találkozott a pergőtűzzel, amely lekaszálta a soraikat. Két hadosztály pusztult el; egy francia tiszt így írt: „Teljes káosz, gyalogosok, tüzérek az ormótlan mozdonyaikkal, hadiutánpótlás, ezredkészletek, káprázatos gépkocsik a káprázatos katonai törzseinkkel mind összegabalyodnak, elállják egymás útját, fogalmuk sincs, mit csináljanak vagy hova menjenek.” A kivégzőtér mögött terül el Fontaine Saint-Barbe. Ez a falucska lett a franciák sebesültbegyűjtő állomása, bár az ellátási lehetőségek messze alatta maradtak az igényeknek. Délutánra Fontaine közkútja és községi mosodája körül százával feküdtek a nyögő és vérző emberek, sok közülük már a végét járta. Eközben Foch jobbján még rosszabb dolgok történtek, ahol az egész szomszédos hadtest felbomlott és megfutamodott, fedezetlenül hagyva az oldalszárnyat. A németek három oldalról kezdték szorongatni a megingó franciákat. Elindították a bajor gyalogságot, hogy ők fejezzék be azt, amit az ágyúk és géppuskák elkezdtek. A Foch-hadtest 5000 fős veszteséget ismert be a Morhange alatti aznapi harcokban; közülük 1500 nyugszik egyetlen temetőben: a tényleges össz-szám kétszer annyi lehetett. Az elesettek közül sokan elzászi nevet viseltek, míg 158-an a sors valamiféle véletlene folytán orosz leszármazottak vagy állampolgárok voltak – sírköveiken a nevüket durva hibákkal írták le, mint Picofay Borrisof, Nicolai Bororghin, Fryaje Dimitry esetében. A halottak között volt a könnyűgyalogság egyik hadnagya is, Charles de Curières de Castelnau is. A háború előtt Joffre vezérkari tisztjeként Charles apja, a tábornok részt vett a XVII-es terv kidolgozásában. Mindazonáltal ő ellenezte a lotaringiai offenzívát, és egyedül Joffre akarata érvényesült benne, aki nyomasztó mértékben felelős azokért a borzalmakért, amelyeket a francia hadak a Morhange előtti véráztatta mezőkön elszenvedtek. A harcokat a helyi lakosság is

súlyosan megszenvedte. A völgyben fekszik Dahlin falu. A csata után a győztes bajorok földig rombolták házait, kivégezték papját, és elhurcolták lakóit, mert állítólag a franciákat pártolták. A győztes Rupprecht herceg hadsegédeivel kirándulást tett a közeli Diuze erdejébe, és álmélkodva nézte az elszórt fegyverek, ruházati és felszerelési tárgyak összevisszaságát. 20-án éjjel az alárendeltjeivel dühöngő Castelnau teljes visszavonulást rendelt el huszonöt kilométer mélységig Franciaországba, vissza a Meurthe folyóhoz és a Grand Couronné nevű, Nancyt védő magaslatokhoz. Pár nap múlva, 24-én a Le Matin újságírója megajándékozta a lap olvasóit a kevés beszámoló egyikével, amelyben a francia nép értesülhetett arról, milyen csapás érte hadseregét: „Századok, zászlóaljak haladtak el leírhatatlan fejetlenségben. A katonák közé nők vegyültek, karjukban cipelve gyermekeiket… lányok az ünneplőruhájukban, öregemberek tárgyak bizarr egyvelegét hurcolva-vonszolva. Egész ezredek vonultak vissza teljes rendezetlenségben. Az embernek az a benyomása támadt, hogy a fegyelem végképp összeomlott.” A vezénylő tábornok felvette azt a szokást, hogy minden reggel felolvassa törzsének az előző nap elesett tisztek nevét. Augusztus 21-én a hangja egy pillanatra elcsuklott, amikor kimondta Charles Castelnau nevét – az első fiáét a három közül, akiket elvitt a háború. Aztán a hangja visszatért, és folytatta a felolvasást. A lotaringiai fronton azonban a dolgok nem álltak olyan rosszul, mint amilyennek látszottak: Castelnau meglepően gyorsan és hatékonyan csoportosította újra a hadseregét. A németek elég súlyos veszteségeket szenvedtek ahhoz, hogy ne tudják azonnal megszorongatni Foch visszavonulóban lévő katonáit, viszont meghátrálásra késztették Castelnau északi és déli szomszédjait is, és minden francia katona fájdalmas tapasztalatokkal gazdagodott. Mielőtt feladta volna Sarrebourg-t, gróf Louis de Maud’huy vigyázzban állt hadseregtörzsével a zuhogó német gránátesőben, amíg az összegyűlt zenekar a Marche Lorraine-t, a Lotaringiai indulót játszotta. Foch megtarthatta tisztét, sőt hamarosan előléptették hadseregparancsnoknak, mert Joffre csodálta rámenősségét és

cranját, még ha nem tapsolhatta is meg Morhange-nál mutatott teljesítményét. Felfoghatatlan, hogy a francia főparancsnok engedélyt adott – még kevésbé, hogy buzdított – a lotaringiai offenzívára, hiszen sosem gondolta, hogy ott döntő eredményeket lehetne elérni. Morhange-t megelőzően már haderőket helyezett át északra, elvett egy hadtestet Castelnau-tól, és átirányított egy másikat, amelyet az ő szektorába szántak. Itteni parancsnokainak Joffre mindig azt mondta: az a dolguk, hogy a lehető legtöbb német haderőt kössék le, nem pedig hogy megnyerjék a háborút, amit följebb, északon érnek majd el. Ha ez így volt, elképesztő, hogy másodlagos célokért belement a hatalmas veszteségekbe. 1914 augusztusában azonban minden parancsnok bőkezűen bánt az élőerővel, és nem törődött a veszteségekkel – a hadviselők csak jóval később látták be, kénytelen-kelletlen, hogy a hús-vér ember véges erőforrás. Vilmos császár a tőle megszokott szertelenséggel kijelentette, hogy az augusztus 20-i lotaringiai harcok „a hadtörténet legnagyobb győzelmével” szolgáltak. A német célkitűzések 1914. augusztusi meghiúsulásának hátterében az húzódott meg, hogy mind Vilmos, mind tábornokai képtelenek voltak felfogni: a 20. századi ipari hatalmak küzdelmében nem pusztán helyi sikerek, hanem hatalmas nagyságrendű hadműveletek lesznek szükségesek a döntés kicsikarására. Amikor a csatatereket milliók népesítik be, az ellenség tízezreinek megölése nem elégséges. Csakhogy azokban a napokban a morhange-i francia kudarc más kudarcokkal párosult. Az elzász-lotaringiai vérfürdő Joffre katasztrofális tevékenységének csak az egyik felét jelentette. Miközben kibontakozott, másutt a front mentén más francia hadseregek még véresebb csapásokat szenvedtek el. A legészakibb, Charles Lanrezac 5. hadserege a maga negyedmilliós létszámával benyomult Belgiumba, és a Meuse mentén Sedant és Mezières-t maga mögött hagyva eljutott egészen Dinant-ig, mielőtt összetalálkozott a németekkel. Augusztus 14-én éjjel a hosszú menetelés után Charles de Gaulle hadnagy ezrede elcsigázottan merült álomba, Dinant utcáin a házfalaknak dőlve. Másnap kora reggel német gránátok árasztották el a várost. A védők a zavarodottság első pillanatai után magukhoz tértek; német

puskaropogás közepette egy vasútvonalon átkelve a Meuse-ön átívelő híd irányába futottak, amelyet most az a veszély fenyegetett, hogy az ellenség elfoglalja. Maga De Gaulle alig tett meg húsz métert, amikor, mint írta, „valami térden talált, mint egy korbácsütés, amitől megbotlottam. Elvágódtam, és Debout őrmester rám zuhant, immár holtan. Aztán szörnyű golyózápor vett körül mindenünnen. Hallottam a puffanó hangokat, ahogy csépelték a földön szanaszét heverő halottakat és sebesülteket. Kikecmeregtem a környezetemben heverő hullák és a kicsivel élőbbek közül.” A fiatal hadnagyot magát is meglepte, hogy túlélte a Meuse-hídig tartó hosszú kúszást, ahol segített összeszedni azt, ami az ezredéből megmaradt. Alkonyatkor felkapaszkodott egy szekérre, amely a sebesülteket szállította hátra. Lőtt sebbel operálták, a jobb szárkapocscsontjából eltávolítottak egy golyót, amely átmetszette az ülőideget, de érdekes módon nem okozott neki fájdalmat. Ezrede az egész 5. hadsereggel együtt hátrálni kezdett. Joffre és rangidős tisztjei arra számítottak, hogy a döntő csatákat Lanrezac déli szomszédjainak kell megharcolniuk a front közepén, az ardenneki szakaszon. A főhadiszálláson Franciaország haditerveinek kidolgozását hátráltatta, hogy nem lehetett biztosan tudni, milyen részt vállalnak a britek, már ha vállalnak egyáltalán. Miközben a kis Brit Expedíciós Haderő nagyban a francia–belga határ felé masírozott, a francia hadvezetés még mindig nem mutatott különösebb érdeklődést az iránt, mi történik vagy nem történik arrafelé. Joffre jelentések áradatát kapta a francia repülősöktől és a hírszerzőtisztektől arról, hogy nagy német erők lépik át a határt észak felől, az ő balszárnya irányába. A belgák is ellenséges tömegekről számoltak be, amelyek hosszú szürkészöld hadoszlopokban kelnek át az országukon. Ez mindössze arra a következtetésre vezette Joffre-ot, hogy mivel Moltke haderői – amelyek létszámát erősen alábecsülte – annyira erősek mindkét szárnyon, középen gyengéknek kell lenniük. Ahelyett, hogy az északi fenyegetésre összpontosított volna, a főparancsnok személyisége minden erejével nekigyürkőzött Franciaország saját, feltehetően döntő csapásának: át Luxemburgba és Dél-Belgiumba az Ardenneken keresztül. Augusztus 21-én kiadta az egyik legvégzetesebb parancsot a francia történelemben: a 3. és

4. hadsereg kilenc hadteste lendüljön támadásba Charleroi és Verdun között, miközben az 5. hadsereg hasonlóképpen nekiindult a Sambre-nak. A brit expedíciós Sir Henry Wilson aznap így írt haza: „Egyszerre felemelő és letaglózó gondolat, hogy mától egy héten át minden idők legnagyobb csatája veszi kezdetét.” A 3. és 4. hadsereg parancsnokaival közölték, hogy nem kell komoly ellenállásra számítaniuk; igazából azonban tíz német hadtest felé közeledtek, melyeket a Kaiser fia, Vilmos koronaherceg vezetett. A „Kis Vili” és vezérkari főnöke elszántan tört a dicsőségre. A felderítés tisztán kimutatta a francia szándékokat. Hiába adta ki a parancsot Moltke, hogy vegyenek fel védekező hadállást, a németek nem kívántak passzív szerepet játszani, amikor mások döntő győzelmeket aratnak à la Schlieffen. Így hát ők is megindították katonáikat, hogy elébe menjenek a franciáknak, kirobbantva egy sor gyilkos harcot. 22-én reggel a sűrű ködben francia hadoszlopok vonultak északnak, keresztül a még épp Belgiumban fekvő Virtonon. A lovasság előreügetett, és egy meredek dombon álló tanya, a Belle Vue felé közeledett, amikor erős fegyvertűzzel találta szembe magát. Egy drótkerítés megakadályozta, hogy átkaroló hadmozdulattal próbálkozzanak. A káosz és vér napja köszöntött be. Virton utcáin feltorlódott a francia gyalogság, lovasság és tüzérség – az utóbbi tehetetlen volt a ködben. A németek előrenyomulással próbálkoztak, a tisztjeik parancsára énekléssel azonosították magukat. Ellenfeleik válaszul rázendítettek a Marseillaise-re, az utolsó dalra, amelyet sok dalárdista az életében énekelt. Amikor az egyik francia gyalogosalakulat harcálláspontot vett fel, a katonák letörtnek látszottak. Egy Kerquence nevű százados elrendelte, hogy vegyék át, amit a kiképzésen a tűz alatti teendőkről tanultak, és az eredményről az ezredkrónika nem túl meggyőzőn azt állította, „visszahozta a lendületet és harci szellemet a zászlóaljba”. Egy alárendelt tábornok aggodalmát fejezte ki hadosztályparancsnokának azzal kapcsolatban, hogy vakon folytassák az előrenyomulást a ködben. Egy fiatal tiszt, aki fültanúja volt a beszélgetésnek, később elmesélte: „Még ma is hallom Trentiniant, ahogy a lováról lepillantva fennhéjázón így szól: – Maga

szerfelett óvatos, tábornok! – Úgyhogy mentünk tovább.” A köd hirtelen feloszlott. A francia gyalogság, lovasság és tüzérség ott állt kiszolgáltatottan, tökéletes célpontot nyújtva a dombtetőn elhelyezkedő a német tüzéreknek. Amikor a 75 milliméteres, „soixante-quinze” lövegeket hadba állították, egyes tisztek ellenezték a lövegpajzs használatát a kezelőszemélyzet védelmére, mondván, „egy francia nézzen szembe az ellenséggel”. A tüzérek szerencséjére az ilyen ostoba virtuskodást elfojtották, ám a lövegpajzsoknak a Virtonhoz hasonló helyzetekben nem sok hasznát vették, amikor a tüzérek felülről érkező, megsemmisítő taracktűzbe keveredtek. A 12es huszárokat hasonlóképp tömegesen lövöldözték le. A gyalogság megpróbálta rövid nekifutásokkal újra megrohamozni a lejtőt. A francia Harctéri szolgálati szabályzat megállapította, hogy egy csatárlánc húsz másodperc alatt ötven métert tud előrehaladni, mielőtt az ellenség újratöltene. „Akik a szolgálati szabályzatokat írják – jegyezte meg keserűen egy virtoni túlélő –, egyszerűen megfeledkeztek arról, hogy létezik olyasmi, mint géppuska. Tisztán hallottunk kettőt is szólni azokból a »kávédarálókból«; valahányszor a mieink felkeltek, hogy továbbhaladjanak, a csatárlánc egyre ritkásabb lett. Végül a századosunk kiadta a parancsot: – Szuronyt szegezz, és roham! – Ekkorra dél lett, és… pokoli meleg. A mieink teljes menetfelszerelésben, nagy lendülettel kezdtek futni felfelé a füves emelkedőn, a rohamot dobszó és kürtszó kísérte. Még csak el sem értünk a württembergiekhez. Valamennyiünket lelőtték, mire odajutottunk volna. Engem is eltaláltak, és ott feküdtem, amíg később össze nem szedtek.” Edgard de Trentinian tábornok ellen, aki ezt a katasztrófát vezényelte, utóbb vizsgálat indult. Felmentették, és kitüntetést kapott ezért a délelőtti tébolyért. „A csata elveszett. Nem tudtam sem azt, hogy miért, sem azt, hogy hogyan… – írta Paul Lintier tüzér, akinek az ütegét felmozdonyozták, és nem sokkal dél után visszavonták. – Most arra lettem figyelmes, hogy ágyúgránátok robbannak valami erdő fölött messze délnyugatra. Úgy nézett ki, mintha az oldalszárnyunkat teljesen bekerítették volna… A hajtók nógatni kezdték a lovakat, mi pedig leugráltunk a mozdonyokról, hogy könnyítsünk a terhen, és az oszlop két oldalán futottunk csatarendben. A meredek domboldal közepén

egy lerobbant gyalogsági társzekér állta el az utat. Egy szerencsétlen fehér ló erőlködött a kocsirúdnál, a hajtó pedig az egyik kereket tolva biztatta. Egyik tizedesünk rákiáltott: – Hé, te, gyerünk onnan! – … Amaz kétségbeesett képpel fordult felénk, és könnyeket láttam a szemében. – Gyerünk onnan? De hogyan?” Lintier a bajtársaival segített visszatolni a szekeret az útra. „Már két óra felé járt. Fullasztó volt a hőség.” A virtoni csatában a németek 283 halottat és 1187 sebesültet veszítettek, de a francia veszteség ennek a sokszorosára rúgott. Két esetben egész alakulat bomlott fel és futamodott meg; a halottak rakáson hevertek, mint az összecsukható székek, egymást félig fedve, ott, ahol elestek. Mint mindig, a lovas katonákat lemészárolták: két dandárparancsnok elesett, az egyik ezred összes tisztjével egyetemben; egy másik a létszáma egyharmadát veszítette el. Aznap este a 3. hadsereg parancsnokai eleinte még illúziókat tápláltak afelől, hogy másnap újraindítják a támadást; katonáiknak megparancsolták, hogy ássák be magukat az egyetlen kéznél lévő szerszámmal – az étkészletükkel. Hamarosan azonban kiderült, hogy a vezetőktől szinte teljesen megfosztott ezredek alkalmatlanok a további harcra. Egy túlélő az átéltek hatása alatt kábán egyre csak azt hajtogatta: – Lekaszáltak! Jaj… Lekaszáltak! – A megtört alakulatok elhagyták Virtont, amelynek lakosai azután keményen megsínylették a németek bevonulását, akik azzal vádolták őket, hogy jeleket adtak a francia tüzérségnek. Vilmos császár első osztályú Vaskereszttel tüntette ki a fiát, és másodosztályúval Rupprecht herceget. Följebb északon ugyanazon a szörnyűséges 22-én a francia 4. hadsereg az Ardennekben nyomult előre egy erdei úton, amely átvezetett Bellefontaine falun. Egy ezred Charles Mangin vezetésével továbbhaladt, amikor Tertignyhez közeledve a németek tüzet nyitottak rájuk a szomszédos erdőségből. Elkeseredett harc következett; Mangin szuronyrohamot vezényelt, miközben utcai harc alakult ki Bellefontaine-ben, amely heves ágyúzás alá került. Aznap este a francia túlélők visszavonultak az erdőszélre, miután elveszítettek nyolc századparancsnokot és az ezred több mint egyharmadát. Franciaország mindig is arra készült, hogy a gyarmati zsoldosok

bevetésével pótolja a fehér élőerő hiányát. La force noir (Fekete erő) című, 1910-ben megjelentetett szánalmas könyvében Mangin így írt: „Az eljövendő ütközetekben ezek a vademberek, akik számára az élet oly olcsó, és akiknek fiatal vére oly forrón buzog, mintha kiontódni vágyna, bizonyosan a régi »francia féktelenséget« fogják tanúsítani, és ha kell, még tovább pezsdítik.” Most, hogy beköszöntött a háború, valóban a marokkóiakat, szenegáliakat és algériaiakat zúdították be elsőként a lángkatlanba. 1918-ra Franciaország fekete katonáinak halálozási aránya háromszor magasabb volt fehér bajtársaikénál, mert gyakran őket szemelték ki öngyilkos küldetésekre. Az egyik első öngyilkos küldetés a 3. gyarmati gyaloghadosztályra hárult. Augusztus 22-én alakulatai menetoszlopban haladtak keresztül Rossignol falun, aztán onnan fel egy keskeny úton Forêt ďAnlier-be. A franciák kísérletet sem tettek a felderítésre: lovasok, gyalogok és ágyúsok egyszerűen bemasíroztak az erdőségbe, élükön a Chasseurs ďAfrique-kal, akiket régi tengerészeti kötődéseik miatt les marsouins-nak, „delfineknek” becéztek. A németek a fák között már felfejlődve vártak türelmesen, amíg az egész hadosztály be nem ér, s csak akkor vezényeltek tüzet, amely perceken belül szétzúzta az alakulatot. A keskeny úton csapdába esett lovak, katonák, szekerek és ágyúk addig kóvályogtak a zűrzavarban, amíg a szerencséseknek nem sikerült megadniuk magukat. A hadosztály 228 tisztet és a legénységi állományból 10 272 főt veszített, közülük 3800 esett fogságba; két tábornok meghalt, egy sebesülten fogságba került. Mi több, szinte az összes francia parancsnok odaveszett: a hadosztálytüzérségből mindössze egyetlen tiszt maradt életben. Ezt a mészárlást kizárólag karabéllyal és géppuskával hajtották végre, mert a tüzérség a sűrű erdőben hasznavehetetlen volt. A háború után az egyik elesett, Paul Feunette hadnagy apja emlékművet állított. A gyászoló szülő soha nem bocsátotta meg magának, hogy fiát, válaszul háború előtti ifjúi tombolására, beléptette a Chasseurs ďAfrique-ba, mondván, ott majd „benő a feje lágya”. Miután a franciák visszavonultak, a németek újabb erőszakorgiára ragadtatták magukat a civilek ellen: augusztus 26-án 122 embert gyilkoltak meg Rossignolban.

A harcok ezen az egyetlen napon, 22-én a francia hadseregnek 27 ezer halottjába kerültek, továbbá ezzel arányos számú sebesültbe és eltűntbe. Ez sokkal nagyobb veszteség, mint amit a britek 1916. július 1-jén, a somme-i csata első napján szenvedtek el, amire gyakran hivatkoznak, tévesen, az első világháború legmagasabb vérveszteségeként. Az egyéb előrenyomulások Longwy és Neufchâteau felé a délebbre történtekhez hasonló módon végződtek. A veszteségek 1914 augusztusában nem csupán számszerűen voltak mindennél iszonyatosabbak, de olyan csapást mértek a francia hadseregre, amelyet sosem hevert ki teljesen – már az nagy dolog, hogy egyáltalán kiheverte. A 4. hadsereg parancsnoka, Langle de Cary lakonikusan megjegyezte Joffre-nak: – Mindent egybevetve az eredmények aligha kielégítőek. – Jó pár magas rangú tiszt elveszítette leszármazottját: Foch egyetlen fia és veje egyaránt elesett. A főparancsnok a támadás folytatását sürgette, de Langle nem hallgatott rá, és visszavonult. Lejjebb délen a franciák helyzete időlegesen jobbra fordult. „Kimerítő hét – írta Edouard Cœurdevey augusztus 23-án. – Követtük csapataink gyors előrenyomulását, és itt vagyunk Elzászban. Friss ellátmány vételezése a csatatéren. Árkok, kiégett házak, kifosztott vasútállomás, szétágyúzott templom, golyólyuggatta házak, keresztek egy erdő sarkában, foglyok menetoszlopa. Annyi-annyi szomorú dolog között a legszomorúbb látvány a foglyoké: ez a nagy csapat beesett arcú, mocskos, kimerült katona lógó fejjel, minden fegyver vagy felszerelés nélkül, ócska, szedett-vedett öltözékben.” Az optimizmus rövid rohama után azonban a francia megpróbáltatások újrakezdődtek. Amikor Castelnau visszavonult Lotaringiából, Elzászban a szomszédjainak sem volt más választásuk, mint követni példáját, ha el akarták kerülni a bekerítést. „05.00-kor menetparancs: visszavonulás hátra – jegyezte fel augusztus 24-én a naplójába Cœurdevey. – Nincs más magyarázat. Úgy látszik, benne vagyunk a pácban. Az elzásziak lelkesedés nélkül fogadtak bennünket, és sajnálkozás nélkül búcsúznak tőlünk. Elzász az eltelt negyvenöt évben elveszítette a nemzeti hovatartozását. Franciaország mintha el is feledkezett volna róla, és beletörődött a megcsonkításba, Németország pedig annyira rosszul bánt vele, hogy hazája sincs.

Szegény ördögök! Belgium példájának meg kellett értetnie velük, hogy nincs három megoldás, csak kettő: vagy Franciaország, vagy Németország.” Paul Deschanel, a francia képviselőház elnöke utóbb azt mondta Sir Francis Bertie-nek, hogy az egész betörés Elzász-Lotaringiába „teátrális dolog és nagy baklövés volt”. „A Mulhouse-ügy: ezt minden más nemzet elkerülte volna… – firkantotta André Gide a naplójába. – Franciaországban a tévedéseket a drámai megjegyzések vagy gesztusok vagy érzelmek iránti rajongásból követik el.” Valós kilátása sosem volt annak, hogy a déli támadásokkal valamirevaló sikert lehet elérni; csak azért vállalták magukra – ahogy a németek hideg fejjel kikalkulálták –, hogy helyreüssék a Franciaország dicsőségén esett csorbát, amely célt jobb lett volna elodázni mindaddig, amíg a francia hadak másutt nem győzedelmeskednek. Moltke hadseregeit is megviselték az Elzász erdeiben és szőlőskertjeiben folyó súlyos harcok. A Vogézekben a francia chasseurs-alpinok, különleges hegyivadász-alakulatok súlyos veszteségeket okoztak nekik. Mulhouse visszafoglalása sem egykönnyen ment a németeknek, akik a felderítést szintén elhanyagolták. Egy Leist nevű őrnagy felpanaszolta, hogy csak nagy nehézségek árán akadályozta meg a pánikot, amikor elvágták a felsőbb szintű parancsnokságtól: „Szó nincs arról, hogy kapcsolat lett volna az ezreddel. Egyetlen ezredparancs sem jött át mindvégig a csata alatt.” Otto Breinlinger őrmester feljegyezte, hogy a mulhouse-i harcok után a századában a létszám 250-ről 16-ra fogyott. Mindazonáltal egyértelműen Joffre haderői szenvedték meg legkatasztrofálisabban az augusztus közepi ütközeteket. Jacques Rivière ezrede megvívta az első csatáját – vagy inkább bővítette az áldozatok listáját – a 3. hadsereggel Nancytól északra. Tartalékosegységük az indulási parancsra várt, amikor a századosuk hirtelen elkiáltotta magát, „Feküdj! Feküdj!”, olyan felfokozott izgalommal, amilyet a gyakorlatokon sosem tanúsított. Rivière „selymes, hasító hangot” hallott, ahogy az első beérkező gránátok tucatjai elsüvítettek a fejük fölött. Egy pillanatra eluralkodott rajtuk a pánik, amikor csörtető zajok a közeli erdő fái között azt sejtették, hogy az ellenség közeleg. Aztán meglátták, hogy csak a tisztjük lova

az, amelyik megbokrosodva elszáguldott. Gránátok kezdtek hullani, négyesével közéjük, füstcsóvákat lövellve szabályos rombusz alakban. Az augusztus 24-én virradatkor előrenyomuló németek foglyul ejtették Rivière-t. A francia katona nem győzött csodálkozni azon, hogy legyőzőik, amikor lerohanták az árkokat, ahonnan ő és bajtársai órákon át lövöldöztek rájuk, nem tanúsítottak rosszindulatot: „A dolog elintézve, és kész.” Azon gondolkozott, hogy a németek módszere hidegen sebészi. Csak addig tüzelnek, amíg az ellenséget le nem győzik, amikor a kívánt eredményt elérték, lezárják az ügyletet, semmivel sem több érzelemmel, mint amikor egy írnok elrendezi a tollakat és a papírt az asztalán. „Ebből erednek a hadisikereik – tűnődött Rivière. – A manapság zajló katonai műveleteket mintha csak nekik találták volna ki… Elvégzik, amit kell, a feladatot tető alá hozzák (oly módon, ami egy francia számára lehetetlen)… Pontosan ugyanilyen (tervszerű) módon végzik a fosztogatást és a gyújtogatást is.” André Gide hasonlóképpen írt: „Nekünk a hadsereg megmaradt eszköznek; nekik [a németeknek] a hadsereg egy szerv; úgyhogy nem nagy túlzás azt állítani, hogy ennek a szervnek a háború létfunkció.” Poincaré elnök katonai összekötőtisztjétől, Marie-Jean Pénelon ezredestől nem állt távol a már-már nevetséges derűlátás. Ám ekkor, amikor a köztársasági elnök megkérdezte: – Ez most vereség? – Pénelon kurtán így felelt: – Oui Monsieur le Président. – Nemcsak emberéletek vesztek oda, hanem területek is, ami nagyban megfosztotta Franciaországot szénforrásaitól, valamint vas- és acélgyártási lehetőségeitől. Poincaré komoran tette fel magának a költői kérdést augusztus 24én: „Hova tűntek az ábrándok, amelyek az elmúlt két hétben tápláltak bennünket? Mostantól csak az ellenállóképességünktől remélhetjük a megváltást.” Sok francia katona felismerte, hogy a német császár serege félelmetesebb hadigépezetnek mutatkozott az övéknél. A fogságba esett Jacques Rivière tisztelettel bámulta a német katonákat, ahogy egy kirakóállomáson a vagonokból kiszállnak, aztán elvonulnak a harctér felé, „végtelen, rendezett sorokban”. Arra

gondolt, hogy „ez a hadsereg háborúra született, nem csupán hadakozik, mert a sorsa úgy hozta”, mint a francia. Rivière és sok honfitársa azonban túlzott tisztelettel viseltetett az ellenség iránt. Moltke altisztjeinek és katonáinak határozottságához, hatékonyságához és akaraterejéhez nem férhet kétség, de kevés tiszt adta tanújelét a harcászati zsenialitásnak. A német gyalogság támadását tömött alakzataik éppoly szörnyűségesen megszenvedték, mint a franciákéi. A soixante-quinze-ek géppuska- és karabélytűzzel párosuló gránátjai halálos pusztítást végeztek az előrenyomuló ellenségben. Sok tiszt hivalkodó vakmerősége mindkét oldalon meghökkenést, sőt visszatetszést keltett azok körében, akiket vezettek. Egy német szemtanú így írta le azt az augusztus 18-i jelenetet, amikor a császári gránátosok először indultak csatába: „Még mielőtt a harc elkezdődött, őfelsége Joachim Albrecht [porosz] herceg és a géppuskásszázad vezetője előrelovagolt felderítésbe, érthetetlen módon kitéve magukat az ellenséges tűznek azáltal, hogy le sem szálltak a lóról.” Az ezután kibontakozó küzdelemben az egész ezredtörzs végig ott állt az első vonalban a katonák között. 22én egy másik ezredkrónika feljegyezte: „A 131. gyalogezred kezdetleges támadásai mélyen megnyirbálták soraikat.” Karl Grubert, egy freiburgi építészt, aki ekkor századparancsnokként szolgált, az emberei folyamatosan nyaggatták kérdéseikkel: – Hadnagy úr, hamarosan Párizsban leszünk? Hadnagy úr, nemsokára vége a gyilkolásnak? – Augusztusban a württembergi herceg 4. hadserege 20 ezres veszteséget ismert be, s a koronaherceg 5. hadserege is csaknem ugyanannyit. Ráadásul kezdtek kiütközni a német parancsnoki gépezet súlyos hiányosságai, valamint a magasabb rangú tisztek rossz helyzetmegítélései és jellemhibái. Az úgynevezett határcsaták katasztrófájában a karmesteri pálca Joffre kezében volt, de ott legalább nem volt kérdéses, hogy ő vezényli a hadseregeit, s hogy tevékenységüket közvetlenül ellenőrzi. Moltke ellenben alárendeltjeire hagyta terve megvalósítását a harctéren, majdnem teljesen anélkül, hogy közbeavatkozott vagy tevékenységüket összehangolta volna. A felelősségátruházásból igyekezett erényt

kovácsolni, mondván, neki a legfőbb dolga nem a tábornokok kézivezérlése, hanem a császár kézben tartása. A bekövetkező háború Vilmosra ruházta a legfőbb hadúr szerepét: a vezérkari főnök félt, hogy névleges hatalmát felettese esetleg valóságosra igyekszik váltani, s ha a front közelébe kerül, még megpróbál belekontárkodni a hadműveletek irányításába. Így hát Moltke azon fáradozott, hogy a császárt elszigetelje a harctéri befolyástól. Augusztus 16-án birodalmi főhadiszállást hoztak létre Koblenzben, ahol Vilmos a várban foglalt szállást, Moltke törzse pedig a Hotel Unionban. Híradós főnöke érthetetlen módon – és súlyos következményekkel a parancsnoki összeköttetésre nézve – máshová, Bad Emsbe került. Gerhard Tappen, a hadműveleti főnök és a hadjárat kulcsfigurája – akit alárendeltjei utáltak pöffeszkedő modora és rendíthetetlen faragatlansága miatt – arra biztatta Moltkét, költözzön közelebb a fronthoz. A vezérkari főnök nem túl meggyőzően arra hivatkozott, hogy a közbenső terület még nem biztonságos. Valójában feladatkörét szemlátomást úgy fogta fel, mintha egy vállalati tanács elnöke, nem pedig ügyvezető főigazgatója volna. Ennek következtében a nyugati front hét német hadseregparancsnokára ráhagyták, hogy a legjobb belátásuk szerint vezessék a történelem legnagyobb hadműveletét. Napóleon azt írta, hogy a tábornok egyénisége mindent meghatároz, ő nemcsak a hadsereg feje, hanem maga az egész hadsereg: „Nem a római hadsereg győzte le Galliát, hanem Caesar; nem a karthágói hadseregtől reszketett a köztársasági had Róma kapuiban, hanem Hannibáltól; nem a makedón hadsereg jutott el az Indusig, hanem Nagy Sándor.” 1914-re a személyiség veszített jelentőségéből, és a tömegek felértékelődtek a száz évvel korábbihoz képest. Napóleon tétele azonban nem vált érvénytelenné. Bár a háború első három hetében a franciák követték el a legkatasztrofálisabb parancsnoki baklövéseket, ezután ebben a németek is versenyre keltek velük. Egy rövid időszakra azonban Vilmos császár katonái nyeregben érezték magukat, és megragadtak minden lehetőséget, hogy leszakítsák a győzelem gyümölcseit, kicsiket és nagyokat egyaránt. Augusztus 22-én Vogel közlegény és két társa a sziléziai 105.

ezredből betört egy francia fűszerüzletbe, és kifosztották. Vogel nagyban cipelte a zsákmányt, amikor összefutott a zászlóalj segédtiszttel. – Mi jót visz abban a dobozban? – kérdezte a segédtiszt. – Kétszersültet, hadnagy úr. – Kaphatok belőle? – Természetesen, hadnagy úr. Mint Vogel leírta, másnap hat francia katona jött át fehér zászlóval a német vonalakon, hogy megadják magukat. A bajtársaik többsége, írta Vogel, visszavonult egy közeli erdőbe, halottak százait hagyva maguk mögött, akik „bűzlöttek, mint a dögvész”. Egyértelműen ez lett Vogel sorsa is nem sokkal ezután, mert naplója angol kézre került, és lapjait vér áztatta. Mindvégig, amíg a katonák a frontokon küzdöttek, Európa otthonaiban civilek tízmilliói várták a híreket a csatatérről. Helene Schweida így írt barátjának, Wilhelm Kaisennak Brémából augusztus 18-án: „Mi, civilek, nem tudunk semmit. A mozgósítás első napjainak lázas izgalma után most csönd honol. Bréma hamarosan a nők városa lesz.” A háború első heteiben minden társadalom megtapasztalta az ujjongás és elkeseredés egymást követő hullámait a fronthírek nyomán, amelyek gyéren csörgedeztek, és gyakran teljesen félrevezetők voltak. Augusztusban a korai örömöt nagyrészt Németországban élték át. 21-én délután a lotaringiai győzelmek híre ünneplések sorát indította el a német városokban. Freiburgban például sok házat német és badeni zászlódíszbe öltöztettek, templomharangok kongtak, a székesegyházra felhúzták a birodalmi lobogót, és az utcákon tombolva éltették a császárt meg a hadsereget. Izgatott tömegek gyűltek a győzelmi emlékmű köré a város főterén. Franciaországban a lakosságot a kormánnyal és brit szövetségeseivel együtt nagyfokú tudatlanságban tartották a történtekkel, a vérfürdőkkel és a visszavonulásokkal kapcsolatban. Elegendő célzás hangzott el mégis ahhoz, hogy az informált emberek megriadjanak. Egy idős hölgy Nizzában felháborodott a fülébe jutott híreken, miszerint a helyi provanszál ezredek rossz harci

teljesítményt nyújtottak Lotaringiában, és megvetőn kijelentette: a helybeli férfinép arra számít, hogy majd a nők nyakán élősködhet. A brit követ, Sir Francis Bertie 16-án így írt: „Szerintem ostobaság az a francia eljárás, hogy csak a francia sikereket, a katonák és ágyúk kézre kerítését jelentik be, mert nyilvánvalóan ők maguk is sok katonát és ágyút veszítettek, és ha az igazság egyszer kiderül, nagy lesz itt a felzúdulás.” Két héttel később hozzátette: „Jóval több beszámoló és igazság van a The Timesban, mint bármelyik francia lapban” – bár ez nem volt nagy bók. Kezdetben a háború a sebesültek vidéki városokba érkezésével tört be a hátország életébe. Grenoble például az első vonatszállítmányt augusztus 22-én fogadta, és szeptemberre a város már kétezer sebesültről gondoskodott. A többségük egyenesen a frontról érkezett, és szétosztásuk a városok és falvak között a helyi hatóságokra hárult. A főparancsnokság elrendelte, hogy közhangulati okokból a polgári lakosság a lehető legkevésbé érintkezzen a sebesültekkel. Mégis minden befutó vonatot kíváncsi tömegek vártak, akiknek izgatott kérdéseire rendszerint vállrándítás volt a válasz. Egy hegyivadász azt mondta: – Mi, katonák általában ugyanolyan tudatlanok vagyunk a katonai helyzetet illetően, mint a civilek. A mi szakaszunk, a mi századunk, a mi alakulatunk, ez minden, amiről tudunk, vagy amivel általában törődünk.” Az első hetek után azonban sokan elhűltek azon, milyen hirtelen elapadt a polgári érdeklődés a sebesültek iránt és az együttérzés sanyarú állapotukkal. Narbonne-ban, amikor a város kórházai megteltek, Louis Barthas kádár keserűen jegyezte meg, hogy a polgármester felhívása, miszerint a lakosok fogadjanak otthonaikba sebesült katonákat, nagyrészt süket fülekre talált. A sebesültek órákon át kókadoztak a vasútállomás körül kitett hordágyakon, senki sem tudta, mi legyen velük. Az összes hadviselő fél, de különösen a franciák egészségügyi intézményeit hónapokon át elárasztották a szétmarcangolt és megcsonkított emberek. Sokan meghaltak, akiket még a korabeli kezdetleges kezelés is megmenthetett volna, ha van hozzá kórházi kapacitás – de gyakran nem volt. A francia harci kedv nem omlott össze az első szörnyű hetek mészárlásait követően; Joffre hadseregeiben a katonák többsége

bámulatosan rendíthetetlen maradt. Ám egy újfajta józanság árnyalta a közhangulatot. Egy francia tiszt írta fanyarul angol barátjának: „Egyértelmű, hogy ami most zajlik, nem színházban történik; a drámai helyzetet és a felvonások rendjét nem a gong határozza meg; és a már a vacsorájáért türelmetlenkedő nézősereg tagjai azon veszik észre magukat, hogy a cselekmény kicsit jobban elhúzódik, mint szerették volna… Az utolsó emberünkig, az utolsó elkölthető fillérünkig harcolunk az ellenséggel, és légy nyugodt, még jóval az előtt, hogy erre sor kerülne, Németország két vállon fekszik majd.”

2. „NÉMET BESTIALITÁS” Nyugaton a német hadjárat első heteinek jelentős és kirívóan visszataszító jegye az volt, hogy a hadsereg, legfelsőbb szintű jóváhagyással, kegyetlenül bánt a polgári lakossággal. Az intézményesített barbarizmus elvét a támadók Liège-ben vezették be, majd minden elfoglalt területre kiterjesztették. 1870–71-es tapasztalataikból kiindulva, amikor polgári ellenállókkal találkoztak Franciaországban, 1914-ben láthatóan megszállottan foglalkoztatta őket az állítólagos „franc-tireur-veszély”, a hadiszabályok felrúgása. „Halljuk, lovas járőreinkre újra meg újra rálőnek a falvakban – jegyezte fel Andenne közelében egy katona a naplójába. – Több szerencsétlen legény már így veszítette életét. Gyalázat! Egy derék harcban kapott derék golyó – igen, akkor az ember hősi halált halt a hazáért. De hogy lesből lőjenek rá, egy ház ablakából, virágcserepek mögé rejtett puskacsőből, nem, hát az nem méltó katonahalál.” A Deutsche Tageszeitung augusztus 19-én közzétette egy tiszt levelét: „Gyakorlatilag minden várost és falvat ripityára kell lőnünk… mert a civilek, legfőképpen a nők, rálőnek az elvonuló katonákra. Tegnap civilek lőttek gyalogságra X templomtornyából, és megöltek félszázadnyi bátor katonát. A civileket lehozták és lepuffantották, a falut pedig lángok között hagyták el. Egy nő lecsapta egy sebesült ulánus fejét. Elfogták, és el kellett vinnie a fejet Y-ba, ahol a nőt megölték. Nagyszerű katonáimat feszíti a bátorság. Bosszúra vágynak. Megvédelmezik a tisztjeiket, és valahányszor franctireuröket kapnak el, fellógatják őket az út menti fákra.” A beszámoló abszurdnak látszik, de a partizánrögeszme mindenütt jelen volt. Egy német megnyugtatott pár francia hadifoglyot: ők biztonságban vannak

– „minden katona bajtárs” –, aztán a szuronyával fenyegető mozdulatokat tett, és hozzáfűzte: – De ami a franc-tireuröket illeti… A beszámolók az ellenség belgiumi viselkedéséről – a „német bestialitásról” – hamarosan minden szövetséges újságban címoldalra kerültek. Egy sebesült ír katona a doveri kórházban azt mondta a brit miniszterelnöknek, Asquithnak, hogy a saját szemével látta, amint a németek nőket és gyerekeket hajtottak maguk előtt védőpajzsként. Ilyen esetek valóban előfordultak, de a szemtanúk néha talán csak menekülteket láttak, akik a támadók előtt-elől futottak. Néhány beszámoló azonban erős túlzásokba esett: rémtörténetek terjengtek arról, hogy fritzek bajonettre tűznek csecsemőket, porosz gránátosok anyák kezét vágják le. A brit tengerészkadét, Geoffrey Harper augusztus 24-én ezt írta naplójába, miután hallott a belgiumi kegyetlenkedésekről: „A legnagyobb badarság, hogy a németek »kultúrnép« vagy civilizált faj. Ha a hadseregük nagyobbik fele képes megtenni, amit tesz, a másik fele sem lehet különb. Ezentúl természetesen minden németet – férfit, nőt, gyereket, a császárig bezárólag – nem szegény, tanulatlan barbárnak tekintek, hanem megátalkodott barbárnak.” A brit sajtóban heves vita folyt arról, hogy Nagy-Britannia polgári lakossága ellenálljon-e, ha az országot lerohanják. H. G. Wells és Sir Arthur Conan Doyle amellett szállt síkra, hogy igen, de a The Times egyik levélírója határozottan ellenezte: a belga polgári ellenállás hasztalanságára hivatkozott, amely a németeknek nem ártott, viszont súlyos megtorlásokhoz vezetett: „Senkinek se legyenek kétségei a következmények felől. Lángoló falvak, brutális kivégzések és minden elmondhatatlan szörnyűség rettenetes, őrjítő látványában lenne részünk, ami csak egy bősz haderő bosszújába rendszerint belefér.” Hamarosan kitudódott, hogy a németek belgiumi viselkedéséről szóló hírek túlzók, vagy egyenesen propagandacélokból agyalták ki őket. Nagy botrány támadt. A Foyer Franco-Belge párizsi irodájába egy nap betért egy amerikai, és megvetően nagy adományösszeget ajánlott fel a stábnak, ha egyetlen gyereket is fel tudnak mutatni, akit megcsonkítottak a német katonák. Ez azután történt, hogy Jean Richepin egy újságcikkben azt állította, a megszállt területeken a német katonák négyezer gyerek kezét csapták le.

Sok brit katona – legalábbis a háború kezdeti szakaszában, mielőtt a gáztámadás és a véget nem érő mészárlások meg nem keményítették a szíveket – „becsületes ellenfélként” tisztelte a németeket. Felháborodtak az újságok rémtörténetein, amelyek ellenkeztek a saját tapasztalataikkal. Bertie Trevor őrnagy szeptemberben így írt haza, dicsérve a sportszerű ellenfelet: „Harcoltunk a gárdisták ellen… nem is egyszer… A németek (úgynevezett) kegyetlenkedései a sebesültekkel erősen eltúlzottak.” A New Statesman kételyeit fejezte ki a civilekkel szemben elkövetett gaztettekről szóló mesékkel kapcsolatban: „Úgy tűnik, mindig ugyanaz a nóta: ha az ellenség nem követ el atrocitásokat, akkor ki kell találni, hogy gyűlölni lehessen őket, mert az ellenséget gyűlölni kell.” Bernard Shaw megvetően hasonlította az újságok német atrocitástörténet-handabandázását „egy haldokló sebesült harcos morfium utáni lármázására”. Később, 1928-ban Arthur Ponsonby munkáspárti képviselő Falsehood in Wartime (Hamisítás háború idején) címmel kiadott könyvében azt állította, hogy az 1914-es „atrocitások” a szövetséges kormányok tudatos kitalációi voltak, abból a célból, hogy gyűlöletet szítsanak az ellenséggel szemben. Művét a liberális közvélemény elismeréssel fogadta, és nem meglepő módon népszerűvé vált Németországban, ahol utóbb a nácik újra megjelentették. Európaszerte mind a mai napig sokan hiszik, hogy a német háborús bűnökről szóló állítások valójában gyenge lábakon állnak. A vita összefonódott azzal a háború utáni brit liberális meggyőződéssel, hogy az összes hadviselő fél osztozik az erkölcsi és politikai felelősségen a bekövetkezett katasztrófáért, és egyformán vétkesek az emberiség elleni bűntettekben. Ez a nézet nincs összhangban a kortárs bizonyítékokkal. A modern kutatás azt igazolja, hogy bár a kegyetlenkedésekről szóló néhány sajtójelentés koholmány volt, a német hadsereg Belgiumban és Franciaországban valóban módszeresen vétett az emberiesség ellen. Brit és francia katonák időnként mint kémeket végeztek ki ártatlan francia és belga civileket, de olyan dokumentumok, sőt még csak vádak sem merültek fel a nyugati szövetségesekkel szemben, amelyek emlékeztetnének a német mészárlások méretére. Az

állítólagos franc-tireurök veszedelmétől megszállott vilmosi hadsereg nagy számban gyilkolt le civileket és túszokat. „Határozottan kijelenthetjük – írják a német háborús bűnök legtekintélyesebb mai krónikásai, John Horne és Alan Kramer –, hogy sem átfogó polgári ellenállás nem létezett, sem franc-tireur-egységek nem folytattak katonai tevékenységet [mint az 1870–71-es francia–porosz háborúban]. Akadt néhány elszigetelt eset, amikor egyes civilek németekre lőttek, de egyetlen ilyen incidens sem váltott ki olyan tömeges kivégzéseket, amilyen a dinat-i, leuveni vagy a liège-i volt Belgiumban és mások Franciaországban.” Augusztus elejétől a franc-tireur-veszélyről szóló rémhírek és állítólagos kegyetlenkedéseik részletei viharosan terjedtek a német alakulatok között. Ez tápot adott a katonák hajlandóságának, hogy a legrosszabbat higgyék, valahányszor puskaropogást hallanak a front mögött, s hogy azonnali megtorlásba kezdjenek. A rendkívüli szigor elvét a legmagasabb szinten szentesítették. „Belgium népessége… – írta a császár augusztus 9-én – ördögi, mondhatni, bestiális módon viselkedett, fikarcnyival se jobban, mint a kozákok. Sebesülteket kínoztak, vertek agyon, orvosokat és szanitéceket öltek meg, lesből tüzeltek… ártalmatlanul az utcán álldogáló katonákra… A belga királlyal azonnal közölni kell, hogy mivel népe kívül helyezte magát a bevett európai normákon… a megfelelő elbánásban lesz részük.” Íme, mutatóba néhány eset, amely megdöbbentő német reakciót váltott ki: augusztus 12-én Arlonban, a belga Luxembourg tartományban egy nő véletlenül elvágott egy tábori telefonvezetéket, amikor rányitotta a spalettáját. Szabotőrnek nyilvánították; a helyi parancsnok elrendelte, hogy a falu fizessen kártérítést, majd rombolják le. A következő éjjel egy túszként fogva tartott rendőrtisztet kivégeztek, mert a német lovasság azt állította, hogy rájuk lőttek. A luxemburgi Jarnyban augusztus 10-én egy olasz lelőtte a kutyáját, mert egy állattartást korlátozó német rendelet erre kötelezte; ebből franc-tireuri tevékenység vádja kerekedett, és 15 olaszt főbe lőttek. A harctéri kudarcok gyakran ösztönöztek polgárellenes gyűlöletkitörésekre. Augusztus 11-én, miután a német dragonyosok pergőtűzben visszavonulásra kényszerültek, megvádolták Bazailles falu lakóit, hogy rájuk támadtak. 25 lakost helyben agyonlőttek, 45

házat fölégettek. Vise-ben 16-án részeg königsbergi utászok szerint megtámadták őket. 25 lakost agyonlőttek, 631-et Németországba deportáltak; a várost kifosztották, és 600 házat fölgyújtottak. Egyes német alakulatok megbüntették az ellenséges katonákat, amiért ellenálltak. Augusztus 19-én Aarschotnál két belga ezred feltartóztatta az előrenyomulást, ami arra indította a sértett agresszorokat, hogy 20 foglyot kivégezzenek, és holttestüket a Demer folyóba vessék. Aznap később egy Stenger nevű dandárparancsnok ezredest lelőttek és meghalt, valószínűleg saját fegyvereik vétlen tüze végzett vele. Egy bizonyos Karge százados büntetésül elrendelte, hogy 76 férfi túszt hármas csoportokban azonnal lőjenek agyon. Aarschot fölégetése és kifosztása egész éjszakán át tartott. Augusztus 28-án a város további 1000 lakosát Leuvenbe terelték, és megérkezéskor néhányukat agyonlőtték. 400at később Németországba deportáltak, köztük a helyi kolostor Szent Szív rendjének szerzeteseit. Aarschot lakosaiból összesen 156-an pusztultak el. Az efféle könyörtelen akcióktól szemlátomást még néhány német tisztnek is rosszérzései támadtak. Miután Andenne-Seilles-ben 262 polgárt – mindkét nemből és minden korosztályból – legyilkoltak, az újonnan kinevezett városparancsnok, Becker százados elrendelte, hogy augusztus 28-án tartsanak „megbékélési ünnepséget”; ezt a helyiek a német bűntudat bizonyítékának tekintették. A civileknek mint élő pajzsnak a felhasználása azonban továbbra is viszonylag bevett dolog maradt, például Namur bevételekor másokkal együtt két pap is így vesztette életét. Ugyancsak Namurban, amelyet augusztus 23-án este foglaltak el, 400 túszt tereltek össze egy lovasiskolában, ahol egy német tiszt beszédet intézett hozzájuk franciául: „Rálőttek a katonáinkra. Mi most is azt tesszük, amit Andenne-ben tettünk. Andenne-t felszámoltuk… A lakosok megpróbálták megmérgezni a katonáinkat, rálőttek a katonáinkra… Mivel a katonáinkra lőttek, magukat is agyonlőjük, itt a közelben, a Nagy téren. Maguk, belgák még a katonáink szemét is kinyomták, levágták az orrukat, a fülüket, az ujjaikat.” Ehelyett, egészen szokatlan módon, aznap este a túszokat váratlanul szabadon bocsátották.

A Leuven óvárosára bocsátott katasztrofális tűzvészt egy megmagyarázhatatlan lövöldözés váltotta ki augusztus 25-én este nyolc órakor. A katonák berontottak a házakba, embereket rángattak ki és vertek meg, egyeseket agyon is lőttek. Aznap éjjel fél tizenkettőkor katonák törtek be az egyetemi könyvtárba, felgyújtották, azután nem engedték, hogy a belga tűzoltók megküzdjenek a lángokkal, amelyek 300 ezer kötetet emésztettek el. A lövöldözés és gyújtogatás egész 26-án folytatódott, amíg 2000 épület el nem pusztult. Leuven körülbelül 10 ezer lakosát űzték el a városból, közülük 1500-at Németországba deportáltak. A megszállók meggyőzték magukat, hogy az ellenállást leginkább a belga lelkészek bátorítják. Egy fiatal jezsuita, Dupierreux atya is a 400 leuveni pap és tanár között volt, akiket kitereltek Brüsszel mellett egy mezőre, majd fegyverek után kutatva megmotozták őket. Dupierreux-nél egy naplót találtak, amelynek egyik passzusát a fogva tartók hangosan felolvasták: „Határozottan ki nem állhatom a németeket. Azt tanultam, hogy évszázadokkal ezelőtt a barbárok fölégették a megerősített városokat, kifosztották a házakat, és legyilkolták az ártatlan városi népet. A németek pontosan ugyanezt csinálják… Ez a nép büszke lehet a »kultúrájára«.” Az atyát ott helyben kivégezték. „Seilles lakosai megtámadták a Meuse-ön hidat építő utászainkat, húszat megöltek közülük – írta gróf Harry Kessler augusztus 22-én a naplójába. – Büntetésképpen kb. 200 polgárt hadbíróság elé állítottak és agyonlőttek. Egyetlen háznak sincs sem teteje, sem ablaka; csupaszra égett falak szegélyezik az utcákat, és ami még szörnyűbb: háztartási holmik, családi képek, törött tükrök, felborított asztalokszékek mindenütt… Égő ház előtt család ül a kövezeten: sírva-ríva nézik, ahogy az utolsó gerendák is berogynak… Minden [német] konvoj, amellyel Seilles és Bierwart között találkoztunk, zsákmányt szállított… katonáink rákaptak az ivásra és zabrálásra. Liège-ben egész szakaszok részegszenek le a kiégett házakból szerzett bortól és pálinkától. Ezt a dolgot nehéz lesz leállítani.” Augusztus 23-án Dinant város mellett, Leffe-ben a német katonák meggyőzték magukat, hogy széles körű polgári ellenállásba ütköztek. „Házról házra nyomultunk előre – írta le az eseményeket Franz

Stiebig tizedes –, szinte minden épületből tüzeltek ránk, és letartóztattuk a férfi lakókat, akiknél csaknem kivétel nélkül volt fegyver. Őket az utcán felkoncoltuk. Csak a tizenöt évnél fiatalabb gyerekeket, az öregeket és a nőket kíméltük meg… Nem láttam, hogy az utcai harcban a zászlóaljamból bárki elesett vagy megsebesült volna. Láttam viszont legalább 180 franc-tireur holttestét.” 43 embert vezettek ki a templomból és végeztek ki. Összesen 312 leffe-i lakost gyilkoltak meg. Fölösleges, hogy tovább részletezzük a hasonló eseteket. Kramer és Horne 129 „nagyobb” kegyetlenkedést rögzít a háború első heteiben – 101-et Belgiumban és 28-at Franciaországban –, amelyekben összesen 5146 civilt öltek meg. 383 egyéb „kisebb” incidensben az áldozatok száma nem érte el a tízet-tízet, ez további 1100 embert jelent. A teljes szám 6427 körül mozog, ismereteink szerint ennyi civilt gyilkoltak meg szántszándékkal a németek az 1914-es hadműveleteik során. A „nagyobb” eseteket mintegy 65 százalékban az az állítás váltotta ki, hogy polgári ruhás franc-tireurök lőttek katonákra. Ilyen gyilkosságokat valamennyi német hadsereg katonái követtek el. A kegyetlenkedések száma csak akkor esett vissza meredeken, amikor októberben a frontok megmerevedtek. Érdekes ezeket a statisztikákat a keleti front adataival összevetni. Egy hivatalos német jelentés megállapította, hogy 101 civil esett áldozatul Kelet-Poroszország orosz inváziójának. A jelentés csak két „nagy esetet” rögzített: az egyiket Santoopenben augusztus 28-án, ahol 19 németet végeztek ki, a másikat Christiankehmenben szeptember 11-én, ahol 14 polgári személy halt meg. A német jelentés arra a következtetésre jutott, hogy „az orosz kegyetlenkedések száma erősen eltúlzottnak bizonyult… A beszámolók szerint az orosz katonák mindenütt kifogástalanul viselkedtek a lakossággal. Ha bizonyos városok vagy falvak leégtek, az szinte kivétel nélkül tüzérségi párbaj következtében fordult elő.” Erich Ludendorff azzal igyekezett kidomborítani a belga nép „döbbenetes” magatartását Vilmos császár hadseregével szemben, hogy „az orosz katonák többsége példás módon viselkedett KeletPoroszországban”.

Az atrocitások kérdését itt némiképp hosszan tárgyaljuk, mert fontos szerepet játszott abban, hogyan alakult a szövetséges országok közérzülete a háborúval kapcsolatban, annak minden mítoszával és legendájával együtt. Egyes kétkedők a szövetséges táborban a német „szörnyűségeket” már a háború első heteitől puszta propagandának minősítették. Hat Németországba kiküldött amerikai tudósító, élükön Irving S. Cobb-bal a Saturday Evening Posttól, szeptember 7-én közös táviratot küldött az Associated Pressnek, cáfolva a rémtettekről megjelent tudósításokat: „Közös szellemben utasítjuk el a német atrocitásokról szóló jelentéseket, már amennyire ennek megítélésére képesek vagyunk… Két hetet töltöttünk el katonákkal, akár 150 kilométeren át kísértük őket, de egyetlen kiprovokálatlan esetről sem tudunk beszámolni.” Ez a naiv közlemény ellentétben állt az olyan német laptudósításokkal, mint amilyen négy nappal korábban jelent meg a Kölnische Zeitungban, és korántsem tagadta a durva megtorlások tényét, inkább igazolást keresett rájuk: „Bátor fiaink nem készültek fel a lakossági ellenállásra a városokban és falvakban, amelyeket el kellett foglalniuk. Hogyan is számíthattak volna arra, hogy ablakokból és pincékből lőnek majd rájuk? Először megkövültek az irtózattól az ilyen bűntények láttán, s csak amikor a tisztjeik parancsot adtak rá, akkor nyúltak a büntetés eszközéhez, gyújtottak fel házakat, végeztek ki civileket.” A modern kutatások bizonyítékait azonban nehéz megkérdőjelezni. 1914 augusztusában Belgiumban és Franciaországban Vilmos császár seregein eluralkodott a hisztéria, amely azzal az eltökéltséggel párosult, hogy a csapatok gyorsan és könyörtelenül biztosítsák uralmukat. Egyes katonákban megvolt továbbá az a vágy, hogy a harctéri kudarcokért és veszteségekért elégtételt vegyenek bárkin, aki a kezük ügyébe kerül. Minden hadsereg minden háborúban követ el engedély nélkül gaztetteket, de ez esetben a német hierarchia törvényesen adta beleegyezését katonái magatartásához. Miután néhány gyalázatos korabeli vád a német hadsereggel szemben hamisnak bizonyult, a szövetséges oldalon sok jó szándékú ember – katonák és civilek egyaránt – arra következtetett, hogy minden „atrocitásmesét” el kell vetni. Ez a nézet főleg a britek

körében terjedt el, különösen a német kultúra iránti tiszteletükből. Naivak voltak. Ellenségeik valóban civilizált társadalomhoz méltatlan cselekedeteket követtek el 1914-ben Franciaországban és Belgiumban. A németek védelmére néha felhozzák, hogy olykor más európai nemzetek és hadseregeik is barbár módon viselkedtek. Az oroszok széles körű atrocitásokat követtek el a lengyel zsidóság ellen 1914–15-ben. A belgák következetesen kritikán alul viselkedtek kongói gyarmatukon. Indiában és Afrikában a brit birodalmi biztonsági erők működését szennyezték be a helyi lakossággal szemben időről időre elkövetett túlkapások, ahogy a franciákét is tengerentúli birtokaikon. Emellett a britek olykor sajnálatos módon léptek fel 1920–21-ben az ír függetlenségi küzdelemben. A korabeli Európában azonban párját ritkította az a német politika – mert politika volt –, hogy a többé-kevésbé képzelt ellenállásra válaszul nagy számban szedjenek túszokat, és tömegesen végezzék ki őket. Vilmos császár nemzetének bűnei ésszerűen nem hasonlíthatók azokhoz, amelyeket a náci rendszer követett el egy nemzedékkel később. Ám e bűnök megnehezítik, hogy elfogadjuk néhány történész megengedő nézetét arról, hogy a német győzelem az 1914–18-as háborúban egy olyan nemzet és ügy diadalát jelentette volna, amely erkölcsileg semmiben sem különbözött a szövetségesektől.

3. LANREZAC TALÁLKOZIK SCHLIEFFENNEL Miközben a francia hadseregek Franciaország keleti határának szinte teljes hosszában rávetették magukat a németekre, Moltke jobbszárnyának zöme csak vonult, vonult, vonult a színtér közepe felé, amelyet az elkövetkezendő napokban ők tartanak a kezükben. Európa sorsa sokkal inkább Belgiumban és Észak-Franciaországban dől majd el, mintsem Luxemburgban, Elzászban vagy Lotaringiában. Két német hadsereg csaknem 600 ezer katonája haladt el Brüsszel mellett, majd lódult meg dél felé, az országhatár irányába. Útjukban a francia 5. hadsereg állt, amelyhez hamarosan csatlakozott a Brit Expedíciós Haderő: együttesen mintegy a felét tették ki az ellenség erejének. Joffre még fűzött reményeket ahhoz, hogy a belga haderők csapást mérhetnek a német jobbszárnyra, ha majd – mint tévesen várta –

délnek fordul a Meuse felé. Miután Liège-t elvesztették, a belgák – a legésszerűbb módon – vissza akartak vonulni Namur határerődjéhez, amely karnyújtásra esett a franciák fő hadseregétől. Albert király azonban jobban ragaszkodott a nemzeti talajhoz, mint a bölcsességhez. Eldöntötte, hogy inkább beveszi magát északi erősségébe, Antwerpenbe, és ott tart ki, amíg a szövetségesek a segítségére nem masíroznak – ő maga augusztus 20-án érkezett meg a városba. Joffre főhadiszállása nem törődött a belgák kitartó és pontos figyelmeztetéseivel, hogy a német hadsereg főereje most átözönlik az országukon, és Franciaország felé tart. Augusztus 21-én délután azonban a francia 5. hadsereg parancsnoka, Charles Lanrezac tábornok hirtelen megtapasztalta a rázúduló ellenség erejét. A Schlieffen-terv moltkei alkalmazásában a német jobbszárny döntő csapást mérő buzogánya őrá sújtott le. Lanrezac hadserege négy hadtestből állt, és háromszor akkora volt, mint a baljára felzárkózó kis Brit Expedíciós Haderő, de a németek így is jelentős számbeli fölényben voltak. Ebben a fázisban a főhadiszállás még mindig arra számított, hogy az 5. hadsereg csatlakozik déli szomszédjaihoz Joffre megújuló nagy offenzívájában. Ehelyett a hadseregparancsnok felülbírálta a parancsot, feladta támadó szerepkörét, és elkezdett visszahúzódni a Sambre-tól délre, sarkában a tülekedő németekkel. A hatvankét éves Lanrezac rossz értékelést kapott mind a francia, mind a brit történészektől, és könnyű belátni, hogy miért. Jóllehet okos ember volt, az ország egyik vezető katonai elméje, de nyers modorú és gyenge egyéniség, akin a borúlátás mellett könnyen erőt vett a csüggedés. Lenézte a briteket, akik kamatostul viszonozták megvetését. A Brit Expedíciós Haderőt csak mint „Ľarmée W”-t, W[Wilson]-hadsereget emlegette, mert a vezérkari főnök helyettese volt az egyetlen magas rangú tiszt, aki beszélt franciául, s ezáltal figyelmet érdemelt. Ugyanakkor 1914. augusztus közepén Lanrezac sokkal jobban átlátta a fejleményeket, mint Joffre. A francia tábornoki karban az elsők között fogta fel, hogy a németek hatalmas erővel nyomulnak keresztül Belgiumon, és hasztalan sürgette a főparancsnokot, hogy állítsa le ardenneki támadását, „azt a halálcsapdát”. Az ismétlődő visszavonulások, amelyeket a saját

szakállára rendelt el, Joffre és a britek szemében egyaránt pipogyaságnak látszottak, pedig megőrizték az 5. hadsereget, hogy egy jobb parancsnok alatt majd fontos szolgálatot lásson el. És ami még fontosabb, Lanrezac megfosztotta a németeket a döntő összecsapástól északon, amelyre mihamarabb sort akartak keríteni.

A főparancsnok kezdetben nem sürgette alárendeltjét támadásra. Így aztán az 5. hadsereg nagyrészt elfekvőben volt egészen augusztus 21-ig, amíg Karl von Bülow alakulatai rá nem rontottak Charleroi közelében. Ez a sűrűn beépült iparvidék nem volt a legalkalmasabb terep védekező hadművelet számára, mert a tüzérség és a gyalogság csak bajosan alkothatott tiszta képet az ellenfélről. Aznap a németek Sambre-hidakat foglaltak el, és tartották őket az ismétlődő ellentámadásokkal szemben. Másnap reggel, 22én Bülow és törzse egy jó kilátást nyújtó magaslati pontra autózott, ahonnan figyelemmel kísérhették a műveleteket. Lanrezac nem adott parancsot két ottani hadtestparancsnokának a völgy ellenkező oldalán, s így ők magukhoz ragadva a kezdeményezést, azt tették, amit augusztusban minden francia tábornoktól elvártak. Támadtak, újra meg újra tömegrohamra küldték embereiket a folyóhidak visszavételére. Visszaverték őket, a veszteségük 6000 főre rúgott. Két gyarmati gyalogezred, az 1. lövész- és a 2. zuávregiment pusztulása bevonult az akkori idők véres legendái közé. Túlvilági közelharc alakult ki a lövészek zászlaja körül, amely több kézen ment keresztül. Az ezredjelentés később megjegyezte, nyelvtanilag pontatlanul, de érzékletesen: „A zászlóvivőt ötször megölték.” A Lanrezac mellett szolgáló brit összekötő tiszt, Edward Louis Spears hadnagy így írta le az ezred támadását: „Mint hadgyakorlaton, sűrű alakzatban, kürtharsogással, dobpergéssel és lengő zászlókkal lendült támadásba, a legnagyobb vitézséggel. Ezek a bátor emberek, a géppuskákkal és lövegekkel szemben, melyek kezelői álmukban sem gondoltak volna ilyen célpontra… némileg rendezetlenül hátráltak meg.” Ne feledjük, hogy az 5. hadsereg túlnyomó része számára új volt az a hátborzongató tapasztalat, amellyel a francia haderők lejjebb délen már két hete folyamatosan szembesültek. Spears találkozott Lanrezac katonáival, akik a támadás megújítására készülődtek: „Olyanok voltak, mint a türelmetlen gyerekek, csupa vidámság, mintha ünnepnapra ébredtek volna, s most fognak lemasírozni az úton, hogy egy jót szórakozzanak a helyi vásárban.” Néhány óra múlva sugárzó jókedvüket géppuskagolyók és ágyúgránátok zápora oltotta ki.

Spears hadnagyból az 1914-es dráma egyik legfigyelemreméltóbb résztvevője lett. Huszonnyolc éves volt, s mivel Franciaországban nevelkedett, megadatott neki az a kortárs brit katonák között ritka képesség, hogy akcentus nélkül beszélt franciául. Fiatalsága és alacsony rendfokozata ellenére a hadjárat első napjaitól nélkülözhetetlenné tette magát a két szövetséges vezető tisztjei számára, akiknek magas méltósága őt cseppet sem félemlítette meg. Négy évvel később a londoni francia követ így jellemezte Spearst: „Rendkívül veszedelmes ember… nagyon ügyes, áskálódó zsidó, aki mindenhová beférkőzik.” Spears sok honfitársa osztotta ezt a megvető véleményt. Később a háború folyamán Winston Churchill összebarátkozott vele, és a kritikus katonatársak ironikus mosollyal szemlélték a két kóklert: megtalálta zsák a foltját. A brit összekötő tiszt azonban sorsdöntő eszmecseréknek lehetett tanúja a szövetségesek között, és később Liaison 1914 (Összeköttetés 1914) című mesterművében elbeszélte és megjelentette tapasztalatait. Az 5. hadsereg frontján augusztus 22-én a németek előbb szétzúzták a francia támadásokat, majd megkezdték az előrenyomulást. Késő délutánra Lanrezac középső arcvonala összeomlóban volt, és hadserege körülbelül tíz kilométert vonult vissza rendezetlenül. Mindössze három német hadosztály mért nagy csapást kilenc franciára. A tábornok először fontolóra vette, hogy másnap ellentámadást indít. Amikor azonban minden szektorból rossz hírekkel szembesült, augusztus 23-án este fél tízkor elrendelte az általános visszavonulást, abban a reményben, hogy majd megfordul, és kedvezőbb körülmények között, délebbre új állásokban veszi fel a harcot a németekkel. Cseppet sem hamarkodta el a dolgot: bár a sambre-i csatákban Bülow hadserege is súlyos veszteségeket szenvedett, hadosztályai most nagy erőkkel vonultak fel a folyótól délre. A francia hadseregparancsnok égbekiáltó hibát követett el azzal, hogy miután a paranccsal dacolva ésszerűen cselekedett, mind Joffre-ot, mind a közelben tartózkodó brit szövetségeseit abban a hiszemben hagyta, hogy azonnal újra akarja indítani az offenzívát – holott esze ágában sem volt. Augusztus 20. és 23. között 40 ezer francia katona esett el. Augusztus 29-re a háború kezdete óta halmozódó francia

összveszteség elérte a 260 ezret, benne 75 ezer halottal. Legsúlyosabban a 3. és 4. hadsereg vérzett ki az Ardennekben – az előbbi 80 ezer gyalogosából 13 ezer odaveszett. Augusztus 23-a estéjére az úgynevezett határcsaták véget értek. Napi veszteségüket illetően megmaradnak az egész háború legvéresebb összecsapásainak. És miközben Lanrezac katonái hátráltak, néhány kilométerrel nyugatra a Brit Expedíciós Haderő először találkozott a németekkel a sivár kis belga iparvárosnál, Monsnál.

6. A britek küzdelme 1. MONS Augusztus 3-án a The Times katonai szakírója, Charles à Court Repington ezredes kijelentette: a francia–német határ lesz a háború első nagy hadműveleteinek fő színtere. Indulatosan hozzátette: „Azért, ha a csapataink nem lesznek ott a találkozáson, a történelem a gyávaságunkat fogja okolni” – ezzel arra a késlekedésre utalt, amellyel a brit katonák kiküldését az európai szárazföldre az Asquithkormány elrendelte. 10-én Repington figyelmeztetett: „Fel kell készülnünk a teljes német hadiflotta kétségbeesett vállalkozására és a német hadsereg vele összehangolt támadási kísérletére.” Két nappal később komoran így írt: „Ne legyenek illúzióink afelől, hogy a közelgő Massenschlacht nem a legfélelmetesebben pusztító összecsapás lesz az újkori történelemben”, majd augusztus 15-én hozzátette: „A legkevesebb, ami lehetséges, hogy a háború hosszú időn át eltart.” Azon a napon a Brit Expedíciós Haderő főparancsnoka, Sir John French megérkezett a párizsi Gare du Nord-ra, ahol a szitáló eső dacára nagy tömeg fogadta. Ezt követően a tábornagy Franciaország vezetőivel találkozott az Élysée-palotában; ezután Sir Francis Bertie „gondterheltnek, idegesnek és nyugtalannak” írta le René Vivianit. Eközben „a hadügyminiszter fontosabbnak tartotta, hogy megcsillogtassa az angoltudását, mint hogy fontos információkat osszon meg” az angolokkal. Hatalmas kételyek és balsejtelmek között őrlődve nem csoda, hogy a korántsem fiatal főszereplők idegei pattanásig feszültek. Bertie valószínűleg nem tudott arról, hogy Joffre a kormányának – nem beszélve Franciaország népéről – szinte semmit sem árult el a harctéri eseményekből. Az állhatatos brit önteltség úgy tartja, hogy az első világháború istenigazából csak augusztus 23-án kezdődött, amikor a Brit Expedíciós Haderő „vén hitványai” elpáholták a német császár seregeit Monsnál, s így fáradozásukkal megmentették Angliát és példamutatásukkal Európát. A valóságban persze a francia hadsereg csaknem három hete gyilkos harcban állt, mielőtt őfelsége katonái

először elsütötték puskáikat élesben, Szerbia, Lengyelország és Kelet-Poroszország pedig már vérben ázott. Észak-Franciaországban a háború első ütésváltásai során a brit részvétel, jóllehet jelentős volt, teljesen alárendelt szerepet játszott a jóval nagyobb szövetséges erőkéhez képest. Az 1077 német gyalogzászlóalj ellen a hadjárat kezdetén a franciák 1108-cal álltak ki, a belgák 120-szal és a britek… 52-vel. Valószínűtlen, hogy a császár valaha is beszélt volna Nagy-Britannia „hitvány kis hadseregéről”, mint a széles körben elterjedt legenda tartja, de nevetségesen elégtelen méretével a brit haderő rászolgált erre az elnevezésre. Sir John French kezdeti hadereje 16 lovasezredből, a már említett 52 gyalogzászlóaljból, 16 tábori tüzérdandárból, 5 fogatolt tüzérütegből, 4 nehézütegből, 8 utászszázadból, valamint egyéb kiszolgáló és ellátó egységekből állt. Később a háború folyamán – 1916-tól, amikorra Franciaország egyre jobban kimerült – Nagy-Britannia jelentősebb szerepet vállalt a nyugati fronton. 1914 augusztusában azonban a Brit Expedíciós Haderő nem tett egyebet, csak hosszasan visszavonult, közte két feltartóztató akcióval. A brit kurázsinál a német baklövések és kontárkodások, valamint a francia tömegek és bátorság sokkal inkább közrejátszottak abban, hogy Vilmos császár nem rendezhetett győzelmi felvonulást a Champs-Élysées-n. Ez azonban nem csökkenti azt az elragadtatást, amellyel az utókor a Brit Expedíciós Haderő első hadműveleteit szemléli. Az angolszász szövetségest kitörő örömmel fogadták a kontinensen. Egy augusztus 13-i menetelést követően Guy HarcourtVernon hadnagy ezt írta: „Utolsó másfél kilométeren ½ zászlóalj lemaradt, helybeliek lecsaptak & itatták vízzel-almaborral. Fegyelem rémes.” Az alakulatok segédtisztjei sorban felkeresték a dandárszámvevőket, hogy a tisztek angol aranyfontjait helyi frankra váltsák. Egy kávéházban az amiens-i Place Gambettán kialakult egy szokás, amely aztán végigfutott Európa háborús táborhelyein: zárórakor, este kilenckor az egyenruhás és civil vendégek egyaránt felálltak, vigyázzba vágták magukat, amíg a zenekar egymás után eljátszotta minden szövetséges nemzeti himnuszát. A helyi közfürdők felügyeletét ellátó öregasszonyok azonban úgy kezelték idegen látogatóikat – semmiképp sem tévesen – mint áldozati bárányokat. A

szemüket törölgetve osztogatták a gyümölcsteát, és azt mondogatták: – Pauvres petits anglais, ils vont bientôt être tués. (Szegény kis angolok, hamarosan halottak lesznek.) A legnagyobb távot Moltke jobbszárnyának kellett megtennie, hogy elvégezze feladatát Joffre haderőinek nagy átkarolásában. Miután utat törtek Liège-en keresztül, két hadtestet rendeltek a belga hadsereg üldözésére, amely északnyugati irányban hátrált, Antwerpen erődje felé, abban a reményben, hogy a franciák végül felmentik; a németeknek el kellett foglalniuk Brüsszelt, és ellenőrzés alatt tartaniuk a közlekedési útvonalakat. Ezek az elvonások jelentősen meggyengítették délebbre a fő Schlieffen-csapást. A legokosabbnak látszott, ha a belga haderőket, amelyek nagyobb támadó hadműveletre képtelenek voltak, elszigetelik, amíg a franciákat meg nem verik: akkor aztán kényelmesen felgöngyölíthetik őket. Augusztus harmadik hetében Alexander von Kluck és Karl von Bülow egyesülő serege, több mint félmillió ember vonult elszántan délnek, Belgiumon keresztül, a francia határ felé. Menetelésük néhány szemtanúját lenyűgözte az ellenállhatatlannak látszó jelenség. Richard Harding Davis, az amerikai regény- és újságíró leírta diadalmas bevonulásukat Brüsszelbe augusztus 20-án, 15.20kor: „Már nem is vonuló katonák sok-sok ezrede volt ez, hanem valami hátborzongató, nem emberi; olyan természeti erő, mint a földcsuszamlás, az árhullám vagy a hegyről lezúduló lávafolyam. Nem e világi, hanem titokzatos, kísérteties.” Harding Davis elámult azon az erőn, amely a Vaterland, mein Vaterlandot éneklő ezrek hangjából sugárzott: „mintha egy roppant cölöpverő kos döngene”. Ami a parancsnokokat illeti, a hatvannyolc éves, nem nemesi származású, szívós, elnyűhetetlen Kluck érdemei révén emelkedett magasba. Bülow is hatvannyolc éves volt, porosz főnemes; Kluck az alárendeltjének számított, bár ő erről a csatatéren nemritkán megfeledkezett. Moltke Bülowot tartotta legtehetségesebb tábornokának, így őrá bízta a legnehezebb feladatokat, de ő is, Kluck is idős ember volt, s mint hamarosan nyilvánvalóvá vált, egészségileg már rég túl azon a ponton, hogy vezető szerepet vállaljanak a történelem legnagyobb hadműveleteiben. Bülow két hadseregében

az emberek és állatok már egyránt alig álltak a lábukon. Egyetlen német lovashadosztályban a hadjárat első két hetében hetven ló pusztult el a kimerültségtől, s a többi java része is alig bírta már az ügetést. Nem vezettek be rendszeres pihenőt a menetelő katonák számára, hogy minél jobban sáfárkodjanak erejükkel, és ápolják felhólyagzott lábukat. Feléjük pedig a Brit Expedíciós Haderő oszlopai meneteltek, egyre beljebb a szelíden hullámzó tájon, ugyanabban a meleg fogadtatásban sütkérezve, amelyben mindenütt részük volt azóta, hogy a La Manche csatorna kikötőiben kiszálltak. „Ezek a francia emberek egy brit számára felfoghatatlanul lelkesek – írta Lord Bernard Gordon-Lennox a gránátosoktól –, és ez a régi Anglia jó világát idézi, amikor határtalan hazafiasság és derék bajtársiasság nyilvánult meg minden oldalon.” Többen felfigyeltek a rengeteg fagyöngyre az út menti fák ágain, bár viszonylag kevesen élik majd meg, hogy asszonyt csókolhassanak a karácsonyi díszek alatt. Mindegyik brit expedíciós egységnek legalább a felét behívott tartalékosok tették ki: a kényelmes civil életből épp csak kilépve, lábukon betöretlen katonabakanccsal igyekeztek tartani a tempót. „Az emberek egész nap körtét & almát lakmároznak – jegyezte fel Guy Harcourt-Vernon 22-én. – Gazdák szerint inkább mi, mint a poroszok. Élénk helyeslés.” A főparancsnok beleegyezett, hogy haderőit megállítsa a Mons–Condé-csatornánál, nem sokkal a belga határ után, ahol védheti Lanrezac balszárnyát, a kettő közötti rést pedig francia lovasság tölti majd ki. Aztán az 5. hadsereg belefutott a nagy pofonba Charleroi-nál, és meghátrált. A britek és a franciák így vészesen elcsúsztak egymástól: az expedíciós had még vidáman nyomult előre, miközben Lanrezac katonái visszavonultak. Amikor a khakiszínű hadoszlopok elérték a Brüsszeltől mintegy 50 kilométerre délnyugatra fekvő Monst, a katonák, akiknek arcát már vörösre égette a nyári nap, lehányták zubbonyukat, és hozzáfogtak, hogy beássák magukat a külvárosi és ipari térség kuszaságában, nem túl sok sikerrel. Épületek gátolták a szabad kilövést. Estefelé szúnyogok áradtak ki a helyi árkokból, és katonák ezrei szedték le a keresztvizet mindenről, miközben csapkodták a vérszívókat. Délkeletre a távolból sokan hallották az 5. hadsereg arconalából a

fegyvermorajt. Sir John French értesült a szövetségeseire mért csapásokról, de nem volt tisztában a méretükkel – azzal a ténnyel, hogy a francia hadsereg elveszítette mozgósított haderejének egynegyedét, s hogy Lanrezac balszárnya 15 kilométerre a britek mögé került. A kis tábornagy továbbra is bizakodón ítélte meg a szövetségesek kilátásait. Tudta, hogy jönnek a németek, de bizarr nemtörődömséggel az útjukba állította a katonáit. A Brit Expedíciós Haderők kiváló hírszerzőfőnöke, George MacDonogh ezredes a légi felderítésre és Lanrezac törzsének üzeneteire hivatkozva figyelmeztetett, hogy három német hadtest közeledik feléjük. Sir John nem vett tudomást a veszélyről, és azt tervezte, hogy tovább nyomul Soignies irányába. A főparancsnok személyesen beszélt egy brit pilótával, aki odaföntről látta Kluck tömegeit, de feltűnően hitetlennek mutatkozott, és témát váltva vállveregetőn a repülőgépéről kezdte faggatni a zavarba jött fiatalembert. A háború első brit lövéseit 22-én kora reggel adták le. A 4. királyi ír dragonyosgárdisták C századának lovasai egy enyhe emelkedő tetején fejlődtek hadrendbe körülbelül öt kilométerre a Mons–Condécsatornától északra. Felfigyeltek arra, hogy előttük egy horpadásból német lándzsásjárőr közeleg, köztük egy szivarozó tiszt. Charles Hornby kapitány két rajjal leviharzott a köves úton a menekülő ellenséget üldözve, csak úgy szikrázott patkóik alatt a kockakő. Két kilométeren át folyt a küzdelem, amelyben a britek öt foglyot ejtettek a meglepett németek közül, akiket gátoltak a lándzsáik. Ted Thomas tizedes a karabélyát használta: éveken át csak lőtéri gyakorlatokon vett részt, ahol az embernek másodperceket kellett várnia, hogy a papír célponttal valami történjen, és most elcsodálkozott a gyorsaságon, ahogyan a német lovas kibukott a nyeregből – az első ellenség, aki brit golyótól esett el. Hornby ujjongva tért vissza, és jelentette, hogy az ő áldozata úriember módjára halt meg, kardhegy végzett vele. Át is adta fegyverét az ezredfegyvermesternek, hogy köszörülje ki, és bárgyú sajnálkozásának adott hangot a letörlendő vér miatt. Dandárparancsnoka Szolgálati Érdemrendet ígért az első tisztnek, aki az újfajta lovassági karddal németet öl, és Hornby annak rendje-módja szerint meg is kapta a kitüntetést.

Azon az augusztus 22-én este Lanrezac üzenetben javasolta Sir John Frenchnek, hogy az egész brit hadsereg forduljon el jobbra, és támadja oldalba az előrenyomuló Bülowot. A hadseregek gyakran a védtelenül hagyott oldaluk miatt veszítettek csatát, sőt háborút, ha az ellenfélnek sikerült odaütnie. Az ilyen brit hadmozdulat azonban az adott körülmények között őrültség lett volna: Bülow alakulatai mögött ott volt kéznél Kluck hat hadteste, amelyek elözönölhetik őket, ha úgy fordulnak. A főparancsnok elutasította – a hadjáratban szinte az utolsó bölcs döntéseként – a javaslatot, és nyugovóra tért, nem érzékelve a küszöbönálló csapást, vagy akár csak a súlyos veszélyt. Sir Horace Smith-Dorrien tábornok II. hadteste 22-e éjszakáját a Mons–Condé-csatorna mentén táborozva töltötte, balszárnyát az Allenby vezette lovasság fedezte. Haig I. hadteste negyedkör alakban fejlődött fel, elnyúlva Lanrezac 5. hadserege felé. A brit állások cseppet sem voltak ideálisak támadás fogadására: a 26 kilométeres csatorna nem volt sem elég széles, sem elég mély, hogy nagyobb akadályt jelenthetett volna, átlagos szélessége nem haladta meg a 20 métert. Az összesen 42 kilométeres brit arcvonal egyes szakaszain erdősávok vagy épületcsoportok nyúltak el lejtősen a vízig, fedezéket kínálva a közeledő ellenségnek. Smith-Dorrien hadteste jóval hosszabb frontot kapott Haigénél. A britek túl kevesen voltak ahhoz, hogy az arcvonalat egyenletesen népesítsék be – egyes zászlóaljak 2000 méterért voltak felelősek –, s így a hidak köré összpontosultak, széles üres sávokat hagyva maguk között, amelyeket a támadók kihasználhattak, különösen a vontatóút mentén itt is, ott is horgonyzó uszályok segítségével. Monstól északkeletre a csatorna hurkot vetett, veszedelmes kiszögellést alkotva az ezt a szakaszt tartó királyi lövészek és a middlesexiek századai számára. Amikor 22-én szürkülni kezdett, Charles Hull, a middlesexiek ezredese, akinek szigorú fegyelmi elvárásai egyszerre keltettek tiszteletet és félelmet, segédtisztjével, Tom Wollocombe-bal körbelovagolta az alakulat állásait. Hull nagyon feldühödött, amikor meghallotta, hogy egy századparancsnok arra biztatja embereit, zúdítsanak tüzet egy német repülőgépre. Kijelentette, hogy hamarosan szükségük lesz minden egyes töltényre. Ahogy

besötétedett, a britek távoli, megmagyarázhatatlan puskaropogásra lettek figyelmesek, ami segített fenntartani a járőrök éberségét. Részben mert arra számítottak, hogy hamarosan újra előrenyomulnak, de főleg mert még nem maródtak beléjük a háború könyörtelen vastörvényei, a védők elmulasztották kihasználni a németek megérkezése előtti pár kegyelmi órát arra, hogy előkészítsék robbantásra a csatorna tizennyolc hídját. Mindössze néhány barikádot emeltek, lélektelenül, és géppuskákkal fedezték a megközelítési útvonalakat. A műszakiak óvatosságból elhelyeztek néhány töltetet; egy utász az egyik hídnál biciklire pattant, hogy beszerezze a hiányzó gyutacsokat. Augusztus 23-án nem sokkal pirkadat előtt Sir John French röviden értekezett két hadtestparancsnokával Smith-Dorrien főhadiszállásán, a Château de Sars-ban. Úgy tűnt, kicsattanó formában van, minden bizonyíték ellenére azt hangoztatta, hogy egy vagy legföljebb két német hadtest közeledik. Tábornokaival közölte, készüljenek fel minden eshetőségre: az előrenyomulásra, a frontvonaltartásra és a visszavonulásra. Majd elpöfögött gépkocsijával, hogy Valenciannesban meglátogasson egy gyalogosdandárt – aztán további szerepet nem játszott a hamarosan kibontakozó küzdelemben. Ez a viselkedés rendkívülinek számít egy olyan főparancsnoktól, aki Nagy-Britannia egyetlen harctéri hadseregéért felelt, amely egy évszázad után az első hadjáratába kezdett az európai szárazföldön, jól tudván, hogy az ellenség közel. French szemlátomást a legkevésbé sem érezte át a pillanat súlyát. Alárendeltjei, le egészen szakaszszintig, semmiféle egyértelmű eligazítást nem kaptak, kivéve, hogy úgy egy napon át védeniük kell állásaikat. Az éjfél utáni órákban parancs érkezett az első vonalbeli egységekhez: „Ma 04.30-kor fegyveres készenlét. Szállítóeszközöket megrakodni, lovakat felnyergelni. Visszaigazolás kéretik.” Hajnali hatkor újabb utasítás jött: zászlóalj-málhásszekereket hátravinni! A katonák később hálásak voltak ezért – ha a csata megkezdődik, felszerelésük már sosem kerül ki a fegyvertűzből. A feszült egy-két órában, miközben a fegyvereikre hajolva az ellenségre vártak, a middlesexiek átvettek egy elképesztően lényegtelen táviratot a hadosztálytörzstől, amely azt panaszolta, hogy egyik tisztjük nem

fizette ki a patkoltatást, úgy lovagolt el egy belga patkolókovács műhelyéből Taisnières-ben. A legtöbb katona a szünetet arra használta fel, hogy – az ünneplőbe öltözött helybeliek barátságos tekintetétől kísérve – tökéletesítse állását. Sem a katonák, sem a civilek nem mutatták különösebb jelét a veszélyérzetnek, amelyet csak a pusztítás és halál hoz majd meg. Tisztek böngészték térképeiket, de nem sokra mentek velük, mert nem voltak elég részletesek. Az első csetepaték a német járőrökkel még szemerkélő esőben következtek be, de a nap hamarosan áttört a felhőkön. A lovas járőrök visszavágtattak a vonalak mögé. Az ellenséges tüzérség gránátokat kezdett hajigálni Smith-Dorrien alegységei közé, gorombán félbeszakítva néhány katona reggelijét. Ezek a katonák egy olyan hadsereg tagjai voltak, amely az elmúlt fél évszázadban csak gyarmati hadjáratokat élt meg, többnyire lándzsával felfegyverzett bennszülöttek ellen, bár a búrok megmutatták nekik, mire képesek a modern kézifegyverek. A Brit Expedíciós Haderőben az átlagéletkor huszonöt év volt, és sok fiatalabb katona ölési céllal még sosem sütötte el a fegyverét. Akadtak azért vén veteránok is, akik dervisekkel és pastukkal verekedtek: amikor egy gárdista törzsőrmester nekiállt zászlóalja málhásszekereiből védővárat formálni egy belga falu mellett, táborhelyét zaribának nevezte Kitchener szudáni hadjárata szókincséből merítve. A Brit Expedíciós Haderő kicsi volt, de tagjai a legjobban felszerelt katonák voltak, akiket Nagy-Britannia valaha is háborúba küldött – nagyrészt Richard Haldane-nek köszönhetően. Kitűnő 7,7 milliméteres rövid táras Lee-Enfield karabéllyal és Vickers géppuskával rendelkeztek. Egyes katonák bőrszütyőt viseltek, míg mások már vászonhevedert és tölténytáskákat, amelyek ekkoriban váltak szabványossá. Mindkettőt jól megtervezték, ahogy a hátizsákot is. A katonák nagyra értékelték a lábszárvédőiket, minden babramunka ellenére, amellyel a hosszú pamutpólyát a lábszárukra tekerték. Ezek a lábszártekercsek melegítettek, és megtámasztották a bokát az egyenetlen talajon, a hosszú meneteléseken, illetve a lövészárkok sarában. A Brit Expedíciós Haderő a létszámban, a nehéztüzérségben és a szállító járművekben szenvedte a

legsúlyosabb hiányt. 1914 őszén a francia vidék népessége kezdett hozzászokni a rekvirált teherautók látványához, amelyek még magukon viselték londoni áruház-tulajdonosaik cégérét – Harrods, Maple, Whiteley –, meg a motorkerékpárokhoz, amelyeken lelkes fiatal civilek ültek, akik önként jelentkeztek futárszolgálatra. Az ételkihordó J. Lyons furgonjai hamarosan sebesülteket szállítottak a londoni vasútállomásokról a kórházakba. Olyan hadsereg volt ez, amelynek sok tisztjét szinte nem lehetett megkülönböztetni egymástól, vonásaikat egységesen vékonyra vágott bajusz díszítette. Magától értetődőnek tekintették, hogy ők – a kiszolgálóalakulatok, az utászok és hasonlók kivételével – úriemberek, akiknek a személyes közlekedési eszközük inkább a ló, nem pedig a gépjármű; hogy ugyanannak a klubnak a tagjai, és közülük sokan ismerték is egymást. Amikor Tom Bridges ott találta magát ló nélkül az ellenség útjában, egy Rolls-Royce-szal arra járó vezérkari tiszt mentette meg, akiről kiderült, hogy együtt jártak iskolába. Miután békeidőben az előléptetés csigatempóban haladt, Monsnál nem kevesen harminchat-harminchét évesen századosként szolgáltak, sok negyvenes éveit taposó őrnagy mellett. Katonáik túlnyomórészt az iparban foglalkoztatott alsóbb néprétegekből vagy a vidéki parasztságból kerültek ki. Charles Edward Russell, a neves amerikai szociológus 1914 nyarán Angliába látogatott, és nem győzött sajnálkozni az egyenruhában megnyilvánuló osztálykülönbségeken. Az újoncok kiképzését figyelve feltűnt neki, hogy a tisztek átlagban tíz centivel magasabbak a katonáiknál, akik ráadásul rossz megjelenésűek: „Az üres tekintet, a nyitott száj, amelyből szinte csorog a nyál, a kifejezéstelen arc, a nyomornegyedek stigmái – rettenetes látvány.” A nyomor áldozatai közül mégis sokakból – bár korántsem mindenkiből – elszánt katona lett. Oktalanság lett volna különösebb önálló gondolkodást várni tőlük, de ugyanez a korlátoltság a tisztjeik többségére is jellemző volt. Kevesen húztak volna katonazsávolyt azokban a napokban, ha bármi más módon is össze tudják kaparni a megélhetésrevalót. „Nem volt németgyűlölet – írta Tom Bridges, a búr háború veteránja. – Igazi zsoldosszellemben ugyanolyan készségesen harcoltunk volna a franciák ellen is.” A csatorna mentén

a tüzelőállások kialakításához betörték a lakóházak és raktárépültek ablakait, néhányan halvány bűntudattal, amiért ingatlanvagyonban tesznek kárt.

Kluck gyalogságának első alegységei kezdtek leereszkedni a lejtőn a víz felé, annak szinte teljes, vigasztalan hosszában szürke házak, tárnalejáratok és ipari létesítmények takarásában. Bár a német hadsereg roppant hadigépezet volt, ebben a döntő pillanatban gyöngeségei kiütköztek, elsősorban is a hírszerzésében. Augusztusban az összes hadviselő fél parancsnokai egymással versengve számították el magukat az ellenfeleik erejét és szándékait illetően. A német császár hét nyugati hadserege közül Klucké volt a legnagyobb. Az élen haladó és Monshoz közeledő ezredek tisztában voltak vele, hogy brit katonák tartózkodnak a közelben, de semmit sem tudtak az erejükről és felállásukról – 23-án német repülőgépek nem játszottak hasznos felderítő szerepet. Kluckot tábornoktársai nagyra tartották, de tehetsége ebben az első 1914-es csatájában nem mutatkozott meg. Sid Godley közlegény épp a kávéját és a zsömléit fogyasztotta élvezettel, amelyeket két belga kisgyerektől kapott, és ügyetlenül próbálkozott a társalgással, amikor kis társaságukat megzavarta egy becsapódó német gránát. „Mondtam a kisfiúnak és kislánynak: jobb lesz, ha most szeditek a sátorfátokat, mert még bajotok esik! – emlékezett vissza később. – Erre fogták a kosarukat, és eltűntek.” Godley letelepedett a karabélya mögé. Amint az első németek felbukkantak, brit katonák ezrei nyitottak tüzet, a puskaropogás hangját hamarosan elnyomta a tüzérség robaja. A németek a Monstól északkeletre fekvő veszedelmes kiszögellés körül gyülekeztek, Nimynél, ahol a hidakat a királyi lövészek védték, tőlük jobbra, Obourg mögött a middlesexiek 4. zászlóaljával: a legenda úgy tartja, hogy a lövészeket az állomásfőnök lánya figyelmeztette az ellenség közeledtére. Hull ezredes, a middlesexiek parancsnoka lelkes kézifegyverpárti lévén, nagy figyelmet szentelt annak, hogy az emberei tudjanak pontosan lőni, és ők aznap büszkévé tették elöljárójukat. Gyilkos karabélytüzük egymást követő német rohamokat állított meg. Az északi partot hamarosan elborították az egymás hegyén-hátán heverő szürkészöld hullák, fejükön a lándzsahegyes pickelhaubéval. Ám Kluck katonái is felvették a tüzelőállást, és nemsokára veszteségeket okoztak a rosszul álcázott briteknek.

– Amikor a tüzelés elkezdődött, megrémültem a zajtól – mesélte később Hull egyik embere, Jack közlegény. – Még soha életemben nem hallottam ilyesmit. A gránátok többsége jóval mögöttünk robbant, de egy furcsa fütyülő hang is hallatszott, ahogy a golyók jöttek. Négyen voltunk egy lövészgödörben, a tisztünk odasétált hozzánk, és emlékszem, arra gondoltam: „Feküdj, te hülye buzi!” Később hallottam, hogy szegény embert kilőtték. Aztán a mellettem fekvő katonát eltalálták. Én éppen tüzeltem kifele, amikor hirtelen röffenésfélét hallatott, majd mozdulatlanul feküdt. Addig még sosem láttam halottat. „Mókás látni – írta Guy Harcourt-Vernon –, ahogy mindenki behúzza a nyakát a golyó hangjára. Az ember tudja, hogy már elment mellette, mégis mindannyiszor a válla közé kapja a fejét.” Rövidesen túl sok gránát és golyó röpködött, semhogy bárkinek is ideje lett volna lekapkodni a fejét. Legtöbben arra összpontosítottak, hogy az egyik öttöltényes tárat a másik után üssék be felforrósodott fegyverükbe, bár a lövészkatona nevezetes teljesítménye, a percenkénti 15 lövés, túlzás. Bármely alegység, amelyik ilyen tűzgyorsaságot produkált, igen gyorsan kimerítette a lőszerkészletét. Az előretörő németek többsége ugyanolyan zöldfülű volt a háborúban, ahogy a britek. Néhányan rövid eufórikus pillanatokat éltek át, olyasmit, mint amit Walter Bloem, a brandenburgi gránátosok századosa roham közben: „Egy diadalkiáltás, egy vad, földöntúli ének áradt fel bennem, felemelő és lelkesítő, elöntötte minden érzékemet. Legyőztem a félelmet; úrrá lettem halandó porhüvelyemen.” Kluck katonái először tömegével nyomultak előre, közvetlenül a menetoszlopból, és alaposan meg is szenvedték. „Tömör, szögletes tömböket alkottak, élesen kirajzolódtak a horizonton, az ember el sem hibázhatta őket… – írta egy brit altiszt róluk. – Mind közelebb és közelebb kúsztak, és akkor a tisztjeink kiadták a parancsot… Úgy tántorogtak, mint amikor egy részeg ember hirtelen kap egyet a szeme közé, azután felénk futottak valami idegen kiáltással, amit nem tudtunk kivenni.” A skót felföldi Gordon regiment egyik katonája ugyanebben a szellemben emlékezett vissza: „Szegény ördögök! Ezek a gyalogosok századokban nyomultak előre, legalább százötvenen ötös sorokban,

és a mi karabélyaink röppályája 550 méterig tartott. El lehet képzelni a hatást! Megtámaszthattuk a karabélyainkat az árokperemen, és nyugodtan célozhattunk. Az első századot simán a mennyországba küldtük egyetlen sortűzzel 600 méterről, és az ő őrült alakzataikban szinte biztosan mindegyik lövedék kettőt is eltrafált. A többi század már nagyon lassan nyomult előre, halott bajtársaikat használták fedezéknek, de így sem volt semmi esélyük.” A háború majd nagymértékben a szemben álló géppuskák és tüzérségi lövegek erőpróbája lesz, de egy rövid időre 1914 késő nyarán a karabély megmutatta, mire képes a tisztán feltáruló emberi test ellen. Csakhogy a britek erősen túlbecsülték a lövészeik okozta veszteséget. Sok hasravágódó német egyszerűen csak fedezéket vett. Kluck alakulatai kisebb csoportokra bontakoztak, amelyek ravaszabbul mozogtak, és az őket támogató tarackok egyre több áldozatot szedtek. A brit karikatúrák ostoba fritzeinek viselkedésével szöges ellentétben sok német ügyesen kihasználta a tüzelés és a mozgás lehetőségeit. Smith-Dorriennek a csatornán túlra, előretolt állásokba helyezett századai visszaszorultak a déli partra. – Jóságos isten! Hogy lő a tüzérségük! – kiáltott egy Gordon-dragonyos; a gránáteső egy új, cseppet sem szívelt tapasztalatot jelentett a Brit Expedíciós Haderő szinte minden tagjának. „A katonák kis gödröket ástak maguknak, és abban kucorognak – írta Tom Wollocombe –, a legtöbbjük kezdett kicsit ijedős lenni, mert nem szokott hozzá ehhez az élethez.” A brit veszteségek csekélyek voltak a néhány nappal korábbi francia harcok méretéhez képest, a két hónappal későbbi yperniekéről nem is beszélve. Az az augusztusi nap azonban ott, a csatornaparton elég szörnyűnek látszott az olyan katonák számára, akiknek még nem akadt dolguk a modern európai hadseregek tűzerejével. A jobbszárnyon, ahol Haig hadtestei álltak, nem sok német harctevékenység folyt, de a Smith-Dorrien arcvonalán ejtett foglyoktól származó információkból és az ellenség halottainak jelvényeiből kiderült, hogy legalább két hadtest egységei vannak jelen, amelyek különösen nagy nyomást gyakoroltak az északkeleti kiszögellésre. Azt azonban hangsúlyozni kell, hogy bár Kluck jóval nagyobb hadsereget vezetett, mint French, az augusztus 23-án a Mons két

oldalán ténylegesen bevetett katonák száma nagyjából egyenlő volt. A Monsnál tanúsított brit hősiességről sokat írtak, az ugyanolyan jelentős német bátorságról kevésbé. Bár Kluck katonáiból sokat leterítettek, miközben a vízhez közeledtek, attól még tucatjával törtek előre, és kerestek maguknak talpalatnyi helyet, hogy megvessék a lábukat a túlsó parton: néhány ilyen hídfőállást a csata kezdete után másfél órával már szilárdan tartottak. A németek közül emlékezetes hőstettet hajtott végre a hamburgi Oskar Niemeyer. A királyi lövészek által védett nimyi vasúti átkelőtől keletre állt egy gyaloghíd, amelyet lábhajtással lehetett átfordítani a túlpartra. A britek ezt a saját oldalukon tartották. Niemeyer vízbe ugrott, átúszott, és fegyvertűzben csaknem teljesen átpedálozta a hídgémet az északi partra, mielőtt lelőtték: ezért a bravúrért, ha aznap khakiszínű egyenruhát visel, Viktória-keresztet kapott volna. Niemeyer bajtársai kötelet dobtak a hídvégre, így magukhoz tudták húzni, majd megkezdhették az előrenyomulást. Ilyen akciók a délelőtt folyamán tucatnyi ponton pásztázó tűznek tettek ki több brit alakulatot, sőt az elszigetelésükkel fenyegettek. Röviddel déli egy óra előtt a middlesexiek bután elkésett üzenetet kaptak a hadosztálytól: „Belátásukra bízzuk, mikor pusztítják el zónájukban a hidakat és vízijárműveket.” „Elkéstek. Az ellenség már átkelt vagy átkelőben volt” – írta Tom Wollocombe. Monsnál a védők túlságosan gyéren oszlottak el ahhoz, hogy elég heves ellenállást fejtsenek ki Kluck seregeinek megállítására. A közvetlenül a gyalogság mögött elhelyezett brit tüzérütegek csaknem olyan súlyosan megszenvedték az ellenség tüzet, mint a lövészek. „Hűséges tüzéreink csodálatosan kitartottak a lövegeik mellett” – jegyezte meg Wollocombe. Egyikük, William Edgington őrmester jelentős eufemizmussal ezt jegyezte fel a naplójába: „Nagyon fárasztó nap – mintha mindenütt németek lennének körülöttünk.” A middlesexiek azon egységek közé tartoztak, amelyek nem részesültek közvetlen tűztámogatásban, mert a hozzájuk legközelebb eső tüzérek nem láthatták a célpontokat, és arra kényszerültek, hogy csak hozzávetőlegesen lövöldözzék ki a gránátokat az ellenség irányába.

Bár a britek megtépázták Kluck élezredeit, a nap folyamán később a saját veszteségeik is növekedtek; mindeközben a csatornán átkelő németek csörgedező erecskéje erős patakokká duzzadt. Kora délután Douglas Haig egy vezérkari tiszt kíséretében felkapaszkodott egy dombtetőre Bonnet-től öt kilométerre északra, ahonnan rálátott a csatatérre, és komor csendben nézte a „szürkébe öltözött tömegeket, amint előrenyomulnak”, neki a szomszédos II. hadtestnek. Az ellenséges tüzérségi tűz néhány szektorban annyira pontos volt, hogy Smith-Dorrien katonáinak – akárcsak minden más nemzet harcosainak akkor augusztusban – beteges meggyőződésükké vált, hogy bizonyára kémek irányítják az ellenséges ütegeket. Végül a II. hadtest egységről egységre hátrálni kezdett, katonái kis csoportokban tolongtak hátra, a szakaszok felváltva fedezték egymás visszavonulását, néhányan sebesült bajtársaikat támogatták. Bajos volt a visszavonulást rendezett akcióként lebonyolítani, hogy ne legyen fejvesztett menekülés belőle. Amikor Hull ezredes meglátta, hogy egyik szakasza egy őrmester vezényletével visszavonul – két századtisztjüket kilőtték –, szólt a hadsegédjének, hogy nevezze meg az altisztet. Tom Wollocombe a látcsövébe nézett, és megmondta az illető nevét, mire Hull dühösen kijelentette: – Ha X. őrmester nem kapott visszavonulási parancsot, főbe kell lőni. – Estére aztán a gyanúba keveredett őrmester felkerült a zászlóalj „eltűntek” listájára, és így megmenekült a kivégzőosztag fenyegetése elől. Miután a kezelőszemélyzetet kilőtték, a királyi lövészek egyik géppuskáját Nimynél átvette Sid Godley közlegény, mégpedig olyan eredményesen, hogy a vasúti híd védelméért őt is, Maurice Dease hadnagyot is Viktória-kereszttel tüntették ki – a hadnagyot holtában. Godley, jóllehet több sebből vérzett, állítólag tovább tüzelt, fedezve a zászlóalj visszavonulását, mígnem este a németek lerohanták az állását, és ő fogságba került. Az akció hitelességét a szkeptikusok kétségbe vonják, és rámutatnak: egyetlen német beszámoló sem említi meg, hogy ilyen ellenállással találkoztak volna. Szerintük Dease és Godley hőstettét mindenekelőtt ez utóbbi tanúsította, és a hadvezetés mindenáron méltánylandó hősöket akart találni. Theodore Wright százados bátorsága ellenben vitán felül áll. A királyi utásztiszt délután háromkor kezdett bele bátor, de reménytelenül

megkésett utazásába a csatorna mentén, hogy megpróbáljon egy öt kilométeres arcvonalon öt hidat felrobbantani. Wright osztaga az úton csaknem végig tűz alatt állt, és a sofőrt érthető módon aggasztotta, hogy a harctéren kell nyolc láda lőgyapottal megrakott autójával keresztülszlalomoznia. Miközben három oldalról is lőttek rá, az utászszázadosnak végül sikerült felrobbantania a jemappes-i átkelőt. Amíg Mariette-nál egy másikon dolgozott, járművét egy sebesült katonával hátraküldte. Ezután egy repeszszilánk súrolta a fejét, és azon kapta magát, hogy nincs árama töltetei felrobbantásához. Sietve kábelt csatlakoztatott egy közeli ház fővezetékébe. Mivel még mindig nem jutott feszültséghez, újra meg újra próbálkozott a csatlakozással, mialatt a northumberlandi lövészek fedezték tüzükkel. Aztán a kimerült százados belecsúszott a csatornába. Egy altiszt, Smith őrmester húzta ki, de addigra már öt órára járt az idő, és a németek harminc méterről lőtték őket. Az utászok felhagytak erőfeszítéseikkel, és visszavonultak. Aznapi bátor munkájáért és a többiért, mielőtt később elesett, Wright megkapta a Viktória-keresztet. Az egész hiábavaló volt: a teljes brit frontszakaszon csak egy hidat robbantottak fel – az ehhez szükséges parancsokat túl későn adták ki. Estére Mons az ellenség kezére került. Nincs megbízható német veszteségjelentés, de a brandenburgiak zászlóaljparancsnoka érzelgős szavakkal panaszkodott Walter Bloemnak: – Maga az egyetlen megmaradt századparancsnokom… az én büszke, gyönyörű zászlóaljam romokban! – Az ezredükből elesett egy zászlóaljparancsnok és a hadsegédje, három század- és hat szakaszparancsnok; további tizenhat tiszt megsebesült; a legénységi állomány ezzel arányos veszteségeket szenvedett. Bloem elkeseredetten töprengett: „Első csatánk súlyos, hallatlanul súlyos vereség, és az angoloktól szenvedtük el, akiket annyira kinevettünk.” Bár gyakran idézik a Brit Expedíciós Haderő dicsőítéseként, ez a kijelentés erősen túlzott volt, s csak a naplóíró veszteségek iránti érzékenységét tükrözi, ami minden kezdő harcosra jellemző. Bloem zászlóalja aznap minden más német egységnél nagyobb veszteségeket könyvelhetett el. A britek képtelenek voltak feltartóztatni Kluck előrenyomulását, csupán egy nappal késleltették,

mielőtt átengedték állásaikat az ellenségnek. Egy másik német ezredkrónika diadalittasan rögzíti: estére „a győzelmi szellem elsöprő volt, és maradéktalanul kiélveztük”. Az I. hadtest és Allenby lovasai alig vettek részt a harcban. Monsban az volt a nagy szerencse, hogy a britek, az ellenség ügyetlenkedésének hála, csaknem érintetlenül vonulhattak vissza, miután a becslések szerint 1600 katonát veszítettek, akik közül sokan fogságba estek. Egy hamburgi, aki korábban utazó ügynökként dolgozott, és folyékonyan beszélt angolul, a foglyok egy részét kedélyesen rendezgette: – Uraim, legyenek szívesek, szép sorban négyesével! – A veszteségek csaknem fele mindössze két zászlóaljra jutott: a 4. middlesexire több mint négyszáz és a 2. királyi írekre több mint háromszáz; számos egység értékes géppuskáik hátrahagyására kényszerült. A német összveszteség nagyjából hasonlóan alakult, de az elesettek és sebesültek aránya jóval magasabb volt a foglyokéhoz képest. Azokban a napokban a britek megvetéssel kezelték szövetségeseiket, pedig a rövid monsi helytállásban és a II. hadtest azt követő megmenekülésében döntő szerepet játszott, hogy egy francia népfelkelőkből álló, hirtelenjében összeszedett sereg Albert ďAmade tábornok vezetésével fedezte Smith-Dorrien balszárnyát. Miközben a kis horderejű brit harci tevékenység folyt, Lanrezac 5. hadserege jóval súlyosabb veszteségeket szenvedett Charleroi-nál. Még tovább délre, az Ardennekben 23-án és 24-én a francia 4. hadsereg és a német 4. hadsereg együttesen 18 ezer halottat veszített. A Bertix melletti erdőségben egy egész francia hadtest bepánikolt, és megfutamodott, magára hagyva tüzérségét. Namurnél a németek bombázni kezdték a 35 ezres francia–belga helyőrségű erődöt, és két nap múlva, mindössze 900 fős veszteséggel be is vették. 3. hadseregük Max von Hausen tábornok vezetésével Dinantnál átkelésre készült a Meuse-ön pontonhidak és uszályok segítségével. Hausen 1866-ban még az osztrákok oldalán harcolt a poroszok ellen. Most hatvanhét évesen és szász hadügyminiszterként meglátta a lehetőséget, hogy bekerítse Lanrezacot. Franchet ďEspèrey, az 5. hadsereg legrátermettebb hadtestparancsnoka saját kezdeményezésére ellentámadást indított, és visszaszorította a németeket. Aznap késő este Hausen katonái

mégis bevették a várost – és brutális vérengzést csaptak a lakosok között. Franchet ďEspèrey azonban időt nyert az 5. hadseregnek a visszavonuláshoz, és Hausen több mint 4000 embert veszített. A britek monsi tevékenysége eltörpül mindezen ütközetek jelentőségéhez képest – bár nem Sir John French és vezető tisztjei szemében. 23-án délután háromkor a főparancsnok még annak az illúziónak a foglyaként tért vissza valenciennes-i útjáról, hogy a szövetségesek hamarosan megújítják előrenyomulásukat. Alkonyatra azonban kénytelen volt szembenézni a valósággal, és elfogadni MacDonogh ezredes értékelését, hogy hadserege nyomasztóan erős ellenséggel áll szemben. Kluck katonái nekirontottak a II. hadtest most Monstól délre és nyugatra elhelyezkedő jobbszárnyának, azzal fenyegetve, hogy elszigetelik az I. hadtesttől; végül pedig, ami a legaggasztóbb: Sir John megtudta, hogy Lanrezac megkezdte az 5. hadsereg visszavonását a Sambre völgyéből, nem törődve Joffre ezzel ellentétes óhajával. A Brit Expedíciós Haderő a napot tizenöt kilométerrel a franciák előtt kezdte. A rés ekkor veszedelmesen továbbtágulni készült, betöltésre csábítva a németeket. Sir John belátta, hogy neki is gyorsan vissza kell húzódnia, hogy elkerülje a szinte biztos pusztulást. A Brit Expedíciós Haderő Monstól körülbelül öt kilométerre délre letáborozott éjszakára, katonái arra számítottak, hogy másnap reggel ezen az új arcvonalon kell majd harcolniuk. Aznap este Tom Wollocombe-nak még volt ideje elmorfondírozni: „Egy csata fantasztikusan izgalmas dolog, amikor kibontakozik… az embereink nemhogy lehangoltak lettek volna, a karabélyaikról és csatarendjükről áradoztak, hogy mindkettő mennyivel jobb az ellenség tűzerejéhez és tömeges mozgásához képest.” 24-én éjjeli egykor azonban a főhadiszállás újabb parancsot adott ki a visszavonulásra, anélkül hogy bármiféle eligazítással szolgált volna a végrehajtásra nézve, amit a hadtestparancsnokokra hagytak. Ez újabb bizonyíték a brit hadseregtörzs alkalmatlanságára, különösen Murray-éra és Wilsonéra, akik egyszerűen nem tudták, vezérkari tisztként mi a dolguk. Az egyetlen, aki tudta, a főszámvevő, Sir William „Wully” Robertson volt, aki az elkövetkező hetekben nagy eréllyel és tudással rögtönzött ellátórendszert a Brit Expedíciós Haderő számára.

Néhány óra leforgása alatt Sir John French hetyke magabiztosságát búskomorság, sőt pánik váltotta fel. Az egyik percben még arról beszélt, hogy haderejével beveszi magát Maubeuge régi erődjébe, a másikban arról, hogy visszavonul északnyugatnak, Amiens felé, elvágva minden kapcsolatot szövetségeseivel. A néhány napos hadműveleti tapasztalat arra a túlzó következtetésre juttatta a brit főparancsnokot, hogy a franciák nem azok a katonák, akikkel ő üzletet köthet, nem „korrekt fickók”, akikkel folytatni kívánná a háborút. Ez a viselkedés inkább csak gúnyt váltott ki, súlyos következményekkel nem fenyegetett a szövetségesek ügyére nézve. Mindeközben Párizsban 24-én reggel Joffre közölte Messimy hadügyminiszterrel, hogy a francia hadseregnek egyelőre nincs más választása, fel kell adnia az offenzívát, amely kudarcot vallott. A ország stratégiája hitelét vesztette. A francia hadsereg szinte teljesen kimerült a hiábavaló támadásokban; csak elhúzódó védelemre szorítkozhat. – Célunk az, hogy a lehető legtovább kitartsunk, próbáljuk kifárasztani az ellenséget, és amikor elérkezik az ideje, folytassuk a támadást – mondta a főparancsnok a miniszternek. Joffre nagy illúziója a németek felállását és szándékait illetően az északról érkező hírek fényében végleg szertefoszlott. Megértette Moltke célját. Mindeddig a főparancsnok csak futólag szentelt figyelmet a balszárnynak. Ekkortól minden félelme – később minden reménye – ide összpontosult. Másnap, 25-én kibocsátotta parancsnokainak és másolatban megküldte Sir John Frenchnek az utóbb híressé vált 2. számú általános utasítását, amelyben kinyilvánította szándékát, hogy nagy erőket dobjon át északra, és új hadsereget létesítsen a Brit Expedíciós Haderő balszárnyán. Az oldalát fenyegető veszélyt mindenképp olyan erőkkel akarta ellensúlyozni, amelyekről tudhatta, hogy elfogadják a parancsát – ahogyan a britek nem. Joffre roppant bonyolult átcsoportosítását azonban szeptember 2-a előtt nem lehetett végrehajtani, ami a jelen helyzetben egy örökkévalóságnak tűnt. Addig a napig még sok minden történik majd, jó és rossz, részben a Brit Expedíciós Haderővel is.

A hadseregeknek nem könnyű elszakadniuk a velük harcban álló, előrenyomuló ellenségtől, és rendezetten visszavonulniuk. 24-én virradatkor a németek újra szorongatni kezdték a II. hadtestet. Sok egység keveredett aznap csatározásba, bár csekély veszteséggel, mielőtt letáborozott volna néhány kilométerrel odébb, délnek. Hírhedt eset, hogy a 9. lándzsások és a dragonyosgárdisták német ágyúkat rohamoztak meg Audregnies-nél, nyílt terepen, másfél kilométeren át, rendkívüli ostobaságként még a brit lovasság mércéjével mérve is. David Campbell alezredes vezette őket, a híres lovas, aki egy ízben a saját lovával megnyerte a Nagy Nemzeti Akadálylovaglást. Tom Bridges Audregnies-nél sokakkal együtt olyan nehézsúlyú vadászlovak nyergében ült, amelyek néhány hónapja még középangliai akadálypályákon sövényeket ugrattak, mielőtt a hadsereg megvásárolta volna őket. Egy nem várt megsüllyedt út sok bukást okozott; a német fegyverek még több lovast fosztottak meg lovuktól, miközben ők szalmabálák mögött kerestek fedezéket, hogy onnan viszonozzák a tüzet. Bridges hátasa, Umslopoogas elpusztult a harcban. Végül a britek visszavonultak, miután nyolcvanfős emberveszteséget szenvedtek – kevesebbet, mint amennyit megérdemeltek –, de lóban jóval többet. A tizennégy éves német iskolásfiú, Heinrich Himmler ujjongva írta a naplójába: „Csapataink a Maastól nyugatra Maubeuge felé nyomulnak. Egy angol lovasdandár tartózkodik ott, és vereséget szenved, nagy vereséget! Hurrá!” Aznap Haig hadtestében a gránátosok őrnagya, „Ma” Jeffreys így írt: „Hosszú és fárasztó menetelés… perzselő hőségben és nagyon rossz, poros utakon. Az emberek nagyon fáradtak, és eléggé gondterheltek, hogy vajon mire készülünk.” Jeffreyst felháborította a sok lemaradozó Coldstream-gárdista, akikkel az úton találkozott, és arra törekedett, hogy az ő embereinek ne legyen lehetőségük elszakadni a többiektől: egyetlen engedményként a legkimerültebbek feltehették hátizsákjukat és karabélyukat a zászlóalj málhásszekereire. Bernard Gordon-Lennox kárhoztatta a feltételezett titkolózást, amellyel a tiszteket bizonytalanságban tartják a hadseregtörzs tervei és szándékai felől: „Nagyon lehangoló. Senki sem tudja, mi folyik itt,

mibe mászunk bele, mivel állunk szemben, vagy egyáltalán, mi a helyzet; és amit mondanak, arról általában kiderül, hogy egyáltalán nem igaz.” A valóságban persze a ködösítés nem a főhadiszállás titoktartási szándékából fakadt, hanem hozzá nem értéséből és döntésképtelenségéből. Az, hogy az alárendelteknek nem adtak eligazítást tevékenységük céljáról és összefüggéseiről, krónikus brit hadvezetési gyengeség maradt mindvégig a hadműveletek során. Ugyanerre a mintára zajlottak az események augusztus 25-én is. A bavayi ókori római forum mellett a dél felé vezető út elágazott. Egyetlen út nem bírhatta el a teljes Brit Expedíciós Haderőt és a civil menekültek sokaságát. Az a döntés született, hogy az I. hadtest a Mormal nagy erdejétől keletre fekvő, a II. hadtest pedig az azzal csaknem párhuzamosan futó úton a nyugati oldalon induljon el. A közlekedési dugó egész nap állandósult Bavayban, ahogy French összekuszálódott alakulatai átverekedték magukat rajta. „Még sosem voltam ennyire fáradt – írta Guy Blewitt, az oxfordshire-i és buckinghamshire-i könnyűgyalogság, „oxfok & buckok” századosa –, mivel az utolsó 46 órában nem aludtam, megtettem 65 kilométert az utóvédpozícióval járó izgalmakról nem is beszélve. Bavayhoz közeledve nyilvánvalóvá vált, hogy a helyzet súlyos, az út dugig tömve – lovasok lovon, lovasok ló nélkül, kórházszekerek, menekültek, kerékpárok, gyerekkocsik, ágyúk, gyalogosok négyes sorokban, gyalogosok, akik elveszítették egységüket, gyalogosok, akiknek az egységük nem tudta, merre menjen, és ott aludtak az út szélén. Bavay macskakövein az ember lába még jobban megfájdult, és végtelenül boldogok voltunk, amikor letereltek bennünket egy tarlóra, ahol letáboroztunk; itt hamarosan tábortüzek gyúltak, és kerítettünk harapnivalót, és derékaljnak szalmát.” A forgalomirányítás a visszavonulás alatt mindvégig gyenge lábakon állt, s azokban a jámbor első napokban a briteknek nem volt szívük megtisztítani az utat a menekülő civilektől, járművektől. Guy Blewitt egy elhaladó szekéren észrevett egy vén öreg belgát, aki szemlátomást a végét járta; a százados elfintorodott a helyzet iróniájától, amikor az aggastyán, végső erejét összeszedve, magas, fisztulázó hangon felkiáltott: – Vive ľAngleterre! – Ezzel szemben néhány alakulat, amelyeket az előrenyomuláskor megéljeneztek,

most, visszavonulóban azon kapta magát, hogy pfujolják őket: a helybeliek megsejtették, milyen árat kell majd fizetniük a szövetségesek vereségéért, amikor a németek megérkeznek. A whiltshire-iek egyik tisztje, Rose hadnagy így írta le 25-e éjszakáját: „A járművek, lövegek, kórházszekerek stb. az egész visszaúton két sorban haladtak, mind ugyanazon a nem különösebben széles úton, a gyalogság teljes összevisszaságban… Sötét volt, leszámítva a szeszélyes villámokat és az égő házak fényét különböző falvakban, amelyeket az ágyútűz lobbantott lángra… Az eső patakokban ömlött. Az emberek nagyon fáradtak voltak; két napja nem ettek, de a harci kedvüket nem vesztették el.” Ugyanezen a napon a 2. gránátosok csaknem huszonöt kilométert meneteltek, tikkadtan a hőségtől, felhólyagzott lábbal, talicskákat és kézikocsikat toló menekülteket kerülgetve. Egy angol tiszt megszánt egy öregasszonyt, aki azon őrlődött, meneküljön-e, vagy paraszti ösztönére hallgasson, és ne hagyja el a gazdaságát. – De ki eteti a disznókat, ha elmegyek? – zokogta. Onnan nyolcvan kilométerre északra, Gentben egy belga háziasszony, Jeanne van Bleyenberghe így írt barátnőjének: „Az embernek sírni támad kedve a számtalan gyerekkel érkező szerencsétleneknek láttán, akik hátrahagyták tehenüket, disznajukat és mindent, amit kemény munkával megteremtettek… Csak három hete háborúzunk, de már éveknek tűnik.” A gránátosok végül megálltak a Sambre-tól közvetlenül délre, Landrecies városában, ahol Haig fölállította új hadtestfőhadiszállását. A gárdisták hálásan szabadultak meg szerelvényüktől, és épp kényelembe helyezték magukat a szállásukon, amikor délután öt óra tájban riadót fújtak. A lakosok behúzódtak a pincéikbe, miközben a főutcán az ír lovasegységek pánikba esett katonái vágtattak végig, kiabálva: – Nyakunkon a németek! – Kiderült, hogy egy ellenséges lovas járőr bukkant fel a városka szélén, aztán sietve visszavonult. A Sambrehíd feljáratának őrzésével a Coldstream-gárdistákat bízták meg, akik egy dombon vettek fel állást egy tanya körül, ötszáz méterre északra a folyótól. Az első figyelmeztető jelként, hogy valami készül, hangokat

hallottak, amelyekről később azt állították, hogy valakik teli torokból a Marseillaise-t énekelték. Francia katonák helyett azonban egy német tiszt közeledett a gárdisták bútorokból emelt barikádjához. Figyelemre méltó leleményességgel, amely legalább annyira feltűnő brit hanyagsággal párosult – Haig morózusan jegyezte fel a naplójába: „úgy tűnik, az őrség nem állt a helyzet magaslatán” –, a német megragadta a felügyelet nélkül hagyott Vickers géppuskát, és a vállára emelve elvonult vele. Ezt követően a leszálló alkonyatban általános zűrzavar támadt, amelyben egy George Wyatt nevű gárdista kiérdemelte a Viktória-keresztet: a sűrű golyózáporban kiszaladt, hogy eloltson egy halom lángoló gabonás zsákot, amelynek tüze már-már a brit állást fenyegette. Ezrede azonban aligha tüntette ki magát a landrecies-i harcokban. A britek felbőszültek az ellenség pimaszságán, amiért francia dalokkal álcázták volna közeledésüket, de a németek nem ellenséget, inkább szállást keresni tértek be Landrecies-be. Hadoszlopuk élén gulyáságyú haladt; ha valóban a francia himnuszt énekelték, valószínűleg azért tették, mert jól hangzott, nem pedig hadicselből. A hadviselés terén egyik fél sem sok hozzáértést mutatott. Egy magas rangú tiszt szerint a gárdisták „nagyon álmatagok voltak, s az intézkedéseik eléggé lélektelenek”. Néhány ellenséges gránát azonban a városra hullott, és a gránátosok előrerohantak a Coldstream-gárdisták támogatására. „Mintha eleven ördögök lettek volna, ezek a németek”, írta egy tiszt, azután hozzátette: „abban a pillanatban, ahogy a Dutchmanok [a Deutscher Mann torzított alakja] megpróbáltak előrenyomulni, halálos pergőtűz zúdult rájuk. Bátran rohamoztak háromszor vagy négyszer, de mindannyiszor lekaszálták őket.” A landrecies-i csetepaté – mert annál nem volt több – mindkét oldalnak nagyjából 120 fős veszteségébe került. A britek hajnalig helyben maradtak, bóbiskolva és vacogva a sötétben: a dermesztő éjszakai hidegek a hadjárat nem szívesen látott meglepetései közé tartoztak. Azután kivonultak a városból, megkönnyebbülten, hogy az ellenség hagyta sértetlenül letáborozni őket. A gránátosok közül sokan elveszítették felszerelésüket, mert a zászlóalj málhásszekereit

beépítették az utcai torlaszokba. „A többséghez hasonlóan menetelés közben folyton elalszom… – írta „Ma” Jeffreys. – Még mindig nem tudunk semmit arról, hogyan alakul általában a háború.” A landrecies-i villongások legfőbb következményeként Haig hadtestparancsnok időlegesen pánikba esett. A britek az őket ért német támadást jóval súlyosabbnak vélték, mint valójában volt, és kezdetben azt állították, hogy az ellenség 800 embert veszített. Haig rettenetesen rosszul érezte magát, legyengítette a folyamatos hasmenés és a hősies adagokban szedett szódabikarbóna. Az éjszakai tűzpárbaj és az utcákon eluralkodó zűrzavar közepette meggyőzte magát – és Sir John Frenchet is –, hogy erőit katasztrófa fenyegeti. A hadtestparancsnok és törzse déli irányba elmenekült. Haig legalább az elkövetkező öt napban olyan kishitűséget tanúsított, amit kevés beosztottja felejtett el neki. Energiáit kizárólag a saját hadteste megmentésére összpontosította, Smith-Dorrien sorsával szinte egyáltalán nem törődött. James Edmonds ezredes, a hadosztálytörzs főnöke, aki utóbb a háború hivatalos brit történetét megírta, erről az epizódról brutális nyíltsággal számol be egy régi bajtársnak szóló 1930-as magánlevelében: „D. H.-t… mélyen megrázta a landrecies-i ügy, revolvert rántott, és arról beszélt, hogy »drágán adjuk az életünket«. Az is kétségtelenül megfordult a fejében, hogy Smith-D[orrien] bajban van. Mindenesetre önző játékot játszott, elvonult, Smith-D.-t benne hagyva a pácban, holott jelentették neki a lövöldözést Le Cateau-nál és azt, hogy a németek keresztülmasíroztak utóvédje arcvonalán.” Amikor Smith-Dorrien alakulataiért kellett volna aggódnia, amelyek vészesen kiszolgáltatott helyzetbe kerültek a németek folyamatos, könyörtelen szorításában, Sir John French leginkább a Haig alakulatait fenyegető nem létező veszéllyel foglalkozott. Haigék folytatták fáradságos útjukat dél felé, alig zavartatva az ellenségtől, miközben bajtársaik a visszavonulás legvéresebb csatáját vívták.

2. LE CATEAU: „HOL EBBEN A POÉN? NEM IS ÉRTEM!” Vakító késő augusztusi verőfény melengette és ragyogta be a francia vidéket, megtréfálva a hadakozó seregeket, amelyek balsejtelmek és bizonytalanságok ködében tapogatóztak. 25-én a brit II. hadtest sok problémával küzdött: visszavonuló menetoszlopait

sűrű menekültáradat kényszerítette megállásra; egységei helyi gondok miatt lemaradoztak – a királyi ír lövészeket egy hosszú tüzérségi vonatszerelvény tartóztatta fel, amely keresztülcammogott előttük az országúton. Aznap este az ezredesük, Wilkinson Bird jelentette dandárparancsnokának, hogy a katonák túlságosan kimerültek ahhoz, hogy végigmeneteljék vagy végigharcolják az éjszakát, ha nekik kell továbbra is utóvédként szolgálniuk. Este tíz órakor a sereg bevonult La Cateau-ba, negyvenöt kilométerre délnyugatra Monstól. Bird bement a postahivatalba, és telefonált a hadtest-főhadiszállásra, ahol közölték vele, vonuljon tovább Bertry faluba, öt kilométerre nyugatra. Az ezredes kilépett a város fényárban úszó terére, amely hemzsegett a szekerektől, csellengőktől, az éttermekben éhüket-szomjukat oltó katonáktól. Az egyik tisztje megkérdezte: – Meg kíván állni, ezredes úr? – Nem – felelte Bird kurtán. – Átkozottul rossz nézni ezt a látványt. Tudta, hogy amint az emberei kiállnak a sorból, órákba telik, amíg újra mozgásra bírják őket. Az alakulat kivonszolta magát a városból, fel a dombra, bele a vidék sötétjébe – és eltévedt. Éjjeli két órakor bebotladoztak Reumont-ba (onnan még másfél kilométerre esett Bertry), és ott találták a 3. hadosztály főhadiszállását. Bird élelmezést kért a katonáinak. Egy vezérkari tiszt azt felelte: – Nem kaphatnak, mert négykor megint visszavonulunk, és tegnap öt órába telt, mire fölmálházkodtunk. – A lövészek álomba zuhantak a közeli tanyaépületek között. Néhány tiszt vacsorát csikart ki magának egy kis kávéházban a szomszédos Maurois-ban. Az előző este a II. hadtest kibocsátotta 6. számú hadműveleti parancsát, amely így kezdődött: „A holnapi nap folyamán a hadsereg folytatja a visszavonulást.” 26-án az éji órákban azonban SmithDorrien úgy érezte, át kell gondolnia a dolgot. Sok egysége ugyanolyan kimerült és éhes volt, mint az ír lövészek, és néhányuk még mindig a sötétségben trappolt Le Cateau felé. Úgy gondolta, ha a hadtest megpróbál aznap délre vonulni, összetartó ereje széthull, a lemaradozó egységeket a sarkukban loholó németek legázolják. A tábornokok olykor nem valami színes egyéniségek, de Sir Horace Smith-Dorrienről ezt nem lehetett elmondani.

Tizenkettedikként született egy tizenhat gyerekes családban; mint fiatal szállítótiszt Zuluföldön, az 1879-es isandlwanai katasztrófa kevés túlélője közé tartozott, amely után Viktória-keresztre terjesztették fel az igyekezetéért, hogy más menekülteket megmentsen. Később bőséges tapasztalatot szerzett a gyarmati háborúkban, harcolt Omdurmannál, és életre szóló barátságot kötött Kitchenerrel. A búr háborúból közismert emberként került ki, és egymás után kapta a vezető parancsnoki beosztásokat. Elhivatott hadseregreformerként különösen a lövészetet pártolta, és a géppuska apostola volt. 1914 júliusában őt küldték ki, hogy tartson előadást több ezer magániskolából érkezett kadétnak a nyári táborban, ahol azzal a kijelentéssel lepte meg a szinte egyöntetűen soviniszta hallgatóságot, hogy „a háborút lehetőleg mindenáron el kell kerülni; a háború nem old meg semmit; egész Európa és mellette még annyi más romokban fog heverni; annyi emberélet megy veszendőbe, hogy egész népességek fognak megtizedelődni”. Kadéthallgatóinak többsége akkor megdöbbent ezen a mérhetetlen eretnekségen, de azok a szerencsések, akik 1918-ig életben maradtak, tisztelettel gondoltak vissza Smith-Dorrien őszinteségére és független gondolkodására. Smith-Dorrien váratlanul került a II. hadtest élére, miután Sir James Grierson altábornagy szívroham következtében hirtelen elhunyt. Elpuhult életmódja és mértéktelen hájassága Griersont nemigen tette alkalmassá az aktív szolgálat megpróbáltatásaira, halála mégis nagy veszteséget jelentett, hiszen korábbi berlini katonai attaséként testközelből ismerte a német hadsereget. Kitchener French heves ellenkezése dacára nyomta be a megüresedett posztra SmithDorrient, akit French ki nem állhatott. Bár az új hadtestparancsnok általában higgadt volt és határozott, olykor szélsőséges dühkitörésekre ragadtatta magát, ami meghunyászkodásra késztette alárendeltjeit, sőt törzsének főnökét arra indította, hogy Mons után megpróbáljon lemondani tisztségéről. Ez az ember volt tehát döntési helyzetben Le Cateau-ban augusztus 26-án. Az éjfél utáni órákban Smith-Dorrien tárgyalt azokkal a vezető tisztekkel, akiket össze tudott hívni. Allenby, a lovasság parancsnoka jelentette, hogy mind az emberei, mind a lovai

„meglehetősen lestrapáltak”. Leszögezte: hacsak a II. hadtest nem kezd még hajnal előtt visszavonulni, az ellenség annyira közel van, hogy virradatkor a csata elkerülhetetlen. Hubert Hamilton, a 3. hadosztály parancsnoka azt mondta, hogy reggeli kilenc óra előtt az emberei meg sem bírnak mozdulni. Az 5. hadosztály még náluk is szétesettebb állapotban volt, a 4. hadosztály pedig – amely a La Manche csatorna kikötőiből csak 24-én éjjel vagonírozott ki, és kiszolgáló alegységeinek többsége még nem is csatlakozott hozzá – utóvédharcokba bonyolódott. Smith-Dorrien megkérdezte Allenbyt, kész-e engedelmeskedni a parancsainak. Igen, felelte a lovasparancsnok. – Rendben van, uraim, akkor harcolni fogunk – mondta a hadtestparancsnok olyan stílusban, amely majd jól mutat a történelemkönyvekben –, és megkérem Snow tábornokot [4. hdo. pk.], hogy ő is rendelődjön alám. Az összes jelen lévő tiszt megkönnyebbülten sóhajtott fel. Az elmúlt három napot végigkísérő zűrzavar és céltalanság után végre egyértelmű döntés született, amelyet örömmel üdvözöltek. Először ezt tette Sir John French is, amikor megkapta a főhadiszállására gépkocsival eljuttatott üzenetet arról, hogy fél hadserege egy második ütközetre készül a főparancsnok jótékony irányító vagy segítő jobbja nélkül. French később a nagy nyilvánosság előtt visszatáncolt, és ostorozta Smith-Dorrient az emlékirataiban. Tekintve azonban a II. hadtest helyzetét, nehéz elképzelni, hogyan cselekedhetett volna másképp a parancsnoka. Smith-Dorrien azt tűzte ki célul, hogy „megállító csapást” mér a németekre, így lélegzetvételnyi időt nyer, ami alatt újrakezdheti a visszahúzódást. Arra számított, hogy az I. hadtest támogatja ebben, French pedig nem hozta a tudomására, hogy Haig folytatja a visszavonulást, szabadon hagyva a II. hadtest jobbszárnyát. Reggel hét órakor Smith-Dorrient a vasúti távbeszélő-hálózat telefonjához hívták; Henry Wilson volt a vonal túlsó végén. A hadseregtörzs alfőnöke közölte: a főparancsnok most úgy döntött, hogy a II. hadtestnek folytatnia kell a visszavonulást. Már késő, felelte Smith-Dorrien; a csapatai harcban állnak, és nem szakadhatnak el a sötétség beállta előtt. Wilson ezután az állítása szerint ezt mondta: –

Sok szerencsét; három napja a magáé az első vidám hang, amit hallottam. – De úgy tűnik, Sir Henry is rendkívüli gyászosnak találta a II. hadtest kilátásait. Később aznap James Edmonds találkozott Smith-Dorriennel, aki elpanaszolta, milyen keveset tud a folyamatban lévő dolgokról, s hogy kénytelen volt meghozni ezt a nehéz döntést. Edmonds megnyugtatta: – Sose fájjon a feje emiatt, tábornok úr. Ön azt tette, amit kellett. – A tábornok azt felelte, hogy a főhadiszállás szemlátomást más véleményen van: – Az a Wilson azt mondta telefonon ma reggel, hogy ha leállok harcolni, abból egy újabb Sedan lesz – arra a katasztrofális vereségre utalt, amelyet a franciák szenvedtek el 1870-ben. Amikor Sir John French törzsének főnöke átvette Smith-Dorrien üzenetét, hogy úgy tervezi, megáll és szembeszáll Le Cateau-nál, Sir Archibald Murraynek meggyőződése volt, hogy a Brit Expedíciós Haderőnek befellegzett. Olymódon, amit bosszantóan színpadiasnak mondhatnánk, ha nem lett volna hiteles, ájultan esett össze. Egyik tábornoktársa, „Fido” Childs így szólt: – Ne hívjunk orvost: van egy pint pezsgőm. – „És azt beletöltötték Murraybe hajnali öt körül!… – írta James Edmonds vitriolosan. – »Kunkori« Birch, aki fel-alá lovagolt tomboló dühében, tűvé téve a térséget a lovasdandárokért, amelyeket Allenby elveszített, azt mondta nekem, hogy a főhadiszállás utasítása szerint »meg kell menteni a lovasságot és a fogatolt tüzérséget«.” French főhadiszállása kész őrültekháza volt, ahova a józanság aznap később sem köszöntött be. Ekkor és a következő napokban a főparancsnokon és törzsén zavar, kishitűség, sőt páni félelem uralkodott el. Ennek maga Joffre is tanúja lehetett, amikor a délelőtt folyamán Saint-Quentinbe érkezett, hogy megbeszélje új hadjárata tervét a britekkel és az 5. hadseregtől Lanrezackal, miközben Smith-Dorrien katonái az életükért küzdöttek onnan néhány kilométerre északra. A tábornokok a főutca mögött találkoztak egy rideg, agyonbútorozott nagypolgári palotában, ahová Sir John French kvártélyozta be magát. Lanrezac gyilkos kedvében volt, reggel olyan modorban szidalmazta Joffre-ot és Frenchet a saját törzsének, ami megdöbbentette, sőt felháborította őket. Egyetértésének adott hangot, amikor Joffre azt mondta: az 5. hadseregtől alapelvárás, hogy folytassa az ellentámadásokat, és

gyakoroljon nyomást a németekre, és megígérte, hogy visszavonuló hadserege, amint kiér az Avesnes körüli erdőségekből, ahol nem lehet hatékonyan bevetni a tüzérséget, a nyílt terepen újraindítja az offenzívát. Joffre nem tudta, hogy Lanrezacnak valójában esze ágában sincs semmi ilyesmi. 26-án, amíg a britek Le Cateau-nál harcoltak, az 5. hadsereg folytatta sodródó visszavonulását; a francia haderők közül Sordet lovassága és a népfelkelő-hadosztályok összekapart serege volt az egyetlen, amely aznap jelentősebb harci cselekményben vett részt Smith-Dorrien balszárnyán. A middlesexiek hadnagya, Tom Wollocombe azon maroknyi brit tiszt közé tartozott, akik gavallérosan méltányolták szövetségeseik közreműködését: „A francia csapatok… D’Amade tábornok vezetése alatt hatalmas nyomást vettek le rólunk.” Mindeközben Saint-Quentinben Joffre megütközött a brit főparancsnok keresetlen szavain, aki kikelt magából amiatt, ahogyan a Brit Expedíciós Haderőtől megvonták a francia támogatást, és kitették a vereségnek attól a pillanattól kezdve, hogy a frontra érkezett. A megbeszélésük egy beredőnyözött s ezáltal elsötétített szobában zajlott, ahol, Spears szavaival, „mindenki suttogva beszélt, mintha halott volna a szomszéd szobában”. Hosszadalmas tolmácsolásra volt szükség, mert a brit jelenlévők közül kevesen tudtak franciául, és sem Joffre, sem az alárendeltjei nem beszéltek jól angolul. A francia főparancsnok belefogott az ellentámadás tervének – a 2. számú általános utasításnak – a kifejtésébe. Meghökkenten tapasztalta, hogy a brit főparancsnok még csak nem is hallott róla: Sir Archibald Murray a testi-lelki összeomlás állapotában elmulasztotta megmutatni főnökének a döntő dokumentumot. Joffre összegezte szándékát, miszerint egy új „hadműveleti tömeget” hoz létre a francia 4. és 5. hadsereggel a Brit Expedíciós Haderő jobbján, majd friss erőket hoz fel a balján. Brit szövetségeseinek nyomatékosan hangsúlyozta, mennyire fontos, hogy álljanak a sarkukra, és indítsanak ellentámadást, amelyhez francia támogatást ígért. Sir Johnt mindez nem hatotta meg: makacsul kitartott amellett, hogy folytatni kívánja a visszavonulást. „Érezni lehetett – írja Spears – a végzet leheletét a szobában, mint amikor a bíróság meghozni

készül ítéletét egy főbenjáró bűnperben.” Amikor az értekezlet véget ért, Sir John French elhajtatott délre, a főhadiszállásával egyetemben, mintha Smith-Dorrien küzdelme nem is érdekelné odébb északon. Újra Spears: „Talán ez volt a legeslegrosszabb nap a főhadiszálláson. Idegek rojtosak, kedv mélyponton, és jókora fejetlenség. A törzsnek bátorításra volt szüksége, és Sir John távozása épp az ellenkező hatást váltotta ki.” „Azzal az aggasztó benyomással távoztam – írta Joffre emlékirataiban –, hogy a bal legszélünk törékeny, és szorongva kérdeztem magamtól, vajon ki tud-e tartani elég hosszan, amíg képes leszek végrehajtani erőink új átcsoportosítását.” A szövetségesek legfőbb parancsnoka ott állt szemben a roppant német veszély fenyegető rémével; a kételyekkel Lanrezac idegeit és képességeit illetően a legfenyegetettebb szektorban; és végül – egy szövetségeseiben bizalmát vesztett brit főparancsnokkal, akit jól láthatóan elcsüggesztett a válság. Az egyik brit hadtest visszavonult a főhadiszállás által meghatározottól eltérő irányban, míg a másik a saját szakállára válságos csatába bonyolódott. A saint-quentini értekezlet döntés nélkül ért véget, az egyetlen eredmény az volt, hogy a britek belenyugodtak Lanrezac további visszavonulásába. Joffre anélkül távozott, hogy egyáltalán megkísérelte volna érvényre juttatni a személyiségét, ráerőltetni akaratát Sir John Frenchre. Mintha mindkét szövetséges főparancsnok híján lett volna a legfontosabb hadvezéri erénynek: a vasmaroknak. Hogy méltányosak legyünk a brit főparancsnokkal: Joffre ígérete Lanrezac együttműködésére nem teljesült. Ez azonban aligha igazolta Sir John French növekvő elszántságát, hogy gyakorlatilag mossa kezeit a hadműveletet illetően. Nem túlzás, ha kijelentjük, hogy French főhadiszállása nem volt egy leányálom, és törzse nem számított egységes csapatnak. Amellett, hogy a főparancsnok nem élvezte beosztottjai bizalmát, Henry Wilson meg tudta volna fojtani egy kanál vízben a törzs főnökét, amiért nem őt nevezték ki a posztra. Gyűlölete csak fokozódott, amikor Murray még az idegösszeomlása után is megtartotta beosztását. „Számomra ez a szomorúság és megaláztatás időszaka volt… – írta évekkel később Murray egy régi bajtársának. – Mint tudod, a

vezérkar mérvadó tagjai teljességgel semmibe vettek, folyamatosan akadályoztak, még az utasításaimat is megváltoztatták… Sem előtte, sem utána nem dolgoztam ilyen kevéssé elkötelezett stábbal… Miért maradtam mégis ezzel a hadügyminisztériumi klikkel, amikor tudtam, hogy a pokolba kívánnak? Ez volt az én tévedésem… Ki akartam tartani Sir John mellett. Annyi éven át vele dolgoztam, és bárki másnál jobban tudtam, hogy az egészsége, az alkata és a vérmérséklete nem teszi alkalmassá, nézetem szerint, annak a válságos helyzetnek a kezelésére, amellyel szembesülnünk kellett.” Murray végül arra jutott, hogy ha Wilson nem lett volna annyira rosszindulatú, „nem kellett volna oly magamra hagyatottan küzdenem Sir Johnnal”. Az egyetlen közös érzelem Frenchben, Murrayben és Wilsonban a bizalmatlanság volt egymással szemben, ami rendkívüli és riasztó helyzet egy harcban álló hadsereg vezetése csúcsán. Mi több, Franciaországban csaknem az összes brit vezérkari tiszt személyes viszonya egymással a fagyostól a mérgezőig terjedt. Ez a következő évben sem változott, és az áskálódás járványos méreteket öltött. Henry Wilson például egyszer azt mondta Frenchnek, hogy Kitchener legalább annyira ellensége a Brit Expedíciós Haderőnek, mint Moltke vagy Falkenhayn. Ha van testvéri viszony, amelyhez Nagy-Britannia tábornokaiét hasonlítani lehet, hát Káiné és Ábelé az. Amint 26-án a kora reggeli köd feloszlott, a brit pilóták egymás után tértek vissza reptereikre a felderítő bevetésekről, és jelentették, hogy a II. hadtest arcvonalának minden megközelítési útvonalát kilométereken át ellenséges csapatok lepik el: „A légitérképek német hadoszlopokat jelölő vonalaktól feketélltek” – írta egy vezérkari tiszt. Egyetlen gyalogezred a három zászlóaljával, 233 lovával és 70 szekerével három kilométeres utat foglalt el; közülük hat sebesen közeledett a Matisse lakhelyeként nevezetes Le Cateau-hoz. „Nap perzselte álmos kis helységnek tetszett annak a napnak az előestéjén, amely beröpítette a történelembe hatalmas ágyúk robaja kíséretében… – fogalmazott egy brit tiszt. – A sorsát nem sejtő városka úgy nézett ki, mintha soha semmi nem volna képes felrázni.” A csata, amelyet Smith-Dorrien augusztus 26-án, a crécyi ütközet 568. évfordulóján vívott, sokkal véresebbnek bizonyult, mint a monsi

– sőt brit emberéletben ugyanakkora árat követelt, mint a normandiai partraszállás 1944 júniusában, egy világháborúval később –, és szinte mindenben teljesen más volt, mint amin túlélői az elkövetkező négy évben keresztülmentek. Ez volt az utolsó jelentős csata, amelyet a brit hadsereg még úgy vívott, hogy a nap döntő eseményeinek többségét át lehetett tekinteni egy adott magaslati pontról, úgy másfél kilométerre Le Cateau-tól északnyugatra. A kisváros egy völgyben bújt meg, csaknem láthatatlanul a közel 60 ezer katona számára, akik hadállást vettek fel a fölötte tizenöt kilométer hosszan elterülő dimbes-dombos nyílt terepen. A gabona learatva, szépen asztagokba rakva állt a tarlón, itt-ott közbeékelt cukorrépa- és lóhereültetvényekkel, időnként egy-egy szénakazallal, messze elnyúlva, ameddig a szem ellát. Egy katona úgy vélte, ez a vidék hasonlít a megszokott gyakorlatozó terepükhöz: olyan, mint a „fátlan Salisbury-fennsík”. Smith-Dorrien kedvezőtlen terepen helyezte el kimerült csapatait, a felderítés jótékony segítségét mellőzve. Néhány egység, különösen a jobbszárnyon, legközelebb Le Cateau-hoz, olyan védőállásban találta magát, amelyre az előrenyomuló németek hamarosan ráláttak, miközben maguk a holttérben katonákat hozhattak fel. A gáncsoskodók később azzal álltak elő, hogy a britek jobban jártak volna, ha a nyolcszáz méterre délre fekvő magasabb gerincvonal tartására rendezkednek be. SmithDorrien erre csak megvonta volna a vállát: szükség törvény bont. Néhány helybeli kijött segíteni a briteknek, hogy beássák magukat. Le Cateau-hoz legközelebb a yorkshire-iek telepedtek be az utászok ásta lövészgödrökbe, a suffolkiakkal a jobbjukon. A norfolkiak az arcvonalszakaszukon megküzdöttek egy magányos fa kivágásával, amely kiugró bemérési pontot kínált az ellenséges tüzéreknek. Híradósosztagok rohangáltak a kiszemelt csatatéren, telefonvezetékeket fektettek kocsikra helyezett pörgő kábeldobokról. Ezekből azonban elkeserítően kevés állt rendelkezésre, mert rengeteget felhasználtak és elvesztettek Monsnál. A legfontosabb kapcsolattartási mód az 1914-es hadjáratban mindvégig a kitűnően működő francia polgári és vasúti telefonhálózat volt. Egy hivatalos szaktörténész később így írt: „A hadjárat kezdetén olyan távbeszélőrendszerrel rendelkeztünk, ahol a kedvező

körülményeknek köszönhetően a későbbieknél sokkal több elülső kapcsolódási pontra tettünk szert, amit már csak egészen a háború végén sikerült újra elérni.” Augusztusban azonban az egységek időnként fényjellel vagy szemaforzászlóval küldték az üzeneteket. A kapcsolattartás legbiztosabb módjának továbbra is a sok évezredes múltra visszatekintő futárküldés maradt: gyalog vagy lóháton. Le Cateau harcmezején megszokott látványt nyújtottak az egységtől egységig vágtató lovasok, akik halálos veszedelemben hozták-vitték a parancsokat. A csata fokozatosan bontakozott ki, jobbról balra a brit arcvonal széltében. A német tüzérség reggel hatkor kezdte meg az ágyúzást; nem sokkal ezután Kluck katonái behatoltak Le Cateau védtelen városába, és hátranyomták a brit előőrsöket, fel a keleti szélen emelkedő dombra. Az egyik támadó, Kuhlorn hadnagy később így emlékezett: „Kiadtam a szakaszomnak a parancsot: Talpra! Előre! Rajta!, és rövid szökellésekkel haladtunk előre. Amikor egy köztes időben körülnéztem, azt láttam, hogy körülbelül nyolc katona és pár altiszt van csak velem. A többiek ott maradtak, ahol voltak.” De ha csak néhány métert is egyszerre, a hadnagy és ezrede folyamatosan nyomult előre. Kilenc órára Kluck ágyúi heves tűz alá vették a suffolkiakat, a yorkshire-ieket és támogató ütegeiket, súlyos megpróbáltatásnak téve ki őket, ami még órák hosszat eltartott. A suffolkiak ezredparancsnoka az elsők között esett el; nemsokára az egyik brit tüzérüteg elveszítette az összes tisztjét, és csak egyetlen csővel tüzelt tovább. A délelőtt közepére Smith-Dorrien jobbszárnyát átkarolták, úgyhogy a nap maradék részében a németek három oldalról lőtték a suffolkiakat és a yorkshire-eket, és géppuskákat állítottak fel a brit állások végigpásztázására. Följebb északon a II. hadtest néhány egysége még azután is úton volt az arcvonalban kijelölt állása felé, hogy a csata elkezdődött. Az ír lövészek parancsnoka, Bird ezredes épp elcsípett egy-két órácska alvást, amikor hét órakor ziháló kerékpáros küldönc tekert a tanyaházhoz a paranccsal, hogy azonnal vonuljanak Bertrybe. Birdnek először fogalma sem volt, merre lehetnek az emberei. Felrázta a segédtisztjét, Dillon századost, aki egy karosszékben aludt édesdeden.

– Rettenetesen sajnálom, ezredes úr – mondta Dillon. – Arra emlékszem, hogy leültem, azután már csak arra, hogy kelteget. Egy órával később Bird belovagolt Bertrybe, nyomában álmosan vánszorgó századaival, és a hadtestharcálláspont mellett találkozott Smith-Dorriennel. – Harcolnak majd az emberei? – kérdezte a tábornok. Igen, felelte Bird. A szikár, szigorú hadtestparancsnok végigjártatta szemét a menetoszlopon. – A katonái nagyon jól néznek ki… vágynak már egy derekas bunyóra, elegük van ebből a visszavonulásból. – Az ír lövészeket három kilométerre északnyugatra küldték, a caudryi vasútállomáshoz, a brit arcvonal közepére. Egy vezérkari tiszt később arról számolt be, hogy amint a kocka el volt vetve, Smith-Dorrian nem akarta, hogy a főparancsnok beavatkozzon. „Nagyon aggódott amiatt, nehogy Sir John beállítson – egész hosszadalmasan beszélt a témáról, miután tett néhány közönyös megjegyzést arról, hogy mind a bal-, mind a jobbszárnya a levegőben lóg, mégis biztos benne, hogy derekasan megverekszenek a németekkel, még ha azt kockáztatja is, hogy bekerítik.” Tíz óra körül a német gyalogság tömeges előrenyomulásba kezdett a Le Cateau-tól nyugatra fekvő gabonatarlókon. Kluck azt hitte, hogy IV. hadtestét hat brit hadosztály ellen veti be, amelyek délnyugati irányban vonulnak vissza. E tévedés következtében alakulatai egymást követő, összehangolatlan találkozások formájában botlottak bele a britekbe, ami nem tette lehetővé számukra, hogy teljes súlyukat beleadják az ütésekbe. Kluck katonái ugyanolyan holtfáradtak voltak, mint ellenfeleik, miután előző nap ötven kilométert meneteltek. Szemben azokkal a brit állításokkal, amelyek szerint a II. hadtestet elsöprő erejű támadás érte, mindössze hat ezred lépett akcióba három-négy előcsatározó vadászzászlóaljjal és több ezer nyeregből kiszállt lovassal együtt Smith-Dorrien ellen augusztus 26-án. Ez félelmetes haderő volt, kitűnő tüzérségi támogatással, Le Cateau-t azonban nem lehet hitelesen Dávid és Góliát küzdelmeként ábrázolni, ahogy a brit mítosz tartja: a szemben álló erők nagyjából egyenlők voltak. Épp mint Monsnál, valahányszor ellenséges tömegek mutatkoztak a karabélyok lőtávolán belül, nagyon megjárták. „Lehetetlen elhibázni

a német gyalogságot – írta a negyvenhárom éves Bertie Trevor őrnagy, a yorkshire-iek egyik századparancsnoka. – Rakásával jönnek.” Csakhogy a védők meg a tüzérségi tűztől szenvedtek, amely különösen súlyos károkat okozott a brit ütegekben: ugyanolyan feltűnően helyezték el őket, mint elődeiket a Mont Sain-Jean gerincén 1815-ben, Waterloonál. Mi több, Wellington első hercege sok ismerős dolgot láthatott volna Le Cateau-nál: ellenséges csapatok közelednek szorosra zárt hadoszlopokban; hajtók ostoroznak tajtékos lófogatokat előre, hogy ágyúikat felállíthassák; vágtató parancsvivők száguldanak erre-arra, föl-alá. „Nem hittem volna, hogy hús-vér ember túlélhet ilyen nagy támadást… – írta egy német tiszt csodálkozva. – Embereink a legnagyobb elszántsággal rohamoztak, de ezek a páratlan katonák újra meg újra visszaverték őket. Az angol tüzérség a veszteségekkel nem törődve előrejött, hogy megvédje gyalogosait, és a mi ágyúink szabad látóterében folytatta a megsemmisítő tüzelést.” Egy másik német résztvevő, Schacht hadnagy egy géppuskás századból már kritikusabban írt: „Megláttunk egy [brit] üteget, amely a mi elveink szerint túlságosan előretoltan helyezkedett el, a gyalogság vonalában, amelyhez már egészen közeljutottunk. Na jó! Célzót 1400 méterre! Pergőtűz! Kicsit rövid. Hosszabbat! Hamarosan láthattuk a hatást. Egy kifordított hangyaboly körül sem lehetett volna nagyobb a sürgés-forgás. Mindenütt emberek és lovak nyüzsögtek, dőltek el, és a nagy hangzavar közepette folyamatos ratata hallatszott.” Amikor Smith-Dorrien előreparancsolta csekély tartalékát, hogy a fenyegetett jobbszárnyat megerősítse, kevesen tudtak odajutni a német golyózápor alatt álló terepen. A yorkshire-iek ezredéből Bertie Trevor később ezt írta a harcról: „Nincsenek rá szavak, olyan szörnyű volt… A századomban katonánként 350 töltényt lőttünk el, és nagy pusztítást végeztünk. De teljes kelepcében voltunk – kész csoda, hogy bárki él & sértetlen közülünk. Amíg az ember nem volt órákig kitéve lidditnek & srapnelnek, géppuskáknak és karabélyoknak, nem is tudja, mi az a háború. Hol ebben a pláne? Nem is értem.” Egy köröző német repülőgép időnként színes füstbombákat dobott le a tüzérségi célpontok megjelölésére, kortárs vonással ruházva fel ezt a 19. századi csatát. Smith-Dorrien jobbszárnyán délelőtt tízig egy üteg

elveszítette az összes tisztjét, és csak egyetlen löveg maradt működőképes. Ezen a napon a brit hadsereg grófsági zászlóaljai, a yorkshire-iek, suffolkiak, cornwalliak, argylliak & sutherlandiek és kelet-surrey-iek olyan konok állhatatosságot és hivatástudatot mutattak, ami nem mondható el vezető tisztjeikről – az egy hadtestparancsnok nevezetes kivételével. A brit balszárnyon a nap kisebb katasztrófával kezdődött. Az 1. Királyi Háziezred egész éjjel menetelt. A hajnal a lignyi úton virradt rájuk, ahol a századoszlopok a megígért reggelire várakoztak. R. G. Beaumont százados megpillantott néhány lovast a láthatáron, akik nem tűntek sem britnek, sem franciának, de amikor felvetette, hogy talán németek, ezredese kurtán leteremtette, hogy ostobaságokat beszél. Az ellenség, vakkantotta ingerülten, legalább háromórányira van. A szekérzörgést ujjongó hangok fogadták: – Itt jönnek a konyhások! – A katonák gúlába rakták fegyvereiket, és elővették a csajkákat, miközben a távoli lovasok ott termettek fogataikkal, és lerakodtak mindenki szeme láttára. A német lovasság volt az, és senkitől sem zavartatva felállították a géppuskákat. Miközben csaknem ezer brit katona a reggelije köré gyülekezett, a Maximok tüzet nyitottak.

Az első lövések megölték a királyiak ezredesét, és pánikszerű menekülésre késztettek három századot, amelyek gúlába rakott karabélyaikat is hátrahagyták. Szinte mindenkit lekaszáltak, aki futni próbált: a mészárlást csak azok úszhattak meg, akik hasra vágódtak. A rangidős tiszt végül elég túlélőt szedett össze, hogy elhozzák a fegyvereket, és összeszedjék a sebesültek zömét, de a királyi háziezred pár perc alatt 400 főt veszített – gyilkos bemutatója volt ez annak, mibe kerül, ha nyílt színen tartózkodnak. A kavarodás tanúi között volt a szomszédos warwickiak egyik szakaszparancsnoka, Bernard Montgomery hadnagy, később tábornagy, aki csúnyákat gondolt a brit parancsnoki rendszer aznapi működéséről. A háziezred ezután egy ideig állta a sarat, amihez az is hozzájárult, hogy csak a német lovassággal és előcsatározókkal gyűlt meg a baja. Amikor azonban Georg von Marwitz hadtestének lovasai beügyeskedték magukat az ezred balszárnya mögé, a brit gyalogság visszavonult. A németek ugyanolyan súlyosan megszenvedték, ha ők mutatkoztak nyílt színen, mint Smith-Dorrien katonái: egy üteg lerakodta ágyúit, és tüzet nyitott a hampshire-iek orra előtt, akiknek karabélyai haladéktalan visszavonulásra késztették a tüzéreket. A tábori tüzérséget mindkét oldalon az a hátrány sújtotta, hogy legénységüknek látniuk kellett célpontjaikat – ezt hívják közvetlen irányzásnak. Az ütegállással telefonkapcsolatot tartó előretolt megfigyelők ekkor még nem léteztek. Rettenetes feladat volt a tüzéreket és lovasfogatokat a német gyalogsági és tüzérségi fegyverek lőtávolába bevinni, ami felidézte a colensói brit kudarcot a búr háborúban, mégis ez történt egész nap Le Cateau-nál és újra és újra azon az első hadjáraton. A brit lövegek, ahogy a szólás tartotta, „szemmértékkel” tüzeltek ezerméteres távolságra – mi tagadás, nem szárnyalták túl Wellington tüzérségét. A németek jobban felszerelkeztek arra, hogy nehéztarackjaikkal rejtett állásokból tüzeljenek, de mindkét oldalt gúzsba kötötte, hogy lőszert csak korlátozott mennyiségben tudtak szállítani. A zárótüzet brutálisnak érezték mindazok, akik kiállták, különösen ha még a lövészárok védelmét sem élvezhették, de ha élvezték is, azok csak kicsinyített változatai voltak a később megszokottaknak.

Még a leghevesebb harcokat is az jellemzi, hogy nem minden résztvevőt vetnek be az elejétől a végéig. Bár Le Cateau-nál néhány egységet alaposan megtépáztak, másoknak meglepően eseménytelenül zajlott a délelőttjük olyan szektorokban, amelyeket a németek kezdetben nem háborgattak. Tom Wollocombe a middlesexiektől feljegyezte, hogy fél tizenkettő körül „egész jól megebédelt” a zászlóalj étkezdében a hátsó vonalban. Miután újra előrement, mint írta, egy darabig „csak ültünk, beszélgettünk és viccelődtünk, és már kezdtük teljesen elunni magunkat”. Amikor a német gránátok hullani kezdtek körülöttük, Wollocombe figyelmét még akkor is legfőképp négy fekete tehén látványa ragadta meg, amelyek zavartalanul legelésztek. Az egyiket végül telibe találták, és elpusztult, de a másik három ott kérődzött a csata végéig. Egy német résztvevőt hasonlóképpen elbűvölt egy birkanyáj, amely mérgesen bégetve kocogott át a fronton az ágyúzás közepette. Roebbling gyalogoshadnagy úgy találta, hiába fürkészi elmélyülten a brit állásokat látcsövével, egyetlen ellenséget sem tud felfedezni, akire lőhetne: „Ugyanakkor mindenfélék fütyültek meg csapkodtak. Aztán hirtelen tőlem jobbra a második katona felkiáltott: – Adieu, Subenbach, nekem végem! – Subenbach tizedes azt felelte: – Ne mondj ilyeneket, Busse! Fel a fejjel! – Kicsit később nyögés hallatszott: – Ó, csak a vállamba meg a fülembe kaptam!” – Roebbling elkérte a sebesült katona fegyverét és néhány lőszert, de még mindig nem látott semmit, amit célba vehetett volna. Srapnelek kezdtek robbanni körülöttük, és egy golyó eltalálta a fegyvere vállszíját, felszakítva a hadnagy kezét. Az egyik embere rakott rá ideiglenes kötést. A fiatal tiszt érezte, hogy a brit tűzerő lanyhul, amint a német ágyúzás kezdte megtenni a hatását. Amikor azonban Fricke hadnagy felugrott, meglengette a kardját, és rohamra vezényelte embereit, egyből lelőtték. Roebbling ezután látta, amint századparancsnoka, a francia–porosz háború egyik tisztjének fia ugyanarra a sorsra jut: „A kard, amely az apja kezéből esett ki, amikor 1870-ben halálos sebet kapott ugyanannak a 7. századnak az élén Beaumont előtt, végleg a földre hullt.” Caudrynál Von Davier hadnagy nagy nevetést keltett, amikor azzal oldotta a tűz alá vett emberei feszültségét, hogy

ironikusan jajveszékelni kezdett: – Elveszítettem a monoklimat! Aki megtalálja, adja majd vissza! – Az ellenségei is megtapsolták volna. A németek csak déltájban kezdték nyomás alá venni a brit arcvonal közepét, és rögtön jelentős veszteségeket szenvedtek. A middlesexiek parancsnoka, Hull ezredes megváratta az embereivel, amíg az ellenség ötszáz méternél közelebb ér. Akkor a pergőtüzük megtette a hatását, de eközben a nyeregből kiszállt német lovasság behatolt Caudryba. A kisvárost részlegesen tartó királyi ír lövészeket ellentámadásra szólították fel. Bird ezredes megkönnyebbülésére ezt a parancsot egy felettese felülbírálta, mondván, „célunk mindössze annyi, hogy megállítsuk és kifárasszuk a németeket”. Nem sokkal déli egy óra után gránáteső árasztotta el a környéket. Bird brit katonákat látott, amint hátrafelé rohannak. A middlesexiek összes málháslova elpusztult, és a házak hamarosan lángban álltak. „Rengeteg katona szégyenletes módon megfutott, még altisztek is – írta a városban tartózkodó híradóstiszt, Alexander Johnston. – Az ember elszomorodik, és aggódik a jövőért annak láttán, hogy angolok viselkednek így, miközben a tűz nem volt igazán erős és a veszteségek túl nagyok. Persze ezek csak a katonák silányabbjai, vagy azok, akiknek a tisztjét kilőtték, s így irányítás nélkül maradtak, de az ember mindig talált rengeteg remek legényt, akik derekasan kitartottak.” Bird ezredes épp a hátraszökdösők megállításával foglalatoskodott, amikor hirtelen összetalálkozott a dandárparancsnokával, aki a paripája nyergébe roskadt, és két vezérkari tisztje kísérte hátra. – Hé, tábornok úr! Remélem, nem sebesült meg! – szólította meg. – Nem, csak egy kicsit hátramegyek – motyogta a dandártábornok, és elhagyta a csatateret. A tábornok visszavonulására az szolgált mentségül, hogy gránátnyomás érte, de később a háború folyamán az alacsonyabb rangúakat ugyanezért majd főbe lövik. A németeket Caudry déli feléből időlegesen kiűzi egy ellenlökés, amelyet brit katonák hamarjában összekapart csoportja hajtott végre a hadosztályparancsnok adjutánsának vezetésével. Eközben a jobbszárnyon a II. hadtest szorult helyzete tovább súlyosbodott. Smith-Dorrien számított Haig támogatására, ehelyett az

I. hadtest alakulatai még mindig visszavonulóban voltak, szinte üldözés nélkül, a főhadiszállás pedig kísérletet sem tett a visszafordításukra. Így semmi sem gátolta a német támadást a fedezetlen szárny ellen Le Cateau-nál. A gyalogságra és az ágyúütegekre tüzérségi és géppuskatűz zúdult az ellenség felől, amely mostanra beláthatta a brit állások szinte minden négyzetméterét. Fred Petch közlegény a suffolkiaktól néhány németre tüzelt, akik megpróbáltak fellopakodni egy kis vízmosásban tőle jobbra, amikor egy géppuskalövedék lepattant a fegyvere tusáról, egy másik pedig behatolt a bal csípőjén, és kijött a jobb lábán, „ami elég rendesen lebénított”. Amikor a német mozgolódásban és tüzelésben kis szünet állt be, a yorkshire-iektől George Reynolds így fogalmazott: „Olyan volt, mint amikor a bíró a sípjába fúj. Ott feküdtünk, és azon tűnődtünk, milyen lesz a második félidő.” Még olyanabb lett. Nem sokkal dél után egyértelművé vált, hogy a briteknek vissza kell vonulniuk – néhány katona máris hátrafelé oldalgott. Számos egység sértetlenül húzódott vissza, de mások maradtak, miközben a német gyalogság lassan mögéjük került, fel a Le Cateau-ból emelkedő dombra. „14.30 körül a helyzet a lehető legrosszabbra fordult – írta Bertie Trevor a yorkshire-iektől. – A dombgerincet tőlünk jobbra ripityára ágyúzták, megkaptuk a magunkét a Maximoktól is féloldalról, körülbelül nyolcszáz méterről, valamint robbanó- és repeszgránátok tömkelegét. A katonák felét eltalálták, és a lőszer is fogytán volt… Egy zászlóalj feltette a kezét, és emlékszem, a német gárdisták odajöttek, foglyul ejtették őket, és valóságos díszszemlét tartottak körülöttük.” A legsürgetőbb gonddá a brit tüzérség kimentése vált. Néhány üteg a gyalogság mellett elhelyezkedő állásokból tüzelt; az ő számukra lovasfogatokat kellett előrehozni, a lövegeket felmozdonyozni és visszavonulni – másfél kilométeres körzetben minden a németek lőtávolában. A Smith-Dorrien jobbszárnyát tartó katonák sorozatban tapasztalták a rendkívüli, abszurdan régimódi bátorság megnyilvánulásait, ahogy a tüzérek előrevágtattak a gránát- és golyózáporban a lövegeikért. Gyalogosok ugrottak talpra, és éljenezték meg a látványt, ahogy az egyik üteg lovai lerobogtak egy lejtőn, közvetlenül a németek szeme láttára. A másik oldalon Schacht

hadnagy és géppuskás bajtársai hitetlenkedve néztek: „Féloldalt a villanások közepette megjelent egy sötét tömeg. Lovasfogatok voltak, eszeveszett vágtában közeledtek. Önkéntelenül azt gondoltuk: ezek megőrültek? Nem, páratlan bátorsággal az utolsó percben megpróbálták kimenteni az ütegeiket… Lázas ritmussal tizenkét géppuska ontotta a golyót az áldozati bárányokba. Micsoda szörnyű zűrzavar volt ott odafönn… egy ló ott maradt állva ebben a vad tűzverésben; legelni kezdett; vízért nyihogott, és fáradtan rázta a fejét.” Újra és újra golyók csapódtak és gránátok robbantak a lovak és hajtók közé, akik vergődő, vérző kupacokban rogytak össze. Két ágyút kivonszoltak a mészárlásból, és hátravitték, de a szomszédos ütegeket ott kellett hagyni, lövegzárukat eltávolították. Egy tiszt és két fogathajtó Viktória-keresztet kapott, akik kétszáz méterre a közeledő német gyalogságtól odaszáguldottak, és valahogy elcibálták két tarack egyikét – az ugyanezt megkísérlő második fogatot ripityára lőtték. A suffolkiak, argylliak & sutherlandiek és a yorkshire-i könnyűgyalogság fedezte az 5. hadosztály visszavonulását a délután közepén, mielőtt a három alakulat egy álltó helyében fokozatosan fel nem morzsolódott. A yorkshire-iek Trevor őrnagya délután háromkor vezette hátra százada túlélőit. Két katonát mellőle lőttek ki, miközben áthaladtak egy búzamezőn, „ennek ellenére az aldershoti gyakorlatok szelleméhez híven menetben vonultunk vissza, és háromszor fordultunk meg, hogy viszonozni próbáljuk a tüzet. Aztán a helyzet úgy hozta, hogy mindenki rohant a legközelebbi árokhoz és így tovább a gyilkos puskatűzben… Az ágyúk között vonultunk vissza, mindenütt halott tüzérek hevertek.” Smith-Dorrien az út szélén állt, és nézte elvonuló csapatait, a nem meglepő módon rendezetlenül haladó egységeket, de a katonák többsége feltűnő rendíthetetlenségről tett tanúbizonyságot. „Csodálatos látvány volt – írta később –, ahogy a katonák a pipájukat szívták, láthatólag teljes közönnyel, és kimért léptekkel haladtak az úton – bármiféle alakzat nélkül, a különféle egységek összekeveredve. Abban az időben lóversenyről távozó tömeghez hasonlítottam őket.” Ez a fantáziakép igencsak elrugaszkodott a valóságtól: Smith-Dorrien hadteste 19. századi harcra kényszerült,

20. századi fegyverek erejének kitéve, s ezt az élményt egyetlen józan résztvevő sem élvezte. Ráadásul nem igaz, hogy minden katonája hősi szerepet játszott benne. Tisztek revolverrel a kézben tartóztatták fel a szökni készülőket. A délután közepén Caudryban Wilkinson Bird, az ír lövészek ezredese – aki átvette dandárja parancsnokságát – újabb ellentámadásra kapott utasítást. Amikor kiadta a parancsot a szomszédos zászlóaljat irányító őrnagynak, a tiszt a szemébe nézett, és azt mondta: – Figyelmeztetnem kell, ezredes úr, hogy az emberek nem fognak újra támadni. Nagyon megrendültek. – Védekezni fognak? – Igen. Azt hiszem. A hírekre kiéhezett Bird megállított egy izgatott vezérkari tisztet, aki éppen arra vágtatott: – Hé, hé! Mondja már, mi történt! A lovas visszakiáltott: – Az 5. hadosztály felmorzsolódott a jobbszárnyunkon. A 4. hadosztályt most verik szét a balon. Isten vele! Ez egy szélsőséges változata volt annak a ténynek, hogy a britekre erős nyomás nehezedett, de jól tükrözte azt a pánikot, amely néhány embert megfertőzött, akiknek több eszük is lehetett volna. Alexander Johnston egészen elképedt, amikor a dandárparancsnoka visszavonulást rendelt el Caudryból: „…úgy érzem, nem ártott volna valamiképpen ragaszkodnunk a városhoz. A német gyalogság nem mutatott hajlamot a támadásra.” A gránátözön azonban felmorzsolta a védők harci szellemét. Wilkinson Bird közölte a szomszédos zászlóalj őrnagyával, hogy az ő emberei lesznek az utóvéd. – Megteszek minden tőlem telhetőt, ezredes úr – válaszolta az őrnagy –, de figyelmeztetnem kell, hogy azok után, amiken keresztülmentek, nem biztos, hogy kiállnak egy erős támadást. – Jóllehet néhány brit tüzér aznap délután igen nagy bátorságot tanúsított, egy ütegparancsnok, akitől Bird tűztámogatást kért a dandárja számára, a kérést elutasította, mondván, nem teheti ki az embereit a német kézifegyverek tüzének. Bird erre a kérést parancsba adta, de egy küldönctől hamarosan megtudta, hogy az üteg visszavonult, amint a németek lőni kezdték őket Lignyből. Ez bölcs dolog volt, csak dicstelen.

Egy lovas futár végül megadta a jelet Bird dandárjának a visszavonulásra. Katonák százai keltek fel a tarlón hasaltukból, és kezdtek el futni délnek egy vasúti híd felé, amely a brit arcvonal mögött feküdt. Egy szemtanú szerint a jelenet „nagy mezei futóverseny rajtjához” hasonlított. Bird és az egységek hadsegédei lóra szálltak, hogy az embereik biztosan láthassák őket: „Ültünk a nyeregben, és néztük a pánikot. Először a hajtók jöttek, bőszen ostorozva lovaikat, a gyalogosok fürtökben csüngtek az elviharzó ágyúkon és lövegtalpakon. Majd némi szünet után katonák tömege, most már csak lépésben, mert kifulladtak… A tömeg vége felé érkeztek gyalogszerrel a tisztek, egyesével vagy párosával.” Hadosztályából Hull, a middlesexiek vasakaratú parancsnoka tűnt fel utoljára a visszavonulók sorában. Néhány tüzérfogat nagy ügyesen úgy igyekezett hátra, hogy meg sem kísérelte megmenteni az ágyúit, ami az ír lövészek fiatal tisztjeit arra indította, hogy önként jelentkezzenek az elhagyott lövegek elszállítására. Ez azonban lovak és hám nélkül nyilvánvaló képtelenség volt. Az ír lövészek aznapi vesztesége elesettekben és eltűntekben öt tisztet és hatvan közkatonát tett ki – többségük fogságba került –, és további huszonkilencen megsebesültek. Wilkinson Bird egy karcolás nélkül megúszta, de három héttel később egy másik ütközetben fél lábát vesztette. Siegener német gyalogoshadnagy a következőképpen írta le, hogyan kezdték meg emberei az előrenyomulást, amikor meglátták, hogy a britek visszavonulnak: „Veszteségeink nagyok voltak és azok is maradtak, de tovább akartunk menni. Kétszáz méterre előttünk egy lövészárok még dugig volt katonákkal, de már fehér zászlókat lobogtattak odaát. A katonák feltették a kezüket, és megadták magukat. Egy tiszt odajött, és átnyújtotta a kardját, de följebbről még továbbra is lőttek ránk. Erre felhívtam a figyelmét, és megfenyegettem, hogy azonnal lelövöm. A brit hátrafelé integetett, és a lövöldözés abbamaradt.” Jobboldalt a yorkshire-iek önfeláldozón helytálltak. Délután fél ötre körülzárták őket; egy német kürtös a brit „Tüzet szüntess!” jelet fújta, hogy elejét vegyék a további vérontásnak. A zászlóalj maradéka tovább harcolt; egyik tisztje, a negyvenkét éves Cal Yate őrnagy tizenkilenc túlélőt egy végső szuronyrohamra vezetett, amelyben

súlyos sebbel esett össze. Mindig kétséges, hogy az ilyen akciók hősiesek-e, vagy csak bután értelmetlenek; ez esetben Yate Viktóriakeresztet kapott, holta után, mert Németországban hadifogolyként halt meg, állítólag szökési kísérlet közben. Néhány yorkshire-it bajonettel szúrtak le, amikor végül lerohanták őket, de a többségüket megkímélték a németek, akik a sebesültekkel is emberségesen bántak. Amikor a II. hadtest zöméhez menekült kevesek újraalakultak, kiderült, hogy tizenhét tisztjük, köztük az ezredes, odaveszett, az altisztek és a közkatonák többségével együtt. Bertie Trevor vette át a parancsnokságot a túlélők fölött. A brit arcvonal közepén a felföldi Gordon-regiment katonái nem kapták meg a jelet a visszavonulásra, amelyet délután öt körül adott egy lovas, aki úgy gondolta, hogy 250 méternél fölösleges közelebb lovagolnia a harcban álló alakulathoz. Csak egy alacsonyabb rangú tiszt látta őt integetni, de mert épp elég dolga akadt, nem szólt róla senkinek. Három szakasz öntevékenyen lelépett, és végül elérték a brit vonalakat. A többiek tovább tüzeltek az audencourti gerincről szürkületig, a királyi skótoktól és a királyi írektől leszakadt néhány katonával vállvetve. Különös marakodás folyt a Gordon-dragonyosok parancsnoka és egy másik tiszt között, akit zavaró módon W. E. Gordon címzetes ezredesnek hívtak, és a dél-afrikai háborúban Viktória-keresztet szerzett. Gordon jogot formált arra, hogy leváltsa a parancsnokot, és átvette az irányítást a csapat fölött, amely elindult délnek a sötétben. Bertry faluban néhány tiszt betért a helyi kocsmába, ahol németeket találtak, és az esetről később valószínűtlenül azt állították, hogy revolvert rántottak, és agyonlőtték őket. Végül a 750 fős csapat szinte minden tagja megadta magát. Reménytelen odisszeiájuk részletei a múlt homályába vesztek, de nyilvánvalóan nem voltak mentesek a rangidős tisztek torzsalkodásaitól. Egy sebesült skót tiszt leírta, hogy egy fiatal német hadnagy csokoládéval kínálta, és azt kérdezte: – Ti, angolok, minek támadtatok nekünk? Semmi értelme. Három napon belül Párizsban leszünk. Sordet tábornok francia lovassága, amely távolabb nyugatra bocsátkozott harcba 75 milliméteres ágyúival, felbecsülhetetlen szerepet játszott a brit visszavonulás fedezésében, amely az éjszakai

órákban is folytatódott. Henri de Ferron tábornok népfölkelőhadosztálya támadást intézett a Le Cateau irányába bevetett német alakulatok ellen. E segítség nélkül Kluck katonái a délután folyamán megkerülhették volna Smith-Dorrien balszárnyát, aminek katasztrofális következményei lettek volna. A II. hadtest néhány állására még a kiürítésük után is órákig záporoztak a gránátok. „A britek olyan mesterien vonultak vissza, hogy semmit sem vettünk észre belőle” – írta Von der Horst báró lovassági százados. SmithDorrien makacs védekezést valósított meg, valamennyi harctéri hadmozdulat közül a legnehezebbet: az elszakadást az ellenséggel való közvetlen érintkezésből. Fritz Schneider német tüzérszázados megjegyezte, hogy augusztus 26-a dicsőséges nap volt az ezrede történetében, „de az angolok is bátran harcoltak. Ezt el kell ismerni. A súlyos és véres veszteségek ellenére tartották állásaikat… A nap a beauvois-i úton esteledett ránk, ahol negyven-ötven fős fogolycsoportot vezettek el mellettünk. Mindannyian magas, jó kötésű emberek voltak, akiknek viselkedése és ruházata kiváló benyomást keltett. Micsoda ellentétben álltak a szurtos egyenruhájú, alacsony, sápadt és ijedt franciákkal, akiket két napja ejtettünk foglyul Tournai-nál!” A legkapósabb harctéri hadizsákmánynak a tucatjával elszórt brit nagykabátok bizonyultak, amelyek minőségét a győztesek nagyra értékelték. Hogy a németek nem kerítették be és nem morzsolták fel SmithDorrien seregtestét, nem vet jó fényt Kluck hadvezéri képességeire, de az ezredeivel szemben kifejtett ellenállás erejét is tükrözi. Augusztus 26-án a II. hadtest olyan állásokat védett, amelyekben a szinte biztos pusztulás várt rá. Smith-Dorrien nem veszítette el a fejét, és tűrhető rendezettségben húzta ki haderejét a csávából. Miként azonban Mons-nál, ez sem jelentett brit diadalt. Katonái csupán pár órára tartották fel üldözőiket, és elkerülték a katasztrófát, főleg mert az ellenség lassan érvényesítette erőfölényét velük szemben. A II. hadtest elhagyott 38 ágyút, és hivatalosan 7812 fős – egy kis haderő számára súlyosnak minősülő – veszteséget jelentett Le Cateau-nál, bár az elkövetkező napokban sok, egységétől elszakadt katona előkerült. A csata valóságos brit összvesztesége

5000 fő lehetett: ebből talán 700 volt az elesett, 2500 a hadifogoly, a többi a sebesült. Miközben a II. hadtest folytatta visszavonulását, az út szélén vezérkari tisztek álltak, és az egységeikhez irányították a katonákat; az azonosítást nem könnyítette meg, hogy túlságosan sokan ajándékozták oda sapkajelvényüket francia vagy belga civileknek. Tom Wollocombe a middlesexiektől így írta le a látványt és a saját vegyes érzéseit visszavonulás közben: „Az országút… egészen kísérteties volt – végestelen-végig halott és sebesült lovak és emberek hevertek, és tüzérmozdonyok, ágyúk, kórházkocsik, szekerek, fogatok és mindenféle dolgok gurultak-ütköztek egymásba irányítatlanul. Azon az estén menetelés közben frissnek és üdének éreztem magam, pedig szinte hullafáradtan indultam neki a harcnak. Az ellenség csodálatos élénkítő szer.” Smith-Dorrien katonái tizenkét órás előnyt nyertek az ellenségeikkel szemben, akik nem tettek kísérletet a szoros üldözésre. A német ezred-kimutatások vizsgálatából kiderül, hogy Kluck veszteségei Le Cateau-nál körülbelül a felét tették ki SmithDorrienének: azt a kevés németet, aki fogságba esett, a britek hátrahagyták a csatatéren. Kluck kimutatásai mindössze hétezervalahány véres veszteségről tanúskodnak a Monst és Le Cateau-t magába foglaló tíznapos időszakban. A német 1. hadsereg egész augusztus hónapban mindössze 2863 elesettet és eltűntet jelentett, valamint 7896 sebesültet. Ilyen veszteségeknek nem volt különösebb jelentőségük, amikor Kluck egész hadereje 217 384 főt számlált. Legalábbis nem zavarhatta jobban, mint a nyolcezres gyengélkedői lista, zömmel feltört lábú katonák, akik már képtelenek voltak gyalogolni. A brit hivatalos történetírók a húszas években azt állították, hogy a németek szándékosan meghamisították veszteségadataikat, de semmi okunk rá, hogy ezt elhiggyük. A Brit Expedíciós Haderő derekasan harcolt mindkét jelentős augusztusi csatájában, de fegyverei sokkal kevésbé sebezték meg az ellenfelet, mint a derűlátók feltételezték akkor, és a romantikusok képzelik azóta is. A két összecsapás kivívta a német katonák tiszteletét a brit elszántság és fegyverkezelés iránt, de a parancsnokok nem látták

okát, hogy a szemük is rebbenjen. Moltke elégedettségének adott hangot a Le Cateau-i végeredményt illetően: Kluck alakulatai folytatták az előrenyomulást, a britek pedig a hátrálást. A britek hősi legendát szőttek a bátorság egyéni példái köré és a sivár „összkép” fényezésére. A helyzet valószínűleg az, hogy Smith-Dorriennek nem volt más választása, mint hogy harccal mentse a helyzetét, de aznap olyan rémes slamasztikába keveredett ott a répa- és tarlóföldeken, hogy szerencsésnek mondhatta magát, amiért megmenekült, a franciák nem eléggé méltányolt közreműködésével. 26-án este Haig táviratot küldött a főhadiszállásra, amellyel kapcsolatban Edmonds, a háború hivatalos történetírója később azt sugallta, hogy a rossz lelkiismeret szülte: „Nincs hír a II. hadtestről, csak ágyúdörgés hangja Le Cateau és Beaumont irányából. Segíthet valamiben az I. hadtest?” Nem, természetesen nem segíthetett. A nap véget ért, ahogy Haig katonai pályafutásának egyik kevésbé dicséretes szakasza is. Edmonds – akinek csípős nyelvét, ha ugyan nem rosszhiszeműségét nem szabad feledni – azt mondta, hogy az I. hadtest parancsnoka sosem volt hajlandó Le Cateau-t elemezni, mindössze annak a nézetének adott hangot, hogy Smith-Dorrien fölöslegesen vállalta a harcot. A történész élvezettel jegyezte meg: „Azt hiszem, Haig nem volt túl büszke 1914 augusztusára.” A brit katonák elszántságának és szakértelmének éppen csak sikerült ellensúlyoznia vezető tisztjeik ostobaságát és tehetségtelenségét. A két csata, a monsi és Le Cateau-i legjelentősebb hozadéka az volt, hogy megtörték Kluck előrenyomulásának lendületét: minden nap, amikor a németeknek nem sikerült újabb kilométereket megtenniük francia földön, tiszta nyereséget jelentett Joffre átcsoportosítása számára. Az idő döntő tényező volt, és Moltke kezdett kifutni belőle.

7. A visszavonulás A britek különös sajátossága, hogy dicsőséget találnak a visszavonulásokban: Corunnába 1809-ben, Kabulból 1842-ben és Dunkerque-be 1940-ben – és Monsból 1914-ben. Belgiumban és Franciaországban akkor augusztusban a Brit Expedíciós Haderő megszenvedte az asquithi kormányzati politika következményeit, a gesztusstratégiát, amellyel a történelem folyamán sok brit kormány élt. A miniszterek nevetségesen kis létszámú hadsereget küldtek a kontinensre, amely ott belebonyolódott az európai szárazföldi hatalmak összecsapásába. A Brit Expedíciós Haderő csak a szerencsének, a francia seregeknek és a német hozzánemértésnek köszönhette, hogy megmenekült a katasztrófától, amire elégtelen mérete és főparancsnokának alkalmatlansága esélyessé tette. Sose felejtsük el, hogy jóval nagyobb arányai folytán a francia hadsereg általános visszavonulása Kelet-Franciaországban stratégiailag sokkal jelentősebb volt, mint mellette a briteké Monsból. Odébb, keletre Joffre katonáinak ugyanolyan élményekben volt részük, mint a Brit Expedíciós Haderő tagjainak. Le Cateau után tizenegy napon át katonák, lovak és szekerek hosszú oszlopokban vánszorogtak délnek, olykor a bóbiskolás határán a tikkasztó hőségben, amelyet néha szórványos zivatarok enyhítettek. „Vonulás St. Quentinbe zuhogó esőben & az alvásvágy mindent elsöprő érzésével – írta William Edgington őrmester 26-án. – Élelmezés semmi… mindenki nagyon lehangolt, nemcsak az örökös visszavonulás miatt, hanem azért is, mert egyáltalán nem jön semmi hír; mintha egyszerűen vakon kergetnének bennünket hátra.” Kínszenvedés volt minden mozdulat, a lemaradozók közül néhányan, akik már elviselhetetlennek érezték a fájdalmat a lábukban, leléptek, bevették magukat a közeli erdőkbe vagy mezőkre, és üdvözítő álomba merültek, arra ébredve, hogy a fogság vagy a halál vár rájuk a németek kezétől. Néhány ilyen egységétől leszakadt katonát a belga vagy a francia lakosság elrejtett; egyeseket elárultak és pár esetben hónapokkal később főbe lőttek. Olykor-olykor kisebb harccselekmények zajlottak, amikor utóvéd egységek lemaradtak és elszigetelődtek.

Le Cateau élménye néhány brit tiszt és közkatona számára túlment az elviselhetőség határán. Augusztus 26-án estefelé Tom Bridges a dragonyosszázada élén hangos patkócsattogással bevonult SaintQuentin főterére, ahol nagy bosszúságára két-háromszáz kimerült katonát talált a földön elterülve, akik nem reagáltak sem a szidalomra, sem a rúgásokra. Bridges még jobban megdöbbent, amikor felfedezte, hogy két zászlóalj, a warwickiak és a dublini lövészek gúlába rakták a fegyvereiket a vasútállomáson, miután a parancsnokaik írásos ígérvényt adtak Saint-Quentin polgármesterének, hogy megadják magukat, megmentendő a várost az ágyúzástól. Bridges a terhelő dokumentumot visszavette a város első emberétől, amikor azonban futár útján tudatta a két ezredessel, hogy az ő lovasai fedezik zászlóaljaik menekülését, a katonák nem voltak hajlandók mozdulni, hacsak nem kerítenek elszállításukra vonatot. Bridges erre kihirdette: ha nem indulnak el harminc percen belül, egyetlen brit katonát sem hagy életben a városban. A fenyegetésre a katonák mogorván felkászálódtak, és elvonultak. Figyelmét az őrnagy ekkor a főtérre vetődött csellengőkre fordította. Nézte-nézte a szunyókáló emberkupacokat, és arra gondolt: bárcsak lenne katonazenekara! A pillantása egy játékboltra esett, és meglátta annak lehetőségét, hogy alakítson egyet. Kürtösével magukhoz vettek egy dobot és fémsípot, és körbe-körbemasírozták a teret, eszelősen zenebonáivá a Brit gránátosokat meg a Tipperaryt. A katonák először nevetni, aztán éljenezni kezdtek. Bridges buzdító beszédet intézett hozzájuk: azt kiabálta, hogy visszavezeti őket az ezredeikhez. Az emberek összeszedték magukat, egyik a másik után, és felsorakoztak. Rájuk esteledett. Bridges és kürtöse, szájharmonika-erősítés kíséretében kivezette Saint-Quentinből szedett-vedett hadoszlopát. Néhányan közülük valóban visszaálltak a II. hadtest menetsorába, de négy nappal később 291 warwicki még mindig hiányzott; őket „leszakadtként” tartották nyilván. Megadási kísérletért mindkét kötelességszegő ezredest, John Elkingtont a warwickiaktól és a dublini lövész Arthur Mainwaringet, megfosztották rangjuktól: szeptember 14-én hadseregparancsban hirdették ki elítélésüket „tiszthez és úriemberhez méltatlan, botrányos viselkedésért”. A negyvenkilenc éves Elkington regénybe illő módon

válaszolt: belépett a Francia Idegenlégióba, ahol a fél lábát elveszítette, és becsületrenddel tüntették ki. V. György király később visszahelyezte a brit hadsereg állományába, és Kiváló Szolgálatért Érdemrendet adományozott neki, de az ezredes az élete hátralévő részét visszavonultan töltötte, a kitüntetéseit sem viselte. A warwickiak egyik fiatal tisztje, Bernard Montgomery emlékirataiban később egyértelművé tette, hogy nem tartja sokra Elkingtont, és fejetlenségnek nevezte azt, amit ott, Le Cateau-nál látott. Ezzel szemben egy másik zászlóaljparancsnok elvakult ezredelfogultsággal beszélt a csata utóképéről: „Olyasmivel találkoztam, ami katonák szervezetlen csődületének látszott, mindenféle alakulatból, összevissza keveredve. Ráérősen vonultak vissza, de semmifajta alakzatot nem tartottak. Pánik nem volt, csak rendezetlenség. Aztán megpillantottam a wiltshire-ieket, ahogy az úton meneteltek, tökéletes rendben, harcra készen, ha bármikor sor kerülne rá.” 27-én a korai órákban érték el a csataterüktől harmincöt kilométerre délnyugatra eső Saint-Quentint. Másnap hajnalra a II. hadtest a Somme-nál járt, hatvan kilométerre Le Cateau-tól, amivel megmutatta, hogy amilyen keményen a katonái zöme harcolni tud, ugyanolyan keményen tud gyalogolni is. Sir John French szerepe a brit hadműveletek vezetésében Mons óta téveteg és dicstelen volt, de nagy szerencséjére az ellenség még őnála is rosszabbul teljesített. Kluck ügyefogyottan irányította jóval nagyobb haderejét, újra és újra elszalasztotta a lehetőséget, hogy csapdába ejtse a sebezhető briteket. 27-én a német tábornok tetézte korábbi tévedéseit, amikor megtartotta hadserege déli menetirányát, miközben a britek délkeletnek, Párizs felé tartottak, az ellenségtől nem zavartatva. Kluck aznap főleg a szomszédos francia hadosztályoknak szentelte figyelmét. A brit főparancsnok lelki összeomlásából – mert viselkedését nehéz lenne finomabban meghatározni – egyebek mellett az is következett, hogy a francia főhadiszállás összekötő tisztje, Charles Huguet ezredes a lehető legreményvesztettebb és legkishitűbb jelentéseket küldte Joffre-nak. 26-án leszögezte: „A csatát a brit hadsereg elvesztette, amely szemlátomást minden tartásától megfosztódott.” Az ezt követő napokban gyászhangulat uralkodott a

Brit Expedíciós Hadsereg belső berkeiben. Huguet 27-én újabb táviratot küldött, amelyben megállapította: „A körülmények olyanok, hogy jelen pillanatban a brit hadsereg már nem létezik. Hadra fogható állapotba mindaddig nem is kerül, amíg alapos pihentetésen és átszervezésen át nem esik.” Ezért a borúlátásért brit írók gyakran ostorozzák az ezredest, de nincs igazuk. Amit Huguet közölt, csak azt a hisztérikus hangulatot tükrözte, amely a brit főhadiszálláson általában és főparancsnokának lelkében különösen uralkodott. A leszakadozók zűrzavara és néhány magas rangú tiszt feltűnő csüggedtsége kitenyésztette a pánik vírusát, amely végül Londonba is eljutott. Huguet valószínűsítette: Sir John French ragaszkodni fog ahhoz, hogy a Brit Expedíciós Haderőt vonják vissza Le Havre-ba. A főparancsnokot valóban csábította a délibábos ötlet, hogy hadserege – átszervezési és feljavítási céllal – néhány hétre váljon ki a hadműveletekből, miközben rangidős vezérkari tisztjei mit sem tettek a bizalom helyreállításáért. Henry Wilson a következő üzenetet küldte a 4. hadosztály parancsnokának: „Kihajítani a fedélzetről minden lőszert és felszerelést, hacsak nem abszolút nélkülözhetetlen, és felültetni a béna kacsákat valamennyi járműre, lovasra meg motorhajtásúra, és el velük!” Ugyanezt a parancsot kapta a II. hadtest. Smith-Dorrien azonnal visszavonta, amiért meg is kapta a magáét Sir John Frenchtől. A csüggedtség a legfelső szinteken csaknem teljesen indokolatlan volt. Haig I. hadteste alig vett részt a harcokban. A II. hadtest legtöbb egységét a kimerültségen kívül semmi sem sújtotta; harci szellemük nem romlott. A katonákat bántotta, hogy továbbra is menekülnek az ellenség elől. Miután ők nem láthatták Kluck és Bülow hadseregeinek roppant szürke tömegét, elbizakodott pimaszsággal vallották, hogy a németek eddig semmi olyat nem mutattak, amitől el ne páholhatnák őket. A főparancsnokuk azonban csak egy lehetőséget látott: a nyomasztó számbeli fölénnyel szemben és az olyan szövetségesek mellett, akikben minden bizodalmát elveszítette: a haderőnek folytatnia kell a menekülést, lehetőség szerint egészen a tengerig. Sir William Robertson, a főszámvevő mérhetetlen józansága nélkül, aki lőszer- és élelemlerakatokat létesített a hadsereg visszavonulási

útvonala mentén, a katonák étlen maradtak volna, és nem képesek a harc folytatására. A Brit Expedíciós Haderő kétszáz kilométert menetelt Monstól a Marne-ig, éjszakánként átlag négy óra alvással. Három kimerült ír gárdista szó szerint alvajáróként csoszogott délnyugat felé adjutánsuk, Lord Desmond Fitzgerald derékszíjába kapaszkodva. „A vonulás most sokkal lassabb, de valahogy megtesszük a távot” – írta Guy Harcourt-Vernon augusztus 28-án. Megálláskor a tanyák szétvagdosott kerítéseiből készítettek védelmi drótakadályokat, és bűnös élvezettel túrták fel a krumpliföldeket, mondván, most szabad a lopás. Augusztus 29-én a gránátosok bizarr módon két órát vertek el azzal, hogy megtartották a szokásos zsoldosztó ceremóniájukat. És hellyel-közzel össze-összecsaptak a németekkel. A connaughti rangerek híres-neves módon azzal járultak hozzá a háborús kultúrához, hogy az It’s a Long Way to Tipperaryt énekelve szálltak ki a hajókból a francia partra. George Curnock, a Daily Mail sztárriportere hallotta őket, és megemlítette tudósításában. Az újság hírszerkesztője feljegyezte a naplójába: „A főnöknek [Lord Northcliffenek] az az utasítása, hogy ennek kerítsünk nagy feneket, közöljük le a kottát, hadd ismerje meg mindenki. Azt mondja, hála Curnock zsenialitásának, hamarosan mindenkivel ezt fogjuk énekeltetni.” És így is tettek. Ám augusztus 26-án a connaughti rangereknek már semmi okuk nem volt a vidámságra. Ők adták az utóvédet, amikor nem jutott el hozzájuk a visszavonulási parancs; 6 tiszt és 280 katona veszett oda, köztük az ezredesük, és szinte mindannyian fogságba kerültek. Augusztus 27-én a 2. királyi munsteri lövészek még súlyosabb veszteséget szenvedtek. A parancsnokuk, egy francia származású tiszt, Paul Charrier három héttel korábban még nem győzött ujjongani, hogy a felmenői ősellenségével, a németekkel harcolhat. Etreux-től északra a munsteriek a hadjárat egyik újabb hírközlési csődjének estek áldozatul: nem kapták meg a visszavonulási parancsot, és elvágták az útjukat. Az ír katonák megpróbáltak elmenekülni az országút menti árkokban, miközben egy Maxim géppuska sakkban tartotta az ellenséget. Végül sarokba szorították őket egy gyümölcsösben, ahol estig küzdöttek, amikor a németek egy

tehéncsorda álcázó fedezékében indultak végső rohamra. 4 sebesült munsteri tiszt és 240 közkatona esett fogságba, valamint 10 tisztet és 118 közlegényt öltek meg – köztük a hírhedten különc Charriert, aki trópusi sisakkal a fején harcolt; miközben az ellentámadást vezette, kétszer is megsebesült, mielőtt összeroskadt. Egy bizonyos Awdry százados is a halottak között volt, akiről úgy tartják, karddal a kezében esett el, és akinek testvére később elképesztő hírnévre tett 4

szert a Thomas, a gőzmozdony című gyermekmesék szerzőjeként. Másutt egy hajtó, Horace Goatham legjobb cimborája golyót kapott a kezébe, amikor fel akart ülni a lovára. Goatham valahogy feltuszkolta egy másik lóra, és megostorozta az ágyús fogatot. Később azonban a cimborája a vérveszteségtől összeroskadt a nyeregben, majd lecsúszott a földre. A tüzéreknek szerencséjük volt: összetalálkoztak egy kórházszekérrel, amely átvette a sebesültet, aki így biztonságba jutott, másokkal ellentétben. Goatham ezt követő legrosszabb élménye az volt, amikor ütege egy folyóhoz érkezett, ahol a hidat felrobbantották. Csak a királyi utászok ingatag pontonhídja kínált utat dél felé, miközben német gránátok robbantak körülötte. „Meg kellett várnunk a gránátrobbanásokat, aztán átvágtattunk, mint az istennyila, egy ágyú egyszerre. Egy fogatot veszítettünk, fasírttá ment. Mellettem a rudasom golyót kapott, de átjutottunk. Ha ember valaha megérdemelt kitüntetést, hát azok a tökalsó utászok mind egy szálig, mert abban a minutában, hogy az egyiket kigolyózták, és belebucskázott a vízbe, a másik már szaladt is föl a hídra, és beugrott a helyére a [ponton] csónakba.” Az oxfok & buckok egyik őrmestere ezekben a napokban folyton azt kiabálta: – Kitartás, fiúk! Történelmet csinálunk! – Ha az ilyen ripacskodás jól mutat is az utókor előtt, a fáradt katonákat, akiknek címezték, csupán felbosszantotta. Bernard Denore tizedesnek a berkshire-iektől jobban tetszett, amikor a haverja, Ginger Gilmore talált egy szájharmonikát, és a század élén botladozva dalokat játszott, „annak ellenére, hogy a lába véráztatta rongyokba volt bugyolálva… Legtöbbször a The Irish Emigrantet (Az ír emigráns) játszotta. Jól lehetett menetelni rá… Egy tiszt megkérdezte, nem akarok-e egy időre felülni a lovára, de én csak ránéztem a fickóra, és azt mondtam: »Nem, köszönöm.«” Mások nem voltak ennyire

önzetlenek. Amikor a királyi walesiek katonaorvosa leszállt a lováról, hogy ellásson egy sebesült katonát, megkért egy arra elhaladó cameronit, hogy tartsa a gyeplőt. Az illető azon nyomban nyeregbe pattant, és elvágtatott, otthagyva a szerencsétlen doktort, hogy folytassa az útját gyalog. A lovak hamarosan nagy számban kezdtek lesántulni, sok azért, mert patkolásra szorult volna, de nem volt kovácsműhely a közelben. Bicegő és elpusztult állatokat lehetett látni a vonulás útján mindenütt az elhagyott társzekerek és málhák mellett. Charles Harrison hajtó és bajtársai főként az út menti földekről szedett nyers zöldségeken tengődtek. Többen később bajba kerültek az elveszett sapkájuk miatt, amely lecsúszott a fejükről, amikor elbóbiskoltak lovaglás közben. És a visszavonuló hadseregnek egész idő alatt meg kellett küzdenie az útfelületért a menekülők sűrű áradatával, akik képtelen módon ünneplőjüket viselték, mert mindig azt hordták, ha a falujukat elhagyták – némelyek most kezdtek bele négyéves száműzetésükbe. Az a mód, ahogy a hadjárat elözönlötte Franciaországot, nagy térséget borítva el a hatalmas országból, amely még nem készült fel a háborúra, alkalmat adott néhány bizarr találkozásra. Amikor a Királyi Repülőhadtest vezérkarának hirtelen szüksége támadt gépkocsi-gumiabroncsokra és -fényszórókra, augusztus 29-én egy tiszt egyszerűen elhajtott a párizsi Daimler autószalonba, és annyit vásárolt, amennyi a járművébe belefért, majd aranyfontosokkal fizetett egy dagadozó útitáskából, amelyet ilyen alkalmakra bíztak rá. – Les anglais sont épatants! – áradozott a francia eladó, a fejét ingatva azon, milyen „bámulatosak” is az angol emberek. A régmúlt és a modern hadviselés keveredését jól példázza azoknak a kimerült brit repülősöknek az esete, akik visszavonulás közben az egyik éjjel ruhástul aludtak szalmabálákon egy csűrben, miközben gépeiket a szomszédos mezőn az északír lovasok százada vigyázta.

Az I. hadtest összekötő feladatokra kiküldött egyik vezérkari tisztje 29-én találkozott Smith-Dorriennel és törzsével, és feljegyezte a naplójába, hogy a II. hadtest törzsénél egészen más légkör fogadta, mint a hadsereg-főhadiszálláson, a hangulat nemhogy levert lett volna, hanem „egészen nyugodt, közvetlen és kellemes; semmi sem annyira sürgős, hogy ne fussa egy-két vidám szóra, és idegeskedésnek nyoma sincs”. Néhány tiszt azonban úgy érezte, hogy az egész Brit Expedíciós Haderő demoralizálódott. George Morris, az ír gárdisták ezredese – aki két nappal később már a halottak sorában lesz – „nagyon levert” volt, és egy tiszttársának arról beszélt, hogy „megint ugyanaz a nóta: a szövetségesek nem jönnek ki egymással, és minden balul üt ki… két héten belül vissza kellene hajóznunk Angliába”. Guy Harcourt-Vernon augusztus 29-én így írt haza: „A menetelések szörnyűek & hacsak nem jutunk egy nap pihenéshez, hamarosan egyetlen emberünk sem lesz.” Aztán néhány órás felbecsülhetetlen értékű szusszanás után hozzátette: „Sokáig bírni fogjuk mégis. Hihetetlen, hogy mennyire másképp látja a világot az ember alvás & evés után!” De még nap nap után folytatják a visszavonulást dél felé, ahogy a francia hadak is a jobb szárnyukon. Augusztus 25-én Gerhard Tappen alezredes, a vezérkari Operationsabteilung vezetője elégedetten jelentette ki: „Hat hét alatt végzünk az egész munkával.” Bármi volt is a jelentősége Monsnak, Le Cateau-nak és a hasonló francia csatáknak a szövetségesek lelkében, a németek többsége számára szemlátomást csak az a tény számított, hogy ők továbbra is nyomulnak előre, és továbbra is visszaverik a francia ellentámadásokat. 27-re a német hadvezetés, ha nyíltan nem is, hallgatólagosan feladta azt a tervét, hogy nyugatról körülzárja Párizst, mert úgy ítélte meg: most csupán annyit kell tennie, hogy a pusztulásba űzze a megvert ellenfelet. A német hadsereg sikerei egy hatalmas téveszme megszületéséhez vezettek. Miután nagy veszteségeket okoztak a franciáknak, Moltke és alárendeltjei nem ismerték fel, hogy a történelem legnagyobb fegyveres összecsapásában még egy ilyen mérvű vérontás sem elegendő az ellenség ellenállóképességének lerombolásához. Augusztus utolsó és szeptember első napjaiban

végzetes elbizakodottság lett úrrá a német katonai vezetőkön: meggyőzték magukat, hogy már nincs szükség kimunkált haditervre diadaluk beteljesítéséhez. Pedig néhány helyen – nevezetesen a lotaringiai fronton – az előrenyomuló németek most szinte ugyanolyan súlyos veszteségeket szenvedtek, mint a hátráló franciák. Augusztus 25-én Joffre haderői ellentámadást indítottak a Trouée des Charmes-ban Tour és Epinal között, meredek hegyekkel és folyókkal szabdalt nehéz terepen. Az úgynevezett mortagne-i csatában mintegy 225 ezer francia katona csapott össze Rupprecht herceg 300 ezer emberével. Az összecsapás döntetlenül ért véget augusztus 28-án, de a csekély térnyerésnek a bajorok igencsak megfizették az árát – egy történész becslése szerint a véres veszteségük 66 ezer főre rúgott ElzászLotaringiában. A német előrenyomulás lelassult, különösen Hausen 3. hadseregéé: legalábbis szeptember elejéig Moltke hadseregparancsnokai tudomásul vették, hogy muszáj lépést tartaniuk a szomszédjaikkal, ami olykor azt is megkívánta, hogy fogják vissza a katonáikat. A döntő pillanat 29-én este érkezett el: Bülow arra kérte fel Kluckot, az alárendeltjét, hogy változtasson a támadási irányán, forduljon befelé, még jobban keletnek, hogy gyilkos csapást mérjen Lanrezac 5. hadseregére. Ez a javaslat rendben meghallgatásra talált, a vezérkari főnök jóváhagyása nélkül, holott alapvetően eltért a Schlieffen-terv főhadiszállás által módosított változatától. Másnap Moltke a beleegyezését adta. Szemlátomást ő is azt feltételezte, hogy most már csak délkeleti irányba, a svájci határ felé kell terelni a tönkrevert francia hadseregeket. Az Eiffel-torony félelmetesen erős rádióállomása elfogta a német híradást erről a hadmozdulatról; a szóban forgó parancs másolata órákon belül ott volt Joffre asztalán. Bármekkora bakokat lőtt is a főparancsnok korábban, azonnal megértette a német döntés jelentőségét a frontváltásról Párizs előtt, és meglátta a szövetségesek számára kínálkozó nagy lehetőséget. Bámulatos felfuvalkodottságában Bülow arra utasította Kluckot, hogy tartson díszmenetet a még le nem győzött ellenség orra előtt. Falkenhayn augusztus 30-án figyelmeztette Moltkét, hogy a francia hadsereg nem omlott össze – ami azt illeti, nagyon is rendezett módon vonul vissza.

Ha Joffre-ot valóban megverték, tette fel a kérdést a porosz hadügyminiszter, akkor hol a hadizsákmány, az ágyúk és felszerelés hatalmas tömege, a hadifoglyok roppant serege, aminek mind-mind a győztes kezére kellett volna kerülnie? Moltke úgy tett, mint akiről Falkenhayn kritikai megjegyzései leperegnek, valójában azonban csak fokozták lázas aggodalmait, amelyek a lelke mélyén titkon emésztették. Korábban annyira biztosnak érezte a küszöbönálló győzelmet nyugaton, hogy javasolta, küldjenek hat hadtestet Kelet-Poroszországba, és végül odaküldött kettőt. Ám azon az augusztus 30-án Falkenhayn beszélt belőle, amikor Müller tengernagy előtt aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy nincs kézzelfogható nyoma a vert sereg pusztulásának: – A császár vágyálmaival ellentétben hátraszorítottuk a franciákat, de még nem vertük meg őket. Az még várat magára. Hol vannak a foglyaink? – Szeptember 1-jén a vezérkari főnök kedve rövid időre földerült. Felajzotta a lehetőség, hogy új átkarolást valósíthatnak meg Verdun és Reims között. De mint annyiszor azokban a napokban, a németek túlságosan lassan nyomultak előre, Joffre erői pedig túlságosan gyorsan hátráltak, semhogy ez megvalósulhasson. Moltke kínjai fokozódtak. A királyi urát olyannyira felvillanyozó győzelmek nem voltak egyebek belga és francia ingatlanok megszállásánál? Alárendeltjeinek bevallotta szorongását. Mivel azonban lemondott a hadseregek hadműveleti irányításáról, balsejtelmei az elkövetkező kritikus napokban nem gyakoroltak befolyást Kluck és Bülow hadvezetésére. Emiatt ugyanakkor tévedés a két hadseregparancsnok nyakába varrni a felelősséget Németország 1914-es győzelmi vágyálmának felderengő összeomlásáért. Inkább foglyai lettek hazájuk alapvetően elhibázott haditervének. Nem valószínű, hogy bármilyen nagyszabású terv gyors, döntő végeredményt hozhatott volna, hacsak a szövetséges hadseregek erkölcsi tartása végérvényesen meg nem roppan – és nem roppant meg. Moltke viszont egyre inkább elhagyta még a saját felhígított Schlieffen-terv-változatát is: meggyengítette a jobbszárnyat, és augusztus 24-én jóváhagyta, hogy Rupprecht koronaherceg bajorjai üldözőbe vegyék Castelnau Nancy felé hátráló hadseregét. Ahogy a németek önteltsége nőtt, alkalmi

célok kezdetleges hajszolása váltotta fel Schlieffen kifinomult, bár téves látomását. A császár hadseregparancsnokai belelovallták magukat a heves előretörésbe, miközben a franciák és a britek menekültek előlük. Bülowot, Kluckot és tábornoktársaikat lejjebb délen sokkal jobban zavarták az embereken és lovakon kiütköző fáradság jelei, mint a csatatéri veszteségeik. Feltételezték, hogy már túl vannak a harc nehezén. „Az ember már kezd terveket szövögetni a győzelmi osztozkodáshoz… – írta a hátországban, Berlinben Bethmann Hollweg bizalmasa, Kurt Riezler. – Ma áttanulmányoztuk a térképet. Én mindig a csatlósállamok felállításának híve vagyok. Ma a kancellár magához hívatott, és a békefeltételekről kérdezgetett, meg arról, mik az elképzeléseim.” Pár nappal később, költői hangulatban hozzátette: „Mi, németek olyan erőket ébresztettünk magunkban, amelyek nagyságrendjéről még csak nem is álmodtunk. Mindenekfelett pedig felfedeztünk egy spirituális lényeget, amelynek révén összpontosíthatjuk ezeket az erőket.” A másik oldalon augusztus utolsó napjaiban, amikor Joffre megragadta a felvillanó lehetőséget, hogy visszavágjon az irtózatos vereségekért, amelyek vezetése alatt a francia seregeket érték, a francia főparancsnok éledező reményeit csak kevés alárendeltje osztotta, a Brit Expedíciós Haderő magas rangú tisztjei közül pedig senki sem. Ők nem tapasztaltak egyebet annál a ténynél, hogy folyamatosan menekülnek, egyre délebbre és délebbre az ellenség elől. 27-én Joffre táviratozott Lanrezacnak marle-i főhadiszállására. Az 5. hadsereg állandó visszavonulásban volt, és épp az Oise folyón kelt át: a vezérkar közölte a hadseregparancsnokkal, hogy bal oldalon a hadtesteit fordítsa nyugatra, és indítson támadást Kluck balszárnya ellen, hogy enyhítsék a britekre nehezedő nyomást. Lanrezac dühbe gurult, olyan őrjöngéssel ostorozta Joffre-ot és a briteket, ami megdöbbentette törzstisztjeit. A tábornok kilátástalannak ítélte az efféle támadást, és biztosra vette, hogy ezzel csak odalöki a német harapófogónak a hadseregét. Sir John Frenchet eközben láthatóan egyáltalán nem érdekelte, hogy mit tesz, vagy mit nem Lanrezac, és folytatta a visszavonulást.

28-án hosszú fekete felöltőjében maga Joffre állított be jelentőségteljesen az 5. hadsereg főhadiszállására. Először a szívélyes és behízelgő modorát vette elő, számos tisztet dicséretben részesített. Aztán a dühkitörés következett, majd a leplezetlen fenyegetés: ha az 5. hadsereg másnap nem indít támadást, Lanrezac röpül. Összekötő tiszt indult Haighez és Smith-Dorrienhez, hogy tájékoztassa őket, mi készül, s hogy az együttműködésüket kérje. Lucy közelében rá is talált a brit I. hadtest parancsnokára: Haig épp jelentést kapott a repülőhadtest egyik most landolt, izgatott pilótájától, aki megerősítette, hogy Kluck oldala nyitva áll, hadoszlopai kelet felé kanyarodnak. Haig üzent Lanrezacnak, hogy nagy lehetőség kecsegtet, s hogy ő boldogan támogatja az átfogó ellentámadást: az alakulatai másnap hajnali öt órakor indulásra készen állnak. Csakhogy az ezt követő órákban több brit egység összeakaszkodott a németekkel, és késedelmet szenvedett. Haig először azt üzente, hogy indulását fél hatra kell eltolnia, majd azt, hogy további halasztásra van szüksége délig. Végül kijelentette, hogy semmit sem tehet Sir John French jóváhagyása nélkül – aki pedig az engedélyt kurtán-furcsán megtagadta: a brit főparancsnok azt állította, hogy az I. hadtestet egy napig pihentetni kell. Lanrezac a plafonon volt, Joffre magába roskadt. Spearsnek az 5. hadsereg törzsénél bőven kijutott a nyílt és néma szemrehányásokból egyaránt, és így írt: „A franciák azt tartották, hogy a britek a döntő pillanatban megléptek, a briteknek pedig meggyőződésük volt: velük olyan rosszul bántak, hogy további bizalmat nem helyezhetnek szövetségeseikbe.” Az 5. hadsereg támadása mindenesetre elindult. Guise az Oise mély völgyében fekszik, ahol nyílt mezők váltakoznak sűrű erdőségekkel a folyótól mind északra, mind délre felnyúló hegyoldalakon. A táj kilométereken át belátható, és olyan furcsa nevű tanyák népesítik be, mint „Csüggedés” és „Bosszúság”. Másnap reggel Lanrezac itt küldte rohamra alakulatait: a balszárnyát Kluck, a jobbszárnyát Bülow ellen. Kezdetben ez az utóbbi némi sikerrel járt, öt kilométerrel hátravetette a németeket. „Mesteri hozzáértéssel mozgatta csapatait a háború nagy játszmájában – írta Spears –, ám mozdulataiból hiányzott a lelkesedés és a hit.” Megállapításának második fele kétségtelenül igaz, de az az állítás

alaptalannak látszik, hogy egyszer az életében, augusztus 29-én Lanrezac az ihletett parancsnok szerepében tündökölt volna. A balszárnyon az 5. hadsereg súlyos veszteségeket szenvedett, fő rohamát visszaverték. Mielőtt a támadás megkezdődött, a németek elfogták egy hadtest törzsének főnökét, akinek irataiból kiderült, hogy a franciák elsődleges célpontjai Kluck arcvonalán találhatók, így a szomszédságban Bülow biztos lehetett benne, hogy nincs különösebb oka a félelemre. Amikor a franciák Saint-Quentin felé nyomultak, a németek készen álltak: az a kevéske tér, amelyet a támadók nagy áron megszereztek, hamarosan újra elveszett. Csak tovább északra, Guise körül mutatott fel az 5. hadsereg jelentősebb haladást, tört előre a város mindkét oldalán, kihasználva a Kluck és Bülow hadserege közötti rést. A német harcirányítás összeomlott, és a német tüzérség baráti tüze jelentős veszteségeket okozott az egyik gárdaalakulatnak. A Le Hérie felé előrenyomuló francia élcsapatot a hadtestparancsnok, Louis Franchet ďEspèrey vezette, aki később a háború egyik legkiválóbb francia tábornoka lett. Hogy életben maradjon, és az lehessen, szerencsére is szüksége volt, mert augusztus 29-én ott lovagolt a lobogós-zeneszós ezredei között a német arcvonal felé a Guise-tól délre. Bülowot annyira aggasztotta a támadás hevessége, hogy támogatásért folyamodott szomszédjához, Hausenhez, aki azt válaszolta, hogy teljesen leköti a saját frontja. Bülow Kluckot is sürgette, hogy még élesebben kanyarodjon délnek, tovább kurtítva a nagy német átkarolást. Lanrezac újabb támogatási kérelmet küldött a briteknek, amelyet a főparancsnok Henry Wilson közvetítésével ismét elutasított. Wilson az 5. hadsereg támadását őrültségnek tartotta, mert nem vezethet sehova a hatalmas túlerővel szemben. Aznap este elautózott Reimsbe, hogy találkozzék Joffre-ral, és nyomatékosan megkérte, rendelje el a visszavonulást, még mielőtt Kluck és Bülow bekeríti Lanrezacot, ami katasztrófához vezethet. Joffre valóban visszavonulásra utasította az 5. hadsereget, bár az valószínűtlen, hogy döntését Wilson befolyásolta volna. Bülow jelentette Moltkénak, hogy győzelmet aratott – de hozzátette, hogy a katonái túl fáradtak, hogy másnap meneteljenek. Így Lanrezac és több ezres hadtestei

újra lélegzetvételhez jutottak. Franchet ďEspèrey volt az egyetlen tábornok, aki érdemeket szerezve került ki a Guise körüli harcokból. Az akkori kaotikus harcok közepette egyik hadsereg sem jeleskedett egymás helyzetének megítélésében, ami a téves információk áldozatává vált katonák mulatságos eseteihez vezetett. Egy fess fiatal német lovassági tiszt behajtott La Fere faluba, és poros gépkocsiját a postahivatal mellett hagyta. A közelben álldogáló francia katonákat foglyoknak vélhette, és rájuk sem hederítve bement, vett és megírt néhány képeslapot. Amikor újra megjelent, az ácsorgó katonaság hirtelen lefogta a gépkocsivezetőjével együtt, akiről kiderült, hogy azelőtt taxisofőr volt Berlinben. A tiszt rettenetesen a lelkére vette megalázó elfogatását, és nem volt hajlandó beszélni, de a sofőr annál erőteljesebben adott hangot háborúellenes beállítottságának. Egy francia tiszt vigyorogva mutatta meg Louis Spearsnek a postáról elhozott képeslapokat, amelyeken a német azt írta a britekről, hogy úgy futnak, „mint a birkák”. Másnap, augusztus 30-án a császár és Moltke megkésve áthelyezte főhadiszállásukat Koblenzből Luxembourgba, ahol a vezérkari főnök egy iskolaépületben ütötte fel az irodáját. A rádiótáviratok számos átjátszóállomáson keresztül tették meg útjukat a frontok és a főhadiszállás között, néha meghökkentő, húszórás késéssel. A hadseregparancsnokok nemigen zavartatták magukat, így legalább megszabadultak a vezérkari főnök kéretlen beavatkozásától, emiatt viszont intézményessé vált, hogy Moltke nem tartotta rajta a kezét a hadjárat irányításán. Mindegyik alárendeltje úgy cselekedett, ahogy a legjobbnak látta. Ugyanezen a napon Sir John French elküldte az egyik leghírhedtebb üzenetét, amelyet Joffre-nak írt új főhadiszállásáról, a compiègne-i kastélyból: „Nagyon fontosnak érzem, hogy a tudomására hozzam: a brit hadsereg legalább tíz napig semmilyen körülmények között sem tudja elfoglalni helyét a frontvonalon. Katonákra és fegyverekre van szükségem a veszteségek pótlására… Meg kell értenie, hogy képtelen vagyok teljesíteni a kérését, és betölteni a rést az 5. és 6. hadsereg között.” Sir John bejelentette szándékát, hogy visszavonul a Szajnán túlra. Gyilkos távirat volt ez. Elképesztő, hogy egy olyan tábornokot, aki képes ilyet elküldeni,

egyáltalán megbíztak harctéri hadsereg vezetésével, és ennél is figyelemre méltóbb, hogy ez az ember még több mint egy éven át a helyén maradhatott. Sir John French Mons és a Marne között már megmutatta gyávaságát – nem elsőként és nem is utolsóként a hasonszőrű alakok közül, akik magas katonai rangra emelkedtek –, de mégiscsak súlyos kölönc volt a szövetségesek nyakán. „Hiú, műveletlen és bosszúálló vénember gusztustalan társadalmi hátországgal” – jellemezte Sir James Edmonds Frenchet. Talán durva megfogalmazás, de igazságértékét nehéz kétségbe vonni. French legfőbb alárendeltjeiből is többen könnyűnek találtattak, különösen Murray, Wilson és bizonyos fokig Haig, bár ő két hónap múlva legalább kiköszörülte a csorbát Ypernnél. A legtöbb, ami a brit tábornokok mentségére elmondható, hogy 1914 augusztusában kartársaik is komoly hiányosságokat mutattak az összes többi hadseregben. Viselkedésük talán semmivel sem volt rosszabb, mint sok kortárs csoporté a civil társadalomban, amelyek egészen szokatlan kihívásokkal és példátlanul felfokozott körülményekkel szembesültek, de háborúban a zavarodottságért életekkel kell fizetni. Moltke a kezdetek kezdetén is beteg ember volt, s ekkor már jól látszott, hogy gyengélkedik; nem kívánt személyes irányítást gyakorolni annak a hadjáratnak a döntő szakaszában, amelyet ő maga akart – valószínűleg mert fogalma sem volt, hogyan tegye. Ő és beosztottjai képtelennek bizonyultak arra, hogy a német hadsereg intézményes fölényét kihasználva kicsikarják a döntő győzelmet. Ez részben annak tulajdonítható, hogy olyan ambíciók beteljesítésére törekedtek, amelyek meghaladták hadseregeik lehetőségeit a motorizáció előtti korszakban. A mozgékonyság és a hírközlés eszközeit döntő módon elhanyagolták a megnövekedett tűzerőhöz képest. Az azonban még így is furcsa, hogy Moltke ilyen óriási mozgásteret engedett Klucknak és Bülownak, s nem is csoda, hogy hibáztak. Francia oldalon Joffre útjára indította a XVII-es tervet, amely rettenetes következményekkel járt hazájára és hadseregére nézve. Alárendeltjei közül többek leszerepeltek a határcsatákban. Lanrezac bizonyos fokig tehetséges katona volt, mindazonáltal hiányzott belőle a magas parancsnoki beosztáshoz elengedhetetlen erkölcsi tartás.

Hogy érdemének kell-e tekinteni, amikor ragaszkodott a harchoz Guise-nál augusztus 29-én, ugyanolyan éles viták tárgya, mint SmithDorriennel kapcsolatban az, hogy megállt Le Cateau-nál. Az nyilvánvaló volt, hogy Lanrezac csak egy megtorpanást okozó csapásra képes, súlyos veszteségek árán. A bizonyítékok mérlegelése mégis azt sugallja, hogy a csata vállalható kockázatot jelentett, mert újabb lefékeződést és jelentős veszteséget okozott a németeknek. Az elkövetkező napokban azonban a szövetségesek visszavonulása folytatódott, és a csüggedtség is nőtt a katonák soraiban. Joffre még kapaszkodott annak reményébe, hogy nagy ellentámadást indíthat a balján; augusztus utolsó napjaiban mindvégig francia katonák, fegyverek és lovak zsúfolódtak be vonatok százaiba, és indultak útnak dél felől. Azok számára viszont, akik meneteltek és örökké csak meneteltek, az egyetlen kézzelfogható valóság a hőség, az út és a feltört, kisebesedett, felhólyagzott lábuk volt. Ami fáradt testük más tájait illeti, arról Montaigne négyszáz évvel korábban így írt: „Láttam, sok katonának kellemetlenséget okoztak rakoncátlankodó belei.” Augusztus végére valamennyi hadsereg katonáinak szenvedéséhez székrekedés vagy hasmenés is társult, miközben egyforma fejetlenségben botorkáltak keresztül Franciaországon. A frissen besorozott francia Marc Bloch – akiből később történész lett, majd meggyilkolták a nácik – sorai híven tükrözik mind a maga, mind hazája hangulatát: „A rossz újságot is jobban elviselem a bizonytalanságnál… Ó, mily keserűek a visszavonulás, a fáradtság, az unalom és az aggodalom napjai!” Szeptember 1-jén reggel a németek Le Cateau óta először érték utol – a csetepatékat leszámítva – a Brit Expedíciós Hadsereg egységeit. Kluck nem utazott a britekre, akiknek a dolgai iránt elvesztette az érdeklődését; délkeleti irányban nyomult előre, Lanrezac felé. Emiatt azonban az élen haladó egységei átlépték a brit szektort, miközben Château-Thierry és a Marne-on átívelő hidak felé meneteltek. Az első összecsapásra French egységeivel Párizstól ötvenöt kilométerre északra, Nérynél került sor. Az éjszaka folyamán a falut megszálló brit lovasdandár elfoglalta a legjobb szállásokat, és

sok lovukat egy nagy szérűskertben helyezték el a templom mellett. Az utolsó érkező, a királyi fogatolt tüzérség L ütege kénytelenkelletlen egy gyümölcsösben húzta meg magát a falutól közvetlenül délre, egy nagy cukorgyár előtt. Néry egy mély, keskeny völgy mellett terült el, amelynek keleti oldalát sűrű bozótos fedte. Azon túl, vagy fél kilométerre a falutól emelkedő húzódott. Szeptember 1-je sűrű ködre virradt. Az L üteg összeállt az indulásra. Azután várakozást rendeltek el; a mozdonyrudakat leengedték, és több fogatot itatni vittek a cukorgyárhoz. Sorozatban jöttek a megrázkódtatások. Először egy huszárjárőr robogott be a faluba a hírrel, hogy német lovasság van a közelben. A köd hirtelen felszállt, és 05.40-kor Marwitz lovashadosztályának tucatnyi tábori tarackja lőni kezdte a briteket közvetlen lőtávolságból, kevesebb mint ezer méterről, a keskeny völgy mögötti dombról. A bayswateriek hátasai megbokrosodva rohantak végig a falu utcáján. A brit lovasság nagy részét a németek nem láthatták a házaktól, de a gyümölcsöst az L üteggel igen: tökéletes, eltéveszthetetlen célpontot nyújtott. Egyik össztűz a másik után zúdult megsemmisítő hatással. Lovak ágaskodtak, szabadultak el és rúgkapáltak, katonák rohangáltak fedezékért, felszerelésért, igyekeztek befogni a fogatokat. Az L üteg nagyobbrészt fel volt mozdonyozva, a hajtók és a tüzérek felkészültek a nyeregbe szállásra és az indulásra. A német ágyútűz döbbenetes erővel csapott le rájuk, egész fogatokat döntött földre, állati és emberi húst darált egyetlen zűrzavaros keverékbe. Az ütegparancsnok-helyettes, Edward Bradbury százados elkiáltotta magát: – Gyerünk, ki jön a lövegekhez? – és rohanvást vezetett egy maroknyi katonát át a gránátesőn, hogy viszonozzák a tüzet. Három löveget sikerült működésbe hozni, de kettő hamarosan elnémult. Az utolsó tovább tüzelt az ellenséges zárótűzben, mígnem már csak Bradbury százados, Nelson őrmester és Dorrell törzsőrmester maradt életben, hogy működtesse, körülöttük halott és haldokló lovakkal és tüzérekkel. A lelkes akadálylovas Bradburynek, aki épp betöltötte harmincharmadik életévét, fél lábát ellőtték, miközben a lőszert adogatta, de ő tovább osztogatta a tűzparancsot, amíg a

vérveszteségtől össze nem esett. Miközben hátravitték a tűzvonalból, elhaladtak a bayswateriek parancsnoka mellett, és a haldokló odaszólt neki: – Üdv, ezredes úr, jól befűtenek nekünk, nem igaz? – Bradbury két megmaradt tüzére mindaddig folyamatosan tüzelt, amíg a lőszerük el nem fogyott. Az L üteg pusztulásának aprócska katasztrófája 5 tiszt és 49 legénységi állományú katona életét követelte. Joggal merülhet fel a kétely, hogy egyetlen ágyújukkal elértek-e bármit az aznap reggeli borzalmas körülmények között, de a katonai ikonográfiára jellemző módon ténykedésükért Bradburyt és két bajtársát Viktória-kereszttel jutalmazták, legendává vált hőstettüket pompás heroikus festményeken örökítették meg, miközben a britek ezt követő azonnali visszavágása a németek ellen szinte feledésbe merült. A huszárok felállították géppuskáikat Néryben, és megszórták golyóval a völgyet, szörnyű vérveszteséget okozva az ellenséges tüzérekben és lovakban. Algy Lunn hadnagy ezután bevonta a valászcsapásba a bayswateriek Vickerseit is. A géppuskacsövek hamarosan fehéren izzottak, hűtőikből gőz sistergett. Lunn és emberei önkívületben töltötték a hevedereket, hogy folytathassák a tüzelést. A szomszéd faluban elszállásolt middlesexi gyalogság és a királyi lövészek futólépésben igyekeztek a helyszínre, és megkezdték az előcsatározást Néry északi oldalán, miközben az 5. Dragonyosgárdisták két százada dél felé került, és nyeregből leszállva nyitott tüzet a németekre az ellenkező oldalról. A fogatolt tüzérség I ütege egy fontos időszakaszban, reggel nyolc óra tájban csatlakozott a harchoz, amikor az L üteg utolsó lövege is elhallgatott. Marwitz lovassága zavarodottan meghátrált, a 12 lövegéből 8-at, továbbá 78 foglyot hátrahagyva. Egyikük, egy német katonaorvos hevesen tiltakozott, amiért messzelátóját és szürke lovát elkobozták; azt hajtogatta, hogy ezek az ő a magántulajdonában állnak, és érvei alátámasztására a genfi egyezmény francia nyelvű példányát lobogtatta. A győztes lovasok mégis magukkal vitték mindkettőt. A britek bőszen hajba kaptak, hogy kié az érdem a németek – megkésett – megleckéztetéséért. Annyi bizonyos, hogy drága nap volt mindkét fél számára, különösen ami a lóállományt illeti: körülbelül három-négyszáz ló múlt ki Néry körzetében. „Ez az egyik

legszörnyűbb dolog a háborúban – írta Harry Dillon, az oxfok & buckok századosa –, döglött lovak hevernek mindenütt, és a bűz rettenetes. Az emberi tetemeket még valahogy elviszik és eltüntetik, de a lovakkal nincs idő bajlódni.” Vita folyt arról, hogy ki érdemelt Viktória-keresztet, már ha érdemelt egyáltalán valaki. Dorrell törzsőrmesterről széles körben úgy tartották, hogy részben azért kapta a kitüntetést, mert „rendes fickó”: kiskorúként, tizenhat évesen vonult be, szolgált a búr háborúban, és rögös úton emelkedett altiszti rangra. Nem vonva kétségbe azon kevesek bátorságát, akik a háború első heteiben megkapták NagyBritannia legmagasabb katonai kitüntetését, megjegyzendő, hogy néhány hónappal később, a könyörtelen vérontás közepette, a léc már magasabbra kerül: a háború hátralévő részében a katonáknak többet kellett tenniük és szenvedniük, hogy megkaphassák a kitüntetést. Az L üteg pusztulása helyszínén egy brit emlékmű szemérmetlen nacionalista felfuvalkodással hirdeti: „A marne-i csata Nérynél dőlt el.” Ez az állítás azon alapul, hogy a német lovasságot szeptember 1-jén csúnyán elpáholták. A valóságban azonban ami ott folyt, nem volt több apró incidensnél kétmillió katona visszavonulásának roppant hőskölteményében. Odébb keleten, ugyanaznap háromnegyed tizenegy és délután kettő között egy másik hasonló összecsapás is zajlott. Haig hadtestének utóvédje a villers-cotterêts-i hatalmas erdőségen átvezető néhány út egyikén haladt, és zűrzavaros csetepatéba keveredett, ami abban a hónapban a gárdadandár legveszteségesebb összecsapásának bizonyult. Az erdő egy hegygerinc mentén terült el. A sűrű nyári lombozat miatt a katonai alakzatok csak a lovaglóösvényeken tudtak előrehaladni, és nehéz volt célpontokat észlelni és puskavégre kapni. A britek erősen ki voltak téve annak a veszélynek, hogy a fák között osonó németek oldalba kapják és körülzárják őket. A gránátosok 4. századát egy szuronyrohamos ellentámadásban súlyos veszteségek érték. „Ma” Jeffreys őrnagy összetalálkozott a dandártörzs őrnagyával, aki egy lovat vezetett, rajta a nyergébe roskadt, „súlyosan sebesült és láthatóan nagy fájdalmakkal küzdő” dandárparancsnokkal. A vezérkari tiszt odakiáltott Jeffreysnek, hogy az ellenséget egyelőre

sakkban tartják, de a zászlóaljnak hamarosan vissza kell vonulnia. Aztán egy csúnyán meglőtt Coldstream-gárdista, Stephen Burton tántorgott Jeffreys felé: – Az Isten szerelmére, vigyen ki innen, különben elfognak; így nem jutok messzire! – Az őrnagy nagy nehezen föltuszkolta Burtont az egyik málháslóra, és meghagyta egy szállítókatonának, hogy kísérje hátra. Az egyik gárdista éppen lehajolt, hogy megkínálja a bajtársát egy darab kolbásszal, amikor golyó csapódott a csizmájának, onnan gellert kapva a szájába repült, és a feje búbján távozott. A gránátosok két szakaszát elvágták és felszámolták; szinte az utolsó emberig harcoltak. Összesen 4 tisztet és 160 legénységi állományút vesztettek; a lakli kamasz kinézetű, tizenkilenc éves George Cecilt utoljára akkor látták, amikor karddal a kezében szuronyrohamot vezetett. Nem sokkal ezután Jeffreys arra ocsúdott, hogy ideiglenesen ő a zászlóalja parancsnoka, és máris a visszavonulásukat felügyeli. „A németek egyáltalán nem szorongattak – írta. – Nyilván nemcsak súlyos veszteségeket szenvedtek, de nagyon el is keveredtek a sűrű erdőben, mert hallottuk, ahogy parancsszavakat ordibálnak, és a kis kürtjeiket fújják, szemlátomást azért, hogy összetereljék az embereiket.” Lord Castlerosse az ír gárdából a hátrahagyott sebesültek közé tartozott. Épp néhány leszakadt katonát gyűjtött maga köré a géppuskatűzben, amikor – miközben egy darazsat akart elhessegetni – lövedék csapódott a karjába, csúnyán összeroncsolta, amitől Castlerosse ájultan rogyott össze. Arra tért magához, hogy német csapatoszlop halad el mellette. Az egyik zászlóalj parancsnoka észrevette a brit tisztet, megállt, és hányavetin megjegyezte: – Tudja, hogy ennek a regimentnek Connaught herceg az ezredese? Minek háborúznak a saját rokonaikkal? – Néhány órával később Castlerosse nagy fájdalmak közepette és ellátatlanul arra lett figyelmes, hogy magára vonta egy német katona kéretlen figyelmét, aki a szuronyával bökdösi. Egy tiszt a halálfejes huszárok egyenruhájában megállt, leteremtette kínzóját, és felcsert hívott, hogy kötözze be a fogoly sebét. Azután felírta a nevét (Von Cramm, egy későbbi háromszoros wimbledoni teniszdöntős apja) Castlerosse

tábori jegyzetfüzetébe, hozzátéve: – Ha valaha kezére kerül egy német, szíveskedjen úgy bánni vele, ahogy én bántam önnel. Villers-Cotterêts-nél a gárdisták 300 főt veszítettek, egy másik dandár pedig 160-at, miközben fedezték a visszavonulásukat. A bevételi oldalon az állt, hogy szeptember 1. estéjére a két brit hadtest között végre bezárult a rés, amely annyi ijedelmet és főfájást okozott, amióta Bavayban augusztus 25-én megnyílt. A német lovasság kisebb alegységei azonban továbbra is be-beszűrődtek itt-ott, és zűrzavaros pillanatokat idéztek elő. Charles Munro vezérőrnagy, a 2. hadosztály parancsnoka lovasokat pillantott meg a távolban, és odakiáltott Jeffreysnek: – Bekerített a lovasságuk! Gyorsan! Váltasson arcvonalat azokkal a katonákkal, és nyittasson tüzet! A gránátosok őrnagya szerencsére higgadtabb volt a feljebbvalójánál: látta, hogy a lovak fehérek, és így szólt: – De azok a skót szürkék, tábornok úr! –, mire az „elcsigázott és agyonhajszolt” Monro így felelt: – Hál’ Istennek! Hál’ Istennek! A királyi walesieknek hasonló érzékcsalódásban volt részük, és egy túl izgulékony tábornok parancsára tüzet nyitottak a 19. huszárokra. Sir John French még nagyobb kapkodásban volt. Főhadiszállása aznap hurcolkodott ki méltatlan sietséggel a dammartini kastélyból. „A távozás pánikszerű félelemben zajlott – írta Christopher BakerCarr. – Hírek terjengtek ulánusok ezreiről a közeli erdőben, akik bármelyik percben megérkezhetnek. Az írógépeket és irodafelszereléseket csak úgy felhajigálták a várakozó teherautókra, amelyek sűrű sorokban álltak be a kastély elé. A szuroksötét éjszakát száz vakító fényszóró világította be. Nagy nehezen összeszedtem a rám szignált utasokat, és eltűntem a nyüzsgő járműtömegből.” A közelben „Wully” Robertson épp csak leült, hogy megegye ürüsültjét, amikor elrendelték a riadót; vacsoráját sietve újságpapírba tekerte, és behajította egy teherautó padlójára, hogy majd másnap hidegen megeszi. A főszállásmesternek, Sir Nevil Macreadynek, aki épp a törzsével vacsorázott a szálláshelyükön, elfelejtették megmondani, hogy a főparancsnok tábort bont; amikor hírét vette a dolognak, mérgesen a menekülők után sietett. Baker-Carr azonban később az

éjszaka folyamán visszatért Dammartinba, hogy magával vigye a mosnivalóját, amit nem engedhetett veszni hagyni. Miután a kisvárost csendesnek találta, úgy döntött, ott helyben jól kialussza magát. Bob Barnard azon számtalan brit katona közé tartozott, akik már teljesen kimerültek, és nem értették, miért vonulnak vissza egyvégtében, miközben szinte nem is látnak németeket. „Nem tudtuk – írta –, hová igyekszünk, azonkívül, hogy menekülünk, de arra emlékszem, hogy szeptember 1-je volt az a nap, amikor megláttuk az első jelzőtáblát, amelyen az állt: »Párizs«. Ennek nagyon megörültem, mert még sosem jártam Párizsban.” Barnard azonban ekkor sem jutott el a francia fővárosba: a brit visszavonulás útja délebbre húzódott. Sokan, akik ezen az úton meneteltek, odavesznek anélkül, hogy valaha is megpillanthatnák Párizs csodáit. Épp abban a pillanatban, amikor Moltke szorongása hadseregeinek stratégiai vészhelyzete miatt kezdte kiváltani pályafutása döntő erkölcsi válságát, a császár alattvalói a küszöbönálló diadal távlata fölött örvendeztek. Szeptember 1-jén a Vossische Zeitung vezércikke azt taglalta, hogy „az elme alig képes felfogni a híreket, amelyekben a német nép győzelmeiről értesül mind keleten, mind nyugaton. Isteni igazságszolgáltatás ez, amely egyben rásüti ellenfeleinkre eme iszonyatos háború bűnös kezdeményezésének bélyegét.” Fél évszázaddal korábban Gustav Mavissen gyáriparosbankár írta tűnődve Poroszország Ausztria fölött aratott 1866-os győzelmének eufóriája közepette: „Én nem vagyok Mars-hívő… de a háború diadaljelvényei varázserővel hatnak a béke gyermekére. Az ember szeme önkéntelenül a katonák végtelen sorára szegeződik, és a lelke velük szárnyal, ahogy ujjongva ünnepelik a pillanat istenét, a sikert.” 1914 szeptemberének első napjaiban újra ugyanez történt Németországban. Németország ellenfeleitől mi sem állt távolabb, mint hogy triumfáljanak: a britek soraiban mélységes borúlátás, ha ugyan nem kétségbeesés uralkodott. A Brit Expedíciós Haderő sok tisztje legszívesebben a kezét mosta és hajóra szállt volna, képletesen és már-már szó szerint a szövetségeseire mutogatva. „Az az átkozott francia hadsereg sosem bukkan fel – jegyezte fel James Harper

vezérkari százados keserűen. – A stratégia valahol el van szúrva… Félek, az emberek elveszítik a bizalmukat.” A hír, hogy a francia kormány elhagyja Párizst, végigsöpört a brit hadseregen, és William Edgington altisztet a következők leírására indította: „Láthatólag minden a katasztrófa irányába mutat, s minden, amit a szövetségeseinktől kapunk, kimerül a mesebeli francia lovasságban.” „Én személy szerint nem hiszem – írta Guy Harcourt-Vernon –, hogy a franciák rendesen mozgósítottak, & minket arra használnak, hogy visszatartsuk az egész német hadsereget, időt nyerve nekik. Bármi történjék is, a brit hadsereg megtette kötelességét… az utolsó hét során egyedül harcoltunk.” Egy héttel később hozzátette: „Nem vagyok igazán boldog ettől a háborútól, egyszerűen nem bízom ezekben a franciákban. Időről időre elmondták nekünk, hogy francia csapatok vannak ezen vagy azon az oldalunkon & hadállást veszünk fel, de minden nap egyforma & hátrálunk… Csoda, hogy kimerültek & életuntak & csüggedtek vagyunk?” Egyetlen magas rangú brit tiszt sem igyekezett a legkevésbé sem azon, hogy meggyőzze alárendeltjeit: a franciák férfiasan teszik a dolgukat – vagy ha nem rendelkezett ilyen irányú pontos információval, legalább tett volna úgy. A brit hadsereg intézményes sovinizmusának megvolt az a sajnálatos hatása, hogy a döntő pillanatban ellehetetlenítette a minden sikeres szövetség számára nélkülözhetetlen kölcsönös tiszteletet. A visszavonulás Monsból a Brit Expedíciós Haderőnek 15 ezer fős véres veszteségébe (halottba, sebesültbe és fogságba esettbe) került, továbbá odaveszett 42 ágyú – a veszteségek zömét a II. hadtest szenvedte el. Mindez csak kis töredéke volt a francia veszteségeknek, ám a brit parancsnokokat mélységesen megdöbbentette. Számukra, ahogy Vilmos császár tábornokai számára is, igen valószínűnek látszott, hogy a német győzelem karnyújtásnyira van. A szövetséges ügy szerencséjére azonban a francia harci szellem még korántsem hunyt ki, és hamarosan történelmi magasságokban lobogott.

8 Tannenberg: „Ó, borzalom, mily sok ezren fekszenek vérbe fagyva!” Európa népeit lenyűgözte a földrészszerte elszabaduló erők léptéke. „Az orosz társadalom az 1812-es háború óta nem tapasztalt ilyen felindultságot – írta Szergej Konduraskin. – Nagy csata várt arra, hogy megvívják az otthonunk küszöbén. A férfiak, hatmillió ember, akiket behívtak, akár már tizenhét éve tartalékosok voltak… Egyik embertenger a másik embertenger ellen… A képzelet fel sem foghatta fel az eljövendő események nagyságrendjét.” Amint azonban az orosz seregek szétoszlottak a sok száz kilométer hosszú frontvonalakon – a nyugatiak háromszorosán –, máris nem voltak annyira imponálók, mint amikor díszszemlére vonultak fel. Az 1914es hadműveleteket leginkább az az aránytalanság jellemezte, amely az európai hadvezetők szárnyaló becsvágya és a céljaik eléréséhez rendelkezésre álló elégtelen eszközök között állt fenn. A keleti fronton a józan ész azt diktálta volna a Sztavkának, a cári főhadiszállásnak, hogy Németország a legfőbb ellenfél: ha Oroszország gyors győzelmet tudna aratni a német császár viszonylag kis hadseregén Kelet-Poroszországban, az az egész háborúra drámai, elképzelhetően döntő hatást gyakorolna. Ezt akarta a francia kormány, és könyörgött az oroszoknak, hogy kíséreljék meg. Alekszej Spejer, Oroszország legtekintélyesebb stratégája azonban azt szorgalmazta, hogy zúzzák szét az osztrákokat, mielőtt a németeket igyekeznek legyőzni. A belorussziai vasúti csomópont, Baranovicsi mellett berendezkedő Sztavka tanakodott, ingadozott, aztán elkövette ugyanazt a hibát, amit Conrad Hötzendorf. Az oroszok megosztották seregeiket, és egyszerre próbálták megtámadni mindkét ellenfelüket. Az azonnal bevethető erőik kétharmadát – 1,2 millió katonát – az osztrákok ellen küldték Galíciába, miközben ennek mintegy a fele a németekre támadt KeletPoroszországban. Moltke nagy kockázatot vállalt, amikor csak egy kis haderőt hagyott az oroszok feltartóztatására, és hazardírozásának most kellett kiállnia a próbát. A császár keleti alattvalói igencsak tudatában voltak annak, hogy a gyűlölt és rettegett ellenség mennyire közel van a portáikhoz.

A berlini Neue Preußische Zeitung – amelyet csak Kreuzzeitungként, „keresztes lapként” emlegették, mert fejlécében vaskereszt szerepelt – 1914. augusztus 6-án arról írt: „Poroszország teuton lovagjainak keresztje” újra a magasba emelkedik, hogy megküzdjön a keletről érkező barbárokkal. A háború első heteiben sokszor megidézték a lovagok emlékét. A zsigerekbe hatolt a félelem, hogy az „orosz hordák” dúlva, fosztogatva eljuthatnak egészen Berlinig. 1914 késő nyarán „Oroszország anyácska” fegyveres ereje II. Miklós birodalmának minden sarkából a lengyel gyarmatbirtokba özönlött, amely mind a Németország, mind az Ausztria– Magyarország elleni hadműveletek kiindulópontjául szolgált. Bár a cár személyesen akarta irányítani seregeit a harctéren, meggyőzték, hogy inkább nevezze ki névleges főparancsnoknak nagybátyját, Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceget – akit gyakran csak „nagy Mikinek” hívtak, megkülönböztetésül „kis Mikitől”, a cártól. A nagyherceg magánvonata lassan vánszorgott a vityebszki vasútvonalon a hadszíntér felé. Háromfogásos ebédeket és vacsorákat szolgáltak fel, rengeteg bordóival és madeirával. A francia katonai attasé, De Laguiche tábornok elkeseredetten panaszkodott feletteseinek: „Gondoljanak rám: harmincnyolc évi szolgálat alatt mennyit álmodtam erről a pillanatról, és most itt rostokolok, amikor ütött az óra.” Az unaloműző csevegések közepette a nagyherceg beszámolt a brit katonai attasénak, Alfred Knox vezérőrnagynak arról, milyen türelmetlenül várja, hogy Angliába utazhasson egy kis vadászatra, amint végeztek a háborúval – „nagy Miki” szenvedélyes vadász volt. Beszélt a németek iránti ellenszenvéről, és kijelentette: mihelyst megverik a német császári birodalmat, a Kaiserreichet fel kell darabolni. Ahogy a királyi családból származó katonák általában, Nyikolaj Nyikolajevics is rendelkezett némi tekintéllyel, de mindig is inkább csapatkiképző volt, semmint harctéri parancsnok. Nem volt meg sem a kellő felhatalmazása, sem az erős személyisége, hogy hatékonyan összehangolhatta volna az orosz tábornokok működését Lengyelországban. Amikor 16-án vasárnap reggel végre megérkeztek Baranovicsibe, még nem vették nagyon komolyan a

dolgokat. Egy külügyminisztériumi tisztviselő azt találta mondani Knoxnak: – Maguk, katonák, megköszönhetnék nekünk, hogy ilyen pompás kis háborút hoztunk össze maguknak. Knox óvatosan így válaszolt: – Azért csak várjuk meg, mennyire lesz pompás ez a háború. Vonat vonat után szállította Varsóba és azon is túlra egy olyan egzotikus hadsereg lovasait, gyalogosait és ágyúit, amilyet a világ csak keveset látott. Sok gyalogsági tiszt paraszti sorból származott, miközben a tábornokok és lovassági parancsnokok többsége főnemesiből. Nem minden orosz parancsnok számított tehetségtelennek, bár a háború első hónapjaiban nem mutattak több katonai zsenialitást, mint francia és osztrák társaik zöme. Különösen az első hónapokban a lovasság jóval nagyobb szerepet játszott a keleti fronton, mint a nyugatin. A külföldi megfigyelőkre mindig nagy benyomást tettek a cár távoli vidékről érkező, színpompás ezredei, a doni, turkesztáni és uráli kozákok, az utóbbiak „nagydarab, rőt szakállú, torzonborz külsejű katonák”. A tisztek a kucsmáikban vitték a térképeket; sok ellenséget lándzsával öltek meg. Az oroszok elképesztő számban vonultattak fel lovasságot: egy rajtaütésben Novikov tábornok hadteste 140 svadront vetett be. Ami a gyalogoskatonákat illeti, Alekszej Scsunyin haditudósító így írt: „A türkmének sárga és bíbor köntösei vakító ragyogással tűnnek ki a falusi házak hátteréből. Sötét arcvonásaikat keretező bősz üstökükkel és hatalmas báránybőr süvegeikkel festőiek és fenségesek. A lovaikon vágtázva nem keltenek kisebb pánikot, mint a páncélozott járművek. Cigarettával kínáltam őket, és megpróbáltam szóba elegyedni velük. Hasztalan, mert egyáltalán nem beszélnek oroszul. Illetve annyit, hogy »Köszönöm, uram«, de egy szóval se többet.” Egy amerikai tudósító így írta le a kubányi kozákok egyik svadronját: „Száz félvad óriás, annak a különös szláv népségnek ősi kelléktárával felszerelve, amelynek fő foglalatossága a hadakozás, s akik tizenöt éves koruktól hatvanig szolgálják a cárt a csatákban: tornyos szőrmekucsmákban, fakó rózsaszínre vagy kékre, zöldre festett, derekukon paszománnyal ékes hosszú kaftánokban, ferde töltényzsebekkel mindkét mellen, arannyal, ezüsttel berakott görbe

jatagánokkal, tőrökkel felszerelve, melyek markolatát csiszolatlan ékkövek díszítik, és hegyes, felkunkorodó orrú csizmákban… olyanok voltak, mint valami nagyra nőtt gyerekek.” Az 1. hadsereg lovasságát az öreg Nakicsevan kán vezette, akit egy reggel könnyek között találtak a sátrában, mert az aranyér annyira megkínozta, hogy képtelen volt nyeregbe szállni. A cári tisztek között akadtak lelkiismeretes, jó szakemberek, de mások úgy bántak a katonáikkal, mint vidéki földesúr a jobbágyaival. A külföldiek megdöbbentek a parancsnokokon, akik amint az ezredük megállt éjszakára, elmentek nőket hajkurászni, a lovakat és a katonákat pedig magukra hagyták, csináljanak, amit akarnak. Olykor látni lehetett, amint kozákok a korbácsukhoz folyamodnak, hogy megállítsák a menekülő gyalogságot. Az élelemellátást a véletlenre bízták: a hadseregtől elvárták, hogy éljen meg nagyrészt az adott vidékből, bár minden hadoszlop zsákszámra vitt magával szuhárt, szárított fekete kenyeret, amely a kétszersültet helyettesítette. Lengyelország volt az orosz birodalom kritikus kiszögellése: a cári hadseregek itt bánhattak el az ellenséggel, de az ellentámadás veszélyének ugyancsak ki voltak téve. A térségbe frissen megérkező orosz katonákat lenyűgözték a vidéki lengyel életkörülmények, ahol a házakat olyan szokatlan dolgok ékesítették, mint a kárpitozott bútorok és csipkefüggönyök. A parasztok között német telepesek is éltek, és a többnyelvű vidéken nem volt könnyű kitalálni, milyen nyelven érthetnek a helybeliek. Amikor egy orosz tiszt először lengyelül, majd oroszul kérdezte meg egy tanyasi családtól, van-e valami terményük eladó, üres tekintettel fogadták. A némettel jobban boldogult, de az öreg gazdálkodó, akit a tapasztalatok már megkeserítettek, fészkelődött a széken, és rémültnek látszott, amint visszakérdezett: – Miféle termény? – Hogyhogy, hát maguk nem raktak félre semmit a nyáron? – kérdezte a tiszt. – Már mindent eladtunk.

A keleti hadszínteret úgy kell elképzelni, mint gyarmati övezetet, ahol az oroszok, osztrákok és németek egyaránt elnyomták a kisebbségeket, a lengyeleket, bosnyákokat, cseheket, szerbeket, zsidókat, akiknek hűségére az illető birodalomhoz korántsem lehetett mérget venni. Ez felerősítette a beteges félelmet a kémektől és szabotőröktől, amely itt még a nyugati fronton tapasztalhatónál is erősebben működött, ahogy a három birodalom hadseregei csatározásokba kezdtek a határvidékeiken. A zsidók természetes prédának számítottak bármely arra járó orosz hazafi számára. A belobejevszki gyalogezred vonata két órára megállt Tłusz lengyel vasútállomáson. Sok katona kilógott a városba, és árukat szereztek be, amelyekért nem voltak hajlandók fizetni a zsidó boltosoknak. A kereskedők erre lehúzták a redőnyt, mire a katonák betörték az ajtót, és zabolátlan fosztogatásba kezdtek, miközben a tisztjeik csak álltak és néztek. Az epizód minden következmény nélkül zajlott volna le, ha egy arra járó tábornok hangot nem ad felháborodásának. Másnap Lublinban húsz zsidó üzletet raboltak ki módszeresen a katonák. „Az emberek tudták – írta Josh Sambom –, hogy az ő szavuk többet nyom a latban egy zsidóénál, és még a kirabolt zsidók meggyilkolása is jobbára büntetlenül folyt.” Egy orosz csendőr táviratozott a felettesének, és jelentette, hogy Visovba „lóvásárlás ürügyén két német érkezett, akik az éjszakát a zsidó Gurman csűrjében töltötték, azután továbbmentek Osztrolenkára”. Augusztus 18-án, miközben az orosz csapatok átvonultak Tarcsinon, tüzek ütöttek ki a városban; azonnal a zsidók nyakába varrták, hogy ők gyújtogattak, „azzal a céllal, hogy tudassák az ellenséggel, merre haladnak a csapataink”. Tizennégy szerencsétlent tartóztattak le. Szokatlan módon később szabadon engedték őket, amikor a helyi rendőrfőnök megállapította, hogy a tüzek véletlenül keletkeztek, de az elzabrált javakat nem adták vissza vagy térítették meg. Az elkövetkező hónapokban elsősorban, de nem kizárólag, a kozákok követtek el egész sor pogromot zsidó közösségek ellen. Jelentős számú zsidó menekült Varsóba, ahonnan erőszakkal keletebbre telepítették őket. A huszonkét éves Andrej Lobanov-Rosztovszkij utász hadnagy, egy diplomata arisztokrata művelt, világlátott fia beszámolt arról, hogy

egy lengyel kisvárosban a frissen bevonult katonákból álló egysége meggyilkolt nyolc zsidót, miután kitört köztük a kémhisztéria. Aznap délután, miközben a katonák misère készülődtek, részleges napfogyatkozásnak lehettek tanúi; a babonás katonák nyugtalankodni kezdtek reggeli tetteik miatt. Lelkiismeret-furdalásuk azonban nem tartott sokáig: az orosz csapatok Lengyelországban mindent magukhoz ragadtak, amire útközben csak rátehették a kezüket, függetlenül attól, hogy a fosztogatásoknak elvileg saját honfitársaik estek áldozatul. A cári alattvalók döntő többsége számára ugyanis a falujukon túl idegennek számított minden és mindenki. Jóllehet Paul Rennenkampf tábornok szigorú rendeletben tiltotta meg a fosztogatást orosz területen, és augusztus 10-én bejelentette, hogy civilek kirablásáért négy katonát agyonlőttek, alárendeltjei keveset vagy éppenséggel semmit sem tettek a parancsok betartatásáért. A zabrálások súlyosan kihatottak a helyi kereskedelemre, a civileknek és a katonáknak egyaránt kárt okozva. Az élelmezési tiszteknek, akik igyekeztek kosztot biztosítani embereiknek, meggyűlt a bajuk a helyi termények beszerzésével, még ott is, ahol a hadsereg kész volt fizetni értük. A másik oldalon a háború első napjaiban a németek ugyanolyan brutálisan viselkedtek, mint Belgiumban: elpusztították Kalitz és Częstochowa lengyel határvárost, túszokat szedtek és civileket öltek. Miután augusztus 2-án elfoglalták Kalitzot, a behatolókat annyira rögeszmésen foglalkoztatták a civil orvlövészekről szóló jelentések, hogy vaktában tüzet nyitottak a lakosokra. A vélelmezett „franc-tireur főkolomposokat” túszul ejtették a polgári és vallási méltóságokkal együtt: hamarosan hétszázötven ember került őrizetbe. Széles körű erőszak, fosztogatás és gyújtogatás kezdődött. A németek tizenegy civil kivégzését ismerték be, de a helyiek szerint az igazi szám sokkal nagyobb volt. Amikor a behatolók visszahúzódtak, merő gonoszságból ágyúzni kezdték a várost, tízezerszám kényszerítve menekülésre lengyeleket. Az orosz szumszkiji huszárok Szuvalkiban vagoníroztak ki augusztus 3-án, és lovon folytatták az utat a keletporosz határ felé, szemben a porlepte, elkeseredett menekülők áradatával, akik gyalogszerrel vagy szegényes ingóságaikkal megrakott szekereken

igyekeztek minél távolabbra a fronttól. A kölcsönös félelmek népességvándorlásokat indítottak el Lengyelországban, KeletPoroszországban és Galíciában egyaránt. Egy menekült nő a schneidemühli vöröskeresztes telephelyen vég nélkül így jajongott: – Hová mehetnénk? Hová mehetnénk? – Lepillantott a tizenkét éves Elfriede Kuhrra, és azt kérdezte: – Egy ilyen kislánynak, mint te, biztosan fogalma sincs, ez milyen lehet, ugye? – Elfriede ezt írta: „Könnyek csorogtak le pirospozsgás arcán.” Pár nappal később megrendítő ártatlansággal mesélte: „Gretel és én most azt játsszuk az udvaron, hogy a régi babája menekült gyerek, akinek nincs több pelenkája. Gretel pirosra festette a popsiját, hogy úgy nézzen ki, mintha ki lenne sebesedve.” 1914-ben Kelet-Poroszország már egy évszázada nem élt át háborút – hosszú nyugalom volt ez a térség zaklatott történelmében. A hatalmas, nyílt, gyéren lakott pusztaságokon eleinte mindkét oldal lándzsásai kényükre-kedvükre kalandoztak, mint a letűnt korok kalózai, megverekedtek a hasonszőrű ellenséggel, vagy megtámadtak falvakat a parancsnokaik szeszélye szerint. Egy járőr gyakran csak úgy állapíthatta meg az ellenség hollétét, ha végigfürkészte a szemhatárt, füstoszlopok, családi tragédiák jelei után kutatva. Nyikolaj Gumiljov lovastiszt lassan hozzászokott, hogy olyan házakra bukkan, ahonnan a tulajdonosok éppen elmenekültek, néha otthagyva a kávét a tűzhelyen, a kötést az asztalon, a könyveket felütve. Miközben élt az így kínálkozó lehetőségekkel, mint írta, „eszembe jutott a mese a kislányról, aki betévedt a medvecsalád házába, és folyton azt vártam, mikor hallom a dühös morgást: Ki ette meg a zabkásámat? Ki aludt az ágyamban?” Lycktől délre, Popowen keletporosz határfaluban augusztus első napjaiban a riadt parasztok arra lettek figyelmesek, hogy lángok kúsznak feléjük sebesen: sorra perzselik fel a környező falvakat. Egyszer csak egy magányos orosz lovast pillantottak meg, aki egy közeli domboldalról nézett le, és rájuk emelte a karabélyát. Őt hamarosan egy egész csapat bajtársa követte, akik elvágták a távíróvezetéket, majd távoztak. Senki sem tudta, mitévő legyen. Johann Sczuka tanító a családjával és egy szekérderéknyi ingósággal menekülőre fogta, majd néhány nap múlva visszatért,

miután úgy látszott, még mindig minden a rendes kerékvágásban halad, leszámítva a szomjas és meg nem fejt marhák bőgését az elhagyott tanyákon. Újra otthon Sczukáék elküldték két kislányukat, hogy járják be a környéket az elkóborolt csirkék meg bármi föllelhető ennivaló után. Kóborlás közben összeakadtak egy másik faluból való kerékpáros férfival. Miközben beszélgettek, hirtelen távoli alakokat pillantottak meg, amint leereszkedtek a dombokról, és feléjük közeledtek. A kerékpáros sürgette a lányokat, hogy tűnjenek el. Ő maga meggondolatlanul ott maradt, és pár perc múlva, az ifjú szemtanúk nagy rémületére, agyonlőtték. A jövevények oroszok voltak. A gyerekek hazarohantak, nem törődve a lábukat csípő csalánnal és a göröngyökkel, amelyek között botladoztak; a tízéves Elisabeth a cipőjét is elhagyta. Kimerülten kerestek menedéket a szülői házban, és várták a fejleményeket. Az elkövetkező napokban, augusztus 10. és 15. között a térséget a két hadsereg járőrei pásztázták. A helyiek figyelmeztettek egy német lovascsapatot, hogy oroszok húzódnak meg a közeli erdőben, de a katonák mégis továbbhaladtak – tűz alá is vették őket. A nyalka lovasok kemény leckét kaptak. Lazarjev százados, a szumszkiji huszárok svadronparancsnoka azzal szembesült, hogy az emberei nem akarnak előrenyomulni a német puskatűzben. Hogy példájával lelkesítse őket, előrerúgtatott – és azonnal kilőtték a nyeregből. Egy másik orosz tiszt azon csodálkozott, milyen gyorsan hozzászokik az ember a háború borzalmaihoz, különösen a holttestek látványához. A nyári hőségben gyorsan oszlásnak indultak, bőrük elfeketedett, szájuk odvasan tátongott, és a fogaik csillogását már messziről látni lehetett. „Csak az első benyomás ennyire kísérteties – jegyezte meg. – Azután az ember szinte teljesen közönyössé válik.”

A szumszkiji huszárok nyeregből leszállva közelítettek meg egy német állást, aztán csüggedten fedezték fel, hogy csaknem ló nélkül maradtak: hátasaik a tüzérségi tűztől megbokrosodva kiszabadultak béklyóikból, és elmenekültek. Sok katona szégyenszemre kénytelen volt gyalog visszabaktatni a hátsó vonalakhoz, bár egyikük, akinek még megvolt a lova, magával vitt egy sebesült zászlótartót, a nyergen keresztbefektetve. Két kilométerrel hátrébb a katonák megkönnyebbülten találkoztak parancsnokukkal, aki az állatok többségét összefogdosta. Egy-két nappal később, amikor Vlagyimir Littauer hadnagy svadronja hirtelen puskatűzbe került, egyik katonája előremutatott egy tanya irányába, és azt kiabálta: – Nézzétek, ott vannak! – Két alakot figyeltek meg, amint eltűnnek az épületek mögött. Littauer húsz, nyeregből leszállt katonát vezetett arra egy fedezéknek alkalmas árokban – később kiderült róla, hogy az jelzi a határt Oroszország és Kelet-Poroszország között. A tanyán aztán senkit sem találtak. „Minthogy jobb ötletünk nem támadt, felgyújtottuk – írta. – A továbbiakban csapataink hasonló körülmények között mindig ilyesmihez folyamodtak.” Az elpusztított tanya orosz területre esett, de a fiatal huszártiszt feljegyezte: „Valami őrület történik a német oldalon: házak, szénakazlak és csűrök lángolnak mindenütt” – a franc-tireur-láz újabb szerencsétlen következményei. Az orosz alakulatokban futótűzként terjedtek a rémhírek egy kozákról, aki tejet kért egy keletporosz asszonytól, és agyonlőtték; egy lovassági hadosztályparancsnokról, aki a nyergéből lehajolva azt tudakolta egy másik asszonytól, nem látott-e német katonákat, és revolverlövés volt a válasz. Az ilyen mendemondáknak a határ mindkét oldalán a civilek itták meg a levét. Mindössze tizenegy német gyalog- és egy lovashadosztályt – a német császári hadak 15 százalékát – vezényeltek KeletPoroszország védelmére. A vilmosi birodalom e rusztikus távoli sarkában, a marhacsordák, tavak, erdők és legelők lapos, mélabús vidékén élők jó okkal neheztelhettek uraikra, akik tudatosan kitették őket az ellenséges hadak pusztításának annak érdekében, hogy beteljesítsék nagy stratégiai látomásaikat Franciaországban. A keleten állomásozó, viszonylag kicsi 8. hadsereget Maximilian von

Prittwitz und Gaffron tábornok vezette, aki nem azt a megbízást kapta, hogy semmisítse meg a cári haderőket, ami lehetetlen feladat lett volna, hanem hogy tartsa a frontot, amennyire tudja, nyerjen időt, amíg a nyugati seregek szétzúzzák a franciákat, és átlendülhetnek keletre a végső leszámolásra. Prittwitz tisztjei nagyon is tisztában voltak azzal, hogy árva gyerekként kezelik őket. Nekik csak az jutott, ami Németország nyugatra felvonuló hatalmas seregeiből megmaradt. Hevenyészett törzskaruk volt, és parancsnokukat összezavarták a Berlinből érkező hol ilyen, hol olyan üzenetek. A háború előtt még azt az utasítást kapta, hogy csupán kösse le az ellenséget, aztán augusztus 14-én Moltke arra biztatta, tegyen agresszív hadmozdulatokat, amennyiben nagy erejű lökéssel találja szembe magát: „Ha az oroszok jönnek, ne védekezzen, egyszerűen csak támadjon, támadjon, támadjon.” Max Hoffmann alezredes, Prittwitz hadműveleti főnöke a naplójának bevallotta, hogy a rá rótt felelősséget „gigantikusnak és idegileg a vártnál sokkal megterhelőbbnek” találja. Maró gúnnyal jegyezte meg, hogy ha a hadművelet jól alakul, a tábornokát nagy hadvezérnek kiáltják ki, viszont „ha a dolgok rosszul sülnek el, minket hibáztatnak majd” – a hadseregtörzset. Miközben Moltke nyugati hadtestei Brüsszelhez közeledtek, Prittwitz alakulatainak lovas járőrökkel gyűlt meg a bajuk, két inváziós hadsereg előőrseivel. Az oroszok csaknem négyszeres túlerőben voltak: az északi offenzívájukhoz 480 zászlóaljat sorakoztattak fel a németek 130-ával szemben, 5800 orosz ágyút 774 ellenében. Szuhomlinov, a hadügyminiszter augusztus 9-én önelégülten jegyezte fel a naplójába: „Úgy fest, a német farkas gyorsan kiterül: minden ellene szól.” A franciák azonban cseppet sem örültek az orosz haderők megosztásának. A háború előtt a Sztavka még amellett tett hitet, hogy a legfontosabb a haderők koncentrációjának és teljes felszereltségének biztosítása, mielőtt megkezdenék a behatolást német területre. Augusztus közepén azonban ez a bölcs eltökéltség szertefoszlott a mindent felülíró kötelezettséggel szemben, hogy gyorsan elvonják az ellenség erejét és figyelmét a nyugati hadjárattól: az oroszok úgy kezdték meg a hadműveleteket, hogy a gyalogságuk 20 százaléka még hiányzott.

Kelet-Poroszország kellős közepén, mint szétszórt gyöngysor, nagy, mocsarakkal övezett, tagolt vízfelület húzódott: a Mazuritóhátság. Az orosz 1. hadsereg Paul Rennenkampf tábornok vezényletével a tavaktól északra eső startvonaltól nyomult nyugat felé, néhány nappal utána pedig Alekszandr Szamszonov 2. hadserege lendült támadásba dél felől. A két hadseregparancsnokot így idő-, tér- és bizonyos fokú ellenségeskedés választotta el egymástól, bár ez utóbbi valószínűleg eltúlzott. Az agresszorok fellengzős kiáltványt bocsátottak ki: „Oroszország képviseletében az egyesült szlávság előfutáraiként jelentjük be magunkat nektek, poroszoknak.” Szamszonov viselkedése felelőtlen szájhősködésre utalt, rádiókészülékét visszaküldte Lengyelországba, majd előrelovagolt, felderítésre, a gyors hírközlés minden eszköze nélkül. A legtöbb telefonvonalat elvágták. A Rennenkampf hadseregének balszárnyát fedező, szinte valamennyi orosz lovas nyergéről órákon belül sajt fityegett, miután kifosztották Mierunsken város sajtüzemét. „Egy lovas katona hozzá van szokva sokféle szaghoz – írta egyikük –, de sem előtte, sem utána nem éreztünk olyan bűzt, mint akkor.” Napokig lakomáztak a zsákmányolt kolbászból, sonkából, sertés-, liba-, csirkehúsból, csupa olyasmiből, amit a legtöbb cári katona hírből sem ismert. Ha egy orosz hátast meglőttek vagy lesántult, a lovasa kicserélte egy németre: tanyasi lovak legeltek a mezőkön, és rengeteg volt a szabad katonamén. Amikor a szumszkiji huszárok elhaladtak egy méntelep mellett, elhajtották az összes lovat, amihez csak hozzáfértek, a bajszuk alatt dörmögve a hadseregszerte közhellyé vált élcet: „A hálás helyi lakosság ajándéka.” Vlagyimir Littauer szerzett egy szép négyéves telivér pejt, de kiderült, hogy csökönyös természetű. A lovas katonák kezdettől fogva kénytelenek voltak ráébredni, mennyire sebezhetők. Egy faluba benyomuló két huszársvadront maroknyi német puskatüze is visszavert. Jelentős veszteségekkel vonultak vissza. Littauer egy vérző altisztet tuszkolt fel a nyeregbe, miközben golyók verték föl a port körülöttük. „Miért segítek ezen az emberen? – gondolta hirtelen, a parasztok közé keveredett orosz méltóságos úr jellegzetes módján. – Alig ismerem. Miért kellene

egyáltalán segítenem neki?” Aztán egy másik tiszt felkiáltott: – Figyelni, civilek! – Mintha csak szavait igazolná, lövés dörrent a közeli erdőből, megsebesítve egy huszárzászlóst. Mint rendesen, ezt is a franc-tireuröknek tulajdonították. Kelet-Poroszország német lakói mogorva lemondással tűrték az orosz zabrálásokat, de megütköztek annak láttán, hogy a helyi lengyel kisebbség részt vesz az elhagyott házak kifosztásában. Johann Sczuka tanító ünnepélyesen feljegyezte mindazok nevét, akiket felismert – különösen a növendékeit –, hogy ha alkalom adódik, meg lehessen büntetni őket. Leteremtett egy nőt, akit zsákmánnyal megrakodva ért faluja közelében, de szavai leperegtek az asszonyról: kihívóan vonult tovább, prédáját szorongatva. Néhány orosz tiszt meglepően emberségesnek, együttérzőnek mutatkozott. Szamszonov egyik hadtestparancsnoka, Martosz szégyenkezésének adott hangot, amikor beszállásolták egy olyan házba, amelyet még a német tulajdonos – aki ekkorra már földönfutó lett – vagyontárgyai és fotográfiái díszítettek. Amikor egyszer a csatatéren őrizetlenül kóborló gyerekekkel találkozott, beültette őket gépkocsija hátuljába. A megfigyelőket ámulatba ejtette a német területre bevonuló hosszú hadoszlopok egzotikus jellege, modern és ósdi felszerelésük egyvelege. Sok gyalogosnak nem volt bakancsa. Az utánpótlás rendszertelenül és elégtelenül érkezett, gátolták a rossz utak és a kevés vasút a mögöttes területeken. Az orosz hadsereg elutasította a tarackot mint a „gyávák fegyverét”, mert a látóterén kívülről lehetett vele lőni az ellenséget; tüzérségi támogatásként kizárólag a tábori ágyúkra támaszkodott. A hírközlést akadályozta a rádiók hiánya, és a parancsnokok kénytelenek voltak kódolatlanul kommunikálni egymással, mivel minden hadtest más-más rejtjelkulcsot használt. A támadók mindössze 25 tábori telefonnal és 130 kilométer telefonvezetékkel rendelkeztek. A lovasságot arra képezték ki, hogy elsősorban deszantgyalogságként működjön, töltse ki a hadtestek közötti réseket, és nem sok kísérletet tett arra, hogy betöltse a létfontosságú felderítőszerepet. Kevés igénybe vehető repülőgépe javát Oroszország Galíciába küldte, a kelet-poroszországiakat átmenetileg megbénította az üzemanyaghiány.

Heino von Basedow német írónak a cári hadseregről 1910-ben szerzett benyomásai az általános külföldi véleményt tükrözték: „Az orosz katona olyan lobbanékony, mint egy gyerek. A demagógok könnyen feltüzelik (zendülésre), de ugyanolyan könnyűszerrel a visszakozásra is rábírható.” Basedowot meglepte a cári katonák könnyelmű viselkedése, amelyet jól jelképezett az a hetykeség, ahogyan a katonák mind másképpen hordták a sapkájukat. Az, hogy a menetoszlop élén egy altiszt „raz-dvázott”, annak reményében, hogy tartják a lépést és a rendet, nem akadályozott meg egy katonát a hátsó sorokban, hogy unottan almát ne rágcsáljon. Az elvárás szerint vigyázzmenetben masírozók biztos kézzel vetettek keresztet, ha egy templom vagy út menti ikon mellett haladtak el. Eközben egy gránátos felülhetett az útjelző kőre, hogy szakasza kenyerét árulja az arra járóknak. Az effajta katonaszellem nem vívta ki a németek elismerését. Alfred Knox ugyanezt a lezserséget figyelte meg a csatatéren, ahol meghökkenve látta, hogy az orosz tüzérek a lövegpajzsnak kucorodva alszanak, percekkel azelőtt, hogy tüzet kell nyitniuk. Rennenkampf és Szamszonov vaktában nyomult előre; az ellenség hollétét illetően ugyanúgy a sötétben tapogatóztak, mint a németek. Az oroszok elfoglalták Lyck városát, majd szinte azonnal ki is kellett üríteniük. Ennek híre nem jutott el egy cári tiszthez, aki elegánsan odahajtatott a Königlicher Hof szállodához, és az automobiljából kilépve máris hadifogságba esett; rajta már nem segített, hogy honfitársai néhány órán belül ismét bevették Lycket. Napi csatározások zajlottak a rivális hadseregek járőrei között, amelyek keresztül-kasul lovagoltak a városok és falvak között, s olykor a saját csapataikra nyitottak tüzet az általános fejetlenségben. Sok német és orosz katonát kimerített az emberfeletti menetelés, pedig még bele sem kezdtek a harcba. Szamszonov egyes emberei közel háromszázötven kilométert tettek meg Białystokból tizenöt nap alatt. Prittwitz egyik hadteste Darkehmenből tizenkét napon át egyfolytában gyalogolt, aztán augusztus 20-án reggel azonnal összecsapott az ellenséggel. Parancsnoka, August von Mackensen tábornok támadást rendelt el Rennenkampf hadserege ellen Gumbinnen falu és vasúti csomópont közelében, vagy harminc

kilométerre Kelet-Poroszország belsejében. A németek imponáló könnyedséggel kapták oldalba az oroszokat. Középen azonban véres vereséget szenvedtek, ami értéktelenné tette minden egyéb térnyerésüket. A nyílt terepen csatárláncban előrenyomulókat két beásott hadosztály tüze fogadta. Mackensen emberei húsz órán át meneteltek alvás nélkül, üres kulacsokkal. Harcászatuk nem volt kifinomultabb, mint a francia hadseregé Elzász-Lotaringiában, és hasonló büntetéssel járt. Az egyik orosz ezred 3000 karabélya és 8 géppuskája 800 ezer töltényt lőtt el aznap. Az őket támogató tüzérség félelmetes pusztítást végzett: az orosz tüzérek kitűnő bizonyítványt állítottak ki magukról, amit később még megismételnek további csatatereken. Németek ezreit kaszálták le – minden negyedik embert –, sok túlélő pánikba esve rohant el, s órákon keresztül csak futott és futott. Egy gránátos hadnagy bátorítani igyekezett az embereit, és addig kiabálta dacosan, hogy az oroszok szánalmas céllövők, amíg holtan össze nem esett, golyóval a mellében. Sebesültek ezrei hevertek anélkül, hogy bárki törődött volna velük. Mackensen lovassága elszakadt a gyalogságtól, és csak napok múlva találtak vissza, leharcoltan. Alkonyatra a gumbinneni csatateret mindkét fél halottjai és sebesültjei borították. Amikor végre az utóbbiak közül néhányat a tábori kórházakba szállítottak, egy orosz tisztnek szemet szúrt egy német közlegény, aki a hordágyon elterülve szivarozott. Bár a szívnivalója csak virzsínia volt, nem drága kubai termék, mindazonáltal a huszártiszt elcsodálkozott: milyen gazdag lehet az a társadalom, amelyikben egy egyszerű baka olyan luxust engedhet meg magának, amiről egy orosz közkatona még csak nem is álmodhat. A porosz alakulatokat csúnyán elpáholták. Tisztjeik csak nagy nehezen terelték össze őket az éjszaka folyamán. Másnap a német hadvezetés gyors hangulatváltásokon ment keresztül. Néhány magas rangú tiszt úgy vélte, a támadás megújításával van még esély, hogy felgöngyölítsék Rennenkampf hadseregét, kihasználva a szárnyakon elért előző napi sikereket. Prittwitzet azonban nagyon megrendítették a veszteségek, és nem mert ekkora kockázatot vállalni. Moltke azt mondta neki, legfőbb kötelessége, hogy épségben megtartsa a hadsereget. Így hát a főparancsnok radikális döntést hozott: el kell

szakadni az ellenségtől, és stratégiai visszavonulást végrehajtani több mint százötven kilométeren át nyugatra, a Visztula felé. Ez a parancs feldühítette Max Hoffmannt és sok tiszttársát, akik úgy gondolták, hogy a visszavonulás teljesen szükségtelen. Emellett zűrzavart idézett elő a hadsereg mögöttes területein. Augusztus 22én a katonai hatóságok elrendelték az összes marha és gabona elszállítását nyugatra, a Visztulán túlra, biztos távolságba az oroszoktól. Azután a menekültáradat is megindult ugyanarra. A jószág, a termény és az emberek nyugatra tartó tömege összeütközött a kelet felé irányuló erősítéssel és utánpótlással. A polgári lakosságon a frontvonal mögött néhány napra eluralkodott a pánik. Csaknem egymillió keletporosz lakos – a népesség körülbelül egynegyede – hagyta el otthonát az orosz fenyegetés hatására, a többségük csak annyi vagyonkával, amennyit a hátán elbírt. A menekültek Schneidemühl határvároskába beözönlő áradata sok helyi lakost arról győzött meg, hogy maga is meneküljön nyugat felé. Az utcákon megszokott látvány lett a vasútállomásra igyekvő, háztartási holmikkal megrakott megannyi szekér. Az újonnan érkezők döbbenetes történeteket meséltek a pusztításról, állítólagos megerőszakolásokról és gyilkosságokról, amelyek hallatán a Kuhr család megrettent házvezetőnője, Marie azzal fenyegetőzött, hogy ő is szedi a sátorfáját. A város lakói azon vitatkoztak, mit tegyenek egy menekült fiúval, aki elveszítette a szüleit. Egy anya sírt, mert elhagyta a gyermekeit valahol keleten az úton. Egy gazda felesége fagyosan kijelentette, hogy „kő kövön nem maradt” abban a helységben, ahonnan érkezett: „Minden lángolt… csak a ruháinkat és egy kis pénzt tudtunk magunkkal hozni.” A keletporosz határ egy másik szakaszán, Elbing vasútállomáson a helyi hatóságok táblát helyeztek ki, az elkeserítő szöveggel: „Ez a város teljesen megtelt menekültekkel. Kérjük, menjenek tovább.” Németország háború előtti terveiben, amelyeket az esetleges orosz invázió fogadására készítettek, a Nogat folyó felduzzasztása is szerepelt. Az áradások, nagy kiterjedésű tanyaföldek és sok falu víz alá kerülése árán, elzárták volna az utat Közép-Poroszországba. Prittwitz törzskara azon tanakodott, megtegye-e ezt a drasztikus lépést. Végül az

elárasztás elmaradt, mert óhatatlanul újabb óriási migrációs hullámot idézett volna elő. Orosz oldalon a gumbinneni siker nyomán kitört az eufória, amely magával ragadta Szentpétervárt, majd végigsöpört a cári birodalmon. Az oroszok azzal áltatták magukat, hogy a németek teljes visszavonulásban vannak Königsberg tengerparti erődje felé. Ekkor Rennenkampf elkövette a hadjárat egyik döntő hibáját. Kis győzelme elbizakodottá tette, továbbá híján volt a készleteknek, különösen a lőszernek. Úgy döntött, pihenőt ad a katonáknak, rendezi a sorokat, mielőtt továbbnyomul. Nem tett kísérletet a visszavonuló ellenség üldözésére, pedig annak, ha azonnal kiaknázza a lehetőséget dél felé, súlyos következményei lehettek volna Németországra nézve. Rennenkampf azonban egyszerűen csak letáborozott a csatatéren. Eközben Szamszonov Gumbinnenről értesülve lehetőséget látott arra, hogy elvágja Prittwitz megvert hadait, és történelmi győzelmet arasson. Hadserege előrelendült, hogy betakarítsa Rennenkampf sikerének gyümölcseit: ez a kezdeményezés a német haderő állapotának és szándékainak végzetes félreismeréséből táplálkozott. A Gumbinnen utáni napokban Prittwitz ragyogó hadműveleti főnöke meggyőzte tábornokát arról, hogy tegyen le korábbi döntéséről, és ne vonuljon vissza a Visztulához. Max Hoffmann azzal érvelt, hogy még nagy lehetőségek állnak előttük. A felderítések azt mutatták, hogy Rennenkampf nem siet sehova. Az ezredes rámutatott, ha hátrahagynak egy gyenge fedezetet, hogy tartsa szemmel az orosz 1. hadsereget, Prittwitz a kitűnő német vasúthálózat kihasználásával két hadtestet átdobhat délre Szamszonov fogadására, és kis szerencsével megsemmisítő csapást mérhet rá. Miközben az orosz 2. hadsereg előrenyomult, meglepően sebezhetőnek mutatkozott, különösen a szárnyakon. A németek hadijátékaikon gyakran folyamodtak pontosan ilyen forgatókönyvhöz az orosz behatolás szétzúzására, mégis meglepő, hogy megrendült lelkiállapotában Prittwitz belement a merész tervbe. A háború egyik legkockázatosabb hadmozdulata vette kezdetét. És épp amikor a csapatok a délre induló katonavonatokra szálltak, a legfelső hadvezetés közbeavatkozott. Koblenzben a hitetlenkedő Moltke tudomást szerzett Gumbinnenről és Prittwitz tervbe vett

visszavonulásáról a Visztulához. Dührohamot kapott, és szó szerint könnyekben tört ki, azután végigtelefonálta az összes hadtestparancsnokot Kelet-Poroszországban, és kikérte a véleményüket. Mindannyian azt állították, hogy Prittwitz parancsa elhibázott és fölösleges. Augusztus 22-én délután a 8. hadsereg marienburgi főhadiszállása Kelet-Poroszország nyugati határán szűkszavú táviratot kapott: Prittwitz felmentve. Felváltására az öreg Paul von Hindenburg tábornokot hívták vissza tényleges szolgálatba; új hadseregvezérkari főnök kísérte el a harctérre, a zord, bogaras Erich Ludendorff, egyenesen liège-i hőstette mezejéről. A hatvanhat éves, egykedvű Hindenburg gyalogsági tisztként szolgált Poroszország 1866-os háborújában Ausztria ellen és négy évre rá Franciaország ellen. 1911-ben helyezték nyugállományba, ezután a pipázásnak, a napilapok böngészésének és egy kis itáliai turistáskodásnak szentelte idejét. Amikor Németország mozgósított, nagy csalódására először nem szólították vissza a zászlók alá. A testes Hindenburg mérgesen morgolódott: – A kályha előtt üldögélek, mint egy vénasszony! – Augusztus 22-én délután azonban távirat érkezett hannoveri lakására: készen áll-e az azonnali szolgálatra? Nyomban és kurtán válaszolt: „Készen.” Másnap hajnali négykor a hannoveri vasútállomás egyik elsötétített peronján különvonat állt meg rövid időre, hogy felvegye. Vezérkari főnöke már rajta ült a vonaton, amely aztán sietve továbbindult Kelet-Poroszország felé. Hindenburg kinevezése csak a külvilágnak szólt. Még csak nem is az ő neve merült fel elsőnek a feladatra – ő csupán egy kellően magas rangú tábornok volt, aki történetesen azon a vonalon lakott, amelyen vezérkari főnökének Kelet-Poroszországba kellett utaznia. Berlin Ludendorfftól várta, hogy a hadműveleteket jobb irányba fordítsa, s már az előtt kiszemelték, hogy Moltke fontolgatni kezdte volna, kit jelöljön ki névleges főparancsnoknak. A közrendi származású, negyvenkilenc éves Ludendorff tisztán a képességeivel emelkedett fel a hadseregnek többségében arisztokraták vezette ranglétráján. A fagyos, minden porcikájával a hivatásának élő katona a háborút az emberi nem természetes foglalatosságának tartotta. Szolgált a nagyvezérkarban Schlieffen alatt, akit még mindig bálványozott. Egy évtizeden át lelkesen támogatta a német stratégiai

tervezés alapelvét – hogy Kelet-Poroszországot könnyűszerrel tartani lehet, amíg Franciaországot el nem intézik. Ez a hidegfejű, ám erősen ingerlékeny természetű ember 1904-ben élete egyetlen romantikus megnyilvánulására ragadtatta magát: beleszeretett egy négygyermekes férjes asszonyba, Frau Margarethe Pernetbe. Az utcán találkoztak egy felhőszakadás alkalmával, amikor Ludendorff gálánsan menedéket kínált neki az esernyője alatt. Az asszony elvált férjétől, hozzáment Ludendorfíhoz, és roppant sikeres párt alkottak. Moltke ekkor így írt a tábornoknak: „Új és nehéz feladat vár önre… Nem ismerek senki mást, akiben ennyire tökéletesen megbíznék. Ön még képes lehet megmenteni a helyzetet keleten. Ne nehezteljen rám, amiért elszólítom arról a posztról, ahol talán egy döntő akció küszöbén áll, amely, adja Isten, a végső lesz… A császár is bizalmát helyezi önbe.” Ez az utolsó kijelentés nem fedte a valóságot. Ludendorff begyűjtötte ugyan a maga Pour le Mérite-jét Liège-ért Vilmostól egy órával azelőtt, hogy a vonata elindult keletre, de a császár haragudott, amiért Moltke nem tárgyalt vele a 8. hadsereg egyik parancsnokának kinevezésről sem, és az új vezérkari főnököt közönséges törtető kalandornak tartotta. A két tábornok, aki a történelem egyik leghíresebb katonai duettjét adja majd elő, augusztus 23-án érkezett meg Marienburgba. Prittwitz megalázott törzse barátságtalan, fagyosan hivatalos fogadtatásban részesítette őket. Max Hoffmann bizonyára kétségeket táplált az új jövevények iránt: mindkettő ismeretlen tényező volt, és Ludendorff olyan benyomást keltett, mint aki mindenáron bizonyítani akar. Hoffmann Szamszonov ellen összpontosító terve már beindult, s ezután az események szédületes tempóban követték egymást. Moltke azt a nagyszabású döntést hozta, hogy hat hadtesttel erősíti meg a 8. hadsereget. Ludendorff kijelentette, hogy nincs szüksége az erősítésre, amelynek elvonása a nyugati frontot egy döntő pillanatban csak meggyengítené. Megmondták neki, hogy az erősítést mindenképpen átküldik, tervezzen vele. Végül Moltke csak két hadtestet küldött, amelyek azután érkeztek meg, hogy a nagy összecsapás Szamszonovval már lezajlott. A német bírálók azonban az átcsoportosítást azóta is úgy emlegetik, mint a vezérkari főnök ingatag ítélőképességének, megroppanó idegeinek bizonyítékát.

Marienburgban kevesebb mint huszonnégy órával azt követően, hogy Hindenburg átvette a parancsnokságot, elfogtak két rejtjelezetlen ellenséges rádiótáviratot. Ezekből kiderült: Rennenkampf és Szamszonov haderői annyira eltávolodtak, hogy már nem tudnák támogatni egymást. Az 1. hadsereg előzékeny parancsnokának morzeüzenete Szamszonov minden hadtestének menetvonaláról is tájékoztatta a németeket. A drótnélküli távíró most beköszöntő korszakában az összes hadviselő félnek sok tanulnivalója volt az éter biztonságáról – a nyugati fronton a franciák fontos ellenséges üzeneteket fogtak el kódolatlanul, és feltörtek számos német rejtjelet –, de ez az orosz mulasztás különösen jelentős következményekkel járt. Hindenburg és Ludendorff éppen a hadműveleti területen tartott terepszemlét, és egy Montowótól délre eső magaslat felé tartottak, amikor a táviratok Max Hoffmannhoz befutottak a főhadiszállásra. Hoffmann azonnal kocsiba vágta magát, és a főnökei üldözésére indult, kezében szorongatva a szövegeket. A sofőrje odahúzott a tábornokok nyitott gépjárműve mellé, az ezredes kihajolt, és a vékony géppapírokat Ludendorff markába nyomta. Miután a vezérkari főnök elolvasta őket, mindkét gépkocsi megállt. A németek megtárgyalták a hírek jelentőségét. Hoffmann immár Ludendorff helyettese volt. A karikatúrába illően golyófejű, zseniális porosz vezérkari tiszt, oroszszakértő éveken át tanulmányozta a cári hadsereget, nem utolsósorban az orosz–japán háború német megfigyelőjeként. Tudta, hogy a hatékony együttműködés Rennenkampf és Szamszonov között nem valószínű. Az oroszok meggondolatlansága lehetőséget kínált ellenfeleiknek arra, hogy részletekben zúzzák szét őket. Hiába volt Hoffmanné az érdem, hogy kitalálta a német összevonást délen, a megvalósítást most Ludendorff vezényelte le. A németek 1891-es, 1898-as és 1899-es hadgyakorlatai éppen egy ilyen eshetőséget céloztak meg Kelet-Poroszországban, és pontosan azt a megoldást javasolták, amelyhez a 8. hadsereg ekkor folyamodott. Ludendorff kicsit még délebbre és keletebbre vonta össze alakulatait, mint ahogy a beosztottja tette volna. Ami pedig a lassú, egykedvű Hindenburg szerepét illeti, évekkel később Hoffmann kadétcsapatot kalauzolt körbe a tannenbergi csatamezőn, és gúnyosan magyarázta:

– Itt aludt Hindenburg a csata előtt; itt aludt a csata után; és itt aludt a csata közben. A közelgő összecsapásban Európa legjobban képzett hadserege fog megütközni a leghanyagabbal. Az orosz oldalon a felderítés, ellátás, egészségügyi felszereltség, erőkoncentráció és józan ész hiányosságait nem pótolhatta a puszta tömeg, a kiváló tüzérség és a paraszti bátorság. Alekszandr Szamszonov, az ötvenöt éves, kedélyes papucsférj épp a szabadságát töltötte a Kaukázusban a feleségével, amikor a hadi kötelesség elszólította. KeletPoroszországban gyakran az aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy nem kap híreket otthonról – nem mintha az emberei kaptak volna. A katonákat ilyesmivel szekálta: – Honnan jött maga? Nős? No, a felesége nem fogja megismerni, amikor hazamegy. Csak nézi majd, mekkora szakálla nőtt! Vannak gyerekei? Amikor 1904-ben háborúba indultam, egy másfél éves kislányt hagytam odahaza, és amikor visszatértem, elszaladt előlem. Szamszonov vezérkari főnökét, Posztovszkijt a tiszttársai cseppet sem hízelgő módon „bolond mohaként” emlegették. Posztovszkij a 2. hadsereg előrenyomulását „kalandnak” nevezte, ami szerencsétlen kifejezés egy offenzívára, amelyen országának hadiszerencséje nagymértékben múlott. Szamszonov a kapcsolattartásban Rennenkampffal és saját mögöttes főhadiszállásával gépkocsis futárokra szorult, akik elautóztak egy távoli rádióadóhoz, akár egészen Varsóig. Augusztus utolsó hetében a tábornok bemesélte magának, hogy a németek menekülnek, s hogy nincs más dolga, csak Rennenkampf győzelmét kihasználni. A hadsereg hírszerző részlege annyira csapnivaló volt, hogy még a zsákmányolt német iratokat sem tudták elolvasni, mert nem volt senki, aki lefordítsa. Szamszonov nagy siettében, hogy elvágja az állítólag visszavonuló ellenség útját, hátrahagyott egy hadosztályt a jobb oldalán a Mazuritavaknál, s egy másikat a bal oldalán. Három hadtest haladt tovább északra, szétszóródva egy csaknem száz kilométer széles szakaszon, hatékony lovassági fedezet nélkül, amely az ellenség mozgására figyelmeztethetett volna. Hindenburg alakulatai eközben dél felé vonultak, a kimerítő hőségtől és az oroszok elől menekülők tömegeitől akadályoztatva. A

katonák megátalkodott kegyetlenséggel zavarták le a civileket az útról, felborították a kocsikat, hogy utat csináljanak a tüzérségnek; a lovasoszlopok és a málhásszekerek beletaposták a porba a féltett ingóságokat. Sok német katona maga is helyi lakos volt, ami néhány fájdalmas epizódhoz vezetett a hadműveletek során. Egy bizonyos Schwald tizedesnek arról kellett értesülnie, hogy tüzérütege parancsot kapott Eydtkuhnen, szülővárosa elpusztítására, amely akkor épp az oroszok kezén volt, és Emil Hell ezredesnek a saját házát kellett ágyúznia Gross-Griebenben. Hindenburg 8. hadserege a történelem egyik legnagyobb katonai csapására készült, egy olyan pillanatban, amikor végletes tudatlanságában Oroszország mindkét nyugati szövetségese bámulatos önelégültséggel nézett elébe a várható eseményeknek. Augusztus 24-én a The Times katonai szakírója közölte a brit olvasóközönséggel: „Keleten továbbra is minden jól alakul.” Egy vezércikk leszögezte: „Hamarosan temérdek orosz özönli el a német területet, amit a németek a maguk kárán tapasztalnak majd meg.” Még ugyanaznap megtörtént annak az összecsapásnak az első csetepatéja, amelyet később tannenbergi csatának neveznek, holott a döntő akciókat kilométerekre a falutól vívták. Először egyetlen orosz és német hadtest rohant fejjel egymásnak. A helyi harcálláspontot felkereső Ludendorff teátrálisan jelentette ki a parancsnoknak, „ki kell tartaniuk az utolsó emberig”, időt kell nyerni ahhoz, hogy Hindenburg balszárnya felzárkózzék. Így hát az oroszok és a németek egész álló nap marcangolták egymást, ahogy Szamszonov katonái újra és újra előrenyomultak a nyílt terepen, hogy kierőszakolják az áttörést. Estére a súlyos veszteségekhez még nem szokott katonák számára a vérfürdő egészen iszonyatosnak látszott: egy orosz ezred 9 századparancsnokot veszített el a 16-ból; egy 190 fős század 70 fővel fejezte be a napot, és az összes tisztjük elesett. Amikor leszállt az este, a németek mégis visszavonultak. Szamszonov ujjongott: úgy hitte, az ellenség megint csak meghátrált az orosz erő elől. Másnap reggel vérmes reményekkel eltelve adta ki a parancsot az előretörés folytatására; föl sem merült benne, hogy előző este a németek csak azért váltottak helyzetet, hogy felsorakozzanak a szomszédos

hadtestek mellé. Amikor Szamszonov katonái 25-én előrenyomultak, megsemmisítő fegyvertűz fogadta őket, s három oldalról kaszált bele hadoszlopaikba. Napnyugtára a németek tudták, hogy jelentős eredményeket értek el, de azt is felismerték, hogy még nem döntőeket. Hindenburg aludt, mint a bunda, miközben a csupa ideg Ludendorff elszenderedni sem bírt.

Augusztus 26-án Szamszonov jobbszárnya újra előretört, és két német hadtest tüzérségi pergőtüzébe és pásztázó golyózáporába ütközött. Aznap este Hindenburg törzskari étkezdéjében mégis halálos csöndben folyt a vacsora. Riasztó jelentés futott be: úgy hírlett, Rennenkampf hadserege megindult, hogy Szamszonov segítségére siessen, és a németek oldalába vagy hátába kerülve megfordítsa a csata menetét. Ludendorff egy darabig csak rosszkedvűen turkálta az ételt, aztán hirtelen négyszemközti megbeszélést kért Hindenburgtól. Aznap este az öreg tábornok, megnyugtatva alárendeltje háborgó lelkét, hasznos szerepet játszott. Végül aztán megérkezett a hír, hogy a jelentés Rennenkampfról vaklárma volt; az 1. hadsereg alakulatai nem mozdultak. Szamszonov megviselt hadai magukra maradtak. A 27-e újabb görcsös félelmet hozott a 8. hadsereg főhadiszállására. Az allensteini postahivatal tisztviselői, mélyen a német mögöttes területen, telefonon jelentették, hogy az oroszok behatoltak a városukba. Néhány cári katona, a világról való elképesztő tudatlanságában és lenyűgözve Allenstein méretétől, abban a hiszemben bámészkodott körülöttük, hogy Berlinbe érkeztek. Nem sok idejük maradt az ámuldozásra. Hindenburg törzse sietve eltérített az allensteini vasútvonalon áthaladni készülő erősítésből katonákat, majd tovább csépelték Szamszonov hadseregét. Ezen a napon, 27-én az orosz balszárnynak jutott ki a szörnyű megpróbáltatásokból. Tannenberget időnként „véletlen csodának” nevezik: Hermann von François tábornok ugyanis, akit Ludendorff korábban az orosz balszárny megtámadására utasított, késlekedve vette fel kijelölt pozícióját, mivel katonáit kimerítette a hosszú gyalogmenet a csatatérre. Így hát amikor François hadteste végül lecsapott, Szamszonov hátában találta magát, kínálkozó helyzetben az átkarolás befejezésére. A németek az ütközet kiemelkedő hősei között tartják számon François tábornokot. Az egyik ezrede a teljes gépfegyverállományát egy hatmaximos ütegbe tömörítette, össztüzet zúdítva az összezavarodott és megtört oroszokra. A németek hamarosan fehér zászlókat láttak lengeni botokon és karabélyokon –

az első fecskéket a hatalmas csatatéren ezrével megjelenő hasonló jelzésekből. Usdauban a porosz 41. gyalogezred nyílt terepen rohamozta meg az ellenség állásait, és keserves kézitusában futamította meg a vele szemben álló erőket. Kiderült, hogy Szamszonov 85. gyalogezredét győzték le – amelynek Vilmos császár a tiszteletbeli ezredese volt. Aznap az oroszoknak egy újfajta zaklatást is el kellett szenvedniük, amikor osztrolenkai hátsó támaszpontjukat egy Zeppelin léghajó bombázta. Szamszonovnak lassacskán kezdett derengeni, hogy egy katasztrófa fölött dirigál. A 8. hadsereg főhadiszállása azonban továbbra sem mert hinni mérhetetlen szerencséjében: Ludendorff és törzse pénteken, augusztus 28-án ismét gyászba borult, amikor jelentést kaptak arról, hogy egyes támadásokat a heves orosz ellenállás visszavert, sőt néhány német egység meg is adta magát. Csak délután négykor érkezett meg a hír, hogy François hadteste betört az oroszok hátába, s az ellenség soraiban pánik és tömeges megadás tapasztalható. Végre a német tábornokok megengedték maguknak, hogy ujjongjanak: ekkor már biztosak lehettek benne, hogy hatalmas győzelem küszöbén állnak. Szamszonov törzsének főnöke, Posztovszkij hátraküldte a brit katonai attasét, mondván, „a helyzet nagyon súlyos, és nem helyes, ha egy külföldi látja, milyen állapotba kerültünk”. Szamszonov beismerte Knoxnak, hogy a hadserege rendezetlenül özönlik vissza, rejtélyesen hozzátéve: nem tudja, mit tartogat a jövő, „de még ha a legrosszabb következik is be, az sem befolyásolja a háború végkimenelét”. Hamarosan ezután a németek végső súlyos csapást mértek az orosz középállásokra. A 2. hadsereg maradéka kaotikus visszavonulásba kezdett a lengyel határ felé. Szamszonov 230 ezer katonájának több mint fele elesett, megsebesült vagy fogságba került; három támadó hadteste felmorzsolódott. Holttestek hevertek szanaszét kilométereken át a csillagfürtben gazdag vidéken.

Megzavarodott oroszok tízezrei estek csapdába Ortensburg és Neidenburg környékén a tavak szorításában, kószáltak eltévedve az erdőkben, vagy kerestek gázlóhelyet a folyókon. A megvert hadsereg szétesett, minden diribdarabja kereste a maga egérútját a könyörtelen németek elől. Hindenburg megkérte és megkapta a császár jóváhagyását, hogy a győztes csatát tannenberginek nevezhesse. Bár a falu némiképp távol esett a harctértől, maga a név jól csengett. 1410-ben a német lovagrend itt szenvedett történelmi vereséget a lengyelektől és a litvánoktól. Most a végeredmény a fordítottja volt. Max Hoffmann meglepetésének adott hangot, hogy szerepét Vaskereszttel jutalmazták: „Sosem hittem volna, hogy az ember megkaphatja ezt a legszebb katonai kitüntetést, mert ráült a telefonra.” Aztán felfújta magát: „Láttam, hogy kell valaki, aki nem veszti el a fejét, és határtalan könyörtelenséggel, a győzelem iránti elkötelezettséggel leküzdi a nehézségeket és válságokat.” Augusztus 31-én Hoffmann bejárta a csatateret gróf Dohna tábornokkal. Amikor elérkeztek a kirakóállomásra, ahol orosz hadifoglyok ezrei vártak elszállításra, és Dohna megkérdezte Hoffmannt: „No, hány foglyunk is lesz?”, Hoffmann 30–40 ezret saccolt; Dohna szerint nem lehettek többen 20 ezernél. Hoffmann fogadást ajánlott: egy márka üsse a nyertes markát minden egyes fogolyért, amennyivel 20 ezer fölött vagy alatt lesz a számuk. Dohna nem állt kötélnek, és jól tette, mert Hoffmann egy vagyont keresett volna – összesen 92 ezer hadifoglyot, valamint 350 orosz ágyút ejtettek. Ezért a döntő győzelemért a németek mindössze 12 ezer fős veszteséggel fizettek abból a 150 ezer főből, amelyet Hindenburg harcba küldött. A császár a megszokott ítélőkészségével felvetette, hogy a Tannenbergnél fogságba esett oroszokat tereljék a baltitengeri Kur-földnyelvre, és „éheztessék agyon” őket. Hindenburg nagypapaszerű alakja hosszú távon hőssé magasztosult Németországban. Vezértábornaggyá nevezték ki, és szögekkel kivert, hatalmas fa domborművét sok városban kiállították – a polgárok a fémszögek megvásárlásával támogatták a Vöröskeresztet. A „mi Hindenburgunk” olyan tekintélyre tett szert és olyan óriássá nőtt, ami hamarosan aggasztani kezdte a császárt és bosszantani

Ludendorffot, aki aztán igazán tudta, milyen vén szarvatlan bika a főparancsnoka. „A szívünk csordultig teli hálával – írta Gertrud Schädla tanítónő Verdenben, miután a tannenbergi híreket hallotta –, és mindenekfölött abban reménykedünk, hogy a háború nem nyúlik bele túlságosan a télbe. De ó, borzalom, mily sok ezren fekszenek vérbe fagyva!” Szamszonov maga megmenekült a mészárlásból, miután elveszített mindent, még a térképeit is. Amikor a sötétség leszállt, ő és hadsegédei csak gyufa fénye mellett tudták leolvasni tájolóikat; amikor a gyufa elfogyott, fáradtan, találomra botorkáltak tovább. A tábornok asztmás volt, és hamarosan a hadsegédeibe kellett kapaszkodnia, hogy haladhassanak. Amikor augusztus 31-én Alfred Knox a megvert hadseregparancsnok hollétéről érdeklődött, egy orosz némán elhúzta a kezét a torka előtt. Szamszonov végül megpihent, hogy beszédet intézzen maroknyi vezérkari tisztjéhez: – Az uralkodó megbízott bennem. Hogy nézhetnék a szemébe ilyen vereség után? – Majd főbe lőtte magát, ráhagyva embereire, hogy meneküljenek át Lengyelországba, ahogy tudnak. Sok más magas rangú orosz tiszt is odaveszett. Az egyik hadtestparancsnokot – Martoszt, aki oly nagy segítőkészséget mutatott a helyi gyerekek iránt – gránát sebesítette meg a gépkocsijában. A kíséretében volt Alekszandra Alekszandrovna, a muromszki ezred egyik tisztjének felesége, aki tudott németül, és tolmácsként működött. Utoljára akkor látták, amikor az erdő felé menekült. A tannenbergi orosz túlélők keserűen panaszolták, hogy a parancsnokaik úgy viselkedtek, mintha katonák milliói állnának rendelkezésükre, olyannyira, „hogy nem számít, hányat küldenek a halálba”. „Úgy fest – írta Alfred Knox –, mintha az oroszok túl naivak és engedékenyek volnának a modern hadviselésre.” Finomabban meg sem fogalmazhatta volna, hogy Szamszonov és a magafajta hivatásosok mennyire alkalmatlanok arra, hogy ringbe szálljanak Ludendorff és a német hadsereg ellen. Az oroszok úgy kínálták fel csapataikat az ellenségnek, mint egy lakoma fogásait, apránként. A cár haderői szinte mindannyiszor megroppantak, ha oldalba támadták őket, miközben középen a németek egymást követő védelmi

csatározásokat folytathattak a lehető legkedvezőbb feltételekkel, majd előretörtek a megsebzett ellenség üldözésére. Mint minden csatában, a német győzelemhez sok tényező járult hozzá: Hoffmann jövőbelátása, Ludendorff szakértelme, az oroszok tehetségtelensége – és egy csipetnyi szerencse. Hindenburg egyik napról a másikra a német nép bálványa lett, és a császári uniformist viselő tisztek szinte kivétel nélkül fejet hajtottak Ludendorff megcsillogtatott zsenialitása előtt. És mindenekfelett a németekben tudatosult, hogy bebizonyosodott katonáik döntő fölénye az oroszokkal szemben. Az orosz hadsereg iránti lenézésük – ha ugyan nem megvetésük – eltartott egészen a második világháborúig, és végzetes következményekkel járt. Immár Rennenkampfra került a sor, hogy Szamszonov sorsára jusson. Szeptember első hetében, Németország keleti határa közelében a schneidemühli iskolások megbabonázottan figyelték, amint félóránként egy-egy zsúfolt katonavonat halad át a városukon kelet felé: a két hadtest volt ez, amelyet Moltke küldött át Hindenburg megerősítésére a nyugati frontról. 9-én reggel a németek megtámadták az 1. hadsereget a Mazuri-tavak vidékén; a csata innen kapta a nevét. Először az oroszok balszárnya, aztán a jobbszárny és a közép omlott össze. Hindenburg győzelme teljessé vált. Az oroszok napokon belül eltakarodtak Kelet-Poroszországból, de a vereség miatt érzett vad bosszújukban kifosztották a határ menti falvakat. Johannisbergen áthaladva a tatárok el akartak vinni egy Bismarckszobrot. A tábornokuk akadékoskodott, azt harsogta, hogy az ilyen cselekedet „nemzetközi bonyodalmakhoz vezet”. A tatárok mégis magukkal vitték a szobrot; nyilván úgy okoskodtak, hogy a háború már amúgy is elég nemzetközi bonyodalmat okozott. A Sczuka család végignézte, amint a visszaözönlő orosz haderő átzúdult a falujukon. Rennenkampf erősen megcsappant hadserege napokig vonult Popowen aprócska házai között. A falubeliek nézték a sebesülteket; a fegyvereiket-felszerelésüket elhagyó katonákat; a rozzant lovakat meg szekereket, amelyeket félrelöktek az út menti árokba, amikor kerekük kitörött, vagy szerencsétlen igavonóik összeroskadtak. A kis Elizabeth Sczuka szíve majd megszakadt egy

kimerült szamár láttán, amelyet orosz gazdája ostorral hajtott végig a falun. A szomszédaik közül néhányan szörnyen megszenvedték a legyőzöttek rosszindulatát. Egy orosz tiszt kancsukával hadonászva kergetett ki házából egy Olschewski nevű idős házaspárt, majd gyufát hajított a szalmazsákra; a lángok elemésztették az épületet. Sczukáék azonban örömüket lelték a győzelemben. Mindannyian hűséges németek lévén, behúzódtak gyertyafényes otthonuk biztonságába, a Heil dir im Siegerkranzot, a porosz himnuszt énekelték a családi zongora körül, miközben Rennenkampf lemaradozó katonái egész éjjel vonultak odakinn. Az orosz 1. hadsereg csak a gyorsaságának köszönhette, hogy megmenekült a teljes pusztulástól – napi negyven kilométeres menetteljesítményével messze maga mögött hagyta üldözőit. A német lovasság sem bizonyult másoknál hatékonyabbnak hagyományos feladatában, a megvert ellenség üldözésében; az orosz utóvédek puskatüze megakadályozta őket abban, hogy közelebb férkőzzenek. Rennenkampf alakulatait legyőzték és szétverték, de a többség túlélte a harcot, és új napra várt. A németek elérték legsürgetőbb céljukat, meghiúsították Kelet-Poroszország lerohanását. Az elkövetkező hónapokban az ellenség fenntartotta fenyegető jelenlétét a határ mentén, sőt nagy erőkkel újra bebecsapott; többet azonban nem látszott valószínűnek, hogy az „orosz gőzhenger” ezen az útvonalon akarna berontani Németországba. Oroszország nyugati szövetségesei csak lassan fogták fel, mekkora katasztrófa érte a cári seregeket Tannenbergnél és a Mazuri-tavaknál. A hadviselő felek egymással vetélkedő, egymásnak ellentmondó propaganda-hadjáratát ismerve London és Párizs nem adott hitelt a Hindenburg győzelméről szóló német jelentéseknek. Az oroszok igyekeztek eltitkolni szövetségeseik elől megaláztatásuk nagyságrendjét, és ebben nagymértékben eredményesek is voltak. A délebbről, Galíciából érkező kedvező hírek lehetőséget adtak a keletporoszországi sanyarú valóság elpalástolására. Oroszország emberi erőforrásai olyan hatalmasak voltak, hogy Szamszonov hadseregének pusztulása és Rennenkampfénak megtépázása nem jelentett jóvátehetetlen tragédiát a cári haderő számára – csupán az azonnali és legvérmesebb reményeik estek kútba.

Időnként felvetődik, hogy Oroszország augusztusi offenzívája sorsdöntő szerepet játszott a háború kimenetelében azáltal, hogy meggyőzte Moltkét, egy döntő pillanatban vezényeljen át két hadtestet nyugatról; így a keletihez képest tízszer akkora nyugati haderő aránya lecsökkent nyolcszorosra. Ez cseppet sem látszik meggyőzőnek. Valószínűbb, hogy Németország erőforrásai egyszerűen nem voltak elégségesek ahhoz, hogy toronymagas franciaországi ambícióikat beteljesítsék, miközben párhuzamosan bármilyen hadműveleteket folytatnak keleten. Németország tannenbergi diadala egyúttal katasztrófa volt az olyan vezetők és polgárok számára, akik fegyvernyugvásra vágytak, és bíztak abban, hogy a küzdelem tárgyalásos békével hamarosan lezárulhat. A nemzeti eufória nyomán fennen lobogott a hit, és mindenekelőtt Erich Ludendorff lelkében, hogy a teljes győzelem kivívható. Az első keleti harcok legszembeötlőbb áldozata Oroszország katonai önbizalma volt, amely sosem tért magához az 1914-es keletporoszországi megaláztatásból. Sok tiszt felismerte, hogy a vereségek a cári hadsereg intézményes fogyatékosságait tükrözik, a hozzáértő parancsnokok hiányáról nem is beszélve, ami harctéri teljesítményükre végig rányomja bélyegét a küzdelem 1917-es lezárásáig. Az orosz katona félelmetes szenvedéstűrésről és olykor meglepő bátorságról tett tanúbizonyságot. Ezek a tulajdonságok sikerre vezethettek az osztrákok ellen, de a német császári hadsereggel szemben kevésnek bizonyultak. A kezdeti orosz ujjongást többheti nagy riadalom, sőt pánik váltotta fel. Félő volt, hogy a németek betörnek Lengyelországba, ezért előkészületeket tettek a varsói hidak felrobbantására, a kormánytisztviselők és családjaik menekülésre készen összecsomagoltak. A németek azonban egyelőre megelégedtek ennyivel. Romba döntötték Oroszország nagy reményeit. Vilmos császár és tábornokai szinte teljes figyelmüket a nyugati frontra összpontosították, ahol hatalmas stratégiai hazárdjátékuk sorsa most készült eldőlni.

9. Joffre megrázza magát 1. PÁRIZS HARCRA KÉSZ Augusztusban a francia főváros hihetetlenül átfogó háborús átalakuláson ment át – nem lett ugyan belőle ostromlott nagyváros, de ennek közvetlen veszélye legalábbis fennállt. Bezárt az összes közintézmény, köztük a múzeumok. A kormány lefoglalta az autóbuszokat, a taxik ideiglenesen eltűntek az utcákról. A földalatti működött, női jegyszedőkkel, de olyan fullasztóan zsúfolttá vált, hogy sokan inkább gyalogoltak. A legjellegzetesebb utcai hangként a sebesülteket a vasútállomásokról a kórházakba szállító mentőautók kürtölése hallatszott. Sok bolt lehúzta a redőnyt, mert eladóik bevonultak, bezárt az összes színház is, kivéve néhány „mozgóképszínházat”. A Notre-Dame-ban több mint 50 ezren, csaknem kizárólag nők vettek részt a szertartáson, hogy imádkozzanak Franciaországért. Néhány áru hiánycikk lett. Tej bőven volt – tehenek legeltek a Bois de Boulogne-ban –, de vajat nemigen lehetett kapni, mert nem akadt, aki kiköpülje, a pékek pedig leálltak a croissant-ok és mindenfajta különleges péksütemény készítésével. A lóhúst is szűken mérték, mert a hadsereg annyi állatot elvitt, hogy a gazdálkodók jövedelmezőbbnek ítélték, ha megtartják a maradékot hátasnak, mint hogy vágóhídra küldjék őket. A Parc de Belleville-t lezárták a nagyközönség elől, és juhokat meg marhákat helyeztek el ott; a tavát lecsapolták, és nyúlkarámnak használták további elővigyázatossági intézkedésként arra az esetre, ha a fővárosnak ostromot kellene kiállnia. A számtalan képtelenség között egy reggel az arra járók meglepődve figyeltek fel egy birkanyájra, amelyet a Rue de Rivolin hajtottak a vasúti pályaudvar felé. A hadsereg kibérelte az Hôtel George Cinqet. A Grand Palais 2000 haditengerésznek nyújtott szállást a szokásos műtárgyai helyén. Versailles-ban katonai tábort ütöttek fel. A főváros felett fényszórósugarak tucatjai pásztázták az éjszakai égboltot ellenséges repülőgépek után kutatva. Naponta tömegek verődtek össze Neuillyben az amerikai kórház előtt, és nézték, ahogy beviszik a sebesülteket. A legkülönbözőbb

hovatartozású katonai önkéntesek jelentkeztek orvosi vizsgálatra a Court des Invalides-ban. A vélekedések szerint az adott társadalmak egészségi állapotát tükrözte, hogy az orvosok elutasították az orosz jelentkezők felét, a lengyelek egyharmadát, az olaszok 11 és az angolok 4 százalékát, míg az amerikaiak közül egyet sem. A brit követ ingerülten tiltakozott, amiért Lord Kitchener engedélyezte a brit korona alattvalóinak, hogy francia katonai szolgálatra jelentkezzenek. Annak az 500 embernek, aki már felajánlotta szolgálatát, írta mérgesen Sir Francis Bertie, igazából a saját hazája hadseregébe kellett volna belépnie. A leghevenyebb éhség a hírek iránt mutatkozott: az egyedüli tudósítás a háborúról három szűkszavú, fájdalomcsillapító közlöny formájában jelentkezett, amelyeket a nap folyamán, szabályos időközökben tett közzé a Hadügyminisztérium. Az elzászi gyilkos harcokról az első hírek egy öt napja megjelent olasz újságban jutottak el a párizsiakhoz, melynek újságírója Bázelból küldte tudósítását. Sok hazai lap megszűnt, és a túlélőknek is nyomorúságosan ment a soruk, mert a papír ára az egekbe szökött, és nyomdászok meg újságírók ezreit hívták be katonának. André Gide annyira sóvárgott a hírekre, hogy napjában kilenc újságot vásárolt. Marcel Proust hetet ismert be: úgy találta, oda a felvilágosultság, viszont csodálta Henri Bidou katonai fejtegetéseit a Journal des débats-ban – „világos és kitűnő, az egyetlen tisztességes dolog, amit a háborúról olvastam”. Bizalma azonban némiképp megrendült, amikor Bidou másodmegbízásként elvállalta a lap színműkritikai rovatát: „Nem tudom, nem fog-e összezavarodni!” Joffre és a kormány a titkolózás sűrű fátylát borította a hadműveletekre; emiatt a nemzetet sokkolta az augusztus 28-i váratlan kormányzati közlemény, miszerint „arcvonalaink a Sommetól a Vogézekig terjednek”. Mélységes lelki megrázkódtatást jelentett ilyen mellékesen értesülni arról, hogy a németek mélyen benyomultak Franciaország szívébe. „Micsoda bolond optimizmusból zuhantunk ki! – siránkozott Gide. – Az újságok olyan jól tették a dolgukat, hogy mindenki kezdte azt hinni, hadseregünknek csak meg kell mutatnia magát, és az egész német hadsereg megfutamodik.” Ehelyett most az emberek beletörődtek a főváros ostromába, amelynek lehetősége

csak még közelebbinek mutatkozott 29-én, amikor egy Taube egyfedelű öt kis bombát dobott le Párizsra. Augusztus 30-án az ország megtudta, hogy a kormány lelép Bordeaux-ba, magával viszi a Nemzeti Bank aranytartalékát, s hogy a németek elfoglalták Compiègne-t. A brit követségen Sir Francis Bertie a bizalmas iratokat égette. „Biztosnak látszik – írta komoran –, hogy a németeknek sikerül elfoglalniuk Párizst”, és röviddel ezután ő maga is eliszkolt Bordeaux-ba a diplomáciai testületek többségével együtt. A vonatút tizennégy órán át tartott a szokásos hét helyett; Bertie panaszkodott, hogy a stábja három fülkében szorongott, miközben az oroszok nyolcat is kisajátítottak, s nemcsak a diplomaták családját vitték magukkal, hanem a személyzetet is gyerekestül. Michel Corday minisztériumi tisztviselő, aki a hivatalával együtt hagyta el Párizst, megvetően írt magas rangú feletteseiről: „Rossz nézni ezeket az embereket most… ahogy a kocsijukban feszítenek… ahogy a különvonatukba hágnak fel, rossz nézni, milyen boldogan és nyíltan lubickolnak hatalmukban.” Sokat gúnyolódtak a menekült minisztereken, akik degeszre ették magukat a Pávakakas nevű híres étteremben; az élcelődők át is keresztelték gyorsan Gyávakakasra. Egy este az aperitifek fölött Corday és néhány politikus azon a nyelvi furcsaságon tanakodott – amúgy nem túl jó ízléssel –, amely hirtelen jelentőségre tett szert: hogyan lehet, hogy létezik szó arra az asszonyra, aki a férjét veszítette el – özvegy –, de arra az anyára nincs, aki a gyermekét? Abszurd vetélkedés alakult ki a Párizsban és Bordeaux-ban székelő rivális katonai cenzorok között: felváltva bosszantották az újságírókat azzal, hogy amit az egyik jóváhagyott, a másik kihúzta. A hírszabályozás a vélekedés szerint kevésbé volt szigorú Bordeaux-ban, de mint az összes hadviselő államban, Franciaországban is tiltották a teljes veszteségek számszerűsítését. Látván, hogy a kormány elhagyja a fővárost, egymillió egyszerűbb polgár is hasonlóan cselekedett. Köztük Proust is, aki célba vette szeretett Cabourgját a normandiai tengerparton. Az ötórás út huszonkettőre nyúlt, s amikor megérkezett, a város kis kórházát sebesült katonákkal telezsúfolva találta. Ettől kezdve mindennap apró ajándékokat vitt nekik: kártyát, társasjátékot, csokoládét. Egész csomó menekült hercegnő segédkezett a belga számkivetetteknek

létesített ingyenkonyhán, de az író megjegyezte, hogy a helyi kokottok sokkal hozzáértőbbnek bizonyultak ebben a feladatkörben. Mielőtt Bordeaux-ba indult, a hadügyminiszter, Adolphe Messimy egyik utolsó intézkedéseként kinevezte Joseph Gallieni tábornokot Párizs katonai kormányzójának. A sovány, nyurga, szemüveges tábornok hatvanöt éves korára tapasztalt gyarmati háborús veteránnak számított – még 1911-ben Joffre javára lemondott a főparancsnoki cím iránti igényéről. Lloyd George, aki találkozott vele azokban a napokban, így írta le: „Nyilvánvalóan nagybeteg ember; sápadtnak, aszottnak, hajszoltnak látszik. Mintha a halál porcikánként üldözné ki az életet az ereiből.” Gallieni az év áprilisában vonult nyugállományba a hadseregtől, de amikor ebben az abszolút vészhelyzetben a tényleges szolgálatba visszahelyezték, összeszedte minden maradék erejét, elszántságát és éleslátását – a józan eszéről nem is beszélve –, ami addig is sok jó szolgálatot tett Franciaországnak. Gallieni, ahogy Lanrezac, korábban ellátogatott a vitry-le-françois-i főhadiszállásra, és augusztus 14-én hiába igyekezett lebeszélni Joffre-ot az ardenneki támadásról. Gallienit mintha az ég küldte volna. Jóllehet az angolszászok mindig is sejtették, hogy a franciák vészesen hajlamosak az érzelmi megnyilvánulásokra, még az idős tábornok is meglepődött, amikor 26-án, katonai kormányzói kinevezése átvételekor Messimy melegen megcsókolta. Gallieni azonnal belevetette magát egy Párizs körül húzódó védvonal megszervezésébe, bár kevés illúziót táplált afelől, hogy ha a németek áttörnek a harcoló francia seregeken, a főváros újra ellen tudna állni egy olyan ostromnak, amilyet 1870-ben megtapasztalt. Gallieni dúlt-fúlt a hivatalnokok szabotázzsal felérő totojázásán, akik szemlátomást képtelenek voltak a békebeli tempóról a nemzeti végveszély ritmusára átállni: nem romboltak le tűzkörlet kialakítását akadályozó házakat, attól tartva, hogy azzal frusztrálnák a helyi lakókat. Augusztus 27-én a kormány megbukott, és átalakításokat hajtottak végre rajta. René Viviani megmaradt miniszterelnöknek – jóllehet széles körű bizalomvesztéssel –, viszont most először bekerült a kormányba két szocialista miniszter. Nemzetgyűlési képviselők azon méltatlankodtak, hogy Messimy egyszerűen képtelen bármiféle

befolyást gyakorolni Joffre-ra; Poincaré nagy bosszúságára a főparancsnok még azt is megtagadta tőle, a köztársasági elnöktől, hogy ellátogasson a frontra. Messimyt tehát kipenderítették a Hadügyminisztériumból. A helyére lépő Alexandre Millerand sem könnyítette meg Gallieni dolgát. A kormányzó megörökölt egy százezer fős párizsi helyőrséget, de ezek a katonák a hadsereg selejtjét alkották, nem ütőképes haderőt. Ahhoz, hogy a fővárost megtartsa a német támadással szemben, a kormányzó leszögezte, szüksége lesz három reguláris hadtestre – a tartalékosokból álló alakulatok hasznavehetetlenek voltak –, és nem úgy festett, mintha Joffre hajlandó volna megadni neki. Egy angol szeptember első napjaiban azon kesergett, hogy Európa legragyogóbb nagyvárosa kihalt. A felkapott kávéházak teraszai szinte üresen tátongtak. Egy híres boulevardier egymagában darvadozott, „udvartartása szétszéledt”. Egy epés párizsi szerkesztő azt állította, hogy a fővárosból Fontainebleau-ba vezető utat ellepik az árokba fordult automobilok, mert a tulajdonosaik hozzászoktak, hogy a vezetés dolgát sofőrökre bízzák, de most, menekülőben, maguk ültek volánhoz, és nyomban felsültek. Az Invalidusokat kétségbeesett emberek vették ostrom alá, mindenáron hatósági engedélyt akartak szerezni a város elhagyására, és hosszú sorok kígyóztak a pályaudvarok pénztárai körül. A párizsiak vigasztalanul nézték, ahogy fákat döntenek ki úttorlasznak, és lőréses deszkafalakat húznak fel az utcákon keresztbe. Egy délután a tömeg a Bois de Boulogne-ban szájtátva bámult egy sast, amely magasan keringett az égen, és arról vitatkoztak, mit jelképez. Napóleon bronzsasa lenne, vagy a Hohenzollernek címermadara? Végül kiderült, hogy csak egy állatkertből kiszabadult keselyű.

2. SIR JOHN MAGA ALATT Később, 1914 őszén Lloyd George, Nagy-Britannia pénzügyminisztere megbeszélést tartott Castelnau-val, a 2. hadsereg parancsnokával. Miközben a szövetségesek előtt álló nehézségeket vitatták meg, Lloyd George utalást tett Franciaország legnagyobb katonájára. – Ó, Napóleon, Napóleon! – mélázott el a tábornok. – Ha ő most itt volna, már kitalált volna „valami mást”. – Arra a kérdésre azonban, hogy Franciaország ki tudja-e űzni a németeket, Castelnau

egyszerűen csak vállat vont: – Il le faut! – Ez a kijelentése, azazhogy a behatolók kiebrudalása nem puszta választási lehetőség, hanem szükségszerűség, fontos megállapítás volt Franciaország szorult stratégiai helyzetében 1914 augusztusának végétől a több mint négy évvel később megkötött fegyverszünetig. Azt a tényt fejezte ki, hogy Németország nagy területeket ragadott el a francia és belga földből. Ezután a szövetségesek kényszert éreztek a támadó hadműveletek erőltetésére, hogy megfosszák Vilmos császár hadait térhódításaiktól. Na de hogyan? Gallieni csodálói később azzal érveltek, hogy övé az érdem, amiért a franciák hadiszerencséjében 1914 szeptemberében nagy fordulat állt be, nem utolsósorban azért, mert a Joffre-ba vetett bizalom olyannyira a mélyponton volt. A háború első heteiben a főparancsnok egész sor vérfürdőt vezényelt le, melyek több mint százezer fiatal életet követeltek a XVII-es terv megvalósításának kísérletében. A főparancsnok teljesen félreismerte a német hadrendet és szándékokat, és a katasztrófába vezette hazája hadseregét. Ha Joffre szeptember 1-jén holtan esik össze, a történelem csak kontárként és mészárosként emlékezne rá. Később további rossz helyzetmegítélések és újabb költséges kudarcok száradnak majd a lelkén, amelyek 1916 decemberében a leváltásához vezettek. 1914. augusztus végén és szeptemberben azonban néhány röpke hét alatt, ha nem vívta is ki azt, hogy a történelem legkiemelkedőbb katonái között tartsák számon, sikerült megteremtenie a maga nagy pillanatát. Az első jelentős teljesítménye az volt, hogy a határcsaták kudarcai után nem roppant össze. Az ő tábornoknemzedékét Európában úgy nevelték, hogy számítsanak a súlyos veszteségekre bármelyik nagy összecsapás után; a katonai vezetők többségét korántsem sokkolták a veszteséglisták, és a sztoikus hozzáállást a férfiasságuk fő mércéjének tekintették. Ez azonban számos parancsnokot nem akadályozott meg mindkét oldalon abban, hogy 1914 őszén ne essenek kétségbe. Joffre nem esett. Ez a lassú, vaskos, erős ember nagy sokára megértette az ellenség szándékát. Megőrizte önuralmát, amikor mások, franciák, britek és németek egyaránt elveszítették; olümposzi

nyugalmat és vasakaratot tanúsított, ami döntőnek bizonyult a császári hadak győzelmének elhárításában. Joffre átváltozása a határcsaták vágóhídi művezetőjének szerepéből a szövetségesek megmentőjévé augusztus 25-én kezdődött, azon a napon, amikor kezdeményezte, hogy a haderőket dobják át Elzász-Lotaringiából északra. Rábízta a háború előtt épült félelmetes francia erődítésekre, hogy tartsanak fel minél több németet, és átcsoportosított húsz gyalog-, valamint három lovashadosztályt a szövetséges arcvonal középső és bal szakaszára. Az átmozgatás rendkívül összetett vasúti menetszabályozást igényelt, és nem is fejeződik be egészen szeptember 1-jéig. Eközben a szövetségesek balszárnyának visszavonulása folytatódott, de a front közepén a francia csapatok néhány fontos és hatásos ellentámadást indítottak – például augusztus 25-én a Nancy felé törő német haderők ellen. Az ebben a szektorban parancsnokló Castelnau feltűnő jártassággal irányította a védelmet Rupprecht herceg Morhange-ból induló előretörésével szemben. Testes alkata ellenére Joffre azokban a napokban meglepően energikusnak mutatkozott. Gyűlölte a telefont mint a parancsnoki kapcsolattartás eszközét. Moltkéval ellentétben, aki szeptember 11-ig nem hagyta el a főhadiszállását, Joffre sok száz kilométert autózott csapatoktól és menekültektől bedugult poros utakon, hogy találkozzék tábornokaival. Kocsiját nyaktörő sebességgel Georges Bouillot vezette, aki sofőri kinevezését azzal érdemelte ki, hogy 1912ben és 1913-ban megnyerte a francia Grand Prix-t; a főparancsnok száguldó konvoja megszokott látvánnyá vált a hadseregek mögöttes területein. A britek folytatták a visszavonulást, durván ugyanabban a tempóban, mint a tőlük jobbra hátráló három francia hadsereg, amelyek a monsinál és Le Cateau-inál jóval hevesebb és veszteségesebb utóvédharcokat folytattak. Lanrezac továbbra is úgy hitte, hogy a brit II. hadtest gyakorlatilag elpusztult a 26-i csatában, ami megerősítette törzse megvetését angolszász szövetségeseik iránt. Joffre kénytelen volt beletörődni a folyamatos visszavonulásba, mert az új 6. hadsereg, amelynek kiépítésébe a balszárny legszélén belekezdett, egy héten át még nem válhatott harcképessé.

Nyilvánvaló volt, hogy Joffre augusztus 25-én kelt 2. számú általános utasítása nem kivitelezhető, mert az ellentámadásra kiszemelt állások már a németek kezére jutottak. Érvényes-e még az elképzelés, a nagy ellencsapás északon? A brit főparancsnok és vezérkara nem mutatott ez iránt érdeklődést, kizárólag csak azzal foglalkoztak, hogy kimentsék kis haderejüket abból, amit ők francia katasztrófának ítéltek. Augusztus 28-ra a szövetségesek visszahúzódtak a Somme-tól délre. Három nappal később megkezdték az átkelést az Aisne-en, és áthaladtak a champagne-i borvidéken, Reimst feladva. Új balsikerek mérgezték tovább a szövetségesek közti kapcsolatokat. 30-án délután Lanrezac törzse táviratot küldött a brit főhadiszállásra, azzal a kéréssel, hogy robbantsanak fel egy fontos Oise-hidat Baillynél. A britek csak néhány órával később küldtek ki egy elkésett utászegységet robbanószerekkel. Teherautójuk a sötétben felcammogott a hídra, észre sem véve, hogy időközben a németek kezére jutott; az összes utász meghalt, az átkelőhely sértetlen maradt. Másnap, 31-én az 5. hadsereg visszavonulása folytatódott a tűző napon. A franciáknak nagy szükségük volt Allenby lovasainak segítségére, hogy védelmezzék a balszárnyukat. Louis Spears azzal az ötletes megoldással élt, hogy végigtelefonálta a postáskisasszonyokat a valószínű helyeken, ahol brit csapatok tartózkodhatnak. Végre az egyikük igennel válaszolt, és talált egy segítőkész csendőrt: ő odahozott a telefonhoz egy angol huszárt, akivel az összekötő tiszt valamikor együtt szolgált. A huszártiszt megígérte, hogy átadja az üzenetet, és maga is megpróbál valamennyi lovasságot keríteni, betömni a két hadsereg közötti rést; ám nem sok történt. A brit főhadiszállás eközben szinte elérhetetlen volt, mert folyamatosan változtatta a helyzetét déli irányban, és néma duzzogásba merült. Spears úgy látta, Sir John és törzse „nem sok érdeklődést mutat azon események iránt, amelyek nem közvetlenül érintik a brit hadsereget”. A 31-e különösen fontos nap volt, mert a brit főparancsnok ekkor önmagán is túltett. Táviratot küldött Londonba, amelyben hosszasan taglalta, mennyire megveti a franciákat és a hadműveletet, amelyen osztozni kényszerül velük.

„Nem értem, miért megint nekem kell vállalnom a teljes katasztrófa kockázatát csak azért, hogy másodszor is megmentsem az irhájukat – írta. – Nem hiszem, hogy tisztában volnának a II. hadtest megrendült állapotával, s hogy ez mennyire megbénítja támadóképességemet.” A háborús kormányt elképesztette ez a zsémbeskedés egy olyan tábornok részéről, aki Nagy-Britannia egyetlen harctéri hadseregét vezeti. Sir John távirata válságos pillanatban érkezett Londonba. A háború szinte teljes első hónapjában, amikor nagy események bontakoztak ki az európai földrészen, a benne részt vevő saját kis haderejük tevékenységét titkolózás és félretájékoztatás övezte. A korai újságbeszámolók ritkák, ám annál derűsebb hangvételűek voltak. A The Times augusztus 17-i fejléce optimistán hirdette: „A németeket kiverték Dinant-ból.” Hazaírt leveleiben a Brit Expedíciós Haderő sok tisztje jól bevált szokás szerint félvállról vette a megpróbáltatásokat. Harry Dillon, az oxfok & buckok harmincéves századosa így áradozott augusztus 29-én: „Makkegészséges vagyok, és minden klasszul megy. Nagyot meneteltünk – félelmetes dolog volt, 25 óra alig egyszeri megállással, és ez megy csaknem egyfolytában, napok óta. Az ember lába úgy szaggat, hogy néha szinte már elviselhetetlen. Belebotlottunk a német hadsereg totál színe-virágába, és totál ezrével leterítettük őket… A disznók mindenféle-fajta aljasságot művelnek. Egyszer civil nőket és gyerekeket hajtottak maguk előtt… Egy másik alkalommal francia egyenruhába öltöztek, és kiabálva közeledtek… Mindannyiszor fölébük kerekedtünk.” Az ilyesfajta képtelenségek mellett, amelyek azt a célt szolgálták, hogy jobb kedvre derítsék az otthoniakat, még a miniszterelnök is megőrizte naiv tudatlanságát afelől, hogy a franciák micsoda roppant harcokat vívnak, amelyek mellett a brit megpróbáltatások eltörpülnek. Asquith kétszer is elolvasta a táviratot, amely a monsi csatáról jelentett, mielőtt beletörődőn megjegyezte Kitchenernek: – Feltételezem, megtesznek mindent, ami lehetséges. – Többször utalt a franciák állítólagos ódzkodására a harctól, és idézte a brit hadseregnek azt a nézetét, hogy a szövetségeseik „berezeltek”. Az augusztus 24-i kormányértekezleten röviden szóba került, hogy az

expedíciós haderőt esetleg kimenekítik Dunkerque-en keresztül, bár azután az idegek kicsit lecsillapultak. Maurice Bonham Carter, a Downing Street-i stáb tagja jellegzetes nacionalista önteltséggel írta augusztus 28-án Violet Asquithnak: „Népünk csodákat művelt & valóban úgy hiszem, megmentette a helyzetet a franciáknak.” Asquith maga is hasonló nézetnek adott hangot augusztus 29-én: „A belgák… igazán vitéz fickók – eddig igencsak felülmúlják a franciákat – és most gyűjtik az erőt.” Nagy-Britannia vezetőjének szemlátomást halvány sejtelme sem volt az események valós méretéről – sem a katonai, sem az egyéb eseményekéről. Ugyanaznap mellékesen beszámolt Venetia Stanley-nek arról, hogy az oroszok esetleg háromnégy hadtestet küldenek Franciaországba Arhangelszken keresztül: „Mit szól hozzá, hát nem remek gondolat?” Két nap múlva néhány odafirkantott vonallal bevezetett TITKOS fejlécet követően visszatér a témára: „Az oroszok mégsem jöhetnek – kb. 6 hétbe telne, míg Arhangelszkbe eljutnának!” Asquith messzemenően értelmes és fogékony ember volt, mégis úgy írt fontos stratégiai kérdésekről, mintha arról számolna be, hogy valaki, akit meghívtak, bosszantó módon nem tud megjelenni egy kerti mulatságon. Augusztus folyamán mindvégig, miközben nemzete háborúban állt, tartotta magát jól bevált szokásához, hogy a hétvégéit vidéken töltse. Az egyik ilyen kenti idillről hazafelé tartva találkozott egy lerobbant autóstárssal, és szívélyesen elvontatta járművét a legközelebbi városba. Ugyanezen az utazáson felvett két, nyaralásból hazatérő kisgyereket Margate-ban, és elszállította őket Lewishamba, ahol laktak; az egyikük a miniszterelnök térdén ült. Semmi okunk arra, hogy cinikus mozgatórugót sejtsünk e csekélyke jó cselekedetek mögött. Nem kínáltak népszerűséghajhász fotólehetőséget sem; egyszerűen csak paternalista kedvességet tükröztek. Nehéz azonban elképzelni, hogy Winston Churchill országvezetői minőségében hasonlóképp viselkedett volna egy háborúval később, egy hasonló válság égető teendői közepette. Szinte minden, amit Asquith mondott és tett 1914-ben, egy kimért ember viselkedését tükrözte, aki kimérten reagál a mérhetetlen európai katasztrófa kibontakozására. Neki nem volt sem szakértelme, sem hajlama ahhoz, hogy a hadműveleteket irányítsa: ezt ráhagyta

Kitchenerre és a Hadügyminisztériumra. Nem szégyen, hogy nem volt hadfi. Ám nem mutatkozott alkalmasabbnak a nemzet vezetésére a végveszélyben, mint Neville Chamberlain 1940-ben. A brit nép ezenközben még nála is kevesebbet tudott a kontinensen zajló eseményekről. A The Times magabiztosan jelentette ki augusztus 18-án: „Egyvalami világos: a német hadsereg mégsem kezdett bele olyan nagyarányú, heves offenzívába, amelynek várhatóságával a hadtudorok telebeszélték a fejünket.” Három nappal később nyilvánvalóvá vált, hogy ennek az ellenkezője igaz, és a Chronicle tudatta olvasóival: „A hatalmas csata, amely minden valószínűség szerint eldönti Európa sorsát, és átrajzolja a térképét, egyértelműen elkezdődött.” Ezután a közvéleménytől tíz hosszú napon át minden jelentősebb hírt megtagadtak, ami egyre szélesebb körű fásultságnak adott tápot, különösen a társadalmilag és politikailag elidegenedett „alsóbb néposztályokban”. Az etoni iskolaigazgató, Edward Lyttelton levelet írt a The Timesnak – 24-én jelent meg –, amelyben felháborodásának adott hangot afölött, amit az ilyen emberek nagyfokú jellemgyengeségének tekintett: „Úgy tűnik, számos munkásunk körében elharapódzott a nézet, hogy ha Németország győz, attól nekik nem megy majd rosszabbul a soruk, mint most. Ha még nem léptünk fel az ilyen gondolat ellen, talán épp itt volna az ideje.” Egy vidéki hétvégi parti után Hugh Godley parlamenti jogtanácsos így írt Violet Asquithnek, szintén 24-én: „Elképesztő belegondolni, hogy a vidéki körzetekben az emberek szemlátomást milyen keveset tudnak vagy gondolnak mindarról, ami épp most zajlik… Igazából sokkal jobban foglalkoztatják őket a saját dolgaik.” Ugyanezen a napon a vélt orosz sikerek Kelet-Poroszországban és az osztrákok fölötti szerb győzelmek együttesen alaposan felkorbácsolták a sajtó derűlátását. Megjósolták, hogy a cári erők hamarosan beveszik Königsberget, majd továbbnyomulnak Gdansk felé. A széllelbélelt Horatio Bottomley a könnyes érzelgősség csúcsait ostromolta kijelentéseivel a John Bullban: „Vesse tekintetét minden brit nyugodt magabiztossággal és szilárd eltökéltséggel az Arany Alkonyatba, amikor a csatazaj majd elcsendesül, és az asszonyokkal meg a gyerekekkel egyetemben összegyűlünk, hogy beszéljünk a mi drága, odaveszett bajtársaink

győzelméről és az újjászületett világról, ahol a Béke Herceg lesz a Király.” Azután a franciák balszerencséjéről szóló jelentések kezdtek átszivárogni a Whitehallon és a Westminsteren. Az Admiralitás polgári tisztségviselője, Norman Macleod augusztus 24-én ingerülten jegyezte fel naplójába: „Ha a franciák nem tudják megvédeni a hazájukat, reménytelennek tűnik segíteni rajtuk.” Másnap a The Times katonai szakírója megjósolta – helyesen, bár két nappal a dolog megtörténte után –, hogy a brit hadsereg Monsnál kénytelen lesz igazodni a francia visszavonuláshoz, lejjebb délen. Ugyancsak 25-én Norman Macleod komor hangulatú beszélgetést folytatott a negyedik tengerészeti lorddal, Cecil Lambert sorhajókapitánnyal, „aki igen gyászos képet festett a helyzetről – nézete szerint a francia hadsereg nem fog helytállni: »Félek, hogy átengedik a németeket. Nos, lélekben fel kell készülnünk, hogy így kell végigcsinálnunk, ugyanabban a helyzetben vagyunk, mint 120 éve.«” Macleod azonban hozzátette, hogy ugyanaznap délután Lambert jókedvre derült: „A mieink csodálatosan jól szerepeltek, és egészében véve csekély veszteséggel úsztak meg – a helyzet reményteljesebb.” A Daily Mail hírszerkesztője augusztus 26-án ezt írta a naplójába: „Megjelentek az első brit veszteségek. Több mint 2000. Milyen hatalmas szám, és a háború még csak most kezdődik! Mindenki erről beszél, elborzadt suttogással.” Azokban az első hetekben, amíg a számuk meg nem haladta a rendelkezésre álló teret, a The Times leközölte az elesett tisztek rövid életrajzát, például: „Claude Henry hdgy. 1881-ben született, 1903-ban lépett be a Királyi Worchestershire-i Ezredbe… 1909-től most júliusig a nyugat-afrikai határerőknél szolgált… Dugald Stewart Gilkison szds. 1880-ban született, 1899-ben lépett be a skót lövészregimentbe. Sir Redvers Buller alatt szolgált a Ladysmitht felmentő hadseregben.” Az ilyen rövid méltatásokat fényképek kísérték, néha fájdalmasan oda nem illők, mint az, amelyik A. E H. Round hdgy.-ot az essexi regimentből futballmezben ábrázolta. Amikor az Amphion cirkáló aknára futott az Északi-tengeren, a The Times hasonló felfogásban közölte a kimentett személyzet több száz névből álló teljes listáját – az ilyesfajta aprólékosságról hamarosan letesznek.

Egy hirdetés ebben az újságban jól tükrözte az odahaza állandósult félelmetes gyanútlanságot arról, mi folyik odaát, az európai szárazföldön: „India nemes hűsége a Birodalom szükségének órájában kivívta a világ csodálatát. Indiai hercegek és indiai parasztok, indiai csapatok és indiai anyagi javak mind-mind Nagy-Britannia szolgálatára állnak, megindító odaadással. Viszonzásul ön is tehet egy kis szolgálatot Indiának – és nyer vele. Használjon Tiszta Indiai Teát otthonában, ragaszkodjon a Tiszta Indiai Tea vásárlásához a teázókban és az éttermekben.” Az a francia és brit gyakorlat, hogy nem engedték oda a sajtót a harcoló alakulatokhoz, sok káros következménnyel járt. A nagyközönség komoly kínokat állt ki amiatt, hogy egy szót sem hall katonái sorsáról. Mivel a tudósítóknak a szűkszavú hivatalos kommünikéken kívül nem akadtak hírforrásaik, elindultak, hogy saját szakállukra bejárják a frontot. Többségüket elzavarták: létezett egy – talán nem is légből kapott – történet egy csapat riporterről, akiket útban a harctérre feltartóztattak, és Horace Smith-Dorrien elé állítottak. Az egyikük a The Times munkatársának vallotta magát, mire a tábornok mogorván azt felelte, reméli, hogy vállalkozó szelleméért és lelkesedéséért munkaadója, Lord Northcliffe majd gavallérosan megjutalmazza, de ő a maga részéről az egész csapatot őrizet alatt Tours-ba küldi, hogy ott a hűvösön várják ki, amíg a háború ügye elrendeződik. Haditudósítók első vonalbeli beszámolói híján a vájtfülűeknek be kellett érniük a frontról szóló spekulációkkal és mindenféle szóbeszéddel. A szerkesztők kezdtek olyan katonaleveleket közölni, amelyeket egy-egy szeretett férfi hőstetteitől elbűvölt feleségek és anyák továbbítottak az újságoknak. Hamarosan kiderült, hogy sok ilyen élménybeszámoló erős túlzás vagy egyenesen koholmány. A lövészdandár dühösen fedezte fel, hogy egy Curtis nevű, az ő zsoldlistájukon szereplő katona hazaírt levele nagy sajtónyilvánosságot kapott, amelyben részletesen beszámolt a visszavonuláskor tanúsított hősiességéről. A valóságban ez az ember az alakulatától lemaradozva jutott hátra anélkül, hogy éles harci helyzetbe került volna.

Eközben az Illustrated London News augusztus 29-i száma a brit csapatokat Monsnál „győztesnek” kiáltotta ki. Visszavonulásuk, állapította meg Charles Lowe megnyugtatóan, Wellington hadseregének 1815-ös visszavonulására emlékeztetett Quatre Brasból: „Ez csak un peu reculer pour mieux sauter [egy kis hátrálás, hogy nagyobb legyen az ugrás] kérdése volt, és az eredmény Waterloo lett… Leckét adtak a franciáknak akkor és most, szinte ugyanott, példát mutattak nekik.” Az ilyen lélegzetelállító vállon veregetés láttán nem csoda, hogy Joffre és alárendeltjei csak hápogni tudtak bosszúságukban. Aztán augusztus 29-én az újságolvasókat főbe kólintotta a döbbenet, a váratlan hír, hogy a hadjárat a kontinensen nagyon rosszul alakul. A The Times riportot közölt egy tudósítótól „Amiens, augusztus 28.” keltezéssel: „A helyzet északon nagyon súlyosnak látszik.” A visszavonulás zűrzavarában az újságíróknak végre sikerült beszélniük néhány katonával, akik sötét képet festettek a helyzetről. De még rosszabb következett: Arthur Moore, a The Times riportere az országúton biciklizve összeakadt az expedíciós hadseregtől leszakadt katonákkal. Kifaggatta őket, majd visszavonult, hogy a brit hadsereg vesszőfutásáról újabb részletes tudósítást írjon, amely nagy szenzációt keltve augusztus 31-én jelent meg a lap különszámában. A brit hadsereget úgy ábrázolta, mint amely teljes vereséget szenvedett: „Nagyon fontos, hogy a nemzet most tudomást szerezzen bizonyos dolgokról – írta Moore. – Ez a keserű igazság, de szembe tudunk nézni vele. Le kell írnunk a veszteségeket, fel kell mérnünk a helyzetet, össze kell szorítanunk a fogunkat… Senki arcán nem láttam félelmet. Visszavonulás volt és levert hadsereg, de nem űzött katonák hadserege… A veszteségeink nagyon magasak. Sok ezredet láttam darabjaira esve… Röviden szólva: az első nagy német támadás sikerrel járt. Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy a Brit Expedíciós Haderő, amely a csapás nagy súlyát felfogta, szörnyű veszteségeket szenvedett, és azonnali és nagyarányú erősítést követel.” Végül megállapította, hogy a német hadsereg veszteségei is súlyosak: „Nincs kizárva, hogy a lehetőségei határaira érkezett.”

A The Times fellengzős szerkesztőségi jegyzete így szólt: „A brit hadsereg felülmúlta hosszú történelmének valamennyi diadalát, és új, hervadhatatlan érdemeket szerzett… Bár az ellenség túlereje és szívóssága visszavonulásra késztette, védelme, ha megviselten is, de töretlenül tartja magát.” Nehéz túlértékelni azt a hatást, amelyet a riport a közvéleményre tett. Közlése felingerelte a brit sajtó maradékát, amely engedelmeskedett a kormányzati parancsnak, hogy közhelydiétán tartsák a közhangulatot. Asquith elítélte a riportot, és elutasította Moore következtetését, miszerint a hadsereg megtört. A vihar a Times-tudósítás körül még tombolt, amikor a főparancsnok titkos távirata megérkezett, amely nagyjából ugyanazt a képet sugározta az expedíciós haderő állapotáról, mint a „szenzációhajhász” újságíró. Mindkettő téves volt, és erős túlzásokba esett. Csakhogy French kishitűsége csúnya következményekkel fenyegetett: arról tájékoztatta a miniszterelnököt, hogy vissza kíván vonulni a Szajnán túlra, és új ellátóbázist hoz létre La Rochelle kikötőjében. A főparancsnok nyilvánvalóan Sir John Moore-nak képzelte magát, aki egy évszázaddal korábban Spanyolországban megmentette bátor kis haderejét, amikor visszavonult La Corunába. Londonban a legvadabb rémhírek keringtek, rosszindulatú és igazságtalan fényben tüntetve fel a francia hadsereget. Norman Macleod a teljes összeomlás híreiről adott számot a naplójában; a brit főparancsnok állítólag azzal fenyegetőzik, hogy visszavonja az expedíciós haderőt Angliába; beszélik, hogy egy francia lovas hadosztály nem volt hajlandó támogatást nyújtani a súlyosan szorongatott brit csapatoknak, „mondván, hogy fáradtak”; a Brit Expedíciós Haderő tizenegy napja egyfolytában harcol, „ereje fogytáig, körömszakadtáig”. A negyedik haditengerészeti lord kedvetlenül azt mondta Macleodnak, úgy fest, hogy NagyBritanniának meg kell mentenie a franciákat önmaguk ellenére, ahogy Wellington egyszer a spanyolokat megmentette. Másnap ez a méltóság bizalmasan megsúgta: „A franciákkal közölték, hogy vagy harcolnak, vagy elmennek a pokolba.” Ilyen lázas légkör uralkodott tehát a Westminsterben és a Whitehallban, amikor a kormány átvette Sir John French táviratát. Példátlanul súlyos dolog, hogy a harctéren tartózkodó brit hadsereg

főparancsnoka ki akarjon farolni a hadműveletekből, mert az indítványa gyakorlatilag ezt jelentette. A gondolat, hogy a Brit Expedíciós Haderő egyoldalúan szakít a francia hadsereggel, megsemmisítő következményekkel fenyegetett a szövetségesek ügyére nézve. A kormány jelentős és korántsem elkerülhetetlen döntést hozott: az angol–francia összetartásnak háttérbe kell szorítania minden más megfontolást. A tábornagyra nyomást kell gyakorolni. Egyenesen parancsba kell adni neki, hogy tartsa az expedíciós haderőt Joffre hadseregei mellett a védvonalban. A hadügyminiszternek azonnal Párizsba kell utaznia, és odahatnia, hogy Sir John tegye, amit mondanak neki. A főparancsnoknak be kell fejeznie botrányosan arcátlan kísérletét, hogy elhagyja Franciaországot.

3. A REMÉNY CSÍRÁI Szeptember 1-jén a francia fővárosban, miközben az L üteg és a gárdadandár a maga kis csatáit vívta Nérynél és Villers-Cotterêts-nél, nagyjelentőségű megbeszélés folyt a brit követségen, Pauline Borghese egykori palotájában a Rue Saint-Honorén. A Londonból lóhalálában érkező Kitchener kívánt találkozni a Compiègne-ből odarendelt Sir John Frenchcsel. A főparancsnok felháborodását fejezte ki először is amiatt, hogy a találkozás kedvéért el kellett hagynia főhadiszállását, másodszor pedig amiért tábornagytársa egyenruhában jelent meg, holott jelenleg csupán civil hadügyminiszter. French kifogásolta a látogatást mint illetéktelen politikai beavatkozást az ő „hadvezetési megbízatásába”, és kerek perec elutasította Kitchener ötletét, hogy megszemlélné az expedíciós haderőt a harctéren. Valójában a főparancsnok feltehetően súlyos kisebbségi érzéssel küzdött a nála sokkal okosabb katona társaságában, aki mellén viselte az 1870–71-es hadműveletek francia emlékérmét, amelyet, megkésve, az előző évben adtak át neki. Feszült, sőt elmérgesedett beszélgetést követően rosszízű megegyezés született a hadműveleti tervekkel kapcsolatban: Sir John folytassa a haderő visszavonását, de tevékenységét szorosan össze kell hangolnia Joffre terveivel, miközben gondoskodik szárnyai biztonságáról.

A következő négy napban Joffre-ot és tábornoktársait az őrületbe kergette French eltökéltsége, hogy a végsőkig kihasználja ezt a szárnyakkal kapcsolatos parancsot, amelyet felhatalmazásként értelmezett arra, hogy elutasítsa az újólagos felkéréseket: vegyen részt a szövetséges ellentámadásban. French minden mást háttérbe szorító célja az volt, hogy addig menetelteti az embereit, amíg a Szajna közéjük és a németek közé nem kerül. „A brit szándékok körüli bizonytalanság – írta John Terrain –, látható eltökéltségük, hogy a visszavonuláson kívül nem tesznek egyebet, miközben a németek lerohanták Észak-Franciaország nagy részét, igen nagy mértékben hozzájárult Joffre nehézségeihez” – amelyek igen jelentősek voltak. Gallieni később körképet adott az ország fegyveres erőinek állapotáról, s bár beismerten attól az erős önérdektől vezérelve, hogy a zűrzavar látványát nyomatékosítsa, amíg ő kézbe nem vette a dolgokat, leírása így is meggyőzőn hat. Találkozott tábornokokkal a front mögött, akik elveszítették katonáikat; katonákkal, akik elveszítették tisztjeiket; parancsnokokkal, akiknek fogalmuk sem volt, hol vannak, vagy hová is kellene menniük. Szeptember 2-án Párizs kormányzója beszélt telefonon Joffre-ral, aki aggódott az 5. hadsereg balszárnyáért „a britek restsége miatt, akik nem akarnak beállni a sorba”.

A brit hadsereg szinte valamennyi háborújában – köztük az 1939– 45-ösben is – hozzászokott ahhoz a luxushoz, hogy hónapokig vagy akár évekig készülődhetett, mielőtt valóban harcolnia kellett. Az ilyen késlekedés amúgy is elkerülhetetlen volt, hiszen az országnak expedíciós haderőt kellett felállítania, majd külföldre szállítania, olykor hatalmas távolságokra. Az 1914-es események azonban páratlanul hirtelen traumaként jelentkeztek: három héten belül a katonák egy egészen váratlan európai háborúba csöppentek bele, elragadták őket a gyakorlóterekről, kocsmákból, tiszti klubokból és lovaspólópályákról a csatatér vérzivatarába. A változás néhányuknak – köztük parancsnokoknak – elviselhetetlenül drasztikusnak bizonyult. Képtelennek mutatkoztak arra, hogy az elengedhetetlen lélektani ugrást megtéve betöltsék szerepüket abban a drámában, amelyen Európa sorsa múlott. Augusztus 31-én este Spears hallotta, ahogy Lanrezac szokatlanul lágy, vágyakozó hangon mormog magában, Horatiust parafrazeálva: „Ó, mily boldog is az, ki a harc mezejének hátat fordít s kedvese keblén pihen!” 1914 augusztusában az efféle érzelmi megingás az olyan tisztektől, akik cserbenhagyták hazájukat, csak szánalomra érdemes, nem rokonszenvre. Ne vállaljon magas felelősséget az, aki nem kész arra, hogy a terheit is viselje. Azok mozgását, akiknek Párizs környékén azokban a napokban sürgős teendőjük akadt, tébolyítóan lelassították a csapatok, járművek és menekültek tömegei, amelyek a legkisebb mellékutakat is eltorlaszolták a front mögött. Az egyik éjszaka egy brit tiszt arra kényszerült, hogy hátrahagyja kocsiját, és gyalog induljon tovább az úton, amelyet elzárt egy lecövekelt lovasezred: „A hatalmas, toronymagas vértesek közönyösen ültek lovaikon, idomtalanul és súlyosan sisakjaikban és mellpáncéljaikban. Egyik sem szállt le a nyeregből. A nyugodt estében az ágyúdörgés egészen közelinek hatott. Egy szélroham belekapott a katonák hátára lelógó lószőr forgókba, amikor hosszú acéloszlopuk újra mozgásba lendült.” Az 5. hadsereg vezérkarának egyik tisztje, Lamotte őrnagy kénytelen volt újra és újra Párizsba utazni, hogy nagyobb erőfeszítésre sarkallja a katonai térképeket gyártó nyomdászokat. Nem tudtak annyi Franciaország-térképet nyomtatni, amennyire nagy hirtelen szükség mutatkozott, miközben a Németország nyugati felét ábrázoló atlaszok

tízezerszámra várakoztak, gondosan felstószolva, Joffre nagy offenzívájára, egy pincében málladozva a háború hátralévő idejében. Augusztus utolsó és szeptember első napjai a szövetségesek sok hősies tettének lehettek tanúi, de a becstelenség és a hitványság jelenetei sem hiányoztak. Szokás felháborodni a Franciaországban elkövetett – elég súlyos – német fosztogatásokon, de kevés szó esik a visszavonuló francia és brit katonák túlkapásairól, akik közül néhányan könyörtelenül zabráltak – különösen szeszes italokat. Edouard Cœurdevey elborzadt a pusztítás látványától, amelyet az oise-i Le Mesnil-Amelot-ban nem az ellenség, hanem egy francia gyarmati alakulat végzett: „A nagy tanyasi gazdák elképzelhetetlen jómódban élnek: kristályvázák, zongorák, biliárdasztalok, fényűző ágyak, amelyeket mind-mind legázolt a vad katonanép. Ami le volt zárva, mindent föltéptek, tartalmukat a földre szórták, elrabolták, ami megtetszett, összerondítottak mindent, ami nem kellett, széttörték a családi portrékat, a padlóra hajigálták az ágyneműt és a női alsóneműt, az ételmaradékot szanaszét hagyták mindenütt, az ágyakon, biliárdasztalokon és zongorákon. Porcelán hevert darabokban a földön; néhány katona belecsinált az ágyba. A németek sem viselkedhettek volna ocsmányabban.” A sebesültek tömege meghaladta a tábori kórházak ellátóképességét. A brit sebesülteknek körülbelül egyharmada, miután a kötözőhelyekre érkezett, üszkösödésben meghalt. Ami a francia hadsereget illeti, Lucien Laby segédorvos feljegyezte, hogy csupán az ő tábori kórháza 406 sebesültet gyűjtött be a háború első hónapjában, és 650-et a másodikban. Nappal gyakran lehetetlen volt kimenekíteni őket a harctérről, éjszaka pedig nehéz volt rájuk akadni, még a francia hadsereg „szanitéckutyái” segítségével is – körülbelül 150 ebet képeztek ki a különleges feladatra. Laby hozzászokott a sommás és könyörtelen döntésekhez: otthagyta azokat, akiknek nem volt esélyük a túlélésre, és néhány esetben, saját bevallása szerint, pisztollyal vetett véget a szenvedéseiknek. Egyetlen felszerelése egy kötszercsomag volt; egyszer egy vérzést úgy állított el, hogy két tengerészkétszersültet helyezett a sebre, aztán bekötözte, olyan szorosan, amennyire csak tudta.

A kötözőhelyeken nem volt világítás, és a sár gyakran bokáig ért. „Micsoda borzalmak! – írta Laby. – Mennyi sebesült katona! És mind könyörög, hogy gondoskodjunk róla, őt vigyük elsőnek. Tele velük a pince, és tele velük a ház is – az összes szoba és az összes ágy.” Még azok a szerencsés menekültek, akiknek sikerült helyet találniuk a túlzsúfolt vonatokon, sem számíthattak sok jóra a hátországban. Sokan csak négy-öt nappal később részesültek kórházi kezelésben. A vérmérgezés egyre-másra szedte áldozatait. Egy neuillyi amerikai kórházban dolgozó lelkész elmesélte, hogy a kérdésre, hogy kit hol ért találat, a betegek közül „többen némán a torkukra, fejükre, oldalukra böknek. Néhányan felemelik a takarójukat, és vöröslő szegélyű, nagy fekete foltokat mutatnak. Betegségszag terjeng mindenütt… Ma reggel adtam fel az utolsó kenetet egy lyoni férfinak: az agya szétnyílt, a fél teste megbénult, de még mindig eléggé a tudatánál és eszénél volt, és a kérdésekre képes volt igennel és nemmel válaszolni.” Nem egy ép, egészséges katona, kihasználva a visszavonulás zűrzavarát, kereket oldott, néhányan később csatlakoztak az egységükhöz, azt állítva, hogy eltévedtek, mások beérték azzal, hogy hátramaradva fogságba estek. Nem egyedül Sir John French és törzstisztjei adták meg magukat a reménytelenségnek: Joseph de Maistre tábornok, az 1. hadsereg vezérkari főnöke később elmondta Spearsnek: az augusztusi katasztrófák idején komolyan fontolgatta, hogy főbe lövi magát. Egy brit tiszt szeptember 1-jén leírta, hogyan vonultak vissza az 5. hadsereg katonái Párizstól északkeletre: „Úgy néztek ki, mint Hadészban a szellemek, akik félelmetes, szakadatlan menetelésükkel vezekelnek a világ bűneiért. Fejük leszegve, piros nadrágjuk és kék kabátjuk színe felismerhetetlen a portól, nekiütköznek a szállítóeszközöknek, az elhagyott szekereknek, egymásnak, csoszogva járják a végtelen utakat, a szemük tele porral, ami elhomályosítja előttük a perzselő tájat, így tisztán csak az előtérben heverő szétszórt málhát, az elterült embereket és az olykor elhagyott ágyúkat látják.” A polgári lakosság igyekezett elhárítani a kisebb-nagyobb községükön átzúduló emberhullámmal járó következményeket. Egy Défricheur nevű falucska polgármestere félbehagyatta a munkát egy

csapatnyi katonával, akik egy ló eltemetésén fáradoztak, kétségbeesetten felpanaszolva, hogy a gödör túlságosan közel esik a házakhoz. A katonák morogva ugyan, de odébbmentek, hogy a mezőn végezzék el feladatukat. Mindkét oldalon kevés alakulat talált időt a halott emberek elföldelésére, a döglött állatokkal már végképp nem törődtek. „Elképesztő, ahogy az ember hozzászokik ehhez a nomád élethez – írta Edouard Cœurdevey –, hol itt, hol ott alszunk és eszünk, és semmi fontosra nem gondolunk, mert nincs semmiről tudomásunk. Nem kapunk sem levelet, sem újságot, és nem osztozhatunk a kibontakozóban lévő drámában… Csak menetelünk ostobán és némán – a hadisten rabszolgái.” Ebben a mindkét oldalon egyenruhások millióit megmozgató, rettenetes csordavonulásra emlékeztető népvándorlásban csak egy maroknyi embernek volt bármi sejtése is a hadiszerencse változásáról. Az augusztusi eseményekből Joffre némi stratégiai nyereséget könyvelhetett el. Jóllehet borzalmas áron, de a francia rajtaütések Elzász-Lotaringiában lehetetlenné tették, hogy a németek átcsoportosítással erősítsék meg a jobbszárnyukat Belgiumban. Az antanthadak erősödőben voltak, ahogy a tengerentúli gyarmatokról csapatok érkeztek; miután Olaszország semlegesnek nyilvánította magát, Franciaország átdobhatta a déli határvédelmét a nyugati front megszilárdítására. Az 5. hadseregnek, D’Amade népfelkelőinek és a Brit Expedíciós Haderőnek köszönhetően a németek elveszítették a versenyfutást, amellyel a döntő sikert igyekeztek elérni északon, mielőtt Joffre átrendezhetné erőit, hogy először pajzsot alkosson, majd kardot kovácsoljon az előrenyomulásukkal szemben. Augusztus végén és szeptember elején mindvégig katonákkal, járművekkel, ágyúkkal, lovakkal telezsúfolt vonatok érkeztek délről, és rakodtak ki Párizstól északra, hogy csatlakozzanak Joseph Manoury tábornok új 6. hadseregéhez. Az egyszerű német hadnagy, Alois Löwenstein azt írta haza, hogy a franciák keményen harcolnak, és jók a tisztjeik. „Mindenekelőtt azonban módjukban áll, hogy nagy katonatömegeket gyorsan mozgassanak & így számbeli fölényben támadják a leggyengébb pontjainkat.” Ez a megjegyzés élesebb helyzetfelismerést tükröz, mint amit Löwenstein mérhetetlenül magasabb rangú elöljárói tanúsítottak a francia vasúthálózat

képességeit illetően, amelynek döntő mértékű kihasználása épp ekkor zajlott. Joffre a 6. hadsereget Gallieni parancsnoksága alá helyezte, de elutasította a kormányzó kérését, hogy egy további hadtest is csatlakozzék a főváros helyőrségéhez: Párizs sorsa egy olyan nagy harcnak rendeltetett alá, amelyet a bűvkörén túl kellett megvívni. Az övéi között Joffre nem rejtette véka alá, mit gondol a britek meggondolatlan hátrálásáról, ami lehetetlenné tette, hogy ott vegyék fel a harcot, ahol tervezte, Amiens környékén. Mindazonáltal szemtől szemben már-már keleti udvariasságot tanúsított Sir John French és alárendeltjei iránt. Bár a Brit Expedíciós Haderő csak 3 százalékát tette ki a szövetséges hadaknak, támogatása nélkülözhetetlen volt az ellentámadáshoz. A britek az 5. és a 6. hadsereg között meneteltek – jóllehet hátrafelé –, és meg kellett győzni őket, hogy maradjanak is ott. Egyre több bizonyíték utalt arra, hogy Kluck döntő hibát követett el: ahelyett, hogy bekerítette volna Párizst, ahogy Schlieffen előirányozta, vagy egyenesen nekiindult volna a fővárosnak, keletnek fordította haderőit, lerövidítve a német csapást. Ezáltal kezdett átvonulni Manoury embrionális hadseregének frontszakaszán, amelynek létezéséről a németek nem tudtak. Kluck mozgása azt a Moltke tábornokai között uralkodó egyöntetű meggyőződést tükrözte, hogy a hadjárat sorsdöntő csatáit már megvívták. A németek több mint százezer francia hadifoglyot ejtettek; most látszólag nem maradt más hátra, mint leszüretelni a diadal gyümölcseit. Győzelmi láz söpört végig a Hohenzollern-birodalmon: Berlinben még a munkásosztály lakóövezeteiben is, ahol addig határozottan ellenségesen viszonyultak a háborúhoz, most először jelentek meg zászlók a bérházak ablakaiban. Az újonc német tüzér, Herbert Sulzbach az örömujjongás pillanataiban indult a frontra szeptember 2-án, kissé csalódottan, hogy ő már nem lesz ott országa győztes hadseregében Párizs kapuinál: „Különös érzés fogott el, boldogság, lelkesültség, büszkeség keveréke, a búcsúzkodás érzése és a pillanat emelkedettségének tudata.”

Az elmúlt évszázadban heves viták zajlottak a teljes győzelembe vetett német remények meghiúsulásának okairól. Időnként felvetődött, hogy a nagy átkarolás csak azért bukott meg, mert Moltkéból hiányzott az ihlet és a merészség a Schlieffen-terv megfelelő kivitelezéséhez. Sok szó esett az 1914. augusztus végén Párizstól északra tartó elkanyarodásról is mint a zseniális elképzelés végzetes elárulásáról, ami Bülow lelkén szárad. Ezek azonban nem meggyőző érvek. Valószínűtlen, hogy bármiféle stratégia képessé tette volna a németeket, hogy döntésre vigyék a dolgot 1914-ben, amikor a nyugati szövetségesek mozgósította haderők nagyjából összevethetők voltak a Moltke rendelkezésére állókkal, hacsak az előbbiek nem szenvednek el teljes morális összeomlást. A háború alatt és után honfitársai keserűen bírálták a vezérkari főnököt, amiért a német jobbszárnyat a déli megerősítése érdekében meggyengítette. Való igaz, hogy Moltke még ott is aggályosan biztosítani igyekezett a német föld minden méterének védelmét, ahol a történelem nagy hadvezérei esetleg szükség törvényt bont alapon területet engedtek volna át, hogy elegendő haderőt biztosítsanak egy adott kritikus pontra; Moltke bizonyosan hibázott, amikor támogatta Rupprecht herceg hadjáratát Nancy ellen. Ez azonban a hadviselésnek egészen új világa volt, ahol példátlan tömegű haderők estek egymásnak. A francia hadsereg sokkal hatásosabb eszköz volt, mint 1870-ben vagy 1906-ban, amikor Schlieffen nyugállományba vonult. Egyetlen felelős parancsnok sem hagyhatott szabadon szektorokat, ahol Joffre katonáiról tudni lehetett, hogy félelmetesen erősek. Minden mást felülír annak valószínűsége, hogy Schlieffen látomását a nagy átkarolásról képtelen volt beteljesíteni egy olyan hadsereg, amelynek mozgékonysága a katonái lábától és a lovai patájától függött. A mozgékonyság és a hírközlés eszköztára messze elmaradt a forradalmian új 20. századi fegyverek pusztító tűzerejétől. A motorizáció előtti korban a védők gyorsabban tudtak átcsoportosítani és megerősíteni a vasútvonalak kihasználásával, mint ahogy az ellenség előrenyomult. Végzetes kollektív tévedés volt annak feltételezése, hogy létezhet képlet a gyors győzelem kivívására Európa három legnagyobb hatalma fölött. Valószínű, hogy

még Napóleon sem tudott volna más eredményt kihozni 1914-ből. A történelem nem egy hadvezéréhez és katonai lángelméjéhez hasonlóan Alfred Schlieffen gróf fatális korlátoltsága abban rejlett, hogy nem volt tisztában a valamennyi modern katonai művelethez elengedhetetlen ellátórendszerrel: 1870 óta egy harctéri hadsereg fenntartásához szükséges napi utánpótlás súlya megkétszereződött. Schlieffen hadászati zseni helyett inkább fantasztának bizonyult, aki balsorsot hozott esztelen követőire. Szeptember 1-jén a franciák hírszerzése megerősítette Kluck irányváltását. Egy vértől iszamos oldalzsákot vittek Lanrezac egyik vezérkari tisztje elé. Egy német lovassági tiszt holttestéről vették le, koszt, ruházat és iratok voltak benne, köztük egy térkép. Ez nemcsak Kluck hadseregének teljes hadrendjét tüntette fel, hanem ceruzavonalak mutatták az aznap estére tervbe vett táborhelyeket is: valamennyit Párizstól északkeletre. Itt volt hát az igazolás, hogy a főváros már nem szerepel Kluck azonnali célkitűzései között. A német hadsereg jobbszárnya áthaladt a szövetségesek frontvonalán, ellentámadásnak téve ki magát. Elfogott táviratok garmadája árulkodott az ellenséges csapatok kifáradásáról, a növekvő utánpótlási és szállítási nehézségekről. Moltke hadseregeinek ellátása döntő mértékben a lovak vonóerejétől függött, és most, a vasúti kirakóhelyektől távol, nagy bajban voltak a legjobb esetben alultáplált, a legrosszabban a zöldtakarmány miatt emésztési gondoktól gyötört állatokkal. Nyilvánvalóvá vált, hogy a német tartalékalakulatok nemigen tudják betölteni azt a kulcsszerepet, amelyet Moltke szánt nekik. A polgári életből frissen kikerült katonák ugyanolyan alkalmatlanok voltak, mint társaik a szövetséges oldalon, és kellő tüzérségi támogatást sem kaptak. Ami a gyengélkedő állataikat illeti, egy megfejtett távirat három teherautónyi patkót kért a lovas testőrhadosztály számára Noyonba, és annyi patkószeget, amennyi csak fellelhető. Egyedül Kluck 1. hadserege 84 ezer lóval rendelkezett, az etetésük naponta csaknem 1000 tonna abrakot igényelt, és állatok ezrei gyengültek le vagy estek össze. Égető hiány mutatkozott a szénahordásra használható szekerekben.

Kevés volt az állatorvos is: bár még egy gyalogdandárhoz is 480 ló tartozott, az összes állatorvost a lovassághoz és a tüzérséghez osztották be. Sok lovat tapasztalatlan s nemegyszer nemtörődöm katonák gondoztak: a rossz bánásmód sok ló kimúlását siettette. Eközben a gépesítésnek korlátai voltak, mert az összes hadsereg megszenvedte a kezdetleges motoros gépjárművek megbízhatatlanságát. A Brit Expedíciós Haderő gépjárműparkjának egyik részlegét irányító Edward Hacker hadnagy a naplójában megörökített egy napot a visszavonulás során: „Az egyik teherautónk (egy Thorney) féke túlmelegedett, és kigyulladt. Egy másik (egy Wolseley) olajadagolója eldugult… Eltörtünk egy benzincsövet egy Halley-n, amit meg kellett forrasztanunk.” Ez a fajta napi tapasztalat általános volt minden hadsereg motorizált részlegeiben, a németekében is. Az üzemképességi mutatók alacsonyak voltak, és a hadműveletek feszített tempójában gyorsan romlottak. A német előrenyomulás közben minden hadoszlop alaposan megszegte a hadsereg békebeli előírását, mely szerint a motorjárművek nem futhatnak napi száz kilométernél többet, hogy a karbantartásuk elvégezhető legyen. Szeptemberre Moltke 4000 teherautójának kétharmada lerobbant. Lanrezac alakulatai most az Aisne-től közvetlenül délre álltak, száz kilométerre Párizstól északkeletre. Manoury hadserege, amelynek a németek a puszta létezéséről sem tudtak, a fővárostól hatvan kilométerre északra sorakozott fel. És valamivel e kettő mögött helyezkedett el a Brit Expedíciós Haderő. Mindenképpen szükség volt a britek együttműködésére, hogy megsemmisítő csapást mérhessenek a németek őrizetlen oldalára, ahogy Joffre tervezte. Ha Sir John French és katonái csak ülnek a fenekükön, amíg a francia seregek előrenyomulnak, megengedhetetlen rés támad közöttük. „Én nem könyöröghetek nekik, ha egészen idáig semmit sem sikerült kicsikarnom tőlük – írta Joffre a hadügyminiszternek, majd rosszkedvűen hozzátette: – Egyszóval nem tudom, vajon rábólintanak-e erre.” Az elkövetkező napokban, miközben az ellencsapására készülődött, Joffre legfőbb gondja az volt, hogy rábírja a végtelenül ostoba, gyerekesen dacos brit főparancsnokot a részvételre.

Joffre és a szövetséges ügy szerencséjére Kitchener aznap világossá tette Sir Johnnak, hogy a brit kormány semmilyen körülmények között sem adja áldását az egyoldalú csapatkivonásra, Franciaország elhagyására. A hadügyminiszter továbbította a főparancsnoknak a távirat másolatát, amely táviratot a háborús kabinetnek szerda este küldött: „French csapatai jelenleg a harcok vonalában tevékenykednek, és ott is maradnak, alkalmazkodva a francia hadsereg mozgásához, ugyanakkor óvatosságot tanúsítva, nehogy valamelyik oldaluk fedezetlenül maradjon.” Kitchener később biztosra vette, hogy döntően a beszélgetésük és az azt követő utasítások késztették Sir Johnt szándéka feladására, hogy a lehető leggyorsabban a tengerpart irányába vezesse hadseregét. A szeptemberi harcok megvívása után Gallieni a maga érdemének igyekezett tulajdonítani az ekkor kibontakozó támadás tervét és kivitelezését. Ez túlzás volt. Joffre még az előtt elkötelezte magát az északi ellentámadás megindítására, hogy Gallienit egyáltalán kinevezték. Mindketten egymástól függetlenül jutottak ugyanarra az eredményre, és Joffre-é volt az irányítói poszt. A kormányzó erélyessége és ötletessége azonban döntőnek számított Manouri hadseregének felduzzasztásában és bevetésének szorgalmazásában. Közreműködésének jelképe lett az, ahogyan a főváros teljes járműparkját mozgósította a csapatok harctérre szállításához – köztük a legendás „marne-i taxikat”. Szó se róla, a taxikat mind hadra fogták, de csak 4000 katonát juttattak el a frontra, egyetlen dandárt, hogy csatlakozzanak a 6. hadsereg 150 ezer emberéhez. Gallieni ettől függetlenül helyet érdemel a nagy pillanat ihletett alakjai között, amikor sok törékenyebb alkat nem állta ki a próbát. Közéjük tartozott természetesen Charles Lanrezac is. Szeptember 3-án, erősen vonakodva, mert mégiscsak régi bajtársak voltak, Joffre elbocsátotta. Az 5. hadsereg parancsnoka limogé lett a korabeli francia kifejezéssel, amely azokra a tisztekre állt, akiket felmentettek a beosztásukból, és jelképesen, ha nem is helyrajzilag, áthelyezték a limoges-i kaszárnyák hátországába. Lanrezac keserűségét nem csillapította a tény, hogy Joffre azokban a napokban sok más

tábornoktól is megszabadult, akik könnyűnek találtattak: összesen 3 hadsereg-, 10 hadtest- és 38 hadosztályparancsnokot cserélt le. E széles körű tisztogatás híre gyorsan eljutott a Brit Expedíciós Haderőhöz. Sir John French örült, holott őnála jobban senki sem szolgált rá, hogy limogé legyen. Az alacsonyabb rangú brit tisztek is örvendeztek: szeptember 4-én Guy Harcourt-Vernon hírét vette, hogy a szomszédos francia hadseregek új tábornokokat kaptak, „fiatalokat, tele lelkesedéssel”. Úgy hallotta, hogy elődjeiket főbe lőtték gyávaságért: „Kíváncsi volnék, igaz-e vagy sem.” Volt benne némi igazság. Jóllehet Joffre nem lövetett főbe leszerepelt tábornokokat, az olyan egyszerű katonák kivégzésének gyakorlatát engedélyezte, akiket bűnösnek találtak dezertálásban vagy gyávaságban, avagy pour encourager les autres (azaz másokat arra buzdítottak). „Azokat, akik elhagyták egységüket – írta Joffre szeptember 2-i parancsában –, ha volna ilyen, fel kell kutatni és helyben agyonlőni.” Ez azonnali és jótékony hatással járt, rádöbbentette a katonákat, milyen következményeket vonhat maga után, ha elmenekülnek a harctérről. 1914-ben a francia hadsereg zöme bátran és elszántan viselkedett – ahhoz képest meg különösen, hogy a katonák milyen kísérteties megpróbáltatásokon mentek keresztül augusztusban –, harckészségét azután megszilárdították a kivégzőosztaggal nyomatékosított drákói intézkedések. Lanrezacot legkiválóbb hadtestparancsnoka, Louis Franchet ďEspèrey váltotta fel, a vérszomjas tábornok, aki kitüntette magát a dinant-i és a guise-i harcokban, és végül a háború egyik legcsodáltabb francia katonai vezetője lett. „A feje engem mozsárgránátra emlékeztetett”, írta róla Spears. Az új hadseregparancsnok törzséhez intézett első beszéde bénítóan sokkoló volt: figyelmeztetett, hogy ha valaki nem teljesíti a kötelességét, agyonlövik, s hogy az 5. hadseregnek élete küzdelmére kell felkészülnie. Az akkori hangulatban a bajtársak szánták a kivégzetteket, de kevesen kérdőjelezték meg a legszélsőségesebb büntetések szükségességét. Jules Allard, akit egykori csendőrként katonai rendésznek soroztak be, egy pap és egy jogász kíséretében vitte meg a halálos ítéletet egy elítélt közlegénynek, majd mindhárman a kivégzésen is jelen voltak. „Nem kér a szemére kötést

– írta tömören Allard. – Maga adja ki a tűzparancsot; az orvos megvizsgálja, valóban meghalt-e. Úgy halt meg, ahogy élnie kellett volna.” Szeptember 3-án, védelemszervező munkálatai közepette Gallieni szakított rá időt, hogy látogatást tegyen a diplomáciai testületek egynéhány tagjánál, akik nem menekültek el Bordeaux-ba. Az amerikai és a spanyol követ szívélyesen fogadta; az utóbbi egyértelművé tette, hogy örülne a német győzelemnek. Norvég kollégája nemcsak osztozott ezen az érzésen, de azt is érzékeltette, hogy kész elvállalni a fegyverszüneti közbenjáró szerepét, ha majd a németek megérkeznek. A főparancsnok eközben órákat töltött csendes töprengéssel a főhadiszállásán, a nagy pillanatot latolgatva. Spears megrajzolta a Bar-sur-Aube-ban lejátszódott jelenetet, ahová a francia hadsereg első embere átköltöztette vezérkarát: „Joffre az egész rekkenő délutánt egy nagy, göcsörtös kőris árnyékában töltötte, a csupasz iskolaudvaron üldögélve. A törzse odabenn dolgozott az épületben, időnként kósza hangok szöktek ki az osztálytermek nyitott ablakain; hébe-hóba egy-egy telefoncsörgés hallatszott. Időről időre egy jóval hangosabb hang törte meg a zümmögő csendet, ahogy egy bosszús tiszt próbálta megértetni magát a rossz telefonvonalon keresztül. Az udvaron semmi sem mozdult, csak a hőhullámok lebegtek felfelé a kaviccsal felszórt tágas térről, ahol egy nagydarab ember gondolkodott.” Gallieni üzenetet küldött Manoury-nak, kiadva a parancsot a 6. hadseregnek, hogy álljon készen a másnapi, szeptember 5-i támadásra. De kivitelezhető lesz-e? Együttműködneke a britek a műveletben? Az előjelek nem voltak kedvezők. „A franciák most nagyon megbízhatatlanok – írta Haig a feleségének szeptember 3-án. – Egy szót sem lehet elhinni abból, amit mondanak.” Másnap közölte Sir John Frenchcsel, hogy a hadteste kimerült: „Állást tartani tudnánk, de támadni, vagy »futólépésben« haladni nem. Smith-Dorrien megérkezett, és egyetértett mindenben, amit mondtam. Sir J. Fr. megerősítette, hogy azonnal vissza kell vonulni a Szajna mögé, hogy rendezzük a sorokat.” Íme, négy nap telt el a találkozó után, amelyen Kitchener leszögezte, hogy a Brit Expedíciós Haderőnek a franciák

arcvonalában kell maradnia, és a brit főparancsnok még mindig azon rágódott, hogyan szakadjon le róluk. Szeptember 4-én Franchet ďEspèrey elhagyta főhadiszállását – ahol, kétség nem férhet hozzá, lett volna dolga épp elég –, hogy Braybe autózzon, első találkozására Sir John Frenchcsel. Megérkezésekor, nagy bosszúságára, a nyomukat sem találta a briteknek. Végre Henry Wilson előkerült, és elnézést kért főnöke távollétéért. Franchet ďEspèrey előadta, hogy a hadserege másnap támadásba indul. Vele tartanak-e a britek a balszárnyán? Wilson azt felelte, ő nem vállalhat kötelezettséget a főnöke nevében. A francia tábornok kénköves hangulatban távozott, mi mást tehetett volna. Murray, az expedíciós haderő vezérkari főnöke már feszült tárgyalásban volt Gallienivel és Manouryval a 6. hadsereg támadásának pontos idejéről és helyéről, amin nem lendített, hogy ő maga heves ellenszenvvel viseltetett Párizs kormányzója iránt. 4-én végül kialakítottak egy tervet, amely egynapi késedelmet igényelt, 6ig, hogy a britek még néhány kilométert tovább hátráljanak, teret engedve a 6. hadseregnek, hogy kicsit keletebbre felfejlődjön, és a Marne folyótól délre támadjon. Joffre és Franchet ďEspèrey szeptember 5-én sokkal szélesebb frontvonalon képzelt el az előrenyomulást, nagyjából onnan, ahol a hadseregek álltak, a Marnetól északra. Úgy esett, hogy Londonban szeptember 4-én Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország képviselői összefogásuk nyomatékosítására egyezményt írtak alá, az úgynevezett Londoni nyilatkozatot, amelyben mindegyikük vállalta, hogy nem köt különbékét Németországgal. Az egyezményt számottevő mértékben az orosz félelmek sarkallták attól, hogy Franciaországot szorult helyzete esetleg a törölköző bedobására készteti. A franciáknak is megvoltak a maguk aggodalmai, mégpedig a siralmas brit szereplés miatt. Ugyanezen az estén a fronton Huguet ezredes jelentette a francia főhadiszállásnak, hogy Sir John French úgy döntött, az expedíciós hadsereg 5-én és 6-án folytatja a visszavonulást; arra hivatkozott, hogy további megfontolásoknak kell alávetnie szövetségese támadási tervét. Joffre-nak, Franchet ďEspèrey-nek, Manourynak és Gallieninek meg lehet bocsátani, amiért a pokol

fenekére kívánták a brit főparancsnokot; és egymás között ennek bizonyára hangot is adtak. Aznap, 4-én este nyolc órakor Joffre a kedvenc fogását, gigot à la Bretonne-t, báránycombot bretoni módra vacsorázott Bar-sur-Aubeban feszült, nyomott és gyászos hangulatban, amely a törzsét is áthatotta. Hirtelen egy vezérkari tiszt rontott be: „Fekete egyenruhája szürke volt a portól, ahogy az arca és a szakálla is. Még a szeme is telement vele, ami bántotta, és pislogásra indította a hirtelen fényben. Tett egy lépést előre, tisztelgett, és így szólt: – Tábornok úr, Franchet ďEspèrey tábornok megkért, közöljem önnel, hogy az angolok készek beszállni a támadásba. – Sir John French kelletlenül és megkésve, de hajlandó volt eleget tenni kormánya utasításainak. A főparancsnok az égnek emelte mindkét kezét, és azt kiáltotta: – Akkor megindulhatunk! – Még ha Spears fenti beszámolója túlzóan teátrális is, a hangulat valós. Murray és Wilson valahogy meggyőzte a kis tábornagyot, hogy a briteknek muszáj legalább az együttműködés látszatát kelteniük a francia offenzívával. Joffre úgy döntött, hogy a szövetségesek marne-i hadművelete szeptember 6-án kezdődik. 21.15-kor Sir John French táviratban hivatalosan is megerősítette a Brit Expedíciós Haderő részvételi szándékát. Ugyanezen a napon Kluck a német főparancsnokságnak küldött táviratot: „A súlyos, szakadatlan harcok következtében a hadsereg erejének határára ért… Sürgősen szükség van azonnali erősítésre.” Ezzel Kluck szinte nyíltan beismerte, hogy az a diadalittasság, amely elmúlt heti szavait és tetteit jellemezte, indokolatlan volt. Walter Bloem így festette le százada állapotát: „Borotválatlan, napok óta mosdatlan… arcukon a borostaszakállal úgy néztek ki, mint a kőkorszaki vademberek. Kabátjukat por lepte be, a sebesültek kötözése közben vér fröcskölte össze, lőporfüst festette feketére, tüskék és szögesdrót tépte rojtosra.” Szeptember 4-én este Moltke végleg és nyíltan leszámolt a schlieffeni elképzeléssel: nyugtázta a francia fenyegetést a jobbszárnyán, ha a súlyosságával nem volt is tisztában. Úgy döntött, hogy a háború végső nagy támadásait a német arcvonal közepén és bal oldalán kell végrehajtani, harapófogóba zárva Verdunt. Arra buzdította Kluckot és Bülowot, hogy működjenek együtt szorosan, és

utasította az 1. hadsereget, forduljon Párizs felé, ha a szövetségesek abból az irányból indítanának ellentámadást. Kluck nem törődött a vezérkari főnök kétségkívül homályos utasításával: törtetett tovább, Lanrezacot üldözve. A 3. hadsereg parancsnoka, Hausen 4-én este jelentette, hogy hadseregének másnapra pihenőnapot ad, ami azt jelentette, hogy nem tud együttműködni Bülow tervezett támadásával. Moltke nem emelt kifogást, de lomhaságukért a németek megint egy nagy lehetőség meghiúsulásával fizettek: ha Hausen továbbhalad, benyomulhatott volna a szemben álló két hadsereg – az újonnan alakult, Ferdinand Foch vezette 9. és a Langle de Cary vezette 4. – közti résbe, de nem tette. Így hát Franciaország agresszorai babér helyett learathatták maguknak a halált. A háború nem állt meg, amíg a szövetségesek az offenzívájuk elindítására készülődtek. Az öldöklés tovább folyt szinte valamennyi fronton, szinte minden egyes órában: a franciák kemény harcokra kényszerültek, hogy kivédjenek egy Couronné de Nancy elleni nagy német támadást, miközben a 6. hadsereg északon gyülekezett. Charles Péguy, a híres szocialista költő, író, könyvkiadó Villeroyban kapott fejlövést, negyvenegy éves korában; halála a francia önfeláldozás jelképe lett, miként hamarosan „Joffre papa” rendíthetetlen alakja is az ország győzni akarásának megtestesülésévé magasztosult. Egyik oldalnak sem volt tudomása arról, természetesen, hogy a németek ekkor elérkeztek franciaországi benyomulásuk legvégső határáig. Az idős Mme Lemaire, Proust bizalmas barátnéja és Párizs egyik híres művészeti szalonjának „nagyasszonya” szeptember 5-én a reveilloni kastélyában tartózkodott, Seine-et-Marne-ban, amikor az ellenség előőrse megérkezett a térségbe. Suzette lányával a kertben sétált; egyszer csak egy német lovastiszt ugratott át a kerítéssövényen, s fogta vissza lovát a lábuk előtt. A behatoló monoklit csippentett a szemére, és így kiáltott: – Találkozni akartam Madeleine Lemaire-rel, és most találkoztam! – Azzal meghúzta a gyeplőt, és elvágtatott. Ez az Európa művelt osztályait átható szabadkőművesség markáns megnyilvánulása volt; aznap éjjel egy német alakulat megszállta a házat.

Miközben a csapatok özönlöttek ki Párizsból a front felé, és Manoury katonái elfoglalták új állásaikat, még mindig bizonytalanság uralkodott az 5. és 6. hadsereg, valamint a brit haderő pontos felfejlődését illetően. Másnap kora délután Joffre a meluni Vaux-lePénil-kastélyba autózott, Sir John French szálláshelyére. A Spears által ragyogóan, jóllehet teátrálisan előadott történetet már számtalanszor elmondták, de nem hiányozhat egyetlen 1914-ről szóló beszámolóból sem. Az előcsarnokba belépve Joffre üdvözölte a jelen lévő, kis csoportban álldogáló francia és brit tiszteket. „Rögtön beszélni kezdett – írta Spears –, azon a halk, színtelen albínóhangján; előadta: kötelességének érzi, hogy eljöjjön és személyesen megköszönje Sir Johnnak a döntését, amelyen Európa sorsa múlhat.” A brit tábornagy bólintott. Azután Joffre ismertette a haditervét. Csüggtünk minden szaván. Miközben magyarázott, láttuk a roppant csatateret, amelyen az akarata mágnesével mozgatott hadtestek, mint valami bonyolult gépezet alkatrészei, végül a kijelölt helyükre pattantak. Láttuk a vonatokat, amint hosszú szerelvényekben zihálnak emberi terhük és a harckész, néma ágyúk mellett felhalmozandó gránáthegyek súlya alatt… Joffre a lelki szemeink elé varázsolta a németeket, ahogy vakon törtetnek, siettetik végzetüket, hatalmas, nehéz, poros hadoszlopaik rohannak a szakadék felé, amelybe hamarosan belezuhannak. Mint egy prófétát, úgy hallgattuk feltétlen hittel. Hallgattuk a marne-i győzelem történetét, és teljességgel hittünk benne… Joffre tábornok aztán ellenállhatatlan hévvel egyenesen Sir Johnhoz fordult, két kezét oly erővel kulcsolta össze, mintha össze akarná roppantani, és így szólt: – Monsieur le Maréchal, c’est la France qui vous supplie. [Tábornagy úr, ez az, amit Franciaország kérve kér öntől.] – Azzal a keze fáradtan lehanyatlott. Az erőfeszítéstől teljesen kimerült. A jelenet francia szemtanúi más zárszavakat tulajdonítottak Joffrenak: – Il y a de ľhonneur de ľAngleterre, Monsieur le Maréchal! – Ez a

mondat, amely arra figyelmeztetett, hogy most Nagy-Britannia becsülete a tét, kevésbé könyörgő, és ezért hitelesebbnek tűnik. Az viszont kétségtelen, hogy Joffre szenvedélyesen fordult Sir Johnhoz. A brit főparancsnok küszködött, hogy válaszoljon valamit a szövetségesei nyelvén. Aztán feladta a kísérletet, és egy vezérkari tiszthez fordult: – A fene vigye el, nem tudom elmondani. Közölje vele, hogy amit ember megtehet, a mi legényeink megteszik. – A két főparancsnok ebben a hangnemben vett búcsút egymástól. Miközben a találkozás leírása ellenállhatatlan olvasmány, és a Spears által rögzített végkimenetel kellőképpen megindító beteljesülés, a valóság nyersebb volt. A brit részvétel a marne-i offenzívában, még a brit résztvevők tanúságtétele szerint is, nagyon csekélynek, nagyon vontatottnak és kínosan kedvetlennek bizonyult. A legtöbb, ami elmondható, hogy Sir John French csapatai elfoglalták helyüket az arcvonalon, miközben Manoury és Franchet ďEspèrey szomszédos alakulatai Foch új 9. hadseregével közösen megvívták a csatát. Azokban a napokban, különösen pedig szeptember 1. és 5. között Joffre olyan higgadt eltökéltséget tanúsított, amely egymagában lehetővé tette, hogy megállítsák, majd részben megfordítsák az augusztusban elszenvedett hatalmas, kegyetlen vereségek sorozatát. Bármilyen további kudarcokat és csalódásokat tartogatott is a jövő, Joffre nagy hadvezérnek mutatkozott, amikor a szövetségesek belekezdtek abba, ami „marne-i csata” néven kerül be a történelembe. Szeptember 5-én késő este Gallieni féktelen örömmel telegrafált haderőinek: – Demain, en avant!

10. Moltke végzete 1. A MARNE A németeknek, mielőtt nagy nyugati offenzívájukba vagy egyáltalán a háborúba belefogtak, el kellett volna tűnődniük azon a történelmi tényen, hogy a megközelítőleg egyenlő felek között zajló háborúk ritkán gyors lefolyásúak. Még Napóleonnak sok ellensége és Marlborough-nak a franciák fölött aratott csatatéri diadalai sem bizonyultak döntőnek. Wellington waterlooi és az idősebb Moltke sedani győzelme kivétel a hadviselés általános vonulatában. Az 1914-es hadseregek kellően fel voltak szerelve ahhoz, hogy iszonyatos emberi és anyagi pusztítást okozzanak ellenfeleiknek, de a mozgatásuk technikája meglehetősen lassú volt. És ami még rosszabb, a hatalmas mozgósított tömegek túlnőtték azt a lehetőséget, hogy a parancsnokaik gyorsan értekezhessenek velük. A rádióforgalmazás nem egészen egy nemzedéknyi múltra tekintett vissza, a készülékek ritkaságszámba mentek és súlyosak voltak, csak a magasabb hadvezetésnek jutott belőlük; hatótávolság és megbízhatóság dolgában nem jeleskedtek. Az 1914-es szikratávírók emellett nem tették lehetővé a finomhangolást, a jelek szétszóródtak minden ismert hosszúhullámú frekvencián, s így könnyen elfogták őket. A keskeny hullámsávú adásra lehetőséget nyújtó elektroncsöves technológiát 1913-ban találták fel az Egyesült Államokban, s csak két évvel később kezdett széles körben elterjedni Európában. Ráadásul a hadviselő felek sok rejtjelkódját megfejtette az ellenség. Álló helyzetükben az alakulatokat távírón vagy telefonon lehetett elérni, de amint mozgásba lendültek, üzenetet fogadni csak futárok közvetítésével tudtak, akik közül néhányan gépkocsin jártak, de a többségük lovon. Minél nagyratörőbbek voltak egy tábornok célkitűzései – márpedig 1914-ben a német hadsereg tábornokainak becsvágyért nem kellett a szomszédba menniük –, annál nehezebben irányíthatta katonái mozgását. A sok ezer négyzetkilométeres hadműveleti térségben a parancs kiadása és végrehajtása között óhatatlanul órák, olykor napok teltek el. Amint egy alakulat elindult egy adott bevetési irányba, útvonalát gyakran ugyanolyan nehéz volt módosítani, mint egy

páncélos csatahajót a hídról kormányozni úgy, hogy matrózokat küldenek le a kormánylapátot elforgatni. Amikor a hadiszerencse szeptember elején elpártolt a németektől, azt elsősorban Schlieffen hatalmas tévedése, kisebb mértékben pedig Moltke erélytelen hadvezetése befolyásolta, de hozzájárultak az idegen földön harcoló hat német hadsereg mozgásirányításának technikai nehézségei is. A francia vereségeknek és visszavonulásoknak legalább megvolt az a jó oldaluk, hogy Joffre messzemenően kihasználhatta saját országának hírközlési rendszerét. A háborúkra azonban jellemző, hogy a parancsnokok úgy látják, az összes nehézség az ő oldalukat terheli. Rosszkedvük tetőfokán a britek különösen nehezen fogták fel, hogy ellenfeleik mind nagyobb bajban vannak. A német háborús tervek emberek millióira épültek, sokakat frissen ragadtak ki kényelmes polgári életükből, hogy hatalmas távolságokat tegyenek meg Nyugat-Európán keresztül, súlyos terheket cipelve a nyári hőségben. Szeptember elejére a Franciaországba behatolók azon vették észre magukat, hogy hadoszlopaik tartásukat vesztik, amint a gyengébb katonák egyre lassabban menetelnek, a lemaradozók pedig teljesen kiesnek. Időt és erőt emésztettek fel a térképolvasási tévedések, a rossz parancsok és a célváltások. Az országúton egymást megelőző alakulatok egysége megbomlott. Egyre súlyosabb következményekkel járt az alváshiány és a rendszeres pihenők megtagadása. Az egyik, tartalékosokból álló német ezred történetírója kárhoztatta a parancsok zűrzavarát, ami miatt menetoszlopuk útvonala ide-oda kanyargott és irányt váltott, fokozva az emberek kimerültségét. Szeptember első két napja anélkül telt el, hogy a német 1. vagy 2. hadseregtől egyetlen távmondat is eljutott volna Moltke főhadiszállásához, az Oberste Heeresleitunghoz. 1-jén este Moltke táviratozott Klucknak: „Mi a helyzete? Azonnali választ kérek”, és nem kapott. 4-én egy dühös üzenet Klucktól Moltkénak 16 órás késéssel érkezett meg. És végig e kritikus időszak alatt Joffre a csapatokat vonta össze északon. Augusztus 23-án, Mons napján, a német jobbszárny három hadseregének 24 és fél hadosztálya állt szemben a szövetségesek 17 és fél hadosztályával. Mire Joffre szeptember 6-ra befejezte az átcsoportosítást, 41 hadosztályt tudott

bevetni a marne-i offenzívában. Ennek eléréséhez drasztikusan meggyengítette a frontját délen; de a háború előtt épült masszív francia határerődök ellensúlyozták a kevesebb élőerőt. ElzászLotaringiában a támadás felelőssége most a németeket terhelte. A 20. századi háború egy hónapja kellőképp bizonyította, hogy az előny a védőknél van, különösen ha kiépített állásokat tartanak. Moltke súlyos tévedései közé sorolható, hogy engedett Rupprecht bajor koronaherceg követelőzésének, aki hadserege morhange-i sikerét kiaknázva mindenáron ki akart törni nyugat felé. Moltke átkozta az uralkodóházat, amely nemcsak a Kaiserral verte meg, hanem még két hercegecskével meg egy nagyherceggel is hadseregparancsnoki posztokon. – Joffre szerencsés ember! – füstölgött. – Franciaországban nem jelent semmit, ha valaki herceg. – Azt bizonygatta, úgy érzi, összekötő tiszteket sem küldhet hozzájuk, hogy közvetlenül jelentsenek a hadvezetőségnek a hadseregfőhadiszállásokról, mert nem vennék jó néven a jelenlétüket. Moltke minden mentegetődzése ellenére mindenekelőtt ő maga volt a felelős a zűrzavarért. Örökké tétovázott: először jóváhagyta Rupprecht támadó csapását, aztán két nap múlva kijelentette, hogy csak annyit kíván, „szögezzék oda” a franciákat a lotaringiai határhoz. Rupprecht ettől függetlenül előretört, rohamra indult a Grand Couronné de Nancy nevű, száz méter magas, erődített hegygerinc ellen. Szeptember elején a herceg támadása folyamatosan sok gondot okozott a franciáknak. A várostól északra a németek előrenyomultak a Verdunt védő hosszú, lapos bakháton, és létrehozták az úgynevezett saint-mihieli kiszögellést. A Couronné magaslati pontján azonban maga Castelnau – „a Szikla”, ahogy emlegették – védekezett kiválóan és makacsul. Az ottani fő támadás szeptember 3-án éjszaka kezdődött, és ádáz harcot hozott, ahogy a terepszürke alakok rajokban igyekeztek feljutni a tetőre. Kulcspontok cseréltek gazdát újra meg újra, az ellenséges hadseregek halottai az elhagyott fegyverekkel, szanaszét szórt lőszerrel és felszereléssel elvegyülve hevertek. A németek különösen sok tisztet veszítettek. A védelem sorsa egy hajszálon múlott, és 5-én délután Castelnau rugalmas visszavonulást sürgetett. Indítványát Joffre elutasította, mondván, a 2. hadseregnek ki kell tartania. A

főparancsnok a nagy északi ellentámadására összpontosítva folyamatosan vont el hadosztályokat Castelnau-tól, miközben a Nancy környéki harcok kimenetele még korántsem dőlt el. Szeptember 7-én a németek bevették a kulcsfontosságú falut, SainteGeneviève-et. Aztán a franciák visszafoglalták egy sötétedésbe nyúló küzdelemben. Ugyanaznap Troyon erődjének 450 fős helyőrsége visszavert egy erős német rohamot. Ezekben az összecsapásokban a badeni hadtestek 10 ezer fős veszteséget szenvedtek – a német frontális támadások ugyanolyan költségesnek bizonyultak, mint a franciák. Szeptember 10-én Castelnau ellentámadásba ment át, több kilométerrel visszaszorította a németeket, és hatalmas készletraktárakat foglalt el Lunéville-ben. A Meurthe folyó vonala biztonságba került, Nancy megmenekült. Rupprecht katonái felrobbantották a folyami hidakat, tudván, hogy egyhamar nem lesz szükségük rájuk. Egy bajor ezred ezer embert veszített visszavonulás közben szeptember 11-én. Rupprecht vezérkari főnöke a nancyi kudarcért Moltkét okolta, amiért sorozatosan változtatott elképzelésén. Valójában Moltkénak egyáltalán nem lett volna szabad belemennie a kísérletbe. Miközben a franciák egyszerre számos fronton elkeseredett harcokra kényszerültek, a németek hasonló helyzetben voltak, és az erők megosztása hozzájárult közelgő stratégiai kudarcukhoz. Joffre hadseregei, amelyek a frontvonal középső és déli szakaszát tartották, döntően hozzájárultak az északi offenzíva sikeréhez. A dacos jelszót, Ils ne passeront pas, „Nem törnek át”, csak 1916-ban vonatkoztatták Verdunre, de megszülethetett volna akár 1914 szeptemberében is, amikor a németek először döngették a nagy erődhálózat kapuit. Ha Castelnau és északi szomszédja megroppan, hiába minden eredmény, amit a Marne-nál elérnek. Rupprecht visszaverése a Grand Couronne-nál ugyanolyan súlyos vereség volt a németek számára, mint a morhange-i kudarc a franciáknak. Ez a győzelem a megérdemeltnél kevesebb figyelmet kapott az utókortól, mert azokban a napokban sokkal nevezetesebb események zajlottak odébb északon.

Szeptember elején a hírszerzés csődje ismét döntő befolyást gyakorolt a folyamatokra – és ez a németek kudarca volt. Kluck hadserege dél felé menetelt, jobbszárnya elhaladt a mintegy ötven kilométerre nyugatra eső Párizs mellett. Felderítő repülőgépei az ellenség nagy, déli irányban visszavonuló menetoszlopairól számoltak be. A németek nem néztek – vagy legalábbis nem eléggé – nyugat felé. A parancsnokok nem törődtek néhány pilóta jelentésével a Párizs előtt és Kluck oldala mögött észlelhető francia csapatösszevonásokról, Manoury 150 ezres 6. hadseregéről. A hatvanhat éves tüzér tábornokot 1914-ben hívták vissza nyugállományból, és most hét, tartalékosokból álló hadosztályt vezetett. A német parancsnokokba beleivódott a meggyőződés, hogy a franciák meg a kevésbé jelentős britek vert seregek, és félretettek minden óvatosságot. Legföljebb azon civakodtak egymás között, hogyan lehetne leginkább megpecsételni a győzelmet. Kluck nyomult előre, a briteket és az 5. hadsereget üldözve, és az istennek sem sikerült utolérnie őket. Még amikor Joffre Sir John Frenchet igyekezett harcba édesgetni, Manoury megindult kelet felé, hogy a Marne mellékfolyója, az Ourcq mentén nekitorlódjon Kluck jobb oldalának. Sok francia tiszt kételyeket táplált a támadási parancsot illetően. A katonák kimerültsége és reményvesztettsége láttán, nem beszélve saját tornyosuló vereségtudatukról, nehezen hihették, hogy a hadsereg képes nagy támadásra; néhányan hivatalosan is tiltakoztak a parancsnokuknál. Vétójukat elutasították. Szeptember 6-án az 5. és a 6. hadsereg megkezdte az előrenyomulást. A marne-i csaták – mert több tucat csata folyt egy százötven kilométeres arcvonalon – első hőse egy német volt. Kluck a háta fedezésére Hans von Gronau tábornok vezetésével egyetlen gyenge, 22 800 tartalékosból álló hadtestet hagyott, amely Párizzsal szembefordulva a monthyoni magaslatokon helyezkedett el, Meauxtól északnyugatra. Amikor Manoury élcsapatai elérték a németeket, rohamuk jelentős létszámfölényük ellenére megtört Gronau kimagaslóan erélyes hadvezetésén. A német tüzérség megfogta a 6. hadsereg lendületét; a meglepetés ereje elveszett. Gronau ezután tíz kilométert visszahúzódott, és 6-án, nem sokkal éjfél előtt tájékoztatta

a főhadiszállást Manoury felbukkanásáról. Hadteste 4200 fős veszteséget szenvedett, de döntően hozzájárult ahhoz, hogy az azonnali német összeomlás kockázata elhárult. Kluck gyors, gyökeres, jelentőségteljes döntést hozott: egész haderejét szembefordította az új veszéllyel, majd ellentámadást indított.

Eközben Franchet ďEspèrey 5. hadserege Bülow ellen vonult. Néhány tisztjüket még áthatotta a vakmerőség augusztusi szelleme: Philippe Pétain tábornok előrelovagolt, hogy lelkesítse ezredeit. Kijelentette, hogy a visszavonulásnak vége: támadásba lendülnek. Mindezt örömhírnek szánta, és néhány hallgatója láthatóan hajlamos is volt hinni neki. 6-án reggel azonban, amikor parancsot kaptak, hogy nyomuljanak előre az első célpontjukig, Saint-Bon faluig, a katonák megmakacsolták magukat. Pétain leszállt lováról, sietve csatlakozott a gyalogsághoz az indulóvonalban, majd személyesen vezette őket rohamra – és rácáfolva a valószínűségre, túlélte. SaintBont bevették; a francia tüzérség előrelódult, és új harcállást vett fel. A gyalogság hamarosan továbbnyomult. Pétain hadosztálya egy kis előnyt élvezett azáltal, hogy saját megfigyelő repülőgéppel rendelkezett. A tüzérparancsnok, Estienne ezredes szerezte be egy lőszerkocsiért cserébe, és most célpontok beazonosításra hasznosította lövegei számára. A metzi születésű hadtestparancsnok, Louis de Maud’huy tábornok 1870-ben hagyta el a porosz fennhatóság alá került várost. A hithű katolikus gróf fogadalmat tett, és meg is tartotta, hogy addig nem látogat szórakozóhelyre – kávéházba, hangversenyterembe vagy színházba –, amíg újra trikolór nem leng Elzász-Lotaringia fölött. Douglas Haig olyan lekezelő módon írt Maud’huyről, ahogyan szinte minden franciához viszonyult: „Kis, mozgékony ember, 58 év körüli, vörösesszőke hajú, valószínűleg festett! Teljesen az a fajta régi vágású francia, amilyenek XIV. Lajos korában mozogtak a porondon.” Maud’huy két hete túlélte a morhange-i vérfürdőt, s most elszánta magát, hogy mindenáron győzelemre vezeti hadosztályait. Ez az ár magasnak bizonyult: a marne-i csata első napján egy dandár 600 katonája esett el. Az 5. hadsereg előző havi forró tapasztalatai után kész csoda volt, hogy Franchet ďEspèrey egyáltalán rá tudta venni a katonáit arra, hogy előrenyomuljanak, és kipréseljenek magukból annyi erőt, épp csak annyi esetben, amennyi a sikerhez nélkülözhetetlennek bizonyult. Utóbb Kluck csodálkozva jegyezte meg: „Hogy azok a katonák, akiknek tizenöt napon át hátrálniuk kellett, a földön hálniuk félholtan a fáradtságtól, és a kürtszóra mégis képesek voltak felkapni

a karabélyukat és támadni, olyasmi volt, amit mi, németek sohasem vettünk komolyan, olyan lehetőség, amit soha senki nem fontolt meg katonai akadémiáinkon.” Szeptember 6-án azonban elérkezett a megújuló vérontásnak és a Joffre offenzívája miatti halálos félelemnek a napja. Egy ezred, amely parancsot kapott Vareddes falvának elfoglalására, megismételte az augusztusi taktikát, és zászlók alatt, dobszóra nyomult előre. Húsz tiszt esett el az első félórában; a parancsnokukat, Chaulet ezredest a karján és a vállán érte találat, de letépte magáról zubbonya véres rongyait, és csupasz mellel vezetett szuronyrohamot több mint ezer méter nyílt terepen át. Chambry falu háromszor cserélt gazdát, mire estére zuáv rohamosztagosok szilárdan a hatalmukba kerítették, és a templomkert megtelt rikító öltözetű halottaikkal. Egy marokkói dandár állítólag lefejezte a német holttesteket, és ezt éppannyira hihetővé teszi a francia gyarmati csapatok előélete, mint a brit gurkháké a róluk szóló hasonló híreket. A huszonhét éves tartalékos hadnagy, Paul Tuffnau, egy bordeaux-i borászcsalád sarja figyelte, ahogy a franciák előrenyomulnak egy répaföldön: Remekül törnek előre, csak túl gyorsan, túl közel egymáshoz… Mi velük haladunk, de az én géppuskásaim jócskán lemaradva. Végül itt jön Chamoutin, teljesen kiborulva: – Szegény Maire… Golyót kapott a szívébe… – Néhány katona megpróbál visszakúszni, elbújni a répásban. Odamegyek, és pisztollyal megfenyegetem őket. Azt állítják, hogy sebesültek, vagy hogy sérültön segítenek. Golyók fütyülnek szakadatlanul, minden irányból. Nem könnyű rávenni a katonákat, hogy fölálljanak.

Tuffnau géppuskásai a hadnagy ismételt szidalmai ellenére sem voltak hajlandók előrenyomulni. A roham meginog, elakad. Mulleret, a zászlóvivő a hátán fekszik az út túloldalán, a feje egy zsákon. Egy szalmakazal mögött látom a zászlót, pár katonát és egy ezredest, reszket, mint a nyárfalevél, zubbonya kigombolva, jobb karja felkötve, az inge csupa vér. Bekötözöm Mulleret-t, a bal válla alatt sebesült meg. A szeme csukva, az arcában még van egy kis szín. – Te vagy az, Tuffra? – A kezem után nyúl, nagy erővel megszorítja. – Ugye, nem hagysz itt?… Csatold ki az övem, az ing alatt… Van egy kevés arany az övemben. Azt hagyd meg. De vedd el a pisztolyom.

Hamarosan ezután az ezred újabb rohamot indított a puska- és ágyútűz viharában. Tuffnau-nak megint meggyűlt a baja menekülő embereivel:

– Megállni! Megfordulni! Előre! – kiabálom egyvégtében, és ezek a bátor katonák valóban meg is fordulnak. Meglátom Dumesnilt, ő viszi a zászlót. Egy őrmester közvetlenül mellettem rákezd a Marseillaise-re, és mindenki bekapcsolódik. Valmy dala azonban belefullad a hihetetlen zajba.

Egymás után visszakúsztak hátra. Tuffnau elaludt egy árokban, miközben a nap lenyugodott a francia vonalak mögött. Szeptember 6án estére a francia balszárnyon a 6. hadsereg három-négy kilométert jutott előre. A sötétséget a fronton végestelen-végig meg-megtörte az égő falvak fénye, amelyeket az egész napi harcok felgyújtottak. Odébb keletre az 5. hadsereg igyekezett megtartani szerény térnyerését a német ágyúzásban: Moltke lövegei a marne-i csata minden egyes napján több lőszert használtak el, mint a poroszok az egész 1870-es háborúban. Franchet ďEspèrey egyik hadosztályparancsnoka, Charles Mangin előrefutott Courgivaux faluhoz, hogy megállítsa a gránátesőben menekülő katonákat, és meggyőzze őket, hogy tartsanak ki. Az emberei panaszolták, hogy két napja nem ettek. Miközben Manoury és Franchet ďEspèrey haderői valamelyest előrejutottak, másutt a franciák szénája továbbra sem állt jól. Foch újonnan alakult 9. hadserege egy gerincvonalat tartott Párizstól száz kilométerre délkeletre, egy Le Petit Morin nevű, nyárfák szegélyezte folyó mögött, a saint-gondi lápnál. A sivár, barátságtalan vidéken a támadók számára csak kevés töltésút kínálkozott. A gyalogoskatonák derékig süllyedve még át tudtak gázolni a mocsarakon, a járművek azonban nem juthattak át. A Tarbes-ból, hivatalnoki családból származó Foch 1914-ben hatvanhárom éves volt, híresen okos, ellentmondást nem tűrő, határozott és szűkszavú – bár emellett egyike azon kevés francia tisztnek, akik folyékonyan beszéltek angolul. Azok szerencséjére, akiknek meg kellett érteniük a kívánságait, vezérkari főnökének megszerezte Maxime Weygand ezredest, akit hamarosan úgy becézett: a „lexikonom”. Weygand zseniálisan értelmezte Foch elharapott mondatait és parancsait, és ők ketten történelmi párost alkottak. A 9. hadsereg balszárnyának éjszakai támadást kellett végrehajtania, keresztül a lápon, szeptember 6-án a korai órákban egy marokkói dandár vezetésével. Közvetlenül hajnal előtt, miközben a töltésúton vonultak át Congy

felé, a sötétséget német fényszórók ragyogása és tűzáradat hasogatta darabokra. A francia előrenyomulás megtorpant. A németek eközben a maguk szakállára másutt támadtak, a mocsaraktól délre nyomultak fel a hegyoldalra. Hajnalra egy hadosztály-harcálláspont Château de Mondement-ben erős tüzérségi tűz alá került. Amíg a helyi francia parancsnok, az elegánsan monoklis Humbert tábornok a látcsövén át kísérte figyelemmel a harc alakulását az ablakból, a kastély tulajdonosa, egy bizonyos M. Jacob, szabályos időközönként felemelte a csapóajtót a pincéből, ahová a családjával menekült, hogy megérdeklődje a csata állását. Jacobnak gyenge volt a szíve, és néhány nappal később belehalt az elszenvedett megpróbáltatások izgalmába. Odébb északra Foch gyalogsága egész nap a mocsárban vergődött: valahányszor megpróbáltak kikecmeregni a keleti oldalon, német géppuskasorozatok fogadták őket. Délután négykor a támadó ezredet visszavonták, miután elvesztették létszámuk egyharmadát. Egy másik alakulat Villeneuve előtt megfutamodott az ellenséges tűzben. Összeterelték, rettenetesen leteremtették, és visszazavarták őket harcolni. Joffre katonáinak volt egy nagy közös gondjuk: kulturálisan idegenkedtek az ásó használatától – és ennek meg is fizették az árát. „A francia katona azt sem tudta, mi az a lövészárok – fejtegette Weygand később. – Senki sem tanította meg neki, hogyan ássa be magát, legalábbis módszeresen nem. Amikor meg kellett tennie, számíthattál az undorára.” Ezt Maurice Gamelin is megerősítette: „Bármiféle védelem megszervezésének gondolata szinte ösztönös ellenérzést keltett; a rendíthetetlen harcosok, akik legszívesebben kitárt kebellel szálltak volna szembe a veszéllyel, szégyenletes cselekedetnek érezték, hogy beássák magukat a földbe. Ez ösztönös dolog volt, ami valahogy átöröklődni látszott a mi gépek és könyörtelen gazdasági hadviselés vezérelte korunkba Agincourt vakmerő lovagiasságából vagy Fontenoy választékos eleganciájából.” A németek ezzel szemben sosem röstellték, hogy gyalogsági ásót ragadjanak, valahányszor megálltak. Amikor folytatták a heves előretörést a Sézanne-ba vezető úton, a saintgondi láp nyugati végében, senki sem kételkedett benne, hogy Foch frontszakaszán nekik áll a zászló.

Szeptember 6. messze legfontosabb eseménye azonban az volt, hogy Kluck válaszolt Manoury támadásaira. A német parancsnok a fenyegetett szakasz megerősítésére gyorsan katonákat dobott át a baljáról, a Brit Expedíciós Haderő orra előtt, amely semmit sem tett azért, hogy megnehezítse a dolgát. Szeptember 5-én Kluck alakulatai nyugat–keleti irányú frontot tartottak; 6-a végére hadserege észak– déli arcvonalra rendeződött át, és heves ellentámadást intézett Manoury ellen. Az a tény, hogy Kluck úgy érezte, ezt megteheti, a britek szégyenletes akarathiányát tükrözi, ami a katasztrófa veszélyét hordozta magában a szövetségesek ügyére nézve. Franciaország népe kétségek között vergődött: azt még tudni lehetett, hogy nagy csata folyik, de az alakulásáról egyáltalán semmit. Egy korábbi összecsapásokban megsebesült katona leírta, hogyan fogadták, amikor megérkezett szülővárosába, Grenoble-ba a kórházvonattal: „Bámulatos volt. Virágok, csokoládé, bor… Hősként ünnepeltek bennünket, de nem tudtunk válaszolni a kérdésekre: Milyen messze vannak a németek Párizstól? Visszavonulóban vagyunk-e? És a grenoble-iak, mint mindenki Franciaországban, azt akarták tudni: Mit csinálnak az angolok?” Tényleg, mit? A francia hadsereg vezetői kikeltek magukból a Brit Expedíciós Haderő szeptember 6-i lomhaságán. Kluck erősítése egymás hegyen-hátán csődült keresztül a frontszakaszukon, sebezhetőbbek nem is lehettek volna erélyes támadás esetén. Csakhogy a britek tizenöt kilométerrel a szövetségeseik mögött kezdték a napot, és a továbbiakban kínos vánszorgással haladtak előre. Lionel Tennyson hadnagy egyetlen megjegyzést tett alakulata ráérős aznapi vonulásáról, miközben a franciák mindkét oldalon az életükért küzdöttek: „Elhaladtunk Jimmy Rothschild gyönyörű háza mellett, és tömegével láttunk fácánokat szaladgálni mindenütt; szerettünk volna megállni és elkapni néhányat.” Aznap délután Rothschildék angol erdőkerülője a birtokon egy fészerben elfogta Thomas Highgate-et, a nyugat-kenti regiment közlegényét, aki a maga részéről úgy döntött, hogy a marne-i offenzíva dicsősége nem neki való; lopott polgári ruhát viselt, ami a vesztét okozta. Szeptember 8-án kivégzőosztag vetett véget az életének, a ceremóniát végignézte bajtársainak két százada, Horace

Smith-Dorrien utasításának megfelelően. A dezertálással határos lemaradozás súlyos gondot okozott: a hadtestparancsnok azt akarta, hogy a kivégzés minél elrettentőbb legyen. A tábori csendőrség vezetője külön parancsba kapta, hogy Highgate-et „a lehető legnagyobb nyilvánosság előtt” végezzék ki, és így is történt. Szeptember 6-án Sir Douglas Haig néhány órára megállította hadteste előrenyomulását, mert bizonytalan jelentéseket kapott arról, hogy ellenséges erők vannak előtte. Emiatt tizenegy kilométerre a kitűzött cél előtt fejezte be a napot, mindössze 7 halott és 44 sebesült veszteséggel. A brit utászok, akik alig pár napja visszavonulás közben leromboltak egy nagy kőhidat Filportnál, a háborúra jellemző tékozlásként most kénytelenek voltak új folyami átkelőt építeni, hogy a gyalogság visszamehessen rajta. A legnagyobb izgalom a Királyi Repülő Seregtest pilótáinak jutott ki, akiket szeptember 6-án egy leányiskolában szállásoltak el, és a növendékek hálóingeit az egyenruhájukra húzva emlékezetes párnacsatát vívtak. Másnap, 7-én hétfőn, mialatt Manoury hadserege a bal oldalukon megkísérelte folytatni a támadást, a zuhogó esőben a Brit Expedíciós Haderő mindössze huszonkét kilométert menetelt, és megint csak alig bocsátkozott némi harcba. Alexander Johnston dandár-híradóstiszt a II. hadtestben megrökönyödve írta: „Nem indultunk el egészen 17.00-ig. Nem értem. Annyi bizonyos, hogy a Harctéri szolgálati szabályzat szerint a feladatunk »embert, lovat, fegyvert nem kímélve üldözni az ellenséget stb.«… Ennek megfelelően, ha a mi I. hadtestünk kicsit jobban igyekszik, már sarokba kellett volna szorítanunk a németeket tegnap este.” Marwitz lovasságának utóvédje sorozatban zavaró műveleteket hajtott végre, amelyek teljes sikerrel jártak annyiban, hogy a brit előrenyomulást araszolássá lassították. Helyénvalónak látszik, ha kijelentjük, hogy főparancsnokuk óhajával összhangban a britek testben jelen voltak a marne-i kritikus napokban, de lélekben távol. Nincs olyan hadsereg, amely ne zúdította volna hátra tiltakozó szikratáviratok özönét a katonái kimerültségére hivatkozva, de szembeötlő a különbség a Brit Expedíciós Haderő poroszkálása és Kluck gyors frontváltása között: a németek szeptember 7-én hatvanöt kilométert meneteltek, 8-án pedig hetvenet.

Mindazonáltal a csata leghíresebb legendája a párizsi taxiké, amelyek az erősítést vitték Manourynak, amikor frontját a német ellentámadások összeomlással fenyegették. Az érintett katonák száma valójában csekély volt, de a történet akkor is elbűvölő. Augusztus végén a 3. hadseregből a 7. hadosztályt északra helyezték át egy lidércnyomásos vonatozással Sainte-Menehouldból: néhány szerelvénynek huszonnégy órába telt, míg tíz kilométert megtett Troyes környékén, ahol a vasúthálózat bedugult a katona-, kórház- és menekültszállító vonatoktól. A katonák Pantinben, Párizs északi külvárosában pihentek elszállásolva, amikor Gallieni kiadta a parancsot, hogy azonnal csatlakozzanak a 6. hadsereghez. Midőn közölték vele, hogy kevés katonai jármű áll rendelkezésre, a kormányzó kijelentette, hogy polgári gépjárműveket kell igénybe venni. Egy vezérkari tiszt telefonált a rendőrség prefektusi hivatalába: „Intézkedjenek, hogy minden taxi – kivétel nélkül – térjen vissza a garázsába. Telefonon utasítsák a taxitársaságokat, hogy lássák el gépjárműveiket benzinnel, olajjal és szükség esetén gumiabroncsokkal, azután azonnal küldjék át őket az Esplanade des Invalides-ra.” Röviddel este tíz után azoknak az időknek az egyik leghosszabb gépkocsikaravánja – négyszáz jármű, köztük néhány magánautó és 24 üléses nyitott buszok – indult el az utasokért. Az első éjszaka és a rákövetkező csak a szokásos formát hozta. A karaván irányításával megbízott vezérkari tiszteknek nem sikerült megtalálniuk a csapatokat, amelyeket el kellett volna szállítaniuk. A sofőrök, jó részük idős ember, a tűző napon ülve vártak órákon át, és nézték a mellettük elhaladó lovas és kerékpáros alakulatokat, útban a frontra, és néha bátorítón odakiáltottak: – Vive les dragons! Vive les cyclistes! A taxisok csak 7-én este hozták össze a találkát a 104. gyalogdandárral Le Barrière faluban. A katonák nem akarták elhinni, amikor kiderült, hogy taxival viszik őket harcolni – legtöbbjük soha életében nem utazott ilyen luxusban. Aztán csak-csak beszálltak, bezsúfolódva fegyverükkel-felszerelésükkel, és a gépkocsioszlop elindult a szuroksötétben a 6. hadsereg felé. A katonák aludtak, ahogy minden katona minden helyzetben, hacsak fel nem ébresztette

őket egy-egy fémes csattanás és fojtott káromkodás, amely a koccanásos baleseteket kísérte. Paul Lintier ott volt Manoury katonái között, akik szemtanúi lehettek annak, ahogy az erősítés áthalad egy emberekkel és lovakkal már zsúfolásig megtelt falun. „Egy jármű tört utat magának a tömegben, emberek és állatok zűrzavaros hullámát lökve felém, a súlyuk nekilapított a falnak. Nyomában újabb autó jött, aztán még egy és egyre több, végtelen néma konvojban. A hold felkelt, sugarai megcsillantak a taxisofőrök fényes sapkaellenzőjén. A kocsikban ki lehetett venni az alvó katonák előrebukó fejét. – Sebesültek? – kérdezte valaki, s az egyik elhaladó kocsiból válaszoltak: – Nem, a 7. hadosztály. Párizsból. Útban a frontra…” Az utasokat végül kitették Nanteuil környékén. A „marne-i taxik” négyezer franciát szállítottak el ötven kilométerre, hogy eljátsszák szerepüket egy olyan csatában, amelyben csaknem egymillióan vettek részt. A taxiórák mindvégig ketyegtek a kalandos úton: a sofőröknek a mutatott állás egynegyede ütötte a markukat, 130 frank – legalább félhavi bérük. Szeptember 7-én 11.40-kor Franchet ďEspèrey kiadta az általános parancsot: „Az ellenség az egész fronton visszavonul. Az 5. hadseregnek mindent meg kell tennie azért, hogy ma éjjelre elérje a Petit Morin folyót [Montmirailnél].” Azon a napon, kezdeti hitetlenkedésükre, az előrenyomuló katonák nem ütköztek ellenállásba. A németek eltűntek előlük, átmasíroztak északnyugatra, hogy Manoury támadását fogadják. Csak Kluck halottai maradtak. Aznap este Charles Mangin beszállásolta magát a Château de Joiselle-be, amelyet az előző éjjel még Günther, Schleswig-Holstein hercege, Vilmos császár sógora foglalt el. Louis Maud’huy abban reménykedett, hogy hasonló kényelemben lesz része a Saint-Martin du Boschet-i kastélyban, ahonnan fények szűrődtek ki. Amikor azonban odaért, az épületet zsúfoltan találta német sebesültekkel, néhány egészségügyi katona társaságában, akik feszes vigyázzba vágták magukat. – Ezt a pechet! – morogta a tábornok, és behajtva maga mögött az ajtót távozott. – Nem érdekes. Majd csak találok egy csűrt valahol! Ő és törzse szalmán aludt aznap éjjel.

Odébb keleten, Foch 9. hadseregének arcvonalán, a saint-gondi lápnál ugyanolyan hevesen folytatódott a küzdelem, mint korábban. A francia 75-ösök megállították Bülow előrenyomulási kísérleteit, és szeptember 7-én reggel a német parancsnok visszavonulást rendelt el a Petit Morin mögé. Tőle balra azonban Hausen úgy vélte, hogy a franciák az ő szakaszán bizonyosan gyengék – és valóban azok is voltak. Hausen hadserege 82 ezer főre fogyott, ő maga pedig féldelíriumos állapotban volt valami betegségtől, amelyről később kiderült, hogy tífusz. A veszteségekre fittyet hányva mégsem tett le az erőteljes új támadás megindításáról, amelynek szeptember 8-án a kora hajnali sötétségben kellett kezdődnie. Két német testőrhadosztály lopakodott csendben, majd hirtelen lerohantak két alvó francia ezredet, sok szerencsétlen francia katonát bajonettel szúrtak le; a túlélők elmenekültek. A németek tovább törtek előre, és hamarosan rárontottak a tartalékosok alakulataira, amelyek ugyancsak szenderegtek, fegyvereiket gúlába rakták, őrséget nem állítottak. Ők is meghaltak vagy elmenekültek – a front mögött három kilométerre táborozó gyalogezred 15 tisztet és 600 közkatonát veszített. Foch és hadtestparancsnokai hajnalban arra ébredtek, hogy az egész jobbszárnyuk összeomlóban van, katonák ezrei menekülnek pánikba esve. Hadseregtörzse segítségért telefonált a jobb oldali szomszédnak, és azt a választ kapta, hogy a 4. hadsereg semmit sem tehet. Foch tehát megegyezett a balján Franchet ďEspèrey-jel, hogy együtt próbálják megtámadni a szemközti szárnyat annak reményében, hogy rákényszerítik a németeket, adják fel a támadást. Déltájban azonban a helyzet tovább romlott: hajnal óta a németek tizenhárom kilométert nyomultak előre, és szemlátomást semmi nem állíthatta meg őket. A zuávok egyik hadnagya leírta, hogyan indított zászlóalja ellenlökést egy D’Urbal nevű óriással az élen: „Az Etrepilly elleni támadáskor előrement egy szál sétapálcával, pipájából pöfékelve. Egyáltalán nem volt hajlandó lefeküdni. – Egy francia tiszt nem fél a németektől! – jelentette ki, és a következő másodpercben golyót kapott a fejébe.” Az ellentámadás elhalt. Foch frontján az azonnali teljes vereség fenyegetett. A helyzet a 6. hadsereg arcvonalszakaszán sem látszott jobbnak. Egy válságos pillanatban

néhány gyalogosalakulat felbomlott Kluck pörölycsapása alatt, és megfutamodott. Egy Robert Nivelle nevű ezredes, akiből később rövid időre katasztrofális főparancsnok lett, a menekülő katonák láttán előrelovagolt a tüzérütege élén, lemozdonyozták 75-öseiket, és tüzet nyitottak közvetlen közelről a németekre. Némi gyalogság a lövegei köré gyűlt, ami önmagában sikert jelentett, de a francia hadsereg majdani nézőpontjából sajnálatos módon Nivelle életben maradt. Aznap, 8-án, Gallieni személyesen elautózott Manoury főhadiszállására Saint-Soupplets-be, jóllehet a beteg öreg tábornok nagy kínokat állt ki a zötykölődős úton. – Azért jöttem, hogy megnyugtassam – mondta fellengzősen. – Maga legalább három német hadtesttel áll szemben, és a támadását megállították. De ne aggódjon… – Arra akart kilyukadni, hogy a 6. hadsereg teszi a dolgát, leköti Kluck haderőit, mialatt Franchet ďEspèrey és Foch végrehajtja a döntő ellentámadásokat a Brit Expedíciós Haderő jelképes támogatásával. Aznap este Manoury megígérte, hogy kitart valahogy, amíg a nyomás máshol tarthatatlanná nem teszi Kluck helyzetét. Szeptember 8-án azonban a csata – és talán az egész háború – kimenetele még a levegőben lógott. Mindkét oldal egy sor forgóajtóval találta szembe magát – előrenyomultak az egyik szektorban, csak hogy visszaszorítsák őket a másikban. A franciák 6. és 9. hadserege folyamatos veszélyben volt. Kluck biztosra vette, hogy másnapra beteljesíti Manoury vereségét. Foch tüzérsége állandó akcióban volt, egyes ágyúk egy nap ezer lövést is leadtak. A katonái meginogtak – némelyik látványosan nem engedelmeskedett a parancsnak, hogy törjön előre. A marne-i csaták bővelkednek az olyan epizódokban, amikor egész francia ezredek estek szét és futamodtak meg. Spears elmeséli, hogy egy ízben Maud’huyvel együtt összetalálkozott egy kivégzőosztaggal, amely katonát vezetett a kivégzőhelyre. „Maud’huy odanézett, majd kezét feltartva jelzett, az osztag megállt, és ő jellegzetes, gyors lépteivel odament a katonához. Megkérdezte, miért ítélték el. Mert elhagyta az őrhelyét.” Maud’huy azután elmagyarázta neki, milyen fontos a fegyelem, a példa; hogy egyesek szankciók nélkül is teszik a dolgukat, de

másokat, a kevésbé erőseket rá kell ébreszteni, mi az ára a kötelességszegésnek. A katona bólintott. Maud’huy felemelte a kezét, és azt mondta: – A maga számára az, hogy így haljon meg Franciaországért. – A tábornok intett az osztagnak, hogy folytassa útját. Spears szerint a fogoly a beszéd hatására belenyugodott a sorsába, ami nem látszik valószínűnek. Annyi azonban bizonyos, hogy 1914-ben a francia hadsereg az ilyen példastatuálást elengedhetetlennek találta, hogy rávegyen másokat, tartsák a frontvonalat. Szeptember 8-án Franchet ďEspèrey egész nap tovább szorongatta Bülow hadseregét, amely ekkorra erős nyomás alá került, az oldala szabaddá vált. A német parancsnok kezdte behúzni a jobbszárnyát, amitől a rés közte és a szomszédja között kiszélesedett. Döntő – és meglepő – módon Bülow és Kluck, valamint a két tábornok és Moltke kapcsolata szinte teljesen megszakadt. Mindegyik német parancsnok a maga csatáját vívta anélkül, hogy bármit tudott volna arról, mi történik másutt, s hogy egy irányító kéz összehangolta volna a dolgokat. Moltke elfogott rádiótáviratokból tudta meg, hogy a Brit Expedíciós Haderő benyomul a Kluck és Bülow közötti résbe, de az általános helyzet homályban maradt előtte. Emellett hagyta magát azzal riogatni, hogy az utánpótlási vonalaira a belgák veszélyt jelentenek, akik augusztus 25–26-án rövid időre kicsaptak Antwerpenből; illetve hogy a britek esetleg partra szállnak Belgiumban. Ez volt az a pillanat, amikor a nyugati front sorsa egy hajszálon függött: Castelnau közölte Joffre-ral, hogy meglehet, fel kell adnia Nancyt; a 9. hadsereg jobbszárnya felmorzsolódott; Maurice Sarrail 3. hadserege vad küzdelemben igyekezett megvédeni a Verdunt fedező „revignyi rést”. Gondosan udvarias, de egyre sürgetőbb táviratok röpdöstek Joffre-tól a brit főhadiszállásra, kérlelve Sir John Frenchet, hogy gyorsítsa fel a brit haderő előrenyomulását. A brit parancsnokok mégis minden erdőszélen megálltak felderíteni. Alegységeik szinte ellenállás nélkül keltek át a Petit Morinon, de szeptember 8-án estéig még mindig nem érték el a Marne-t. „Üldözésünket nem lehetett elszántnak nevezni – írta Tom Bridges őrnagy –, de akkor még meglehetősen elcsigázott hadsereg voltunk.”

Ez kétségtelen, ám akkor mi mondható el a franciák állapotáról, akik sokkal keményebb megpróbáltatásokon mentek keresztül? Minden attól függött, melyik hadsereg roppan össze hamarabb. Szeptember 8-án déli egy óra körül a Foch jobbszárnya ellen támadó német testőrhadtestek megtorpantak, kimerültek. Hajnali szuronyrohamuk győzelemre vezetett, de nem volt bevethető tartalékuk, hogy kihasználják: a három hadosztály, amely tizenkét kilométert haladt, élőereje egyötödét elveszítette. A megmaradt katonákat mardosó éhség gyötörte, legalább egy, néhány esetben két napja nem ettek. A többségük alva roskadt össze, ahol megálltak. Az idő romlott, szitáló esőt és ködöt hozott. A saint-gondi lápnál a harcok összekuszálódtak, Foch egyes alakulatai támadtak és egyes német alakulatok hátráltak, máshol folytatódott a francia visszavonulás. A 9. hadseregben több egység megtagadta az előrenyomulási parancsot. Az összes harcoló a végletes kimerültség és csüggedés állapotában volt. Aznap este Foch derűlátó képet festett a főhadiszállásnak: néhány alakulatának haladását egyenesen meghamisította, s ugyanígy járt el a visszavetésekkel, meghátrálásokkal, sőt elmenekülésekkel kapcsolatban is, amelyeket mások megtapasztaltak. A valóságban mindkét szárnyát megtépázták, és a közép éppen csak tartotta magát. A legenda úgy szól, hogy Foch ekkor kijelentette: – A jobbszárnyamat benyomták, a bal visszavonul. Kitűnő. A közepemmel támadok. – Mérvadó vezérkari tisztek szerint ezt André Tardieu hadnagy, Foch bőbeszédű tolmácsa adta utóbb a tábornok szájába; Tardieu hajlamos volt az ilyen melodrámai megnyilatkozásokra. A valóságban a 9. hadsereget nem annyira a saját erőfeszítése mentette ki kétségbeejtően szorult helyzetéből, mint inkább a németekre nehezedő nyomás, hogy reagáljanak a másutt jelentkező gondjaikra. Miközben Joffre és hadseregparancsnokai Lotaringiától Párizsig idegőrlő bizonytalanságban gyötrődtek, hogy frontvonalaik kitartanake, illetve offenzívájuk folytatódik-e, a luxembourgi iskolaépületben Moltke – a történelem iróniájaként – a térképet bámulta, és elhaló hangon így szólt törzséhez: – Semmit sem tudunk! Ez szörnyű! – Bár a britek csigalassúsággal mozogtak, a német vezérkari főnök

elborzadt a látványtól, hogy Sir John hadosztályai a Bülow és Kluck között ásítozó rés felé közelednek, miközben a két tábornok teljesen külön csatát vív, nem törődve egymás szándékaival. Moltke szeptember 7-én nem küldött rádióparancsot sem az 1., sem a 2. hadseregnek – ha küldött volna, valószínűleg nem veszik figyelembe. Ehelyett egész nap tépelődött. A legfelsőbb hadvezetésnek el kellett szenvednie Rupprecht koronaherceg látogatását, aki elkeseredetten panaszolta, hogy hat lőszerkonvojt kell átadnia szomszédjainak, s ez meggyöngíti a 6. hadsereg támadását Nancy ellen. Moltke annyira erőtlen volt, hogy engedett Rupprecht követelődzésének. Azután, miközben összeköttetése északi hadseregparancsnokaival csaknem teljesen leállt, elszánta magát arra, hogy az összes főhadiszállás végiglátogatására összekötő tisztet küldjön ki, Richard Hentsch alezredest. Ez az átruházott hatalom a hadtörténelemben példátlanul drámai megnyilvánuláshoz vezetett. Ilyen küldetésekre Moltke korábban többször igénybe vette Tappent, legfőbb vezérkari tisztjét, és messzemenő jogkörrel ruházta fel. A negyvenöt éves Hentsch, egy altiszt fia, eredetileg nem a porosz, hanem a szász hadseregbe lépett be. Híres volt ragyogó, tiszta észjárásáról, ám epebántalmai ingerlékennyé tették, és erősen dohányzott. Senki sem tudja pontosan, Moltke milyen utasításokat adott Hentschnek négyszemközti beszélgetésükön, mielőtt az alezredes gépkocsiba ült, amelyet egy második autó követett baj esetére. Ahhoz azonban kétség sem fér, hogy az alezredes szóbeli felhatalmazást kapott: hajtson végre Moltke nevében csapatátrendezéseket, ha szükségesnek látszanak. Egészen szokatlan egy tábornoktól, hogy ily módon gyakoroljon irányítást a történelem legnagyobb hadjárata kellős közepén, de Moltke ezt tette. 8-án, röviddel délelőtt tizenegy után, miközben a franciák és a németek egy háromszáz kilométeres fronton egymást mészárolták borzalmas számban, Hentsch elindult a vezérkari főnök törzsének helyet adó leányiskolából. Moltke sokórás feszült várakozást állt ki, mire hírt kapott megbízottjától. Hentsch személyesen döntött úgy, hogy végiglátogatja az összes hadsereg-főhadiszállást, nem csupán Bülowét és Kluckét. A

társaságában lévő fiatal vezérkari tisztek előtt némi aggodalmának adott hangot, hogy Moltkétól nem kapott írásbeli parancsot, de úgy vélte, ez nem okozhat nehézséget, és nem is okozott. Utazását Argonne-nal kezdte. Délután négykor telefonált először Luxembourgba, és jelentette, hogy a front közepén mind a 4., mind az 5. hadsereget kielégítő állapotban találta. Ugyanerre a következtetésre jutott Hausen 3. hadseregéről – nem ismerve fel, hogy reggeli merész előrenyomulása ekkorra kifulladt. Hausen még abban a hiszemben volt, hogy közel jár Foch arcvonalának felgöngyölítéséhez, és nyolc órakor Moltke ilyen értelmű rádiótáviratot kapott. Az éjfél utáni órákban azután újabb üzenet érkezett Hentschtől, ezúttal Bülow 2. hadseregének Château de Montmort-i főhadiszállásáról. A háborúnak ezt az egyik legfontosabb rádiótáviratát azonnal átadták Moltkénak, aki még az asztalánál ült. Levelet írt a feleségének, amit szinte naponta megtett, hisztériába hajló hangnemben: „Nem találok szavakat, hogy érzékeltessem, az utóbbi napokban micsoda felelősség roppant terhe nyomta a vállam, és nyomja ma is. Jelen helyzetünk iszonyú nehézségei úgy függnek szemem előtt, mint sötét függöny, amelyen nem látok át. Az egész világ összeesküdött ellenünk; úgy fest, mintha minden állam elszánta volna magát Németország elpusztítására, egyszer s mindenkorra.” A villámcsapás, amely Hentsch közvetítésével szeptember 9-én hajnali két órakor Moltkét érte, egy jelentés alakjában érkezett, amely szerint az öreg Bülow rettenetesen aggódik, hogy a hadserege kutyaszorítóba került. Jobbszárnya bomlófélben Franchet ďEspèrey és Foch nyomása alatt; a franciák nagy létszámfölényben vannak a 2. hadsereggel szemben, amelynek harcképes állománya a 260 ezerről 154 ezerre apadt. Bülow mit sem tudott Kluckról, de beszámolt egy harminc kilométer széles hézagról az 1. és a 2. hadsereg között. Ez a rés tovább tágult, és a britek épp arrafelé tartottak. A Hentschcsel zajló megbeszélés egy pontján Bülow vagy valamelyik törzstisztje a schlacke, salak szót használta annak érzékeltetésére, milyen sors vár a 2. hadseregre. Bülow megkérte az alezredest, hogy az Oberste Heeresleitung hatalmi szavával vegye rá Kluckot, zárkózzon fel a szárnyához. Hentsch hűvösen és kimérten

közölte a tábornokkal, hogy ez lehetetlen, ha egyszer Kluck hadseregére is heves támadások záporoznak, és arcvonala az ellenkező irányba néz. A beszélgetés még tartott, amikor távirat érkezett, jelentvén, hogy Maud’huy áttört Einem hadtestén, és Montmirailt fenyegeti. Bülow beteg öregember volt, és a vezérkari főnöke, Otto Lauenstein is gyengélkedett – szívbetegségben hunyt el 1916-ban. Öthetes óriási felelősség és idegfeszültség után mindkettejüknek elege volt mindenből. A mindössze alezredesi rangú Hentsch ezután közölte a 2. hadsereg parancsnokával: személyes felhatalmazása van, hogy engedélyezze a visszavonulást az 1. és 2. hadseregnek. Javasolta, hogy ezt a műveletet azonnal kezdjék is meg: Kluck és Bülow haderői egyesüljenek a Vesle folyónál Fismes-nél, körülbelül ötven kilométerre keletre, épp csak valamivel Reims előtt. Bülow szemlátomást megkönnyebbülten bólintott rá a javaslatra, annak minden mérhetetlen következményével együtt a csatára és a háborúra nézve. Hentsch táviratozott Moltkénak: „Helyzet a 2. hds.nél súlyos, de nem reménytelen.” Azután aludni tért. Másnap, 9-én hajnali ötkor Hentsch egy további, egyszersmind végső megbeszélést tartott Bülow törzsével a tábornok távollétében, akit az éjszaka megviseltek a sorozatos sírógörcsök. A légi felderítés kimutatta, hogy a franciák gyorsan nyomulnak előre a 2. hadsereg arcvonalán. Ennek fényében a reggeli értekezlet megerősítette az előző éjszakai döntést a visszavonulásról. Hentsch alezredes bölcsen cselekedett; az a megoldás, amelyre rászánta magát, szinte biztosan elkerülhetetlen volt. Az alacsony rangú tiszt beavatkozása a háború egy döntő pillanatában azonban az elkövetkező évszázad vitáinak középpontjában állt. Bülowot elhagyva az alezredes kocsiba ült, hogy megtegye a nyolcvan kilométeres utat Kluck mareuili főhadiszállására, a két harcban álló hadsereg zűrzavaros, zsúfolt mögöttes területein és a megrémített, menekülő polgári lakosság tömegein keresztül. Táviratai már csüggedésbe és gyászos defetizmusba taszították Moltkét, aki újabb levelet írt a feleségének: „Rosszul mennek a dolgok. A csaták Párizstól keletre nem a mi javunkra dőlnek el… És biztosan

megfizettetnek velünk mindent, ami elpusztult.” 09.02-kor Bülow csapatai parancsot kaptak a visszavonulás megkezdésére. Lejjebb délre azonban Hausen folytatta a támadást Foch jobbszárnya ellen. Hajnalban a német csapatok elfoglalták a Château de Mondement-t, megfutamítva egy marokkói ezredet; a németek egész délelőtt ágyúzták az ingatag helyzetű francia arcvonalat, és a gyalogság támadásai azzal fenyegettek, hogy a kezükre kerül az a magaslati terület, amelyről ellenőrizhetik a vidéket. A szövetségesek hatalmas szerencséjére ötven kilométerrel nyugatabbra a hadi helyzet látványosan a javukra fordult. Az éjjel erősen esett. 9-én reggel a Montmirail felé nyomuló francia gyalogság nem ütközött ellenállásba. Bülow katonái távoztak, maguk mögött hagyva egy hadsereg szokásos hulladékát, valamint meglepő mennyiségű üres borospalackot – törött üvegcserepek borították végig az utat. A zűrzavar és a demoralizáltság jeleként a németek elkövettek egy jelentős mulasztást: nem rombolták le a Marne hídjait. Ez fordulópontot jelentett, az első világháború döntő mozzanatát. Aznap a brit lovasság és nyomukban Haig I. hadteste végre átkelt a Marne-on, ahogy lejjebb a II. hadtest is. „Mindenki sokkal vidámabb most, hogy a németek visszavonulása bizonyossá vált… – írta a tüzér William Edgington szeptember 9-én. – Délután láttuk, hogy a német hadsereg zöme visszavonulóban van, csodálatos látvány, oszlop oszlop után, megszámolhatatlan sokaságban…” A fegyverekkel és felszereléssel teleszórt országúton bámészkodó Edgingtont megigézte és teljesen meghökkentette, hogy az egyik elhagyott német járműről kiderült, női alsóneművel pakolták tele. A rókavadász gyalogsági ezredes, David Campbell szerét ejtette, hogy rohamot vezessen Moncelnél, amelyből sugárzó arccal keveredett ki, jóllehet kapott egy német ládzsadöfést. – A legjobb tizenöt perc az életemben! – kiáltotta boldogan. Bár a Brit Expedíciós Haderő most egy űrbe nyomult bele, Sir John French újabb megállást rendelt el, hogy az alakulatai rendeződjenek – megérkezett Angliából az erősítés, amelyből megalakult a harmadik hadtest Haigé és Smith-Dorriené mellett. „Különösen lassú ez az üldözés – írta szarkasztikusan Jeffreys őrnagy a gránátosoktól –, és a német utóvéd szemlátomást nagyon sikeresen hátráltat bennünket,

az örökös megállásokból ítélve.” 9-én Haig értesült a (rém)hírről, hogy francia szomszédai „súlyos vereséget” szenvedtek, s ez csak fokozta óvatosságát. A magas rangú brit tisztek inkább motiváltságban, tetterőben és hozzáértésben szenvedtek hiányt, semmint bátorságban. Sőt, akárcsak francia kollégáik, gyakran a brit parancsnokok is ostoba hajlamot mutattak arra, hogy veszélynek tegyék ki magukat. Egy vezérkari százados megfigyelte, amint Aylmer Hunter-Weston hadosztályparancsnok La Fertében az utcán áll, és rá se hederít a mögötte falba csapódó golyókra: „Az idegei csodálatosak, igazság szerint túl bátor tábornoknak.” Le Marchant ezredes a keletlancashire-i regimentből ugyancsak takaratlanul állt ki, amikor parancsot kapott a támadásra szeptember 9-én, és egy golyó leterítette. Pár nappal később két ezredes, Sir Evelyn Bradford a seaforthiaktól és Henry Biddulph a lövészdandártól a nyílt terepen állt, és a térképet böngészte Jimmy Brownlow századossal. Az egyikük épp csak annyit dörmögött: „általános előrenyomulás”, amikor két gránát robbant mellettük. Bradford, az egykori Hampshire megyei válogatott krikettező azonnal meghalt, Brownlow pedig borzalmas fejsebet kapott. Biddulph sapkáját lerepítette a légnyomás, harminc méterrel odébb találta meg, de egyébként sértetlenül megúszta. Másnap kevesebb szerencséje volt, úgy kellett kimenteni, miután fegyvertisztítás közben egy utászkatona bokán lőtte. Ezek azonban inkább csak harctéri balesetek voltak, semmint a makacs német ellenállás következményei. A főhadiszálláson senki sem igyekezett sietősséget injekciózni a brit mozgásba. A főparancsnok legfőbb gondja annak biztosítása volt, nehogy csapatai áldozatul essenek bármiféle újabb francia árulásnak vagy német meglepetésnek. Ugyancsak 9-én délelőtt Hentsch alezredesnek még egy fontos látogatást le kellett bonyolítania. Kluck főhadiszállására délelőtt fél tizenkettőkor csak egy lidércnyomásos utazás után jutott el az eltorlaszolt utakon; egy helyütt német népfelkelőegység lőtt a kocsijára. Mindenfelé ijedt katonák mondogatták a vezérkari csoportnak, hogy a franciák átkeltek a Marne-on, és már a sarkukban vannak. Hentsch Kluckot és törzsét bizakodó – jogosan bizakodó –

hangulatban találta, mivel Manoury előrenyomulását megállították. Most készülnek teljes vereséget mérni a franciákra, mondta a tábornok vezérkari főnöke. Manoury balszárnya összeomlóban, csapatai kedveszegettek, és a veszteségeik miatt erősen megfogyatkoztak. Ekkor Moltke küldötte hirtelen közbevágott, bejelentette: Bülowot megverték, és visszavonul; Klucknak is vissza kell vonulnia, különben a britek a hátukba kerülnek. Hentsch azzal nyomatékosította a veszélyt, hogy beszámolt utazásáról a kóbor katonák, sebesültszállító konvojok, ellátmányos szekerek és menekültek káoszán át. Az 1. hadsereg tisztjei azt válaszolták, hogy nem hajlandók aggódni semmiféle brit fenyegetés miatt. „Tudtuk előzetes tapasztalatból – mondta később az egyikük –, hogy a britek milyen lassúak a műveleteikben.” Hentsch nem értett velük egyet. Bár Joffre még nem fogta fel az ötven kilométeres rés jelentőségét a két német hadsereg között, a német vezérkari alezredes úgy ítélte meg, hogy halálos veszélyt hordoz magában. Moltke felhatalmazására hivatkozva ragaszkodott ahhoz, hogy az 1. hadsereg hagyjon fel a csatározással, szakadjon el Manourytól, és kezdjen visszavonulni az Aisne folyó felé Soissons és Compiègne között. Kluck vezérkari főnöke, Hermann von Kuhl beleegyezett. Egy hadtest parancsot kapott a visszavonulás fedezésére a Brit Expedíciós Haderővel és Franchet ďEspèrey-jel szemben. Hentsch visszaindult, és szeptember 10-én 12.40-kor ért vissza Luxembourgba. Moltke közben maga is parancsot adott az általános visszavonulásra, azzal az indoklással, hogy a britek bármelyik pillanatban jóvátehetetlenül elvághatják egymástól Bülow és Kluck hadseregét pusztán azáltal, hogy bemasíroznak a közöttük tátongó résbe.

A történészek nem győznek azon csodálkozni, hogy a nagyjelentőségű beszélgetés Hentsch és az 1. hadsereg törzse között, valamint az azt követő döntés Kluck nélkül zajlott le, aki mindössze háromszáz méterre onnan, a harcálláspontján tartózkodott. Úgy látszik, a pánik vagy elkeseredettség érzése távol állt a tanácskozó felektől. Ők – bár Moltke nem – még mindig meg voltak győződve mérhetetlenül előnyös stratégiai helyzetükről. A nagy átkarolás kilátásai északon nyilvánvalóan szertefoszlottak, de még élt a remény a döntő áttörésre lejjebb délen, Verdunnél. Szeptember 9én Luxembourgban a császár kezdetben heves ellenvéleményének adott hangot, amikor tudomást szerzett Moltke döntéséről – vagy talán inkább belenyugvásáról Hentsch döntésébe –, hogy a német jobbszárny hadseregeit vissza kell vonni az Aisne-hez. – Nem, nem, nem! Erről szó sem lehet! – tiltakozott őcsászári felsége. Egy viharos értekezlet után azonban Moltke eltávozott, hogy lediktálja a hivatalos utasítást a visszavonuláshoz. „Bármi történjék, vállalnom kell a következményeket, és osztoznom hazám sorsában”, írta beletörődőn a feleségének. Miközben a német visszavonulás megkezdődött, Foch frontján folytatódtak az elkeseredett harcok a mocsarak fölötti magasabban fekvő térségen, ahol a németek a fennsík felé törtek, és tartották a Château de Mondement-t az ismétlődő ellentámadásokkal szemben – a megközelítési vonalakon halomban hevertek a francia holttestek. Aztán szeptember 10-én reggel Foch egyik hadosztálya támadást vezetett a saint-gondi lápon át La Fére-Champenoise-nál, és nem ütközött ellenállásba. A németek eltűntek. Mondement-t visszafoglalták, miután a tüzérek előregördítettek két löveget, amelyek háromszáz méterről réseket lőttek a parkfalba. Amikor elég tégla leomlott, hogy a támadók beözönölhessenek, csodálkozásukra csak halott németeket találtak; az élők onnan is elszeleltek. Ugyanez volt a helyzet Manoury 6. hadseregének frontján, északnyugatra: Paul Lintier ütege Nanteuil közelében 10-én verőfényes reggelre ébredt, és úgy találta, hogy csend van, egyetlen lövés sem hallatszik. – Az ellenség eltakarodott az éjjel – mondta egy arra haladó gyalogsági ezredes a tüzérparancsnoknak.

– Micsoda? – hitetlenkedett az őrnagy. – Igen. Parancsot kaptunk, hogy induljunk előre… A németek visszavonulnak az egész vonalon. A két tiszt egymásra vigyorgott. – Ez azt jelenti… – Igen, győzelem. „A hír – írta Lintier –, ahogy szájról szájra járt, örömmel töltött el bennünket. Győzelem, győzelem… amikor még csak nem is számítottunk rá!” A visszavonulás a Marne-tól sok német katonát ugyanúgy meghökkentett és felháborított, ahogy a briteket az ő monsi visszavonulásuk három héttel korábban. Tappen, Moltke törzsének lelke kijelentette: „aki most kitart, az a győztes” – és mégis, íme, a német hadsereg feladja az offenzívát. George Wichura lovassági tábornok úgy érezte magát, mint akit „megtizedeltek”, katonái hangulata „szörnyű, mindenütt zavarodott tekintetek”. A 3. hadsereg egyik ezredét a visszavonulási parancs „villámcsapásként” érte, parancsnokuk így írt: „Sok embert láttam sírni, könnyek gördültek le az arcukon.” Az 1. testőrhadosztály tábornoka, Oskar von Hutier háborgott: „Mindenki megőrült?” Paul Flack tábornokhitetlenkedve írta: „Ez nem lehet igaz… A győzelem a miénk volt.” Ezek voltak az első megnyilvánulásai az elárultatás azon mélységes, szenvedélyes, már-már hisztérikus érzésének, a hitnek, hogy sötét erők fosztották meg a német nemzetet az igazság szerint őt megillető győzelemtől, amely majd hatalmasra duzzad, amikor 1918 után a trauma és fantázia világába merül. „Teljesen elveszítették uralmukat az idegeik fölött az OHL-ben” – írta megvetőn Rupprecht herceg háborús naplójában. A bajor Karl Wenninger így írt a Moltke főhadiszállásán 10-én uralkodó hangulatról: „Olyan csend van, mint a hullaházban. Az ember lábujjhegyen jár… legjobb senkihez se szólni – semmit nem kérdezni.” Szeptember 11-én Moltke elhagyta luxembourgi főhadiszállását, hogy Tappen kíséretében személyes látogatást tegyen harctéri parancsnokainál. Jelentős szembenézésre került sor aznap, amikor találkozott Hausennel a 3. hadsereg főhadiszállásán. Innen beszélt telefonon Bülowval. Csupa rossz hír, mondta: Hausen beteg;

hadserege szeptember első tíz napjában 15 ezres veszteséget szenvedett, és a megmaradt katonái kimerültek. A franciák olyan lendülettel törtek előre, ami bekerítéssel fenyegette a 3. hadsereget. Hausen balján Albrecht herceg segítséget követelt, hogy megbirkózhasson a maga nehézségeivel; a vezérkari főnök kötelességének érezte, hogy megadja neki. „Eljutott hozzánk a szóbeszéd – jegyezte be naplójába Lionel Tennyson a Brit Expedíciós Haderőnél –, hogy az oroszok a segítségünkre jönnek Anglián át, bár ez aligha hihető.” Moltke hagyta, hogy őt magát is megszállja és megrémissze ugyanez az agyszülemény. Mindig is tartott egy schleswig-holsteini brit deszanttámadástól. Belgiumban híre ment, hogy brit csapatok szálltak partra a front mögött. Valójában az a négy zászlóalj, amelyet Ostende-nál kitettek, szinte azonnal visszaszállt, s nem hagyott maga mögött mást, csak egy rakomány döglött lovat, amelyeket a saját gazdáik lőttek agyon, mert nem volt mód a kimenekítésükre. Moltke erről még mit sem tudott. Kockázatvállalási hajlandósága, amely sosem volt komoly, már megcsappant. Úgy döntött, a francia frontról tíz hadosztályt Belgiumba küld, és tartja magát az általános visszavonuláshoz nyugaton. Aznap Karl Einem tábornok a 3. hadsereghez autózott, hogy felváltsa a gyengélkedő Hausent. Reimsen áthaladva véletlenül találkozott Moltkéval, akiről úgy látta, „teljesen összetört ember”. A vezérkari főnök motyogott: – Istenem, hogy történhetett ez meg? Einem kifakadt: – Ezt magának kellene tudnia a legjobban! Hogy maradhatott végig Luxembourgban, hogyan engedhette, hogy teljesen kicsússzon a kezéből az gyeplő? Moltke gyámoltalanul védekezett: nem rángathatta át fél Franciaországon a császárt a hadsereg nyomában. Einem azt mondta: – Ha a maga nagybátyja el tudta vinni a királyát Sedanig… legalább maga és a császár is közelebb kerülhetett volna a fronthoz, hogy ott legyen a kezükben a gyeplő.

Ami ezután következett, nem volt fejetlen megfutamodás. A német hadseregek elvonultak kelet felé, tucatjával hagyva maguk után a francia városokban és falvakban fosztogatás és erőszak nyomait, Joffre közeledő csapatainak nagy döbbenetére. De nem gyűlt össze hatalmas szövetséges hadizsákmány ágyúkból és foglyokból. A németek gyorsan kijelölték a helyeket, ahol majd megállnak, és újra felveszik a harcot – az Aisne túlparti magaslatain, ahová már ki is küldték az utászokat, hogy kezdjenek el ásni. Szeptember 13-án estére a Kluck és Bülow hadseregeit fenyegető válság elmúlt: szerencsésen átkeltek a folyón, és elfoglalták a Chemin des Dames gerincét. Franchet ďEspèrey 14-én nem fogadta el Joffre sürgetését, hogy nyomuljon előre, mondván, „nem utóvéd az, ami előttünk van, hanem szervezett hadállás”. Az üldözés, különösen a briteké kínosan lassan folyt. A francia lőszerkészletek csaknem kimerültek. A katonák túl fáradtak voltak, és túl sok szenvedésen mentek keresztül, semhogy olyan gyorsan haladjanak, hogy a francia győzelmet kis eséllyel német katasztrófába fordítsák. Moltke offenzívája nyugaton már elhagyta vízszintmaximumát. – La bataille de la Marne s’achève une victoire incontestable – jelentette ki Joffre, vitathatatlannak minősítve a marne-i csatában elért győzelmet. Moritz Lyncker tábornok, a császár katonai kabinetfőnöke egyetértett: „Összességében be kell látni, hogy az egész hadművelet… teljesen sikertelen… Az események végképp összeroppantották Moltkét; az idegei nem birkóznak meg a helyzettel.” „A tábornokon feltűnően kiütköztek az idegesség jelei – írta az egyik vezérkari tiszt –, különösen abban, hogy megállás nélkül fel-alá járkált a szobájában, és fütyülő hangon fújta ki a levegőt a fogai között… Általános volt a vélemény, hogy Von Moltke tábornok a fizikai állapotánál fogva képtelen megfelelni óriási feladatának, s hogy ráhagyja csapatparancsnokaira, csináljanak, amit akarnak.” Lyncker 14-én megmondta a császárnak, hogy Moltkénak távoznia kell. A vezérkari főnök került a harminchárom elcsapott tábornok listájának élére, bár leváltását hónapokig nem hozták nyilvánosságra. A tiszttársaitól nem sok részvétet kapott, a történelemtől még annyit sem. Nála többet senki se tett az európai háború istencsapásának kirobbantásáért;

mégis, miután elérte célját, képtelennek bizonyult hazája haderőinek hatékony vezetésére. 1916-ban halt meg, hatvannyolc éves korában. Miközben a császárt nem engedték, hogy befolyást gyakoroljon a harctéri műveletekre, 1916 végéig megtartott egy fontos hatalmat, nevezetesen a hadsereg vezérkari főnökének kinevezési és leváltási jogkörét. 1914 szeptemberében a saját emberét, a porosz hadügyminisztert, Erich von Falkenhaynt bízta meg Németország hadigépezetének irányításával. Falkenhayn kurtán kommentálta a főparancsnoki tisztség átvételét: „Schlieffen jegyzetei elfogytak, és vele Moltke tudománya is.” Ebben a döntő pillanatban úgy tűnt, Németország vezetői jobbnak látják személyre kiporciózni a felelősséget az adott kudarcokért, mintsem beismerjék, hogy az a háborús program, amelyet kevesebb mint két hónapja oly magabiztosan indítottak útjára, katasztrófának bizonyult hazájuk és a világ számára. „A hadsereg Kluckot hibáztatta – írta Hew Strachan –, amiért nem engedelmeskedett a parancsoknak, és előidézte a rést; Bülowot, amiért elsőnek döntött úgy, hogy visszavonul; Hentschet, amiért elrendelte, hogy az 1. hadsereg alkalmazkodjon ehhez; Flausent és Rupprecht koronaherceget, mert nem érték el azt az áttörést, amely megmenthette volna a helyzetet, és Moltkét, amiért képtelen volt igazi Feldherrnek [hadvezérnek] mutatkozni.” Egy örökkévalósággal korábban, augusztus 24-én a hannoveri körzeti tanfelügyelőség gyakorlattá tette – amelyet azután egész Németországban követtek –, hogy egy-egy nagy szárazföldi vagy tengeri győzelem bejelentése után a tanárok hazafias szónoklatot tartottak tanítványaiknak, majd a nap további részére ünnepi iskolaszünetet hirdettek. Arról azonban senki sem rendelkezett, hogyan reagáljanak csatavesztésre. A német kormány az eltitkolás mellett döntött. Semmit nem mondott a Marne-nál történtekről osztrák szövetségesének; áltatta a saját népét is, jóllehet a hazugságoknak nem sokan adtak hitelt. Még a hírlapi propagandaáradat közepette is, amely azt sulykolta, hogy a csata kedvező helyzetbe hozta Németországot, az értelmes polgárok megértették, hogy az országuk

súlyos kudarcot vallott. Anna Treplin így írt férjének a frontra: „Szó, ami szó, jókora távon visszavonultatok.” Gertrud Schädla leírta, milyen „agóniával” várta a híreket a fivéreiről, akik mindhárman a hadseregben szolgáltak Belgiumban. Aggódott amiatt, hogyan hat rájuk a háború tapasztalata: „Milyen bélyeget hagy a csatatér látványa a túlélők szívében?” Végre szeptember 13-án levelet kapott legifjabb bátyjától, Gottfriedtől, becenevén Friedeltől. Egy olyan levélpapírra ír, közölte a fiú komoran, amelyet egy halott francia katonazsákjából vett el; alig képes felfogni, hogyan maradt életben „száz veszély” közepette, amelyekből naponta kijutott: „El nem tudod képzelni, milyen borzalmas szembenézni az ádáz tüzérségi tűzzel, amikor nincs mit tenni, csak mozdulatlan fekszel, és Istenhez fohászkodsz.” Az aisne-i visszavonulásról még ma is heves viták folynak. Egyes történészek, s nem is csak németek, úgy vélik, hogy Moltke idegösszeomlása és az, hogy Hentsch szinte közönyösen rábólintott Bülow és Kluck visszavonulására, fosztotta meg Vilmos császárt a már csak karnyújtásnyira lévő győzelemtől; hogy a marne-i fronton huzamosan a németek felé billent a mérleg nyelve, amit a parancsnokaik kihasználhattak volna, ha határozottan és közös akarattal lépnek fel. Annyi feltétlenül bizonyos, hogy a szeptember 8. és 12. közötti német döntéshozatal fontos részleteit homály fedi, ami valószínűleg sosem lesz eloszlatható. Egyes alakulatok sokkal jobb harci teljesítményt nyújtottak, mint francia ellenfeleik; Foch is, Manoury is veszedelmesen közel állt a vereséghez. Elsöprő bizonyítékok szólnak azonban amellett, hogy a franciák a végsőkig kimerítették a németeket. Kluck egyes katonái hatszáz kilométert meneteltek augusztus 17. és szeptember 12. között, és folyamatosan harcban álltak kilenc napon át. Kluck és Bülow tarthatatlan pozíciókba lavírozta magát. Franchet ďEspèrey jól vezetett és félelmetes erejű 5. hadserege keményen szorongatta őket. Joffre jelentős hadvezetői erényekkel és vasakarattal létszámfölényt hozott létre a német jobbszárny ellen, amelyet alárendeltjei ügyesen kihasználtak. A francia hadseregek délebbre nagyszerűen végezték el a rájuk osztott szerepet, tartották a frontot a

kegyetlen nyomás alatt, amíg a többiek északon bebiztosították a győzelmet. Szeptember elejének utolsó német ostobaságára 10-én került sor, amikor a koronaherceg az 5. hadsereg csaknem 100 ezer tartalékosát éjszakai szuronyrohamra küldte Vaux-Marie-nál, SainteMenehouldtól északra. Moltke először jóváhagyta a hadműveletet, aztán aggódni kezdett, hogy Nancy ostromlói nagy veszteségeket szenvednek, és visszatáncolt. Vilmos koronaherceg megfenyegette a vezérkari főnököt, hogy apjához, a császárhoz fordul, erre Moltke kelletlenül meghátrált. A következmény katasztrofális volt. A támadóknak nem sikerült áttörést elérniük, és a francia tüzérség, a „fekete mészárosok” könyörtelenül helybenhagyták a sűrű sorokban rohamozó gyalogságot. Reggel háromnegyed nyolckor a franciák ellenlökést indítottak, visszaszorították a pánikba esve tolongó németeket. Egyes egységek a tisztjeik akár 40 százalékát is elveszítették. Aznap éjjel Maurice Sarrail tábornok szűkszavú táviratot küldött Joffre-nak: „Helyzet kielégítő.” Sok mindent elmondtak a háború első heteinek véres francia baklövéseiről, de könnyelműség dolgában a németek sem igen maradtak el mögöttük, nevezetes példa rá az iménti. A német uralkodóház hadseregparancsnokainak korlátoltságát mi se mutatja jobban, mint hogy Vilmos koronaherceg jókedvűen biztosította Moltkét, hogy a szeptember 10-i hadművelete „nagy siker”. A német hadsereg apologétáinak nézeteivel ellentétben a marne-i csata nem csupán Moltke kudarcát jelentette – akinek bele kellett törődnie a realitásokba –, hanem a francia hadsereg történelmi győzelmét is, amely hadsereg megérdemelt büntetést mért a német elbizakodottságra. A franciák ki tudtak aknázni bizonyos előnyöket: a szülőföldjüket védők jobb hírközléssel és sokkal rövidebb utánpótlási vonalakkal rendelkeztek, mint a távolba szakadt németek. A francia parancsnoki lánc összehasonlíthatatlanul jobban működött a németnél. Ha Joffre-ot augusztus 25-én lapátra teszik – amire XVII-es tervének katasztrofális kudarca és az azt követő emberveszteségek fölérdemesítették –, a történelem egyik katonai szégyenfoltjaként emlékeznénk rá. Joffre azonban később bebizonyította, mint a sündisznó, hogy nagy dolgokra képes. A marne-i

csapatösszevonással olyan hazárdjátékot játszott, ami bejött neki. Nehéz túlbecsülni, hogy a joffre-i akarat győzelmének Moltke fölött mekkora jelentősége volt Európa sorsának eldöntésében 1914-ben. Emellett a főparancsnok személyes helytállása mögött nem maradtak el katonáinak érdemei sem, akik nagy lelkierőről tettek tanúbizonyságot egy olyan pillanatban, amikor az is megbocsátható lett volna, ha átadják magukat a kétségbeesésnek. Egyes történészek azzal érvelnek, hogy Bülow idegösszeroppanása kevésbé indokolható, és következményeit tekintve súlyosabb, mint Moltkéé. Ez az állítás azonban szemlátomást átsiklik a fölött az egyszerű tény fölött, hogy szeptember 9-re Franchet ďEspèrey jobb taktikusnak bizonyult Bülownál. Ami Kluckot illeti, ha ő úgy ítélte meg, hogy Moltke – vagy inkább Hentsch – beavatkozása helytelen, miért nem tiltakozott ellene, ahogy a legfelső hadvezetés számos korábbi utasítását vitatta is? Hihetőbb, hogy hallgatólagosan ő is belátta, hogy a német hadak nyugaton túlbecsülték stratégiai, taktikai és logisztikai képességeiket. Kluck és tábornoktársai egy pillanatig sem gondolták, hogy a szeptember 9-i döntések Németország háborús vereségéhez vezetnének. Csak annyit ismertek be, hogy vissza kell vonulni, és rendezni a sorokat. Ezt követően a szövetségesek elszalasztottak a nagy lehetőséget, hogy az ellenség szorult helyzetét az elpusztításába fordítsák, mert ahhoz nem volt elegendő eszközük és erejük az augusztusi megpróbáltatások után. A Brit Expedíciós Haderő talán jelentős eredményeket érhetett volna el, ha keményen megszorongatja a visszavonuló németeket, de kitért ezelől. A britek az egész marne-i csata során mindössze 1701 fős veszteséget szenvedtek – kevesebbet, mint egyes francia dandárok. Ha a főparancsnokon múlik, a brit haderő egyáltalán részt sem vett volna a harcokban. Asquith és Kitchener döntése volt, nem pedig Sir John Frenché, hogy csatlakozzanak az ellentámadáshoz. Nem valószínű, hogy a harcosabb brit részvétel Joffre győzelmét német katasztrófává változtatta volna, de az ellenség veszteségét bizonyosan megnövelhette – különösen hadifoglyokban – s Kluck és Bülow visszavonulását kellemetlenebbé tehette volna.

A hadi helyzet miatti gyászhangulat és rettenetes aggodalmak hetei után a marne-i sikerek örömkitörésekre ragadtatták a szövetséges tábort. „A háborús hírek szinte túl jók, hogy igazak legyenek”, írta Sir Edward Grey egy minisztertársának szeptember 14-én. Charles de Gaulle hadnagy azok közé tartozott, akik azzal áltatták magukat, hogy a marne-i offenzíva az egész háborút eldöntő csapás: „Az ellenség nem lesz képes megállítani üldöző csapatainkat… és miénk lesz a teljes dicsőség, hogy megvertük a hadsereget, amely a legkiválóbbnak képzelte magát a világon… és mindezt úgy, hogy az oroszokra egyáltalán szükségünk lett volna.” Más katonák azonban óvatosabbnak bizonyultak. Edouard Cœurdevey boldogan fedezte fel, hogy a németek kiürítettek egy falut az egysége útvonalán, de nem akart részt venni a kitörő örömujjongásban: „Csodálatos lenne, ha Franciaország egy csapásra felszabadulna… de nem osztom bajtársaim ábrándjait, akik már a Rajnánál képzelik magukat. Ismerem a németek szervezőképességét, tudom, micsoda hatalmas erőtartalékkal, lenyűgöző harcieszköztárral rendelkeznek. Szerintem még nehéz dolgok várnak ránk. A bajtársaim gúnyolódnak kételyeimen, de ők nem ismerik Németországot – a német büszkeséget és a porosz szervezést.” A tájékozott németek számára azonban egyértelmű volt, hogy a gyors végkimenetel esélye elveszett. A Tengerészeti Minisztériumban Albert Hopman a kezét tördelte: „Az egész helyzet nagyon szerencsétlen… – írta –, a korábbi évek bűneinek eredménye.” Bírálta a kormányt, hogy gyámoltalan, nincsenek benne erős egyéniségek: „A mi rendszerünk nem tudja, hogyan plántáljon erőt és értelmet a politikusok és a kormány élgárdájába… Ez szomorú, nagyon szomorú, szegény Németország.” Néhány napra rá a háborút a Németország külpolitikájáért felelős személyek „hihetetlen ostobaságának” nevezte. Az egyetlen vigasz, amit felismerni vélt, „a nemzet lelkiereje. Ezt csak kiterjedt demokratikus engedményekkel lehet fenntartani. Máskülönben biztosan kitör a forradalom, és az uralkodóház megbukik. Kétséges, hogy a politikusainknak van-e érzékük arra, hogy ennek elejét vegyék…”

Elemi megkönnyebbüléshullám söpört végig Franciaországon. Szeptember 15-én Edouard Vaillant így írt a ľHumanité-ben: „A porosz imperializmus megsemmisülésének kezdete ez. Mi több, a szövetséges hadak végleges győzelmének kezdete.” A „marne-i csoda” kifejezést Maurice Barrés írta le először decemberben. Úgy jellemezte a csatát, mint „örök francia csodát”, „Jeanne dArc, Franciaország védőszentjének és őrangyalának csodáját”. A francia katolikus egyház ugyanekkor vallási megújulásra szólított fel: egy lelkész Barrés nyomában A marne-i csoda címmel röpiratokat jelentetett meg. A katonák vélekedése a szeptemberi tapasztalatokról érthetően visszafogottabb volt és kevésbé romantikus. Egy Desfonatines nevű ezredes 25-én így írt: „A háború legfájdalmasabb időszakát éltük át: fizikai kimerültséget; utánpótláshiányt; tisztek pótolhatatlan veszteségét.” 1918 után a Marne a német hadsereg „hátba döfésről” szóló koholmányának része lett. A hadsereg hivatalos történetírása leszögezi: „A hatalmas, történelmi csatát az Ourq-nál és a Marne-nál leállították! A német jobbszárny hadseregei a biztos győzelemből visszavonulást csináltak!” „A hadsereget nem győzték le a Marne-nál 1914-ben – írta Ludendorff 1934-ben. – A hadsereg volt a győztes.” Ez merő képzelgés. A német legyőzhetetlenség mítosza pőrére vetkőzött, a francia hadsereg pedig újjászületett veresége hamvaiból. Joffre katonái új energiákkal töltődtek fel előrenyomulásuk diadalmámorában, visszaszerezve a hódítóktól sok értékes kilométer francia földet. Plieux de Diusse századost egy éjszakára egy barátságtalan öregasszonyhoz szállásolták be, akinek nemrég még németek laktak a házában. Amikor befeküdt az ágyba, egy pillanatra eltűnődött, vajon a szállásadója cserélt-e ágyneműt az eltávozásuk óta. Aztán vállat vont: „Ez is kérdés egy katonának a hadjárat közepén? Jót fogok aludni.”

2. „PATT A MI JAVUNKRA” A németek rendezetten vonultak vissza a Marne-tól, és hozzáértéssel választották ki a helyet, hogy megforduljanak és ellenálljanak. Moltke a főparancsnokság átadása előtti utolsó jelentős parancsaiban arra utasította a Reimstől délre elhelyezkedő hadseregeket, hogy hagyjanak fel a támadással – Verdun és Nancy

körül –, és ássák be magukat. Ezáltal csapatok szabadultak fel új kezdeményezésekhez másutt, nevezetesen a nyugat-belgiumi és észak-franciaországi nagy űrben, amelyet addig hadak még nem háborgattak. Szeptember 14-én a vezérkari főnök megkapta a császár parancsát, hogy jelentsen beteget, ám a hírt a német nép elől eltitkolták, így pár hétig nyomorultul lézengett a főhadiszálláson, ahonnan csak az antwerpeni frontra távozott el egy csalódást okozó kiruccanás erejéig. Falkenhayn, aki a hadvezetés felelősségét Moltkétól átvette, ötvenhárom évesen fiatalabb volt az összes többi hadseregparancsnoknál, sótlan, magának való testőrtiszt, akit társadalmi helyzeténél fogva a császár elfogadhatónak tartott, szemben például Ludendorff-fal. Gyors felfogású volt és agyafúr – azok közé tartozott, akik kezdettől fogva hosszú háborút jósoltak –, de néha döntésképtelen. Megszállott katonaként kevés alvást igényelt, és gyakran tárgyalt az éjfél utáni órákban a hadtestparancsnokaival, ugyanakkor magányos ember volt, a végtelenségig zárkózott. Moltkénál jóval kiegyensúlyozottabb egyéniség lévén az elkövetkező két évben mint Németország legfőbb hadura jelentős erényeket csillogtatott meg. Mindazonáltal ugyanazokkal a megoldhatatlan gondokkal szembesült, mint elődje. Gerhard Tappen ezredes, Franciaország német inváziójának építőmestere megmaradt hadműveleti főnöknek, ami valószínűtlenné tette a stratégiaváltást. Falkenhayn először nem volt hajlandó sorsdöntőnek tekinteni a marne-i kudarcot. Sürgős feladataként a kezébe kellett vennie a dolgokat, hatalmat gyakorolni és együttműködésre kényszeríteni a hadseregparancsnokokat, amiben Moltke oly siralmasan kudarcot vallott. Szinte azonnal feszültség támadt közte és Tappen között. Az új vezérkari főnök pártolta a nagy átkarolás tervének feltámasztását, hogy csapatokat dobjanak át Belgiumba, megkerülendő a szövetségesek szárnyát, amely védtelenül állt, háromszáz kilométer üres térrel a háta mögött. Tappen ezzel szemben újra középen akart támadni, Soissons és Reims között. Rövid távon a hadműveleti főnök nézete győzedelmeskedett, részben mert csak korlátozott vasúti hordképesség állt rendelkezésükre a csapatok átmozgatására a

fronton: a legtöbb vasútvonal keleti–nyugati irányban futott a déli– északi helyett, és a sűrű szabotázsakciók a belga vasúthálózatot káoszba taszították. A németek belekezdtek egy sor rosszul megtervezett, költséges és sikertelen támadásba. A szövetségesek ezenközben azon igyekeztek, hogy marne-i sikerüket stratégiai diadalra váltsák negyven kilométerrel északabbra, egy hónaphosszat eltartó összecsapás-sorozatban, az úgynevezett aisne-i csatában. A lassú folyású Aisne völgye mögött meredek hegyoldal nyúlik fel száz méter magasra. A hegygerincen túl északra tágas tanyavilág terül el, lankás emelkedője mentén harmincöt kilométeren át országút húzódik, amely Le Chemin des Dames néven tett szert némi hírnévre a francia történelemben, mert XV. Lajos leányai, Adélaïde és Victoire erre hajtottak el látogatóban Narbonne grófnőjéhez a Château de la Bove-ba. Miközben a franciák előrenyomultak, néhányan „alantas hadizsákmányt” kezdtek guberálni „a németek tetemei mellől, sárralvérrel borítottat… megtömik katonazsákjaikat német kabátokkal és sisakokkal, amelyeket majd meg sem tudnak tartani”, jegyzi meg megvetőn Édouard Cœurdevey. Egy szeptemberi éjszakán Cœurdevey őrmestere bevonszolt egy ellenséges katonát, aki öt napon és öt éjjelen át feküdt a szabadban, mozgásképtelenül a törött combcsontja miatt. „Beleborzadunk a gondolatba, milyen fájdalmakat élhetnek át ezek a sebesültek, akik mozdulni sem bírnak, hogy megkíméljék magukat a nap hevétől, vagy az éjszaka hidegétől, vagy hogy behúzódjanak valahová az eső elől. Ez a szerencsétlen ember odaadta megmentőjének a kitüntetéseit, a gombjait, és pénzt kínált neki.” Kelet felé a Reims körüli dombok és Argonne erdei terülnek el, ahol Franchet ďEspèrey 5. hadserege támadott. Alakulatai ugyanolyan lassan közeledtek a Marne felől, mint a britek, de erre az előző havi hányattatások után nekik több okuk volt. Visszavették Reimst, majd folytatták a támadást a város mögött, jócskán bele az októberbe, és a kis előrehaladásért nagy árat fizettek. A németek szeptember 17-től 19-ig ágyúzták Reimst, hatalmas károkat okozva a katedrálisban. Ez a vandalizmus a harag és riadalom újabb hullámait korbácsolta magasra a francia fővárosban: a párizsiaknak meggyőződésük volt,

hogy ha az ő városuk kerül a német tüzérség lőtávolába, a Louvre, az Invalidusok, a Notre-Dame és nemzeti örökségük minden más kincse halálra lesz ítélve, s nehéz feltételezni, hogy félelmeik alaptalanok lettek volna. Végig szeptember második hetében a britek folytatták lassú előrenyomulásukat észak felé Manoury és Franchet ďEspèrey között; nagy esőzés és csekély ellenállás fogadta őket. „Ahogy féltem – írta Alexander Johnston 11-én –, hagytuk a németeket elpucolni egészen kicsi veszteséggel… Az biztos, hogy amennyire csak lehetséges, zargatnunk kellett volna az ellenséget.” A Brit Expedíciós Haderő zöme azonban átadta magát a túláradó derűlátásnak. Szeptember 13-án Harry Dillon, az oxfok & buckok századosa így írt haza: „Minden jól megy, és azt hiszem, a németeknek végük. Tegnap, miután kinn aludtunk az esőben, utolértük őket. Egy darabig elég élénk puskatűz alatt álltunk, de veszteség semmi, az ezred 116 foglyot ejtett, köztük 5 tisztet… Még élvezném is ezt a bulit, ha nem lenne ez a menetelés meg az örökös bőrig ázás meg a kialvatlanság stb.” Csakhogy miközben a britek az Aisne-hez közeledtek, egy új német haderő, a 7. hadsereg sietett előre, hogy a Kluck és Bülow közötti rést betöltse. Ebből az erősítésből néhány alakulat erőltetett menetben közelítette meg a folyót, és csak órákkal vagy akár percekkel az előtt vett fel hadállást, hogy a britek megérkeztek. A német VII. tartalékoshadtest hatvan kilométert tett meg, és épp időben ért fel a gerincre, hogy megelőzze Sir John French előőrseit. Szeptember 13-án egy hónapon át tartó véres harc kezdődött, amelyben a szövetségesek erejüket megfeszítve igyekeztek áttörni a Chemin des Dames-on. Joffre haderői Reimstől északra és keletre erősen kivették részüket a küzdelemből, de ezt követően a figyelem elsősorban a brit szektor műveleteire összpontosult, mert felmerült a gondolat – valószínűleg tévesen –, hogy kitűnő lehetőség kínálkozik a német vonal feltörésére, ha átkelnek a folyón, megmásszák a gerincet, majd elözönlik a mögötte elterülő nyílt vidéket. „Visszatekintve csak örülni tudok – írta Louis Spears –, hogy azoknak, akik átpillantottak az Aisne túloldalára, a leghalványabb sejtelmük sem volt arról, mi vár rájuk. Nem nyomasztotta őket a sár

és a csatakos lövészárkok látomása… a többévi nyomorúság, amit a jövő tartogatott.”

Az első brit átkelés volt a legsikeresebb. Szeptember 12-én este a 11. gyalogdandár beszállásolta magát Septmonts-ba, fáradtan a huszonöt kilométeres gyalogmenet után, és agyonázva a hosszas esőzésben. Még csak két órája pihentek, amikor felrázták őket, visszavetették velük merev, vizes vászonheveredeiket és felszerelésüket, és újra nekiindultak. Aylmer Hunter-Weston dandártábornok megtudta, hogy a németek, pár kilométerre előttük, elügyetlenkedték a venizeli Aisne-híd felrobbantását. Az ívszerkezet megrepedt, de nem szakadt szét: egy felderítő osztag jelentette, hogy elővigyázatosan haladva át lehet kelni rajta. Hunter-Weston a Brit Expedíciós Haderő parancsnokaitól azon az őszön szokatlan sietséggel parancsot adott, hogy dandárja a sötétséget kihasználva azonnal kezdje meg az átkelést. Lionel Tennyson vezérkari tiszt így írt a dandárparancsnokról: „Mint embert nem nagyon kedvelem, ahogyan senki sem. Roppant körülményeskedő, s az a vélemény róla, hogy hamar elveszíti a fejét, és meglehetősen hasznavehetetlen lesz.” Azon az éjjelen azonban az Aisne előtt Hunter-Weston ez egyszer hatékonyan cselekedett. Két órakor a gyalogság ötméteres távközt tartó libasorban kezdett átóvatoskodni a rozoga hídszerkezeten, csak egyetlen ellenzős fény mutatta nekik az utat az északi partról. A törött vasszerkezet rengettremegett, miközben valamennyi katona végrehajtotta idegtépő átkelését, tizenöt méterrel a folyam felett. Egy órán belül az újraegyesült zászlóaljak az északi part gerince alatt a vizenyős mezőn dagasztották a sarat. A katonák huszonnégy órája nem ettek, fáztak és szörnyen átáztak – a Brit Expedíciós Haderőben egyetlen embernek sem volt igazi vízhatlan ruhája. Mivel azonban a sötétségből kevesebb mint három óra maradt csak hátra, HunterWeston újra elővette a hajcsártempót: ragaszkodott hozzá, hogy a kimerült gyalogoskatonák kapaszkodjanak fel a magasabban fekvő területre. Válalkozásának jutalmaként hajnalra a somersetiek, a hampshire-iek és a lövészdandár katonái meglepték a német előretolt őrszemeket, akik elmenekültek a fővonalakhoz. Az új jövevények beásták magukat a gerinc peremén. Az erős német hadállásokból, a hegy magasabb pontjairól rájuk lehetett látni, de legalább a folyó jó oldalán tartózkodtak. A brit hivatalos

történetírás kurtán megjegyzi: „Ha más hadosztályok ugyanilyen vállalkozó szellemet tanúsítanak – és menetútjuk 12-én rövidebb –, a 13-i harcok más eredménnyel járhattak volna.” Más szóval a Brit Expedíciós Haderő maradéka ugyanolyan ráérős módon közeledett az Aisne-hez, mint ahogyan a Marne-tól nyomult előre, elmulasztva, hogy komoly kísérletet tegyen az átkelésre 13-án virradatig, amikor már tucatnyi átkelőhelyen összecsapások zajlottak. A németek félelmetes mennyiségben sorakoztattak fel nehézlövegeket és mozsarakat a gerincvonal mögött. Megfigyelőik a magasból beláthattak minden mozgást, és tüzet zúdíthattak a völgyre. „Az előrenyomulás nem zajlott kellő lendülettel – írta egy brit tüzértiszt elkeseredetten –, ami lehetővé tette a németek számára, hogy erős védállásokat építsenek ki… ahonnan nem tudtuk kivetni őket.” Bourg-et-Cominnál géppuska kaszabolta az átkelő brit lovasságot: a négyes dragonyosoknál szolgáló, mindössze harminchárom napja házas Lord Gerald Fitzgerald golyót kapott a szeme közé. A gyalogság úgy jutott át az Aisne északi partjára, hogy átvergődött egy vízvezetéken, amelyet a németek elfelejtettek elpusztítani, de Bourg falvát elárasztották a gránátok, mihelyst a britek elfoglalták. A pontonhíd építésével bajlódó utászoknak súlyos veszteségeket okoztak a mesterlövészek és a tüzérség. Egy tutaj telitalálatot kapott, tucatnyi utászt, legtöbbjüket holtan, söpörve a vízbe. Három merész katona anyaszült meztelenül beúszott a partról, hogy visszahúzza a tutajt, miközben golyók verték fel a vizet körülöttük. Egyiküket meglőtték, de a másik kettő felkapaszkodott, és a partra kormányozta az ormótlan vízialkalmatosságot, megmentve öt sebesült utász életét, akik rajta hevertek. Paissy falu alatt az észak-surrey-iak száz embert veszítettek, amikor fegyvertűzben átkeltek a folyón. Pontarcynál gyalogosok ezrei jutottak át a túlpartra egy másik félig elpusztított hídon, de a német ágyúzás könyörtelenül folytatódott, ahogy a zuhogó eső is. Vaillynál az ellenséges pergőtűzben tucatjával estek el French katonái, miközben egy deszkahídon keltek át. Szeptember 14-én Missynél az utászok az éjfél utáni órák sötétjében tutajokkal igyekeztek lovakat átszállítani a folyón. „Szörnyű pillanatokat éltünk át… mivel a part nagyon meredek volt, és a sodrás elég erős”, írta Jimmy Davenport

hadnagy a bedfordiaktól. Egy tiszttársa, Singer őrnagy megcsúszott és a vízbe esett, amikor az egyik tutajt ellökte a parttól; nagy nehezen megkapaszkodott a peremében, a feje csak arasznyira az egyik ló patáitól. Az út felénél az állat rúgkapálni kezdett, és a szerencsétlen őrnagy kénytelen volt ide-oda forogni-tekeregni, hogy elkerülje a halálos rúgást. Több ló a folyóba ugrott, és csak órákkal később sikerült összeszedni őket. Szeptember 11-én reggelre brit katonák ezrei vetették meg a lábukat az Aisne északi partján – ám nyomorultul benne voltak a csávában. Csuromvizesen, kimerülten és legfőképpen sok-sok órája étlen-szomjan kucorogtak állásaikban, épp valamivel az erdősáv fölött, amely végigfutott a Chemin des Dames teljes hosszában. A németek minden pontot jól beláthattak a keleti irányba elnyúló, a hegyek felé egyhén emelkedő szántókról. A következő napokban a britek azon igyekeztek, hogy megmásszák a gerincet, miközben a németek ismételt kísérleteket tettek arra, hogy visszaszorítsák őket a folyóhoz. Súlyos veszteségek árán egyik fél sem járt sikerrel. A lehangoló időben a harci kedv megcsappant. Még tovább fogyott volna, ha bármelyik hadsereg tudja, hogy jóllehet a halál nagyon sokszor arat még erre, a front a Chemin des Dames-on az elkövetkező négy évben szinte változatlan marad. „Szörnyű hely ez odakinn – nincs semmi, csak hullahegyek és tengernyi vér. Rengeteg embert veszítettünk… az 1400-ból csak 300 maradt”, jegyezte fel Charles Mackenzie közlegény a Cameronfelföldiektől, miután szeptember 14-én mindkét lábán megsebesült. A Coldstream-gárdisták és a skót gárdisták is súlyosan megszenvedték a harcokat. A connaughti rangerek Pont ďArcynál keltek át az Aisneen szeptember 13-án éjjel. Soupir faluban találták magukat, ahol a látképet egy csodálatos kastély uralta, amely Gaston Calmette-é volt, a Le Figaro egykori szerkesztőéjé, akit Madame Caillaux oly hírhedten meggyilkolt. Az aznap éjjeli továbbhaladásra nem kaptak parancsot, de parancsnokuk, William Sarsfield őrnagy jelentős kezdeményezőkészségről tett tanúbizonyságot, amikor úgy döntött: mivel valamikor úgyis feljebb kell jutniuk, minél előbb teszik, annál jobb. Egy kanyargós ösvényen keresztülvezette embereit az erdőn, ki a faluból, és végül egy nagy tanyánál, amely a La Cour de Soupir

nevet viselte, kijutottak a nyílt terepre. Ott letelepedtek, és megvárták a hajnalt. Háromnegyed tízkor a megszokott szakadó esőben megérkeztek a 2. gránátosok, akik nem tudták, hogy az ír katonák megelőzték őket. Ezzel egy időben a németek heves gyalogrohamot indítottak a tanya ellen, arra kényszerítve mindkét regimentet, hogy amennyire csak tudnak, bontakozzanak ki a puskaropogás közepette, térkép vagy annak leghalványabb sejtelme nélkül, hogy hol lehetnek, és próbálják meg visszaverni a támadást. Az ezt követő zűrzavaros, sok áldozatot követelő csetepaté ide-oda hullámzott a tanyák és a környező erdők körül. „Megállítunk egy csomó connaughti rangert – írta Guy HarcourtVernon gránátos hadnagy –, akik elég nagy fejetlenségben »visszavonulnak« & halljuk, hogy kelepcébe került regimentjükből fasírtot csináltak & az őrnagyuk mondta, hogy vonuljanak vissza. Bekebelezzük valamennyit & beállítjuk őket a sorainkba. Tömegével találunk olyan kis különítményeket, mint a miénk… Jól látható, hogy ha bárki begazol, mindenki lövöldözni kezd mindenkire. Ez a legrosszabb ezekben az erdei harcokban, nem látsz & nincs senki, aki irányítson. Tüzelést hallok a jobbomon & megtorpanok, hogy az emberek fölzárkózzanak hozzám; borzasztóan lemaradoznak. Hirtelen szürke egyenruhákat látok elöl, elsütöm a fegyvert & szinte azonnal találatot kapok.” Harcourt-Vernont ágyékon lőtték, rövid időre elfogták, aztán szabadon engedték, és kórházba került egy órával azután, hogy visszaszorították a németeket. Ez a nap a tucatnyi helyen folyó elkeseredett helyi akciók napja lett, támadásoké és ellentámadásoké, miközben a fatetők kakasülőjéről tüzelő német mesterlövészeknek folyamatosan estek áldozatul katonák. Megérkeztek erősítésül a Coldstream-gárdisták, aztán az ír gárdisták. Négy zászlóalj katonái folytattak szórványos harcokat végig a nap folyamán teljes zavarodottságban, amikor csak az az egy volt biztos, hogy lőni kell az ellenségre, amint felbukkan. Egy ponton a gránátosok megtámadni készültek vagy kétszáz németet, akik a farmtól északra egy répaföldön hasaltak, de hirtelen felálltak, feltették a kezüket, és fehér zászlót lengetve közeledtek. A brit katonák épp fogolymenetbe rendezték ezeket a csüggedt alakokat, amikor egy másik ellenséges gyalogosalakulat válogatás

nélkül tüzelni kezdett az egybevegyült emberekre. „Nem hiszem – írta George Jeffreys gránátos –, hogy lett volna bármi szándékos alattomosság abban, ahogy a németek cselekedtek. Az első vonaluknak elege lett, és meg akarta adni magát. Mellesleg alig maradt lőszerük. A hátsó állásoknak azonban nem állt szándékukban a megadás, és tüzet nyitottak, amikor jó célpontot észleltek. Sosem hittem volna, milyen jó fedezéket nyújt egy répaföld a hasra vágódó katonáknak; olyan láthatatlanok lettek benne, mint a túzokok.” A soupiri csatát nem vezényelte tábornok – a zászlóaljak és századok egyszerűen csak harcoltak, ahogy tudtak. A tisztveszteségek bénítók voltak. A gárdaezredekben, amelyek annyi arisztokratával büszkélkedhettek, bőven folyt a kék vér: miközben Lord Guernsey mondott valamit Lord Arthur Haynek, mindketten holtan rogytak össze egyetlen ügyes kezű német lövész golyóitól. A connaughtiak 250 főt veszítettek, a gránátosok 120-at, a Coldstreamgárdisták 178-at. Egy Parsons nevű fiatal gránátos baka összeszedte egy másik zászlóalj tiszt és altiszt nélkül maradt 12 csellengőjét, és nagy hatékonysággal vezette őket egész napon át: ezért a teljesítményért előléptették, és napiparancsban külön megdicsérték. Parsons azonban sok társához hasonlóan heteken belül elesik majd. Azon az estén a gárdisták beásták magukat, míg a front mögötti brit szálláshelyekre, egy kilométerrel lejjebb a lejtőn, Soupir faluban gránátok hullottak. „Aludni próbáltam – írta Jeffreys arról az éjszakáról –, de túlságosan hideg volt, és egy csomó német sebesült… folytonos »Kamerad« hívogatása is ébren tartott – addig sosem értettem, miért mondják azt, hogy »a sebeim bűzlenek és rohadnak«. A bekötetlen sebek valóban bűzlöttek és rohadtak!” Amikor egy connaughti ranger teával kínálta Jeffreyst, az őrnagy akkora ellenszenvet érzett a connaughtiak iránt, visszagondolva a visszavonulás alatt tanúsított vélelmezett dicstelenségeikre, hogy már-már elutasította, de végül engedett a kísértésnek. A harcok a Cour de Soupirnél az ezt követő napokban is folytatódtak, ahogy a veszteségek is szaporodtak. A németek nagy támadásokat indítottak, és kisebb térnyeréseket értek el, ahonnan úgy kellett kiebrudalni őket. Minden összecsapásnak életekben mért ára volt, és a britek a maguk részéről nem értek el jelentősebb

előrehaladást. Szeptember 16-án délután német gránát csapódott egy kőfejtőbe, amelynek peremén egy gránátosszázad foglalt el harcállásokat; az összes brit sebesült odabent feküdt. A gránátosoknak több mint a fele, 59 katona azonnal meghalt, mellettük még 11-en más alakulatokból és az egyetlen ottani katonaorvos – dr. Huggan, a nemzetközi hírű skót rögbijátékos. Az osztálykülönbségek a halálban is érvényesültek. A gránátos őrnagy George Jeffreys zseblámpafénynél olvasta fel a gyászbeszédet a brit és német legénységi állományúak fölött, akiket nagy tömegsírokba temettek egy útkereszteződés mellett. Az elesett tisztek holttestét viszont levitték a hegyoldalról, és a soupiri temetőkertben hantolták el. A soupiri csatába bekapcsolódó oxfok & buckok századosa, Lionel Thurston szeptember 20-án így írt a családjának: „Egy hete… összecsaptunk a kiépített állásokban a németekkel, s mivel azóta sem tágítottunk, ez maga a POKOL… Ez a hely itt rendszeres küzdőtér; 150 ökör sült halálra tegnapelőtt, az összes tehenet lelőtték, és tegnap a megmaradt öt disznóból csak kettő úszta meg.” Rosslyn Evelegh századost gránát ölte meg, amikor meggondolatlanul elhagyta a fedezéket, hogy megszabadítson egy sebesült disznót a szenvedéstől. „Kb. 500 halott német fekszik kb. 700 méterre az árkainktól – összegezte a helyzetet undorodva Thurston –, és komolyan azt hiszem, hogy valamit csinálni kéne ezzel, mert már ott vannak négy napja.” „Pokoli bombázásnak vagyunk kitéve egész nap… – írta Bernard Gordon-Lennox. – Az árkokból jó darabon rálátunk a német állásokra, és látjuk, ahogy ők is ásnak, mint az őrültek, de az ágyúikat átkozottul nehéz megtalálni. A nap folyamán mindvégig srapnel robbant mellettünk-fölöttünk. Ma [Jeffreys] és a kurta, köpcös Howell doktor körbejárt. Howell azt mondja, letesz ezekről a »sétákról«.” Néhány brit tüzér végzett egy kis nyárspolgári számítást: a szektoruk aznapi lövetése a németeknek srapneláron 35 000 fontjukba került. A gránátosok új parancsnoka, Wilfrid Abel-Smith így írt a feleségének: „A katonák nagyszerűek, és azt hiszem, az a bátorság, hogy semmibe veszik a veszélyt, nagyrészt a brit ostobaságnak köszönhető. Nem hiszem, hogy felismernék a veszélyt, ami nagy áldás, ettől állnak akkor is úgy, mint a szikla, amikor a túlfeszített

idegzetű külföldiek már nem bírják a gyűrődést. De az emberek fáradtak, látom rajtuk.” Bár Soupir a brit kudarc és vérontás helyszíneként különösen hírhedtté vált, a Brit Expedíciós Haderő hasonló tapasztalatokon ment keresztül a Chemin des Dames teljes hosszában, ahogy a franciák is tőlük jobbra. A cernyi cukorgyár környéke különösen elhíresült. Néhány ezred igen jelentős veszteségeket szenvedett. Szeptember 15. és 17. között a Troyonnál támadó észak-lancashireiek 9 tisztje elesett és. 5 megsebesült, 500 fő legénységi állomány elvesztése mellett. Egy század, amely 200 fővel kelt át az Aisne-en, arra eszmélt, hogy 2 tisztje és 25 közkatonája maradt meg. 20-án a nyugat-yorkshire-ieket bekerítették egy végzetes kis akcióban, ami miatt a zászlóalj zöme megadta magát. A németek hasonló mértékű veszteségeket szenvedtek. Ernst Nopper zászlós szeptember 23-án feljegyezte, hogy a százada 200 emberről 74-re zsugorodott: „Zeppelin őrnagy főbe akarta lőni magát, amikor tudomást szerzett a veszteségekről.” A katonák az Aisne-nél folyó harcok tapasztalatát jóval szörnyűbbnek találták mindennél, ami Monsnál vagy Le Cateau-nál történt velük, mert a csata olyannyira elhúzódott. A Chemin des Dames-on kezdték megtapasztalni az újfajta hadviselést, amelyben a hadműveletek folyamatosak és a csaták hetekig zajlanak szünet vagy döntés nélkül. A tüzérségi zárótűz néha órákig tartott, a gránátok egy adott hely körül néhány másodperces időközökben landoltak. „Ebben a háborúban a tüzérségé az utolsó szó”, mondta egy szeptemberben megsebesült, jövőbe látó német tiszt. A lövészárkok lakói sárembereknek tűntek; a fürdés távoli emlék volt csupán; még a tisztek közül is csak kevesen vállalkoztak borotválkozásra; a Brit Expedíciós Haderőből sokan Mons óta ugyanazt a ruhát viselték. A hadakozás jellege változóban volt, miután a katonák felfogták az első számú szabályt: ha életben akarsz maradni, tedd magad láthatatlanná. Az újonnan érkező katonákat meglepte az aisne-i csatatér látszólagos üressége, hogy mindenkor változatlan, kivéve ha támadás indul. Csak a golyók pattogása és süvítése, a gránátok pufogása jelezte, hogy háború folyik. Éjszaka megtanulták átkozni azt az izgága katonát, hol ezen, hol azon az oldalon, akinek egyetlen

leadott lövése viharos puska- és srapneltüzet váltott ki az egész frontvonalon. Haig szeptember 14-én kijelentette: „Nem lehetett számítani a 3. hadosztály némely ezredeire, amelyeket nagyon megszorongattak Monsnál és Le Cateau-nál.” 20-án feljegyezte, hogy a nyugat-yorkshire-iek „megfutottak”, s dragonyosoknak kellett erőnek erejével visszatartaniuk és újra előreterelniük őket. Odaát Nagy-Britanniában a The Times így írt szeptember 22-én: „Megroppannak-e a németek? Ezt kérdezi mindenki.” Nem, nem roppantak meg. Amikor Julian Grenfell fenyegetően rábámult egy német tisztre és néhány közkatonára, akiket foglyul ejtettek, és az járt a fejében, hogy ők ölték meg a bajtársait, a német a szemébe nézett, és tisztelgett. Grenfell megbánta, hogy haragudott: „Még sosem láttam embert ennyire büszkének, határozottnak, okosnak és magabiztosnak a balsorsa órájában. Ettől szörnyen elszégyelltem magam.” A bedfordiak századosa, John Macready írta: Tudni nem tudtuk ugyan, de ez volt a lövészárok-háború kezdete… Persze nem volt szögesdrót, és a lövészárkok egészen távol estek egymástól, a köztes területet viszont annál inkább tűz pásztázta. A járőrözés éjszakánként folyt, át a fritzek vonalain és vissza. Rengeteg embert veszítettünk a mesterlövészek miatt, olyan sokat, hogy Allason egyik előretolt szakaszán világosban semmiféle mozgást nem lehetett végezni. Ezen az őrhelyen a harci kedv határozottan a mélypontra zuhant… Melegre fordult az idő, és a holttestek az erdőben rettenetesen bűzlöttek; németek is, mieink is estek el félreeső helyeken, ahol nem találtak rájuk. A ló- és marhatetemek bűze még förtelmesebb volt. Apránként földeltük el őket, de nem kis munka eltemetni egy tehenet, amely a rendes méretének háromszorosára puffadt.

A napi brit veszteség az Aisne-en 2000 fő volt. „Itt az emberek kezdenek elcsüggedni – írta egy katona –, miután a németek jobb hadseregnek bizonyultak, mint hittük… A németek ugyanitt tartottak, és megverték a franciákat az 1870-es háborúban.” Egy német tüzér altiszt, Wilhelm Kaisen október 2-án így írt: „Láttam támadásokat, amelyekre az emberek hitetlenkedve a fejüket csóválták, annyira hanyagul vezették őket. Még az angol tisztek is belátják, hogy egy 6– 800 méteres arcvonalon, kiépített állások ellen intézett támadás az emberi élet elpocsékolása.” Megállapította, hogy a gyalogosok túl sok felszerelést cipelve indulnak támadásba, ettől a mozgásuk fájdalmasan lelassul, és sajnálta a borzalmak gyászos ismétlődését: „Először egy napon át ágyúzunk egy falut, amíg minden el nem

pusztul. Akkor a gyalogság feltűzött szuronnyal előrenyomul, és gyilkos küzdelem kezdődik. Láttam néhány bajort, akik megszabadultak a zubbonyuktól, és ingujjban harcoltak, és fegyverüket a csövénél ragadva meg a puskatussal vagdalkoztak. Aztán rákezd az ellenséges tüzérség, és áthatolhatatlan füst- és lángfüggöny ereszkedik mindenre. Aki ezt ép bőrrel megússza, áldhatja a szerencséjét.” Pár hónappal később, amikor a tábori cenzúrát létrehozták, Kaisen levele sosem ért volna el rendeltetési helyére, mert kijelentette: a gyalogsági veszteségek olyan katasztrofálisak, hogy a pótlásuk nélkül a szomszédos ezredek már nem léteznének. Egy fiatal hadnagy csak alig néhány perce érkezett meg Kaisen ütegébe, és rögtön kapott egy kósza gránátszilánkot a hátába, amitől holtan esett össze. A háború előtt gyártott lőszerkészletek kifogytak, és a tüzéreknek valamennyi hadseregben be kellett érniük a hamarmunkával készült, sokkal megbízhatatlanabb és pontatlanabb hadigyártmányokkal. „A németek a teljes esztelenségig bátrak – írta a Brit Expedíciós Haderőben szolgáló Ernest Shepherd egy barátjának Alabamába: bármilyen hihetetlen, brit létére korábban tagja volt az alabamai Nemzeti Gárdának. – Képzelj el ezer embert regiment alakzatban összetömörülve… jönnek rendületlenül, neki az árkoknak, ahol a világ legjobb céllövő katonái állnak… Ez egészen kísérteties dolog, eddig még sosem volt ilyen.” Valójában persze volt már ilyen, az amerikai polgárháborúban; Shepherdtől talán elvárható lett volna, hogy tudja. A brit köztudat azonban nemigen hederített a példára. Kevesen voltak akár ezen, akár azon az oldalon, akiket még elkapott a hetvenkedési láz, mint azt a német katonát, aki így írt haza október 4-én: „Itt az ember nem veszi komolyan az angolokat… Látnotok kellett volna, hogy tudnak szaladni ezek a legények… Odapörköltünk nekik hidegvérrel, a hasunkat fogva nevettünkben. Mint a legyek, úgy hullottak 1200–1300 méter lőtávolból.” Ahogy a németek is. Szeptember 21-én dr. Lorenz Treplin elmondta a feleségének, hogy az ezredének csak az egyharmada maradt meg; a tiszti állományból hatan elestek, és további harminc megsebesült: „rettenetes, ahogy a modern háború csak folyik és folyik”. Mostanra

kevés katona akadt bármelyik hadseregben, aki úgy indult volna a frontra, hogy egy szemernyit is megőrzött az augusztusi illúziókból. A német Kresten Andresen, egyike azoknak, akikre a halál várt, szeptember 28-án így írt a naplójában: „Annyira bénultak vagyunk, hogy könny és félelem nélkül masírozunk a háborúba, holott mindannyian tudjuk, hogy úton vagyunk a Pokol torkába. De durva zsávolyban a szív már nem úgy ver, ahogy szeretne. Nem vagyunk önmagunk. Már alig vagyunk emberi lények, legföljebb jól beállított automaták, akik minden műveletet különösebb tűnődés nélkül hajtanak végre. Jaj, Úristen, bár lehetnénk újra emberek!” Az aisne-i csata hivatalosan október 16-án ért véget, amikor a Brit Expedíciós Haderő átadta állásait a francia népfelkelőknek. Az egy hónapos küzdelem az elkövetkező években és különösen a háború után szenvedélyes viták kereszttüzébe került. Elszalasztotta-e Sir John French hadserege a nagy lehetőséget azzal, hogy csigalassúsággal nyomult előre az Aisne-hez, kelt át a folyón, és bontakozott ki a túloldalon? Elérhető lett volna-e az áttörés, ha egy szűk arcvonalra koncentrálják az erőket, ahelyett hogy tucatnyi helyen kelnek át az Aisne-en? A britek a marne-i offenzíva kezdetétől fogva kínos lassúsággal mozogtak, még gyenge ellenállással szemben is. Nem szorongatták meg a hátráló németeket, akik terepet választhattak maguknak az Aisne-en, és kényelmesen elhelyezhették ágyúikat, hogy megcsépeljék a szövetségeseket, amikor átkelnek a folyón, és igyekeznek kibontakozni a túloldalon. A Brit Expedíciós Haderő, ha élénkebb és lendületesebb, esetleg valóban kevesebb erőlködéssel és veszteséggel ért volna át az északi partra, ám mint már esett róla szó, nagyon valószínűtlen, hogy egy fontos stratégiai lehetőség veszett volna el. A Marne-nál a német hadsereg nagyon kínos, tarthatatlan helyzetbe került, de nem morzsolódott fel. Erősítéseket dobtak előre a Chemin des Dames-ra, miközben a britek még a gerinc megmászásával bajlódtak. A lenti völgyben elhelyezkedő brit tábori tüzérség csak lapos röppályájú tüzelésre volt képes, s így csupán jelentéktelen támogatást nyújthatott a szerencsétlen gyalogságnak odafönn, miközben a német tarackok teljes üzemben dolgoztak. A magasabb területek elérése sosem kecsegtetett sikerrel, ha a katonáknak nyílt térségen,

teljesen kiszolgáltatottan kellett előrenyomulniuk – a németek ugyanilyen esélytelenek voltak, amikor az ellenkező irányból támadtak. Az aisne-i csata rámutatott az augusztus óta történtek minden lehetséges tanulságára: kedvező terepen, ahol a többi tényező nagyjából egyenlő, a védők hatalmas fölényt élveznek a támadókkal szemben. Különös újítások kerültek előtérbe. A lovasságiak lármásan követelték, hogy biztosítsanak nekik szuronyt, mert szinte mindig nyeregből leszállva harcoltak. Sok tüzérségi lovat tanyákról soroztak be, és rémületükben megbokrosodtak, amikor először hallották elsülni az ágyújukat. A hajtók hetekig küszködtek a vadul ágaskodó, rúgkapáló állatokkal, mire betanultak új szerepkörükbe – már ha eléltek odáig. A brit katonák felhagytak a panaszkodással, hogy az ellenség rajtuk gúnyolódik, amikor zenekaraik a brit nemzeti himnuszt játsszák, mint az aisne-i fronton szeptember 18-án. Elmagyarázták nekik, hogy a God save the King dallama ugyanaz, mint a Heil dir im Siegerkranzé, a császári himnuszáé. Azt azonban egyik hadsereg katonáinak sem tudta senki elmagyarázni, hogy a legsúlyosabb harcok miért esnek olyan gyakran vasárnapra. Szeptember 16-án egy kórházban Sir John French meglátogatott egy csapat sebesült brit tisztet, akik megkérdezték, hogy áll a hadi helyzet. A főparancsnok azt felelte: – Jelenleg patt a mi javunkra –; „ez vajon mit jelent?”, írta haza az egyik fültanú némileg értetlenkedve. A főparancsnok viszont V. György királynak írt levelet, amely a háború után széles körű figyelmet keltett: „Azt hiszem, az aisne-i ütközet igen jellemző arra nézve, hogy minden valószínűség szerint milyenek lesznek a csaták a jövőben. Az ostromműveletek jelentős harcászati nehézségekkel járnak majd – az ásóra ugyanolyan nagy szükség lesz, mint a karabélyra, és mindkét oldal minél nagyobb kaliberű és méretű lövegeket von be tüzérségi támogatásra.” French nézetét és borúlátását a Chemin des Dames túloldalán is osztották. Schlieffen mindig is tartott attól, hogy egy hadművelet mozgása megbénulhat: „A csapatok meg fognak próbálkozni, az ostromhadviseléshez hasonlóan, hogy hadállásról hadállásra birkózzanak meg az ellenséggel, nappal és éjjel, előrenyomulva,

beásva magukat, megint előrenyomulva, megint beásva magukat stb., a modern tudomány minden eszközét felhasználva arra, hogy az ellenséget kibillentsék a fedezéke mögül.” Schlieffen rossz előérzete valósággá vált. „Ez a lövészárok- és ostromháború borzalmas!” – panaszkodott Rupprecht herceg vezérkari főnöke. „Az egyik nap teljesen olyan, mint a másik. Csaknem mindig gránátok potyognak”, írta George Jeffreys fásultan, röviddel azelőtt, hogy a francia népfelkelők felváltották a zászlóalját. „Nem fér a fejembe, hogy képesek rávenni az embereiket erre”, jellemezte Freddie Guest, Sir John French egyik hadsegéde az egyik barátjának hazaírott levelében az örökös német támadásokat, majd komoran hozzátette: „Félek, hamarosan újabb nagy veszteséglistával találkozol.” A Brit Expedíciós Haderő büszke lehet a makacsságára, ahogyan az Aisne mellett a sarat állta az egy hónapon át tartó kegyetlen harcokban, amelyekben sok alakulata súlyosan megfogyatkozott. A szövetségesek, ha nem vesztették is el, meg sem nyerték a csatát. Most mindkét oldal elkeseredetten igyekezett megtalálni a terepet valahol Svájc és a tenger között, ahol hadmozdulataival döntést érhet el abban a gigászi tusakodásban, amelyre vállalkoztak.

11. „Szegény ördögök, férfiként verekedtek a hajóikkal” Mindaddig, amíg Németország 1917-ben nem indította el nagy tengeralattjáró-hadjáratát, az első világháborút a hadseregek Európában zajló szárazföldi összecsapása jellemezte. A brit nép mégis folytonosan dédelgette azt a téves elképzelést, hogy a Királyi Haditengerészet megvív egy nagy csatát a német nyílt tengeri flottával, mert a múlt öröksége – és a páncélos csatahajókba ölt rengeteg pénz – ezt a várakozást plántálta beléjük. Nagy tengeri leszámolásra vágytak, mert hittek benne, hogy csak a javukra dőlhet el, és állandóan nehezteltek, amiért nem kapták meg. A „Trafalgarkomplexus” 1914-ben áthatotta a brit gondolkodást, a pofonegyszerű logika dacára, miszerint nem valószínű, hogy a németek belemennek egy olyan erőpróbába, amelytől nem remélhetnek győzelmet, mert akkora számbeli hátrányban vannak. A háború első hónapjaiban a Királyi Haditengerészet tevékenységének legapróbb részlete is jobban izgatta a brit közvéleményt, mint bármi, amit a katonáik csináltak, holott a tengerészek szerepe az adott pillanatban jóval kisebb jelentőségű volt. A La Manche csatorna július 30-án reggel különös látványt nyújtott, miután a brit hadiflotta áthaladt az éjjel, útban háborús támaszpontja, Scapa Flow felé. Asztalok, karosszékek, de még zongorák is bukdácsoltak a nyomdokvizén: az oszlopban haladó, hatalmas hadihajókról a legénység kidobott minden éghető bútort és holmit, arra számítva, hogy azonnal meg kell ütköznie az ellenséggel. Hasonló tisztogatási akció zajlott a német nyílt tengeri flottában is. Franz von Hipper tengernagy feljegyezte a naplójába: „A lakóterek csúnyán néznek ki. Minden éghetőt kitéptek. A lakályosság ezt nagyon megszenvedi.” Mindkét oldal fiatal tisztjei – sőt néhány idősebb is – több mint négy éven át égtek a harci vágytól, ami már csak azért is fennen lobogott, mert szinte egyáltalán nem tették próbára. Az európai katonák gyorsan megtanulták, hogy a háború borzalmas dolog az emberiségnek általában, és nekik maguknak különösen. A tengerészek nem tanulták meg ugyanezt. Geoffrey Harper, az Endymion kadétja kamaszos örömmel fogadta a Németországnak

adott brit ultimátum lejártát: „Nagyon jó hír!” Francis Pridham korvetthadnagy a Weymouthon így írt augusztus 4-én: „Nagyon nagy izgalom és lelkesedés a fedélzeten.” John McLeod korvettkapitány az anyjának írott levelében leszögezte: „Ha kitör, kitör, én a magam részéről épp ezért léptem be a flottába. Teljesen nyugodt vagyok, cseppet sem aggódom.” Filson Young újságíró, aki a háború alatt a flotta szeme fénye, Sir David Beatty altengernagy csatacirkálórajának a törzsében szolgált, így írt: „Az alapvető különbség a haditengerészet és a hadsereg között… hogy amikor a háború kitört, a hadsereg élete forradalmian átalakult: testületileg átszállították egy másik országba, egész szervezete és környezete alapvetően megváltozott. A haditengerészet azonban továbbra is a megszokott közegében maradt: békebeli munkamenetét annyira a háborús viszonyokra alakították ki, hogy mindennapi életét a küszöbönálló hatalmas fejlemények alig befolyásolták; ahelyett hogy tizenkét órán belül harckész állapotba kellett volna hoznia magát, már a következő pillanatban készen állt.” Nagy-Britannia fölényes szakmai önbizalommal felvértezett tengerészei alig várták az alkalmat, hogy harcban bizonyítsák fölényüket az ellenséggel szemben. Ez azonban nem érkezett el. Az elkövetkező unalmas hónapokban Sir John Jellicoe tengernagy rajaiban és flottilláiban a tiszti és legénységi étkezők látogatói restelkedve pótolták a berendezési tárgyakat és szerelvényeket, amelyeket elhamarkodottan kihajítottak a harcállásfelvétel izgalmában. Geoffrey Harper már augusztus 17-én így panaszkodott: „A német »nyílt tengeri flotta« nagy ijedtében eltette magát dunsztba valami kikötőben, és a mi hajóink nem találnak semmit, amit felrobbanthatnának – kivéve aknákat.” Az ellenséget „gyáva lapítóknak” nevezte. 1588, Lord Howard of Effingham óta egyetlen brit tengernagyra sem bízták rá Nagy-Britannia teljes hajóhadát. Churchill híres kijelentése szerint Jellicoe „egy délután elveszítheti a háborút”, ha akkorát hibázik, ami lehetővé teszi a németeknek, hogy uralmuk alá hajtsák a Brit-szigetek körüli vizeket. Ez a gondolat döntő befolyást gyakorolt a kortársakra és utóbb sok történészre is. Valójában azonban, nem először és nem utoljára, a tengerészeti miniszter

utánozhatatlan stílusban túlzásokra ragadtatta magát. Valószínűtlen, hogy a német felszíni flotta bármilyen fegyverténye megváltoztathatta volna a háború képét; nem voltak eszközei, hogy blokád alá helyezze Nagy-Britanniát, még ha Jellicoe súlyos veszteségeket szenvedett volna is. A brit haditengerészet szigorúan strázsálta az Északi-tenger északi és déli kijáratát, ami eleve kizárta, hogy a németek komolyan zavarhassák az Atlanti-óceán kereskedelmi forgalmát, amíg 1917ben a tengeralattjáró-veszély fel nem ütötte a fejét. A flotta és különösen Sir Edmund Slade ellentengernagy, a gazdasági hadviselés szakértője, aki 1907-től 1909-ig a tengerészeti hírszerzés igazgatója volt, már régóta tartott attól, hogy a brit tengeri kereskedelmet sorozatos felszíni támadások érhetik, ami a németek számára reálisabb lehetőségnek látszhatott a brit hajóhad nyílt kihívásánál. Az Admiralitás „védőfegyverzettel ellátott kereskedelmi teherhajókból” – ágyúk befogadására átalakított polgári hajókból – álló flotta létrehozásával törekedett arra, hogy elejét vegye ennek a fenyegetésnek – ilyen hajókból 1914-ben negyven állt szolgálatban. Ironikus módon, tekintve a felháborodott hangokat, amikor egy német tengeralattjáró 1915-ben elsüllyesztette a Lusitaniát, mind ez a Cunard-óceánjáró, mind testvérhajója, a Mauretania jelentős kormányzati támogatást kapott a gyártásához, mert mint felfegyverzett kereskedelmi cirkálókat hadi szolgálatra jelölték ki, bár ebben a szerepkörben sosem használták őket. A háború kitörése után az Admiralitás aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy a semleges New Yorkban menedéket kereső huszonegy német óceánjáró közül néhányat fel lehet szerelni ágyúkkal, és kiküldeni az Atlanti-óceánra, ahol pusztítást végezhetnek a kereskedelmi hajók között, és elsüllyesztésükre csak a brit csatacirkálók képesek. De Tirpitz főtengernagy nem sietett felkutatni a gazdasági hadviselésben rejlő lehetőségeket: a brit kereskedelmi hajókat csak egy maroknyi német felszíni támadó zaklatta, ezeket azonban hamar levadásztak és elsüllyesztették. Nagy-Britannia tengeri uralmának őrei, a Scapa Flow-ban sűrű sorokban horgonyzó, több tucat hadihajó tengerészei szívesebben teljesítették volna a kötelességüket kellemesebb háttérrel maguk mögött, mint az Orkney-szigetek, amelyekre azért esett a választás,

mert a Brit-szigetek keleti felén az egyetlen horgonyzóhely, amely elég nagy ahhoz, hogy befogadja a brit hadiflottát, és megóvja az ellenséges behatolástól. À fátlan, kopár Scapa elsősorban a madármegfigyelőket vonzotta a lummái, csérjei, csüllői, sirályai, pingvinjei nyári bőségével. Azoknak a hajósoknak, akiket kiengedtek a partra, szolgálatukra állt egy sáros focipálya, egy lehangoló kantin és a tiszteknek golfpálya a Flotta-szigeten, ahol minden csatahajó számára fenntartottak egy saját lyukat. Még néhány kapitányt és tengernagyot is rajta lehetett kapni, amint unaloműzőül kis veteményeskertet művelnek. A fedélzetek alatt virágzott a tiltott szerencsejáték. Az angol flotta azonban legalább szabadon szánthatta az Északitenger hullámait, ha úgy hozta a kedve. Az ellenségei ezt nem tehették meg, és a német nyílt tengeri flotta dicstelen helyzetben vergődött. Amikor a hajók rövid kifutások után visszatértek Wilhelmshavenbe szenelni, a legénységük szorongva merészkedett ki a partra: Németország harcot várt tőlük, és ők nem harcoltak. „Az unalom depressziót szül – írta Richard Stumpf matróz. – Az emberek mindenütt az elégedetlenségüknek adnak hangot a tétlenségünk miatt.” Stumpf hajójának, a Helgolandnak az első ágyútornyában kirakták a nyugati front térképét, és naponta bejelölték rajta a legújabb német térhódításokat. Erre összpontosult a váltások lehangolt matrózainak figyelme, akik a hadsereg győzelmeit szembeállították saját passzivitásukkal. Panaszkodtak, hogy tisztjeik csak azért tartanak gyakrabban szerelvényellenőrzést, hogy elűzzék annak agyzsibbasztó unalmát, hogy minden reggel a Schillig-rév változatlan látványára ébrednek. Németország brit gazdasági blokádja a kezdeti háborús években nagyrészt hatástalan maradt a Whitehallban a felelősséget illető megosztottság és a szándékokat illető bizonytalanság miatt: a Külügyminisztérium leginkább azzal volt elfoglalva, hogy elkerülje a diplomáciai összetűzést a semleges államokkal, mindenekelőtt az Egyesült Államokkal. A Kereskedelemügyi Minisztérium a brit kereskedelem fenntartása mellett tört lándzsát. A skandináv országokon és Rotterdamon keresztül nemcsak létfontosságú áruk folyamatos árama ért el Németországba, hanem nagy mennyiségű

brit exportcikk, köztük walesi szén és Cadbury csokoládé is. Meghökkentőnek tűnhet, hogy a London városi kormányzat továbbra is pénzelte és elősegítette sok árucikk Németországba jutását, ezek egy részét brit hajók szállították. A haditengerészettől megtagadták a felhatalmazást, hogy megtegye a blokád felállításához szükséges döntő lépést, és aknamezőket létesítsen az Északi-tengeren. Súlyos kételyek és viták merültek fel a törvényesség kérdését illetően: a teljes zárlatban az Egyesült Államok – mások mellett – az 1856-os Párizsi és az 1909-es Londoni nyilatkozat megsértését látta. A németek elmulasztották mozgósítani a semleges országokat, hogy emeljék fel szavukat a brit kereskedelmi zárlat ellen, miközben ők maguk parazsat gyűjtöttek a fejükre később a korlátlan tengeralattjáró-háború elindításával. Abban, hogy a britek 1917-ig nem voltak képesek megteremteni Németország hatásos blokádját, mindennél világosabban nyilvánult meg, hogy a kormány képtelen volt felfogni a totális háború vastörvényeit. Augusztus folyamán Jellicoe könnyű egységei az északi-tengeri járőrözésén szorgoskodtak, elsüllyesztették az ellenséges halászhajókat, és figyelmeztették a brit meg a semleges hajókat a háború kitörésére. Azokban a napokban, amikor a rádió adóvevő berendezések még nem váltak általánossá, sok hajó tudomást sem szerzett Európa felbolydulásáról, amíg kikötőbe nem ért. Augusztus 9-én egy német cirkáló elfogott egy belga sónert: a legénysége nem is sejtette, hogy ellenségek lettek. Egy gyanútlan német halászhajó személyzete teli torokból éljenzett, miközben a brit Southampton cirkáló feléjük közeledett, hogy elfogja őket. A Southampton egyik tisztje, Stephen King-Hall korvetthadnagy fanyarul megjegyezte, hogy hajója tiszti étkezdéjében a hirdetőtáblán még ott ékeskedik a Schleswig-Holstein tisztjeinek öt hete küldött képeslapja, akikkel összebarátkoztak a kieli regattán. „Reméljük, hamarosan újra találkozunk!” – írták Vilmos császár tengerészei. A Southampton több apró összetűzésben vett részt a brit partok körüli vizeken: az egyik augusztus 10-én hétfőn, a korai órákban zajlott, Kinnaird Headtől közvetlenül északra, amikor sivító vészcsengők ugrasztották ki és rendelték harcálláshelyükre függőágyaikból a matrózokat. Álmosan botladoztak fel a fedélzetre,

és azt találták, hogy testvérhajójuk, a Birmingham sütögeti el ágyúit egy célpontra, amelyet a hajnali ködben nem láthattak. Hirtelen egy német tengeralattjáró parancsnoki tornya tört át a felszínen a két hadihajó között, a víz áradatban zuhogott le acéltestéről. A Birmingham megpörgette a kormányát, és rárontott. Percekkel később csak egy fekete olajfolt jelezte az U–15 sírját, az elsőt a fajtájából, amellyel a brit flotta végzett. Hasonló izgalmak helyszíne volt az Északi-tenger túlfele is: augusztus 21-én Borkum közelében a német Rostock figyelői észrevették egy brit tengeralattjárót, és éppen csak elkerülték két torpedóját. A cirkáló egyik tisztje, Reinhold Knobloch korvetthadnagy megjegyezte: „Ez… üdvös lecke volt számunkra. Láttuk, hogy az ellenség nem tréfál.” Az ilyen rövidke kavarodások ellenére mind a brit, mind a német fedélközöket a csalódottság légköre ülte meg. A tengerészek többsége híján volt a gazdag képzelőerőnek, és botrányos éretlenséggel reagáltak az összeurópai háború katasztrófájára. Még csak augusztus 6-a volt, de Rudolph Firle korvetthadnagy, egy német torpedónaszád-flottilla parancsnoka már azt panaszolta: „Az egész kezd mélységesen unalmas lenni. Az ember úgy képzelte a háborút, hogy a hadüzenet »hurráját« nyomban követi egy támadás és dűlőre jutás… Itt az ellenségnek színét se látni, úgyhogy nehéz fenntartani a harci szellemet.” Reinhold Knobloch ugyanígy érzett: „A harci kedv apad, mert mi azt hittük, a háború valami egészen más lesz… Nem történik semmi… Hatalmas közöny és unalom uralkodik a fedélzeten. Jobb volna katonának lenni a hadseregben.” „A tengerészlélek – írta Filson Young – egy olyan versenyúszó helyzetében volt, akit kiképeztek és megedzettek az erőpróbára, csúcsformába hoztak, és ott áll levetkőzve, készenlétben a rajtkövön, a startra várva – és azt kívánják tőle, hogy maradjon abban a várakozó pózban még három-négy évig. Kitalálni sem lehet semmit, ami jobban próbára tenné a szellemet, mint ez.” A brit kormány évekig tékozolta teljes adóbevétele egynegyedét az ország szeretett flottájára. A politikusok és a nagyközönség most viszonzást vártak a pénzükért. Ha a hadsereg túl kicsi, semhogy azonnali jelentős hatást gyakorolhatna a szárazföldi háborúra, a flotta tán csak oda tud

csapni, hogy Nagy-Britannia természetes elemében törje le Vilmos császár szarvát. Churchill mindenáron hadsereget akart partra tenni Németországban. A tengerészeti miniszter 1911-es kinevezése óta tulajdonosi buzgalommal kezelte a Királyi Haditengerészetet. Személyes rajongásának igyekezett szabad folyást engedni, amikor a flotta egyik új csatahajóját Oliver Cromwellnek akarta elkeresztelni, de javaslatát V. György király érthető módon megvétózta. Churchillnek ekkor leghőbb vágya az volt, hogy harcolni lássa az „ő” flottáját. Úgy viselkedett, mintha a hajóhad parancsnoka volna, nem pusztán politikai felügyelője, s minduntalan beleavatkozott a hadműveleti dolgokba, a tengernagyok nem kis bosszúságára. Azzal is vádolták, hogy középszerű hivatalnokokkal veszi körül magát, akiknek egyetlen erényük, hogy készségesen ugranak minden parancsszavára. A józan ész hangjainak azonban sikerült szembeszállniuk a tengerészeti miniszter partraszállási ábrándjaival, mindazok szerencséjére, akiknek nem kellett az életüket áldozniuk a megvalósításukért. Ha viszont nem szállnak partra Németországban, hogyan éreztetheti az erejét a flotta? A britek szembesültek annak nehézségeivel, hogy nagy századföldi erővel kell háborúzniuk. A német flotta parancsnokának, Friedrich von Ingenohl tengernagynak nem állt szándékában szembeszállni a britekkel az Északi-tengeren, hacsak és amíg kedvező feltételekkel nem teheti. Nagy hajóit csak az olyan ritka alkalmakkor engedte kifutni a tengerre, amikor esélyesnek látszott, hogy rajtaüthet a brit flotta egy-egy különítményén, amely elvált a fő erőktől. Így a háború első hetei a tengeren renyheségben és csalódottságban teltek; a nagy csata helyett csak egy sor incidensre került sor – szó se róla, elég látványosak voltak, de hiányzott belőlük az emelkedettség. Minden tengerésztiszt arra vágyott, hogy úriemberként háborúzzon. Reinhold Knobloch szégyenkezett, amikor a hajóját arra használták, hogy elpusztítson néhány brit halászhajót, miután kiszállították a legénységüket: „Nem jó érzés fegyvertelen gőzhajókat elsüllyesztgetnünk.” Karl von Müller, az Emden könnyűcirkáló kapitánya, aki brit kereskedelmi hajókra vadászott a

Csendes- és az Indiai-óceánon, a közé a maroknyi német tengerésztiszt közé tartozott, akik kivívták ellenfeleik csodálatát. William Partry korvetthadnagy megjegyezte: „Az Emden kétségtelenül derekasan végezte a dolgát, ráadásul úriember módjára.” Ez mind-mind mélységes csalódást okozott a romantikus lelkeknek, mindenekelőtt Nagy-Britannia tengerészeti miniszterének. Itt van a brit királyi flotta, mint valami királynő, kiöltözve és fölékszerezve a vízi bálra az Északi-tenger közepén, és egyetlen vendég sem jön el. A tengerészeknek látniuk kellett volna előre egy ilyen helyzetet, de a háború kirobbanása előtt évekig mindkét oldal tengernagyi hivatala bizonytalanságban volt afelől, mi következhet a mozgósítás és a védelmi intézkedések végrehajtása után. „A flotta nagyon járatlan a háborúzásban – írta Churchill türelmetlenül 1912ben. – Nincs más ötlete, mint hogy bika módjára ökleljen.” Ez nem volt teljesen igazságos, ha elgondoljuk, hogy a vezető hajósok mennyi energiát fektettek a tengeri zárlatok megtervezésébe, az azonban igaz, hogy mindenekelőtt flottaakciókban gondolkodtak. Eközben a másik oldalon az értelmes német tisztek megértették, hogy a császár lelkesedése a hajók iránt csak arra volt jó, hogy sok millió márkát elköltsenek egy tekintélyes flotta megteremtésére, amely azonban nem elég ütőképes ahhoz, hogy valós győzelmi kilátásokkal fogadja Jellicoe hajórajait. Koblenzben augusztus 18-án Falkenhayn megkérdezte Tirpitzet, miért nem csap le a nyílt tengeri flotta a szövetségesekre. Azért nem, felelte a főtengernagy, mert egy ilyen húzás öngyilkosság volna – olyan, mintha egyetlen hadtestet vonultatnának fel Szentpétervár ellen. – Ebben az esetben a flottának semmi haszna – válaszolta Falkenhayn megvetően. – Legjobb lenne a matrózait kitenni a partra. – Tirpitz azzal érvelt: a nyílt tengeri flotta dolga, hogy megvédje Németország érdekeit a vizeken, amit aligha lehet azzal szolgálni, ha fejjel rohan neki a szövetséges túlerőnek. A főtengernagy később bevallotta törzsének, hogy attól félt, a flottát teszik meg bűnbaknak a háborús kudarcokért, és nem is tévedett nagyot. Lelepleződött Németország leghíresebb tengerésze háború előtti víziójának következetlensége. Tirpitz nem emelte hazáját tengeri

nagyhatalommá, pusztán csak meggyőzte urát, a császárt, öljön bele elképesztő pénzeket egy hatalmas fegyveres jachtrajba. Jellicoe eközben felismerte, az ő legfontosabb feladata, hogy megőrizze Nagy-Britannia tengeri fölényét azáltal, hogy tartózkodik minden vakmerőségtől, de még a merészségtől is. „A főparancsnok legfőbb gondja teljesen nyilvánvalóan az volt, hogy megóvja a flottáját a veszélytői – írta Beatty egyik tisztje a csatacirkálórajban. – A stratégiája az volt, hogy kicsit se foglalkozzon a flotta azon részével, amelyik magán az Északi-tengeren hajózik, és semmire sem vágyik jobban, mint hogy mihamarabb összeakaszkodjon az ellenséggel.” A flottagyakorlatok során, amikor „ellenséges” rombolók torpedótámadásokat szimuláltak, Jellicoe mindig kitért, mire az egyik csatacirkáló tengerésztisztje vitriolosan megjegyezte: – Ha ezt csinálja, amikor a németek támadnak, akkor nem tudják legyőzni, de nyerni sem tud. Jóllehet a brit flotta elügyetlenkedett néhány korai csetepatét a tengeren, mégis jelentős szerepet játszott abban, hogy a németek nem győzhettek 1914-ben. A Brit Expedíciós Haderőt anélkül szállították át Franciaországba, hogy ellenséges akcióban egyetlen embert is veszítettek volna. A műveletet Sir Edmund Slade vezényelte le mesterien. A németek némi zavaró tényezőként jelen voltak a hajózási útvonalakon, és elsüllyesztettek néhány kereskedelmi hajót, a szövetséges áruforgalom mégis szinte akadálytalanul zajlott, ami felbecsülhetetlen előnyt jelentett a központi hatalmakkal szemben. A német és osztrák sajtó elítélte a szövetséges zárlatot mint a gyávák fegyverét: „Ki akarnak éheztetni bennünket!” – harsogta egy szalagcím. Az ellenséges hajók mozgási tilalmával, bármilyen hiányosságok csúsztak is bele a megvalósításba, a brit flotta alapvető gondokat okozott a központi hatalmaknak a háború korai szakaszától kezdve. Azon az őszön az összes harcoló hadsereg megszenvedte a mozgásához nélkülözhetetlen málhás és hámos állatok hiányát, mert lovak és öszvérek százezrei sántultak le vagy pusztultak el. A britek és a franciák a pótlásukra vásárolhattak állatokat az Egyesült Államokból, Argentínából, Ausztráliából, és hajóval elszállíthatták őket Európába. Ugyanezt a németek nem tehették meg. Kénytelenek voltak arra

támaszkodni, hogy még több állatot sorozzanak be az uralmuk alatt álló európai területekről, ahol a mezőgazdaság már amúgy is megsínylette az igavonó állatok szűkös voltát. A szállítás elégtelensége gátolta a német hadsereg műveleti tevékenységét. Az import műtrágya hiánya súlyosan visszavetette a német élelmiszertermelést. Ezek banális fejlemények voltak a nelsoni összecsapás népszerű várakozásához képest. Gróf Hermann von Schweinitz korvetthadnagynak azonban igaza volt, amikor a naplójában így írt, a fejét csóválva Nagy-Britannia hatalmas hadihajó-armadáján: „Ők uralják az óceánokat mindenütt… Ez értelmetlenné teszi az összes szárazföldi győzelmünket.” Minél tovább vizsgálták helyzetüket a szövetséges stratégiai tervezők, annál csábítóbbnak tetszett, hogy elkerüljenek bármilyen nagy hazardírozást, és helyette inkább a status quo fenntartására koncentráljanak, ami alkalmasint a német gondolkodással is egybeesett. Hugo von Pohl tengernagy, a majdani flottafőparancsnok kijelentette: „Semmi sem kedvezhetne jobban az angoloknak, és nekünk semmi sem lehetne annyira a kárunkra, mint ha a flottánk vesztesen kerülne ki egy súlyos összecsapásból.” A német csatacirkálók parancsnoka, Hipper augusztus 6-án így írt: „Ha most meg akarnánk kockáztatni egy ütközetet… nemcsak nem járnánk sikerrel, de a nyílt tengeri flottánk is egy szemvillanás alatt eltűnne – a lehető legjobb kimenetelként Angliának.” Az elkövetkező négy év uralkodó elvévé mindkét fél számára az elrettentés és a védelem vált, a meglévő eszközállomány megőrzése a támadó műveletek rovására. Ennek ellenére a brit flotta egységei mindig kinn voltak a tengeren, gyakorlatoztak vagy járőröztek az időjárási körülményektől függetlenül. A gyakran éjszakai hajózás intenzív romantikus élmény volt azok számára, akik a főfedélzeten teljesítettek szolgálatot, mint az alábbiak írójának: „A sötét alakok körötted beleolvadnak a környező űrbe, a szárazföld derengése belevesz az egyetemes feketeségbe, és máris fújni kezd a szél, a végzet szele, amely nem szűnik meg, amíg el nem éred a halál vagy újra az otthon partjait. Előtted és mindkét irányban a teljes feketeség; mögötted a még sűrűbb feketeség árnya, a hajótat; és feketeségből feketeségbe

rohanunk húsz csomóval [37 km/h], egyenként harmincezer tonnával orrtól a tatig. És ez… csak gyakorlat.” A gyakorlatozás azonban nem elégítette ki a brit flotta nyughatatlan lelkeit: magas rangú tengerésztisztek nagy bőszen azon kezdtek el gondolkozni, hogyan lehetne fogást találni az ellenségen. Két ifjútörök sorhajókapitány, a tengeralattjárós Roger Keyes és a Harwich-rombolós Reginald Tyrwhitt kigondolta, hogyan lehetne meglepni a német könnyű hajóegységeket, amelyek éjjel-nappal a Helgolandi-öböl, a nyílt tengeri flotta hazai vizeit róják. Azt javasolták, hogy csalogassák Ingenohl néhány rombolóját brit hadihajók és tengeralattjárók túlerőben lévő rajának ágyúi és torpedói elé apálykor, amikor a német páncélos csatahajók nem tudnak kifutni a kikötőből a Jade-zátonyon át. Az Admiralitás eleinte kapásból elvetette az ötletet. Keyes mérsékelten intelligens, de végtelenül rámenős és nyughatatlan tengerésztiszt volt. Az 1900-as kínai bokszerlázadásban sok kaland hőseként szerzett hírnevet magának, például egyszer átnavigált egy vasúti szerelvényt az ellenséges csődületen, revolvert szegezve a masiniszta fejének. Most, képletesen szólva, ugyanilyen merész hazárdjátékba kezdett – az admirálisok feje fölött egyenesen a tengerészeti miniszterhez folyamodott. Churchill azonnal felkarolta Keyes tervét, és elrendelte a végrehajtását. Három brit tengeralattjárónak kellett a felszínen csaliként üldözésre bírnia a németeket. A terv szerint mögöttük vagy ötven kisebb hadihajó közelíti meg néhány kilométerre Vilmos császár legfőbb tengerészeti támaszpontját. Ha a rajtaütés balul üt ki, és a német nyílt tengeri flotta páncélos csatahajói megjelennek a színen, abból nagy fiaskó kerekedhet: nincs az a páncélozatlan hajó, amelyik túlélné a nehéz hajóágyúk tüzet. Az eredeti tervbe beépített egyetlen biztonsági tényező két brit csatacirkáló volt, amelyeknek hatvan kilométerre északnyugatra kellett lesben állniuk. Szándéka szerint a haditerv megidézte a 16. századi Drake emlékezetét, amikor Cádiznál „megperzselte Fülöp király szakállát”. Az Admiralitás azonban olyan kétbalkezesen fogott hozzá az akció megvalósításához, hogy Jellicoe-val meg sem beszélték, de még

csak nem is tájékoztatták róla egészen augusztus 26-ig, az akció napjáig. Keyes tengeralattjárói hajóztak ki elsőnek, parancsnokló sorhajókapitányuk kíséretében a Lurcher romboló fedélzetén. Oswald Frewen a hadműveletre szintén kiszemelt Lookout rombolón zokon vette, hogy a csatát két nappal korábban bejelentették: „Jobban szerettem volna, ha váratlanul ér bennünket. Gazdag a képzelőerőm & alkatilag pesszimista vagyok & legkevésbé sincs szükségem két napra, hogy átgondoljam a dolgokat!” Másnap Frewen hajója kifutott a tengerre Tyrwhitt flottillájával, összesen harminckét rombolóval. A parancsnokló sorhajókapitány a vadonatúj könnyűcirkálón, az Arethusán húzta fel zászlaját, ami rossz döntésnek bizonyult, mert a hajó még nem volt harckész állapotban. Jellicoe, az óvatos, okos, ösztönös vezető most aggodalmának adott hangot az egész üggyel kapcsolatban. Az erőösszpontosítás híveként azt javasolta, hogy kiviszi az egész hajóhadat a tengerre, és ott cirkáltatja, ahonnan közbeavatkozhat, ha lehetőség kínálkozik, vagy katasztrófa fenyeget. Az Admiralitás elvetette az ötletet, de kelletlenül felhatalmazta a tengernagyot a csatacirkálóraj maradék egységeinek bevetésére. Beatty így kihajózott Helgoland felé augusztus 27-én hajnalban – egy nappal Le Cateau után –, hat könnyűcirkáló kíséretében. Jellicoe aztán úgy döntött, hogy dacol az Admiralitással, és délre vezeti nagy hajóegységeit, bár csak távoli támogatói szerepkörben. Olyan hadművelet volt ez, amely sugallatra született, és ügyefogyottan teljesült, mégis jelentős jelzőbójává vált a tengeri hadviselés történetében: az első alkalom, amikor az első világháborús brit flotta, a Grand Fleet nagy erővel állt ki a csata reményében. Karcsú, szürke hajók oszlopai futottak ki egymás után az Északi-tengerre számos horgonyzóhelyükről. Néhány kapitány csupa elszánás volt, hogy valami nagy tettet visz véghez Angliáért; mások csak el akarták kerülni a kudarcot. A páncélos csatahajók kora egy új hierarchiát teremtett a 20. század tengerészei között: a nagy hajók tisztjei, akiket a gépészek kivételével szinte mind „úriemberekként” tartottak számon, különleges kényelemben és bizonyos fokig nagy lábon éltek, legalábbis a kikötőben. Hetente három estén a hajózenekar Beatty kabinja mellett

zenélt, miközben ő és asztaltársasága ingujjban vacsorázott; más estéken a katonazenészek a tiszti étkezde mellett játszottak. Az alacsonyabb rangú személyzet munkakörülményei változatosak voltak. A géptermek legénysége mélyen a hajó gyomrában dolgozott olyan hőségben, zajban és mocsokban, ami egy acélműére emlékeztetett. „A legkevésbé tájékozott ember is mindig meg tudta mondani, mikor futunk ki a tengerre – írta egy tengerésztiszt –, azokból a dalokból, amelyek a fedélközből szálltak fel, amint a gépterem parancsot kapott a felfűtésre; az egész hajó különös zenét kezdett dúdolni, akár egy kaptár.” Nem mindenki nézte jó szemmel az éneklést: egy fűtő altiszt azzal a kéréssel fordult a Lion főgépészéhez, „rendelje el, hogy az emberek a kazánoknál ne énekeljenek akció közben, mert a saját szavát sem érti a D kazánházban”. Az olajtüzelésű hajókban a munkakörülmények tűrhetők voltak, kivéve ha nagyon melegre fordult az idő, az öregebb hajók kazánjaiba viszont a szén belapátolása szörnyű nehéz robotot jelentett, és a széntartályok feltöltése valamennyi személyzet legkoszosabb és legutálatosabb feladatának számított. A vízvonal alatt dolgozó fűtők és szénrakodók azok közé tartoztak, akik a legkisebb eséllyel éltek túl egy süllyedést, s ők ezt nagyon is jól tudták. Minden percben, amit a tengeren töltöttek, ki voltak szolgáltatva a betörő áradatnak, ha a hajó aknára futott vagy torpedótalálat érte. Másutt a nagy hajók matrózai és ágyúkezelői élvezték a jó fűtés és szellőzés előnyeit, és többnyire védettek voltak az elemektől. Annyit ehettek, amennyi beléjük fért – sokkal többet, mint amennyi a munkásosztály civil tagjainak kijutott akár békében, akár háborúban. Egy brit csatacirkáló fedélzetén mintegy kétezer tojás sült minden reggel, és további ezer este; egy matróz számára nem jelentett különleges dolgot, hogy hat tojást egyen meg reggelire. Azok azonban, akik könnyűcirkálókon, rombolókon és kisebb hajókon szolgáltak, csaknem annyira ki voltak téve a kegyetlen időjárási viszonyoknak, mint a Nelson korabeli tengerészek. Ahogy ott álltak őrségben vagy az ágyúkat kezelve a harcban a fedélzeten, de még a tenger fölé csak pár méterrel nyúló hajóhidakon is, örökké bőrig áztak, elgémberedtek és dideregtek, verte őket a félig

megfagyott tajték, és semmi kilátásuk nem volt arra, hogy amikor őrszolgálatuk véget ér, megszáríthassák magukat vagy ruhájukat a nyirkos legénységi szállásokon. Mégis, akik a kis, gyors felszíni hajók és tengeralattjárók legénységét alkották, azzal büszkélkedtek, hogy ők az elithez tartoznak. A tengeralattjáró-tiszt Johannes Spies a mindent átható bűz és szűkösség ellenére örült az életmódnak, amely osztályrészéül jutott: „Ha süt a nap, a tiszta tengervízben az ezüstös légbuborékok körbegyöngyözik a hajótestet, és szállnak felfelé, mint egy akváriumban. Néha, amikor a hajó mozdulatlanul fekszik a tengerfenéken, megfigyelhetjük a halakat, ahogy elúsznak a parancsnoki tornyunk ablakai előtt, odavonzza őket a kiszűrődő villanyfény.” A rombolók személyzete hasonlóan nagy élvezetet talált a több mint 50 kilométer/órás tengeri száguldás izgalmában. Amikor egy ilyen „tengeri agár” elhagyta horgonyzóhelyét, egy költői lélek a vízben rohanó hajótest csobogását a szakadó selyem hangjához hasonlította. A kemény tengerészéletből nem hiányozhatott a romantika. A csatacirkálók parancsnokát, Sir David Beatty altengernagyot, aki majd fontos szerepet játszik a Helgolandi-öbölben, máris úgy ünnepelték, mint kora legragyogóbb tengerészét, aki fénylő csillag a hajóhídon és a pamlagon egyaránt. Meg volt áldva bizonyos tehetséggel, nagyfokú harciassággal és határtalan önbizalommal. Kedvenc újságírója, Filson Young jellemzése szerint Beatty „fiatal, kétségtelenül előkelő megjelenésű, de inkább a Pall Mall levegőjét árasztja, mint a Plymouth-fokét.” Beatty először egy nílusi ágyúnaszád parancsnokaként került a közfigyelem homlokterébe Kitchener 1898-as kartúmi hadjárata során, és azzal szerzett magának anyagi biztonságot, hogy Marshall Field, a chicagói áruházmágnás lányát, Ethelt vette feleségül. A bírálók hamisítatlan fajankónak tartották, és felhánytorgatták enyelgéseit a fiatal tisztek feleségeivel, s hogy imád házinyúlra lőni. Mindazonáltal Churchillnek szíve szerint való ember volt: a háború előtt a tengerészeti miniszter mentette meg Beatty karrierjét attól, hogy a roncstelepre kerüljön, amikor rendelkezési állományba helyezték, miután pökhendi és szinte példátlan módon elutasította az atlanti-óceáni flotta parancsnokhelyettesi posztját. Churchill ehelyett a

legáhítottabb kormányrudat adta a kezébe, a csatacirkálórajét. Beatty 1914-ben negyvenhárom éves volt – ebben a korban egy átlagos tengerésztiszt legföljebb kapitányi kinevezésre pályázott. A zászlóshajójának választott Lion lett az 1914–18-as háború legreklámozottabb hajója. A legtöbb tisztje rajongott Beattyért, de még a háború vége előtt veszedelmes hiányosságokra derül fény annak nyomán, hogy érdemtelen kedvenceket léptetett elő, és elhanyagolta a technikai kérdéseket, különösen a hírközlés terén; Beatty nem volt akkora lángelmével – és szerencsével – megáldva, mint Nelson, ahogy ő maga és a brit közvélemény gondolta. Augusztus 28-án kora reggel azonban az ilyen felismerések még a távoli jövő zenéje voltak, amikor a brit erők a Helgolandi-öbölhöz közeledtek. Nagy részüknek fogalmuk sem volt a többiek jelenlétéről; a hadműveletet olyan slendriánul készítették elő, mintha rongyosbálra igyekeznének. Beatty táviratozott a már mozgásban lévő rajának: „Nagyon kevés ismeretes, reméljük, útközben többet megtudunk.” A brit haditengerészet nemcsak a zavaros alá- és fölérendeltségi viszonyoktól szenvedett, hanem a hírközlés elégtelenségétől is. A rádiókészülékeik nem voltak olyan erősek, mint a németeké. Keyeshez és Tyrwhitthoz az elindulásukig nem érkezett meg az Admiralitás távirata, amely tudatta velük, hogy Beatty is csatlakozik a hadművelethez: a rombolóparancsnok csak akkor tudta meg, hogy jönnek a csatacirkálók, amikor William Goodenough sorhajókapitány könnyűcirkálóival találkozott a tengeren. Harc közben az üzenetváltások elsősorban a nelsoni technikára támaszkodtak: zászlójelekre. Rövid távon a zászlójelek megbízhatóbbak voltak a rádiónál, de rossz időben olvashatatlanná váltak, 18. századi hatékonyságukat pedig a 20. században lerontotta a hadihajók megnövekedett sebessége és kéményfüstje. Beatty jelzőtisztje nevezetes kontár volt, akinek a hibái kedvezőtlenül befolyásolták a brit hadműveleteket az Északi-tengeren végig az elkövetkező két évben. A hajnal első fényeinél a csalétekként szereplő három tengeralattjáró a tervek szerint felmerült, és megközelítette Helgoland-szigetet, ahol a németek annak rendje-módja szerint fel is fedezték őket. A fejleményeket a Hipper egyik rombolója indította el,

amely 07.00-kor észlelte Tyrwhitt flottilláját, és figyelmeztette a tengernagyot. Az apály megakadályozta a német nehéz hajóegységeket, hogy kifussanak, ahogy Keyes és Tyrwhitt előre látta, de Hipper parancsot adott nyolc könnyűcirkálónak, hogy azonnal hajózzanak ki, amint gőz alá kerülnek; ez egyes hajóknak három órába telt. Időközben sorozatban kezdődtek a rendezetlen, ötletszerű rombolóműveletek, mintha több csapat rókavadász egyszerre kergetné a zsákmányt ugyanazon a vidéken. A brit hajók belülre kerültek a parti ütegek lőtávolán, de figyelmességük fölöslegesnek bizonyult, mert a látótávolság 5000 méter alá esett, és köd úszott be a tüzérek elé. 08.00-kor Tyrwhitt csatározási tevékenységét félbeszakította Hipper első két könnyűcirkálójának, a Frauenlobnak és a Stettinnek a megjelenése. Az elméletnek megfelelően a britek megfordultak, és visszatértek saját cirkálóikhoz, az Arethusához és a Fearlesshez, amelyek bekapcsolódtak a heves tűzváltásba. Most azonban a brit zászlóshajó elárulta felkészületlenségét: egy kivételével az összes ágyúja elakadt és elnémult. A németek újra meg újra eltalálták a 3500 tonnás Arethusát, és tűzpontosságuk kínos fölényt mutatott Goodenough hajóéihoz képest. Még 1913 augusztusában a berlini brit tengerészeti attasé, Hugh Watson sorhajókapitány a búcsújelentésében így írt: „Nem látom okát, hogy a német tengerésztiszteket… alávalóbbnak higgyem brit bajtársaiknál… Az ismereteimből kiindulva… azt hiszem, a megméretés napján rátermettebbnek bizonyulnak majd azoknak a flottáknak a tisztjeinél, akikkel politikailag szoros szövetségben állunk.” A franciákra és az oroszokra gondolt, és igaza volt, mint augusztus 28-án kiderült. A német haditengerészet fiatal haderőnem volt, nem támaszkodhatott ahhoz fogható örökségre, mint az ellensége, de a Helgolandi-öbölben a tengerészei bátornak és képzettnek mutatkoztak. Az Arethusa azért úszta meg, mert egyetlen megmaradt 152 milliméteres ágyúja szerencsés találatot ért el, gránátja a Frauenlob hídján robbant, szétgörbült acélváz maradt az egészből. Harmincheten haltak vagy sebesültek meg a személyzetből, köztük a kapitány. A német hajó kénytelen volt visszafordulni és elvánszorogni, rettenetes állapotban hagyva az Arethusát, amely

veszített sebességéből, és nyelni kezdte a vizet. Tyrwhitt hajói szinte a következő pillanatban német megfelelőik egy újabb csoportjával akadtak össze, amelyek járőrözésből tartottak hazafelé; öt romboló elmenekült, de egy kelepcébe került, és gránátzáporban elsüllyedt, zászlói lobogtak és ágyúi tüzet okádtak a végsőkig. A britek épp belekezdtek a túlélők kimentésébe, amikor a Stettin cirkáló visszaszáguldott a csatába, miután egy rövid időre elvonult, hogy a kazánjait teljesen felfűtse. Tyrwhitt rombolói kitértek, amint a német hajóágyúk kezdték belőni őket, hátrahagyva két csónakjukat, tele német foglyokkal és tíz brit matrózzal. Az elárvult hajótöröttek épp a sorsukon merengtek az átmenetileg kiürült tengeren, amikor Keyes tengeralattjárója, az E-4 felmerült mellettük, fedélzetére vette Tyrwhitt hajósait és három német tisztet „mintának”, azután újra lemerült. Mindenki eltökélten igyekezett tisztességesen viselkedni: az E-4 kapitánya ellátta az ellenséget vízzel, kétszersülttel, tájolóval és pontos irányszöggel a huszonkét kilométerre eső Helgoland felé. Még nem sokkal múlt nyolc óra, de már egy eseményteli nap bontakozott ki az öbölben. Az elkövetkező órában lejátszódott egy pár perces bohózat, amikor Roger Keyes négykéményes cirkálókat fedezett fel. Miután nem volt tudomása arról, hogy bármi ilyesfajta brit hajó volna a tengeren, ellenséget jelentett rádión a távoli Invincible csatacirkálónak, és sietve elmenekült a kis Lurcherre. Amikor a félreértés tisztázódott, Keyes aggódni kezdett, mert a tengeralattjáróinak sejtelmük sem volt arról, hogy azok a nagy hajók valójában britek, és a végén még megpróbálják elsüllyeszteni őket. Egy ilyen kísérlet szerencsésen kudarcot vallott, ahogy a Southampton igyekezete is, hogy legázolja a vétkes brit tengeralattjárót. 10.17-kor Tyrwhitt a harcban beállt szünetet kihasználta a veszteglésre – hatalmas kockázatot vállalva olyan vizeken, ahol mi sem természetesebb, mint hogy német tengeralattjárók bukkanhatnak fel. A Fearlesst odarendelte a megbénult Arethusa mellé; húsz percen keresztül a két hajó élettelenül ringott a vízen, miközben személyzeteik kétségbeesetten igyekeztek tűzképessé tenni az elakadt ágyúkat, és helyreállítani az energiaellátást. Mire sikerült, a britek már vagy négy órája a Helgolandi-öbölben

tartózkodtak, és az ellenséges erősítésnek nyilvánvalóan úton kellett lennie. Az árapályszint továbbra is túlságosan alacsony volt ahhoz, hogy a nagy hajók kimozdulhassanak, de Hipper újabb három könnyűcirkálója éppen akkor tűnt fel, és kezdett tüzelni a brit támadó erőkre, amikor az Arethusa újraindította gőzgépeit. Ez a fejlemény aligha volt váratlan, ám Tyrwhittet arra késztette, hogy táviratozzon Beattynek, aki még csaknem kétórányi távolságra volt: „Nagy cirkáló támadt rám… Tisztelettel érdeklődöm, számíthatok-e támogatásra. Erősen szorongatnak.” A sorhajókapitány haladékot nyert, amikor a német könnyűcirkálók meghátráltak a brit rombolók tömeges torpedótámadása elől, Beatty azonban felismerte, hogy darázsfészekbe nyúltak a Helgolandiöbölben. Nem tudta, miféle erők – és főleg tengeralattjárók! – fogadhatják ott, de személyes elkötelezettséget érzett Tyrwhitt táviratától. Ahogy ott állt fenn a Lion hídján, odafordult Ernie Chatfieldhez, zászlóshajója kapitányához: – Mit gondol, mit tegyünk? Oda kellene mennem és segítenem Tyrwhittnek, de ha elveszítek egyet ezekből az értékes hajókból, az ország sosem bocsátja meg nekem. Chatfield egy olyan ember könnyed lelkesedésével válaszolt, akit nem terhel a felelősség: – Mese nincs, mennünk kell! 11.35-kor Beatty meglódította erős harcoszlopát – Lion, Queen Mary, Princess Royal, Invincible és New Zealand –, és huszonhét csomós [50 km/h] sebességgel siettek az öböl felé. Hajós szemmel mindegyik óriás külön egyéniségnek számított: a Queen Maryt és az New Zealandot igazi nagymenőknek tartották; a Princess Royalon folyt a legvidámabb a társasági élet; a Lion kicsit boldogtalannak tűnt, talán az altengernagynak és törzsének nyomasztó jelenléte miatt. Most a brit tengeri uralom mindezen megtestesülései teljes gőzzel haladtak a császár kapuja felé. Beatty elszánta magát a beavatkozásra, ami bátor és valószínűleg elkerülhetetlen döntés volt – hiszen azzal a paranccsal küldték, hogy nyújtson támogatást Tyrwhittnek –, de egyszersmind messzemenően veszélyes is. Nelson korában csak egészen kivételes esetben fordulhatott elő, hogy egy sorhajó áldozatul essen egy vele méretben

össze nem vethető hajóegységnek. 1914-ben azonban a páncélos csatahajók, bár a kisebb hajók lövedékei leperegtek róluk, az aknáknak és torpedóknak nagymértékben ki voltak szolgáltatva, ami hatalmas pusztító erővel ruházott fel kisebb hadihajókat, olyannyira, hogy az már gyalázatos igazságtalanságnak tetszett egyes tengerészek éretlen észjárásának. „Én mindig ellenérzéssel viseltettem a tengeralattjárókkal szemben – írta Geoffrey Harper –, és semmi nem tudna rávenni, hogy lelkesedjem értük, mert mindig úgy gondoltam, hogy nem tartoznak igazán a Flottához, s most már egészen biztos vagyok benne… Hitvány és alattomos dolog, olyan, mint hátba döfni valakit… Nem én vagyok az egyetlen, aki ellenzi a tengeralattjáró-háborút, mindenütt olyan emberekbe botlom, akiknek az általános véleményük így hangzik: nem tisztességes, nekem nem tetszik. Persze a mi tengeralattjáróink ugyanannyira hibáztathatók, mint az ellenségéi. Mindenesetre nacionálétól függetlenül, aki tengeralattjárón szolgál, nem játszik tiszta lapokkal.” Az ilyen badarságoktól eltekintve, augusztus 28-án Beatty hajóraja jelentős kockázatot vállalt azzal, hogy előrenyomult a Helgolandi-öböl ismeretlen veszélyei felé, a Királyi Haditengerészet becsületéért, inkább, mint bármi más jobbfajta trófeáért. A csatacirkálóktól még messze zajló akció nyugat felé sodródott: a csetepatéba beszállt a 4350 tonnás Mainz, keményen lőni kezdte a brit rombolókat, amelyek közül tizenegy torpedókat lőtt ki rá, minden eredmény nélkül. Tyrwhitt hajói megérezték a német könnyűcirkáló tökéletesen pontos tűzerejét: első sorozata eltalálta a Laurelt, gránátok robbantak fel a tűzkész rakaszokban, a levegőbe repítve a hátsó kéményt, és súlyosan megsebesítve a kapitányt; a Liberty árboca a vízbe zuhant, hídját találat érte, kapitánya meghalt; a Laertes egy egész sorozatot kapott, amely időlegesen megbénította. Újra katasztrófa fenyegette a briteket, mígnem a Mainz azzal lepte meg őket, hogy teljes sebességgel távolodni kezdett. A német figyelők felfedezték Goodenough sorhajókapitány gyorsan közeledő cirkálóit. A Mainz azonban már késve vonult volna vissza: másodperceken belül brit 152 milliméteres gránátok csapkodtak körülötte. Tyrwhitt rombolói újabb torpedórohamot indítottak azon az

áron, hogy ők maguk sorozatban kapták a találatokat a vitéz könnyűcirkáló hajóágyúitól. Egy kivételével valamennyi torpedó célt tévesztett, az az egy viszont súlyos károkat okozott a Mainz meghajtórendszerében. A sebességét vesztő hajó a brit cirkálók könnyű célpontjává vált, amelyek elhaladtukban egymás után végigsorozták az orrától a faráig. „Minden leadott össztüzük a találatok egész tornádóját hozta magával – számolt be utóbb a Mainz egyik fregatthadnagya. – Minden sortűzvillanáskor számolni kezdtem: egy, kettő, három, négy, öt, aztán a gránátok megérkeztek, halált és pusztítást osztogatva. Az egész hajó belerázkódott, amikor egy-egy oldalsortűz eltalált bennünket.” A Southamptonon Stephen King-Hall így írt: Az ujjongás egészen fantasztikus érzése töltötte el a lelket. Az ember újabb sárga villanásokat várt; meg akarta sebezni, meg akarta kínozni; és azt mondta magában: Hoppá! Ott is egy! Adjatok neki!, mintha a puszta szó garantálná a találatot. Bár találatot kapott, nem kapott eleget, mivel tízezer méter távolságból abban a ködben szinte lehetetlen volt látni a gránátcsobbanásokat, és ezáltal vezetni a tüzelést. Ráadásul még mindig markolta a grabancunkat. Bosszúságunkra leszállt a köd, és öt percig csorogtunk úgy, hogy a nyomát se láttuk. Odalenn a fűtők, teljes tudatlanságukban afelől, hogy mi folyik, úgy megrakták a kazánokat, hogy a turbináinknak az már sok volt, a biztonsági szelepek kinyíltak, és a gőz fülsiketítő robajjal tört fel a kémények oldalán a kiömlőcsövekből. Hirtelen – egy tengeri csatában, ahol a hajók óránként 50 kilométer/órás sebességgel mozognak, minden hirtelen történik – ráakadtunk a Mainzra, mindössze 6000 méterrel odébb, és a távolság minden perccel csökkent. Valami történt vele, amíg bent volt a ködben, mert csaknem egy helyben állt… Közeledtünk hozzá, minden sortüzünk talált. Az egyik ágyúja szabálytalan időközökben leadott egy-egy lövést, amely kilométerekkel süvített el a fejünk felett. Tíz perc múlva elnémult, és füstölgő, torz roncsként hányódott, elülső horgonya egy szintben a vízzel. Hangyaszerű alakokat lehetett látni, amint beugrálnak a vízbe, miközben közeledünk. A nap feloszlatta a ködöt, és lassan 300 méterre közelítettük meg, zászlóink a MEGADJA MAGÁT? nemzetközi jelzését lobogták. Ahogy megálltunk, a főárboc lassan előrebukott, és mint egy nagy fa, fokozatosan végigdőlt a fedélzeten.

12.50-re nyilvánvalóvá vált, hogy a Mainznak befellegzett, és Roger Keyes odaparancsolta mellé a Lurchert. „Az orrával erősen a vízbe merült – írta – , a hátsó rész zsúfolva emberekkel, sokan szörnyű sebeket viseltek; az ágyútorony kísérteties romhalmaz, a hajótest közepe egyetlen nagy parázsló kemence, két kéménye leomlott, és úgy tűnt, az egész roncs sugárzón izzik, a heve még a

Lurcher tornyán állóknak is perzselte az arcát; minden sáfránysárgára színeződött a liddittel töltött gránátjainktól.” A romboló a fedélzetére vett 220 túlélőt. Egyvalaki nem volt hajlandó átmenni, egy fiatal német tiszt, aki a sebesültek átköltöztetését irányította. Keyes személyesen próbált meg a lelkére beszélni, kijelentette, hogy „remekül viselkedett, nekünk távoznunk kell, azonnal jönnie kell, nincs már semmi, amit tehetne”. A csillogó szemű, karcsú brit sorhajókapitány a kezét nyújtotta. A német kihúzta magát, tisztelgett, és azt felelte: – Köszönöm, nem. – A bájosan érzelgős epizód happy enddel végződött: pár pillanattal később, amikor a cirkáló felborult és elsüllyedt – jobb oldali hajócsavarja csaknem eltalálta a teljes sebességgel hátráló Lurchert –, a fiatalember a vízből kimentését már elfogadta. Ekkor nyolc német könnyűcirkáló közeledett a helyszínhez, megint azzal fenyegetve, hogy tűzerejűk fölébe kerül a britekének. Tyrwhitt, Goodenough és Keyes flottilláinak szerencséjére az ellenség nem hangolta össze a mozgását. A német hajók felváltva kísérleteztek szórványos előretöréssel, aztán elszeleltek, amikor súlyosabb fémtömeg fenyegette őket. 12.30 körül a megviselt Arethusát ismét német cirkálók vették tűz alá. A hídján álló Tyrwhitt később elárulta: „Valóban kezdtem kicsit pocsékul érezni magam.” A britek egy időre megriadtak, látván, hogy egy nagy hajó dereng elő nyugat felől a ködből. Aztán határtalan megkönnyebbülésükre és zajosan kifejezett örömükre ráismertek a Lionra meg a többi csatacirkálóra. A brit könnyűcirkálókon és rombolókon emberek ezrei figyelték ujjongva, ahogy Beatty teljes gőzzel elvezeti mellettük 30 ezer tonnás acélszörnyeinek sorát; mindegyik finom orrhullámot vetett, kéményeikből feketén áradt a füst, s csak úgy forrt a farvizük. Most a csatacirkálók ütközete következett. Beatty legénységei teljes lázban égtek. „Ahogy közeledtünk – írta Chatfield a posztján, az altengernaggyal az oldalán a Lion hídján –, mindenki elfoglalta harcálláspontját, ágyúk megtöltve, távolságmérők kezelésben, tűzvezetés készenlétben, a jelzőszolgálatosok messzelátói és bemérőtávcsövei a ködös láthatárt pásztázták… Három kilométerre is alig lehetett ellátni. Hirtelen ágyúdörgés hallatszott… a hajóorrtól balra megpillantottuk… a villanást… a ködön át. A mieink vagy az

ellenség? Egy gránátot sem láttunk hullani. Beatty a tájolónál állt, látcsövével a színteret fürkészte. Végre kivettük egy cirkáló [a Mainz] körvonalait… A kéménye ledőlt, elülső árboca szétlőve, főfedélzetén tűz tombolt… – Hagyjuk meg nekik – mondta Beatty. – Nem lövünk.” Az altengernagy inkább az ép német könnyűcirkálókkal igyekezett felvenni a harcot, és néhány pillanat múlva a csatacirkálók robusztus ágyútornyai elfordultak, az ágyúcsövek megemelkedtek, és egymást követő mennydörgő robbanások közepette elkezdték hajigálni a gránátokat az öblön keresztül. A látókörben lévő ellenséges hajók közül a Strassburg sikeresen elmenekült, de a Köln a kicsiny 102 milliméteres ágyúival szánalmas erőfeszítéseket tett a tűz viszonzására, miközben a 304 és 342 milliméteres gránátok pusztító erővel csapódtak rá. Ez a pusztítás egy-két perc alatt lángba borította a rommá lőtt főfedélzetét. Néhány perc múlva az Ariadne jutott ugyanerre a sorsra, és Beatty csatasora tovább száguldott. Az altengernagy azonban tudta, hogy fogytán az idő: mihelyt a dagály megengedi, a német csatahajók kifutnak. A Helgolandi-öbölben töltött negyven perc után, karnyújtásnyira az ellenséges partoktól, 13.10-kor kiadta a parancsot az összes brit egységnek: „Visszavonulás!” Miközben nyugat felé kanyarodtak, a Lion kilőtt még két sortüzet, hogy megadja a kegyelemdöfést a Kölnnek, amely tattal előre rögtön el is tűnt a hullámsírban. A németek csak két nap múlva bukkantak rá véletlenül a cirkáló egyetlen túlélőjére; az eltelt időben egy fiatal tengernagy és több mint ötszáz ember elpusztult. 14.25-kor, amikor a britek már egy órája elvonultak, Ingenohl nagy hajói végre a helyszínre értek, óvatosan tettek egy nagy kört, aztán visszatértek a kikötőbe, ahogy a brit flotta is, amely ezer kilométert hajózott északra a harc helyétől. A Lion fedélzetén elragadtatott matrózok csődültek össze a hajóhíd alatt, hogy megtapsolják rajongott admirálisukat. Az Arethusát 11 kilométer/órás sebességgel vontatták haza. Augusztus 30-án a csatacirkálók és könnyűcirkálók megérkeztek Scapa Flow-ba, és a flotta összes hajójának fedélzetén és felépítményén felsorakozott tengerészek harsány éljenzéssel fogadták őket. Három német könnyűcirkáló és egy romboló elsüllyedt, három másik cirkáló megrongálódott. Brit oldalon az Arethusa és három

romboló súlyosan megsérült, de mindannyian úszóképes állapotban tértek vissza. Csak 35 tengerész vesztette életét, meglepően alacsony „hentesszámla” a németek 712 fős veszteségéhez képest. Sheernessben Churchill eufórikusan lépett Tyrwhitt zászlóshajójának fedélzetére, hogy babérokat osztogasson; később „ragyogó epizódnak” nevezte a Helgolandi-öbölben lezajlott összecsapást. A közvélemény el volt ragadtatva, és Beatty lett a csata hőse. Az altengernagy „zsörtölődött”, hogy az Admiralitás nem küldött neki elismerő táviratot, de korára jellemző leereszkedésssel írt a németekről Ethelnek: „Szegény ördögök, férfiként verekedtek a hajóikkal az elsöprő fölénnyel szemben, és tengerészhez méltón, kibontott zászlókkal merültek el… Minden ügyetlenkedésük dacára bátrak voltak.” Az akció roppant jól jött a brit kormánynak a monsi visszavonulás közepette, egy olyan időben, amikor égető belpolitikai feszültségek mutatkoztak a franciaországi események miatt. „Ennek a kis csatának nagyon bátorító hatása van – írta az Admiralitáson Norman Macleod –, mert megmutatta a flotta harci szellemét & az invázió valószínűtlenségét.” Asquith örömét fejezte ki amiatt, hogy „Winston kis terve… nagyon jól sült el… némi gyógyír a szomorú szárazföldi veszteségeinkre”. Az ezután következő kölcsönös gratulációk légkörében nem merültek fel azok a kérdések, amelyeknek fel kellett volna merülniük a zavaros brit tervezésről és a nem egyértelmű aláfölérendeltségi viszonyokról, a hírközlés kudarcairól és a középszerű tüzérteljesítményről. A tüzérek nemcsak hogy rosszul irányoztak, de sok célba ért gránát fel sem robbant, vagy csak jelentéktelen károkat okozott: a detonátorok megbízhatatlanok voltak, és gyakran idéztek elő korai robbanást. Az öbölben bevetett brit tengeralattjárók semmit sem értek el. Ha Jellicoe a saját szakállára nem küldi el Beattyt a rajtaütés támogatására, az ellenséges könnyűcirkálók igencsak megtépázzák Tyrwhitt és Keyes flottilláit. Egy balszerencsés pillanat egy csatacirkálóba kerülhetett volna. A főparancsnok úgy vélte, a merész hazárdjáték kockázatai meghaladták a hozadékát. Csakhogy nagyobb, lélektani tényezők is felmerültek, amelyeket a helgolandi akció bírálói akkor és azóta is alulértékeltek. A német nyílt tengeri flottára tett hatásuk jóval meghaladta a csekély anyagi

veszteségeket. A német tengerészek felismerték, hogy megalázták őket. Brit hajók büntetlenül portyáztak néhány kilométerre hazájuk partjaitól. A parton német polgárok százezrei hallották az ágyúdörgést, és reszkettek. Tirpitz admirális őrjöngött, nem utolsósorban azért, mert a fia, Wolfgang hadnagyként szolgált az odaveszett Mainzen. Keresetlen hangon beszélt Albert Hopmannal: – Megszégyenültünk. Tudtam, hogy fel kell áldoznom a fiamat. De hát ez rettenetes. Tűz alá kerültünk, és ez láthatóan a flottánk végét jelentette. – Tirpitzet nem vigasztalta, hogy Hopman emlékeztette: a britek német túlélőket szedtek fel, a fia is köztük lehet. Tirpitznek meggyőződése volt, hogy a fiatal tengerésztiszt elpusztult. Másnap a britek üzentek, hogy az ifjú Tirpitzet valóban foglyul ejtették. A helgolandi hadművelet nyomatékosította a Királyi Haditengerészet felsőbbrendűségét ellenségei fölött, amely kitartott egészen 1918-ig. Vilmos császár csak még jobban tisztelte a brit tengeri erőt, és elrendelte, hogy ezentúl a nyílt tengeri flottának a legnagyobb körültekintéssel kell működnie; nagy hajói csak a személyes engedélyével indulhatnak támadásba. Ez fontos brit stratégiai eredmény volt, amely messzemenően igazolta a hadműveletet. Szeptember 9-én a brit flotta kísérletet tett egy újabb kicsalogató műveletre Helgolandnál – és a németek rájuk sem hederítettek. Ez az elutasító magatartás csalódást keltett ugyan a harcra vágyó tengerészekben, de ékesen kidomborította a brit tengeri uralmat. Ennek ellenére a helgolandi harcok rámutattak, hogy az Admiralitás alkalmatlan modern tengeri háború irányítására. A Naval Quarterly egyik cikkírója 1860-ban úgy fogalmazott, hogy az intézmény „Trafalgar füstjében intellektuálisan begyöpösödött”, és ez fél évszázaddal később is jelentős mértékben így maradt. Csekély képzelőerejű öregurak tartották uralmuk alatt. Az első tengerészeti lord, Louis of Battenberg herceg, jóllehet tiszteletnek örvendett, és méltatlanul becsmérelték a sajtóban német származása miatt, képtelen volt megfelelni feladatának. Csípős nyelvű bírálói a „Maradéktalanul Osztom” csúfnevet aggatták rá, mert annyiszor élt ezzel a kifejezéssel a hivatalos ügyiratokban. A haditengerészeti vezérkar inkább volt kutatórészleg, mint hadműveletek tervezésével

és irányításával foglalkozó szevezet. Felépítése eleve feltételezte, hogy az admirálisai hozzák meg a döntéseket odakinn a tengeren, amint a flotta kihajózott. Hamarosan azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a rádiótávíró új korszakában az Admiralitás ellenállhatatlan kísértést érez a beavatkozásra, miközben sem az intézmény, sem a személyzete nincs erre berendezkedve. „Az észnek nincs nagy keletje sem a hadiflottánál, sem az Admiralitásban”, írta Beatty törzsének tisztje, Filson Young. Osztozott főnökének megvetésében a tengerészeti lordok és stábjaik iránt: „A nagy egész tájékoztatásának szelleme korlátolt, élettelen szellem volt, és mindenütt abban az elvben fejeződött ki, hogy az eszköz fontosabb, mint a cél.” A szövetségesek ügyének szerencséjére azonban az Admiralitás nem kizárólag kivénhedt tengeri medvékből állt. Az egyik legfontosabb osztálya – a hírszerzés – a lehető legjobb kezekbe került. 1914 novemberétől a 40-es szobát Reginald „Villogó” („Blinker”) Hall sorhajókapitány irányította – becenevét arról a szokásáról kapta, hogy megállás nélkül hunyorgott. Hall kiváló tengerésztiszt volt, az egyik csatacirkáló parancsnokaként pályája fölfelé ívelt, egészen ez idáig, amikor megromlott egészsége irodai munkára kényszerítette. 1908-ban tett szert bizonyos műkedvelő hírszerzői tapasztalatra, amikor a Westminster hercegtől kölcsönzött jachton elvitorlázott a német flotta kieli horgonyzóhelyére, ahol magát turistának álcázva számba vette és lefényképezte a hadihajókat. Hivatásos hírszerzőként ez a testileg csenevész ember ekkor hajtóerővé vált, azon hírszerző mágusok egyikévé, akik időről időre felbukkannak Nagy-Britanniában. Egy kortársa leírta „csípős beszédmodorát”, hozzátéve, hogy „az arca és a szeme vonta magára a figyelmet. Fejedelmi orr egy meglehetősen keskenyre húzott száj fölött, bemélyedés a határozott állon, ami ösztönösen azt az érzést kelti, hogy ez nem olyasvalaki, akivel szemben az ember bármit megengedhet magának. Leginkább úgy nézett ki, mint egy vándorsólyom, ezt a benyomást erősítette átható tekintete, amely ide-oda ugrált az egybegyűlt társaságon.” Egy másik ismerőse úgy jellemezte, mint aki „félig Machiavelli, félig iskolásfiú”. Ezt látszik alátámasztani reagálása egy olyan történetben, amelyet előszeretettel terjesztett magáról: egy bíró enyhe büntetést

rótt ki egy lebukott német kémre, arra hivatkozva, hogy ez az ember csak gyárak telephelyeit szolgáltatta ki Németországnak. A magából kikelt Hall állítólag odahatott, hogy a német hírszerzés értesüljön a bíró lakhelyéről mint „fontos gyártelepről”. A „40-es szoba” munkáját döntően segítette három német tengerészeti rejtjelkulcs megszerzése. Augusztus 11-én egy ausztrál tengerésztiszt pisztollyal érvelve megkaparintotta a német Hobart gőzhajó rejtjelkulcsát Melbourne közelében, bár késlekedés következtében ez a szerzemény csak október végén érkezett meg Londonba. Az oroszok átadtak egy másik rejtjelkulcsot, amelyet akkor zsákmányoltak, amikor a Magdeburg cirkáló zátonyra futott a Baltitengeren az észt partoknál, augusztus 25-én; ez október 13-án jutott el az Admiralitáshoz. Végül november 30-án egy brit halászhajó Texel közelében a felszínre hozta egy október 17-én ott elsüllyedt német romboló rejtjelkulcsát. 1914 decemberére egy csapat németül beszélő zseniális tudós segítségével, akiket erre a célra toboroztak, Hall stábja hozzájutott mindhárom fő ellenséges tengerészeti rejtjel titkához – nevezetesen a VB-hez, a HVB-hez és az SKM-hez. Később majd feltörnek másokat is. Akkoriban még olyan idők jártak, amikor a szikratávíró csodának számított a kitalálása előtt született emberek számára. Scapa Flowban Beatty zászlóshajója, a Lion fedélzetén egy éjszaka a rádiósszobában egy tiszt feltette a fejhallgatót, és elbűvölten hallgatta a morzebeszédet az éter hullámain: „Hallgattuk az orosz főparancsnokot a Balti-tengeren; hallgattuk Madridot; hallgattuk a német főparancsnokot északi-tengeri búvóhelyén; és azzal szórakoztam, hogy a hullámhosszt előre-hátra tekergettem a német és brit parancsnokok között – a két hang között, amely oly végtelenül sokat jelent mindannyiunknak –, összehasonlítottam a tónusukat, és találgattam, mit mondanak.” A 40-es szobának köszönhetően a brit hadvezetés hamarosan sok választ megkapott e rejtély német oldaláról. Az Admiralitás rádióvevőinek lánca a keleti part mentén egyre több táviratot fogott el, fejtett meg, fordított le és olvasott el néhány órán belül. A haditengerészet kelletlenül bár, de elnézte a civil fordítóknak járatlanságukat a tengerészeti szakzsargonban, ami miatt a

hadműveleti osztályhoz olyan megfejtések érkeztek, amelyek például megállapították, hogy „a 2. csataraj kimegy 14.00-kor, és kikötőbe visszajön srévizavé 16.00-kor”. Minthogy a német nyílt tengeri flotta Wilhelmshavenből indította műveleteit, sok parancsot írásban vagy telefonon adtak ki, és „Villogó” Hall nem vehetett mérget rá, hogy a németek minden mozdulatáról előre értesül. Éppen a kiváló minőségű adóvevőik miatt azonban Ingenohl hajói többet használták kapcsolattartásra a szikratávírót, mint a brit flotta, továbbá a háború egyik legelső brit tevékenységeként elvágták a világgal összeköttetést teremtő német tengeri távírókábeleket. Ez arra kényszerítette Berlint, hogy sok kényes nemzetközi forgalmazásra rádiót használjon, és a tengerészeti rádiótáviratok gyakran több órával előre figyelmeztették a brit flottát, hogy az ellenség kifut a tengerre. A Helgolandi-öböli csatát követő hónapokban azonban a hadiszerencse ide-oda forgott, oly mértékben, ami gyakran nem volt a brit flotta ínyére. Szeptember 22-én az U–9 három kiöregedett brit cirkálót is el tudott süllyeszteni, amelyek értelmetlen „járőrfeladatot” láttak el a holland partok közelében. A Hogue, Aboukir és Cressy kényelmesen bandukolt egy megadott irányban, a kapitányaik megfeledkeztek a tengeralattjáró-veszélyről. Amikor az első hajó találatot kapott, majd a második, hihetetlen módon egymás után minden cirkáló megállt, hogy kimentse a túlélőket; 1400 ember pusztult el így. A német nyílt tengeri flotta sok tengerésze irigyelte az U–9 parancsnokát, aki diadalmasan tért haza. A Rostockon szolgáló Knobloch korvetthadnagy sóvárogva írta a naplójába: „Szívmelengető érzés lehet visszatérni a kikötőbe egy ilyen fegyvertény után.” Sok ujjongó tiszt érzett ugyanígy. Ernst Weizsäcker büszkén írt az U–9 sikeréről, mely éles ellentétben áll a felszíni flotta bénultságával: „Az ember ma boldognak érzi magát, hogy tengerésztiszt.” Október 27-én az új brit páncélos csatahajó, az Audacious aknára futott Írország északi partjainál. Az Admiralitás ezután hónapokon át nevetségessé tette magát azzal, hogy nem volt hajlandó beismerni a hajó elsüllyedését még a tengerészeti hadparancsokban sem, holott amerikai utasok százai látták az esetet az arra elhaladó Olympic óceánjáróról, és a német diákok ünnepi iskolaszünetnek örvendtek.

Eközben a kereskedelmi hajóútvonalakon portyázók – legnevezetesebben az Emden – elértek néhány bosszantó sikert a világ túloldalán, a Csendes- és Indiai-óceánon. Chile partjainál kiábrándító esemény játszódott le november 1-jén este, amikor Von Spee tengernagy Coronel magasságában megsemmisítette Sir Christopher Cradock ósdi cirkálóraját. „Kit” Cradock hajdan megjelentetett egy kis könyvet Whispers From The Fleet (A flottánál rebesgetik) címmel, amelyben arra figyelmeztetett, hogy „az önfejű, meggondolatlan tengeri »hűbelebalázs« könnyen pórul jár”. Ennek ellenére úgy döntött, hogy eljátssza pontosan ezt a szerepet: cirkálórajával olyannyira eltávolodott a parancsnoksága alá helyezett „páncéloscsatahajómatuzsálem” Canopustól, hogy annak 304 milliméteres ágyúi már nem nyújthattak neki tűztámogatást. A Canopus gépésztisztje jelentette kapitányának, hogy műszaki gondok miatt 22 kilométer/ órára kell csökkenteni a hajó sebességét. Harminchat órával később kiderült, hogy a gépésznek teljesen tönkrementek az idegei, valójában nem is lett volna szükség a sebességcsökkentésre, amely csaknem ötszáz kilométerre távolította el a csatahajót a raj maradékától: a Canopus ott lehetett volna Coronelnél. Ez a felismerés azonban túl későn született, hogy megmentse Cradockot. Bár kivénhedt páncélos cirkálóit, a Good Hope-ot és a Monmoutht tartalékosokból álló legénységgel mozgósították, és egyetlen hatékony hajója a Glasgow könnyűcirkáló volt, mégsem ragadta meg a lehetőséget, hogy hátat fordítson, és elpucoljon az ellenség túlereje elől. A hűséges udvaroncot a királynak tett „személyes szolgálataiért” ütötték lovaggá; mint a flotta valamennyi tisztje, ő is tanúja volt, micsoda közmegvetés övezte Ernest Troubridge tengernagyot augusztusban, amiért nem vette fel a harcot a Goebennel és a Breslauval a háború kitörésekor a Földközitengeren. Bár az ő hadereje viszonylag sokkal gyengébb volt Troubridge-énél, Cradock szembeszállt az ellenséggel, és annak rendje-módja szerint a hullámsírban végezte 1600 brit tengerésszel és a hajóikkal egyetemben. „Félő, hogy szegény ember már a tenger fenekén nyugszik – írta Asquith mogorván Venetia Stanley-nek. – Egyébként bőven rászolgált arra, hogy haditörvényszék elé állítsák.”

Hadászati szempontból bármennyire jelentéktelen epizód volt is Coronel, csapást mért a brit tekintélyre, és tovább tépázta a kormány amúgy is rojtos idegeit. Jellicoe-t, akinek óvatossága később nagy győzelemtől fosztotta meg a brit flottát Jütlandnál, gyakran bírálják körülményességéért. Jóllehet a főparancsnok megfontoltsága unalmasnak látszhatott, szerencsés ellensúlyt teremtett Cradock öngyilkos gesztusával, Beatty rámenősségével és az olyan harcászati esztelenségekkel szemben, mint amelyek a Hogue és testvércirkálói elvesztéséh